XVI. FEJEZET.
Ausztria-Magyarország megalakulása.

Alkotmányos kisérletek. – A kiegyezés.

Alkotmányos kisérletek.

Már a krimi háború óta senki sem bizhatott az 1849-iki áldozatok hamvain felállított katonai és hivatalos absolutizmus tartósságában. Az 1859-iki olasz-franczia háború egyszerre fölfedte a rendszer minden gyöngéjét és azt az államot, mely egy lustrum előtt még szinte törvényt szabott a continensnek, a belső forradalmak és a külföld támadásainak kész zsákmánya gyanánt állította oda.

Ha valahol, itt volt szükséges az irány megváltoztatása, de ha valahol, itt volt nehéz az igaz út megtalálása.

Ferencz József belátta, hogy személyes kormány, mely katonai és csendőri elnyomásra támaszkodik, tovább fenn nem állhat. Ép oly kevéssé maradhat meg a Bach-féle németesítő bureaukratia. De ha ismét szabad teret engednek az alkotmányos eszméknek, nem ujúl-e meg az 1848. év válsága? Ha a nemzetiségek történeti jogaira és nyelvére vannak tekintettel, nem feszítik-e azok szét az egész birodalmat? Személyes hatalmának megszorításában, melyet főkép a dynastia alkotott meg és tartott össze, az uralkodó tekintélyének megrendülése már magában is veszélyes.

Változtatni kellett tehát, de oly módon, hogy a birodalom régi hagyományos támaszai: a kath. egyház, a hadsereg és a bureaukratia lehetőleg épen maradjanak és hogy alkotmányos formák alatt is a fejedelem kezében maradjon a külügyi és katonai ügyek intézése. Mindenek fölött pedig még látszatát is kerülni kellett annak, hogy a forradalomtól való félelem írja elő az engedményeket és az absolut hagyományok elhagyását.

Bárminő nagyoknak látszottak is az ingadozások 1859-től 1866-ig, ezek az állandó vonások megmaradtak. Más eljárást, mint a végrehajtó hatalomnak ilyen korlátlanságát, nem is engedett volna a nemzetközi viszonyoknak a robbanásig feszült atmosphaerája.

Bach Rómába ment követnek, helyette gr. Goluchowszky Agenor, a galicziai helytartó vette át a belügyministeriumot. Ez a választás már magában véve is közeledést jelölt a conservativ törekvésekhez és még inkább a tartományi autonomia elismeréséhez, de ezt az irányt még jobban kifejezte b. Hübnernek, a volt párisi követnek, Metternich tanítványának, ministerré kineveztetése (1859. aug. 22.) Az új kormány sok reformot igért, különösen a pénzügyek javítását, de az igazi jelentősége az, hogy mindenben az 1847-iki állapotok megújítására törekedett. A császárnak és katonai kabinetjének kizárólagos hatalma azonban némileg háttérbe lépett.

Mint az egész korszakban egyáltalában, mindig az volt a kérdés, mikép fogadja Magyarország az új rendszert, Hübner érintkezésbe lépett a conservativokkal, de még azok sem tartották kielégítőnek a változást. Br. Jósika Sámuel, kit Rechberg külügyminister ministeri állással kinált meg, azt visszautasította. A többi ország pedig Kossuthtól várta üdvét. Az 1849. októberi események és a reájuk következő lelketlen elnyomás szinte összeférhetetlennek tüntették fel a Habsburg-uralom fennmaradását e nemzet boldogulásával. Midőn Bécsben a muszka példát követék, hazánkból Lengyelországot csináltak, mely az első kedvező alkalomra kész lerázni lánczait, Kossuth már 1859 májusban Napoleon herczegnek ajánlotta fel Szt. István koronáját. A béke után is tovább működött a «nemzeti igazgatóság» Kossuth, Klapka és Teleki László igazgatása alatt és Cavour hathatós támogatásától remélte a magyar szabadság visszaszerzését. Itthon is nagy volt a hatalma. Nem volt akkor Magyarországon népszerűbb ember Garibaldinál; legtöbb akkori népdalnak «Éljen Galabárdi» a refrainje.

Báró Jósika Sámuel.

A kormány egyik első intézkedése alkalmat adott a magyar közvéleménynek egysége és összetartása nyilvánítására. A concordatum által kétszeresen szükségessé vált a protestáns ügyek rendezése. Ez a német közvéleményre való tekintetből meglehetős szabadelvű irányban történt meg, úgy hogy Ausztriában teljesen meg voltak vele elégedve a protestánsok. De noha a patens elismerte Magyarországra nézve a régibb törvények érvényességét, az egyházak nem akarták elfogadni a császári elhatározástól függő, nem alkotmányos rendezést, a törvényeinkbe ütköző patenst. Mint annyiszor, most is az egyházi autonomia vált a nemzeti jog védbástyájává. Sok német és tót község, köztük a pesti is, elfogadta ugyan a patenst, de még a lutheránusok nagyobb része is ellenállott. Ez ellenállásnak még nagyobb súlyt adott, hogy a tiszai kerület késmárki gyűlésén az annyira conservativ Zsedényi Eduard lépett fel, mint az ellenzék vezére. A helvét hitvallásuak, mind magyarok, még sokkal egységesebben és határozottabban léptek fel. Élükön b. Vay Miklós mellett, kit az absolutismus elitéltetett és aztán felmentetett s kinek egész a legfelső körökig voltak összeköttetései, előtérbe lép a tiszántúli bihari administrator fia. A kérdés tisztán politikai, nemzeti színt öltött: a katholikusok, még a papok is, lelkesedtek más hitű honfitársaik jogaiért. A nemzet ismét egységet, erőt mutatott. Még fennáll az absolutismus és a gyülekezetek feloszlatásával akarja megbénítani a mozgalmat, Zsedényit el is itélteti, de azért szándékát nem viheti keresztül. Ez a küzdelem, mely az egész protestáns világ figyelmét idevonta, megmutatta, hogy a nemzet erejét nem törte meg sem a forradalom, sem az elnyomás. A békés ellenállás utoljára is diadalmaskodott.³⁰⁰

Ez a kudarcz nagyon megrendítette a kormány tekintélyét, melynek azonkívül nagy financiális bajokkal is meg kellett küzdenie. A császár, hogy az államhitelt emelje, 1859 végén államadóssági bizottságot nevezett ki, majd midőn ez nem használt, meghívta a különböző koronaországok kiváló férfiait a még el nem törölt, Rainer főherczeg elnöklete alatt álló Reichsrathba, melyet ezért «megerősítettnek» neveztek. Feladata a pénzügyi helyzet javítsa és a törvényjavaslatok megvizsgálása: tehát nem alkotmányos, hanem tisztán tanácsló testület. Ezért mondhatta Szögyény, az egyik alelnöke: hogy nem értéktelen, de senki sem hisz benne. A magyar meghivottak közül b. Vay és b. Eötvös József kimentették magukat, a kik pedig megjelentek, Szögyényen kívül Apponyi György, Majláth György, Széchen Antal és Barkóczy János grófok, mindjárt kijelentették, hogy nincs joguk hazájuk nevében szólani. Az üléseken erős vita folyt a régi centralisáló rendszer hívei és a feudalis és nemzeti aristokratia közt. Ennek vezetője gr. Széchen Antal volt.

Gróf Széchen Antal.
Fénykép után.

Ő mondta ki, hogy a monarchiát az egyes tartományok «historico-politikai egyénisége» alapította meg és hogy tovább is ezen az alapon kell nyugodnia. A csehek, gr. Calm Gallas vezetése alatt hozzá csatlakoztak: az ő részén volt a többség. A központosítók részéről ellenben a sziléziai Hein birodalmi egységes alkotmányt követelt. E két véglet közt forgott 1867-ig a birodalom sorsa. Egyelőre azonban minden a régiben maradt, noha a notableok gyülekezete, mint az 1860-iki kölcsön mutatta, épen nem nyugtatta meg az állam hitelezőit.

Még nagyobb gondot okozott Magyarország. Itt a kedélyek izgatottsága a legnagyobb fokra hágott. Gr. Dessewffy Emil úgy fejezte ki a helyzetet, hogy az ország egyik fele Napoleon császár, a másik meg Sándor czár elé borul, rimánkodva, hogy szabadítsa fel. Lónyay Menyhért egy akkori levele szerint a paraszt csak Kossuthot ismeri s átkozza a németet; a középbirtokos kezd jobban gazdálkodni; a főurak, kivéve a Bécsben lakókat, megmagyarosodtak, a városokban, különösen Pesten, a leányok nem tánczolnak katonatisztekkel, a fiúk pedig száműzték körükből a német szót.³⁰¹ Széchenyi, ki bús magányából is legélénkebb figyelemmel kíséri az eseményeket, felkiált: nyelvünk jobban virul, mint valaha. És csakugyan, a kétségbeesés korában az irodalom volt a magyar nemzet vigasztalója, a magyar öntudat erősítője. Jókai legszebb regényei az emlékezethez hozzáfűzik a reményt és Tompa búskomor versei is erőt mutatnak, azt az erőt, mely már sok nehéz csapást kihevert.

Ha olasz vagy franczia sereg lép az ország területére, mint Kossuth óhajtotta, valószínűleg fegyvert fog mindenki. Így egymást érték a hazafias tüntetések, de fölkelés sehol. Az ellenállást eléggé mutatta a közszellem és, mi a kormánynak különösen kellemetlen volt, az adó megtagadása. 1860 márczius 15-én Pesten már kiment az ifjúság a vértanuk sírját megkoszorúzni s a katonaság beavatkozása vérontásra vezetett, melynek Forinyák Géza joghallgató esett áldozatul. Mindenki megpecsételtnek tartotta a rendszer sorsát: a német tisztviselők lába alatt égett a föld és Benedek főparancsnok szigora sem sokat használt. Maga a császár is tisztában volt a változás szükségével, de épen ez a nyugtalanság, mely könnyen forradalomhoz vezethet, tartotta őt vissza.

Báró Vay Miklós.

Mi sem mutatja inkább a helyzetnek válsággal teljes voltát, mint Széchenyi katastrófája.³⁰²

A Blick megjelenése óta rendőrség szemmel tartotta a döblingi gyógyintézete, mely asylumául szolgált és 1860 márczius 3-án házkutatást végzett nála és lefoglalta iratait. A forradalom és a véres összeütközés lehetőségének réme ismét megjelent izzó agya előtt. Lesujtó hatással volt reá bizalmas barátjának b. Jósika Sámuelnek 1860 ápr. 3-án történt halála is. Öt nappal később, husvét vasárnapján szétlocscsant agyvelővel találták reggel karszékében. mellette a földön valószínűleg vízzel töltött pisztolya. Talán erre a nagy áldozatra volt szükség hogy a nemzet fölismerve helyzetét, kikerülje az újabb, tán vészes megpróbáltatást. A legnagyobb magyar véres árnya munkát, nyugodt fejlődést hirdetett, nem a kétségbeesés harczát.

Magyarország válik ismét a birodalom súlypontjává. Az újjáalkotás eszméi itt érlelik és mint 1848-ban, most is kész azokat átvenni az osztrák. Csakhogy akkor a liberális, demokratikus irány, most pedig az aristokratikus, conservativ felfogás vált uralkodóvá.

A magyar conservativok közt különösen gr. Dessewffy Emil dolgozott szüntelenül a megoldás problemáján. Tervei Széchen útján jutottak a császár elé.³⁰³ Ferencz József soká halasztja a döntést, de midőn 1860 októberben Varsóba indul Sándor czárhoz, meghozza a lényeges áldozatot: alkotmányt ad. Mint egy kielégített állam feje fog a külföldi helyzet nehézségeinek megoldásához.

Az októberi diplomában (1860 okt. 20.) a császár maga lemond addig gyakorolt korlátlan hatalmáról. Ezzel utoljára akkor él, midőn dictatori hatalommal rendezi egész monarchiáját. De ez a rendezés a történeti jogok figyelmébe vételével történik. «Nem absolut, mint Ferencz, nem németesítő, mint József, hanem bátor és szilárd, mint Ferencz József .³⁰⁴

A diploma a pragmatica sanctióra megy vissza, mint a monarchiát megalapító tényre. A központosítást a forradalomnak tulajdonítja és ezzel ellentétben elismeri az országok különféleségét, de az 1723-iki törvény szavai szerint kiemeli az oszthatatlanul és elválaszthatatlanul szilárd kapcsolatukat.

Hanem a forradalom is alkotott: modern állammá akarta tenni Ausztriát. Ezért nagy vívmányait elismeri a diploma is: a törvény előtti egyenlőséget, a szabad vallásgyakorlatot, az általános hivatalképességet, az általános katonai kötelezettséget, az úrbéri viszonyok megszüntetését. Az absolut korszak újításai közt a közbenső vámvonal megszüntetését fogadja el.

Eddig császár maga volt törvényhozó: most ezt a jogát megosztja a birodalmi tanácscsal és az egyes országok gyűléseivel. A birodalmi tanácsba (Reichsrath) az országgyűlések választanak nagyságukhoz és népességükhöz mérten bizonyos számú tagokat. Hatásköréhez tatoznak a közös ügyek: katonaság, államadósság, a budget megállapítása; pénz, hitel, vám, kereskedelem, bankügy. A többi ügyek az autonom országgyűlések hatásköréhez tartoznak. Az igazságügyminiszterium meg is szünt.³⁰⁵

De ez a megkülönböztetés leginkább csak Magyarországra nézve érvényes. Minthogy a magyar koronához nem tartozó országoknak a birodalmi tanácshoz nem tartozó ügyei is hosszú időn át közösen intéztettek el, a császár fenntartja magának, hogy ezeket ezentúl is a birodalmi tanács tárgyalja. Ez tehát a dualismus határozott elismerése. A másik abban áll, hogy a magyar országgyűlés ezentúl is az alkotmány értelmében jár el.

A kormányrendszer nagyjában a Mária Terézia-korabelinek megújítsa, a minthogy az egész alkotás leginkább annak hagyományára vezethető vissza. Államminister gr. Goluchovsky lett; a közös ügyek az ő hatásköre alá tartoznak. Külön hadügyministeriumot állítanak fel és így önállóvá, némileg alkotmányossá teszik az igazgatásnak ezt a fontos, eddig udvari befolyás alatt álló ágát. A ministeriumban, mint az 1741. 11. t.-cz. követelte, magyar is foglal helyet: gr. Széchen Antal. Így föléled a régi magyar és a külön erdélyi kanczellária is. Első főkanczellár b. Vay Miklós, – az első protestáns, ki e polczon ült – a második Szögyény László.

Magyarországra nézve az 1847-iki állapot áll helyre. Az 1848-iki törvények egy részét megerősítik, a többit, a mennyiben a diplomátiával ellentétben állanak, az országgyűlés maga fogja átvizsgálni és megszüntetni. A magyar igazságügyet ismét teljesen elválasztják az osztráktól, miután Deák Ferencz ezt az állást el nem fogadta, gr. Cziráky János, majd gr. Apponyi György lép mint országbiró a kir. Kuria élére. A mi mindennél fontosabb: helyre áll a régi magyar alkotmány talpköve: a vármegye. A «Bach-huszárok» legnagyobb része távozni kénytelen. A politikai hatóságok és biróságok nyelve a magyar.

Magyarország területi integritását is helyre akarták állítani, a 1847-iki status szerint. A szerb vajdaságba gr. Mensdorff Sándort küldték császári biztosnak a visszacsatolás előkészítésére. Erdély unióját ép azon az alapon tagadták meg.

Minő változás ez 1859-hez képest? De lehetett-e egyszerre visszatérni oda, honnét a forradalom kiindult? Lehetett-e egyszerre elenyésztetni az olyan korszak hatását, minő az 1848–60-iki volt?

Ausztriában nem voltak elkényeztetve szabadság dolgában. Ott az 1848-iki alkotmány úgy sem lépett életbe soha. Az a kilátás, hogy a szabadabb institutiók mellett is megmarad a birodalom egysége és így a régi fény és hatalom ismét visszatér, örömmel töltötte el az osztrák hazafiakat.

Magyarországon is tisztában voltak azzal, hogy nagy lépés történt a jobb felé. A forradalom már nem látszott szükségesnek. Az olasz és franczia támogatás egyre bizonytalanabbá vált, mióta a conservativ hatalmak, az orosz és a porosz, de még az angol is, szükségesnek tartották Ausztria fennállását Széchenyi halála óta Deák Ferencz ad irányt a nemzet közvéleményének. A legnagyobb magyar halálával megrendült nagy ellenfelének, Kossuthnak, bűvös hatalma a magyar szivek fölött. A törvénynek, az 1848-iki alkotmánynak győzelme volt a kitűzött czél, de törvényesen, nem fölkelés útján.

Deák Ferenc sem eredetére, sem tartalmára nézve nem tarthatta törvényesnek azt a diplomát, mely a császár akaratából fakadt és mely oly közös ügyeket és oly közös birodalmi gyűlést állapít meg, melyeket a magyar közjog nem ismer. A conservativokat, kik alkotói voltak, jó hazafiaknak tartotta és helyesnek vélte, hogy a nemzet megerősödésére fogadjon el mindent, mit ez az alkotmány nyujt, de tovább nem ment. Kemény Zsigmond a Pesti Napló-ban egyenesen az 1848 kivívását követeli, alkotmányos alapon. A kiegyenlítésnek ez az egyetlen módja.

A vármegyék azonban nem érték be ennyivel. Ott többnyire az 1848-iki bizottságokat újították meg, ha valamely tag időközben hűtlen lett a nemzet ügyéhez vagy épen hivatalt vállalt, reázúdult nevére a gyilkos: «meghalt.» Éltették ellenben Kossuthot, Klapkát, beválasztották a bizottságokba; s Napoleon, Cavour, Garibaldi megválasztásával még erősebben kifejezték az elszakadás óhajtását. A «kis szabadság » idejét élték; az 1848 mellett megjelent 1849 emléke is. Vay népszerű férfiaknak a főispáni székbe helyezésével szerette volna korlátozni a mozgalmat, de ezek nem fogadták el a tisztséget, Tisza Kálmán azért nem, «mert elvei nem engedik.» A conservativok magokra maradva, teljesen erőtlenek voltak és Vay 1861 jan. 16-iki leirata, melyben eltiltja a száműzött felségsértők és forradalmárok megválasztását s kijelenti, hogy zavarok esetén, vagy ha a fennálló törvények ellenére járnak el vagy megnehezítik az adószedést és a katonaállítást, azonnal feloszlatja a magyar bizottságokat – teljesen foganat nélkül maradt.

Ennek a hangulatnak, mely mind erősebben tört ki, az volt a következtése, hogy a császár előtt forradalminak tünt fel Magyarország, lehetetlennek a kiegyenlítés az 1848-iki alapon. A conservativokban csalódott. Magyarország liberális: inkább hajlik az egyezségre, ha Ausztriában is ez az irány uralkodik. Így gondolkoztak a magyar államférfiak is. Ők ajánlották a nagynémet, szabadelvű hírben álló Schmerlinget Goluchovszky utódjául. Különben is akkor, mikor a német kérdés lépett előtérbe, meg kellett mutatni, hogy Ausztria német is, haladó is. A császár minden tőle telhetőt megtesz Magyarország kielégítésére. Visszacsatolja a szerb Vajdaságot, a Bánságot s Muraközt és magához hivatja Deák Ferenczet. A nagy férfiú becsületessége, logikája megragadja az uralkodót. «Csakhogy lehetőnek tart olyat is, minek végrehajtása nehézségbe ütközik.» A magyar felelős ministerium felállítását a császár nem birta összeegyeztetni a birodalom egységével, a dynastia hatalmával.

Így most kettős irányban folyik a politikai munka. Magyarország egészen magára van hagyva, ott szabadon folyik az országgyűlés előkészítése. Még azt is megengedi a kormány, hogy a választások az 1848. törvény alapján menjenek végbe. Ausztriában ellenben Schmerling, ki 1860 decz. 13-án lépett hivatalba, ugyanakkor lényegesen változtatott az alig három hónapos alkotmányon. 1861 febr. 26-án császári patens jelent meg, mely a diplomát különben megerősítve, mint alaptörvény határoz a birodalom képviseletére nézve. A birodalmi tanács urak házából és képviselőházból áll. A 343 képviselő közt Magyarország választ 85-öt, Erdély 26-ot, Horvát- és Tótország 9-et. Már nemcsak a közös kormány áll tehát Magyarország fölött, hanem közös parlament is, melyben a magyar birodalom képviselői állandó kisebbségre vannak kárhoztatva. A dualismust csak annyiban ismerik el, a mennyiben a Magyarországgal is közös ügyek külön tárgyaltatnak, a teljes Reichsrathban. A magyar kanczellár utasítást nyer a magyar országgyűlés felszólítására: küldjön követeket a birodalmi tanácsba. Vay nem irta alá a patenst; Széchen aláirta.

Schmerling parlamentet akart adni Ausztriának: de a ministerium felelősségéről, a parlamentarizmus alapföltételéről, nincsen szó a patensben. És ennek az álalkotmányosságnak áldozza fel hazánk ősi önállóságát? erre bizza legfontosabb érdekeit?

Nem is lehetett a patensnek más hatása, mint az ellentétek újabb és erős kiélesítése. A mint a magyar vármegyék ellenzéke segítette újra uralomra a bécsi bureaukratiát, úgy viszont ennek győzelme még nagyobbra növelte az ellenzéki szellemet. A választásoknál nem Deák győz, hanem a forradalommal kaczérkodó párt. De még Deák is kimondja, hogy most már csak Ausztria vereségétől lehet várni a közügyek javulását.

Viszont ugyanakkor az emigratiót egyik csapás éri a másik után. A törökök lefoglalták az Oláhországba küldött fegyvereket, melyeknek az volt a rendeltetése, hogy a székelyek közt osszák ki azokat. Az angol törvényszék nem engedte meg a Kossuth által gyártott magyar pénzjegyek kibocsátását.

Végre gr. Teleki László, a magyar nemzeti igazgatóság tagja, ki Drezdában időzött, a szász kormány szolgai előzékenysége által osztrák kézre került. A grófot fogságából egyenesen a császár elé vezeték, ki megengedte neki a hazájába való szabad visszatérést, ha a külfölddel többé nem érintkezik s legalább egyelőre távol marad a politikai küzdelmektől. Ausztria ismét erősen áll és serege javát Magyarországba küldheti az ország fékentartására s különösen az adó behajtására.

Ily viszonyok közt ült össze az országgyűlés, melyet gr. Apponyi György nyitott meg mint királyi biztos. a többség, mely gr. teleki László vezetése alatt állott, csak egy határozattal akarta kifejteni az ország jogát és tiltakozni az elnyomás ellen. Deák ellenben kész volt felirattal válaszolni a trónbeszédre.

Talán az akkori helyzetnek, midőn voltakép egyik rész sem gondolt komolyan a megegyezésre, jobban megfelelt a határozat. De az országnak ki kellett mutatnia igazát, nemcsak a hatalommal szemben, hanem a művelt emberiség előtt is. Ki kellett mutatni, hogy az a nemzet, melyet annyira szerettek forradalminak, dynastia ellenesnek, békebontónak feltüntetni, csak jogát védi és kész az olyan megoldásra, mely százados, vérével kivívott szabadságát épen hagyja. Ez a belátás vitte a többséget arra, hogy szándékosan kisebbséggé váljék. Deák feliratot javasolt és az országgyűlés 1861 jun. 5-én elhatározta, «hogy első felszólalása felirat legyen.» A határozati párt ezen önkéntes resignátiójához nagyban hozzájárult vezérének, gr. Teleki Lászlónak, mindjárt az országgyűlés elején, máj. 8-án történt öngyilkossága. Egész legendakör fűződött az esemény körül és mai napig is folyik felőle a vita. Az egykorú, hiteles följegyzések alapján alig lehet kétségünk a felől, hogy a buzgó hazafit az aggodalom kergette halálba: nem jutott-e politikai szereplésével ellentétbe szabadon bocsátásakor tett igéretével, mely alól a királyi meghivó által feloldottnak vélte magát.

Gróf Teleki László.

Deáknak most alkalma nyilt geniusa legsajátosabb vonásainak remek kifejtésére. Felirata és azt kisérő beszéde százados, gravaminális, diétai történetünknek legkiválóbb emléke. A jog kimutatásában erő, a sérelem elsorolásánál mérséklet jellemzi minden szavát. Soha, még Kollonics idejében sem volt annyi és oly súlyos sérelem, soha sem volt oly nyilvánvaló a hatalom törekvése, a nemzetet, mint politikai tényezőt egészen megsemmisíteni. Panaszon kezdi: «Nehéz idők, vészteljes évek mentek el fölöttünk. Végenyészet szélén állott nemzetünk.» De most is kétségbe vonják alkotmányunk egész lényegét. «Nekünk adott alkotmány nem kell, mi visszaköveteljük ősi alkotmányunkat, mely nem volt ajándék, hanem a nemzet életéből fejlett. Mellettünk jog és törvény állanak és a szerződések szentségei; ellenünk az anyagi erő.» A mult szenvedéseire fátyolt vet, de a most is fennálló jogtalanság ellen tiltakozik. A magyar király csak koronázás által törvényes magyar király. A koronázás előfeltételei pedig: «önállásunk sértetlen fenntartása, az országnak területi s politikai integritása, az országgyűlésnek kiegészítése, alaptörvényeinek tökéletes visszaállítása, parlamentáris kormányunk és felelős ministériumunk ismét életbeléptetése.» Egy szóval az absolut rendszer teljes megszüntetésere az a feltétel, melynek teljesítése nélkül tanácskozás és egyezkedés lehetetlen. A hazafinak, a jog őrzőjének az 1848-as törvények alapján kell állania, hogy szilárd talajon küzdhessen és győzhessen. De az államférfiúban megvan az érzék a helyzetnek, a másik fél álláspontjának méltatására. Mihelyt Magyarország szabad, önálló ország, «kész méltányosság alapján, politikai tekintetből, önállásának és alkotmányos jogának sérelme nélkül, megtenni azt mit lehet, hogy azon súlyos terhek alatt, miket az eddig fennállott absolut rendszer fonák eljárása összehalmozott, az ő jólétük és vele a mienk is össze ne roskadjon.» Így, a törvény betüjén túl is, kezet nyújt Ausztriának.

A minő kincsnek tartja alkotmányunkat, nem zárkózik el a szükséges haladás elől. «Mi teljes jogegyenlőség alapján akarjuk kifejteni s biztosítani alkotmányos életünket. Akarjuk, hogy a polgári jogok teljes élvezetére nézve sem vallás, sem nemzetiség e hon polgárai közt különbséget ne tegyen.» E felirattal lépett az ország, melyet 1849 óta szinte megsemmisültnek tartottak, ismét a világ elé.

A feliratban a nemzet bölcsének fenkölt nyugalma szólal meg; a felirat vitában szóhoz jut a szenvedély is. A határozati párt nemcsak az absolutizmust ostorozta, hanem megtámadta az uralkodó jogát is. Sem Ferdinánd lemondását, sem Ferencz József trónralépést 1848-ban nem tudatták az országgyűléssel, a trónváltozás tehát nem ment végbe törvényesen. Három héten át folyt a vita és Ferencz Józsefnek tapasztalnia kellett, hogy uralmának törvényességét épen akkor ostromolják, mikor azt erkölcsi alapra szándékozik helyezni. Az országgyűlés mellett még fennáll a régi absolut rendszer és ennek elitélésében egyetért minden párt. Azért Bécsben nem is igen tettek köztük különbséget. A feliratot végre három szótöbbséggel elfogadta a ház. De a részletes vitánál annyi változtatást eszközöltek rajta, hogy Deák azt már nem vallhatta magáénak. Különösen sértő volt az uralkodóra nézve a «Felséges császár s király» megszólításnak «Felséges Ur»-ra változtatása. Nem is fogadta el a feliratot, mire a Ház visszaállította az eredeti szöveget. De így sem lehetett szó megegyezésről, mert Schmerling megmaradt a mellett, hogy a magyaroknak előbb el kell fogadniok a diplomát s a patenst. Viszont arról nem lehetett szó, hogy a nemzet oly octroyált alkotmányt fogadjon el, mely végkép provinciává aljasitja. A külügyi helyzet az udvarnak kedvezett. Cavournak jan. 6-án. épen a felirat elfogadásának napján történt halála, legerősebb támaszától fosztotta meg az emigratio politikáját. A porosz belső viszonyok ziláltsága pedig reményt nyujtott a dynastiának a német hegemonia megszerzésére, ha Ausztria egységes, szabadelvű s német.

Így az uralkodó válasza (jul. 21.) csak tagadó lehetett. Körülbelül az 1848-iki államirat alapján áll, kifejti, hogy Magyarország 1848 előtt nem personális, hanem reális unioban állott Ausztriával, a 48-as törvények pedig, e kapcsolat meglazítása által, veszélybe döntötték a birodalmat. Az uralkodónak nem szándéka Magyarország beolvasztása, de megköveteli az egész birodalmat szolgáló intézmények fenntartását, míg azokat törvényesen nem módosítják. Itt oktroyált alkotmány, amott a törvény és a függetlenség – megegyezésről, közös alap híján nem lehetett szó. Deák ki is jelenti hogy az alku megszakadt. Második feliratában pedig kifejti, hogy az irányok e különfélesége «óhajtott egyesülésre nem vezethet.»

A diploma szerzői dynastikus, a birodalom hatalmáért lelkesedő férfiak voltak, de magyarok, kik egyaránt akarták szolgálni hazájukat és fejedelmüket. Ez a leirat már más szellemet lehell. Vay és Széchen kiléptek a kormányból, főkanczellár gr. Forgách Antal lett, ki 1849-ben mint császári biztos a muszkákkal jött az országba, minister pedig gr. Esterházy Móricz előbb követ a pápánál, az ultramontán párt egyik oszlopa, szellemes, tanult férfiú, de a végtelenségig dologtalan. A változás tehát nemcsak a birodalmi egység erősebb hangsulyozását jelölte, hanem egyuttal a magyar mozgalom szabadelvű iránya ellen való tiltakozást is.

Deáknak jutott a feladat, hogy akkor, midőn az alkotmányos alap feladás nélkül már lehetetlen volt a megegyezés, ujra kifejtse a nemzeti követelések jogosságát. Deák nemcsak ezt teszi meg, a törvényczikkeket szólaltatva meg a leirat ellenében, hanem egyuttal a tudományosan megállapított igazságot az általános emberi erkölcs védpajzsa alá helyezi. Minden korban a politikai szónoklat remekei közé fogják sorolni beszédének búsan lemondó, de azért férfiasan határozott, jog dolgában megalkuvást nem ismerő végszavait. «Lehet, hogy nehéz idők következnek ismét hazánkra, de a megszegett kötelesség árán azokat megváltanunk nem szabad. Az ország alkotmányos szabadsága nem oly sajátunk, melylyel szabadon rendelkezhetünk; hitünkre bizta, a nemzet és mi felelősek vagyunk a haza és önlelkiismeretességünk előtt. Ha tűrni kell, tűrni fog a nemzet, hogy megmentse az utókornak azon alkotmányos szabadságot, melyet őseitől örökölt. Tűrni fog csüggedés nélkül, mint ősei tűrtek és szenvedtek, hogy megvédhessék az ország jogát, mert a mit erő s hatalom elvesz, az idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják; de a miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz és mindig kétséges. Tűrni fog a nemzet, remélve a szebb jövőt s bízva ügyének igazságában.»

Az országgyűlés augusztus 8-án egyhangulag elfogadta a feliratot; Tisza Kálmán, a határozati párt vezére, «erős meggyőződését, legszentebb elveit, egészen lelkének titkos sejtelméig látta megvalósulva benne.» A nemzet jogának szilárd megállapítása, az a meggyőződés, hogy bárminő szenvedést róhat ránk a sors, hazaszeretetünk és szabadságérzetünk meg nem rendül, nemcsak a magyar lelket emelte fel, hanem mindenfelé nagy hatást gyakorolt. Kossuth, ki nem a törvényes ellenállásban látta a nemzet legerősebb fegyverét, augusztus 15-iki levelében kimondja, hogy Deák férfiasan megvédte a nemzet jogait. A magyar ezzel kimerítette a békés kiegyenlítés reményét és csak egy hajszálnyival nem követelt többet, mint a mennyihez való jogát bebizonyította. «Ha ezután törésre kerül a dolog, Isten, világ s a történelem előtt csakis az osztrák házra hárulhatand a felelősség.» A törés bekövetkezett, Bécsben elhatározták az országgyűlés feloszlatását. Augusztus 21-én Deák Ferenc indítványára, a ház ünnepélyesen óvást tesz a feloszlatás törvénytelen ténye ellen, és felszólítja a honpolgárokat, tartsák magukat szigoruan a törvényhez. Tisza Kálmán indítványára pedig elhatározták a nemzetiségek lehető kielégítését, a zsidóknak politikai és polgári tekintetben egyenlő joggal felruházását és az urbérrel összefüggő birtokviszonyok megváltását. Másnap a szuronyok hatalmának engedett az a gyűlés, mely egyetlen egy törvényt sem hozott; de nagyobbat tett annál: emelte a nemzeti öntudatot és erkölcsi erőt.

Gróf Apponyi György.

Még fennállott a megye és ülésein még tovább is zengett a hazafias szózat. Schmerling mindent elkövetett, hogy a cultura nevében megdöntse «a barbárság bástyáit». Az adóvégrehajtás, katonai beszállással, az egész idő alatt folyt s figyelmeztette a hazafiakat, mi vár reájuk, ha szigoruan a törvényt tartják szem előtt. November 5-én már vége a «kis szabadságnak.» A helytartótanács élére katonát állítottak, gr. Pálffy Móricz altábornagyot, a helytartótanácsot egészen a kanczellária alá rendelték, a megyéket feloszlatták, mindenütt katonai biróságokat állítottak fel. Az egész állapotot «Brovisorium»-nak nevezték. Politikailag ismét csak az egységes, de már alkotmányos Ausztria szerepel. A patens nemcsak Magyarország jogait sértette, hanem maga ellen zúdította a többi, nem német nemzetiségek haragját is. Választási rendszer, a közvetett választással, a kuriák, érdekcsoportok képviseletével, a városi polgárság nagy kedvezésével a mezei lakossággal szemben, de különösen nagybirtok erős képviseletével igen raffinált módon játszotta ki az igazi képviseletet és biztosította a conservativ német párt többségét. Míg működött, voltakép a cseh és morva nagybirtok kezében volt a döntés, annak többségét pedig az udvar és a kormány kénye-kedve szerint változtathatta.³⁰⁶

De minden hibájával mégis nagy haladást jelölt. A jó osztrák ismét bizhatott hazája nagyságában, jövőjében, még szabad fejlődésében is. Igaz, hogy az első Reichsrath megnyitásakor 1861 máj. 1-én, a «Schmerling szinházban» nem volt senki jelen a «birodalom keleti feléből,» de azért a kormány erősen bizott rendszere diadalában, az egységes Ausztriának modern formában való feltámadásában. Az állami hatalom erős: a német civilisatio és a szabadelvüség szine pedig arravaló, hogy Németország erkölcsi meghódítása által ott is előkészítése az osztrák uralmat.

De a Reichsrath nem is felelhetett meg nagy feladatának. Nem is nézve csonka voltát, nem is volt igazi népképviselet, alkotmányos joga is igen korlátolt. Ministeri felelősségéről tudni sem akart a császár, mert mint Plener ministernek mondá, ha baj van, a királyokat elkergetik, de a ministereknek semmi bajuk sem esik.³⁰⁷ A kormány nagyon is éreztette felsőségét a házzal és a német többség magától érthetőnek tartotta uralmát és a szlávok elnyomását. Ezért a csehek, Rieger vezetése alatt, 1863 jun. 17-én ünnepélyes declaratioval kiléptek a képviselőházból, mely nem is igazi teljes Reichsrath s mégis, a diploma ellenére, bitorolja a teljes birodalmi gyűlés jogait. De a valóban alkotmányos érzelmű németek sem voltak megelégedve és lehetetlennek tartották a szabadságot mindaddig, míg az igazán szabad és alkotmányos nemzetet, a magyart, kényuralom alatt tartják. Különösen Rechbauer és Kaiserfeld stajer követek váltak a magyar ügy szószólóivá. A szabadelvüek nem látták őszintének Schmerling szabadelvüségét, az annyira hatalmas klerikálisok pedig ellenségöket látták a ministerben.

Igy Schmerling csak úgy erősítheti állását, ha Magyarországgal szemben eredményt ér el, ha teljessé teszi a Reichsrathot. ha nem az országgyűlés útján, hanem közvetlen választják a követeket, azt remélhette, egy néhány nemzetiségi követ eljő Bécsbe. De a császár nem egyezett Magyarország ilyen megbontásába. Horvátország szintén nem volt megnyerhető. Erdélyben azonban sikert aratott; Nádasdy kanczellár, a volt igazságügyminister, ott mindent megtett tulajdon nemzete ellen. Az unio óta már törvénytelen tartománygyűlést Nagy-Szebenbe hívta össze, új választási törvény alapján (1863). A magyarok és székelyek, Haynald püspök vezetése alatt, elmaradtak, de szászok és oláhok eljöttek és határoztak. Felbontották az uniót, beiktatták a diplomát és a patenst és elküldték a 26 követet Bécsbe.³⁰⁸ Most már teljes volt a Reichsrath. A kormány most már az egész birodalom budgetjét eléje terjeszthette. Nagy diadala volt ez Schmerlingnek és az egységes Ausztriának, mely épen akkor, a frankfurti fejedelmi gyűlésen, a német kérdésben is bátran előre halad. Igaz, hogy Magyarország duzzog, de ez az ellenállás idővel legyőzhető. Várhatunk; volt a minister jelszava.

De a magyar is várhatott. A Schmerling-féle álalkotmány ép oly hypokrisis, mint Bach civilisáló missiója. És mint ez ellen Széchenyi kelt ki lelke egész lángjával, úgy igazította helyre Deák Ferencz nyugodt felsőséggel Schmerling egy hívének, Lustkandlnak állításait, ki egy vastag művel be akarta bizonyítani, hogy Magyarország voltakép mindig csak része volt Ausztriának.³⁰⁹

Engedésről szó nem lehetett, de a kiegyenlítés módja fölött általános volt a töprengés. Az eszmék haladását mutatja, hogy gr. Apponyi György 1862 végén a magyar ministérium megadását javasolja a császárnak, mint a nehézségek legyőzésének egyetlen biztos módját. Egyáltalában meg kezdték különböztetni a császárt kormányától, bíztak lovagiasságában, jóakaratában, remélték, hogy meggyőzhetik a nemzet igazáról és hűségéről, mihelyt törvényes szabadságát visszanyerte. Viszont a császár is belátja, hogy Magyarország megbékítése nélkül lehetetlen minden hathatós külügyi actio. Apponyinak ugyan 1863 elején le kellett mondani, de azért a császár körül mindig volt magyar tanácsos. Sem gr. Esterházy, sem gr. Forgách kanczellár nem mondtak le egészen nemzetükről, nem váltak Schmerling eszközeivé. Le akartak mondani, midőn a császár az erdélyi tartománygyűlés határozata alapján semmisnek akarta nyilvánítani az uniót és így meghiusították Schmerling szándékát. Különben is Ferencz József nem rendelte alá magát soha egy rendszernek, Schmerlingének sem. Jobb szerette, ha különböző elvű férfiak egyforma buzgósággal szolgálják. Forgáchot is elbocsátotta ugyan, kinek helyébe gr. Zichy Hermann lépett, teljesen Schmerling kreaturája, de midőn gr. Pálffy ettől megtagadta az engedelmességet, fenntartotta a magyar helytartótanács elnökét. Egyáltalában, mihelyt látta, hogy német politikája nem vezet sikerhez, sőt mind ujabb bonyodalmakat idéz elő, mindjobban elfordult Schmerlingtől. Mit is ér az olyan minister, ki még a saját alkotását, a Reichsrathot sem tudja rendben tartani?

A kiegyezés.

A dán háború végével, midőn kitünt a győzelem értéktelen volta és egyre közeledett a poroszszal való leszámolás, a császár már elejtette Schmerlinget.³¹⁰ Ugyanakkor a német szabadelvűek, különösen Kaiserfeld, erősen ostromolták a kormányt magyar politikájának sikertelensége miatt. Deák ezt a pillanatot választotta a megegyezés elejtett fonalának felvételére. Húsvéti czikkében (1865 ápr. 16.) kifejti, hogy mindazon esetekben, midőn az uralkodó tanácsosai elnyomni igyekeztek az országot, maga a fejedelem állította helyre az alkotmányt. A magyar alkotmány nem veszélyes a birodalom biztosságára nézve. A magyar alkotmányon nem lehet változtatni azért, mert a lajtántúli alkotmány egyes pontjainak ellentmondó, «de készen leszünk mindenkor törvényszabta úton saját törvényeinket a birodalom szilárd fennállhatásának biztosságával összhangzásba hozni s a lajtántúli országok szabadságának és alkotmányos kifejlődésének útjában állani soha sem fogunk.». Európai válság közeledett; a rendszer még Ausztriában sem birt nagy sikert felmutatni; az udvarnál megértették a magyar szót.

Igy ismét az 1860-iki októberi diplomában kifejezett politika lépett előtérbe, azon fontos különbséggel, hogy az uralkodó, kire nejének, a bajor Erzsébetnek rokonszenve a magyar ügy iránt nem maradt hatás nélkül és kit az igazságosságába vetett bizalom is méltó viszonzásra birt, most már személyesen is közeledik Magyarországhoz. Jun. 8-án Budára jő, akaratának vallja a magyar korona népeinek lehető kielégítését, a helytartótanácsot régi törvényes jogába visszahelyezi, a katonai biróságokat pedig eltörli. A szíves fogadtatás meggyőzte arról, hogy az ellenállás az elvnek, nem a személynek szól. Junius 26-án, Schmerling tudtán kívül Majláth Györgyöt kinevezi kanczellárnak, mire Rainer főherczeg, az államministerium vezetője, szabadságot kér, Schmerling pedig beadja lemondását. Helyébe, egy hónap mulva, gr. Belcredi Richard lépett, Csehország helytartója, ki Esterházy befolyásának köszönhette állását. A kiegyezés most legfőbb czélja a kormánynak s hogy ezt elérhesse, szabad teret nyerhessen, a császár szeptember 20-án felfüggeszti a februáriusi patenst, a megegyezés törvényes akadályát.

Így most már meg volt a közös alap: a pragmatica sanctio. Az országgyűlést decz. 14-én személyesen megnyitó uralkodó trónbeszédében ezt a törvényt fogadta el kiinduló pontúl és felszólítja az országgyűlést, állapítsa meg maga a közös ügyeket és változtassa meg az 1848-iki törvényeket, melyek alkalmazása lehetetlen, noha formailag törvényességük nem kifogásolható. Ime az alkú két tárgya: Magyarországnak az 1848-iki törvényen kell változtatnia, a közös ügyek pontos megállapításával; Ausztriának pedig a diplomán és a patensen, a mennyiben ezek a magyar alkotmányba ütköznek.

Most már egészen más képe az országgyűlésnek, mint öt év előtt. A törvényes kiegyenlítés szüksége és lehetősége már sokkal szélesebb köröket hatott át, mint 1861-ben. Kossuth szava még csak a köznépre hatott, a köznemesség már Deák után indult. A kiegyezést csak körülbelül 20 követ ellenezte elvből, a többi csak annak szabályozása felől nem értett egyet. A körülbelül 20 tagból álló szélső jobb, Apponyi vezetése alatt, lehető legnagyobb előzékenységgel akarta viszonozni a király jóakaratát és megkönnyíteni a kormány helyzetét. A többi mind Deák körül csoportosult. Ő reá hárult most is az a feladat, hogy a feliratot szerkeszsze. Ebben elismeri ugyan a király közeledését, de még mindig nem látja a jogfolytonosság teljes elismerését és fájlalja, hogy még mindig törvénytelenek az állapotok. Erre a márczius 3-iki leirat válaszolt, mely kijelölte a 48-iki törvények közül azokat, melyek akár a közös ügyek sikeres kezelését teszik lehetetlenné, akár pedig a királyi hatalomra, vagy közbiztosságra nézve látszanak veszélyesnek. A törvények módosítása, azok elismerése és a törvényes állapot helyreállítása előtt, jogfeladás lett volna s így Deák újabb feliratot szerkesztett az ország álláspontjának megmagyarázására.

Látjuk tehát, hogy bár mindkét részen meg volt a jóakarat, az alkú épen nem indult meg nagyon biztatón. A különbség 1861-hez képest leginkább abban áll, hogy az atmosphaera más. Az uralkodó már az országhoz tartozó, nem ellenség. Erzsébetet pedig szívébe fogadta a nép. Így legalább az olyan szélsőségekről nem lehetett szó, minők 1861-ben jobbról-balról fenyegetődztek. A kormány egyelőre kezében tartott minden hatalmat, még a vármegyéket sem állította helyre, azt remélve, hogy a nemzetet a szükség mind nagyobb engedményekre bírja. Deák ellenben, kinek sok párthíve már áhítozott a hatalomra, egyáltalában nem volt hajlandó eltérni a törvényes úttól. A nemzet csak úgy határozhat sorsa fölött, ha ura önmagának, ha már birtokába lépett jogának. Ezért ép úgy szembeszáll az opportunitással, melyet a conservativok hirdettek, mint a követeléseknek a törvényes kereten túl fokozásával. Második feliratában már azért is sürgeti a jogfolytonosság teljes elismerését, mert különben mindaz, mit most annyi munkával felépítenek, ingataggá válhatik.

Különben nem maga az országgyűlés végezte akkor a döntő munkát, hanem a közös viszonyok tárgyalására kiküldött 67-es bizottság. Ez gr. Andrássy Gyula elnöklete alatt megalakulva és kiegészülve az erdélyi követekkel is, márcz. 28-án kezdte meg működését. 15-ös albizottságot küldött ki a közös ügyek kezelésének megállapítására.

Gróf Andrássy Gyula.
Fénykép után.

Láttuk, hogy 1861 óta a legjobb magyar elmék e megállapításon fáradoztak. Apponyin kívül Eötvös, Kovács Lajos, Trefort is előállottak ily tervezetekkel. Deák maga még 1865 májusban kifejtette egy német hirlapíró előtt, mi következik szerinte a pragmatica sanctióból a közös ügyekre nézve. A kölcsönös védelem megállapításából következteti, hogy a külügynek s hadügynek közösnek kell lennie. A pénz-, vám- és kereskedelmi ügy ugyan nem közös, de mindkét fél érdekében kivánatos bennök a közös eljárás. A tárgyalás módja pedig nem lehet más, mint hogy a két országgyűlés külön e czélra rendelt bizottságok, deputatiók útján érintkezzék egymással és állapítsa meg a közös költségvetést.

A 15-ös bizottságban ugyanazon alapon áll. Kész szövegezéssel lép föl, melyet egyaránt megvéd a szélső jobb – Apponyi – mint a volt határozati pártiak, Tisza, Ghyczy, Nyáry Pál ellen. Ezek is óhajtották ugyan a kiegyenlítést, de lehetőleg úgy, hogy Ausztriával csak personalis unió kösse az országot és csupán a fejedelem személye legyen közös. Ezért azt követelte Tisza, hogy legyen két külügyminiszter s köztük a császári ház ministere, vagyis maga az uralkodó döntsön. Könnyű volt kimutatni, hogy így szó sem lehet felelősségről és e javaslat elbukott. Sokkal nagyobb vitát okoz a hadügy: kezdettől fogva mondhatni, ez volt az igazi ütköző pont, ennek megállapításától függött, Deák meggyőződése szerint is, a kiegyenlítés létrejötte.

Deák az 1715. 8. t.-cz. értelmében elismeri a hadsereg közös voltát. «Ez rossz törvény reánk nézve.» Csak 1802. szól a törvény magyar seregről, különben csupán magyar ezredekről. – Ivánka magyar sereget óhajtana; Deák is, de e miatt nem akarja a tractatust megtörni. Később egyenesen a kiegyezés föltételéül állította fel a sereg közösségét. Ha personal uniót akarnak, megtörik az alkú és átok lesz rajtunk. Így a bizottság elfogadta azt a tervezetet, mely a magyar hadsereget az egész sereg kiegészítő részének nyilvánítja. «Ő felségének a hadügy körébe tartozó alkotmányos fejedelmi jogai sértetlenül fennmaradván, mindaz, a mi az egész hadseregnek és így a magyar seregnek is egységes vezérletére, vezényletére és belszerkezetére vonatkozik, közös intézkedés alá tartozónak ismertetik el.»

Nem lehet czélunk e kérdésnek, mely mai napig is mindig megújuló fontossággal uralkodik politikai életünkben, minden oldalról megvilágítanunk. De úgy történeti, közjogi részről, mint politikai jelentőségéről legyen szabad egy-egy észrevételt tennünk.

Először is, tisztán a pragmatica sanctiót véve alapul, szembeszökő, hogy a Tisza-Ghyczy-féle felfogás közelebb áll a szöveghez, mint a Deáké. A textus «mutua defensio » – kölcsönös védelem, nem pedig közös, vagy együttes. Ebben a keretben tehát, még az 1715. t.-cz. VIII. törvény ellenére is beleillett volna a külön magyar hadsereg, mit különben bizonyos tekintetben Deák is elismert.

Másodszor. Ha a magyar közjog nagy ismerője és legszilárdabb őre ebben az elsőrangú ügyben eltér a nemzet igényeinek jobban megfelelő szövegezéstől, annak oka csak elsőrendű politikai tekintet lehet. Az, melyet maga is kiemel, hogy különben nincs kiegyenlítés, pedig azt követeli az ország legnagyobb része.

Mennél széthúzóbbak nemzetiségi okoknál fogva a Habsburgok monarchiájának egyes részei, annál szükségesebb az olyan szervezet, mely őket mind befoglalja, egyesíti, lelkesíti. Előbb az egyház szolgált ily összetartó kapocs gyanánt, majd a császári és királyi hadsereg, mely Wallenstein ideje óta mindig Európa első armádiáihoz tartozott, végre a bureaukratia. Az egyház befolyása már nem volt a régi; a bureaukratia egységének is vége szakad, mihelyt Magyarország külön ministeriumot nyer; csak a hadsereg marad, mely mindenütt szolgálja a császárt s királyt. Hogy adhatná ki kezéből az uralkodó teljesen ezt a fegyvert? Hogy képzelhette el két külön törvényhozás által külön igazgatott sereg eredményes együttműködését? Nem kellett-e a seregnek 1848-ban is feltartóztatni az általános bomlást? Nemcsak a dynastia, a nagyhatalom forog veszélyben, ha a fegyver megcsorbul, hanem a birodalom épséges fennállása, az, a mit az 1723. törvény is biztosítani akart. Ez az egység tehát akkor «noli me tangere», akkor, egy óriás háború küszöbén inkább, mint máskor. Deáknak számolnia kellett e ténynyel. Az alkotmányos befolyást eléggé szilárdnak tartotta a koronás király rendelkezési joga, az országgyűlés újonczmegajánlási joga és a közös bizottságok költségvetési joga és ellenőrzése által.

A többi tárgy nem okozott akkora nehézséget. Mire a háború kitört, a bizottság befejezte a munkáját. Deák gondoskodott arról, hogy a bizottság munkája mindjárt napvilágot lásson. Ha győz az osztrák és a katonai párt kerül felül, tudja magát mihez tartani. Ha vereséget szenved és a forradalmi párt szenvedélye magával ragadja a népet: tudjon a nemzet választani a fölkelés és a békés megalkuvás feltételei között. Mindenekfölött pedig tájékoztatni kívánta a nemzetet, hogy megfontoltan határozhasson. Az országgyűlést junius 26-án elnapolták.

Most a háború tartotta lekötve az ország figyelmét. Láttuk, minő szerepet szánt benne hazánknak az olasz, majd a porosz politika. A provisorium alatt az elnyomás titkos társaságot hozott létre a felszabadítás előmozdítására, melynek sok ezer volt a tagja. Kóji Komáromy György volt az elnöke, a «gazda,» oly férfiak vettek benne részt, mint Almássy Pál, 1848-ban a képviselőház elnöke. Kossuth terve, mely szerint az Ausztriától elszakadó Magyarország Szerbiával és az oláh fejedelemségekkel lépjen confoederatióba, azonban igen sokat eltérített politikájától. Mindamellett az olaszok még nagy sikerekre számíthatnak, ha az országba jöhetnek. Egy olasz küldött Deáknál is járt, ki azonban azt felelte neki, hogy az ország, ha az uralkodó elismeri jogait, pénzt és katonát ad Velencze megvédésére.³¹¹ A változás abban állott, hogy nem az emigratió rendelkezett már, hanem az országban élő hazafiak, kik közt még a szélsők is igyekeztek Kossuth befolyása alól szabadulni. 1861-ben még az elnyomás keserű emléke izgatja a szenvedélyeket; azóta, Deák vezetése alatt, higgadtabb felfogás jutott uralomra, legalább a műveltebb körökben. A volt határozati párt emberei állottak legközelebb a Komáromy vezetése alatt álló nemzeti titkos bizottsághoz, de Tiszát nem vonták ügyökbe és egész eljárásukat az eseményektől tették függővé. Voltakép nem volt előkészítve semmi és a vezetők magukat és másokat is áltatták a rendelkezésükre álló erő nagysága felől. Így a háború alatt nem tört ki fölkelés sehol és Klapka légiója sem mutathatott fel semminő eredményt.

Julius 19-én fogadta Ferencz József Deák Ferenczet. A nemzet vezére most sem követelt többet hazája részére, mint a háború előtt. Kormány alakítására nem vállalkozott, erre gr. Andrássy Gyulát ajánlotta, kit másnap fogadott a császár.

Sokat vitatkoztak azon, helyesen tett-e Deák, midőn Königrätz után is megelégedett annyival, mint a háború előtt. Ha az ország jogáról van szó: azt nem tehette nagyobbá az osztrákok veresége, de czélszerűség szempontjából most mindenesetre nagyobb eredményeket lehetett elérni, mint annak előtte. Csakhogy Deák szemében a kiegyenlítés czélja mindenkorra megszüntetni az annyira gyakori összeütközéseket a nemzet, a dynastia és Ausztria közt. A mit egy legyőzött ellenféltől kicsikarnak, azt kedvező alkalommal vissza fogja az szerezni; a mibe minden fél jó lélekkel, legfontosabb érdekei megóvása mellett beleegyezik, az túlélheti az idők viharát.

Deáknak az a nagy világtörténeti feladat jutott, hogy három nagy tényező közt szerezzen állandó békét. Egyaránt kellett gondoskodnia alkotmányos szabadságunk teljes helyreállításáról, a királyi jog és tekintély megóvásáról és Ausztriának kielégítéséről. Kiegyezése nem győzelem, hanem az összes fontos érdekek nyugodt meglatolása és érvényesítése. Ebben áll ereje, ebben gyöngesége is.

Mégis nagy az a változás, melyet a porosz győzelem előidézett.

Mióta az olasz és a német hegemónia elveszett, a császár közelebb jutott népeihez. Magyarország beolvasztásáról komolyan többé nem lehetett szó. A monarchia oda jutott, mint Mária Terézia első korában: súlyt csak az egységes erős Magyarország adhatott neki. Így az osztrákoknak is le kellett mondaniok arról, hogy Magyarországot tovább is provinciájuknak tekintsék.

Ennek pedig természetes következése volt a conservativok bukása. Ők a dynastia és az összes birodalom traditióiban nevelkedtek és noha köztük sok a jó magyar, mindig Bécsre tekintettek, mint politikai központra. Az ország erejének szabad kifejtésében pedig politikai elveik akadályozták őket. Nem is mertek bízni abban, hogy ez az elmaradt ország maga is megállhat. 1866 első felében, ha létrejő a magyar ministerium, az csak conservativ lehet, Deák Ferencz el is volt határozva arra, hogy távol marad a kormánytól, és külön pártot alakít. Königgrätz óta erről nem lehetett szó.

Már csak az volt a kérdés: elfogadja-e a nemzet Deákot tovább is vezérének, nem jut-e ő is a conservativok sorsára, kik az ország hangulatát nem ismerve, olyat igértek a királynak, mit be nem válthattak. A császár elfogadta már elvben a kiegyezést, de elfogadja-e majd a magyar nemzet is, melynek reményeit és önbizalmát az osztrák politika bukása a legmagasabbra fokozta?

A tárgyalások már julius végén megindultak. A főelvekre nézve a császár megegyezett Andrássyval, de a részletes kivitelben sok volt a nehézség. A kormány férfiai közt b. Senney, a helytartótanács elnöke, kész volt elfogadni a parlamentáris ministeriumot, de Majláth György kanczellár még mindig ragaszkodott a 48 előtti berendezéshez és erős támaszt talált Belcrediben, az egész osztrák feudalis és centralista pártban és a katonaságnál. Viszont a magyar szabadelvűek a német szabadelvűekkel értettek egyet, kik már augusztusban elfogadták a dualismust. Andrássynak az az elve, hogy a monarchiának ezentúl két vezető népe legyen: a német és a magyar, teljesen megfelelt a történetnek is. Ebből következőleg természetes, hogy a szlávok ellenezték a kiegyezést.

Itthon is már augusztusban megkezdte Tisza a többség javaslatának ostromát. A közös ministeriumtól és a delegatióból hazánk függetlenségét félti, mert a legfontosabb ügyekben idegenek határozhatnak ügyeinkben, mi ellen nem véd a paritás. Kész ugyan mindent megtenni, «mi jog és törvény szerint tőlünk kivánható,» de önállóságunkat nem akarja veszélynek kitenni. Javaslata szerint mindazon esetekben, melyekben a két országgyűlés megegyezni nem tud, a közös fejedelem döntsön. Ő a nyugodt megfontolásra appelál, de a szélsőbal máris az ország jogai feladásának, a hazaárulásnak jelszavával izgatta a tömegeket. Valóban Deák egész erkölcsi súlyára volt szükség, melyet még Ferencz Józsefnek és Erzsébetnek egyre növekedő népszerűsége támogatott, hogy a közvélemény a kiegyezés ellen ne forduljon. Deák azt a roppant erkölcsi tőkét, melyet hosszú munkássága alatt, de különösen 1861 óta szerzett, nem a hatalom megszerzésére használta fel, hanem arra, hogy az olcsó népszerűséggel szembe szálljon. Ebben pedig segítője volt az ország politikailag képzett férfiainak jelentékeny része, kik még nem hajlottak meg a tömeg előtt.

A régi Ausztria emberei nem vihették keresztül jó szívvel azt a politikát, mely Magyarországot, felszabadítva, Ausztria mellé helyezi. Beust, az új külügyminister, mint idegen, nem osztozott az előitéletben és már a külügyek szempontjából is mulhatatlannak tartotta Magyarország kielégítését, mely nélkül, mint a császár már rég belátta, lehetetlen az erélyes külső politika. Mihelyt hivatalba lép, okt. 30-án, a király összehívja az országgyűlést.

Deák a kiegyezési javaslat tárgyalását sürgeti, addig is, míg a ministeriumot kinevezik. Ghyczy, de különösen Tisza, most már kevésnek tartják régi kisebbségi javaslatukat és körülbelül a tiszta personális uniót követelik. Deák föntartja álláspontját, de nem akadályozhatja meg a balközépieknek, « a tigriseknek,» külön párttá alakulását. Andrássynak kezdettől az volt a fölfogása, hogy valóban parlamentáris ministerium csak egy pártból kerülhet ki. A kormánynak tisztán Deák-pártinak kell lennie, a conservativok és a határozatiak kizárásával.

Az országgyűlés nov. 17-én összeült, de az alkú nem haladt. Bécsben előbb a 48-as törvények revisióját követelték, azután a 15-ös bizottság munkálatának átalakítását, különösen a hadügyre nézve, végre a delegatiók hatáskörének kiterjesztését. Csak azután akarták a törvényes állapotot helyreállítani, a ministeriumot kinevezni. Felirat és leirat váltakozott, az idő telt és már sokan kezdtek kételkedni a nagy feladat megoldásában. Már Deák és pártja félrevonulásáról is esett szó. Ekkor Beuzt decz. 20-án maga fölkereste az öreg urat. Igen kimért fogadtatásra talált, Deák megmagyarázta neki a 48-as eseményeket és midőn a minister garantiákat követelt az elszakadás ellen, azt válaszolta nagy előrelátással, hogy inkább Ausztriától kellene követelni garantiákat; ott nagyobb lehet az elszakadás vágya.³¹² Beust aztán keresztül vitte, hogy a kijelölt magyar ministerekkel Bécsben tárgyaljanak. Ezek a tárgyalások eredményre vezettek. Deák is – erős habozás után, mely a leendő ministereknek igen rosszúl esett – elfogadta a Bécsben megállapított pontokat. Miután tehát voltak oly férfiak, kik egyaránt birták az uralkodónak és az országgyűlés többségének bizalmát, megtörténhetett a felelős kormány kinevezése.

Nagy ünnepe volt az országnak 1867 febr. 17-ike, midőn az alkotmány helyreállításával a király kinevezte a ministeriumot. Elnöke gr. Andrássy Gyula, ki a tárgyalásokban annyi erőt és hajlékonyságot tanusított és kinek Deák mellett önálló része is volt a kiegyezés megalkotásában. A delegatiók intézménye és a paritás következetes keresztülvitele e bizottságban az ő műve. A magyar hadsereg nehéz kérdéseknek megoldásához is sokban hozzájárult azon indítványa által, hogy Magyarország a rendes sereg mellett külön sereget is állíthasson. Ez volt a honvédség. Nagy ellenállást kellett leküzdenie, míg keresztülvitte a külön magyar honvédelmi miniszterium felállítását és népszerűségéhez nagyon hozzájárult, hogy ezt a tárczát is elvállalta. Társai: b. Eötvös József, ki már 1848-ban is vallás- és közoktatásügyi minister volt, b. Wenckheim Béla belügyi, Lónyay Menyhért pénzügyi, gr. Mikó Imre közlekedési, Gorové István kereskedelmi, Horváth Boldizsár igazságügyi és gr. Festetics György mint Ő Felsége oldala melletti minister. A kormánynak, Andrássy elveinek megfelelően, aristokratikus volt a színezete, és csak Horváth Boldizsár, a szombathelyi ügyvéd képviselte benne a demokratikus elemet. Nem volt meg a kormányban az ország minden elsőrendű embere, mint 48-ban, de tán épen ezért egyöntetűbb lehetett és alkalmasabb egy közös programm keresztülvitelére.

A kormánynak első nagy feladata volt a kiegyezést az országgyűlésen keresztülvinni. A 67-es bizottság egy hét alatt elvégezte albizottsága munkálatainak tárgyalását és márcz. 4-én elfogadta a többségi javaslatot. De a képviselőházban megújult a harcz. A szélsőbalról Böszörményi László és Madarász József, a balközépről Tisza és Ghyczy ostromolták Deák művét. Márczius 28-án maga Deák mondott nagy beszédet műve védelmére. Azt igyekezett kimutatni, hogy ez a törvény több és erősebb garantiákkal veszik körül az alkotmányt, mint a régiek s hogy benne jogfeladás nincs. De azt a tényt, hogy a törvény betűje mellett a célszerűséget is tekintetben kellett vennie, nem tagadta. Szerinte e fennálló törvény megtartása körül nem lehet szó opportunitásról: a törvényt a végrehajtó hatalomnak meg kell tartania. Törvény hozásánál ellenben mellőzhetetlen tényező a célszerűség és minden törvény és alkotmány csak addig maradhat fenn, míg ennek megfelel. A ház nagy többséggel elfogadta javaslatát 257 szavazattal 117 ellen. A felsőház is hozzájárult. Itt gr. Széchen tett igen éles elméjű észrevételt. Szerinte nagy baj az a határozat, hogy az Ausztriával való megegyezés vám- és kereskedelmi ügyekben csak alkotmányos módon jöhet létre, «mert mindig fenforog az a veszély, hogy ily megállapodások mellett vagy az ügyek közössége temetendi el a szerződő felek alkotmányos önállóságát, vagy alkotmányos önállóságuk kifejlődése nyelendi el az ügyek közösségét.»

Sok száműzött már hazatért, részt veendő az új alkotás munkájában, de Kossuth kevés hívével künn maradt, élő tiltakozás gyanánt. Mint egykor Rákóczi Ferencz, önkéntes száműzetéssel akarta fentartani a teljes függetlenség eszméjét, a Habsburg-uralom elleni harcz hagyományát. Midőn már a kiegyezésnek, az 1867. XII. t.-cz.-nek, törvénynyé válásáról tanácskozott az országgyűlés. Párisból, máj. 22-én nyilt levelet küldött régi barátjának, óvást téve az ellen, mint a nemzeti joga feladásának, jövője koczkáztatásának tartott. Ellentétbe állítja Deák 1861-iki szerepét a mostanival, melynek tengelye a körül forog: el kell fogadni, a mi kivihető, mert többre nincs kilátás. Most, Sadowa után! Kifejti, hogy a nemzetnek biztosítékokra van szüksége, ezeket pedig a 48-as törvények revisiójával lerontják. «Én e tényben a nemzet halálát látom.» – «Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyen többé a jövőnek nem lehet mestere.»

«Tudom, hogy a Kassandrák szerepe hálátlan szerep. De Te fontold meg, hogy Kassandrának igaza volt.»

Nem volt magyar, kit meg ne hatott volna az ősz hazafi mesterien írott felszólalása, de a nemzet már választott és nem az emigratió ábrándjaiban kereste boldogulását. Május 29-én 209 szóval 89 ellen elfogadták a törvényt.

A koronázás előkészítése gyanánt megtörtént a 48-as törvényeknek annyira sürgetett módosítása. A nádorválasztást azon időre halasztották, mire e méltóság összeegyeztethető lesz a felelős kormánynyal. Azt a törvényt, mely eltiltja az országgyűlés berekesztését vagy elnapolását a számadások megvizsgálása és a jövő évi budget megállapítása előtt, olyképen módosították, hogy a feloszlatás és elnapolás királyi jogát elismerik, csakhogy a király ily esetben olyan időben hívja össze újra a házat, hogy még az évben elintézhető legyen a budget és számadás. A nemzetőrségről szóló törvényt felfüggesztik.

Nehéz munka, kemény megpróbáltatások, hosszas, idegbontó kétségek és válságok után örömünnepre, koronázásra készült a nemzet. Nevezetes tény, hogy sem a forradalom, sem a hosszú elnyomás, lényegében nem rendítette meg a magyar loyalitást. Mihelyt ismét lehetett, teljes lángra lobbant az; volt ismét szeretett király. A koronázás a budai templomban ment végbe; a nádor tisztét, ki a primással együtt teszi fel a király fejére a koronát, az országgyűlés megbízásából, a félre vonuló Deák indítványára, gr. Andrássy Gyula teljesítette (1867 jun. 8.).³¹³ Azt az enthusiasmust, melyet a királyi pár keltett, még fokozta az az elhatározása, hogy a koronázási ajándékot, a 100,000 aranyat, a volt honvédek özvegyei, árváit, rokkantjai segítésére ajánlotta fel. Másnap, június 9-én, teljes amnesztiát hirdettek a politikai bűnösök és menekültek részére. Valóban Ferencz József az a király, ki egészen elismerte alkotmányunkat, – még a fegyveres ellenállás jogát sem vette ki akkor belőle.³¹⁴ Esküje hosszú, békés fejlődésnek volt biztosítója. Az ország a gödöllői uradalmat már előbb ajándékba megvette uralkodójának. Itt, népünk közt élve, a dynastia azonosodását remélik törekvéseinkkel, érzelmeinkkel.

Koronázás a budavári főtemplomban.
Székely Bertalannak Erzsébet királyné számára festett képe után.

Szebb jövő tárul fel a nemzet előtt. Nem oly csillogó, elragadó, mint 48-ban, hanem a hazafias munka és belátás eredménye gyanánt. Az alkotmány helyreállításakor írta Lónyay: «Adja Isten, hogy e nap véghetetlen fontosságát megértse nemzetünk és értse meg, hogy most arról van szó: a monarchiát consolidálni és hazánkat emelni benne főtényezővé.»

Deák műve nemcsak Magyarország, hanem Ausztria újabb alakulásának is alapja. A közös érdekű viszonyok megállapításánál, mint láttuk, a pragmatica sanctióból indultak ki. Ennek alapján mondták ki közös ügynek a külügyet és hadügyet. A külügyminister a két állam kormányával egyetértésben jár el; a nemzetközi szerződések mindkét parlament elé terjesztendők. Közös a hadügy, de láttuk, minő jogokat tartott fenn magának ennek körében a magyar országgyűlés. A honvédség is külön magyar institutió; csak később állították fel Ausztriában is a Landwehrt, de nem fejlesztették soha annyira. A pénzügy nem közös, csak amennyiben a közös kiadások fedezetéről gondoskodnia kell mindkét államnak. Az annyira megtámadott kvótát még 1867-ben úgy állapították meg, hogy Magyarország 30%-át fizeti, mihez később, a katonai végvidék bekebelezése után, még körülbelül 2% járult. Noha az uralkodó közössége minden más közösségnek alapja, a civillistát nem ez arány szerint fizetik. Magyarország, a külön magyar udvartartás reményében és így is ki akarva fejezni önállóságát, ép annyit vállalt, mint Ausztria, évi 3,650.000 frtot, mely összeget később emelték, legutóbb 11,300.000 koronára.

A közös ministerek, kiket Ausztriában tovább is birodalmi ministernek neveztek, a delegatiónak felelősek. A közös ügyek tárgyalására ugyanis mindkét országgyűlés egyforma számú delegatiót küld ki (40 az alsó-, 20-at a felsőházból). E bizottságot az uralkodó hivja össze tartózkodó helyére; rendesen felváltva Bécsbe és Pestre. A két bizottság külön tanácskozik és csak ha háromszoros üzenetváltásra sem képesek megegyezni, tartanak közös szavazó ülést, melyben egyforma számmal vannak jelen az osztrák és a magyar bizottsági tagok és melyben a két elnök együtt elnököl. A paritást tehát a végletekig fenntartják.

Magyar részről most is tagadták, hogy az osztrák államadósság közös ügy, hisz nem az ország beleegyezésével kötötték és nem is az ország javára fordították. Tisztán méltányosságból elvállalták a kamat egy részét: évi 29,188.000 frtot, ebből 11 milliót ezüstben.

Még kevésbé közös a vám és kereskedelem ügye. Mind a mellett gazdasági okokból – akkor senki sem óhajtotta a vámsorompók felállítását – az ország ezekre, valamint a fogyasztási adókra nézve szövetségre lép Ausztriával. A pénz és a pénzláb sem közös, hanem csak lehetőleg egyforma elvek szerint intézendő. Magyarország jogát azonban mind ez ügyben szigorúan fenntartja a törvény. A mennyiben a fentebbi tárgyak fölött az egyezkedés nem sikerülne, az ország önálló törvényes intézkedési jogát magának fenntartja s minden jogai e részben is sértetlenek maradnak. A másik biztosítás abban áll, hogy a két országgyűlésnek az egyezkedésen alapuló megállapodásai terjesztetnek szentesítés végett Ő Felsége elé.

Ez a törvény természetesen csak akkor lép életbe, ha azt a másik szerződő fél, Ausztria, alkotmányosan elfogadja. Egyáltalában abban különbözik az 1867. XII. t.-cz. minden más törvényünktől, hogy nemcsak az ország és a király hozzájárulásától függ végrehajtása, hanem egy más független tényezőtől is.

Belcredi 1867 elején össze akarta hívni a birodalmi gyűlést, de nem azért, hogy a kiegyezést ott keresztül vigye, hanem azért, hogy a szlávok és feudálisok segítségével megbuktassa. De a császár akkor már el volt határozva a magyar alkotmány visszaállítására és így maga Belcredi bukott meg. Az áldatlan emlékű «grófok ministeriuma» így vesztette el a hatalmat. Nemcsak Königgrätz emléke fűződött hozzá, hanem több tagjának nyilvános törekvése a kincstár kárán gazdagodni, rossz hírbe hozta az aristokratikus kormányzatot, melynek különben nem ez szokott hibája lenni.³¹⁵ A feudálisok és szlávok Magyarországot akarták felhasználni a német szabadelvűek megbuktatására, de hazánk iránt igazságosak lenni nem birtak. Andrássy, hazája nevében, kezdettől fogva követelte a kiegyezésnek az alkotmányos Reichsrath által való beczikkelyezését. Most, midőn Beust vette át a kormány vezetését, a kiegyezés elfogadását tűzte ki legfőbb czéljául Ausztriában is.

A tartománygyűlések legnagyobb része kedvezően fogadta e szándékát, csak a cseh protestált minden olyan változtatás ellen, mely Csehország történeti jogait sérti, Rieger szerint pedig Csehországnak épen annyi a joga, mint Magyarországnak. Fel is oszlatták ezt a diétát, majd a morvát és a krajnait is. A lengyelek készek voltak a Reichsrathba lépni és a császári befolyás csakhamar Prágában is kedvező többséget teremtett. A Reichsrath május 20-án összeült, és a többség, a liberális németek, nem igen ellenezték a kiegyezés elfogadását. Csak az urakháza volt most is bástyája a centralizáló törekvéseknek. A Reichsrath a magyar koronázáson is képviseltette magát és egyáltalában belényugodott a dolgok új alakulásába. Ausztria szabadsága és alkotmányossága csak nyerhetett, ha Magyarország szabad és alkotmányos. Augusztusban nagy bajjal megegyeztek a kvóta és a vámszerződés dolgában is; az osztrákok a kiegyezés ezen oldalára sokkal nagyobb súlyt helyeztek, mint a magyarok. A szerződéseket 10 évre kötötték meg. Végre 1867 decz. 6-án a Reichsrath elfogadta az egész javaslatot. Schmerling, mint az urak-házának tagja, az igennel szavazók közt volt.

Osztrák szempontból nagy áldozat volt Magyarország teljes önállásának elismerése. Feudálisok, centrálisak, szabadelvűek egyaránt a nagy császárság traditióiban nevelkedve, Magyarországban nem láttak mást, mint egy autonóm provinciát. A kiegyezés egyaránt sértette osztrák hazafiságukat és érdeköket. De miután az osztrák uralom Németország fölött Csehország csatatérein semmivé vált, az magyar földön sem volt fenntartható. Meg kellett menteni belőle, a mi menthető. Törvényeikben még legalább látszatát akarták fentartani annak, hogy Magyarország Ausztriához tartozik. A kiegyezés politikai oldalán kívül némi joggal panaszkodhattak azon, hogy Magyarország 30% fejében ennyi jogot élvez a delegatióban, mint ők 70% árán. De ezen aránytalanságért a vámszövetség, mely a fejlett osztrák iparnak jó piaczot biztosított, az államadósságok egy részének elvállalása, a fogyasztási adók rendszere, mely szerint a magyar földön fogyasztott ausztriai gyártmányokért is Ausztria szedte az adót, végre pedig az állam hitelének megerősödése nyujtottak kárpótlását. Ezenkívül leszállították az államadósság kamatját is 20%-al, mely rendszabálynak, minthogy a magyar járulék állandóan meg volt szabva, egyedül Ausztria vette hasznát.

A hatalomért pedig a szabadságban kerestek kárpótlást, melyet a kormány nem tagadhat meg hű népeitől sem. Csakugyan most Ausztriában is minden téren uralomra jut a liberálismus; az állam erejének kifejtése, annyi hibának és elmaradottságnak jóvá tétele más rendszertől nem is volt várható. A Reichsrath még 1867 utolsó hónapjaiban megállapította az igen szabadelvű «alaptörvényeket,» melyek felelőssé tették a kormányt, államivá az iskolát és biztosították az egyéni és lelkiismereti szabadságot is, a császár pedig ezeket 1867 deczember 21-én szentesítette és új szabadelvű kormányt nevezett ki. Ennek elnöke Auersperg Carlos herczeg volt, tagjai eddig a Reichsrath kiváló szónokai, Herbst, Giskra, Brestl, Berger és Hasner, «a polgárministerek.» Nagy volt az öröm, a hatalom és haladás új perspektivája nyilt meg. Még a német államok sem szüntek meg egészen. A szabad Ausztria szembeszállhat a reactionárius poroszszal. Már 1867 nyarán, midőn a császár Salzburgban vendégül fogadta Napoleont, igen bizalmas volt köztük a viszony; nem sokára megkezdődött az alkú Olaszországgal is. Dél-Németországban még igen erős az osztrák rokonszenv és a német lövészek 1868 nyarán Bécsben lelkesedve üdvözölték az új szabad német Ausztriát.

Ezek a viszonyok magyarázzák meg, hogy a császár egész szabad teret nyit a szabadelvű törekvéseknek, melyek itt sokkal erősebben nyilvánultak mint nálunk. Magyarországban ugyanis a főnemesség és papság – kevés kivétellel – nemzeti volt: Deákkal tartott. Ausztriában ellenben a feudálisok és a klérus nemcsak a szabadabb mozgást ellenezték, hanem a német uralmat is. A nagy katasztrófáért őket terhelte leginkább a felelősség. Azonfelül Ausztriában, mi nálunk hiányzott, volt erős, művelt polgári osztály, mely nem volt hajlandó tovább tűrni az úri és papi vezetést. Ezért az aera legelső nagy műve a concordatum eltörlése volt. A képviselőházat őszinte szabadelvű érzelem lelkesítette, az urakházát a josephinus hagyomány vitte reá. Bár a püspökök nagyon ellenezték, a császár mégis szentesítette az új törvényt.

Igazi parlamentárismus azonban mégsem fejlődhetett. Az új alkotmány is fenntartotta a régi Schmerling-féle választási rendszert. Ennek következtében a csehek távol maradtak az új Reichsrathtól is és így igazi népképviseletről nem lehetett szó.

A magyar országgyűlés nagy munkájának a kiegyezéssel nem volt vége. Rendezni kellett még a horvátokhoz való viszonyt is.

Tudjuk, minő szerep jutott 1848-ban a társországoknak. Azóta is úgy kellett őket tekinteni, mint az udvari és osztrák befolyás eszközeit Magyarországgal szemben. De 1861 óta ott is sok megváltozott. Az a tény, hogy a horvátok nem mentek a Reichsrathba, mutatta, hogy többé nem kész eszközei a centralista pártnak Magyar részen megvolt a jóakarata mindazon kivánságaik teljesítésére, melyek az állam egységét fel nem bontják és horvát részen is egyre erősödött az unionista, Magyarországhoz hajló párt. Igen fontos volt, hogy 1867 elejétől fogva a császár komolyan akarja Magyarország kielégítését és ez irányban hat a horvátokra is. Épen mivel a horvátok eddig mindig mint az udvari politika jelzői szerepeltek, mondhatta Andrássy ministersége elején a királynak, hogy Ő Felsége bizalmát iránta a szerint méri, mikép jár el e kérdésben. Midőn a zágrábi tartománygyűlés a király felszólítására sem küldött követeket az országgyűlésre, 1867 május 25-én feloszlatták, Fiumét pedig külön meghívták, hogy küldjön követet. Ferencz József nagyon zokon vette, hogy Horvátország nem volt képviselve koronázásán, Strossmayer diakovári püspököt, a horvát nemzeti párt vezérét ad audiendum verbum idézte és választást engedett neki a közt, hogy Zágrábban a magyar egyezségre szavazzon, vagy pedig Párisba menjen a világkiállítást megnézni.³¹⁶ A püspök Párist választotta. Zágrábban az unionista párt kerekedett fölül, melynek az új bán, b. Rauch Levin lelkes híve volt.

Magyarországon, különösen Deáknál és pártjánál, meg volt az őszinte szándék oly egyezség létesítésére, mely a horvátokat követeléseik lehető teljesítése által odaköti a magyar államhoz. A régi viszony, melyben a társországok, mint a magyar provincia szerepeltek, csak erőszakkal lett volna visszaállítható. Ezért Deák oly megoldást keresett, mely a magyar állami egység megőrzése mellett Horvátországot mindazon eszközök birtokába helyezi, melyek nemzetisége fejlesztésére szükségesek. A tárgyalás módja is mutatja a nagy előzékenységet: az országgyűlés országos bizottságot küldött ki a horvát tartománygyűlés országos küldöttségével való érintkezésre. Így ez egyezségnél a horvátok némileg, mint egyenlő fél szerepelnek. E küldöttségek 1868 juliusban megegyeztek, szeptemberben majdnem egyhangúlag elfogadta a zágrábi gyűlés, a nép nagy öröme közepett, novemberben a magyar országgyűlés is megszavazta. Az egyezség szerint (1868. XXX. t.-cz.). Horváth-Szlavon-Dalmát-országok hazánkkal egy állami közösséghez tartoznak. A horvátok is a magyar állam polgárai, a magyar király egyuttal horvát király is és az államot Horvátországban is a magyar királyi kincstár képviseli. A koronázási hitlevélben a társországok területi és alkotmányos épsége is megerősítendő. Az Ausztriával közös ügyek természetesen azok a társországokra nézve is, de ha reájuk vonatkozólag új törvényeket hoznak, a horvát országgyűlés hozzájárulása is szükséges. Azokon felül a magyar állam közös ügyei még az udvartartás költsége, a védrendszer, a pénz-, bank-, hitel-, vasút-, távíró-, posta-, hajózás- és ipar ügye. Ezen ügyek a közös magyar országgyűlésen tárgyaltatnak, melyre a horvát országgyűlés 29 követet küld, – de utasítás nélkül – kiknek joguk van ott horvátul is szólhatni. Közülök a delegatióba is választanak ötöt. Horvátország tehát uralom, kormány és törvényhozás dolgában továbbra is Magyarország alatt áll.

Egyebekben azonban, egész belső igazgatásában, teljesen autonom Horvátország, honi ügyeiben saját nyelvét használja, a belső kormányt, igazság-, közoktatásügyet maga intézi. A magyar ministeriumban egy horvát minister is ül. Az országos kormány élén a királytól ministeri ellenjegyzéssel kinevezett bán áll, ki a horvát országgyűlésnek felelős.

Minő hanyatlás ez a magyart nemzeti szempontból az 1848 előtti állapothoz képest! De ez nem elég. Szlavonia egész 48-ig külön, magyar megyékből állott, melyek egyenesen a magyar országgyűlésre küldték követeiket és ide adóztak, – most beolvasztották a kis Horvátországba. Adó dolgában régi szokás szerint is kiváltságos volt ez a tartomány, most is az maradt. Jövedelme 45%-át saját belső czéljaira fordíthatta és csak 55%-ot szolgáltatott be a közös ügyek fedezésére. És ennyi engedmény fejében még azt sem lehetett elérni, hogy a horvátok lemondjanak Fiuméról, melyhez semmi történeti joguk nem volt, csak 1848-ban foglalták el erőszakkal! Még több! Dalmátiának a magyar koronához tartozását a kiegyezéskor is elismerték; az egyezségben elhatározták, hogy visszakapcsolás esetén a társországokhoz csatolják.

A közjogi alkotásokkal szoros kapcsolatban áll a nemzetiségi törvény (1868. XLIV.). Ezt is Deák szelleme lengi át, mely jogosság és nagylelkűség által akart barátokat szerezni a magyar államnak. E téren is el akarták kerülni a 48-as események ismétlését és az országgyűlést különben is kötötte 1861-iki határozata. A törvény kimondja, hogy csak egy politikai nemezt van: a magyar, és ennélfogva az ország törvényhozási és kormányozási nyelve a magyar. De mint egyénnek, mindenkinek meg van engedve nyelvét használni és ápolni. A helyi hatóságokban a magyar a jegyzőkönyv, de gyűléseiken mindenki szólhat anyanyelvén. A tisztviselők lehetőleg az ott divó nyelven érintkeznek a községekkel és egyénekkel. Az egyházi hatóságok maguk állapítják meg nyelvöket. A hivatalok betöltésénél csak a képesség határoz, nem a nemzetiség és a kormány gondoskodik a különböző nemzetiségekhez tartozók lehető alkalmazásáról. A kormány lehetőleg támogatni fogja a más nyelvű iskolákat és közművelődési intézeteket. Politikai tekintetben tehát fentartják az egységet, de annak keretében szabad teret engednek a nemzetiségek fejlődésének, különösen egyházi és művelődési tekintetben. Ez a nagylelkűség csakugyan meg is nyerte a nemzetiségek egy részét. Csak az erdélyi oláhok egy része vonult vissza akkor az alkotmányos élettől, mint Ausztriában a csehek; a szerbek közt Miletics Szvetozár kezdett nagy izgatást a magyar állam ellen; a szászok pedig, mióta nemzeti egyetemöket 1876-ban a közigazgatás érdekében feloszlatták, német rokonaikat igyekeztek Magyarország ellen zúdítani. Így ez a törvény, mely csakugyan az engedékenység legszélső határát jelölte és melylyel sok jó magyar épen nem volt megelégedve, czélját, a nemzetiségeknek az államhoz csatolását ép oly kevéssé érte el, mint a horvát egyezség.

Az 1861. országgyűlés másik két igéretét, a zsidók emancipátióját és a még meglévő úrbéri terhek megszüntetését, szintén beváltották. A zsidók egyenjogúságát az 1867. XVIII. t.-cz. mondja ki. A szőlődézsma váltságát 1863 őszén megszavazták.

Háromszáz éve állandó tárgya volt közéletünknek a felekezeti kérdés. Az 1848-iki törvény csak a főelvet szabta meg, mikor kimondta a bevett vallások egyenlő jogát és viszonosságát. Az új törvény szerint mindenki, ki bevett valláshoz tartozik, 18 éves korának betöltése után szabadon áttérhet más hitre. Vegyes házasságok bármely fél papja előtt köthetők: az ilyen házasságból született gyermekek nemök szerint követik szüleik vallását. Deák egyáltalában a szabad egyház elvének volt híve és a katholikus autonómia előkészítése, az ő részvételével, akkor vette kezdetét.

Egyáltalában, szinte lehetetlen elképzelnünk, mennyi munkát hárított a gyors ujjászervezés szüksége az országgyűlésre, kormányra egyaránt. E tekintetben az 1867–8-iki országgyűlés méltó párja a 48-ikinak. Meg volt a becsületes törekvés mindenkép modern magyar állammá tenni hazánkat és a kormányt ellenállhatatlanúl vitte előbbre Deák tekintélye és az akkor nagyon szabadelvű közvélemény.

Így jött létre Eötvös nagy műve, a népoktatásról szóló törvény. Különös fatum akarta, hogy épen a tiszta magyarság, a protestánsok nagy része, felekezeti szempontból tovább is fenn akarta tartani a népnevelésnek eddig fennálló rendszerét. Így, noha már is igen nyomatékosan követelték az állami iskolát, a népoktatás továbbra is a felekezetek kezében maradt, bár az állam felügyeleti jogának érvényesítésével. Elvben elfogadták a kötelező népiskola-látogatást. A hol a hitfelekezetek nem tartanak, a község tartozik felekezet nélküli iskolát felállítani. Az 5000 lakosnál többet számláló községek polgári iskoláról is kötelesek gondolkodni, e törvény végrehajtására minden megyébe külön tanfelügyelőt küldött a kormány, de bár sok jó történt, mondhatni. E törvény mai napig sem lépett teljesen életbe.

Rendezni kellett a hadügyet is, az általános védkötelezettség alapján. Az elvre nézve meg volt az egyetértés, de a törvényjavaslat mégis erős támadásnak volt kitéve a baloldal részéről. Ez most is a külön magyar sereget követelte és a nagy sérelmet látott abban, hogy a törvényben még csak a magyar hadsereg neve se legyen meg, melyet még az 1867. XII. is megőrzött. Andrássy ellenben kijelentette, hogy a két sereg különválása meggyőződése szerint az összes monarchiának, de mindenekelőtt Magyarországnak lenne legnagyobb veszélyre. Deák a történet alapján mutatta ki, hogy 1715 óta nem volt külön magyar sereg, nem volt pedig azért, mert két sereggel nem lehetett volna a hazát és monarchiát megvédeni. Tényleges nagy sérelmen volt hivatva segíteni az 1868 aug. 9-én Ischlben kiadott császári rendelet, mely meghagyja, hogy a magyar csapatokhoz lehetőleg csak magyar tiszteket oszszanak be. Általános öröm és lelkesedés közt fogadták el aztán a honvédség felállításáról szóló törvényt.

Közben megkezdődött a delegatiók működése is. Ez teljes rendben, alkotmányosan ment végbe, csak Grivichich ezredes kirohanása a magyarok ellen okozott nagy elégedetlenséget. Az a körülmény pedig, hogy a közös ministereket hivatalosan is németül «birodalmi ministereknek» nevezték, arra birta Ghyczyt és társait, hogy 1868 novemberben kilépjenek a delegatióból.³¹⁷ Azóta csak a Deák-párt volt benne képviselve.

A külön kormány felállítása nagy anyagi áldozatot követelt. Egyre szaporodott – mi azóta társadalmi bajjá vált – a hivatalok és tisztviselők száma, az új honvédelmi rendszer is sok költséggel járt és az ország emelésére, különösen vasutak építésére, nagy befektetéseket kellett eszközölni. Megkezdődött a kölcsönök felvétele, de a mellett az adókat is emelni kellett és a nemzetet, melyet az elnyomás kora nagyon elszoktatott tőle, rendes adófizetésre szorítani. Csak a só árát szállították le, mi állandó kivánsága volt a népnek. Államférfiainkban sokkal nagyobb volt a politikai készültség a financiálisnál, így nem csoda, ha az első berendezésénél sok hiba történt, nemcsak tudatlanságból, hanem elég gyakran úri nembánomságból is. Sokan, különösen Bécsben, azt hitték, hogy az ország úgy sem bírja sokáig a terhet és az egész magyar igazgatás pünkösdi királyság lesz. Így gondolkozott sok az országban maradt tisztviselő is, kik különösen a pénzügynél, a posta- és távirdánál voltak számosan.

Csalódtak. Az ország, a mint szabadon fejlődhetett és haladhatott, előteremtette, bár nagy áldozattal, a megéléshez szükséges áldozatokat. A nemzetiségek és a horvátok ellenállása csak addig volt veszedelmes, míg a dynastiára és Ausztriára támaszkodhattak. A kiegyezés pontos megtartása és a monarchia tekintélyének ebből következő növekedése pedig a magyar ügyhöz fűzte Ferencz Józsefet és megakadályozta a hazánk ellen még mindig szőtt intrikák sikerét. Mindenek fölött pedig: a nemzet élni tudott visszanyert szabadságával. Két nagy hagyományát, a királyhoz hűségét, a szabadság szeretetét össze birta egyeztetni. Soha nem volt nagyobb és fontosabb választásunk az 1869 tavaszán végbemenőnél, midőn a balközép és a szélsőbal a legmesszebb menő agitatiót fejtették ki a kiegyezés ostromlására. De a többség most is hű maradt Deák zászlajához és ahhoz a kormányhoz, mely nagy nemzeti feladatok megoldásához kötötte létét.

Csak az a nagy alkotó kedv, mely az alkotmányosság mézes heteit jellemezte, múlt el. A magyar alapjában igen conservativ; mihelyt a külső ösztönzés megszünt, lehetőleg meghagyott mindent úgy, a mint volt. A törvények változtak, a társadalmi rend nagyjában a régi maradt.

300. E korra nézve felhasználtam Szögyény emlékiratainak második kötetét (kiadatlan), b. Vay Miksa levelezését b. Jósika Sámuellel és b. Jósika más iratait.^[VISSZA]
301. Pulszky Kossuthhoz 1859 aug. 19. Irataim.I. 465–466. ^[VISSZA]
302. Széchenyi István életének ez utolsó szakára nézve főforrás Falk Miksa kitünő munkája. Azonkivül gr. Horváth-Tholdy kiadatlan feljegyzéseit is használtuk. Széchenyinek és e kor törekvéseinek és reményeinek legszebb emléke Arany János ódája.^[VISSZA]
303. Tahllóczy L.: Gr. Széchen Antal. ^[VISSZA]
304. Gr. Dessewffy Emil szavai.^[VISSZA]
305. Az összes iratokat kiadta és nagybecsű magyarázatokkal közölte Kónyi Manó: Deák Ferencz. III. k. E munka valóban alapvető az 1860–61-iki események tanulmányozására nézve.^[VISSZA]
306. Az osztrák viszonyokat összefoglalóan ismerteti Eisenmann kitünő könyve: Compromis Austro-Hongrois. Páris, 1904.^[VISSZA]
307. Szögyény emlékiratai. ^[VISSZA]
308. Drei Jahre Verfassungstreit. 1864. Szerzője Ludassy Mór. ^[VISSZA]
309. Adalék a magyar közjoghoz. 1865.^[VISSZA]
310. Friedjung, i. m. I. 133. l. ^[VISSZA]
311. Közli Kónyi i. m. V. 62–84. l. jegyzet. ^[VISSZA]
312. Csengery Antal elbeszélése Budapesti Szemle, 1887. ^[VISSZA]
313. E tisztre Majláth György országbiró számított. Valami női vetélkedés is belejátszott. Bold. gr. Andrássy Gyula szóbeli közlése. ^[VISSZA]
314. Ábrányi Kornél szép megjegyzése A király czímű könyvében. ^[VISSZA]
315. Friedjung. i. m. II. k. ^[VISSZA]
316. Gr. Andrássy Gyula szóbeli közlése. ^[VISSZA]
317. Az 1868 nov. 14-én kiadott legf. rendelet szerint a kiegyezéssel ujra összekötött két államnak Ausztria-Magyarország vagy osztrák-magyar monarchia a közös neve. A diplomatiai nyelvben az előbbit használják, nálunk inkább az utóbbit. Az előbb szintén használatos «birodalom» szó, mely még a 48: III. t.-cz.-ben is megvan, most mindinkább kimegy a divatból. Arneth, mint az állami levéltár igazgatója, akkor emlékiratot nyujtott be annak támogatására, hogy a régi Ausztria nevének meg kell maradnia, minden változtatás nélkül. Aus meinem Leben. II. k. ^[VISSZA]