Fénelon.
Egykorú névtelen rézmetszet után.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
XIII. FEJEZET.
Nyugot-Európa az utrechti béke után
XIV. Lajos halála. Francziaország a régens alatt. – A financiák és a belügyek. – A külső politika. Spanyolország. Alberoni. – Angolország a hannoverai ház uralma alatt. Walpole. – A szellemi mozgalom. A methodisták. – Francziaország Fleury korában.
XIV. Lajos halála. Francziaország a régens alatt.
Azon nagyváltozásokhoz képest, melyeket a Habsburgi monarchia megszilárdulása és kiterjesztése, az orosz és porosz hatalmak megalapítása keleti és közép Európában előidéztek, nyugaton a spanyol örökösödési háború nagy erőfeszítése után, bizonyos tespedés észlelhető. Erő gyűjtése, gazdálkodás ott a fő feladat. Ezért a külső politikában a béke a fő: Anglia és Francziaország, mire századok óta alig volt példa, jó egyetértésben férnek meg egymás mellett. A vetélkedés ugyan nem szünt meg, csak színhelye más. Európa magában nem birja a nagy állandó seregeket, az államadósságoknak és az udvari pompának terhét s az idegen világrészek fejletlenebb gazdaságát aknázza ki. A nagy hatalmi kérdések a gyarmatokban és a világtengeren dőlnek el.
Kimerült, gyönge korszakoknak jellemző sajátsága az élvezetnek és eszközének, a pénznek mértéktelen hajhászása. A pénz előtérbe lépése a legfontosabb nemzetközi s belső politikai ügyekben nagyon visszataszítóvá teszi e kor vezető alakjait. Csakhogy a sötétség mellől nem hiányzik a fény sem. Az ipar és kereskedés fellendül, a természettudományok köre napról-napra szélesedik. Ha nem is az államban, de a társadalomban érvényre jut a gazdasági érdekek főképviselője, a polgári osztály.
Bár a spanyol örökösödési háború oly szerencsétlenül folyt, XIV. Lajos abból némileg mint győztes került ki, Francziaország még mindig leghatalmasabb állama volt Európának. A nagy központosítás, az anyagi és szellemi erők összegyűjtése és felhasználása, megtermette gyümölcsét.
Csakhogy a majdnem szüntelenül folyó háború, az esztelen pazarlás és a hugenották üldözése, mely hosszú, véres polgárháborúhoz vezetett, az államnak alaperejét támadta meg. Ismeretes, mikép rajzolja La Bruyère az éhező, rongyokban járó, szinte minden emberségéből kivetkőztetett parasztot, vagyis az ország lakosságának túlnyomó részét. A költségeket csak a kímélet nélkül beszedett és egyre emelkedő adóval lehetett fedezni, de bárminő nyomorban tengett ennek következtében a nép, az állam pénzügyi helyzete is közel jutott a tönkhöz. Nem igen segített a jövedelmi adó sem, melyet 1709 óta a kiváltságos osztályok is fizettek és a papságnak jelentékeny «önkéntes» adományai sem töltötték meg a Danaidák hordaját.
Bárminő nagy volt XIV. Lajos tekintélye, az ilyen helyzet sürgős reformot követelt. Úgy látszott, mintha az absolutismus eszméje, leghatalmasabb képviselőjével együtt, sírjához közelednék. Már jelentkeztek is a jövő előkészítői. A nagyeszű Vauban egy hiressé vált művében526 a nagyobb szabadságtól, a kiváltságok megszorításától, a haladástól várta az orvoslást, a jámbor Fénélon pedig a középkorba való visszatéréstől, a rendi alkotmány visszaállításától. Hasonlóan gondolkozott St. Simon herczeg is, ki azonban különösen a maga rendjének, a paireknek és herczegeknek alkotmányos befolyását szerette volna biztosítani. Mivel a bajt a modern állami szervezetnek első nagy megnyilatkozása okozta, úgy látszott, mintha a reactióé lenne a jövő. Fénélon, mint a trónörökös nevelője, St. Simon, mint az orléansi herczegnek barátja és tanácsadója, számíthattak nagy befolyásra és abban egyetértettek, hogy meg kell törni a polgári eredetű ministereknek és tisztviselőknek hatalmát.
Egyelőre ezek az irányok csak titokban jelentkezhettek, mert a király akarata és ereje az utolsó pillanatig féken tartott mindent. Az egész udvari élet, a mulatság, szórakozás, vadászat, kegyosztogatás a régi módon folyt tovább, csakhogy Maintenon asszony és a gyóntató atya, Le Tellier abbé, uralma a vénülő uralkodó fölött egyre nyilvánvalóbbá vált. A hitbuzgóság színlelése annyi erkölcstelenséget és gonoszságot takart el, hogy már magában véve a külső szertartások ezen erőszakolt uralma is érthetővé teszi a hitetlenségnek reá következő féktelen kitörését.
Voltak hivők is, élükön Fénélonnal, a szellemes, jóakaró cambrayi érsekkel, kit Télémachosról írt szép és irányzatos könyve híresebbé tett, mint főpapi érdeme és buzgó emberszeretete. Ezek a burgundi herczegnek, a leendő trónörökösnek trónrajutásától Szent Lajos uralmának megujulását remélték. De a királynak, ki annyit tett családjáért, látnia kellett, mint szállanak sirba azok, kiknek vélt érdekéért feláldozta népe javait. Fia, a «nagy» dauphin, 1711 elején meghalt és egy év mulva követte fia, az új irónörökös, kihez annyi remény fűződött, majd XIV. Lajos harmadik fia, a berryi herczeg is. Csak a spanyol király és a burgundi herczegnek 1710-ben született kis fia, Lajos, éltek már a napkirály egyenes utódai közül. A királyi család kihalása oly közelinek látszott, hogy Lajos a parlament által az örökségre képeseknek nyilváníttatta kettős házasságtörésből származott fiait, a mainei herczeget és a toulousei grófot, Maintenon asszony növendékeit. Törvénytelen fiának befolyását oly módon akarta biztosítani, hogy a kormány élére, mint regens, a legközelebbi vérrokon, az orléansi herczeg álljon ugyan, de a kis király ne ő reá, hanem a mainei herczegre legyen bízva. Mindezt teljes nyugalommal, ellenmondás nélkül végezte, a családját ért csapásokat is azzal a méltósággal tűrte, mely mintegy lelkévé vált és legkirályibb vonása volt.
Fénelon.
Egykorú névtelen rézmetszet után.
Mindenkorra érdekesek azok a lapok, melyekben St. Simon elbeszéli a király utolsó intézkedéseit, betegségét, halálát, rajzolja azt a rettenetes érdekharczot, mely ekkor az egyes pártok, különösen az orléansi és mainei herczegek közt folyt, megörökíti a szenvedések erős hullámzását a keblekben, mialatt a felszinen minden csendesnek látszott. Halálos ágyán a király magához hivatta öt éves dédunokáját, megáldotta őt és intette, ne szeresse túlságosan a háborút. És a nagy bűnös, a véres üldöző csak azon sajnálkozott, hogy nem állította teljesen helyre az egyház békéjét! (1715 szept. 1.)
Hiába, a zsarnoknak hatása csak addig tart, míg remegnek előtte. A hunyászkodó parlament, mely sietett beczikkelyezni minden rendeletét, már másnap megdöntötte a kormányra vonatkozó intézkedését és az orléansi herczeg teljes hatalommal vette át a kormányt, mint regens.527
«A mint megtudták, hogy az öreg király kimult, a nép őrjöngött örömében. Vége szakadt a mindent elnyomó zsarnokságnak, és egyszerre oly reactio állott be, melynek rögtöni erőszakosságra nézve nincs mása az ujkor történetében.528 Az eddig rejtett szenvedélyek teljes erővel törtek elő, és a bűn már nem tartotta szükségesnek, hogy magára öltse az erénynek köpenyét. A művelt hitetlenség és erkölcstelenség legfényesebb és legromlottabb képviselője kormányozta most Francziaországot, az orléansi herczegnek, Fülöpnek személyében.
A regens, XIV. Lajos öcscsének, az orléansi herczegnek és a derék pfalzi Erzsébet Saroltának fia, különös vegyülete volt a legkitűnőbb és a legocsmányabb jellemvonásoknak. Tehetségét, bátorságát, szeretetreméltóságát, széles műveltségét méltán bámulták, de ehhez minden erkölcsi kötelességnek és tekintetnek nem annyira megvetése, hanem egyenesen gyűlölete járult. Nem csoda, ha a tűzlelkű ifjunak szellemét, mely az igazságot kereste, ily végletre ragadta a régi udvarnak külsőleg jámbor, belsőleg annyira korhadt és romlott állapota. Őt gyanúsították, bár igaztalanul, a királyi család meghalt tagjainak megmérgezésével, és családi életében a legocsmányabb bűnöket vetették szemére. Másrészt bizonyos, hogy mélyen érezte a nép nyomorát, és jellemző reá nézve, hogy minden elődje közt IV. Henriket tűzte ki követendő például. Csakhogy annak naiv, lovagias galanteriája az ő személyében a finomított romlottság mintájává alakult. Mai napig is közmondásos a kor erkölcsi romlottsága, és éppen a regens körét nevezték «roué»-knak, mi azt jelöli, hogy a kicsapongás által meg vannak törve, vagy pedig, mint a regens maga mondá, hogy mind megérdemelnék a kerékbe törést.
A herczeget XIV. Lajos e szavakkal jellemezte, hogy henczeg bűneivel.529 De bizonyos, hogy azok meg voltak benne és, hogy korhelysége elhanyagoltatta vele a legfontosabb államügyeket. Titokról sem lehetett szó, mert a regens mindent elmondott szeretőinek. Jellemző a korra nézve a derék St. Simonnak az a tanácsa, hogy e pontban legalább annyi tartózkodást és titkolódzást mutasson, mint némely püspök. A regens mindent megigért, de könnyelműsége nem engedte végrehajtani jó szándékait.
II. Fülöp orleánsi herczeg, a regens.
Edelinck M. (1680–1768) rézmetszete után.
Legfontosabb gondja az uj kormánynak a financiális bajok orvoslása volt. A nagy zavar még az 1705–1707-iki időszakból eredt, midőn a kiadás 116 millióról 258 millióra emelkedett, a jövedelem pedig 24 millióra csökkent. Még a sereg nagy részének elbocsátása a béke után sem állíthatta helyre az egyensúlyt. Az első szükségleten oly módon segített, mint előbb Colbert: szigorú vizsgálatot rendelt a pénzügyek kezelői ellen. Ezeket egymásután börtönbe zárták és megkinozták és 220 millió franknyi birságot vettek tőlük. Hanem ez óriás összeg legnagyobb részét a regens saját czéljaira fordította, úgy, hogy az államnak ebből alig volt haszna. Mivel a szükség nőttön nőtt, az adót nem lehetett felemelni, más segédeszköz sem kinálkozott: szinte természetes, hogy a regens oly eszközökkel akart segíteni az államon, melyeket azon kornak még pólyában levő financialis ismerete ajánlott, és melyeknek veszélyét ő nem ismerte.
Holland gúnylap Law János ellen.
Law János, egy skót kalandor, ki játék közben megnyerte a kormányzó bizalmát, 1716-ban engedelmet nyert egy jegybank alapítására.530 Law eléggé ismerte az akkor legfejlettebb államoknak, Hollandiának és Angliának pénzügyi viszonyait, és felcserélve az okot az okozattal, úgy vélekedett, hogy a pénz könnyebb és gyorsabb forgalma növeli a gazdagságot, melynek valóban csak kifejezője. A bank kitünő igazgatása alatt csakhamar nagy hitelre tett szert és a pénz szűke megszünt. Előbb 30 százalékra is nehezen lehetett kapni pénzt, míg most 5–6%-ra is kölcsönöztek. Ez eredmény arra birta a regenst, hogy a bankot állami intézetnek nyilvánítsa, melynek jegyei minden pénztárban elfogadtatnak. (1717 elején.) Law jól tudta, mily kevés hitelre számíthat az állam, azért nem is a kincstár biztosította jegyeinek pénzzel való beváltását, hanem a Missisippi-völgyi kereskedő társaság. Akkor foglalták el Louisianát és a legnagyobb reményeket fűzték az új föld kiaknázásához. A bank volt a kereskedő társaság legtöbb részvényének birtokosa, és tényleg egygyé vált a két intézet. A társaság csakhamar szintén összeköttetésbe lépett az állammal, melytől bérbe vette a dohány monopoliumot, mert Louisiana földjét különösen alkalmasnak tartották e növény termelésére. Lassankint gyarapodott ez üzlet által a társaság hitele és mindjobban kiterjesztette hatáskörét. Bérbe vette a pénzsajtót, majd, igen kedvező feltételek mellett, az állam összes jövedelmeit. Az egész tengeri kereskedést is kezébe vette, minden tengeren jártak hajói. A részvények számát e szerint gyarapította és nemsokára 624000-re ment az 500 frankos részvények száma. Oly fényes volt a nyereségre való kilátás, hogy mindenki kapkodott a részvények után, és Law különös kegy gyanánt engedte meg az aláírást az ország és az udvar legelőkelőbb személyeinek. A banknak és a társaságnak igazgatója, miután áttért a katholikus hitre, hivatalban utódja lett Colbertnek; az egész állami pénzügy kezében központosult. Ez természetesen még növelte a bank hitelébe vetett bizalmat. Az állam sietett felhasználni a pénz kinálkozó bőségét és 1200 millió frankot vett kölcsön a banktól 3%-ra. Ez a kölcsön képessé tette a kincstárt régibb nagyobb kamatú kölcsöneinek kifizetésére, illetőleg conversiójára. Azok pedig, kiknek jövedelme az államtól élvezett kamatokból állott, most nem igen helyezhették el tőkéjüket másutt oly biztos és magas kamatra. Ezért szivesen fogadták el a bankrészvényeket pénz fejében még az óvatos genuaiak is. Lassankint az állam hitelezői a banknak váltak részvényeseivé. Mindenki részvényt akart, a készpénznek elveszett az értéke. Egy hitelező kardot rántott adósa ellen, ki őt aranyban akarta kifizetni! Az actiák értéke egész 10000 frankra emelkedett. Mindenki azokba fektette vagyonát, a szédelgés magával ragadott minden rendet, a papságot sem véve ki. A munkának elveszett az értéke, hirtelen meggazdagodás volt mindenkinek az óhaja és oly könnyen látszott elérhetőnek.
XV. Lajos franczia király.
I. G. Wille (1715–1808) rézmetszete után. Az eredeti képet festette K. Heilmann (megh. 1760.).
A bank körülbelől tízszer annyi jegyet bocsátott ki, mint a mennyi pénzzel rendelkezett. A fedezetet a louisianai aranybányáknak kellett volna szolgáltatniok. Hanem az ottani telepítés nagyon lassan haladt, az ujonnan épült főváros, Uj-Orleans, nem birt felvirágozni. Természetes, hogy ennek következtében a bank részvényei vesztettek értékükből. Az elővigyázók és óvatosak, köztük Law és a regens, már akkor el kezdték adni részvényeiket, és így nagy nyereségre tettek szert.531 Különben a kormány a magáénak tekintette a bank ügyét és állam elleni bűnnek nyilvánít, ha valaki 500 frank készpénznél többet tart házánál. Ez által kényszert gyakorolt a bankjegyek forgalmának érdekében, azon elvből indúlva ki, hogy minden arany és ezüst az államé, a magánosok pedig elégedjenek meg bankókkal. A kényszerítés csak növelte a bizalmatlanságot, és a kormánynak nemsokára el kellett rendelni a bankrészvényeknek eredeti értékükre való leszállítását. Egyúttal megszünteté az összeköttetést a bankkal, megtiltván jegyeinek az állami pénztárnál való elfogadását. Az óriás épület hirtelen összeomlott. Mindenki visszakövetelte pénzét a banktól, minek természetesen az nem felelhetett meg. A kormány eltiltotta a jegyek forgását és így véget vetett a banknak. Körülbelől 2000 millió frankra ment a banknak és a társaságnak ki nem fizetett adóssága. Sok ezeren jutottak koldusbotra, a hitel teljesen megrendült. Francziaország néhány évig mérhetetlen gazdagnak álmodta magát; most a rideg valóra ébredett. Lawnak meg kellett szöknie. Velenczében halt meg nagy szegénységben. Az államadósságok valamivel megcsökkentek, és a pénzbőség néhány évét némely hasznos beruházásra., p. o. a párisi nagy kórház bővítésére használta regens. Ez volt a bankszédelgésnek, melytől új eldoradót vártak, egyedül maradandó haszna. Az állam pénzügyi helyzete a régi maradt. A pénzbőség idejében a parlamenti állomásoknak visszavásárlására gondolt a regens, melyeket, mint tudjuk, nagy összegeken vásároltak; most még ujabb hivatalokat kellett árúba bocsátani. A pénzügyek terén a régi rendszernek radikális elhagyása nem vezethetett másra, mint állami bukásra, míg oly kevéssé ismerték a pénznek és a hitelnek természetét és törvényeit.
Véleményünk szerint egészen igazságtalan akár az anyagi, akár az erkölcsi bukással az új, felvilágosodottabb szellemet vádolni és ez alapon az egyházi és világi absolutismust, mint az erkölcsök biztosítóját, visszaóhajtani.
Senkinek sem juthat eszébe igazolni, vagy csak menteni a regensnek és környezetének nyilt erkölcstelenségét. Olyan volt az, hogy, mint egy szellemes mémoireíró megjegyzi, megsajnáltatta a régi udvar képmutatását.532 De ezzel meg is van adva a megoldás. Százados zsarnokság és maitresseuralom szükségkép megrontotta az erkölcsöket. Vajjon XIV. Lajos erkölcsösebb volt-e a regensnél? A kép meg volt előbb is, csak a lepel hullott le róla.
Éppen úgy a régi rendszerbe nyulnak vissza a financialis tönk gyökérszálai is. Tudjuk, hogy XIV. Lajos utolsó éveiben mily rossz karban voltak a financiák. Azok helyreállítására nagy, alkotmányos változásra, forradalomra lett volna szükség; a kiváltságok megszüntetésére, a királyi hatalom korlátozására a nemzet által. Ez pedig azért nem történt meg, mert az absolut rendszer nem jogok követelésére s gyakorlására nevelte a nemzetet, hanem kegyek reményére. Még csak pólyában volt a gazdasági belátás: a csillogó theoriák, hogy munka nélkül is meg lehet gazdagodni, mindenkit elvakítottak, úgy, mint mostanában is annyi könnyenhivőt. Tehát nem a felvilágosodás volt a hiba, hanem éppen annak hiánya.
Még egészen más színben tünik fel az egész, ha azt keressük, hová lett az elveszett pénz? Law, mint tudjuk, szegényen menekült, miután annyi millió fordult meg kezén. De, hogy terveit végrehajthassa, le kellett kenyereznie azokat, kiknek befolyása akadályokat teremthetett volna. Így a királyi családnak tagjai, elől Bourbon-Condé herczeggel, roppant összegeket csikartak ki tőle, nyomukban jártak a főtisztviselők és tanácsosok is, a regens pedig szeretői és barátjai javára szabadon fosztogatta a bankot. A történet ezen első nagy panamájának főbűnöse tehát a korlátlan állami hatalom és vele a középkori társadalom. Az áldozat pedig a modern társadalom oszlopa: a munkás, takarékos de nem eléggé óvatos polgár és a tőkepénzes osztály.
Rochefort kikötő, a gyarmatok raktárával.
C. N. Cochin (1715–1790) és I. Ph. le Bas (1707–1783) metszete után. Az eredeti festményt festette Claude Joseph Vernet (1714–1789).
A financiák története is bizonyítja, hogy az állami hatalom korlátlansága nem csökkent, és csak a kormány módja volt más, a mennyiben a regens még sem volt király és a legfontosabb ügyekben nem járhatott el a kormánytanács többségének szavazata ellenére. Az igazgatás azért még mindig egészen a bureaukratia kezében maradt; a rendek szóba sem jöttek és, ha a parlament ellenmondott, mint 1720-ban, az új adótörvények alkalmával, a regens egyszerűen száműzte az egész testületet.
Igazi szinezetét az adja a regens kormányának, hogy tudatosan szakított XIV. Lajosnak szigorú egyházpolitikai rendszerével. A régi udvarnak, az utolsó években egyedül fontos ügye az egyházi kérdés volt. A király, gyóntató atyjának befolyása alatt, 1713-ban kieszközölte XI. Kelemen pápától a hires «Unigenitus» bullát, mely a legszigorúbb egyházi büntetésekkel sújtotta a jansenista elvekhez szitókat. Port Royal klastromát, az egyházi és irodalmi mozgalmak e szentelt helyét, már 1708-ban feloszlatták és még az ott eltemetett hullákat is elszállították.533 A regenstől távol volt minden vallási türelmetlenség. Ő e kérdésekben teljesen semleges maradt, de azáltal, hogy a szelidlelkű, a jansenistákhoz hajló párisi érseket, Noailles herczeget, állította az egyházi tanács élére, megmutatta, hogy nem hajlik a jezsuiták üldöző szelleme felé. A harcz azért nem szünt meg, de az állami hatalom nem avatkozott a felekezetek éles vitájába.
A külső politika. Spanyolország. Alberoni.
A külső politikában ép oly határozott fordulat állott be, mint a financiák körében. Lajos alatt a király hatalmának elismerése a többi állam által és e hatalom kiterjesztése volt a franczia politika főczélja. Ennek elérésére, tudjuk, mennyi háborút viselt a király, és mennyit tett koczkára. A regens békét akart, és a béke biztosítására kezet fogott Francziaország régi ellenségeivel, Angliával és Hollanddal (1717). Ez a triplealliance, melynek létrejövése a regens megbizottjának, Duboisnak, volt az érdeme, Spanyolország ellen fordult. A spanyol király ugyanis jogot tartott, mint legközelebbi rokon, a franczia kormány vezetésére, és mindenkép az orléansi herczeg megbuktatására törekedett. Ezért 1718-ban követét, Cellamare herczeget, elküldték Párisból, több főembert pedig, kik vele a regens megbuktatása dolgában értekeztek, köztük a mainei herczeget, fogságba vetettek. Az új angol király, György ellen pedig a jakobitáknak fogta pártját a spanyol kormány. Így tehát, dynastikus okokból, Györgynek egy lett érdeke Francziaországéval. A franczia kormány teljesen megvonta segítségét a jakobitáktól, minek fejében angol támogatásra számíthatott Spanyolország ellen.
Alberoni bibornok.
Busch G. P. rézmetszete után.
I. György angol király.
John Smith (1654–1727) karcza után. Az eredeti festményt Kneller Gottfried (1646–1723) festette.
Parmai Erzsébet, spanyol királynő.
Egykorú rézmetszet után.
Ismét Spanyolország lép fel, mint Nyugoteurópa békéjének megzavarója. Ezért nem a tehetetlen királyt illeti a felelősség, hanem a királynő kegye által mindenható ministert, Alberonit. Akkor már nem a savoyai herczegnő volt V. Fülöp neje, hanem Farnese Erzsébet parmai herczegnő, kit a király nemsokára első nejének halála után vett nőül 1714-ben. E házasság terve a parmai herczeg megbizottjától, Alberonitól indult ki. Egy szegény kertésznek volt fia és a papi pályát választotta, hogy emelkedhessék. Az új királyné, ki Alberoninak köszönheté a trónt, annak vezetésére bizta magát, maga pedig korlátlanul uralkodott férje fölött. Alberoni egymásután magához ragadta az összes állami hatalmat és a pápától elnyerte a bíbornoki rangot. Minthogy a király most korlátlanul rendelkezett az előbb alkotmányos Aragoniával is, inkább volt képes kiállítani hajóssereget és flottát, mint az utolsó Habsburgok. Az is bizonyos, hogy nagyobb rendbe jött az állam háztartása, mert a kormány, franczia példa után indulva, sokat tett a termelés és kereskedés előmozdítására.
Az újonnan megerősödő Spanyolországot a hatalom azon polczára remélte emelhetni a nagyravágyó minister, melyet virágzása korában foglalt el.
Tulajdonkép még hadi állapot uralkodott az új király és a trónkövetelő, Károly császár közt. A castiliaiak elfoglalták Barcelonát és uralkodtak az egész félszigeten, de Károly még mindig spanyol királynak tekintette magát, spanyol tanácsosok vették körül és nem mondott le országairól. Másrészt Spanyolország sem ismerte el a császár jogát az újonnan elfoglalt olasz tartományokra. Egyelőre egyik fél sem sérthette a másikat. Alberoni előbb franczia és angol szövetséget keresett Ausztria ellen, hanem midőn ott visszautasították, ellene fordult az egész akkori államrendnek. XII. Károly és Nagy Péter voltak szövetségesei, az is mutatja mily kalandos, de egyúttal mennyire szertenéző volt politikája.
Kedvező alkalmat nyújtott a császár háborúja a törökökkel. Egy spanyol hajóhad, melyről azt hitték, hogy a török ellen küldik, hirtelen megtámadta és rövid idő alatt elfoglalta az addig császári birtokban levő Sardinia szigetét (1717.). Onnan Nápolyba készült, számítva az olaszok elégedetlenségére az osztrák kormánynyal és a savoyai herczegnek, ki egyúttal Sicilia királya volt, támogatására. Hanem Victor Amadé ismét pártot cserélt és közeledett a császárhoz.534 Ezért a spanyolok megtámadták és el is foglalták Siciliát. Ez eredmény tevékenységre ösztönözte a hármasszövetséget és a császárt, ki időközben békét kötött a törökökkel. Eleinte nagyon kedvező feltételeket ajánlottak, de midőn Alberoni folytatta a háborút, egy angol hajóhad legyőzte a spanyol flottát, egy császári hadsereg pedig, melyben magyarok is harczoltak, elfoglalta Siciliát. A szövetséges államok Alberoni elbocsátását követelték és csak azután kötöttek békét (1720 febr. 17. Hágában.). E szerint megmaradt Olaszország előbbi felosztása, csakhogy a császár Sardinia helyett a sokkal értékesebb Siciliát kapta.
Dubois abbé.
C. Roy rézmetszete után. Az eredeti festményt Hyacinthe Rigaud (1659–1743) festette.
A savoyai herczeg cserében Sardinia szigetét nyerte és ennek köszöné újabb királyi czímét.535
Angolország a hannoverai ház uralma alatt. Walpole.
Az utrechti béke megszilárdulása leginkább azon hatalomnak állott érdekében, mely belőle legtöbb hasznot merített: Angliának. Majdnem egy emberöltőn át e hatalom európai politikája nem ismer más czélt, mint a béke fentartását. Erre használja fel diplomácziai tekintélyét, erre gazdagságát, mely napról-napra jobban érezhető befolyást gyakorolt. Terjeszkedési vágyát a tengerentúli vidékeken igyekezett kielégíteni. A financiák rendezése, a belső kormánynak új alapokon való szervezése voltak azon feladatok, melyeknek erejét szentelte.
Ezen feladatok közt az örökösödési kérdés megoldása volt időre és fontosságra nézve az első. Vilmosnak nem volt gyermeke, Annának egyetlen fia 1700-ban meghalt. A Stuartok és velök a katholicismus veszélye fenyegetett. Ezért az 1701-iki parlament törvényt hozott, mely az örökösödési jogot a királyi család protestáns tagjaira szorította. E törvény által a hannoverai választó fejedelemné, Zsófia Dorothea, I. Jakab leányának és a szerencsétlen rajnai választónak gyermeke, lett a trón örököse. Zsófia Dorothea még Anna előtt halt meg és így e királynő halála után (1714 aug. 1), fia, György hannoverai választó, lett Nagy-Britannia és Irland ura.536 Anna utolsó idejében, mint tudjuk, a jakobitákhoz hajló tory párt uralkodott és annak vezére, Bolingbroke, el is volt határozva II. Jakab fiát kiáltani ki királynak. De a királynő rögtöni halála és a whig párt vezetőinek ügyes és erélyes fellépése megakadályozták a tervet és megmentették a protestáns successiót.537
A hannoverai ház uralma egyértelmű volt a whig párt uralomrajutásával. Az uralkodó személyes hatalma, mely Anna alatt ismét nagy jelentőségre emelkedett, majdnem teljesen megszünt. Az új királyok idegenek voltak, I. György nem is tudott angolul, személyök pedig nem volt alkalmas nagy tekintély és ragaszkodás megszerzésére. Tudták, hogy nem isteni jognak, hanem a nemzet akaratának köszönték trónusokat és nem igen gondolhattak hatalmuknak korlátlanná tételére. Alkotmányos királyok maradtak, udvari cselszövényekbe és élvezetekbe merülve megelégedtek a hatalomnak látszatával és ministereikre bizták a kormányt.
Walpole Horácznak és Hervey lordnak emlékiratai megengedik, hogy szinte a veséjébe lássunk ennek az új udvarnak és a körülötte forgó személyes és politikai mozgalmaknak. Látjuk, minő idegen volt ez az új dynastia az ősi aristokratia előtt, mely a német fejedelmeket izléstelenségük és kicsinyességük miatt megvetette, mely még azt sem tudta megbocsátani I. Györgynek, hogy csupa csunya német maitresset tartott és mely előtt botrányos volt az az átöröklő gyűlölet apa és fiú közt, mely egész III. Györgyig egyik főmozgatója volt nemcsak az udvari, hanem a politikai életnek is. Annál botrányosabb volt ez a gyűlölet, mert többnyire pénzkérdésekből merítette táplálékát. Anglia tehát csak szükséges rossznak tartotta királyait, hogy a Stuartok vissza ne jöhessenek, és a hidegség, ez a merőben külső loyalitás volt az igazi talaj, melyben az alkotmányos érzés meggyökerezhetett. Viszont a királyok, különösen eleinte, idegeneknek érezték magukat Londonban, Hannoverában voltak csak otthon és nem egészen alaptalan volt az a gyanusítás, hogy a nagy birodalom érdekeit gyakran feláldozzák kicsi örökös tartományuknak. A két első Györgyben a német fejedelem absolut hajlama örökös küzdelemben állott az angol király alkotmányos kötelességeivel és nem jóakaratukon, hanem gyöngeségükön múlt, hogy már akkor meg nem újult a Stuartok szabadságellenes politikája.
A pártok elnevezése a régi maradt, de elhelyezésük, befolyásuk nagyon változott.
Walpole Róbert.
Whitenek (1671–1734) 1715-ből való rézmetszete után.
A toryk, a jakobita tervekhez való hajlásuk által, egészen elvesztették a nemzet bizalmát. I. György egészen a whigek közül nevezte ki első ministeriumát, de mellőzte a régi pártfőket és Marlborought. Townshend lord volt a kormány elnöke, melynek körében nemsokára Walpole Róbert tekintélye lett a túlnyomó. Félszázadig tartott a whig uralom a hannoveraiak trónralépése korában megvetett alapokon. A toryk közt soha sem lehetett teljes egyetértés, mert a párt nagy része hű maradt a jakobita tanokhoz, a whig politika ellenben soha sem tért el a revolutió által kitűzött elvektől. Mellettök állottak a nagybirtokú herczegi és grófi családok, melyekben hagyományos volt a Stuartok elleni küzdelem és a protestáns dynastiához való ragaszkodás, és melyek természetesnek tartották, hogy elveik és érdemeik alapján ők kormányozzanak. Az angol aristokratia pazarul szórta kincseit, hogy elveit az alsóházban is érvényre juttassa. Tőlük függött a nagyon egyenlőtlenül elosztott választókerületek nagy része, a többiben is ritkán állhatott ellen a tory párt korteskedésöknek és vesztegetésöknek. Őszintébb és erősebb volt a városi lakosság ragaszkodása. Ezt a whigek érdeklődése a kereskedelem és ipar iránt és az állami hitel biztosítása, mely mindig főgondja volt e pártnak, fűzték a kormány zászlójához. És ez az aristokratikus whig párt valóban meg is érdemelte az uralmat. Mint minden nemesi uralom, conservativ volt; a hagyománynak tisztelője és főképviselője Walpole, egyenesen megmondta magáról: «nem vagyok reformer». Inkább megkerülte, mint megoldotta a legfontosabb nehézségeket és főczélja a béke volt, az ország belsejében és kifelé. Sem a háború, sem az egyházi kérdés nem vonták már el a nemzet figyelmét kereskedelme és ipara felvirágoztatásától. Még nagyobb érdeme az aristokratiának, hogy többnyire legműveltebb és legfelvilágosodottabb tagjai jutottak a ministériumba, kik nem állották útját az általános haladásnak és meg tudtak hajolni a kor és a nemzet kivánatai előtt. Tulajdonkép e korban vált valódi nemzeti intézménynyé az alkotmányos uralom, melynek folytonosságát már nem szakítja meg a királyi vagy ministeri önkény. Szabaddá válik a sajtó, függetlenné a biróság, a protestáns felekezetek közötti ellentét elhalványúl és már a katholikusokat sem üldözik.538
Még soká tartott, míg a jakobita párt lemondott reményeiről. Legfőbb támasza a skót felföld volt, melynek vad, harczias lakossága nem birt kibékülni az állami rend igényeivel. Skótországban 1715 szeptemberben kitört a lázadás, a felföldiek rabolva törtek be a déli, műveltebb és termékenyebb vidékekbe. Angliában is mozgott a párt, hanem a kormány határozottsága csakhamar elfojtotta a felkelést. Francziaországból nem jött segítség és a pretendens igen tehetetlen vezérnek bizonyúlt. Nemsokára vissza kellett mennie és az egész vállalat, melynek sikeréhez nagy reményekei fűztek nemcsak a katholikusok és toryk, hanem az elégedetlen whigek is, élükön Marlboroughval, minden eredmény nélkül végződött. A whig párt a parlamentek tartamának három évről hét évre hosszabbítására használta fel újonnan biztosított hatalmát.539 Akkor tisztán aristokratikus ministerium vitte a kormányt, Walpole nélkül.
A külső béke és a belső nyugalom helyreállítása után a financiák terére központosult az angol nemzet egész energiája. Az utrechti béke új területeket nyitott meg az angol vállalkozás előtt, a mennyiben részben megengedte a kereskedést a spanyol gyarmatokkal. Már 1711-ben megalakult a csendes oceáni kereskedő társaság (South sea company), a ministerium pártfogása alatt. Bár a spanyol kormány évenkint csak egy hajónak küldését engedte meg Dél-Amerikába, a társaság a béke után is fennállott. A felhalmozódó tőke bő jövedelmet követelt, a speculatio szelleme Vilmos kora óta mind szélesebb köröket ragadott magával, Law egykorú kisérletei mintául kinálkoztak. A nemzetek ép oly ritkán tanulnak a más kárán, mint az egyesek. Így a társaság 1719-ben azon tervvel lépett fel, hogy bizonyos privilegiumok fejében idővel kifizeti az egész államadósságot. A parlament, noha Walpole ellenezte, 1720 áprilisban elfogadta a tervet és a társaság részvényei eredeti értékök tízszeresére emelkedtek. Természetesen minden más téren is gomba módon szaporodott a szédelgő intézetek száma. A pénz helyébe az actiák és jegyek léptek. Az angolok nagyon jellemzően szappanbuborékoknak nevezték e rövid életű, csillámló alapításokat. Már szeptemberben bekövetkezett a «crash», mely a felsőbb osztályok vagyonában nagy zavart okozott. Az egész kormány részt vett a szédelgésben, egy államtitkár meghalt a vizsgálattól való félelmében, a kanczellárt a Towerba küldték. Walpole jutott hatalomra, mint az egyedüli, ki értett a pénzügyekhez és előre látta a szédelgés végét. Tulajdonkép ekkor kezdődik zavartalan és folytonos uralma.540
Első czélja mindig a béke maradt, «mert csak a háború hozhat veszélyt az országra és a nyereség soha sem lehet nagy». Sikerült is azt megőrizni, bár azért erélyesen és következetesen fentartotta az ország tekintélyét. Második gondjául a nemzeti vagyonnak és jólétnek gyarapítását ismeré és e tekintetben első az angol ministerek közt, Csakugyan rendkívüli módon emelkedett az ország gazdagsága és népessége, és a király 1724-ben joggal mondhatá, hogy békében van minden külföldi hatalommal, otthon pedig nyugalom, bőség és a polgári és vallásos jogok zavartalan élvezete uralkodnak. Az iparos városoknak, mint Birminghamnak és Manchesternek lakossága harmincz év alatt megkétszereződött. Liverpool akkor vált első rangú kikötővé. A föld jobb művelésben részesült; ekkor kapott fel a váltógazdaság. Bár a jövedelem nőttön-nőtt, az állam igen takarékosan gazdálkodott és kifizette adósságai nagy részét. Ő vetette meg alapját Anglia szabad kereskedésének. Ha kormánya eredményeit tekintjük, a legnagyobb államférfiak közé kellene őt sorolni; ha azon eszközöket, melyeknek uralmát köszöné, a legelvetemedettebbek közé. A parlamentaris corruptio általa vált rendszerré. A parlament tagjai már nem függtek a koronától és megválasztásuk után nem tartoztak semmi felelősséggel választóiknak sem, minthogy az alsóház ülései teljes titokban folytak le. És ez a nem felelős testület uralkodott teljes hatalommal Anglia fölött. A ministerium és a kormány és állami rend állandóságára nézve életkérdés volt állandó és biztos többség szervezése. Tudjuk, mennyit fáradott ennek elérésére Vilmos, mint ingadozott a parlamentáris kormány minden pillanatban. Walpole megtalálta állandósításának módját. A parlament tagjait aljas eszközökkel, többnyire vesztegetés által fűzte a kormányhoz. Bizonyos, hogy I. György korában átlag a követeknek fele, II. György alatt pedig két harmada volt lekötve a kormánynak évi díjak által, vagy más hasonló módon.541
Walpole hatalma oly szilárd alapon nyugodott, hogy azt I. Györgynek halála (1727.) csak rövid időre rendítette meg, bár mindenki tudta, hogy az új király neki, mint atyja volt hívének, személyes ellensége. Hanem II. György csakhamar megnyugodott azon minister uralmában, a ki legkönnyebben tudta ellátni pénzzel és Walpole azontúl még békésebben kormányzott. Hű maradt elvéhez; quieta non movere (a nyugalomban levőt nem zavarni), és kormányzásához nem fűződik semmi nagyobb reform emléke. A földadó leszállítása végett be akarta hozni az acciset, de midőn nagy elégedetlenséget tapasztalt, visszavonta tervét, mert nem akart vér árán szedni adót. Minden hatalma mellett, viselkedésében és életmódjában megmaradt angol köznemesnek. Beszédjében, mulatságában meglehetős durva és, ha levelei jöttek, először azt nézte: mit ír erdésze a vadállományról.
A szellemi mozgalom. A methodisták.
Ezen harczok és törekvések között született meg az első nagy modern társadalom, az, melyben a származás már nem igen döntött és melyben a közös nemzeti műveltség által teremtett szellemi egység már föléje kezdett emelkedni az addig annyira túlnyomó rendi és felekezeti különbségeknek.
És ez a társadalom érzi, hogy új, hogy szellemi fejlődése túlment mindazon, mit a történet eddig ismert. A philosophusok kérlelhetetlen kritikával támadják meg a szentírást. Toland óta mind szaporodik a szabadon gondolkodók és hitetlenek száma. De az angol nemzet positiv elméjéhez képest ezek sem elégszenek meg a rombolással. A hit helyébe a tudást, a csoda helyébe az emberi észnek, az istenség legmagasztosabb művének tiszteletét teszik. Newton óta már mi sem látszik elérhetetlennek az emberi ész és akarat előtt. A találmányok kora kezdetét veszi és Walpole Horácz szentül meg van győződve arról, hogy idővel a leghihetetlenebb és leglehetetlenebb eszközöket és gépeket megalkotja és szolgálatába veszi az emberi ész. Ezért már nem a classikus kor ismerete áll elől, nem is a bibliáé, hanem a modern műveltségé, mint a mely felülmúl mindent, a mit a régiek tudományáról és műveltségéről ismernek.542
Újra felvirrad tehát a renaissance, hatalmasabb, mélyebb az elsőnél. Ismét uralkodik a világi műveltség, nem ismerve más irányzót, mint a józan észt és humanitást. És a józan ész cultusát szolgálja az egész, annyi ágra oszló, és annyi kiváló egyéniséggel dicsekvő angol irodalom.
Egyik legkitünőbb képviselője, Addison József, a whigek ügyét szolgálta és Marlborough dicsőségét énekelte meg. Addig az újkori vezéreket is hadverő daliáknak mutatták be a költők: ő az első, ki a hochstädti győztesnek csak belátását és energiáját ünnepelte.543 Kisebb folyóiratokat is adott ki, melyek közül különösen a Spectator vált népszerűvé és teremtett nagy olvasó közönséget. Addison már minden udvari kegy nélkül vált szinte hatalommá és, hogy államtitkárrá tették, csak elismerése volt tényleges befolyásának.
Sokkal szenvedélyesebb volt szerencsétlen kortársa, Swift Jonathan (1667–1745), egy ir lelkész, ki hosszú életén át majd a whigek, majd a toryk ügyét szolgálta tollával, soha sem kimélve ellenfelét. A satirikus regényt választá, melynek ő lett egyik mestere. A hordóról szóló mesében a katholikusokat és a két nagy protestáns felekezetet gúnyolja; három fiú képében, kik kényök-kedvök szerint változtatják atyjuk végrendeletét. Hasonló megjegyzésekre találunk leghiresebb művében, Gulliver utazásaiban, hol az utazó oly népre talál, mely két egymást halálig üldöző pártra szakadt. Az őket elválasztó kérdés: melyik végén üssék fel a tojást? Ily hangon szóltak most azon problemákról, melyek századokon át irányt adtak az embereknek és melyek döntöttek a lelkek nyugalma és boldogsága fölött. Swift, a pap, még jobban lemondott már minden felekezeti meggyőződésről, mint Addison és más kortársai; tulajdonkép már nem is positiv vallású, hanem deista.
Valamint a politikában, úgy az irodalomban is nagy tért foglalt el az idegen, távol eső tartományok iránti érdek. Swift ezt szinte nevetségessé teszi, Gulliverje bejárja az óriások és a törpe liliputiak nemzeteit, majd oly országba jő, hol a lovak az urak és nekik szolgálnak a nyomorult emberalakú Yahook. Defoë Dániel ellenben, Swift kortársa, az utazásokra és a tengerészetre alapítja az újkor egyik legkomolyabb és leghasznosabb művét Robinson kalandjait. Az a szegény matróz, ki elhagyatva egy szigeten annyi veszély közt megteremti a culturához szükséges eszközöket és végre szerencsésen visszatér hazájába, megjavulva és átalakulva, hőse az emberi észnek és energiának, mely nem csügged, diadalmasan megbirkózik minden nehézséggel és maga alá hajtja a természet és a barbár nemzetek nyers erejét. Ebben áll a Robinsonnak, mint ifjúsági könyvnek művelő hatása. Defoë, mint dissenter, a whig párthoz tartozott és egész könyvtárát írta össze a röpiratoknak, pártja érdekében. Sohasem tudott szabadulni az anyagi gondoktól és a megélhetésnek gyakran feláldozta meggyőződését. Csak élete végén vonult vissza és akkor írta egyetlen maradandó becsű művét. Hanem azért más téren is nagy érdemeket szerzett, egyike volt az első íróknak, kit behatóan ismerték és ajánlották a nemzeti jólét fontos tényezői gyanánt a takarékpénztárakat és biztosító intézeteket.
Swift.
Bolt J. F. rézmetszete után.
A tiszta észnek ez a tisztelete hatotta át a szorosan vett költészetet is. Pope Sándor, az akkori verselők közt a legkitünőbb, kit a forma tökéletessége dolgában méltán lehet hasonlítani a nagy francziákhoz, legnevezetesebb művében, az emsérletében (Essay on man) az emberrel foglalkozik és tevékenységében, melynek a természet átalakítása a tárgya, látja élete főczélját. Nem az emberfölöttinek ismerete az ember czélja, hanem az embernek magának tanulmányozása. Hasonló tanokat hirdetett a philosophia. Ennek Shaftesbury lord volt legkiválóbb és igen befolyásos apostola.Valódi rendszerbe fűzi a hitetlenséget. Az erény nincs hithez kötve, és az ember, midőn jólétre törekszik, nemcsak józan eszét követi, hanem isteni parancsolattal sem jő ellenkezésbe. Nem keresztyén alapon áll, hanem a régi stoikus tanokhoz közeledik, az erényt és szabadságot tanítva. Valamint stoikus volt a régi Róma szinejava, úgy Shaftesbury elveit vallotta a XVIII. századnak művelt aristokratiája.544
Mindezen iróknál, bármily nagy volt is tehetségök, többet hatottak a divatba jövő ujságok és folyóiratok. A közönség, mely előbb templomba járt és ott szerezte szellemi táplálékát, most napról-napra olvasta az új tanokat, élvezetes és meg. Sokkal gyakoribbá vált az érintkezés és a művelt társalgás, s a korcsma helyébe, mulatóhely gyanánt, a kávéház kezdett lépni. Az egy irányban haladó, kritikával még nem találkozó sajtó ura lett a nemzet közvéleményének. Félszázaddal a revolutio után így írnak: «Nagy Britannia népén most oly hatalom uralkodik, mely soha, semmi népnél nem volt túlnyomó: a sajtó. Heti lapjaik töltelékét nagyobb tisztelettel fogadják, mint a parlament határozatait, és valamely scribler nézetének több súlya van a tömeg előtt, mint a királyság legalaposabb politikusának.»545
Ennek a nagy, rationalis, felvilágosító irodalomnak nemcsak világi, hanem bizonyos tekintetben aristokratikus volt a szinezete. Valamint ebben méltó utódja az olasz renaissancenak, úgy abban is az, hogy politikai és társadalmi tekintetbeny forradalmi, mint vallásos szempontból. Benne is kifejezésre jut az angol nemzetnek lényegileg conservativ érzülete. Azért igazán világra szóló elterjedésre s hatásra eszméi csak akkor jutnak, midőn alaposan forradalmi talaj, Francziaország, fogadja be és fejleszti tovább őket.
Nagy Brittannia birtokai 1783 óta.
De az angol nemzetet egy irány, bármily mélyen gyökerezett is lelkében és bármily szellemesek voltak képviselői, nem tarthatta már teljesen lekötve. Az a százados bibliai, protestáns nevelés, melyben a puritanusok, majd a hivatásának tudatára ébredt püspöki egyház részesítették, eltörölhetetlen nyomokat hagyott a nemzet lelkében. A mint az egyházi reform bizonyos tekintetben demokratikus visszahatást jelöl a renaissance aristokratikus, világi műveltségével szemben, úgy itt is szembe száll a vallásilag közömbössé vált felső tízezernek büszke szellemi elbizakodottságával a szegények százezreinek alázatos, mély hite.
Ezt a nagy, vallásos mozgalmat Wesley János indította meg (szül. 1703.). Anglikán pap volt és mint térítő működött Georgia gyarmatában, honnét 1738-ban tért vissza honába. Itt megkapta lelkét az a tény, hogy a rendes anglikán pap megelégedett azzal, ha hetenként megtartotta beszédjét, ha jelen volt az udvari szertartásoknál és elment ebédre valami nagy úrhoz.546 Ő a szegényeket, elhagyottakat akarta részesíteni a hit vigasztalásában és néhány hasonló gondolkodású barátjával, kik közt Whitefield György volt a legkiválóbb, felkereste a szegény mezei munkásokat és a még szegényebb bányászokat, kik aztán ezrével jöttek el családostul, hogy meghallgassák mély buzgóságtól, vallásos lelkesedéstől eltelt beszédeiket. A tömegeket nem fogadhatta be a templom, ott prédikáltak Isten szabad ege alatt, lelköket átöntve hallgatóikba, kikre szinte varázsoló hatalmat gyakorolt az addig nélkülözött ige. Sírtak, úgy, hogy a széntől kormos arczokon fehér barázdát vontak a könnyek, nevettek, úgy, hogy órákon át nem hagyhatták abba; a nők hysterikus görcsökbe estek a varázs alatt, melyben nagy része volt a szónokok hatalmas egyéniségének is.547
Jellemző a korra nézve, hogy azok a dogmatikus kérdések, melyek két századon át elválasztották az angol egyházat a kálvinistáktól és más sectáktól, most alig jöttek szóba. De az a hit, mely apostollá tette Wesleyt, vallásalapítóvá is avatta a fáradhatatlan férfiút. Tanítványait, ha nem is voltak felszentelt papok, megbizta prédikálással, majd maga szentelt fel papokat s térítőket, kiket Amerikába küldött. Így hivei között korlátlanul rendelkezett, a nélkül, hogy dogmai tekintetben elszakadt volna az angol egyháztól, melynek saját vallomása szerint, mindig hű fia maradt
II. György angol király.
Fritzsch C. J. 1739-ből való rézmetszete után. Az eredetit festette Francesco Corlo Rusca. (1701–1769.)
Ennek a methodista mozgalomnak, mely nemcsak Angliában, hanem még inkább Amerikában nagy jövőre volt hivatva, szembetünő a történeti jelentősége. Először azért, mert az előkelő osztályok hitetlenségével vagy hitbeli lagymatagságával előszembe a nép erős, rendületlen, rajongásra hajló hitét. Másodszor azért, mert a leghitetlenebbnek látszó században is nagy példát szolgáltat arra nézve, minő nagy szellemi aratásra számíthat az igazán buzgó lelki pásztor. A legalacsonyabb néposztályok erkölcsi nevelése pedig mintegy programmját, fájdalom, maig sem teljesen megoldott programmját írja elő a későbbi korszakoknak. Talán semmi sem okozta annyira, hogy a mostani angol munkásmozgalom lényegében más, mint a franczia, vagy a német, mint éppen Wesley műve és annak hatása.
Francziaország Fleury korában.
A két nyugoti nagyhatalom jó viszonya biztosította Anglia és Francziaország belső nyugalmát és külső politikáját. E viszonynak köszönhető a két nagy nemzet közeledése műveltségben és életmódban; akkor vált általánossá az előkelő angoloknak Párisba, a francziáknak a Szigetországba utazása, akkor vált a két nyelv ismerete mindenütt a műveltség feltételévé.548 Angliában ez eseményekben szegény, eszmékben pedig gazdag korszak Walpole nevéhez van fűzve, Francziaországban is ugyanazon elveknél maradt az uralom, bár a kormány többször ment át egyik kézből a másikba.
A regens és meghittje, Dubois, kit ismert kicsapongó és istentagadó létére bibornokká nevezett ki a szentszék, csak kevéssel élték túl Alberoni fölött nyert diadalukat. Mindketten az 1723. év folyamában haltak meg, miután a fiatal király már ez év február 16-án nagykorúnak nyilváníttatott. Név szerint a király maga uralkodott, tényleg azonban mások vezették a kormányt, előbb a bourboni herczeg, ki nyomban, a mint hallotta, hogy rosszúl van a regens, felment a királyhoz és kérte, nevezze ki első ministerének, majd XV. Lajosnak öreg, hetven éves tanítója, Fleury püspök. A fiatal király házasítása volt az udvarnak első nagy gondja. A regens egy spanyol infansnőt szemelt ki XV. Lajos nejéül, és e gyermekleányt már ott is nevelték Versaillesban. Hanem, mivel a trónörökösödés gyors biztosítása országos érdek volt, a herczeg pedig és különösen maitresse-e, de Prie marquisné, oly királynét akartak, ki mindent nekik köszönhet, más házasság után néztek. Visszaküldték az infansnőt (a miért aztán ünnepélyesen bocsánatot kért a franczia udvar a spanyoltól) és az elüzött lengyel királynak, Lescsinszky Szaniszlónak leányát, Máriát jegyezték el a királynak (1725). A marquisné mindenható volt, még csak Fleury állott útjában. Ez szerényen visszavonult, de a király, ki nagyon hozzászokott, visszahívta. és száműzte a herczeget és a marquisnét (1726). Ezóta Fleury, kit még ez évben bibornokká nevezett ki a pápa, volt a mindenható minister.
Fleury folytatta a regens békés politikáját és fentartotta a szövetséget Angliával. Hatalmát a király gyengeségének köszönheté és ezért nem bánta, ha a király egészen elvonulva a közügyektől, tisztán családjának és az élvezeteknek él. XV. Lajoshoz soha sem fűztek nagy reményeket. Mégis rendkívül szerette a nép, és házassága első éveiben családi életének tisztasága által meg is érdemelte a ragaszkodást.
Hanem az udvar nem tűrhette a csendes, erkölcsös életet és lassankint a legkicsapongóbb ledérség örvényébe taszította a királyt. A XVII. és XVIII. század udvarainak kicsapongása e korban érte el tetőpontját, midőn egy bibornok vezette az ország kormányát és a papság még nagyobb hatalmat gyakorolt, mint XIV. Lajos végső éveiben.549 Fleury előtt is a kormány megtartása volt a czél, mint Walpole előtt és ezért engedett minden iránynak, mely különben veszélyessé válhatott volna reá nézve. A papság ismét megkezdte a protestánsok üldözését és az Unigenitus bulla becikkelyeztetett, bár a parlament, a jezsuiták örökös ellensége most is ellenmondott. Minden papnak alá kellett magát vetnie és a Sorbonne tagjai közül kitörültek több, mint száz ellenmondó doctort (1730).
Másrészt kétségtelen, hogy a hosszas és biztos béke nagy hasznára vált az országnak. A kiadások csökkentek és lehetővé vált az államgazdaság rendezése. Újra bérbeadták az állam jövedelmeit s bár ez inkább vált hasznára a bérlőknek, mint az államnak, a rendesen befolyó jövedelmek véget vetettek a hitel előbbi ingadozásainak. A kereskedés felvirágzott, a franczia ipar már kitünt izlése által és czikkei elárasztották a keleti piaczokat. A franczia divatnak általános uralomra jutása oly nagy elterjedést biztosított a franczia szöveteknek, ruháknak és piperéknek Moszkváig és Erdélyig, mint a franczia nyelv és műveltség hegemoniája az irodalmi műveknek. A tengeren túli kereskedés is nagy lendületet vett a kelet- és nyugotindiai társaságok felvirágzása által.550 A városi lakosság száma rendkívül emelkedik, különösen Páris városáé. Csakhogy az emelkedés a pusztuló vidéki lakosság rovására megy végbe.
Hogarth nagy munkájából.
Louis Gérard Scotin (szül. 1690.) rézmetszete után.
XV. Lajos szemlét tart a franczia és svájczi csapatok fölött Sablons mezején.
Malbeste, Liénard és Née metszete után. Az eredeti festményt ifj. I. M. Moreau (1741–1814) festette.
A belső politikát, nem tekintve az egyházat, egyáltalában az angolhoz hasonlóvá válása jellemzi. Előbb Francziaország volt a kiválóan centralisált állam, minden anyagi és szellemi törekvés csak annyiban számíthatott érvényre jutásra, a mennyiben a mindenható állami eszme szabályozta. Most a franczia nemzet közszelleme felszabadul a kormány gyámkodása alól. Lawnak nagyszerű, de megbukott kisérlete óta nem lehetett többé gondolni az összes anyagi érdekek állami központosítására. Elég volt, ha az állam nem akadályozott semmit. Független az irodalom is, ez sem kiván támogatást, még azt sem érheti el, hogy ne üldözzék. Az állam kormánya tisztán az egyházi és külső politika intézésére szorítkozik és e téren is megelégszik a fennálló viszonyok védelmével.
Fleury bibornok.
Chereau (1680–1729) metszete után: eredeti képet Rigaud (1659–1743) festette.
A külföldi politika terén Francziaország még mindig leghatalmasabb állama Európának, de azért már sokat vesztett jelentőségéből. Éppen régi és új szövetségesei hanyatlottak: Svédországnak, Törökországnak és Spanyolországnak minden vesztesolt egyúttal Francziaország politikai tekintélyének. A császár kiragadta befolyása alól Olaszországot és Németországot, Anglia a tengeren versenyzett vele diadalmasan. Oroszországban és Poroszországban független hatalmak keletkeztek a régi, tőle függő svéd- és lengyel birodalmak helyébe.