Gróf Széchenyi István mellszobra.
Gassernak 1859-ben Döblingben készített mintája után.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
XIII. FEJEZET.
A nagy keleti háború.
A forradalmat követő évek alatt mindenütt az előbbi társadalmi és politikai állapotok visszahozására törekszenek az uralomra jutott pártok és egyének. Francziaországban a hadsereg és a polgárság győz a szocialistákkal szemben. Németországban és Ausztriában az udvarok és a főnemesség a serege segítségével ismét a régi korlátok mögé igyekeznek szorítani a polgárságot. E két birodalomban azonban csak egy más nagyhatalomnak, a muszkának, egyenes vagy közvetett segítségével sikerült annyira felfordítani a hatalmi viszonyokat és egyelőre elvenni a lehetőségét minden haladásnak. Az európai reactiónak Miklós czár birodalma a maga roppant terjedelmével és legyőzhetetlennek látszó erejével az igazi hátvédje. Ez értelemben nagy világtörténeti jelentőségű a muszka interventio: a czári hatalom és a muszka szellem erőszakossága s barbársága ezen az úton vált döntő tényezővé földrészünkön. Napoleon a reactio másik erős gyámola. Ha Francziaország akkor egyetértésre jut a czárral, hosszú időre száműzve marad a szabadság Európa szárazföldjéről.
De bárminő fontos az államok általános iránya, mégis csak a politikai érdekek és nem az általános eszmék döntenek eljárásuk fölött. A szent szövetség és a közös conservativ érzület nem akadályozhatta meg az osztrák-orosz ellentétet a keleti kérdésben, sem az osztrák-porosz ellentétet Németországban. Épen úgy ki kellett tünni annak is, hogy a forradalom elleni közös gyűlölet még nem elég az orosz, franczia és osztrák hatalmak egyetértésének fenntartására. Pedig világosan tudhatta mindegyik, hogy minden viszályuk csak a közös ellenségnek válik hasznára.
Az első összeütközést a porta és az orosz közt a magyar emigratio idézte elő. Midőn Kossuth társaival török földre lépett, az orosz és osztrák követ Konstantinápolyban a magyar és lengyel menekültek kiadását követelte. A porta ezt a fölszólítást megtagadta, miben az «új török» államférfiaknak, Ali és Fuád basának volt legtöbb érdeme. Csak azt vitte keresztül a két szövetséges császár, hogy a menekülteket felszólították: térjenek át az iszlámra és azokat, kik a felszólításra nem hajlottak, Kis-Ázsia belsejében, Kiutahiában internálják. Az üldözők túlhatalma akkor komoly veszélylyel járt a török birodalomra nézve. Ezért az angol kormány hajóhadat küldött a Dardanellákhoz, hogy megmutassa eltökélt szándékát, szükség esetén teljes erejével megvédeni a vendégszeretetet gyakorló szultánt.
Miklós czár akkori elbizakodottságában bűnnek nézett minden ellenszegülést. Törökországot különben is kész zsákmányának tekintette, különösen mióta Ausztria, Világos után, már nem állhat útjában. Csak Anglia hatalmát becsülte még valamire; azzal megegyezésre iparkodott jutni. Francziaország és Napoleon ellenében azonban lehető kihívóan viselkedett.254
Gróf Széchenyi István mellszobra.
Gassernak 1859-ben Döblingben készített mintája után.
Ennek a nagy modern háborúnak középkori volt a közvetlen előidéző oka. Francziaország, mint a szultánok hagyományos szövetségese, már nagy Szulimán ideje óta számos privilegiumot eszközölt ki a szent földön a kath. vallás híveinek és zarándokainak. Ezen kiváltságosok közt legfontosabbnak tartották a szent sír fölött épült templom, a bethlehemi templom és a szent barlang birtokjogát. Ott mindenütt franczia védelem alatt álló szerzetesek gyakorolták a felügyeletet. A nagy forradalom idejében, midőn a francziák az ilyenekkel nem sokat törődtek, a görög szerzetesek, orosz támogatás alatt, lassankint kiszorították őket és a porta meg is erősítette őket birtokukban. Most 1851-ben, Napoleon, mint elnök, a portától visszakövetelt mindent: a szent sír kupoláját, a jeruzsálemi királyok sirjait, a getsemanei templomot, a szent szűz sírját, a bethlehemi felső templomot; a többi szent helyre nézve pedig közös birtoklást követelt a görögökkel és örményekkel. Ez a föllépése csak része volt annak az általános politikának, melylyel akkor mindenütt mint a katholikus érdekek oltalmazóját állította síkra Francziaországot, de itt más czélt is érhetett el vele. Ausztriának, mely ugyanazon politikát követte, e kérdésben el kellett szakadnia Oroszországtól és így véget ér a császárságoknak az az egyetértése, mely legfőbb akadálya minden tervének.
A szent sír a Szent-sír-templomának kupolája alatt Jeruzsálemben.
A porta, melytől a döntés függött, elismerte a jogot, de tekintettel a végbement változásokra és különösen az orosz fenyegetésekre, fenntartotta a meglevő állapotot. Mint 1849-ben az orosz és osztrák, úgy mutatott most szilárdságot a franczia követelésekkel szemben.
Egyáltalában Törökország Resid basa nagyvezér vezetése alatt akkor kibontakozni látszik aléltságából. Omer basának, egy határőrvidéki születésű volt osztrák káplárnak vezetése alatt, seregei leverik a bosnyák bégek és a bolgár parasztok lázadását. Egyiptom fölött is megerősíti uralmát. Nemzetközi kérdésekben pedig mindig számít arra, hogy a nagyhatalmak egyik csoportja támogatja a másik ellen. Most annál inkább, mert a személyes ellentét Miklós czár és a már császárrá lett Napoleon közt mindjobban kiélesedett.
Resid basa.
Miklós czár a porta engedékenységében csak gyöngeségének bevallását látta. Akkor Európa urának tekinthette magát. Az összes conservativ érdekeknek ő volt legfőbb protectora, az összes feudalis és katonai reactio abban a birodalomban látta legigazibb támaszát, eszményeit, melynek szikláin erőtelenül megtört a forradalom hulláma. Ő vetett véget az oláh és magyar forradalomnak, ő ült mintegy törvényt az osztrák császár és a porosz király közötti viszályban. Hadseregének száma, ereje szinte megdöbbentőnek, ellenállhatatlannak tünt fel. Elérkezettnek látta a kedvező alkalmat arra, hogy a török hatalmat egészen megsemmisítse; békén, ha az enged és orosz védelem alá adja magát, mint az unkiareszkeleszii szerződésben; könnyűnek vélt háborúban, ha kell. Nemcsak nagyravágyását akarta kielégíteni, hanem egyúttal azt a nagy orosz pártot is, mely vallási és politikai okokból egyaránt századok óta törekedett arra, hogy ismét a keresztet tűzze fel Sz. Zsófia templomára.
Szemében Anglia volt az egyetlen akadály. Hogy e hatalmat megnyerje, Hamilton-Seymour angol követ
Sir George Hamilton Seymour.
Fénykép után.
Resid basa előtt 1853 január 9-én nyiltan kifejti terveit. A török haldoklik, gondolni kell az örökségre. Ausztria – annyi szerinte, mintha Oroszország volna – nem tér el az ő útjától. A többivel nem kell törődni, ha megegyeznek. A dunai fejedelemségek, Szerbia, Bulgária külön fejedelemségek lesznek az ő felsősége alatt, Konstantinápolyba csak ideiglenesen akar bevonulni. Természetesnek találja, hogy Egyiptom és Kréta szigete Angliának jutnak. Ezek a tervek a nagyon békés hajlamú angol ministeriumnak is megnyitották szemét. A két nyugoti nagyhatalom már is közeledett egymáshoz, hogy megvédje a szultán függetlenségét.
A czár haladék nélkül hozzáfogott tervei kiviteléhez. Mencsikov herczeget, az ó-orosz párt vezetőjét, mint teljes hatalmú képviselőjét 1853 februárban azzal a követeléssel küldte a szultánhoz, hogy hajtassa végre a szent helyekre vonatkozó fermánokat és bocsássa el külügyministerét, Fuád basát. Titkos megbizása az volt, ajánljon fel a szultánnak olyan szerződést, mely szerint a czár őt megvédi a nyugati hatalmak ellen, viszont pedig egyezzék be az orosz protectoratus elismerésébe a birodalmában lakó görög hitvallású alattvalók fölött. Mencsikov durvasággal és megfélemlítéssel akart hatni. Annyira ment ebben, hogy minden diplomácziai szokás ellenére, felöltőben ment a nagyvezérhez. A mellet a legteljesebb titoktartást is követelte. Hiába, Sir Stratford Redcliffe, a «nagykövet», a hogy a törökök nevezték, megtudott mindent. Tanácsa szerint a szultán nagy engedékenységet mutatott a szent helyek kérdésében, úgy, hogy a czárnak semmi nyilvános oka nem lehetett a panaszra. A titkos követelést illetőleg azonban hajthatatlan maradt. Nagyobb biztosítás kedvéért már oda rendelték a franczia és az angol flottát is. Mencsikovnak így el kellett volna távoznia, de még egy kisérletet tett: május 5-én határozott választ követelt öt nap alatt a szerződésekre nézve. Minthogy minden nagyhatalom egyetértett abban, hogy az orosz protectoratus elismerése voltakép vasallussá teszi a szultánt, mert a czár minden perczben ellene uszíthatja alattvalóit; minthogy a török birodalom integritásának fenntartásában mind közös európai érdeket láttak: Abdul Medzsid szultán bátran adhatott tagadó választ. Ő maga kész a görög vallás védelmére, de nem egyezhetik belé felségjoga és függetlensége aláásásába, jelentette ki május 10-én. Minthogy ugyanazon időben a szultánnak az orosz pártra hajló anyja is meghalt, az a kilátás sem maradt, hogy titkos cselszövéssel ér czélt a muszka.
Igy Mencsikov május 21-én nagy kudarczczal tért vissza. Megtörtént, mit Metternich előre jósolt: a nyugoti hatalmak a portának fogták pártját az orosz ellen, oly kérdésben, melyben ez jogtalanul járt el. Az angol és a franczia hajóhad egy része junius közepén a Beszika öbölben, a Dardanellák bejárásánál, a régi Trója közelében vetett horgonyt. A czár már előbb, külügyministerének tudta nélkül, megparancsolta Gorcsakovnak a dunai fejedelemségek megszállását; Ausztriát pedig felszólította, occupálja Szerbiát, Boszniát és Herczegovinát.
A franczia és angol csapatok kikötőhelye a Krimben, 1854 szept. 14.
Gobautnak a franczia táborkar adatai alapján festett képe.
Mencsikov herczeg.
Ausztriának igen nehéz volt a helyzete. Régi traditiója, világos érdeke, Törökország fenntartását tették feladatává, viszont hálája a czár iránt lehetetlenné tette neki a nyugoti hatalmakhoz való csatlakozást. Ezért mindent megtett a béke fenntartására. Egyrészt 1853 elején gróf Leiningent külön követséggel küldte Konstantinápolyba, hogy Omer basát visszatartsa Montenegro megtámadásától, mert az is oka lehetett az általános háborúnak; másrészt Ferencz József személyesen is találkozott a czárral Olmützben s engedékenységre törekedett őt bírni. Hogy pedig az orosz büszkeség sérelem nélkül maradjon, a bécsi conferentia julius végén oly jegyzéket szerkesztett, mely a vitás pontok dolgában kielégíthette a czárt, a mennyiben szó van benne az orosz protectoratusról. De most meg a szultán nem fogadta el. Az orosz gőg ugyanis teljes kitörésre birta a mohammedán fanatismust. Moszkvában keresztes hadjáratot hirdettek; Konstantinápolyban szent háborúra készültek. Az ulémák csak hadüzenet vagy lemondás közt engedtek választást a szultánnak. Omer basa október 8-án felszólította Gorcsakovot, vonuljon ki két hét alatt Havasalföldből és Moldvából.
Úgy látszott tehát, hogy ismét orosz-török párbaj készül, minő már annyi volt, és az európai hatalmak annak csak szemlélői és birái lesznek. Törökország biztosítására csak annyi történt, hogy a hajóhadak Konstantinápoly elé jöttek, a négy nagyhatalom megbizottja pedig Bécsben decz. 5-én kijelentette, hogy a török birodalom fennállása az európai egyensúlynak egyik alapja és hogy a jelen háború nem vonhat maga után területi változást. De már akkor megtörtént az az esemény, mely Anglia tényleges közbelépését idézte elő. Az orosz flotta nov. 30-án Sinope kikötőjében megtámadta és felgyújtotta a török hajóhadat. Szembetűnő volt tehát a veszély, hogy az orosz tengeren eljuthat Konstantinápoly elé. Az angol közvéleményt ez az esemény rázta föl és birta háborús elhatározására. 1854 elején a fekete tengerbe hajóztak a nyugoti flották és megtiltották az orosznak a sebastopoli kikötő elhagyását. Nagy hatással volt Omer basának Olteniszánál kivívott győzelme is, mely ugyancsak keményen megczáfolta a muszka ellenállhatatlanságáról elterjedt véleményt. Az, ki képes magát védeni, mindig inkább számíthat szövetségesre, mint a ki feladja, vagy gyengén viszi a harczot.
Most már a nyugati hatalmak követelik a muszka sereg kivonulását. Miklóst ezért erre sajátkezű levélben is felszólítja Napoleon császár. A válasz az volt, hogy Oroszország 1854-ben is az, mi 1812-ben volt. A nyugoti hatalmak erre április 30-át tűzték ki a kivonulás határnapja gyanánt, mire az orosz nem is válaszolt. Márczius 12-én a császár és Anglia szövetséget kötöttek a szultánnal és márczius 28-án megüzenték a háborút az orosznak. Ausztria nem csatlakozott hozzájuk, hanem április 22-én külön szövetségre lépett Poroszországgal, azon esetre, ha az orosz átmenne a Balkánon, vagy ha be akarná kebelezni a dunai fejedelemségeket. Törökország függetlenségének kérdésében, valamint abban, hogy a szultán maga adja meg keresztyén alattvalóinak a szükséges kiváltságokat, valamennyien egyetértettek. Bécsben ápr. 9-én alá is irták ezt a követek, kijelentve egyúttal, hogy csak együttesen tárgyalnak az oroszszal.
Fuad basa.
Egyelőre azonban a töröknek egyedül kellett kiállania az orosz rohamot. Paszkievics átment a Dunán és ostromolta Szilisztriát. De a törökök hagyományos vitézségökkel védekeztek és az oroszoknak vissza kellett vonulniok, mert a fejedelemségeket osztrák sereg készült megszállani, a török beleegyezésével. Az angolok és francziák ezalatt Várnánál gyülekeztek, de oly távol a hazától és a megszokott kényelemtől, azon a szegény barbár földön sokat szenvedtek ruha és élelem hiányában, mert a hadjáratot még sem készítették elő kellően. A cholera is nagyon dühöngött köztük. Ily viszonyok közt Ausztria állásfoglalása döntő lehetett volna. Meg is kinálták a fejedelemségekkel, ha hadat izen az orosznak, de háládatlansága ennyire még sem ment.
Most meg kellett állapítani a végleges haditervet, meghatározni azt a helyet, hol megsebezhető a muszka kolosszus. Nagy támadás, minőt I. Napoleon intézett, lehetetlen volt Ausztria és Poroszország nélkül. Még Lengyelország fellázításához is legalább Ausztria részvételére és bevonulására lett volna szükség. Pétervár megtámadását megnehezítették az előtte épült várak, különösen Kronstadt és Bomarsund. Igy aztán, miután egy ideig a Kaukazusra gondoltak, Samyl segítségére, junius végén elhatározták, hogy Krim félszigetén keresik fel az ellenséget.
Tengeren kellett odavinni oly nagy sereget, hogy képes legyen legyőzni az orosz ármádiát és elfoglalni Sebastopol várát. Ezt a hadsereget pedig, oly távol hazájától el kellett látni mindennel, hisz az ottani föld és lakossága alig nyújthattak valamit. Ezen feladat megoldásában állott a hadjárat nagy katonai érdeke. Határozott győzelemre: fővárosok elfoglalására így nem lehetett gondolni, de a legközelebbi czélnak: Konstantinápoly védelmének elérésére fontos volt az orosz fekete-tengeri flotta várható megsemmisítése és Sebastopol nagy tengeri várának lerontása.
Omér basa.
Szeptember 7-én elindult az expeditió Várnából. 21.500 angol és 30.000 franczia katona kelt útnak 500 szállító hajón. A francziákat St.-Arnaud, az angolokat Lord Raglan vezette. Egy hét múlva kikötöttek Eupatoriánál, a vártól é. k.-re. Mencsikov, kinek szintén annyi katonája volt, mert a muszka fősereg még a Pruthnál állott, utjokat állotta az Alma folyónál (szept. 20.). A franczia gyalogosoknak, különösen a zuávoknak ügyessége és gyorsasága döntötte el a harczot. Bosquet tábornok ügyes és gyors mozdulataival nagy dicsőséget szerzett. Ha a szövetségesek nyomban megrohanják Sebastopolt, valószinüleg beveszik, mert még alig készültek ott a védelemre. De az angolok különben is csak lassan mentek előre és a merész St.-Arnaud halála megakasztotta az operatiókat.
St. Arnaud marsall.
Mire megint megindultak, Totleben már megkezdte a vár védelmének azt a nagy művét, mely őt kora legjelesebb katonái közé helyezi. Az október 17-én megkisérlett rohamot nagy veszteséggel visszaverték, sőt egy ideig azt remélték, hogy az ellenséget egészen elűzhetik. De a nyilt csatában, Balaklavánál (okt. 25.) és Inkermannál (nov. 5.) mégis csak a szövetségesek győztek, noha az oroszok már kétszer annyian voltak; az angolok pedig, minden vitézségök mellett, nem igen értettek a szárazföldi háborúhoz. Canrobert, az uj franczia vezér sem volt hasonlítható Totlebenhez, de a nyilt csatában mindig a nagyúri tábornokok, Mencsikov, Gorcsakov, vezették az oroszokat, a franczia legénység pedig mégis mindenkép felülmúlta a muszkát.
Lord Raglan.
Téli hadjáratra kellett berendezkedni; mert a szövetséges hadierő nem volt elegendő a roham megújítására. Aránylag nem nagy európai seregnek kellett szembeszállnia itt, ez elhagyott partokon azokkal a roppant tömegekkel, melyeket idehajtott ellenök a czár akarata. De a Nyugot felsősége itt sem tagadta meg magát s csakis Totleben lángesze tette e háborút legalább némileg dicsőségessé az oroszokra nézve. A legnagyobb baj az volt, hogy noha 1812 óta közmondásos volt a muszka tél keménysége, mégsem tették meg a kellő előkészületeket és így a cholera több áldozatot szedett, mint a kard és az ágyú. A kormányok mulasztását csak részben pótolta magánosoknak áldozatkészsége és az önkéntes betegápolás, melynek egy angol hölgy, Miss Florence Nightingale volt a szervezője. Különösen az elkényeztetett angol csapatok szenvedtek sokat. A veszteségeket kipótolta egyrészt a szövetségesek mellett működő török sereg, másrészt a sardiniai 15,000-nyi csapat, melyet Viktor Emanuel küldött ide segítségökre. Így minden veszteség mellett átteleltek és folytathatták az ostromot.
Pilissier marsall.
Az oroszok leginkább «Tél generálisukba» bíztak és méltán, de az nem csupán ellenségeik közül szedte áldozatait. 1855 márcz. 2-án, mialatt az ellenséges sereg diadalmasan táborozott a szent orosz földön, meghalt Miklós czár. Ily hamar kitünt, mily üres az a nagyság, mely előtt térdreborult volt Európa. Büszke lelke nem birta elviselni a kudarczot és lealázást. Hiú, gyönge, szinte a gyerekességig kicsiny ember volt, de hivatásában és hatalmában maga is hitt és csalódását túl nem élhette.
Most létrejöhetett volna a béke, mert a háború igazi politikai czélja, Törökország biztosítása, már el volt érve és Oroszországnak más kérdésekben is engednie lehetett, mihelyt nem a hajthatatlan Miklós uralkodott. A diplomátia törekedett is a békére. Először oly módon, hogy az egész Európa egységesen lépjen fel a muszka ellen. Ausztria hajlandó volt erre, ha Poroszország részt vesz benne. Poroszország azonban, hol igen erős volt a muszka befolyás, csak azon feltétel alatt szerződik Ausztriával, ha csupán német érdekekért kénytelen harczba menni. A kisebb német udvarokat természetesen még több kapocs fűzte a czárhoz és így világos lőn, hogy legalább Németország nem lép be a coalitióba. Ausztria azonban 1854 decz. 4-én szövetségre lép a nyugati hatalmakkal és megigéri, hogy haladék nélkül tanácskoznak majd a szövetség czéljai elérése felől, ha 1855 jan. 1-ig nem lesz meg a béke. E szövetséggel az osztrák diplomatia voltakép csak azt akarta megakadályozni, hogy a nyugoti hatalmak ne fogadják be Viktor Emanuelt fegyvertársnak. De ezzel nem ért czélt. Látva, hogy a bécsi udvar eleget tett arra, hogy a czárt magára haragítsa, de nem arra, hogy ártson is neki; megkötötték a szerződést Sardiniával, Ausztria így magára maradva ismét ajánlkozott, de még sem érhetett czélt, mert most meg Poroszország fordult ellene. Így, kénytelenségből, a béke közvetítésére szorítkozott és véget vetett a költséges fegyverkezésnek.
Talán Waterloo óta nem fordult annyira az általános figyelem egy pont felé, mint akkor Sebastopolra. A szövetségesek hadimunkálatait Niel franczia tüzérezredes vezette, Totleben méltó ellenfele, ki dél felől indította meg az ostrommunkálatokat. Így Totleben ugyanott emelte a legerősebb védőművet, a híres Malakov tornyot. Canrobert gyönge vezérnek bizonyult és egy ideig komolyan szó volt arról, hogy maga Napoleon császár jöjjön oda, már azért is, mert csak az ő tekintélye szüntethette meg a surlódásokat a különböző nemzetek között. De ő maga sem igen örült a merész és kétséges eredményű útnak, felesége is visszatartotta. Így aztán Pélissier marsall lett fővezér; erélyes, határozott ember, ki, mihelyt tavasszal serege megerősödött, teljes elszántsággal folytatta az ostromot. Junius 7-én el is foglalta a Malakov külső védőművét, de jun. 18-án megkisérlett rohamát visszaverték az oroszok. Minthogy az osztráktól már nem kellett tartani, Gorcsakov herczeg a felmentésére vezette a muszka főerőt. A Csernaja folyónál támadott, de a francziák és a sardok visszaverték. (1855. aug. 6.)
Azóta nem szünt meg az aknamunka és az ágyúzás, a döntő roham előkészítésére. Szept. 8-án délben történt meg a roham, mely e két nagy hadsereg általános csatájává fejlődött. A Malakov tornyát elfoglalták a zuávok, minden más ponton az oroszok győztek.
Napier tengernagy.
Új meg új kisérleteket tettek Malakov visszafoglalására, de hiába. Az egész erősítés alá volt aknázva, de midőn Mac Mahon tábornokot erre figyelmeztették, röviden azt válaszolta: itt vagyok, itt maradok. A harcz sorsa ezzel eldőlt. Gorcsakov kivonult, a flottát elégette, a bástyákat légbe röpítette.
Elég történt tehát a szövetségesek, különösen a francziák hadidicsőségének biztosítására. Ausztria vette kezébe ismét a közbenjárást, Oroszországnak pedig engednie kellett, ereje a sebastopoli harczokkal kimerült, és kisázsiai kedvező helyzete ezért még sem nyujtott elég kárpótlást. Ott különösen Kars várának ostroma, a perzsa-örmény határon, vonta magára a figyelmet. A vár őrsége több orosz ostromot vert vissza, miben különösen Kmetthy Györgynek, a volt magyar generálisnak volt nagy érdeme. Minthogy azonban az angol parancsnok, Williams, sokban akadályozta Kmetthyt, Murajev végre mégis elfoglalta a várat.255
Totleben tábornok.
Ez a diadal, mely az ázsiai népekre nagy hatással volt, lehetővé tette Oroszországnak a békének becsülettel megkötését. Oroszországot belső ziláltsága, különösen pénzügyeinek rossz állapota kényszerítette reá; de Napoleon is megelégelte a háborút, melyből közvetlen haszna úgy sem lehetett, mihelyt Ausztria nem vonult be Lengyelországba, mint ő óhajtotta volna. Az osztrák kormány megállapította a béke pontjait és ultimatummal fenyegetődzött, ha elvetik. Az orosz udvar ezeket rövid habozás után elfogadta; még a porosz, egyetlen jóakarója is szorította, hogy elejét vegye az osztrák előnyomulásnak. Így Anglia, mely kész lett volna tovább folytatni a háborút, magára maradt. Már akkor világos volt, hogy a két főellenség, Napoleon és Oroszország, barátságos viszonyba készül lépni egymással és hogy mindkettőnek haragja Ausztria ellen fordul, mely habozó, erélytelen politikájával barátot nem birt szerezni és nagyon is elárulta gyöngeségét. Maga a czár ajánlotta, hogy a végleges föltételeket Párisban tartandó congressus állapítsa meg.
A császár e congressuson a legnagyobb előzékenységet tanusította Oroszország iránt, annyira, hogy egészen elidegenítette magától Angliát. Az 1856 febr. 25-től márcz. 30-ig ülésező congressus a bécsi békepontok alapján ezeket határozta: Az orosz védnökség a dunai fejedelemségek fölött megszűnt. Azok önálló, nemzeti kormányt nyernek, török felsőség alatt és szabadságukat egész Európa biztosítja. Így ez a congressus teremti meg voltakép Romániát – franczia érdekben. Oroszország lemond Beszarábia egy részéről Reni és Ismail várakkal, úgy, hogy a Duna deltájából egészen kiszorult. Más veszteséget terület dolgában nem szenvedett, de vissza kellett adnia ázsiai hódításait. A dunai hajózás szabad és a fölött európai bizottság őrködik. Legnagyobb nehézséget az a pont okozott, mely a Fekete-tengert semlegesnek nyilvánítja és igen csekélyre szorítja azt a hajóhadat, melyet az orosz ott tarthat. Ezt különösen Anglia követelte Konstantinápoly biztossága érdekében, és a czár, noha felségjogának sérelmét látta benne, mégis kénytelen volt engedni.
Mac Mahon.
Princeteau René festménye után.
Legfőbb eredménye azonban a háborúnak Törökország biztosítása maradt. Területének integritása része lett az európai közjognak. A mit a bécsi congressusban megtagadtak tőle, most megtörtént: bevették az európai államok sorába. Teljes függetlenségét belső ügyekben külön is kimondták, de a szultánnak, megelőzőleg a febr. 18-án kiadott Hatti humajumban biztosítania kellett keresztyén alattvalóinak jogait. Ebben a török megerősíti régibb kiváltságaikat és egész modern módra kimondja a felekezetek és nemzetiségek egyenlőségét. Valamennyinek joga van minden állami hivatalhoz és a szultán ezentúl keresztényeket is befogad államtanácsába. Ezért viszont Anglia, Francziaország és Ausztria a congressus után egy külön szerződésben is kötelezték magukat a török birodalom integritásának és a párisi béke feltételeinek fenntartására. (1856 ápr. 15.)
Canrobert.
A nagy keleti háború első sorban diplomácziai hadjárat, a mint hogy egész lefolyása alatt sohasem szünt meg a tanácskozás, alkudozás és közvetítés. A hatalmi viszonyokban területileg kevés változást okozott, Oroszországot lényegesen nem gyöngítette. De két eredménye mégis nagy következésű. Az első a franczia túlsúly megszilárdítása, mi megerősíti és ujabb vállalatokra bíztatja Napoleont. A másik az orosztól való félelem megszünése, mi felszabadította a nemzetiségi és demokratikus törekvéseket, melyek addig Miklós czár birodalmában, a legitimitás őrében látták legigazibb ellenségöket, elnyomóiknak óriás protectorát. Minthogy pedig az a súly, melylyel a muszka addig Európára nehezedett, megszünt; lehetőnek látszott annak az egész közjogi és társadalmi állapotnak a felforgatása, melynek addig a czári hatalom volt legfőbb biztosítója.
A párisi congressus, 1856.
Dubufe festménye után.
Balról-jobbra: Zavour, Cowley, Buol, Orlow, Bourqueney, Manteuffel, Hübner, Walewsky, Djemil, Benedetti, Clarendon, Brunnow, Ali basa, Hatzfeldt, Villamarina.