Cavour.
(Fénykép után.)
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
XIV. FEJEZET.
Az olasz egység.
A nemzetiségek és az emigratio. – Cavour. A franczia-osztrák háború. – Az annexiók. Garibaldi, Róma és Velencze.
A nemzetiségek és az emigratio.
A most következő korszak a nemzetiségi kérdés jegye alatt áll. A legnagyobb változásokat Európa térképén, hatalmi viszonyaiban és egész szellemi fejlődésében az hozta létre. Az teremtette meg, nagy harczok között, Olaszországnak, Németországnak egységét; az alakította át Ausztriát Ausztria-Magyarországgá; az nyomta rá bélyegét még Oroszország fejlődésére is, és az feszítette szét az 1856-ban szerződések és kötések által annyira biztosított török birodalmat.
Ez az eszme megvolt már előbb is. Hiszen már a franczia forradalom kimondta minden nemzet felségjogát. Ugyancsak erősen éreztette hatását az 1848 előtti korszakban és magában a forradalomban is. A reactio ép úgy elnyomta, mint a szorosan vett alkotmányos és szabadelvü törekvéseket. Hiszen az osztrák püspökök zsinata 1849 jun. 15-én egyenesen kimondta, hogy a nemzetiségi külömbség a bábeli torony építésének, tehát a bünbeesésének emléke és egyenesen pogány eredetű, a kereszténységgel ellenkező.256 Az absolutismusnak, a katonai és feudalis érdekeknek és az ultramontanismusnak ez a közös gyűlölete így szabadelvüvé, alkotmányossá, bizonyos tekintetben demokratikussá tette a nemzetiségi mozgalmat.
Sem Itáliában, sem Ausztriában és német földön nem nyilatkozhatott szabadon semminő szabadsági törekvés. Még Francziaországból is kizárta az absolutismus, ott legfölebb a menekült lengyeleket tűrték meg és a franczia nyomás ránehezedett a régi asylumra, Svájczra is. Igy Anglia, különösen London vált az európai emigratiók táborhelyévé, honnan előkészíteni igyekeztek a hazai viszonyoknak törekvéseiknek megfelelő átalakítását. Odamenekült Italiából Mazzini, oda Németországból Kinkel, kit neje szabadított ki a fogságból és sok mások, oda az orosz Herzen Sándor, oda Ledru Rollin és Louis Blanc, oda jött Kossuth is Pulszkyval és más társaival. Tekintélyre, népszerűségre, bizonyos tekintetben socialis állásra nézve tán a magyar foglalta el köztük az első helyet. Ennek természetes a magyarázata, a magyarok igazi államférfiak és generálisok voltak, kik egy derék népet vezettek két nagy hatalom ellen, a többi inkább theoretikus népvezér, összeesküvésekkel vagy szóval és irással hatott eszméi érdekében.257
A magyar emigratiótól még 1849-ben Sumlában elváltak azok a férfiak, kik a törökhöz állottak. Köztük a legnevezetesebb volt Bem, ki így tovább akart harczolni a muszka ellen. Aleppói basa lett, ott levert egy nagy keresztény-üldözést, de már 1850 elején elhúnyt. Törökökké lettek Guyon és Kmetty is. A többi Kossuthtal maradt Kiutahiában, míg az északamerikai köztársaság közbenjárására meg nem engedték nekik a távozást nyugoti Európába. Kossuth Párisba készült, de a franczia rendőrség nem engedte őt partra szállani. Igy azután Angliába ment, hol a szabadságért és hőseiért rajongó nép úgy fogadta őt, mint soha még diadalmas vezért sem. Kossuth személyes megjelenése, gyönyörű angol beszéde – Shakespeare nyelvén szólott – még növelte iránta a rajongást. Ez a fogadtatás nagyon bántotta a reactiót és nevetségessé akarták tenni, mintha az, mit nemzetül tesz a világ leghatalmasabb nemzete, valaha nevetséges lehetne.258 A nagy gyűlölet Ausztria ellen megnyilatkozott akkor is, mikor Londonban egy nagy sörfőzőben elverték Haynaut, ki oda ment, noha intették, az osztrák diplomatia pedig hiába követelt elégtételt. Gyakorlati haszna azonban ennek az enthusiasmusnak épen nem volt, nem is lehetett: mit tudott az angol, néhány jelszón kívül, magyar ügyekről? A radikális párt nyiltan támogatott minden emigratiót és a tömegekkel ez rendelkezett: a liberalisok is elég jó viszonyt tartottak velök, de a conservativok, a toryk, távol maradtak. Megkezdődött már az emigratiónak történetírása és egymás kölcsönös piszkolása is, mi azonban nem igen ártott, mert Szemere, Klapka stb. műveit csak kevesen olvasták, csak Görgey elbeszélését fordították le spanyol nyelvre is. Kossuth aztán Pulszkyval Amerikába ment, hol őt már az állam maga, az elnök és a congressus fogadták, úgy mint államfőt és a hol az általános enthusiasmust arra akarta felhasználni, hogy kölcsönt kössön a leendő független Magyarország részére. Ez azonban nem sikerült és Kossuth azután Londont választotta lakóhelyének.
Cavour.
(Fénykép után.)
Egy előkelő német emigrans hölgy érdekesen irja le azt a sajátságos életet, melyet Londonban annyi nemzet szellemi képviselője hontalanul élt. Mazzini örökké fondorkodik, összeesküvéseket sző, merényleteket készít elő. Az európai emigratiónak ő az igazi feje most is: az az ember, ki legkövetkezetesebben és legelszántabban harczol a világszabadságért. A francziák könyveket írnak, Herzen itt is nagy úr marad, a németek szerény, családi existentiát iparkodnak maguknak biztosítani. Kossuthnál eleinte idegenszerüen hat, hogy, mint volt kormányzó, az exiliumban is bizonyos szertartással fogad, zsinóros hajduja van, stb. és csak később nyilvánulnak szabadon jeles tulajdonságai. De bárminő külömbözők ezek az elemek; bármennyi vetélkedés, polemia, sőt nyilt harcz folyik közöttük, egyben egyetértenek mind: abban, hogy hazájuk állapotában változásoknak kell beállani és pedig azon elvek alapján, melyeket ők képviselnek. Hazájukat mindig abban az erkölcsi és szellemi állapotban látják, melyben elhagyták; az azóta végbemenő fejlődést nem ismerik és nem ismerhetik el. Minden emigratiónak az a közös végzete – és szerencséje.
Szóval, tollal és angol vagy amerikai tüntetésekkel nem lehetett csatákat nyerni, bárminő fontosak voltak ezek az eszközök a kedélyek fenntartására az általános levertség közepett. Az egyes kitörések és merényletek, melyek különösen Olaszországban voltak napirenden, szintén nem használtak sokat. Az európai eszmék és állapotok fejlődésére az volt a lényeges momentum, hogy a nemzetiség III. Napoleon császárnak vált politikai jelszavává.
Napoleonnak eszmére volt szüksége, melyre uralmát, európai igényeit és Francziaország elsőségét és kiterjesztését alapíthassa. Az államcsiny lehetetlenné tette reá nézve, hogy a forradalomra, a szabadságra támaszkodjanak. a republikánusok határozott ellenségei lettek. A socialismus pártolása még veszedelmesebb: hisz egész állását a társadalmi békének köszönhette. A nemzetiség elve azonban reá nézve semmikép sem lehet veszedelmes. Francziaország egynyelvü és nemzetü ország, még az elsassi német is örül, ha francziának nézik. Csak nyerhet vele: Belgiumot, Svájcz egy részét, esetleg néhány német kerületet is. A többi nagyhatalom ellen azonban veszélyes fegyverré lehet az ő kezében. A keleti nagyhatalmakat a lengyel kérdés felvetése zavarhatja, Ausztriát azonfelül a magyar, oláh és az olasz is, Angliát pedig az ír kérdés. Viszont Poroszországot megnyerheti a német egységgel, a muszkát a panszlávizmussal, és így Ausztria, támadásának első tárgya, az a hatalmasság, mely legjobban ellenkezik minden nemzetiségi eszmével, egyedül marad. A felszabadított nemzetek pedig megannyi támaszai lesznek trónjának és politikájának.
A császár maga is régi összeesküvő. 1831-ben már harczolt Olaszországban, azóta is fenntartotta összeköttetéseit az olasz forradalmárokkal. Orsini attentátuma nagyon erős figyelmeztetés volt arra: mit várnak tőle. A merénylő kivégzése előtt egy levélben, melynek kiadását megengedte a császár, figyelmébe ajánlotta Itáliát. Ambitiója és személyes biztossága egyaránt követelték, hogy hozzáfogjon az olasz kérdés rendezéséhez.
Cavour. A franczia-osztrák háború.
Mialatt egész Olaszország Novara után a reactiónak esett áldozatául, a sardiniai királyság megmaradt alkotmányosnak és nemzetinek. Ott a nagy csapások után sem mondtak le a kis ország nagy történeti hivatásáról, hanem teljes tudatossággal előkészítették az újabb, szerencsésebb harczot. Ebben nagy érdeme volt a «re galantuomo»-nak, ki családja hagyományaival szakítva, szabadelvü mert lenni minden tekintetben és azokkal a férfiakkal vette magát körül, kik Itália ujjászületésének szentelték életüket. Viktor Emanuel zömök, hatalmas testalkatú férfiú volt, egyszerű modorában és életmódjában; katonás, bátor, nem épen kiváló szellemű és képzettségű, de határozott jellemű és nagy józan észszel megáldott. Az általános irányt ő biztositotta, azt a szellemet, melynek lendületére szüksége volt a kis államnak, Cavour lehellte belé.
Gróf Cavour Camillo (szül. 1810 aug. 10. Turinban), előkelő és jómódú családból származott és meglehetős zajos ifjusága után egészen a nemzeti eszmének szentelte életét.259 Katona volt, aztán beutazva a nyugoti nagy államokat, még jobban érezte nemzete elmaradottságát és feldaraboltságát. Nagy hatással volt reá az 1830-iki juliusi forradalom, de igazi ideálja Anglia lett, mi aristokrata gondolkodásánál természetes. Szabadelvüsége miatt nem vállalt hivatalt, nem is kedvelték az udvarnál, másrészt pedig a Mazzini vezetése alatt álló demokraták sem biztak az ifjú főnemesben. Igy középen maradva a szélső pártok közt, gazdaságával foglalkozott és különösen jobb gazdasági felfogást iparkodott meghonosítani, gazdasági egyesületeket és kisdedóvókat alapított. Szembetűnő, mennyi hasonlóságot mutat fejlődése a legnagyobb magyaréval. De nála hiányzott az a gazdag, sokoldalú lelki élet, mely Széchenyit annyira érdekessé és oly szerencsétlenné tette; eszét, akaratát belső küzdelmektől nem gátolva fordíthatta eszméi szolgálatára. Viszont, mint egy független állam kiváló fia általánosabb hatáskört remélhetett a némileg provicialis viszonyok közé zárt Széchenyinél.
Azok közt volt, kik alkotmányt követeltek. Hirlapot alapított eszméi támogatására és Károly Albert, noha őt épen nem szerette, már 1848-ban kénytelen volt D’Azeglio ministeriumába bevenni a nagy tehetségű, már befolyásos férfiút. Mint minister különösen az anyagi érdekeket ápolta, vasutak építése, a szabad kereskedelem elveinek megvalósítása és nemzeti bank alapítása által. Midőn Viktor Emanuel és a ministerelnök késtek a polgári házasság behozásával, hogy magukra ne vonják a szent szék haragját, 1852-ben kilépett a kormányból, de már azon év végén mint ministerelnök maga vette kezébe az ügyeket. Mint Peel Róbert, kit annyira tisztelt, ő is egy fontos kérdésben elszakadt addigi pártjától, a conservativoktól és a balközépre támaszkodott, melynek akkor Ratazzi volt vezére. A belügyek erélyes és szabadelvü intézése mellett már akkor kezébe vette az olasz mozgalom vezetését. Ennek nagy szolgálatokat tett a Manin és Pallavicini alapította nemzeti egyesület, melybe párt- és tartománykülönbség nélkül sorakoztak az olaszok. Az 1848-iki események hatásán kivül különösen az ő befolyásának tulajdonítható, hogy Mazzini, az összeesküvők és a radikálisok mindinkább elvesztették lábuk alól a talajt és a közvélemény Sardinia királyától várta a felszabadulást és az egyesítést. Ennek a nemzeti eszmének fegyelmező hatása okozta, hogy Cavour a parlamentben erős többségre támaszkodhatott. Még volt ministerelnökök is támogatták, mint Thiers nagy elismeréssel megjegyzi. A mellett a király gondoskodott a serege szaporításáról és a jó karban tartásáról, mindenben a franczia hadügyet véve mintául.
Mindamellett Cavour eleinte nagy óvatossággal járt el, hogy Ausztriát ne ingerelje oly támadásra, mely csirában megölheti az olasz reményeket. De a krimi háború megadta az alkalmat arra, hogy országát, mint fontos szereplőt bevigye az európai politikai életbe. Megkötötte a szövetséget Napoleonnal és Angliával, noha az nagy áldozatokat követelt, közvetlen hasznot meg nem igért. Megkötötte, noha a külügyminister nem akarta azt aláírni és ő kénytelen volt annak a tárczáját is átvenni. Megkötötte, noha tudta, «hogy borzasztó felelősséget vesz fejére.»260
De a morális haszon nem maradt el. Cavour ott ült a párisi congresszusban Európa vezető államférfiai közt és ott, az európai areopagus előtt szóba hozhatta Itália viszonyait. Látta, mennyire el van szigetelve Ausztria, és jó viszonyba igyekezett lépni a többi hatalommal, különösen Angliával. De közvetlen segítséget mégis csak Francziaországtól remélhetett. Noha Napoleon már előbb megigérte, hogy szivesen tesz valamit Itáliáért; noha Orsini attentátuma erősen sarkallta erre, nehéz volt a tétovázó császárt tettre birni. Hogy azt kieszközölje, Cavour már nyiltabban lép fel Ausztria ellen, összeköttetésbe lép Garibaldival és Mazzinival, és a demokratikus forradalommal fenyegetődzik. Úgy látszik, még ez sem volt elég; a Tuileirákban annyira hatalmas női befolyást is igénybe kellett vennie. Plombières fürdőjében, hova Cavour Napoleon meghivására jött, történt a döntő megállapodás (1858. jul. 21). Megkötik a szövetséget, melynek czélja Sardiniának megszerezni egész Felső-Itáliát. Viszont Napoleon a királyi család ősi birtokát, Savoyát és Nizzát kapja, mint földrajzilag Francziaországhoz tartozó vidékeket. Napoleon herczeg, ki, mióta nem volt trónörökös, Olaszországban keresett magának országot, Viktor Emanuel leányát, Clotildot kapja nőül. Most már erősen folynak a hadi készületek, Spezzia hadi kikötőjét ekkor alkotják meg.261
Diplomatiailag is elő volt készítve minden, mikor Napoleon 1859. ujév napján, midőn a követek nála megjelentek, igy szólt Hübner osztrák követhez: «sajnálom, hogy viszonyaim kormányához már nem oly barátságosak, de kérem, mondja a császárnak, hogy személyes érzelmeim irányában mit sem változtak». Ez üdvözlésre Ausztria megerősíti itáliai seregét, Viktor Emánuel pedig megköti a véd- és támadó szövetséget és jan. 10-én trónbeszédében kijelenti, hogy nem maradhat érzéketlen Itália jajkiáltása iránt. Kétségtelenül a szövetségesek a támadók, Ausztria pedig jogos birtokát védi, mégis úgy kellett vezetni a dolgot, hogy a bécsi udvar tünjék fel békeszegőnek. Napoleon ugyanis, okulva nagybátyja sorsán, mindent elkerült, mi coalitiót hozhatott volna létre ellene;262 az 1815-iki szerződések megszegése pedig Ausztria védelmére birhatja Angliát, hol akkor Derby conservativ ministeriuma kormányzott és tán Poroszországot is. Francziaországban sem igen lelkesedtek a háborúért; a nép békét akart és nem sokat törődött Itáliával. A bécsi udvar tűrhetetlennek mondta a sardiniai fegyverkezést és Angliát kérte fel közbenjárásra. Derby congressuson akarta tárgyaltatni az ügyet, mibe Ausztria beleegyezett, azon feltétellel, hogy Piemont abban ne vegyen részt. Az angol kormány erre az összes olasz fejedelmek meghivását ajánlotta, mi Ausztriának rendkívül kedvezett. Minthogy azt is kijelentette, hogy a támadó ellen fordul, biztosítottnak látszott a congressus és a béke. Április 20-án Napoleon azt ajánlotta Turinban: bocsássák el a szabad csapatokat. Cavour, végső kétségbeesésében öngyilkosságra gondolt, vagy pedig önálló, nemzeti támadásra.
Csakhamar talpra állította őt a bécsi katonai párt elbizakodottsága. A sereget felkészültnek, győzhetetlennek tartották, a congressus és a halasztás pedig az ellenségnek is megengedi a készülést, Ausztria finánciáit pedig végkép tönkre teszi. Nemcsak Sardinia gyors legyőzését remélték, hanem Napoleon bukását, legitimista restauratiót Francziaországban. Nem akarták, hogy az osztrák alattvalók felfegyverzésének elnézését gyávaságuknak tulajdonítsák és így elveszítsék a német sympathiát. Gróf Gyulai, az 1858-ban meghalt Radetzky utóda az itáliai had fővezére ápr. 23-án ultimátumot küld Turinba, kijelentve, hogy három nap alatt megkezdi a hadjáratot, ha addig a király nem veszi munkába lefegyverzést. Cavour és Olaszország népe meg volt mentve. Igy játszotta el a katonai párt gr. Boul-Schauenstein, az osztrák külügyminister mellőzésével idétlen sietéssel a diplomácziai helyzet minden előnyét. Európa előtt ő tünt fel békebontónak, a franczia szövetség pedig érvénybe lép, mihelyt Ausztria a támadó.
Viktor Emánuel ápr. 26-án visszautasítja az ultimatumot, 29-én az osztrák sereg átlép a Ticinon. Ha Gyulai igazi vezér, legalább felhasználja tulsúlyát és szétzúzza a sardiniai sereget még a francziák érkezése előtt. A hagyományos lassusággal, aggódva ment csak előre, időt engedve a francziáknak az alpesi hágókon való átvonulásra.263 A szövetséges seregek vezetését maga Napoleon vette kezébe. Montebellonál május 20-án volt az első összecsapás. A sardiniaiak vitézül védekeztek és az idejében érkező franczia hadosztály visszavonulásra kényszerítette az ellenséget. Palestronál, néhány nappal később, maga Viktor Emanuel is nagy személyes bátorságot tanusitott. Itt is, mint a krimi háborúban annyiszor, a zuávok rohama döntött. Gyulai a tulnyomó erő elől visszavonult. A Ticino és Milano közt Magentánál azonban mégis csatát próbált. Nagy vitézséggel harczoltak mindkét részéről, hanem egészen fejetlenül. De az osztrák sereget rosszul élelmezték, a mellett haszontalan menetekkel fárasztották, úgy hogy sokkal inkább a franczia intendatura győzte le az osztrákot, mint Napoleon hadi terve. Annyira bonyolódott volt az ütközet, hogy Mac Mahon, ki hadtestével a csata terén maradt, maga sem tudta, hogy győzött (jun. 4.). Nem is volt még megtörve az osztrák sereg, sőt bízott még a végleges győzelemben, annál is inkább, mert Benedek aztán Melegnanonál megvert egy ellenséges hadtestet. De Gyulai egészen elvesztette bizalmát, még Milanoból is kivonult ujabb csata nélkül. Az osztrákok a várnégyszög védelme alá vonultak vissza, honnét Ferencz József, a ki mellett Hess, Radetzky táborkari főnöke a katonai tanácsos, személyes vezetése alatt vissza remélte nyerhetni Lombardiát, úgy mint a custozzai csata által történ. Viktor Emanuel pedig Napoleonnal már jun. 8-án diadalmasan bevonult Milanoba.
Gróf Buol Schauenstein.
Katonai tekintetben nem sokat jelentett Magenta, annál fontosabb volt politikai hatása. Az a katonai túlsúly, mely egyedüli támasza volt az osztrák uralomnak, megdőlt. A nemzeti mozgalom mindenütt szabadon nyilatkozhatott. Toscanában elég népszerű, jó uralkodó volt Leopold nagyherczeg, mégis el kellett távoznia, mert tisztjei nem akarták követni Firenze népére.264 Ott a Ricasoli vezetése alatt álló nemzeti bizottság ragadta magához a vezetést, mely Viktor Emanuelt óhajtotta, noha Napoleon herczeg számított arra, hogy ő lesz Toscana ura. Modenában, Parmában, a pápai államokban mindenütt kitörésre készültek. Garibaldi, a nemzeti hős, republikánus létére is a királyhoz állott és «vörösingeseivel» előljárt, mindenütt lelkesítve a lakosságot.
Még nagyobb kilátások is nyiltak. Ausztria katonai positiója a várnégyszög által igen erős volt, a német, különösen a délnémet közvélemény is erősen megmozdult mellette; döntő és gyors győzelmet csak úgy lehetett remélni, ha Magyarországon kitör a forradalom. Ezért Napoleon még a sereghez indulása előtt magához hivatta Kossuthot, ki akkor Napoleon herczegnek ajánlotta fel Szt. István koronáját és megigérte, hogy a közeledő angol választásoknál megbuktatja az angol ministériumot, hogy liberális, olaszbarát jőjjön helyébe.265 Kossuth aztán Klapkával együtt elment a főhadiszállásra is. Az osztrák seregben harczoló magyarságot akarták elpártolásra birni: Meg is kezdődött már a magyar légio alakítása az egész Magyarország fegyveres felkelése előkészítésére. e czélból franczia-sard hajóhad jelent meg Fiume előtt. Nemcsak a magyar forradalmat tartották biztosnak, hanem a horvátot is, a minthogy a horvátok sem igen lelkesen verekedtek Ausztria ügyeért.
Mindez arra birta Ferencz Józsefet, hogy hatalma fenntartására, birodalma felbomlásának meggátlására még egy nagy csatát kisértsen meg. Ez Solferinonál ment végbe, közel Radetzky diadalainak szinhelyéhez (1859 jun. 24.). A francziáknak erősebb központosításuk és vontcsövű ágyúik szerezték meg a diadalt. Ebben Nielnek volt legfőbb érdeme. Osztrák részről Benedek tünt ki. Délután égiháború vetett véget a csatának. Napoleont nagyon meghatotta a sok ezer holtnak és sebesültnek látása. Most, hogy győzött, a békét óhajtotta. Maradandóbb hatása is volt e csata borzalmainak. Dunant Henrik genfi polgár, ki szemtanúja volt, szerzett később nagy érdemeket a háború iszonyúságának enyhítésére létesülő genfi conventio előmozdítása által.
Ez a háború lényegében más, mint az előzők, sőt még az alig 4 éve lefolyt nagy keleti háborútól is eltérő. Ez ugyanis az első igazán modern háború. Gyors lefolyását csak a vasutak felhasználása magyarázza meg, mely megengedte nagy tömegeknek gyors elszállítását. De a fegyver is más, mint eddig. A vontcsövű ágyúk alkalmazása és hatása az első lépés azon az úton, melyen a hatalmak versenye, különösen a lehető legjobb puskák és ágyúk behozása körül folyik le. A haladás tán ezen a ponton volt legerősebb, mert minden elmaradottság itt boszulja meg magát leghamarább.
Napoleon komolyan akarta a békét. Az osztrák sereg nem volt még megtörve és a várnégyszög erős próbára teszi seregét, melynek épen legjobb csapatait, a zuávokat és gárdát ritkították meg e véres harczok. Poroszország már is hadilábra állítja serege egy részét. Igaz, hogy a forradalommal való szövetség nagy kilátásokat nyujt, de viszont a győzelem visszahatása az ő trónját is megrendítheti. Olaszországot nagyhatalommá tenni épen nem volt franczia érdek. Midőn aztán az orosz császár is békére intette, julius 6-án fegyverszünetet s találkozást ajánlott Ferencz Józsefnek. A találkozás julius 11-én történt Villafrancában. A hosszas beszélgetés alatt a két uralkodó megállapította a béke feltételeit. Ausztria lemond Lombardiáról, kivéve Mantua és Peschiera várait, Napoleon aztán Sardiniának adja át az országot. A két hatalom elősegíti a toscanai nagyherczeg és a modenai herczeg visszatérését országaikba, csak épen fegyveres erőt nem alkalmaz e czélra. Az olasz államok confoederatiót képeznek a pápa elnöklése alatt, a pápa országában gondoskodik a szükséges reformokról, Ferencz József, mint Velencze birtokosa, tagja lesz e szövetségnek. A béke végleges feltételeit a Zürichben tartandó congressus ratificálja.
Ferencz Józsefet első sorban az a szomorú tapasztalat birta békére, hogy birodalmának hadi szervezete, melynek addig minden más tekintetet alárendelt, még sem állja ki egy nagy háború próbáját. Igy tehát első sorban belső reformokra kell gondolnia, hogy dynastiája visszanyerhesse régi hatalmát. Természetes, hogy a magyar forradalom lehetősége sem volt hatás nélkül. Végre: inkább akart engedni egy elsőrangú hatalomnak, mint Francziaország, mint ráutalva lenni oly kétes és a mellett nagy igényekkel fellépő szövetségesre, mint a porosz.
Az annexiók. Garibaldi, Róma és Velencze.
Napoleon nem teljesítette, csak igéretének felét. Nem is követelt semmit. De az egységes Italia ügye a békekötéssel megállott. Úgy látszott, mintha megújulna a XVI. és XVIII. század története, a midőn a habsburgi és a franczia hatalom versenyének Olaszország földje volt a küzdőtere és midőn az egyes fejedelmek esetleg a győztestől nyertek valamelyes területi nagyobbodást.
Cavour férfias büszkesége fellázadt ezen lehetőség ellen. Lemondott a ministerelnökségről s Kossuthnak kijelentette, hogy összeesküvő lesz, Mazzinival fog kezet, «de ezt a békekötést nem fogják végrehajtani.» A Zürichben november 10-én megtörtént ratificatio épen nem változtatott tervein.
Közép-Italiában még fennállottak a nemzeti bizottságok kormányai. Toscanában Ricasoli, Modenában, Parmában, Bolognában Farini gyakorolta a hatalmat. Rezel a bizottságok egyesültek, Garibaldit tették meg fővezéröknek és népszavazás útján elhatározták az egyesülést Piemonttal. Viktor Emánuel ezt nem fogadhatta el, még Garibaldi is lemondott. De minthogy Ferencz József e miatt nem viselhetett háborút. Napóleon csakhamar engedékenyebb lett és megegyezett az 1860 elején ismét kormányra jutott Cavourral. A márkák és Emilia – ez volt a tartományok hivatalos czíme – felérnek Velenczével. Francziaország tehát megkapja kikötött bérét. Savoya és Nizza népszavazás útján Francziaországnak jutottak, mi ellen különösen Garibaldi, Nizza szülöttje, protestált. A császár pedig elismeri az olasz királyságot, melynek parlamentjét 1860. évi április 2-án Turinban megnyitotta a király.
Sem az olasz mozgalom, sem Cavour nem állottak meg a fél eredménynél. Csakhogy most, minthogy a királyt diplomatitai tekintetek lekötötték, egyelőre ismét a forradalmi háborúk módszere jut érvényre. A pápa alatti nemzeti szövetségre, melyért 15 év előtt még a legjobbak rajongtak, már nem gondolt senki. Cavour még a republikánusokat is arra kényszerítette, hogy a savoyai dinastia ügyét szolgálják, ha egységes nemzetet akarnak.
Nápolyban II. Ferdinand csak a forradalom leverése után árulta el egész kegyetlenségét. A börtönöket országa szinével-javával töltötte meg, volt liberális ministerei seperték Nápoly utczáit, mialatt a vidéken senki sem gátolta a brigantik rablásait; a királyi kincstárt a megölteknek, börtönbe vagy gályára küldötteknek és száműzötteknek vagyona töltötte meg. Gladstone akkor Nápolyban időzött; ő mutatta be leveleiben ezt a «kormányrendszerré vált istentagadást.»266 Mindamellett Cavour iparkodott vele jó viszonyban maradni, sőt 1859 elején szövetséget ajánlott neki, tudván, hogy «Ré Bomba» a czár rokonszenvével dicsekedhetik. II. Ferdinandnak 1859 május 22-én történt halálakor a nyugoti hatalmak felszólították fiát, II. Ferenczet, hozza be a trónja biztosítására szükséges javításokat. Az ifjú király azonban atyja nyomdokaiba lépett, bár nem volt rosszakaratú. Nagy vallásossága által nyilt fellépésre ragadtatta magát Viktor Emanuel ellen. Midőn a pápa az egyházi állam egyes részeinek elfoglalása miatt kiátkozta Sardinia királyát, ő kész volt sereget küldeni Róma elfoglalására. Az uj Italiával országa sehol sem határos, a nemzeti mozgalom ellen pedig nemcsak osztrák és orosz segítségben bízott, hanem francziában is.
A mit a kormány nem tehetett, megtették a siciliai száműzöttek. Már 1859 nyara óta előkészítettek egy expeditiót, mely körül főkép Crispi Ferencz és Bixio buzgólkodtak. Garibaldi is boldog volt, hogy kardjával ismét nagy ügyet szolgálhat. A király titokban pénzt adott, Cavour, noha franczia részről többször intették, elnézett mindent. Midőn 1860 április elején híre jött egy uj siciliai felkelésnek, Garibaldi elérkezettnek látta az időt az indulásra. Fegyvert a nemzeti egyesület adott, régi bajtársai meg nagy számban jelentkeztek.
Garibaldi József.
(Fénykép után.)
Garibaldi József a régi vikingek, vagy Cortes és Pizzaro módjára indult meg egy jelentékeny, körülbelül 60,000-nyi rendes katonaságtól védett királyság meghódítására. Ez az egyszerű, a vakmerőségig vitéz ember, ki egyaránt megbecsülte republikánus meggyőződéseit s a király nagy érdemeit, ki ha nem volt háború, mint szegény ember élt Capraia kis szigetén, bálványa volt akkor nemcsak az olasznak, hanem a magyarnak. 1860 május 6-án két gőzhajón elindult Genuából, 1062 olasz és öt magyar önkéntes kísérte, ezek közt Türr Istvánt némileg mérséklésére adta vele a király.267 A nápolyi hajóhad őrizte a szigetet, de egy angol tengeri hajó az ő hajója és a nápolyiak közé vetette magát és így lehetővé tette neki a kikötést Marsalánál a sziget nyugati csúcsán. Noha nem a sziget függetlenségét proclamálta, hanem a maga dictaturáját, Viktor Emanuel uralma alatt, mégis hozzá állott a lakosság nagy része. A nyomasztó őrlési adó eltörlése nagyon hozzájárult népszerűségéhez. Rögtön elindult Palermónak és Calatafiminál, május 14-én, vadászai szuronyos rohammal legyőztek egy nápolyi csapatot. Palermóban e hirekre és Garibaldi közeledtére oly nagy mozgalom támadt, hogy a 15,000-nyi nápolyi őrség kivonult belőle. Oly csudás dolgokat végzett, hogy a köznép félistent látott benne, a nápolyi katonák pedig meg voltak győződve, hogy az ördöggel czimborál.
A nápolyi király kalózságnak nyilvánította az egész vállalatot (jogilag az is volt), de azért mégis kész volt már alkotmányt adni népek. Napoleon, kihez tanácsért fordult, azt javasolta: adja meg Siciliának függetlenségét és kössön szövetséget Sardiniával. Ezt azonban Viktor Emanuel nem fogadta el, sőt most már nyiltan segítette Garibaldit. Annyira szentesít mindent a siker. A dictator csakhamar elfoglalta az egész szigetet, Mesina vára kivételével és augusztus 10-én átkelt a szárazföldre. Komoly ellenállásra most sem gondoltak és Garibaldi 5000 emberével szinte akadály nélkül ment a főváros felé. A nemzeti lelkesedés ott is elragadott mindenkit, a király 40,000 emberével szeptember 6-án eltávozott észak felé és Garibaldi már másnap megtarthatta ünnepélyes bevonulását. Itt már önállóan lép fel. Ideiglenes kormányt rendez be és egyelőre nem proclamálja Viktor Emanuel királyságát.
Cavour és királya elősegítették Garibaldi expeditióját, sőt még Napoleon is szivesen látta azt, mert eszközt látott benne a restauratio tervének meghiusítására, melyet a bécsi udvar – most is különösen Zsófia főherczegasszonyt emlegették – már 1859 végén elfogadott.268 Az volt ugyanis e terv, hogy a pápa körül erős hadsereg gyülekezzék, mely La Moriciere tábornok vezetése alatt, Nápolytól is segítve szembeszállhasson a nemzeti mozgalommal és Ausztria segítségével visszaállítsa a régi állapotokat. De ha Garibaldi maga végzi e munkát, tekintélye ellenállhatatlanná válik; ha Rómát is megtámadja, kihívja Francziaországot és az összes conservativ érdekeket. Viszont, ha a dynastia tétlenül nézi az egyesítés művét, lemond a forradalmi párt javára. Ezért Cavour elhatározta az egyházi állam megtámadását. Napoleon csak Rómát és környékét vette ki, különben sok szerencsét kívánt Cialdininak, az egyik piemonti vezérnek. A mint a piemontiak Bologna felől betörtek, mindenütt felkelt a nép mellettök, követelve az annexiót. La Moricière, kinek seregében minden katholikus országból való előkelő önkéntesek harczoltak, Castel Fidardónál (Ancona és Loreto közt) megütközött Cialdinival, de kicsi csapatát megverték (szept. 18.). Néhány nappal később Ancona vára is megadta magát.
La Moricière tábornok.
Most már maga Viktor Emanuel vette át a fővezérséget. Ideje volt, mert Garibaldi diadalmenetét szeptember 21-én a Volturno folyónál megállította a nápolyi sereg. A Bourbonok becsületét uralkodásuk ez utolsó stádiumában egy bátor nő mentette meg, Mária királyné, Erzsébet királynénk testvérhuga. Ő volt az, ki nem engedte, hogy férje harcz nélkül bukjék el. Igy a köztársasági párt hőse mégis csak reászorult a rendes királyi sereg támogatására. Viktor Emanuel is eljött s az általános népszavazás elhatározta Nápoly és Sicilia egyesítését az olasz királysággal. Az egyházi állam legnagyobb része is csatlakozott, csak az örökvárost és körülbelül 150 mfnyi területet körülötte tartott meg a pápának a franczia megszálló sereg. Garibaldi jó szerével adott át «tízmillió olaszt » a királynak, csak híveiről gondoskodott, maga visszament Capraiába.
Viktor Emanuel valóban minden népjog ellenére foglalta el Nápolyt és Európa előtt csak azzal mentette magát, hogy ott különben anarchia üt ki. A nápolyi hadsereg nem állhatott meg az olasz előtt, csak Gaéta sziklavárát védte meg az alig 20 éves szép királyné. Mindenfelé fordult segítségért, sehonnét sem jöhetett. A betegség és az inség már 1861 februárban megadásra kényszerítette Gaétát, egy hónappal később Messina vára is megadta magát. Ferencz király Rómába költözött és ott szőtte terveit birodalma visszaszerzésére. Viktor Emanuel 1861 február 18-án felvette Italia királyának czímét.
Cialdini.
Velenczén kívül még csak a római terület volt «megváltatlan» (irredenta). A pápa helyzete az új királyságban épen nem volt megállapítva, sőt Pius minden felszólításra, hogy nyugodjék belé az új viszonyokba, határozott «non possumus»-szal (nem tehetjük!) felelt. Olaszország Rómában természetes és történeti fővárosát nélkülözte; az idegen őrség és még inkább az idegen, ellenséges szellem, tövis volt a nemzet húsában. Másrészt pedig világos, hogy a pápa nemzetközi helyzete a legnagyobb veszélybe jut, ha fővárosára világi hatalom teszi kezét, vagy ha a katholikus világ központján a hitetlen radicalismus válik uralkodóvá. A Gioberti-féle olaszoknak a liberalis, nemzeti pápaságba bízó ábrándjai rég szétfoszlottak.
Viktor Emánuel olasz király bevonulása Firenzébe.
Fanfani Enrico festménye után.
Törökország rossz közigazgatásán és igazságszolgáltatásán segítenie kellett a szultánnak: a pápát nem birhatták a hatalmak hasonló reformra. A papi uralom garázdálkodása volt az annexio legerősebb apostola. Bologna már 1859-en elszakadt, a többi tartományban csak a franczia és svájczi szuronyok biztosították az engedelmességet.
Cavour, ki a «szabad egyház a szabad államban» tanának volt híve, mindig remélte, hogy jó szerével is rábirhatja a pápát azon világi uralomról való lemondásra, mely mindig inkább nyűg, mint szárny volt a pápaság szellemi és erkölcsi czéljainak elérésére nézve. Garibaldi, a papok ellensége, ki könyvet írt «a szerzetes uralmáról», nem mondott le arról, hogy a Capitoliumon hirdesse Itália egységét és a radikalisok nagy agitatiója egyre uj szabadcsapatokat állított talpra, melyek «Róma vagy a halál» kiáltással készültek a pápa székhelyének elfoglalására. Hogy ezt a nemzetközi nagy veszélyt kikerülje, Cavour 1861 márcz. 28-án megállapította minő feltételek alatt mehet végbe a bevonulás. Szükséges Francziaország beleegyezése és nem szabad, hogy az egyház elnyomásához vezessen az állam által. Vezető eszméje, mint már előbb kifejtette: Rómát, melyet 25 század a dicsőség minden nemével elhalmozott, Italia fővárosává tenni. «Huszonkét millió olasznak szeretete és tisztelete nagyobb oltalom lesz a magasztos főpap részére, ki egyházunk élén áll, mint 25,000 szurony.» IX. Pius ellenben a katholikus vallásos kötelességének nyilvánította a pápa világi uralmának fenntartását, mert szellemi függetlensége csak így őrizhető meg. Még Napoleon ellen is kikelt, mikor egy hivatalos röpirat: Francziaország, Róma és Italia, a szent-széket figyelmeztette, minő mértékben növekedik majd szellemi hatalma, ha földi bilincseiből kiszabadul.269 Viktor Emanuelt Romagna elfoglalása után kiátkozta és Antonelli bibornok diplomatiája, melyet a jezsuiták izgatása támogatott mindenfelé, a katholikus udvarokat és népeket szüntelen beavatkozásra buzdította az egyház megrablója ellen. Természetes, hogy minden következő annexio csak növelte a pápa elkeseredését.
Ily viszonyok közt történt Cavour halála. Még megérte Italia egyesítését, de az épületet nem koronázhatta zárókövével, Rómával. Róma kérdéséről nagy parlamenti harcz folyt, melyben Garibaldi és társai vádolták a ministert, hogy Nizzát eladta.270 Ez a harcz aláásta Cavour életerejét és a nagy gond és munka teljesen kimerítette az erős, termetes férfiút. Midőn Jakab szerzetes a vallás vigasztalásával ellátta az egyházból kiközösített haldoklót, utolsó szavai ezek voltak: testvér: szabad egyház a szabad államban! Nagy tettek után, még nagyobb és nemesebb jövő kitűzésével elfoglalva, halt meg Olaszország legnagyobb államférfia (1861 jun. 5.).
Halála után nem volt, ki helyét méltón betöltse, ki egyaránt szolgálja a királyt és az országot, ki egészen csak a nemzet ügyét tekintse. A piemonti államférfiak és katonák tovább is maguk akartak kormányozni, a többi tartomány féltékenysége Piemont irányában mindinkább növekedett. Nápolyban nagy bajt okoztak a volt nápolyi uralkodó és papi párt által szervezett brigantik, kik az Abbruzzók járatlan hegységeiből lecsapva a városokba, szinte lehetetlenné tették ott a kormányzást. E politikai szinezetű rablóhadak megfékezésére ott állandóan nagy sereget kellett tartani és Nápoly elmaradt népének beillesztése az uj viszonyokba, vált az olasz állam legfontosabb feladatává.
Viktor Emánuel olasz király.
Fénykép után.
Mindamellett az egyesítő harczban felkeltett energia ujabb és ujabb feladatokat is tűzött maga elé. Garibaldi és hivei előtt, az «ezer» hadjárata után, mi sem látszott elérhetetlennek. Garibaldi előtt Róma, Velencze, Nizza csak egyes lépések: az összes elnyomott népek felszabadítása az igazi czél. Igen szoros összeköttetésben állott a magyar emigráczióval, ha Magyarország forradalma sikerül, ha a Balkán népei levetik a török jármot, csak akkor nyerheti meg Európa igazi állandó alakját. Már 1861 elején arra gondol. Cavour beleegyezésével, hogy Dalmácziába viszi csapatait, onnét fellázítja Magyarországot és függetlenségre segíti a szláv népeket is. Ezt a tervet azonban akkor Anglia ellenmondása meghiusította.271 Anglia ugyanis fenn akarta tartani Ausztriát és a török uralmat. Viszont Napoleon akkor szivesen hozzányúlt volna a keleti kérdés megoldásához, zavart akart ott előidézni, hogy egy területet elfoglalhasson és helyeselte e terveket, úgy hogy Rattazzi, Cavour utódja, nem akadályozhatta azokat.272 A magyar forradalmat a dunai fejedelemségek segítségével akarták akkor megindítani. Kossuth akkor tervezte a dunai confoederatiót, mely a nemzetiségek közötti ellentéteket megszüntetve, mégis némileg fentartsa a magyar hegemoniát.273 De mivel Ausztria szintén fegyverkezett és porosz és orosz támogatásra számíthatott, Rattazzi mégis visszariadt a kiviteltől. Az uj, még laza egységet nem akarta egyelőre láthatólag szerencsétlen háború próbájának kitenni. Azokat a szabad csapatokat, melyek a Mincion át osztrák területre akartak törni, olasz katonaság fegyverezte le.
Garibaldi és társai e nagy terv meghiusítása után sem nyugodtak. Most Róma volt a czél. Garibaldi kis szigetéről körülbelül ezer emberrel Nápoly felé hajózott, hogy onnét induljon észak felé. De az Aspromonte hegységnél királyi csapatok állották útját és ő maga veszélyesen megsebesült (1862 aug. 28.). Nehéz, de szükséges elhatározás volt ez. A királyi hatalomnak, hogy biztosítsa az állami rendet, el kellett szakadnia a forradalomtól és még attól sem volt szabad visszariadnia, hogy szembe szállva a nép bálványával, elveszítse népszerűségét. Felségi jogokat gyakorló, hadvezető alattvalót Viktor Emanuel nem türhetett maga mellett.
Nem maradt tehát egyelőre más mód Róma megszerzésére, mint megegyezés Napoleonnal, ki ott őrséget tartott. Ennek a seregnek máshol jobb hasznát vehette, a mindjobban megerősödő franczia liberalismus pedig nyiltan rosszalta, hogy Francziaország ott a porkoláb szerepét játszsza. Igy 1864 szept. 15-én conventio jött létre a két állam közt, mely szerint az olasz kötelezi magát a megmaradt pápai birtok megvédésére, erőszakkal is, a franczia pedig a sereg kivonására két év alatt, azon mértékben, amint a minden ország katholikusaiból szervezendő pápai sereg szervezése előhalad. Olaszország elvállalja az egyházi állam adósságainak az annectált volt pápai birtokhoz mért részét. Egy titkos czikk arra is kötelezte az olasz kormányt: tegye át székhelyét Firenzébe. Ez egy időre lemondást jelentett Rómáról, de mindenkorra Turinról, az ősi székvárosról, hol e hirre lázadás tört ki. A piemonti királyból csak most lett igazán olasz király és az ország kormányában is mindinkább helyet foglaltak a toscanaiak és déliek a «Consorteriával», a régi piemonti párttal szemben.
Ennek általánosabb jelentősége is volt. Italia, noha már nagyhatalom, még nem tagadhatta meg eredetét, melynek Napoleontól, a felszabadítótól való függése volt a következése. A piemontiak ezt természetesnek találták és míg félni kellett minduntalan az osztrákok visszatérésétől, nem is volt lehető más politika. De most már kötelességgé vált a teljes nemzetközi függetlenség, a franczia gyámság levetése. Anglia ezt szivesen látta, de megvalósulása egyelőre csak úgy volt lehető, ha más nagyhatalommal lép Italia olyan viszonyba, minőben eddig a francziával volt. Mert a még függő nagy feladatok megoldására az ország saját erejével mg nem lehetett gondolni. Az uj szervezés, a vele járó rendetlenség teljes zavarba döntötte a pénzügyet, az értéktelen nápolyi és középitáliai ezredeknek a seregbe jutása nagyon leszállította ennek szinvonalát, annál is inkább, mert a régi piemonti ezredeket meg feloszlatták, hogy mindenüvé jusson pár jó katona is, és a sereg ne vidéki, hanem nemzeti legyen.274
A római viszonyok is sok bajt okoztak. A conventióra, melyet a franczia katholikus párt is megtámadott, a pápa 1864 decz. 8-án az Enczyklikával és a Syllabussal válaszolt. Ebben összeállította a modern tudománynak és államnak az egyházzal és elveivel ellenkező és így pusztulásra vezető, kárhoztatott tanait. Nemcsak a szabad gondolkodók és protestánsok itélete szerint jelentette ez a pápai szék törhetetlen ragaszkodását a középkori felfogáshoz és a pápának abban gyökerező jogaihoz, hanem még Napoleon is kénytelen volt eltiltani az Encyklika (Quanta cura) nem hivatalos részeinek kihirdetését. Az olasz kormány tűrte a kihirdetést. Jobb módot talált a jezsuita izgatás feltartóztatására. Lefoglalta az egyházi és klastromi javakat és azokat részben jótékony és iskolai czélokra fordította, részben pedig az alsó papság jobb ellátására. II. József példáját követve, a lelkészeket elválasztotta a püspököktől. A papság között addig is számosan voltak a nemzeti eszmének hívei, most ezek száma egyre szaporodott.
Ezek a nehézségek okozták, hogy Viktor Emanuel egyelőre nem gondolhatott uj háborúra Ausztria ellen. Inkább azt remélte, hogy Velenczét pénzen megszerezheti. Csak midőn Poroszország fegyverkezett Ausztria ellen, kinálkozott erre jobb alkalom. Berlinben 1866 áprilisban porosz-olasz szövetség jött létre, melyben a porosz biztosítja Itáliának Velencze megszerzését. A háború lefolyását más helyütt beszéljük el. Olaszország tengeren és szárazon egyaránt vereséget szenvedett, sőt diplomácziai tekintetben is, a mennyiben a porosz az ő hozzájárulása nélkül kötött fegyverszünetet. Kitünt, hogy az olasz szervezet sem katonai, sem más tekintetben nem megbizható és hogy még igen sok tenni való van, mig a régi zürzavarból igazi, egységes nagyhatalommá válik. De a nemzet bizalma önmagában és jövőjében a kudarczok közepette is rendületlen maradt. Utoljára is: két nagy czélt elért ebben a szerencsétlen háborúban is. Megszerezte Velenczét, melyet Ferencz József Napoleonnak adott át, mint 1859-ben Lombardiát, és a porosz szövetség által legalább némileg felszabadult az egyoldalú franczia befolyás alól. Napoleon határozott akaratának, hogy mindjárt, mihelyt neki átengedték Velenczét, kössenek békét az olaszok, nemcsak a toscanai Ricasoli elnöklete alatt álló kormány szegült ellen, hanem maga a király is. Akkor követelték először az olasz Tirolt és Triesztet, hogy még folytathassák a háborút.
Még csak Róma volt hátra. A szeptemberi conventio értelmében a franczia őrség kivonult onnét és a nagyrészt szintén francziákból álló pápai önkéntes sereg vette át a védelmet. Garibaldi szeptemberben a békebarátok genfi congressusán kijelentette, hogy Rómába megy, kiszedi a viperafészket.275 Ezért az olasz kormány, Napoleon követelésére el is szállította az öreg szabadsághőst Capraiába. De az egyházi államban folyó izgatás egyre erősödött, és az olasz kormány most épen nem volt hajlandó útját állani a tervnek, hanem arra gondolt, hogy maga végezze a megszállást, esetleg a francziákkal együtt. Ebben azonban Napoleon nem engedhetett. Ezért, midőn a vörösingesek a Capraiából kiszabadult Garibaldival 1867 október végén betörtek, már nemcsak a pápai önkéntesekkel találkoztak, hanem egy rendes franczia hadosztálylyal is. A mentanai csatában 1867 nov. 3-án «csudákat mívelt a chassepot», a francziák uj, hátultöltő puskája. A pápai uralom ujra megerősödött és biztosítására 10,000-nyi franczia őrség maradt Civita Vecchiában.
De a körülmények ismét kedveztek az ifjú birodalomnak. Kitört a franczia-porosz háború, melyben Viktor Emanuel hajlandó lett volna részt venni Napoleon és Ausztria szövetségében. De a francziák vereségei a háború elején ettől visszatartották, Napoleont pedig arra kényszerítették: vonja vissza civitavecchiai őrségét. A változott viszonyok Ausztria-Magyarországot is barátságos hatalommá tették. Igy a király szept. 8-án ultimatumot intézett a pápához és midőn Pius minden megegyezést visszautasított, sereget küldött Róma ellen. Ott belátták az ellenállás lehetetlenségét. Mihelyt Cadorna tábornok katonái betörték a Porta Pia-t, az Angyalvárra felvonták a fehér zászlót. Róma így lett az olaszoké (1870 szept. 20.). A pápa ott maradt és mint önkéntes fogoly vatikáni palotájában töltötte hátralévő éveit. Utódai mai nap követik példáját.
Az örök város «területével» már 1870 okt. 2-án kimondta általános népszavazással csatlakozását az olasz birodalomhoz. Nem sokára a kiközösített király a Quirinál régi pápai palotájába tette át székhelyét és a halhatatlan Róma lett az uj egységes Itáliának fővárosa.
Különös bonyodalmak okozták, hogy Olaszország a franczia hatalom emelkedésének köszönte egyesítését, nemzeti létét, de csak a franczia hatalom hanyatlásával érhette el annak betetőzését.
Fontos történeti találkozás az is, hogy a pápaság világi uralmának elvesztése összeesik legmagasabb egyházi tekintélyének elismerésével. A vatikáni concilium 1870 julius 18-án, igen tekintélyes ellenzékkel szemben, melyben a német és franczia püspökök mellett kiváló szerep jutott a magyaroknak is, különösen Haynald kalocsai érseknek és Strossmayer diakovári püspöknek, nagy szótöbbséggel kimondta a pápai csalatkozhatatlanság, infallibilitás dogmáját, hit dolgában. Az a középkori felfogás, hogy a zsinat fölötte áll a pápának, ezzel megszünt. A modern pápaság épen mikor elveszti földi birtokát, emelkedik a legnagyobb szellemi hatalomra.
I. Vilmos porosz király.
Engelbachnak Winterhalter festményéről készült kőrajza után.