XII. FEJEZET.
Oroszország emelkedése és szervezése.

Általános szempontok. – Az első Romanovok. – Nagy Péter ifjúsága. Utazásai. – Nagy Péter reformjai. – Külső politika. Az északi háború kezdete. – XII. Károly diadalai. – Az orosz hódítás. Sz-Pétervár alapítása. A poltavai csata. – A török háború. XII. Károly halála. – A béke. Oroszország, mint nagyhatalom. – Nagy Péter és Alexei. – Nagy Péter utódai. – III. Péter és Katalin. – A török háború. – Lengyelország első felosztása. – Belső reformok. Pugacsev.

Általános szempontok.

A modern állami hatalom és annak szervezése Olaszországban kezdődött, a régi római hagyomány megujulása által és nyugoti Európa nagy monarchiáiban nyerte első teljes kifejlését a fejedelmi hatalom gyarapodása által. Teljesen azonban a többi nagy történeti alakulást: az egyházat, a rendeket, a tartományok különállását nem bírta maga alá vetni, mert azok szintoly mélyen gyökereztek a nemzetek öntudatában, mint magoknak a dynastiáknak tekintélye. Ebből következett, hogy kivéve az egészen más fejlődésű Hollandiát, a többi országban a modern államnak a középkori társadalomra kellett támaszkodnia. A királyi absolutismusnak mindenütt határt szabott a conservativ hagyomány: igazi társadalmi forradalomra csak Cromwell Angliája mutatott példát, az is csak rövid ideig. Előbb Spanyolországban, aztán Francziaországban is annyira elcsenevészedett az állami eszme friss hajtása az udvari és nemesi élet sűrű bozótjai közt, hogy ott határozottan visszaesés állott be.

Kedvezőbb helyzetben voltak e tekintetben a skandináv országok és Poroszország, hol a rendi uralom szintén újabb szövésű volt csak és hol a reformatio a fejedelmeket állította az egyház élére. Itt sokkal rövidebb a küzdelem és sokkal teljesebb az eredmény.

De legnagyobb és legáltalánosabb hatásra ott juthatott az absolutismus, mint államot szervező tényező, hol diadalmi útjában még a régi, patriarchális fejedelmi hatalmat találta teljes virágzásában, hol még az képviselte a nemzetet és hol a többi történeti tényező éppen nem volt képes ennek ellenállani. A barbár kényuralomnak, a fejletlen társadalomnak és a modern államalkotó eszméknek ez a különös vegyülete teszi a nagy muszka birodalmat a történelem egyik legérdekesebb tényezőjévé. A legkülönbözőbb fejlődési fokok viszonyait találjuk itt együtt, egy közös czélt, a nemzet hatalmát szolgálva. Még más szempontból is nagyfontosságú Oroszország organisatiója a belépése a nagy európai közösségbe

Csak a XVII. században válik szembetünővé az európai műveltségnek és állami életnek nagy felsősége a többi világrészben fejlődött civilisatiók fölött. Nemcsak a tengeren túli országok nagy része jut európai igazgatás alá, hanem magában Európában is óriási mértékben terjed hatásának köre. A XVI. században még annyira fenyegető török hatalmat a szárazon szűkebb határok közé szorítja; a tengeren szinte megsemmisíti. Kitünt, mivé válik a leghatalmasabb birodalom is, ha e szellemtől idegen marad. De legnagyobb diadala az, hogy az addig teljesen idegen Oroszországot, mely mindenképen inkább Ázsiához tartozott, és sokban elmaradtabb volt a töröknél is, maga alá veti, áthatja, és annyira átalakítja, hogy haladásának egyik legfőbb eszközévé, tényezőjévé teszi.

Az első Romanovok.

A normannok orosz államalapítása óta egymást érték a kisérletek ezt a roppant zárt területet összeköttetésbe hozni Nyugottal. A XI. és XII. században a Rurikok összeházasodtak a magyar, német és franczia dynastiákkal, a XIII. században a németek nagy kereskedő telepeket alapítottak Oroszország belsejében. A tatár hódítás nemcsak a haladásnak, hanem az önálló nemzeti életnek is véget vetett, de mihelyt a felszabadulás megtörtént, III. és IV. Iván czárok azonnal megkezdték az összeköttetést tengeren és szárazon, hazánkkal, a császárral és a tengeri hatalmakkal. Ezen törekvésekkel szemben a Romanovok uralomra jutása visszahatást jelöl. Visszahatást a lengyel uralom, a katholicismus az idegen befolyás ellen; visszatérést a fenyegetett nemzeti egyházhoz. Maga az ifjú czár, Romanov Mihály, fia volt a moszkvai patriarchának, ki helyette kormányzott.

Ezen elzárkózást a külfölddel szemben még szorosabbá tette a háborúk szerencsétlen kimenetele. A svédek 1617-ben a stolbovai békében egészen elzárták az oroszokat a keleti tengertől. Gusztáv Adolf öröme ezen siker fölött egyúttal mutatja, minő belső erőt láttak a még barbár országban. «Veszedelmes szomszéd, mondá a nagy király, határos a Jeges és a Kaspi tengerrel és megközelíti a Fekete tengert. Nemessége hatalmas, parasztsága számos, nagy városokkal és seregekkel rendelkezik és most ez az ellenség egy csónakkal sem jöhet a Balti-tengerbe, ha nem engedjük».⁴⁷⁸ Ugyanazon időbe esik a lengyelek előnyomulása, kik Szmolenszket elfoglalták és a törököké, kik Azov visszahódítása által a muszka hatalmat távol tartották a Fekete-tengertől. Csak a távoli Jeges-tengeren, Archangel felől, léphetett az ország érintkezésbe a nyugoti tengeri hatalmakkal, de onnét sem igen kapott mást, mint fegyvereket. Az egykorú utazók a népet egész barbárnak rajzolják és a papság műveltség és erkölcs dolgában alig különbözött nyájától.⁴⁷⁹

Hanem éppen ezek a folytonos harczok tették szükségessé az idegen, európai műveltségnek egyre nagyobb mértékben való felhasználását. Alexei czár alatt (1645–1676), kinek uralkodása idején egyre folyt a harcz lengyelek, svédek és törökök ellen, számos idegen katonát és tisztet fogadtak be, angolokat, skótokat, különösen pedig németeket. Ezekkel együtt már nagyobb számú iparos is telepedett meg és Moszkva egyik külvárosa, hol ezek az idegen kézművesek külön kiváltság oltalma alatt éltek (Szloboda), valódi európai gyarmat lőn a szittya földön.

A mi a reform szükségének legbiztosabb jele: már érzik, hogy a régi állapotok nem maradhatnak meg. A czár új törvénykönyvet adott ki, Nikon patriarcha pedig az egyház szabályainak szigorítása által akarta szabályozni a növekedő idegen befolyást. Hanem a papság semmit sem akart tudni az erősebb fegyelemről és a jobb nevelésről, a nép irtózott minden ujítástól és a czár sem igen támogatta a reformáló egyházfőt. Így történt, hogy az 1666-ban tartott zsinat letette Nikont. Intézkedésein azonban nem igen változtattak és így folyton táplálták az elégedetlenséget. A régihez ragaszkodók elszakadtak a hivatalos egyháztól és mai napig is igen népes és hatalmas felekezetet – raszkol – alkottak. Ennek ismét az volt a természetes következése, hogy az egyház, mely a népben már nem talált oly biztos és egységes támaszra, sokkal nagyobb mértékben reászorult a czár támogatására, hogy az elszakadókat üldözhesse. Az üldözés pedig az eredeti raszkolnikok, régi hitűek köréből sokat a szélsőség felé hajtott úgy, hogy Oroszország számos szektájának itt kell eredetét keresnünk.

E korban vált először nyilvánvalóvá Lengyelország belső hanyatlása és Alexei czár sietett azt felhasználni. A kozákokat, kiket különben a vallás különbsége elválasztott a lengyelektől, magához csatolta és ezek segítségével már sokkal erősebben lépett fel a törökkel szemben, mint elődjei. A kozákok a Dnyeperen lehajózva csak úgy pusztították a kisázsiai és thrák partokat, mint hétszáz évvel azelőtt a varégok és a svédek már 1656-ban figyelmeztetik a szultánt arra, hogy idővel a czár lesz legveszélyesebb ellensége. Lengyelország felé is terjedt a határ; Szmolenszk ismét orosz felsőség alá jutott. De legnagyobb volt az előrehaladás Szibériában, hol a kozákok már a Baikál taváig és a Behring-szorosig hatoltak előre.

Feodor czárnak rövid uralmát (1616–1682) csak egy fontos intézkedés teszi emlékezetessé. Addig minden rang a származástól függött, nem pedig a szolgálatoktól. A török háború szükségessé tette ezen kasztrendszer (mesztnicsesztvo) megváltoztatását, mert magasabb rangú bojár nem akart szolgálni alsóbbrendű alatt. A czár és tanácsa eltörölték ezt a szokást és gyökeresen megoldva minden rangkérdést, tűzbe vettették a családok fokozatát mutató könyveket.⁴⁸⁰

Nagy Péter ifjúsága. Utazásai.

Péter, Alexei czárnak és második nejének, a szép Naryskin Natáliának volt fia, kit a régi biblikus mód szerint, több száz neki bemutatott hajadon közül választott ki a czár. Négy éves volt, midőn atyja meghalt (szül. 1672 máj. 30.) és anyja, mostoha fiának, Feodornak uralkodása alatt, teljes elvonultságban nevelte. A fiatal czár hirtelen halála után a kormányt vezető patriarcha a tíz éves Pétert kiáltá ki czárnak, mellőzve az idősebb, de hülye Ivánt. Ez leginkább Péter anyai rokonának, a művelt Matvejev Artamonnak volt köszönhető, ki akkor tért vissza a száműzésből. A gyermek nevében anyja és Matvejev vitték volna a kormányt.

E berendezés veszélyesnek látszott Alexei czár első neje rokonaira, a Miloszlavszky-családra nézve. Iván uralkodása alatt ők jutottak volna kormányra, most mellőzve, fenyegetve látták magokat. Különösen a fiatal czár nénje, Zsófia, volt elégedetlen. A mellőzött család kész szövetségesekre talált a már Feodor alatt lázongó strjeliczekben, az orosz jancsárokban. A strjeliczek ezredeseik ellen panaszkodtak, kik elsikkasztották zsoldjukat és a kormány a megsértettek kezébe adta a bűnösöket, kiket magas tornyok tetejéről dobtak a mélységbe. Érezték hatalmokat és hajlottak Zsófiának és családjának bujtogatására. Hirtelen fegyvert fogtak, 1682 május 15-én és megölték mindazokat, kik velők szembeszállottak, többek közt tulajdon parancsnokukat és Matvejevet. A Naryskin-családot majdnem kiirtották. Zsófia elérte czélját, Ivánt és Pétert kiáltatá ki czárokul, kiknek nevében ő maga és Péter anyja kormányoztak. Tényleg ő uralkodott és sikerült is belátásának lecsendesíteni a strjelicz lázadást és fentartani a nyugalmat. A reformoknak éppen nem állotta útját, hanem a mellett erélyesen fentartotta a papságot a raszkolnikok ellen. Szövetségben Lengyelországgal és a császárral háborút izent a töröknek. E háború szerencsétlen lefolyása megingatta a kormányzónő állását és arra bátorította a fiatal Pétert, hogy ellenmondjon nénjének.

Az alig tizenhét éves ifjú társainak és a külföldi katonaságnak köszönheté ez első diadalát.

Péter nem nyert semminemű tudományos nevelést. Soha sem tudott helyesen írni, még anyanyelvén sem. Számolni csak tizenhat éves korában tanult meg. Sokkal nagyobb figyelmet fordított mindennemű kézi ügyességre, úgy, hogy majd minden mesterséghez értett. Tanítói egyszerű kézmívesek voltak, kiket maga keresett fel a német külvárosban. A mellett rendkívül érdeklődött a katonaság iránt és hadiszerek, puskák, dobok és ágyúk voltak legkedvesebb játékai. Pajtásaival már 1683 óta hadi gyakorlatokat tartott Preobrazsenszkóban és az oroszok ezekre viszik vissza a rendes katonaság szervezésének kezdeteit. Egy angol csónak, mely véletlenül jutott birtokába, új irányba terelte vágyait, azóta élt-halt a hajózásért. Ebben egy hollandus volt tanítója, a hadi dolgokban pedig egy öreg skót generálisnak, Gordon Patricknak köszönhetett legtöbbet. Szépsége és előzékenysége részére nyert mindenkit és már Zsófia uralma idejében igen nagyra becsülték szellemi tehetségeit.⁴⁸¹ Házassága 1689 elején a hatalmas Lapukhin-családdal hozta rokonságba és növelte önállását. Nem akarta többé tűrni nénje zsarnokságát. Zsófia segítségre hívta a strjeliczeket és Péter a híres troitzai klastromba volt kénytelen menekülni. Hanem a nép nagy része ragaszkodott hozzá és némi habozás után parancsa alá állottak a külföldi tisztek. Ez döntötte el részére a harczot, Zsófia híveit kegyetlen büntetés érte, maga klastromba záratott.

Gordon.

A fiatal czár ezentúl maga uralkodott és mind szorosabbra fűzte az országában levő idegenekhez való viszonyt. Gordon nagy befolyásra jutott, a genfi Lefort Ferencz lett legbizalmasabb barátja. Nem is tetszett az oroszoknak hogy czárjok annyit és oly belsőleg érintkezik az eretnek külföldiekkel, s a patriarcha nem is mulasztotta el a czárt erre figyelmeztetni. Hanem ez nem hatott Péterre, érdeklődését és rokonszenvét az európai műveltség iránt nem csökkentheté semmi. A külföldi gyarmatosok életének megismerése készítette elő későbbi nagy vállalatait, az adta meg egész kormányának irányát, az tette őt népe apostolává. Nem volt hiány kicsapongásokban, mikre szívesen ragadtatta magát a szenvedélyes ifjú, de azért a komoly munka sem maradt el. Archangelt, Oroszországnak akkor egyedüli tengeri kikötőjét 1693-ban látogatta meg és ott új táplálékot nyert ujításokra szomjazó lelke. Itt ismerkedett meg teljesen a vitorlázással, miben egy hollandus volt mestere. Legnagyobb sympathiával a hollandusok és angolok iránt viseltetett, különösen tisztelte III. Vilmost. A hadi gyakorlatokat sem hagyta abba. Rendesen európai módon szervezett pajtásait vezette a régies strjeliczek ellen. Egészen a mulatságnak, a katonaságnak és technikus munkának élt; a tulajdonképeni kormányt tanácsosai vezették.

Az európai nagy politikával a török háború által jött először érintkezésbe. A császár több izben szólította fel szövetségre a hanyatló porta ellen, a konstantinápolyi patriarcha felhívta az orthodox hit védelmére és a tatárok folytonos betörései elég okot szolgáltattak a háborúra. Ez 1695 elején vette kezdetét. Azov ostroma volt a főczél és Péter maga is részt vett a háborúban. A tüzérséget vezette és szokása szerint maga személyesen kezelte az ágyúkat és gránátokat. Hanem az oroszok még nem értettek a várostromhoz, kevés volt a jó mérnök és a tenger felől nem is férhettek a várhoz, nem lévén hajójok. Nagy veszteséggel kellett abban hagyniok az ostromot. De Péter nem vesztette el önbizalmát. Az egész telet hajóhadépítéssel töltötte, melyben személyesen is részt vett és tavaszszal az új flotta, melynek Lefort volt az admirálisa, a Donon lehajózott Azov felé. Az ostrom szerencsésen folyt, császári és brandenburgi mérnökök vezették az oroszok sánczolását és aknázását. Több heti bombázás után megadta magát a vár 1696 jul. 18-án. Ez volt a fiatal czárnak és még fiatalabb seregének első diadala. Egész Európát foglalkoztatá és híre mindenüvé elterjedt. A czár pedig az ünnepélyes bevonulásnál gyalog járt, mint hajóskapitány, az admirális hintója után.

Egy emberöltővel azelőtt, midőn az orosz czár követséget akart küldeni Francziaországba, oly idegennek és barbárnak tartották e nemzetet, mint akár az abyssiniait. Most, Azov bevétele által a czár belépett az európai hatalmak szövetségébe és mindenütt hatalmának megfelelő fogadtatásra számíthatott, midőn 1697 elején elhatározta, hogy maga is meglátogatja Európa fő államait. Ivánnak nem rég történt halála egyedül uralkodóvá tette. Titokban utazott, mint egy nagy követség tagja, melynek Lefort állott az élén. Előbb a svéd Livlandon át Poroszországba ment, hol Fridrik választó nagy pompával fogadta, s Königsbergben szorgalmasan tanulmányozta a tüzérséget. Onnan Hollandiába ment, az akkori mintaországba, hol alaposan meg akarta tanulni a hajóépítést. Ismeretes, hogy Saandamban beállott ácsnak. Nem igen szerette az udvari pompát, sokat vétett az etiquette ellen, hanem szorgalomban és tehetségben nem volt párja. «Ez a nagy ész, mely megfelelt az államférfiú és hadvezér legfőbb kötelességeinek, a hajóépítés és hajóstudomány legkisebb részleteire központosította figyelmét.» (Macaulay.) Megtudta, hogy Angliában magasabb fokra vitték a hajóépítést, mint a köztársaságban és 1698 elején átment Londonba.

A szép, leereszkedő és tanulni vágyó czár erősen foglalkoztatá az angol közvéleményt és Vilmos király rendelkezésére bocsátott minden eszközt az angol hajózás tanulmányozására. Különösen az angol hajóhad által tiszteletére rendezett hadigyakorlat tetszett a czárnak. Az angolok pedig elismerték a czár szorgalmát, de csak részben méltatták nagy törekvéseit. Azt mondták felőle, hogy csak kicsinyeskedésre fordítja hatalmát és utálattal emlegették barbár piszkosságát.

Londonból Párisba akart menni, de XIV. Lajos nagyon udvariasan kikérte magának látogatását.⁴⁸² Németországon át Bécsbe ment a császárhoz, ki szövetségese volt. Ott nagy reményeket fűztek Péter jelenlétéhez. Különösen azt várták, hogy a katolikus hitre tér. El is volt határozva, hogy Olaszországba megy, hanem a tiszteletére rendezett ünnepélyek közepett hírét vette a strjeliczek újabb nagy lázadásának. Sietve tért vissza hazájába. Útközben a lengyel királynak, Erős Ágostnak volt vendége. A király a czár mulattatására kardjával egy csapással levágta egy ökör fejét. A czár elkérte a kardot, hogy úgy tehessen lázadó bojárjaival.⁴⁸³

Még egyszer indult nagy útra 1717-ben, diadalainak tetőpontján. Ekkor politikája már elidegenítette őt Angliától és Francziaországban keresett szövetséget. Saint Simon, ki őt több izben látta, bőven elbeszéli párisi tartózkodását és ehhez csatolja egyikét legremekebb jellemzéseinek.

Azon kezdi, hogy a czárt előbb a Louvreba vezették, de ott megijedt a nagy pompától és más szállást kért. Azt is túlfényesnek találta és egy kis szobában vettette meg tábori ágyát. «Ezt az uralkodót méltán bámulták nagy érdeklődése miatt, melynek azonban mindig volt valami a kormányzásra, a kereskedésre, a köznevelésre, vagy a policiára vonatkozó czélja. Ez az érdeklődés mindenre kiterjedt és nem vetett meg semmit. Legcsekélyebb vonásaiban is módszeres, határozott, következetes módon a hasznot nézte; csak azt becsülte, mi arra méltó volt. Szellemének nagy értelme, itéletének helyessége, gyors felfogása mindenben kitünt. Minden mutatta nála belátásának roppant terjedelmét és valami folytonos következetességet. Egészen meglepő módon egyesítette a legmagasabb, legbüszkébb, legrátartósabb, de egyúttal a legkevésbbé alkalmatlan felséget oly udvariassággal, melyen ez a felség meglátszott. Mindenütt és mindenkivel szemben éreztette az urat, de fokozatonkint, a szerint, kivel volt dolga. Volt modorában valami közvetlenség, mely szabadságából származott; de nem hiányzott benne erős nyoma nemzete ősi barbárságának, mely mozdulatait gyorsakká, gyakran hirtelenekké, akaratát bizonytalanná tette, a nélkül, hogy bármiben is türt volna feszélyezést, vagy ellenmondást. Lakomája gyakran illetlen volt, még inkább, a mi követte, de egyúttal felfedezte, hogy minő merész és, hogy mint király, mindig otthon van. Ha valamit látni, vagy tenni akart, teljesen függetlenül járt el az eszközöktől, melyeket szava, vagy tetszése szerint kellett hajlítani. Az a kivánsága, hogy mindent tetszése szerint láthasson, az az alkalmatlanság, hogy ő látványul szolgáljon és egy mindenen fölülemelkedő szabadság szokása arra vitték, hogy jobb szerette a bérkocsikat, sőt a fiakkereket, beleugrott az első hintóba, mely kéznél volt, ha nem is ismerte gazdáját és bejárta rajta a várost. Ilyenkor aztán Tessé marsallnak, ki melléje volt rendelve, utána lehetett szaladnia, néha hiába.»

Magas, szép termetű ember volt, inkább sovány, de gömbölyű arczú a nagy homlokú, szép szemöldökkel, orra inkább rövid, de nem túlságosan, a végén vastag, ajka elég vastag; színe barnapiros, szeme szépen metszett, nagy, fekete, élénk és átható tekintetű, pillantása felséges és kegyes, ha vigyázott reá, ha nem: komoly és vad. Néha, de nem gyakran, görcsös rángatódzás (tic) volt arczán, mely azt egészen eltorzította és rémületet keltett. Ez egy pillanatig tartott, egy téveteg, borzasztó pillantás kiséretében, aztán megint rendbe jött.

Lefort.
Egy 1698-ban Hollandiában festett kép után.

Egész megjelenése mutatta szellemét, elméjét és nagyságát, de gráczia sem hiányzott belőle. Vászongallért viselt, barna rövid parókát, hajpor nélkül, mely nem ért le válláig, testhez álló sima barna ruhát, arany gombokkal, sem keztyüt, sehája gyakran ki volt gombolva, kalapja sem volt a fején, még akkor se, ha künn járt. Ebben az egyszerűségben is, bármily rossz volt kocsija és kisérete, mégis meg kellett őt ismerni fenséges fellépésén, mely nála természetes vala.

Természetessége meglepte és kissé megdöbbentette a párisi udvart. Feljegyezték, mennyit evett, ivott kiséretével: sört, bort és pálinkát. Ha megtartották a rendes mértéket, meg se látszott rajtuk. Mikor XV. Lajos őt meglátogatta, a hatalme vette a 12 éves királyt, felemelte, megcsókolta. Meglátszott egész viselkedésén gyöngédsége, természetes udvariassága, melyben ki volt fejezve a fenség, a rang egyformasága és egy kissé a korkülönbség is.⁴⁸⁴

Ilyen volt az a nagy barbár, ki bámulatba ejtette a formák tiszteletébe sűlyedt Európát, melytől tanulni akart. Ő az, ki aztán divatba hozta a fejedelmek utazását. Az ő saját utazásainak legfőbb emléke pedig az a nagy változtatás, melyen,ták után indulva, átvezette hazáját.

Nagy Péter reformjai.

Érdekes és tanulságos látványt nyujtott a művelt Európának, mint mutatja be magát a világ legnagyobb birodalmának korlátlan ura, mint tanuló és azon kor előkelőbb szellemei, mint p. o. Leibnitz, nagy reményeket kötöttek e vállalathoz és az ebből folyó ujításokhoz. Hanem az orosz nemzetnek nagy része más szempontból nézte a czár uralkodását. Már előbb is szembetünő volt az idegenek iránti előszeretete, most egyenesen azzal lehetett vádolni, hogy meg akarja szüntetni az orosz nemzeti sajátságokat. A barbárság a civilisatio elleni küzdelmében a nemzetiség köpenyébe burkolódzhatott. Még nagyobb felindulást keltett az a hír, hogy a czár egészen el fogja hagyni őseinek, nemzetének hitét, és a legveszélyesebb ellenségnek, a katholikus egyháznak lesz híve.

Legnagyobb volt az elégedetlenség a régi harczos kasztnak, a strjeliczeknek soraiban. Az új katonai berendezés, mely a franczia sereget vette mintaúl, nem tűrheté e letelepedett katonaosztály kiváltságait. A török hadjáratokban folyton fegyverben kellett állaniok a strjeliczeknek, és azzal vádolták Lefortot, hogy ok nélkül teszi ki őket veszélynek. Az idegenek kedvezése vérig sértette őket. Hivatásuknak tartották megvédeni a régi szent Moszkvát a külföldiek ellen, «kik szakállukat nyírják és pipáznak».⁴⁸⁵ A czár távolléte lázadásra bátorította őket, melynek főczélja a külföldiek kiirtása volt. Úgy látszik, hogy Zsófia is izgatott, és tény, hogy a felkelés vezetői őt akarták a trónra emelni. A táborból nagy tömegben indúltak Moszkva felé, de a woszkrezenszk-i klastromnál útjokat állotta Gordon. A lázadók teljes vereséget szenvedtek 1698 junius 18-án és mire Péter czár értesült a lázadásról, már fogságban várták a büntetést.

A czár el volt határozva borzasztóan sujtani a vétkeseket és lehetetlenné tenni a további felkeléseket, melyek veszélyeztethetik terveit. Egy Moszkvában tartózkodó hollandus tiszt következőleg írja le az eljárást: «Először minden részvevőt bitófához kötöttek és addig kancsukáztak, míg egész darabokban lógott le a husa. Midőn félig behegedtek a sebek, ismételték a korbácsolást, míg a bűnösök nem vallottak be mindent, a mit tudtak. Ezután következett a halálos itélet. A város két kijárásán huszat-huszat, különböző téreken 10–10-et akasztottak fel. A városon kívül lévő apáczaklastrom elé, melyben Zsófia herczegnő lakik, 28 akasztófát állítottak, azokon 130 rebellis függött. Roppant számmal fejezték le őket, 50-et, 80-at, 100-at egyszerre. Sokat kerékbe törtek, úgy, hogy még 3-4 napig éltek. A főtéren még most is látható több száz, fejével hátán. Röviden: e szerencsétlenek számát 6000-re becsülik. Házaikat lerontották, nejeiket rabszolgaságba vitték távoli provinciákba.»⁴⁸⁶ Más források még többre teszik az áldozatok számát. Még a kegyetlenséghez szokott oroszok is megsokalták és a patriarcha egy szent képpel eljött a czárhoz, kegyelmet kérni. Péter így felelt: «Én tán jobban tisztelem istent, mint te, de jámborságom legjobb jele, népem iránti kötelességem teljesítése és a megrontására czélzó bűnök megboszulása.» A császári követ leírja, mint fejezett le a czár saját kezével, mulatságára, számos felkelőt. Ebben is nagy ügyességre tett szert bizonyos, hogy a barbárságot barbár eszközökkel nyomta el. Az egész országban folyt a felkelők üldözése. A strjelicz ezredeket feloszlatta, strjelicz többé nem lehetett katona. Zsófiát apáczaklastromba zárta, hol 1704-ig élt e nagyravágyó és fondorkodó nő.

El volt határozva a felkelés elfojtása által keltett réműlést reformjai gyors és gyökeres végrehajtására használni fel. Lefortnak és Gordonnak halála, mely ez időbe esik, sem változtatá meg szándékát. A lángész biztosságával belátta, hogy európai államot csak európai társadalom tarthat fenn, hogy tehát népe szokásait, erkölcseit teljesen át kellett alakítania. Mássá akarta tenni népét külsőleg, belsőleg, a többi európai néphez hasonlóvá és mint félbarbár gyakran több súlyt helyezett külsőségekre, mint a lényegesre. Hanem azért nem tévesztette el czélját és ő éppen erőszakos vadsága miatt és, mert szokatlan módon voltak benne kifejlődve nemzetének barbár tulajdonai, bizonyára alkalmasabb volt népe művelésének megkezdésére, mint egy szelidebb és műveltebb fejedelem. Előbb a keleti szakállviselésnek izent hadat. Már visszatértekor kényszeríté az üdvözlésére földre boruló bojárokat szakálluk levágására. Minden hivatalnoka franczia ruhát volt kénytelen ölteni. Később, midőn látta, mennyire ragaszkodik a nép szakállához, adó fejében megengedte annak viselését. Hasonlóan járt el ruha dolgában. Addig hosszú, bő, keleties ruhát viseltek az oroszok, mely háborgatta őket a munkában. Most a czár elrendelte 1700 elején, hogy minden udvari ember és hivatalnok magyar ruhát viseljen, nyáron pedig német köntöst. Később még a parasztokra is reá parancsolták az új ruházatot, «az állam dicsőségére és szépítésére». Minta gyanánt ruhadarabokat szögeztek a városok kapuira. Az ellenszegülőket birsággal és veréssel büntették. A női ruhát is megváltoztatta a czár. E reformjának szintén csak a magasabb osztálynál volt eredménye, az alsóbb osztály megmaradt ősi szokásai mellett és zsarnokát látta az államban. Ebből is financialis eszköz vált. Hasonlóan járt el a dohányt illetőleg, melynek élvezését ördögi bűnnek tartá az egyház. Ő azt megengedte, de monopoliummá tette a dohánykereskedést.

A kelet társadalma leginkább a nő elvonultsága által különbözik a nyugatétól. Az orosz nők addig háreméletet éltek, nem mozdulhattak ki a «terem»-ből, férfi látogatást nem fogadhattak. Most a czár megnyította előttük a társaságot, megkövetelte, hogy a főurak és hivatalnokok nejei és leányai ne csak európai módon öltözködjenek, hanem részt vegyenek a társas életben. Természetes, hogy az előkelő nők nagy örömmel fogadták az újításokat. Maga rossz viszonyban élt nejével és azt a strjelicz felkelés után klastromba küldte. A külföldi nők társaságában keresett szórakozást és hosszú időn át belső viszonyban élt a szép Mons Annával. A nő addig orosz fogalmak szerint rabszolgája volt férjének, most a czár megparancsolta, hogy ezentúl senkit se lehessen házasságra kényszeríteni akarata ellenére.⁴⁸⁷ Mind gyakrabban fordultak elő házasságok az oroszok és idegenek közt, melyek előmozdították a társadalmi élet kifejlését.

Addig a byzantin hagyomány uralkodott az orosz birodalomban, az egyház szabályozta az egész életet és vallásos kenettel szentelte meg minden intézkedését. Az éveket is a régi mód szerint számították. szept. 1-jén kezdve az ujévet. Péter 1699-ben (orosz évszámítás szerint 7207) elrendelte, hogy ezentúl a julianus naptárt használják, melyhez akkor még ragaszkodtak a protestáns országok. Addig mintegy főpap volt a czár, most mint világi fő, katonaruhában vett részt minden egyházi ünnepélyen. Addig a patriarcha mintegy kormánytársa volt a czárnak, ünnepélyeknél külön trón volt rendelve számára. Midőn 1700-ban meghalt a patriarcha, a czár helyettest nevezett ki és egy főúr igazgatása alá helyezte az egyházi vagyont, a klastromokat és iskolákat. Nem is nevezett ki többé patriarchát, hanem miután már megszokták a czári befolyást, 1721-ben egy állami hatóság, a szent synodus alá rendelte az egész egyház ügyét, mely synodusnak tagjai a czár által neveztettek ki és annak esküdtek hűséget és engedelmességet. Ily módon az egyház eszközévé vált az állami hatalomnak, mely viszont megvédte az eretnekek ellen.⁴⁸⁸ Ezeket megtűrték, hanem kétszeres adót szedtek tőlük. Minthogy azonban az egyháztól való eltérés legtöbb esetben az állami hatalommal való elégedetlenségnek volt kifejezője, Péter minden türelmessége mellett is, több ízben kegyetlenül üldöztette a raszkolnikokat. A külföldiek irányában türelmes volt, de nem engedé, hogy térítsenek és 1719-ben-kiűzé a jezsuitákat, mert megszegték a tilalmat.

Péter egyházi politikáját abban foglalhatjuk össze, hogy az állami hatalom befolyása alá vonta minden reactiónak természetes vezetőjét, a papságot. Egy ideig komolyan gondolt arra, hogy katholikus lesz s azzá teszi országát is. Így egy csapással közelebb hozza országát nyugathoz, maga pedig Habsburg vagy Bourbon leányt kaphat nőül. De római követe jelentésének alapján elállott e szándékátúl, mert nem akart nagyobb urat országában magánál. Inkább követte Vilmos angol király tanácsát, hogy tegye magát ő is egyháza fejévé. Fenn akará azt tehát tartani, sőt sokat tett a papok jobb tanítására és nevelésére nézve. Politikájának azért mégis a papság volt legállhatatosabb ellensége. E tekintetben nem volt különbség a buzgó orthodox és a raszkol híve közt. Mindegyik egyaránt gyűlölte a modern államot.

Ennek fentartására és fejlesztésére még mindig reformjainak kútfőjére, a külfölddel való érintkezésre, volt utalva a czár. Két módon igyekezett e czéljának elérésére. Egyrészt mindenféle kedvezményeket nyujtott a bevándorló idegeneknek. Utazása alatt sok mesterembert és katonát toborzott. Orvosok és mérnökök nagy számmal nyertek alkalmazást. Szabad vallásgyakorlatot engedett a bevándorlóknak, «hogy minden keresztyén saját felelősségére viselje gondját üdvösségének». Később számos gazdát, kertészt és bányászt telepített be, sőt művészekre és tudósokra is volt gondja. Általában jól bánt a jövevényekkel, hanem velök szemben sem vetkőzteté le teljesen barbár természetét. Másrészt kényszerítette az oroszokat, hogy külföldre menjenek, tanulmányi útra. Először a főúri családok ivadékait küldötte Velenczébe és Hollandiába, hogy megtanulják a hajózást. Később alsóbbranguakat is kiküldött, kiket mérnöki vagy orvosi tudományokban képeztetett ki. Mesteremberek és művészek nagy számban járták be a külföldet. Mindnyájan nemcsak szakjok jobb művelése által használtak, hanem meghonosították a művelt szokásokat és megtanulták a művelt nyelveket. A magasabb rangú oroszok már zsenge korukban külföldre küldötték gyermekeiket finomabb műveltség elsajátítására. A folytonos érintkezésre nézve különösen fontos volt az új fővárosnak, Szent-Pétervárnak alapítása, mely kaput nyitott Európa felé. Már országában is nyitott iskolákat, először 1700-ban hajózási iskolát. Moszkvában 1706-ban nyilt meg a latin iskola; egy fogoly lutheránus pap volt vezetője. Nyomdák, könyvtárak alakúltak, sok nevezetes könyvet lefordítottak oroszra. Természetes, hogy első sorban a gyakorlati czélt tartották szem előtt, a czárnak jó tisztekre, orvosokra és mérnökökre volt szüksége. Hanem a híres sz.-pétervári tudós akadémiának is még Nagy Péter vetette meg alapját, bár csak halála után kezdte meg működését. Népnevelésről, a szó mai értelmében, nem volt szó. Az orosz nép nem volt oly tanulékony, mint czárja. Kényszerítéshez kellett folyamodni e téren is. Minden orosznak, ki 500 rubelnél többet érő örökséget birtokba akart venni, meg kellett tanulnia az írást és olvasást. Egy 1709-iki rendelet szerint, minden nemes elvesztette vagyonát, ha 30 éves koráig nem szolgálta a czárt hivatalban, vagy a seregnél. Ily módon válhatott csak az orosz nemességből valódi aristokratia.

A régi orosz alkotmány szerint a czár alatt a főurak, bojárok tanácsa intézte az állami ügyeket. Péter nem kötötte magát származáshoz tanácsosai megválasztásában. A külföldieken kivül alsóbbrangú oroszokat is emelt magas méltóságra, kik közt különösen gyermekkori társa, Mencsikov, birta bizalmát. A bojárok tanácsa 1700 után nem működik, helyébe a birodalmi kanczellária, vagy ministerium lép. Ennek nevét 1711-ben senatusra változtatta és elrendelte, hogy mindenki ép úgy engedelmeskedjék e legmagasabb hatóságnak, mint magának a czárnak. A senatus gyakorolta a főfelügyeletet a kormány és az igazgatás fölött. Tőle függött minden, de maga egészen a czárnak volt eszköze. Később külön hatóságok, collegiumok, bizattak meg az állami élet legfontosabb tényezőinek igazgatásával. Jellemző, hogy a collegiumok elnöke rendesen orosz volt, alelnöke pedig külföldi.⁴⁸⁹

Már akkor is mutatkozott az orosz kormány egyik rákfenéje, a korlátlan hatalmú hivatalnokok megvesztegethetősége és megbizhatatlan volta. Péter egész energiájára és páratlan munkaerejére volt szükség, hogy minduntalan fenn ne akadjon az idegenszerű kormánygépezet. A hivatalnokok fölött való felügyeletet a fiscalisokra bizta, kiket kémekül tekintettek. A főállamügyész pedig, «a czár szeme» felügyelt, megfelel-e kötelességének a senatus és végrehajtják-e a törvényeket? Ő volt a senatus elnöke. Az egyes kormányzóságok élén álló vajda választott nemesek segítségével kormányzott, úgy, hogy az absolut birodalom egyes részeiben volt némi autonomia is.

A hivatalnokok kezében volt minden hatalom, azokat a czár nevezte ki, emelte magas rangra, vagy semmisítette meg, ha nem feleltek meg feladatuknak. A régi nemesi jogok helyébe bureaukratia lépett, melyben nem a származás, hanem a czár kegye állapította meg az egyesnek és családjának rangját.

Legkevesebb történt az igazságszolgáltatás terén, bár Péter már 1694-ben elrendelte egy általános törvénykönyv összeállítását. Az egyes rendeletekben és törvényekben előirt törvényes reformok nem igen érvényesültek; hiányzott minden igazságszolgáltatás alapfeltétele: becsületes, tudós és független birói kar. Élete vége felé annyira, felbőszítette a czárt a sok sikkasztás és vesztegetés, hogy meghagyta a főügyésznek, készítsen elő törvényt, mely halálbüntetést szab minden vesztegetésre. Mondják, hogy az állam első hivatalnoka így válaszolt: Felséged egyedül akar-e maradni az országban? Mindnyájan lopunk, az egyik többet és durván, a másik keveset és ügyesen. Az orosz bureaukratia bűnei ellen hiába küzdött Péter lángesze.⁴⁹⁰

Az állam modern berendezése rendkivüli módon növelte a kiadásokat. Ezek fedezésére már 1700 előtt behozták a bélyegadót és a hivatalnokok fizetéséből levontak bizonyos százalékot. Szabad bányászást engedtek és azáltal különösen a vasbányászatot virágoztatták fel.⁴⁹¹ Később, a nagy háborúk miatt, ujabb jövedelmekre kellett gondolni. A legáltalánosabb, a fejadó, 1719-ben szabályoztatott, ennek alávetvék a parasztok, az egyházi szolgák és a városi lakók. Az eltitkolók egy rubelnyi birságot fizettek minden lélek után (innen a «meghalt lelkek»). A papok, nemesek, volt katonák és külföldiek fel voltak mentve ezen adó alól. A kereskedőktől jövedelmi adót is szedtek. Azonfölül bő jövedelmet nyujtott a vám és a monopoliumok; az utóbbiak közt legfontosabb volt a só. Nagy adót szedtek a pálinka égetéstől. Rossz pénz verése is emelte a korona jövedelmeit. Péter megtartotta és gyarapította koronajószágait és sokat tett jobb karba hozásukra. Az ipart és kereskedést is első sorban azért mozdította elő, mert azok pénzt teremtenek. Ennek szolgáltak a nagyszerű csatornák is, melyek az uj fővárost összekötötték az ország belsejével. Mindössze 1710-ben 3.100,000 rubelre becsülték a jövedelmeket, 3.800,000-re a kiadásokat, mely összeg 1/3-át nyelte el a sereg, 1/9-ét pedig a flotta.

Pénzre van szükség, az a háborúnak ütere. Mert minden reformnak és javításnak végső czélja mégis az marad, hogy a czár hatalmas legyen az országban és kifelé.

A régi Oroszországnak a strjeliczek (lővészek) alkották katonaságát, a kik a jancsárok módjára külön kasztot alkottak és irtóztak minden ujítástól. Kivülök a nemesi felkelés és szükség esetén az egész nép fegyverkezése növelte a sereg számát, melynek értéke semmi arányban nem állott nagyságával. A strjeliczek kiirtása után rendes, állandó katonaság jött létre, melynek alapjait már előbb megvetette a czár, úgy szólva játék közben. Az 1699-iki rendelet szerint a papságnak és a gazdagabb nemeseknek telkeik számához képest bizonyos számú katonát kellett állítaniok. A szegényebb nemesek magok szolgáltak, ha meg nem váltották magokat. Igy 29 ezred alakult meg, kiket európai módon fegyvereztek és ruháztak fel. A formaruha eleinte a magyar volt. Később mindenki hadköteles lett, ki a fejadót fizette. A kereskedők megválthatták magokat. A kiszolgált katonákat az állam letelepítette, a kiszolgált tisztek polgári hivatalban találtak alkalmazást. A hadi rendre és fegyelemre nézve az 1716-iki törvény egészen európai szabályokat állapított meg. Kétségtelen, hogy ezen téren valósultak meg legelőbb és legteljesebben a czár reformeszméi.

Valódi európai intézmény volt a flotta, melynek gyors kifejlése bámulatba ejtette Európát.

Mindezen reformoknak, melyek nemcsak az állami életnek, hanem az egész nemzeti életnek átalakítására törekedtek, megítélésénél szem előtt kell tartanunk, hogy Péter nem egyszerre valósította meg őket és nem is békében, hanem egy emberöltőn át, hosszú, válságos, gyakran veszélyes háborúk által megakasztva. Mert a nagy czár első sorban hatalmának érdekeit tartotta szem előtt. Míg birodalmát, vagy legalább annak kormányát európaivá tette, egyúttal országát, mely addig egészen kivül esett az európai politika körén, világrészünk egyik leghatalmasabb államává, az orosz nemzetet északkeleti Európa hegemón nemzetévé emelte.

Külső politika. Az északi háború kezdete.

Utazásai közben sem feledkezett meg Péter a törökök ellen még folyó háhorúról. A karloviczi békealkunál túlságos követelésekkel léptek fel az oroszok, bíztak a törökök elgyengülésében és a török alattvalóknak, hitfeleiknek lázadásában. Csak fegyverszünet jött létre és a békét csak 1700-ban kötötték meg Konstantinápolyban. E szerint az oroszok kezében marad Azov, de a többi várat visszaadják. Többé nem fizetnek adót a tatároknak. Az orosz hatalom tehát megvetette lábát az azovi tenger mellékén és megszabadult a tatár szolgaság utolsó emlékétől. Egymagában azonban még nem szállhatott szembe a törökkel.

Nem is az orientális kérdés érdekelte Pétert első sorban. Birodalmának kiterjesztése dél felé nagy jövő reményével kecsegtet ugyan, de közvetetlenül nem hozza őt érintkezésbe Európával. Pedig ez az érintkezés Oroszország emelkedésének alapfeltétele. Ezt csak úgy érheti el, ha a keleti tenger mellékeit vonja hatalma alá. Svédországnak próbált seregével és politikájával kell ott megküzdenie a fiatal birodalomnak. Ez az összeütközés Péter külső politikájának legfontosabb része, ennek eldőltétől függött, minő állást fog ezentúl Oroszország elfoglalni Európában.

A czár ép oly kevéssé remélhette, hogy saját erejével legyőzi a svédet, mint a törököt. Midőn az utóbbi hatalom elleni szövetség szétbomlott, már megtett minden lépést a svédek elleni hatalmas szövetség megalkotására.

A lengyel királylyal, ki egyúttal szász választó volt, már 1698 nyarán megegyezett szóban, Svédország megtámadásában. De mivel még nem kötött békét a törökkel, ez egyessége, valamint az 1699-ben kötött szerződés titokban maradt. Mindkét uralkodó csak úgy várt jó eredményt, ha meglepi az ellenséget. Sikerült a szövetségbe vonni Dániát is. Mindezen alkudozásokban egy livlandi nemes, Patkul volt a közbenjáró, kit sértett a svéd kormány által a nemesi alkotmány ellenére gyakorolt korlátlan hatalom. Már 1699 végén megköttetett a szövetség mind a három fél között. Péter eljárása annál kevésbbé menthető, mert csak három nappal e szövetség kötése előtt fogadott egy svéd követséget, mely gazdag ajándékokat hozott és megerősítette a régibb békekötéseket.

Svédország megbuktatásának terve annál biztosabb sikert igért, mert e birodalomnak már nem a nagyhirű XI. Károly állott élén, hanem annak fia, ki trónralépésénél csak 15 éves volt, XII. Károly. Helyette gyámok vitték a kormányt, kik közt Piper gróf túlnyomó befolyást gyakorolt, még miután nagykorúnak nyilvánították is a királyt. A szomszéd hatalmak nem tudták, minő erő lakik a hallgatag, magába zárt ifjúban. Hanem XII. Károly már akkor mutatta, minő a felfogása királyi hatalmáról, midőn koronázása alkalmával kivette a püspök kezéből a koronát és maga tette fejére.

A háborút Dánia és a lengyel király kezdték meg. A dánok megtámadták XII. Károly sógorát, a holsteini herczeget, a szászok pedig Rigát, Livonia fővárosát akarták meglepni, számítva a liv nemesség felkelésére (1700 elején). A svéd államtanács ingadozott, de a király kijelenté, hogy soha nem visel igazságtalan háborút, de az igazságosban nem teszi le a fegyvert, míg semmivé nem tette elleneit. Gyorsan felszerelt hajóhaddal, melyhez angol és hollandus hajók is csatlakoztak, átment Dániába. Seelandban kötött ki és maga vezette seregét a dán sánczok ellen. Azokat elfoglalta és a dánokat Kopenhágáig űzte.

A dán király, IV. Fridrik, sietett békét kötni, melyben kilépett a szövetségből. (Travendálban 1700 aug. 18.) A fiatal király néhány hét alatt ártalmatlanná tette egyik ellenségét.

Annál nagyobb bizalommal készült a második, Agost ellen, ki Rigát vette ostrom alá. Midőn a svéd király Livoniába indúlt, még nem tudta, hogy az oroszok ellenségei. Igen szivélyesen búcsuzott el az orosz követtől. Péter aug. 30-án izente meg a háborút, midőn értesült már a törökökkel kötött békéjéről, de még nem hallott a travendáli béke felől. Mire a svéd király kikötött, a szászok már abban hagyták Riga ostromát, az oroszok pedig szerte pusztítottak az országban.

XII. Károly diadalai.

Bár a svéd sereg alig számlált 8000 embert, a király elhatározta az oroszok megtámadását, kik Narva várát ostromolták, Észtland északkeleti határán. Minden fáradalmat legyőzve, a kis svéd sereg áthaladt a mocsaras országon és a király azonnal megtámadta a nálánál ötször számosabb orosz hadat. A czár bátorságban egyáltalában nem mérkőzhetett ellenfelével; mihelyt látta, hogy csatára kerül a dolog, eltávozott a seregtől. A svédek gyors rohammal elfoglalták a sánczokat és csak az orosz sereg azon része védte magát, mely a tábor hátában levő folyón át nem menekülhetett. A kétségbeesett barbár had tisztjei ellen fordult és öldöste a németeket. Ezek megadták magokat, nemsokára a magokra hagyott katonák is követték példájukat. Néhány óra véget vetett Péter első modern seregének.

Károly annyira megvetette az oroszokat, hogy 18,000 foglyát váltságdíj nélkül bocsátotta szabadon.⁴⁹² (1700 nov. 30.)

A győztes seregnek semmi sem állhatott volna ellen, ha akkor azonnal Moszkva felé veszi útját. A művelt, különösen a protestáns Európa, a műveltség diadalát látta a barbárság ellen a narvai csatában és Leibnitz kifejezte reményét, hogy Károly fog uralkodni Moszkvában és egész Khina határáig. Péter békére gondolt és lázasan erősítteté határszéli várait. De a svédek nem használták fel győzelmüket, Péter ismét elhatározta hódítási terveinek végrehajtását és 1701 elején megujította szövetségét Ágosttal.⁴⁹³

Ujra a szerencsétlen Livonia lett a harcz szinhelye, azt pusztították vállvetve a szászok és oroszok. XII. Károly Rigából indult a közel táborozó szászok ellen, szemök láttára átkelt kora reggel a hatalmas Düna folyón és legyőzte a szászokat, kiknek orosz segédcsapatjai azonnal széjjel futottak. A svédek tehát három ellenséget győztek le egy év lefolyása alatt és elfoglalták Kurlandot, Lengyelország hűbérét.

A király szerencsétlensége nagy örömöt keltett a lengyel nemesek közt, kiknek nagy része szeretett volna megszabadulni Ágosttól. A lengyel köztársaság békét kért Károlytól, de ő a hitszegő király megfosztását a tróntól tűzte ki feltételül. Hogy ezt elérhesse, egész hatalmával Lengyelország ellen fordult. Ez volt végzetes hibája. Hatalmának legveszélyesebb ellenségét a kéjvágyó tétlen Ágostban látta, ki kimerítette Szászország erejét és még sem birt uralkodni a zilált Lengyelországon és nem a tevékeny, lángeszű czárban. Mint őse, Károly Gusztáv, könnyűnek látta a diadalt. Be is nyomult Lengyelországba, elfoglalta Varsót és csatlakozásra birta a nemesség egy részét. A többi csak most kelt fel a király és az ország védelmére. De Károly, ki gyorsan haladt előre, Krakó közelében Kliszovnál szétverte a lengyel és szász sereget és birtokába ejtette majdnem az egész országot. (1702 jul. 19.) Ágost most béke és háború közt ingadozott, szász tanácsosai, látva, hogy czél nélkül meríti ki országa erejét, a békét javasolták, de Patkul, ki most orosz szolgálatban állott, fentartotta benne a harczi kedvet. Nem mondott le a lengyel koronáról, mi első feltétele lett volna a békekötésnek, bár tudta, hogy a lengyelek nagy része más királyt óhajt.

A lengyel urak, kik közt az ország primása és Lubomirszky, a. főhadvezér, vitték a főszerepet, oly királyt kivántak, ki alatt semleges maradhat az ország és kinek nincs annyi hatalma, hogy bármiben is korlátozza a nemesi szabadságot. Ezért kinálták meg Lengyelország koronájával a hazája szabadságáért küzdő Rákóczi Ferenczet,⁴⁹⁴ ezért volt nagy pártja Szobieszky fiainak, kiket Ágost elfogatott és Szászországban fogva tartott, Károly, hogy állandóbb kormányt teremtsen az országban, Lescsinszky Szaniszlót, a derék poseni vajdát választatta meg királynak. Ennek megválasztását azonban még Ágost ellenségei sem helyeselték mindnyájan, másokat az sértett, hogy idegen hatalom rendelkezik a trónnal. A választás után Lemberg elfoglalására sietett a svéd sereg, a szászok pedig, kiket most az ügyes Schulenburg vezetett, ez alatt visszafoglalták Varsót. Igy hullámzott a háború a szerencsétlen országban. A folytonos pártviszály megsemmisíté a különben is zilált állami rendnek minden nyomát és teljes nemesi anarchiát léptetett életbe. Ezen nem segített Károlynak semmi győzelme, sem Szaniszlónak ünnepélyes koronáztatása. (1705 okt. 4.)

Az 1706. évben Károly diadalmasan lépett fel mindkét ellensége ellen. A Mencsikov vezetése alatt álló oroszokat kemény télen támadta meg Litvániában és, bár útközben sok embere fagyott meg, visszavonulásra kényszeríté az ellenséget Grodnóba és ostrom alá fogta e várat. Az oroszok kivonultak; nyomukban Károly, ki annyi áldozat árán gyökeresen akart végezni. Maga a király ment a hadak élén, gyakran napokon át övig sárban; fekete kenyér volt egyedüli eledele. Hanem az oroszokat nem érhette utól és meg kellett elégednie Litvánia és Volhynia meghódoltatásával. Ezalatt vezére, Rhenskjöld, döntő diadalt nyert a szászok felett Fraustadtnál, a mai poseni tartományban, közel a sziléziai határhoz. (1706 febr. 13.) Mihelyt Károly visszaérkezett északkeletről és egyesült Rhenskjölddel, kis sereg hátrahagyásával útnak indult, hogy hazájában keresse fel ellenségét. Szilézián át kellett mennie, mely császári birtok volt, hanem ő átvonult ugyanazon joggal, mint azelőtt annyiszor a szászok. Az elnyomott sziléziai protestánsok megmentőjüket látták benne és ő csakugyan igen erélyesen szólalt fel. érdekökben a császári udvarnál. Szászországban a harminczéves háború szenvedéseinek megujításától féltek, de a svédek szigorú fegyelmet tartottak. Megérkezésök Drezda közelében békére kényszeríté a szászokat, kik 1706 szeptember 24-én meg is kötötték a szerződést, míg Ágost még Lengyelországban volt. Az altranstädti béke értelmében Ágost lemond Lengyelországról és az orosz szövetségről, kiadja Patkult és megigéri, hogy mindenben protestans politikát fog követni. A feltételek teljesítéseig Szászországban maradnak a svédek az ország költségén. Ágost kénytelen volt e békébe egyezni, bár ezalatt uj orosz sereg jött Lengyelországba, mely le is győzte a svédeket. Károly mégis 1707 őszéig maradt Altranstädtben, pihentetve és kiegészítve seregét. Ott közel volt a nyugot európai nagy háború színhelyéhez és a szövetségesek attól tartottak, hogy a régi svéd politikát követve franczia részre áll és XIV. Lajos részére dönti el a küzdelmet. Marlborough el is látogatott táborába, hogy biztosítsa semlegességét. Károly nem is gondolt újabb háborúra, hanem kedvező helyzetét a sziléziai protestánsok állapotának javítására használta fel. Kivitte a császárnál régi szabadságaik visszaállítását és sértőik megfékezését.⁴⁹⁵

Károly altranstädti tartózkodásához számos anekdota fűződik, mely feltünteti az ellentétet a bátor, egyenes lelkü, csak a katonaságnak élő svéd király és a finomított, Versaillest majmoló drezdai udvar közt. A hős svéd király, kit addig meg nem akasztott diadalmenete azon vidékig vitte, hol Gusztáv Adolf elesett, egyáltalában erősen foglalkoztatá Európa közvéleményét. Még csak huszonnégy éves volt és mennyit tett és fáradozott! Az elpuhult és finomodott kor előtt úgy tünt fel, mint egy durva, de erős és jellemes nemzedéknek elkésett képviselője. Rendkivüli vallásos érzése, erkölcsi tisztasága, egyszerü élete nagyon kiríttak ezen korban. Serege vallásos, fegyelmezett, vitéz had volt, mely daczolt minden veszélylyel, fáradsággal és nélkülözéssel, tudva, hogy királya mindebben előljár. Inkább a svéd sereg kitünő fegyelmének és bátorságának eredményei voltak az eddigi győzelmek, mint a király hadvezéri tehetségének. Valóban ez volt az utolsó lovagias zsoldos hadsereg és királyát a vitéz zsoldos vezér egész dicsköre övezte. Hanem a király csak katona volt, semmivel sem több. Hadvezéri tehetsége ellen bizonyítottak a Lengyelországban majdnem eredménytelenül eltöltött évek. Országával mit sem törődött és népét csak mint adózó és katonát adó tömeget vette számba. Mint államférfiú pedig végzetes hibát követett el, midőn Livland biztosítása után nem Péter, hanem Ágost ellen fordította fegyverét. A Balti-tenger mellékei fölött gyakorolt uralom megtartásáról és biztosításáról volt szó. Azt nem fenyegethette a bomló lengyel respublica, csak a korlátlan hatalmú czár részéről érhette veszély. Most, míg Károly Ágostot üldözte, már orosz seregek szállották meg Lengyelországot és a keleti tenger mellékein naponként tért nyert a muszka hatalom. Károlynak végre is e harmadik, legkitartóbb ellensége ellen kellett fordítani fegyverét.

Az orosz hódítás. Sz-Pétervár alapítása. A poltavai csata.

A narvai csata csak rövid időre szakította félbe az oroszok hadi műveleteit. Már 1700 végén újra betörtek Livlandba és szerte pusztítottak. Több izben vereséget szenvedtek, de, minthogy Péter mindig új seregeket állított talpra és el birta őket látni fegyverrel és tüzérséggel, végre is győzniök kellett a számra nézve csekély svéd sereg fölött, melynek javát Lengyelországba vitte magával a király. Az első diadalt 1701 végén vívta ki Seremetjev, azóta váltakozó szerencsével folyt a háború. Péter már remélni kezdte, hogy végre egyenlő számú svéddel is meg bir ütközni serege. Már 1702. sept. 3-án elfoglalta Marienburg várát (Livland délk.-i részén). Azóta szerte széjjel pusztítottak az oroszok a tartományban, csak a várak maradtak még a svédek kezében. Még fontosabb positiót nyertek az oroszok Nöteburg (most Schlüsselburg) vára elfoglalása által, mely a Néva kifolyásánál fekszik a Ladoga tóból (1702 október 11.). Maga Péter vezette az ostromot és a jelentős helynek őrzését Mencsikovra bizta.⁴⁹⁶

Hasonló volt az orosz hajóhad története. Eleinte a svédek biztos zsákmánynak tekintették az új orosz hajókat, hanem nemsokára a szám és a kitartás legyőzte az ügyességet és vitézséget. Az orosz hajóhad 1703 tavaszán vivta ki első győzelmét. A czárnak ugyanakkor sikerült áttörni a svéd erősítések rendszerét és megvetni lábát az annyira óhajtott tengerparton. Az imént elfoglalt földön, közel a Néva torkolatához alapította új fővárosát, Sz.-Pétervárt. (1703 május 27.) A czár levonta politikájának következményeit, idegen földön, távol az orosz hagyományok talajától, közel Európához, szemelte ki a jövő Oroszországnak fővárosát, melynek neve is német. Az alapítás ténye is jelzi, hogy a modern Oroszország, Péter alkotása hatalma fejlesztésében ép oly kevéssé fogja kimélni a történeti alakulás törvényeit, mint az európai közjog megállapításait. Az új alapítás eleinte egy favárból állott, csak 1706-ban építették fel kőből, de a czár és fő emberei részére már 1704-ben építettek házakat. Az első kereskedő hajó 1703 őszén jutott az új kikötőbe. A svédek több izben küldtek sereget Pétervár ellen, de eredmény nélkül.⁴⁹⁷ Ezernyi ezer parasztot hajtott ide kényszermunkára a czár vaskeze és a szokatlan munka és az egészségtelen mocsaras éghajlat számtalan áldozatot követelt. Olyanféle vállalat volt ez, mint a régi babyloni és assyriai metropolisok építése, egy uralkodó parancsszavára, csakhogy még sokkal embertelenebb; nemcsak hogy annyi embert kiragadott a czár családja köréből, hanem élelmezésükről, ruházásukról sem gondoskodott, pedig a Néva melléke ezt jobban megkövetelte volna, mint az Eufrates és Tigris áldott rónája.

A Balti-tenger többi partvidékén is ellenállhatatlanúl nyomult előre az orosz hatalom. Seremetjev 1704-ben elfoglalta Livland egyik főhelyét, Dorpátot és Narvát. Nemsokára már csak Riga és néhány más vár állott ellen. Az Ágost és Péter közti szerződés értelmében Livland, mint régi lengyel hübér, tulajdonkép az elsőt illette volna meg, de a trónjától megfosztott lengyel király nem állhatta útját hatalmas szövetségesének, midőn az magának tartotta a zsákmányt. A délkeleti pusztai népek egy borzasztó felkelése 1705-ben, csak rövid időre lankasztotta Péter erejét. Az orosz sereg már európai szinezetet kezdett nyerni, néhány kisebb diadal már emelte önérzetét. Hanem még mindig kétséges volt, megállhat-e majd a győzhetetlenség hirében álló svéd király ellen és Péter maga aggodalommal nézett az összeütközés elébe.

Károly 1707 őszén jött ismét Lengyelországba. Mielőtt még megindult a czár ellen, kegyetlenül kivégeztette Patkult, kit joggal tekintett egyik legveszélyesebb ellenségének. A livlandi nemesi szabadság szerencsétlen védőjét egy ügyetlen lengyel paraszt törte kerékbe. Azután indúlt meg a hadjáratra, melynek tulajdonkép nem tudta czélját. Mert, ha a svéd sereg még Lengyelországot sem szállhatta meg, még kevésbbé lehetett szó az óriás terjedelmű és szittya vadságu muszka birodalom megszállásáról. Hanem a háború viselése már nem eszköz volt Károly szemében, hanem czél. Győzni akart, nem is igen gondolva arra, hogy a legszerencsésebb háborúnak is béke a czélja.

Nagy Péter.
Houbraken (1698–1780) rézmetszetének kisebbített hasonmása.

Tél közepén indult meg a Grodnóban táborozó czár ellen. Közeledtének hirére Péter sietve visszavonult. A Livlandot pusztító orosz sereg is hozzácsatlakozott, hanem együtt sem mertek megállani a svédek ellen. Visszavonulásukban mindig magukkal szokták hurczolni az elpusztított vidékek lakosait, hogy azokat birodalmukba telepítsék. Az egész birodalomban nagy volt a rettegés, azt hitték, hogy Károly egyenesen a főváros felé tért. Moszkvát sietve erősítették. Károly bámulatos merészséggel vonult tovább, mocsarakon, erdőkön, folyókon át, melyeken nem vertek hidat, hanem úgy úszott át az egész sereg, elől a király. Az oroszok nem is értették, hogy bir ember járni azon az úton, melyen az egész svéd sereg haladt. Azon a vidéken járt, mely 1812-ben oly vészessé vált Napoleonra nézve. Seremetjev csak Golovcsin városánál állott meg, hol mindenfelől folyó és mocsár védte sánczait. A svédek korán reggel beleugrottak a folyóba, fejök fölött tartva a puskájukat, a folyóból a mocsárba, azon heves ágyúzást kiállva átgázolnak és bár kétszer visszaverik őket, elfoglalják a sánczot. Most már nyitva állott az út Moszkva felé. Hanem Károly maga sem tudta, mit csínáljon és midőn tán hatalmában állott volna ellenségének megalázása és a svéd hegemóniának hosszú időre való biztosítása, egy vén kalandor újabb vállalatra birta a csak harcz után sóvárgó királyt.

Mazeppa volt ez, a kozákok kapitánya (atamán). A kozákok katonai határőrsége Lengyelország, Moszkva és a tatárok közt mindig meg tudta védeni önállóságát. A XVII. század első felében lengyel felsőség alatt állottak, hanem a nagy svéd háború idejében 1657 körül elszakadtak és a czár hűbéresei lettek. De a belső zavarnak nem szakadt vége és bár névleg meghódoltak, a nagy orosztól nyelvre is eltérő kozákok, a puszták szabad fiai, nem mondtak le független politikájukról. Mazeppa a század végén a tatárok elleni harczokban szerzett nagy hirnevet és emelkedett a kapitányi méltóságra. A lengyel udvarnál nevelkedett és elsajátított bizonyos műveltséget, sőt latinul is tudott. Nagy kegyben állott a czárnál, de szivében mindig a lengyelekhez hajtott és a lengyel féktelenség bizonyára jobban megfelelt a kozákok jellemének, mint a muszka deszpotia. Károly hadi tettei azon reményt ébresztették a már nyolczvan éves aggban, hogy a svéd sereg segítségével független hatalmat alapíthat magának. A ritka reábeszélő tehetséggel felruházott kapitány reábirta a királyt, hogy ne tartson egyenesen Moszkvának, hanem forduljon a kozákok hazája, Ukraina felé.⁴⁹⁸ A svéd sereg a goloscsini csata után délkelet felé fordult, be sem várva az erősítésére jövő segédcsapatokat. Ezeket, bár vezérök, Löwenhaupt, nagy vitézséget fejtett ki, csaknem megsemmisítették az oroszok. A kozák lázadás, melyben annyira bizott Károly, nem következett be. Mencsikov, mihelyt hirét vette Mazeppa hűtlenségének, ostrom alá vette és elfoglalta a kozákok fővárosát, Bathurint, minden élelmiszerrel és fegyverrel együtt. Mazeppa csak kevés hivével menekült a svéd táborba.

A bekövetkező tél, mely nyugati Európában is oly döntő hatást gyakorolt a háború menetére, a pusztán találta a svéd sereget, távol minden várostól és minden raktártól. Ezerenkint fagytak meg, mások kisebb várak ostrománál vesztek el. A sereg 28,000-nyire apadt. Még lehető volt a visszavonulás és ezt tanácsolta a legtöbb tábornok, de Károly szégyennek tartá a hátrálást. Mihelyt engedett a fagy, Poltava várát vette ostrom alá, hol felüdíthette volna éhező és fáradt seregét. Hanem a vár erősen védte magát és Péter, minthogy tudta, hogy már alig fenyegeti veszély, maga indult felmentésére 65,000-nyi sereggel. Károly egy csetepatéban megsebesült és nem is vezette maga seregét a döntő csatában. Ez Poltava falai alatt ment végbe. A Rhenskjöld által vezetett sereg vitézül harczolt, de végre megveretett s teljesen felbomlott. (1709 jul. 8.) A király a sereg egy részével elmenekült Törökország felé, hanem csak néhány száz kisérővel ment át a határon; az éhező katonák letették a fegyvert. A nagy hódítóból egyszerre földönfutó lett. Péter a csata után a fogoly svéd tiszteket éltette, «tanítóit a had mesterségében». Még aznap irta e sorokat: «ellenségünket Phaëton sorsa érte és a névaparti város alapja szilárdul van megvetve.t»⁴⁹⁹

Pétert ez az egy csata urává tette északkeleti Európának. A győztes orosz sereggel már semmi sem állott szemben; a svédek elleni coalitió egyszerre megujult. Ágost visszajött Lengyelországba és újra szövetségre lépett a czárral, Dánia is fegyvert fogott. Az erős Riga 1710 nyarán megadta magát a czárnak, ki ura lett már egész Livéniának és Észtlandnak. Megerősítette e tartományok kiváltságait, de magának tartotta fönn azok birtokát. Még tovább is üldözte a svédeket. Orosz seregek jelennek meg Pomerániában és Holsteinban és egymásután elfoglalják a svéd várakat. Egyúttal Pétervár biztosítására Finnországban is hódít az orosz sereg és a túlsúlyra jutó orosz flotta magát Svédországot fenyegeti. Oroszország már, mint európai nagyhatalom lép fel. A kisebb szomszéd országok függenek tőle, vagy végveszélyöknek néznek elébe.

A török háború. XII. Károly halála.

Az orosz hatalomnak hirtelen emelkedése nagy mértékben bántotta a törököket. A porta már kiheverte a nagy háború által okozott vereségeit és nem engedhette, hogy határán oly túlnyomó ellenséges állam szervezkedjék. A divánban már Károlynak török földre menekülése óta nagy párt óhajtotta az orosz háborút. A franczia követ, Poniatovszky gróf, Lescsinszky megbizottja és a svéd ágensek erősen izgattak annak érdekében. Végre, miután két nagyvezér megbukott, a harmadik, Baltadzsi Muhammed 1710 novemberben hadat izent az oroszoknak. Nem kellett most orosz-osztrák szövetségtől tartani. Bécsben nem látták szivesen Oroszország emelkedését, nem tudták megbocsátani Péternek, hogy igen jó indulattal viseltetett Rákóczi iránt, kit a lengyel koronával kinált meg és különben is Francziaország ellen kellett fordítania a császárnak egész hatalmát. Hanem azért szövetségesekben nem volt hiány. A Balkán-félsziget keresztény népei, melyek előbb osztrák fegyvertől várták felszabadulásukat, még szivesebben harczoltak a hitrokon czár zászlaja alatt. A havasalföldi és moldvai vajdák siettek titkos szövetségre lépni az oroszokkal. Péter a háború főczéljának a keresztyének felszabadítását nyilvánítá és 1711 tavaszán nagy sereggel indult Moldva felé. Utközben Galicziában tartózkodván seregével, gyakran tanácskozott Rákóczival és Bercsényivel, kik a czár fiát kinálták meg a koronával és biztak a czár segítségében.⁵⁰⁰ Természetes, hogy e remény nem valósult; a czár a magyarokban csak eszközt látott a császár elfoglalására.

Élénk volt még a poltavai győzelem emléke és senki sem kételkedett a török fölötti diadalban. Az orosz sereg annyira bizott az oláhok rokonszenvében, hegy el sem látta magát a szükséges élelemmel. Az oláh népre pedig jobban hatott a közeledő töröktől való félelem, mint a muszkák iránti sympathia. Bár Seremetjev csapatjai majdnem a Dunáig nyomultak előre, a török fősereg közeledésekor vissza kellett vonulniok és az oláhok egészen elvesztették az oroszokban való bizalmukat.⁵⁰¹ Még mindig nagy számú volt a török sereg és a tatár khán még körülbelül 70,000 emberrel erősítette azt.⁵⁰² Péter még a Dnyeszternél táborozott és legtapasztaltabb vezérei azt javasolták, szorítkozzék a védelemre. Hanem ő gyorsan előrehaladt a pusztán, elfoglalta Jasszt és meg akarta akadályozni a török seregnek a Pruth-on való átkelését. Falcsinnál (Galácztól északra) találkozott a két sereg, a török megelőzte és visszanyomta az orosz hadat. Az alatt az odaérkező tatár khán elvágta az orosz sereg visszavonulási útját. Több izben át akartak törni az oroszok a körülfogó seregen, de eredmény nélkül. A török fegyvernél még borzasztóbb ellenség fenyegetett: az éhség. Csak eredménytelen elvérzés, vagy dicstelen megadás közt volt a választás. Úgy látszott, mintha Péter két évvel a poltavai csata után hasonló sorsra jutott volna, mint XII. Károly. A csata hirére oda sietett Károly is, a nagyvezér segítségére.

Hanem az oroszokkal nem határozott politikai czél után törekvő hadvezér állott szemben, csak egy olcsó babérral megelégedő, kincsvágyó basa. Péter annyira kétségbeesettnek látta helyzetét, hogy nemcsak összes hódításai visszaadását ajánlotta fel a nagyvezérnek, hanem még Livland visszaadására is kész volt. E megbizással küldte a török táborba Safirovot, kit Katalin czárné, nagy kincsekkel látott el, a nagyvezér megvesztegetésére.⁵⁰³ A kincsek hatottak, a nagyvezér már másnap megkötötte a békét, a svéd király megérkezése előtt. (1711 jul. 23.) E szerint az oroszok visszaadják Azovot, lerontanak néhány határvárat, nem avatkoznak többé a lengyel ügyekbe s szabad átvonulást engednek Károlynak hazájába. Katalin ügyessége, de még inkább a török vezér hihetetlen rövidlátása és árulása megmentették nem csak az orosz hadsereget és a czárt, hanem mondhatni Oroszországnak oly nehezen szerzett nagyhatalmi állását. Hiába való volt Károly dühe, hiába a nagyvezér megbüntetése és az újabb hadizenet, az elmulasztott alkalom többé nem tért vissza. Az orosz sereg és a czár pedig a czárnőben tisztelték megmentőjüket. Katalinban, ki előbb az 1702-ben elfoglalt Marienburgban volt szolgáló, később Mencsikovnak, majd pedig a czárnak ágyasa, a ki épen a hadjárat előtt vette nőül, a gondviselésnek látták eszközét.

A török háború, mely egy ideig megsemmisítéssel fenyegette az orosz politika eddigi eredményeit, csak episodjává vált a nagy északi háborúnak. Károly, ki azt a reményt táplálta, hogy egy nagy diadalmas sereg élén tér vissza hazájába, szegény bujdosó maradt. Bender városa közelében élt sátortáborban, körülbelől 1800 társával. A törökök a legnagyobb tisztelettel bántak a különös férfiúval, ki egészen megfeledkezett királyi kötelességeiről és hadi játékokban keresett szórakozást. Az oroszszal kötött béke után a szultán távozásra szólította fel, de Károly nem engedelmeskedett, úgy, hogy a töröknek el kellett foglalni táborát. Komoly háborúnak nézte a dolgot. Teljes erejével ellenállott és a török mai napig is «vasfejű» jelzővel tiszteli meg hires vendégének emlékét. De vitézsége a túlnyomó szám ellen nem használt. Elvitték Drinápolyba és ott oly nagy szegénységben élt, hogy az egész napot az ágyban töltötte, csakhogy meg ne látogassák. Végre egy hű embere előadta hazája veszélyét és reábirta a hazatérésre. Október 1-én 1714-ben indult útnak, a törökök nagy pompával kisérték, de a király néhány nap mulva különvált és két társával Magyarországon és Németországon át eljutott Stralsundba. Két hét alatt 280 mérföldet lovagolt át.

Királya távolléte alatt Svédország élet-halál harczot vivott és oly vitézséget fejtett ki, mely méltó volt régi hirnevéhez. A svéd nép felkelése 1710-ben kiverte a dán sereget az országból. Pomerániában is erősen harczoltak még, de kedvező eredményre már nem volt kilátás. Poroszország és Hannovera, mint Svédország ellenségei léptek föl és részt követeltek a zsákmányból. Már csak Stralsund volt svéd birtokban, de Károly jelenléte sem birta megmenteni a fenyegetett várost. Norvégia elfoglalásában keresett kárpótlást, el is foglalta Christiániát 1716 elején, de a derék norvég nép ellenállását nem birta legyőzni. Már nem is a háborúba vetette reményét, hanem az alkudozásba. Ministere, Goertz gróf, érdekében felizgatta egész Európát. Anglia ellen, melynek királya, mint Hannovera választója, ellensége volt, a jakobita pártot támogatta. A czárral is kész volt békét kötni, csakhogy visszanyerhesse német tartományait. Az alkudozások javában folytak, midőn a nyughatatlan király, hirtelen elhatározással újra betört Norvégiába. Serege egy részét Armfeld báró a legnagyobb veszélyek közt vezette át a havasokon. Átjutottak, de Drontheim várát hiába ostromolták és 1719 telén vissza kellett vonulniok. Hófergetegben, éhezve, ellenségeik könyörületéhez fordultak. A dánok sok eleséget szállítottak utánuk, de mire az megérkezett, a sereg megfagyott. Tízezer közül csak 500-an menekültek meg. (1719 jan.)

Károly már akkor befejezte kalandos életét. Csak 1715 novemberben ment át a határon és Fridrikshall várát fogta ostrom alá. Maga vezette a munkát éjjel is bejárta a sánczokat. Deczember 11-ikén ott találták a sánczoknál agyon lőve. Kétes, ellenséges golyó, vagy valamely franczia tisztjének árulása vetett-e véget életének. A vitéz uralkodó ki kalandorrá aljasult, midőn dicső király lehetett volna, rejtély maradt halálában, úgy, mint életében volt. Dicsőségével együtt országa nagyságát is magával vitte a sírba.

A béke. Oroszország, mint nagyhatalom.

XII. Károly halála annyira kapóra jött az általa elnyomott svéd aristokratiának, hogy akkor mindjárt azt a vádat emelték ellene, hogy okozója és előidézője vala a királygyilkosságnak. Nem kiáltották ki királynak Károly legközelebbi rokonát, a holsteini herczeget, hanem tisztán nemesi uralmat szerveztek, mely kegyetlen boszút állott Károly tanácsosain, lefejeztette Goertz grófot, egész korlátlanúl uralkodott és kész volt minden áron megbékélni a külellenségekkel. Nem mondták ki a köztársaságot, hanem a királyságot választástól tették újra függővé, s midőn 1720-ban Károly hugát és annak férjét, Fridrik hesseni fejedelmet megválasztották királyoknak, az uralkodóktól megvontak minden tényleges hatalmat. A Péterrel kötött szerződés érvénye megszűnt, mihelyt a király meghalt, és most külön-külön egyezkedtek az ellenségekkel. Először Hannoverával jött létre a béke: Svédország lemondott Brémáról és Verdenről. Aztán Poroszországra került a sor, mely majdnem egész Pomerániát elnyerte, Stettinnel együtt. Lengyelországgal csak fegyverszünetre léptek. A foglalók több milliónyi kárpótlást fizettek, de az csak a kormányzó urakat gazdagította, nem a szegény svéd népet. Oroszországgal nem tudtak megegyezni, nem fogadták el feltételeit, mire a czár 1719-ben és 1720-ban hajóhadai és seregei által borzasztó pusztítást vitetett végbe a majdnem védtelen Svédországban. Ez végre békére kényszeríté a svéd kormányt. Nystadban, egy kis szigeten, Finnország nyugoti partján irták alá 1721 szept. 10-én a huszonegy éves háborúnak véget vető békét. Joggal mondhatá a czár, hogy a tanfolyam rendesen hét évig tartott, csak az övé vett igénybe huszonegy évet, hanem aztán, mint a szerződés bizonyítja, kivánt czélra vitt.⁵⁰⁴ A feltételek szerint Svédország lemondott Livlandról, Észtlandról, Ingermanlandról és Kareliáról. A czár elismeri a svéd rendek által megállapított kormányformát. Livlandért 2 millió tallért fizet és megerősíti mind a meghódított tartománynak kiváltságait és egyházi alkotmányát.

Ez a béke szentesítette a nagy háború eredményét, általa lépett be Oroszország az európai nagyhatalmak sorába. A czár végtelen erőfeszítései és tudatos politikája czélt értek egy derék nemzetnek vitézsége ellenében, melyet czéltalanul pazarolt el királya. A mit Fridrik Vilmos megkisérlett, most ténynyé vált: a svéd hegemoniának a Balti tenger mellékein vége szakadt. Negyven év előtt Francziaország meg birta menteni a szövetséges Svédországnak nagyhatalmi állását, most Oroszország karmaiból nem volt, a ki kiragadja a zsákmányt.

A kikre nézve veszélyessé válhatott, vagy vált is az orosz túlsúly, a császár, a porosz és a lengyel királyok, tétlenül vagy épen kárörvendve nézték a svédek bukását és az egyensúlynak északi Európában megbontását. Mint egy porosz történetiró mondja, csak a régi európai államrendszer vetélkedései és fondorkodásai engedték Oroszországnak ily fenyegetővé emelkedését.⁵⁰⁵ Angolország későn jutott belátásra, flottái már nem akadályozták meg Svédország bukását és az orosz flottának a keleti tengeren túlsúlyra jutását.

Minő változás a narvai csata óta, midőn Európa kárörvendve nézte a barbár despotának vereségét! És e változás egy embernek volt műve. Midőn Péter a béke után visszatért új fővárosába, méltán élteté a nép a haza atyját, Nagy Pétert. Hatalmának emelkedése külső kifejezést is nyert, a senatus és a synodus ünnepélyesen felruházták a czárt a császári czímmel és az orosz uralkodók azóta élnek e czimmel, mely őket, a keleti keresztyénség fejeit, egyenrangúvá tette a nyugoti császárokkal.

Az újonnan szervezett hatalom békében is érezteté túlsúlyát gyengébb szomszédjaival. E befolyást nem fejezte ki betű, hanem azért érezhető volt minden határos államban. Svédország aristokratiája, melynek uralmát az orosz béke biztosította, évdíjak által meg nyerve, a czár vasallusává tette hazáját. Lengyelországban a király, ki az orosz fegyvereknek köszönte visszajövetelét, alig volt másnak tekinthető, mint az oroszok hűbéresének. Az egész háború alatt az orosz seregek úgy garázdálkodtak Lengyelországban, mintha ők volnának ott az urak és a köztársaságban nem a király, hanem az orosz követ volt a leghatalmasabb ember. Szó nélkül kellett tűrni a régi, szerződésileg biztosított lengyel tartományoknak, Livlandnak és később Kurlandnak orosz kézbe jutását. Az orosz politika legfőbb törekvése vala, táplálni a Lengyelországban különben is erős pártoskodást és lehetetlenné tenni minden egységes nemzeti mozgalmat és reformot. A lengyel katholikusok rövidlátása nagyban elősegíté terveit. A jezsuiták által vezetve, megszorították a protestánsok és görög hitűek jogait, sőt egyenes üldözéstől sem riadtak vissza. Ez végtelen zavarokra adott okot és minduntalan megadta az idegen hatalomnak az alkalmat a beavatkozásra.

Oroszország két legveszélyesebb ellensége legyőzve és szétzilálva hevert a czár lábainál. Már a harmadikat, a törököt is kikezdte a muszka politika. Az 1711-iki kudarcz után sem hanyatlott Oroszország befolyása a szultán keresztyén alattvalóira. A panszlavismus már tényleg megvolt, nemcsak, mert volt egy hatalmas szláv állam, hanem azért is, mert a kisebb nemzetek ebben látták vallásuk védőjét. A szerbek, montenegróiak és oláhok a czárban látták jövendő felszabadítójukat. Az osztrák területen lakó nem egyesült hitűek is feléje néztek, a ráczok egy része már 1735-ben kivándorolt déli Oroszországba és az orosz diplomatia ügyesen szőtte a szálakat, melyek mind erősebben Moszkva felé vonták a déli szláv népek sympathiáit. Már 1719-ben horvát zendülés élesztésével vádolják a czárt.⁵⁰⁶

Ily világra szóló politikát keleti Európában még nem vitt keresztyén állam. De az orosz politika nem szorítkozik Európára; Ázsiában is utódja készül lenni a töröknek. Lényegében már meg van alkotva a muszka világbirodalom. Az oroszok már élénk összeköttetésben állanak Khinával és Közép-Ázsiával. Egy orosz sereg már akkor megtámadta Khivát, de elpusztult. A kaukazusi keresztyének s az örmények üldözése a perzsák által alkalmat adott Perzsia megtámadására. Ez az ország a XVI. század óta, a midőn nagy Abbás a törökökön nyert diadalok által nagy hatalomra emelte, folytonosan hanyatlott. Az afghánok, felhasználva a trónviszályokat, 1722-ben elfoglalták az egész országot. Péter éppen ez időpontban támadott, a nystadi béke megengedte, hogy ide fordítsa egész erejét. Az orosz sereg hajón átkelt a Kaspi tón és elfoglalta Derbendet és Bakut, a Kaukazus keleti kapuját, sőt Rest városát is a Kaspi tó déli szélén. Perzsia nem állhatott ellen, hanem a törökök nem nézték jó szemmel az orosz terjeszkedést és így Péter 1723-ban békét kötött, mely által minden hódítása kezében maradt. A Kaspi-tavat háromfelől orosz terület vette körül. Oroszország már érezteté hatalmát nyugoti Ázsia mindkét nagy államával. Nagy Péter ezen utolsó háborúja, melyet csak másfél évvel élt túl, ép úgy megalapította államának túlsúlyát a Kaspi tónál, mint az északi háború a balti tenger körül.

Sokat irtak Nagy Péter testamentumáról, melyben előirja az állama nagyságához vezető útakat. Az európai államok egymás közti féltékenységének felhasználása, szövetség az egyikkel, vagy másikkal, azok kölcsönös gyengítésére, a tőrök alattvalók lázítása vannak ott eszközök gyanánt elsorolva. E végrendelet nem hiteles, de azért találó. Péter jelölte ki Oroszország hegemoniájának útját és utódjai azon jártak, semmivel sem kiméletesebben és erkölcsösebben, mint nagy elődjük, de nem mindig oly nagy eredménynyel.

⁵⁰⁷

Az északi háború válságai közepett sem feledkezett meg Péter nyugoti Európáról, melynek diadalait köszönheté. Midőn Károly tehetetlen dühében Norvégia ellen fordult, a czár második nagy tanulmányi útjára indult, mely Hollandián át Párisba vitte. E második nagy utazást ugyanazon okból kellett félbeszakítania, mely miatt megrövidíté első utazását: országában kitört zavarok miatt.

Ezeknek első nejétől született fia, a trón örököse, Alexei czárevics volt az előidézője. A czár nem maga nevelte fiát, hanem Mencsikovra bizta őt, ki tán szánt-szándékkal elhanyagolta a fiatal fejedelmet. Alexei papok és nők társaságában növekedett, egész műveltségének theologiai volt a szinezete. Meggyűlölte atyját, ki eltaszította. anyját és Katalint vette nőül és atyja politikáját, mely az idegeneknek kedvezett az oroszok ellenében. Gyóntató atyjának megvallotta, hogy atyjának halálát kivánja, mit az helyben is hagyott. Ki ne gondolna a II. Fülöp és Don Carlos közti ellentétre? Hanem ez esetben kétségtelenül a fiú részén volt a legnagyobb hiba. Atyja nem nyomta el, csak más, jobb irányba akarta terelni szellemét. Fiának a szép és kedves braunschweig-wolfenbütteli herczegnővel, Erzsébettel, VI. Károly császár sógornőjével kötött házasságától várta Alexei megszelidítését, de hiába. Alexei durván bánt nejével és kicsapongó életet folytatott. Midőn a trónörökös szerencsétlen neje 1715-ben meghalt, mindenki férjét vádolta. A trónörökös most szabadnak érezte magát, gyűlölete atyja iránt annál élesebbé vált, mert Katalin czárné akkortájban fiat szült és lehető volt, hogy a czár azt jelöli ki utódjának. Csakugyan a czár levélben szólította fel fiát, hogy változzék meg, vagy mondjon le jogáról. Alexei, ki közelinek vélte atyja halálát, késznek nyilatkozott klastromba lépni. Ez által elaltatta atyját, ki nyugton elutazott külföldre. Alexei felhasználva az alkalmat, külföldre menekült, a császárnak, sógorának védelmét vette igénybe. Hanem a czár követe, az ügyes Tolsztoi gróf, visszatérésre és az atyai kegyelemhez folyamodásra birta a külföldön könnyen veszélyessé válható trónörököst. A szerencsétlent azon reménynyel kecsegtették, hogy mint magánember élhet és nőűl veheti kedvesét, egy finn parasztleányt. A mint visszatért hazájába, erősen nyilatkozott a papságnak, a nemességnek, a köznépnek iránta való rokonszenve. Benne látták a jövő reményét, a czár munkája megsemmisítőjét, a régi szent Oroszország visszaállítóját. Péternek választania kellett életének eredménye és fia közt. A választás nem lehetett kétséges. Alexeinek 1718 elején ünnepélyesen le kellett mondania örökösödési jogairól. A czár Katalintól született fiát, Pétert jelölte ki utódjául. Borzasztó kegyetlenséggel üldözték azokat, kikről tudták, hogy a trónörökösnek voltak párthívei, ismét működött a kínpad és bitófa, mint a strjeliczek ellen. Magát Alexeit is kínpadra vonták; a kancsuka ütései alatt megvallotta, hogy óhajtotta atyja halálát. Ennek alapján a törvényszék halálra itélte a czár fiát. Másnap a czárevics meghalt a börtönben. (1718 jun. 26.) Nem ölték meg, vagy legalább nem nyilvánosan, hanem azt hirdették, hogy a kínzás következtében halt meg. E tekintetben is hasonló sorsa Don Carloséhoz: a trónörökösök ellen az uralkodó atyák egyaránt igénybe veszik a családi tekintélyt és a törvényes formákat.

Alexei Petrovics czárevics.
Email-kép G. F. Dinglinger festménye után, Drezdában.

A czárevics halála biztosítá Péter művének tartósságát. Halála után neje, fia és a hatalmas minister, Mencsikov, fenn fogják azt tartani. A béke idejében még sokat tett műve kiegészítésére és biztosítására. Valódi forradalmár volt, gyökeresen szakított mindennel, mi nem felelt meg eszméinek, nemcsak mint államfő, hanem mint ember is gyűlölte és üldözte mindazt, a mi még veszélyt hozhatott munkájára és visszataszíthatta Oroszországot Ázsiába. Ekkor folyt kérlelhetetlen háborúja hivatalnokai ellen, kiknek sikkasztása és hanyagsága kevésbbé erélyes vezetés alatt lehetetlenné tett volna minden haladást. Ha az alattvalók elnyomásáról volt szó, nem kímélte első tanácsosait sem. 1715-ben nagy birságra itélte ilyen bűnért Mencsikovot, 1719-ben pedig újra 300,000 rubel fizetésére, mert a kincstárt megkárosította. A szibériai kormányzót, Gagarin herczeget, felakasztatta, fiát megfosztotta vagyonától és közmatróznak iratta be. Elveit ily módon adta elő a senatus előtt: «A fejedelem első kötelessége, népét megvédni az idegenek ellen, a második a belső béke fentartása, a gonosztettek megbüntetése, akár legmagasabb, akár alacsony rendű a vétkes. Tudjátok, hogyan feleltem meg az elsőnek és minő példát adtam a másodikban, a mennyiben istentől nyert hatalmamat annak végrehajtására használtam, mit jónak tartottam és a mit népem biztosítása és birodalmam jóléte követeltek. Túl tettem magamat minden világi tekinteten és szigorúságomat bebizonyítottam az igazság szolgáltatásában és fiam gonosztetteinek megbüntetésében, ki szerencsétlenségre hálátlanabb, ravaszabb és rosszabb volt, mint a hogy el lehetett képzelni. Remélhetőleg így elértem főczélomat: hatalmassá és rettegetté tettem az orosz népet, boldogabbá tartományaimat, pedig, ha nem szegülök ellene, mind az, mit én és alattvalóim annyi fáradsággal és költséggel elértünk, néhány év mulva halálom után tönkre ment volna. Most pedig idején van azoknak szemtelenségeit megfékezni, kik, mint birodalmam tartományainak kormányzói, rosszra használják hatalmukat, elnyomják alattvalóimat és azok véres verejtékén gazdagodnak. Valamint pedig alattvalóim a jelenlegi igazságos háború alatt derekasan segítettek emberekkel, élelemmel és lovakkal, úgy azon vérszopók ellen erős védelemre érdemesek.»⁵⁰⁸

Dictatura a nép javára – ez volt Péternek legfőbb politikai elve. Ennek erélyes, tekintetet nem ismerő foganatosítása által emelte magasra birodalma hatalmát és hintette el, bár maga barbár maradt, egy magasabb műveltségnek magvait. Zsarnok volt minden izében, családja, alattvalói és a külföld irányában egyaránt, de ismerte és fel tudta használni a nagy államok megteremtésére szolgáló eszközöket. Halálakor (1725 febr. 8.) műve, a mennyiben ő tervezte azt, véghez volt vive és biztosítva annak fennállása. Ő az utolsó barbár, ki nagy, korunkig tartó hatást gyakorolt Európa sorsára. Még sok ideig az idegenektől függött az európai kormány fenmaradása, de az idegenek nemzeti, orosz czélt szolgáltak.

Nagy Péter czár.
Halotti maszkja után. A pétervári nyilvános könyvtárban levő rézmetszet után.

Nagy Péter utódai.

A nagy történeti művek akkor állják ki igazán a megpróbáltatást, midőn alkotójuk már nem gondoskodhatik fenmaradásukról, fejlesztésükről. Sz. István Péteréhez sokban hasonló munkát végzett, de halála után ismét felütötte fejét a pogányság és csak hosszas zavarok után vezették hozzá hasonló erejű és elméjű férfiak nemzetét tovább az általa kijelölt úton. Nagy Károly birodalma hatalma után csakhamar felbomlott, de azok az intézmények, melyekhez annak nagyságát kötötte, még hamarabb megtagadták a szolgálatot. Mi lett Mátyás művéből, Cromwell respublicájából, mindjárt elhunytuk után? Valóban, ha a mű tartósságát nézzük, alig találunk a nagy muszka autokratához hasonlíthatót mást, mint Julius Caesarnak és bizonyos tekintetben a franczia IV. Henriknek művét.

E tények összehasonlításából egy nagy történeti tanulság tünik elénk. Az, hogy a legnagyobb emberek is csak akkor alkothatnak maradandót, ha emberöltők készítették elő pályájukat, ha nemzetök már előbb tért arra az útra, melyen az ő vezetésök alatt oly diadalmasan haladhatott előre. A római császárság, a franczia királyság, az orosz nagyhatalom már meg volt tényleg alapítva, mielőtt ezeknek az eszméknek leghatalmasabb képviselője munkájához fogott. Így a folytonosság, a következetesség megmaradt nélkülök is.

De sehol sem látszott oly kevéssé biztosítva a folytonosság, mint épen Oroszországban. Nagy Péter, a régi római Caesarok és Sz. István módjára, nem a családi öröklésben látta állama biztosítását, hanem abban, hogy akarata őt túléli. Erre mutat az a törvénye, hogy a czár maga nevezi ki utódját. E törvény alapján jutott uralomra Péter özvegye, I. Katalin, Mencsikovnak és az idegeneknek segítségével. Rövid uralkodása alatt (1725–27.) Mencsikov mindenható volt és az maradt a következő czár, II. Péter alatt is, ki fia volt Alexeinek és unokája Péternek. De a fiatal czár nem vette nőül ministere leányát és Ostermann kanczellárnak és a Dolgorukyaknak segítségével csakhamar megszabadult Mencsikovtól, kit Szibériába. száműztek. A Dolgorukyak, hatalmuk biztosítására teljes rendszerváltozásra gondoltak. Ismét Moszkvát akarták tenni a kormány székhelyévé és a nemzeti aristokratia segítségével kiküszöbölni az idegenek befolyását. De II. Péternek már 1730-ban bekövetkezett halála véget vetett ezen terveknek.

Ismét az idegenek döntöttek. Ostermann befolyása emelte a trónra Annát, Nagy Péter unokahugát, a kurlandi herczeg özvegyét. Eleinte nagyon megszorították hatalmát és a kormányt voltakép a senatus vezette. De a czárnő, kedveltjének, Bironnak és Ostermannak tanácsára csakhamar magához ragadta a kormányt, vagyis a bevándorlottaknak adta azt át. Ezek sokban megfékezték az ó-orosz urak önkényét és közülök különösen Münnich tábornok szerzett nagy érdemet, mint a hadsereg újjászervezője.

A megszilárdult czári hatalom kifelé fordította az ország erejét. Először Lengyelországgal éreztette súlyát. Orosz befolyás vitte keresztül III. Ágostnak lengyel királylyá választását, bár a nemzet nagy része Lescsinszky Szaniszló pártján állott (1733). Az orosz politika e háborúban a császári udvarra is támaszkodott. Hanem a közös beavatkozásnak csak Oroszország látta hasznát. Mert míg a császár a franczia háborúban elvesztette olasz birtokainak legnagyobb részét, Lengyelországban ezentúl mindig a muszka befolyás maradt túlnyomó.

Közvetlen haszna is volt a czári birodalomnak. Kurland herczegsége, mely a lengyel királyságnak volt hűbére, a czárnő által az orosz koronával egyesíttetett és, bár Anna később Biront tette meg kurlandi herczegnek, e tartomány többé nem nyerte vissza önállóságát, Varsóban pedig az orosz követ uralkodott.

Mencsikov.
A pétervári köz-könyvtárban levő egykorú rézmetszet után.

Még egy alkalommal kitünt, mennyivel erősebben gyökerezik keleten a czári, mint a császári hatalom. A török ez időben nagyon szerencsétlen háborút viselt a Nadir-sah által vezetett perzsákkal és az oszmanok gyengesége reményt adott a Nagy Péter által 1711-ben szenvedett kudarcz helyrehozására. A nemzet lelkesedéssel fogadta a vallásos háború eszméjét és Münnich igen kitünő vezérnek bizonyult. Először a krimi tatárok ellen vezette seregét, kik a perekopi földszoroson épített sánczok által, hol egyedül nyilik szárazföldi út a félszigetre, eléggé biztosítva vélték magukat. Hanem az oroszok létrák híjján szuronyok segítségével mászták meg a roppant magas töltést és elfoglalták Perekop várát. A bámuló török vezér így szól Münnichhez: nem látom, hogy katonáidnak szárnyuk volna. Hanem a hőstett után az oroszok nem értek el nagyobb eredményt. A szokatlan égalj, az éhség és betegség megfogyasztotta számukat és nemsokára ki kellett vonulniok a félszigetből. Az egész hadjárat eredménye Azov visszafoglalása volt Lacy tábornok által.

Ismét helyre állott a császárral való szövetség, ki keleten keresett kárpótlást Itáliában szenvedett veszteségeiért. Inkább bizott az oszmánok hanyatlásában, mint tulajdon erejében és keresztül vihetőnek vélte Savoyai Eugen politikáját e nagy hadvezér nélkül is. Ismeretes, mily gyalázatos és gyászos volt e háború a császári fegyverekre nézve. Münnich ellenben ismét diadalt aratott, elfoglalta Ocsakov várát a Deneper torkolatánál. Az orosz seregek ismét áthatoltak a Dnyeszteren és Pruthon, elfoglalták Khoczim várát és egész a Dunáig portyáztak. Hanem az osztrákok veresége és a belgrádi béke Oroszországot is megfosztotta diadalai gyümölcsétől. Csak Azov vára maradt birtokában. Egyedül még nem igen harczolhatott a törökkel, de a török birodalom sokkal veszélyesebb ellenségének bizonyult, mint a császár. E tekintetben fordulópontot jelöl a Münnich által vezetett háború.

Anna császárné nem sokkal élte túl a békét, 1740 október végén halt meg. Utódjául unokahugának, Anna braunschweigi herczegnőnek két éves fiát, Ivánt, jelölte ki, kinek nevében Biron vitte volna a kormányt, mint gyámja. De a szerencsefi uralma nem tartott soká; Münnich, ki maga vágyott a főhatalomra, egy hét mulva elfogatta és Szibériába küldte. Iván helyett most anyja kormányzott. Lényegében megmaradt a régi rendszer: a bevándoroltak uralma. Kifelé új bonyodalom kezdődött az osztrák örökösödési háború által. Münnich a poroszokhoz hajlott, míg a kormányzónő fenn akarta tartani a régi szövetséget a Habsburgokkal.

Petrowna Erzsébet czárnő.
G. P. Schmidt (1712–1775) rézmetszete után. Az eredeti festményt L. Tocqué (1695–1772) festette.

Az egész kormányrendszer rövid fennállás után katonai forradalom által dőlt meg. Élt még Pétervárott Erzsébet, N. Péter legifjabb leánya, ki elvonultságában a katonák közt nagy népszerűséget szerzett. Most a franczia udvar és a poroszok eszközt láttak benne az osztrákokhoz hajló kormány megbuktatására. Meghitt barátja, Lestocq franczia orvos szólította fel az összeesküvésre. Erzsébet gyorsan megnyert tervének néhány száz grenadérost, velök éjjel meglepte a palotát és elfogta a kormányzónőt és a fiatal czárt. Vért nem ontottak, de Ivánt azóta szoros fogságban tartották, szüleit pedig Münnichhel és Ostermannal együtt Szibériába küldték. (1741 decz. 5.) A nép örömmel üdvözölte az új czárnőt, kit a nemzeti jellem kifejezőjeül lehetett tekinteni, minden hibájában és egész durvaságában.⁵⁰⁹

Erzsébet ép oly kevéssé volt képes a kormányra, mint elődjei. Eleinte Lestocq vitte a főszerepet, de később annak pártfogoltja, Besztusev kanczellár kerekedett felül. Lestocq természetesen a porosz-franczia érdekekhez szított, míg Besztusev a Mária Teréziával való szövetséghez hajlott. Végre a kanczellár győzött, Lestocq Szibériába küldetett. A czári politika ismét visszatért hagyományos medrébe.

Először a franczia pénz által megvásárolt aristokratia kormánya alatt álló Svédország foglalkoztatta az orosz fegyvereket. Még 1741 nyarán megindította a háborút. Hanem az oroszok több izben legyőzték a svédeket és elfoglalták Finnország nagy részét. Az aboi béke (1743) csak azért nem fosztotta meg Svédországot e fontos melléktartományától, mert a svéd urak a czári dynastiával rokon holstein-gottorpi herczeget ismerték el trónjuk örököséül. Azután az osztrák örökösödési háborúba készült beavatkozni a czárnő, de Besztusev nem igen fejtett ki nagy buzgalmat Mária Terézia érdekében és az aacheni béke megkötésekor az orosz seregek még nem jelentek meg a háború szinhelyén. Azután sok ideig tartott az angol-osztrák, franczia és porosz udvarok igyekezete saját czéljaik részére nyerni meg az orosz hatalmat, mely igyekvéseknek a ministerek megvesztegetése és subsidiumok fizetése szolgált eszközéül.

Besztusev éremképe.

Maga a császárné sem műveltségre, sem erkölcsre nem állott, magasabban elődjeinél. Férjhez nem ment, hanem Razumovszkyval, kit énekesből gróffá tett, élt titkos házasságban. Uralkodása mégis biztosítottabb volt, mert nem volt semmi félelmes vetélytársa. Egyetlen közelebbi rokonát, nővérének, a holsteini herczegnének fiát, Pétert, elismerte utódjául és udvarában nevelteté. Razumovszkyn kívül Suvalov is birta kegyét, de az állami ügyekben sok ideig Besztusev volt mindenható. A czárnő sokkal többet törődött a mulatsággal, mint a politikával. Pazar volt és könnyelmű, halálakor csak 15,000 rubelt találtak szekrényeiben. Az ilyen kormány természetesen nem sokat tett az ország szellemi és anyagi felvirágozására. Mégis megvolt eredménye a hosszabb ideig tartó békének; mind több orosz főúr jött érintkezésbe a külföldi műveltséggel és ez időbe esik az orosz modern történetírás és költészet megalapítása Lomonoszov és Szumarakov által.

Végre a franczia és osztrák befolyás győzött az angol pénz fölött és Oroszország, mint Mária Terézia szövetségese lépett be a hét éves háborúba. Nagy Fridrik csipős megjegyzései a czárnő felől nagyon hozzájárultak ez ellenségeskedéshez. Gróf Esterházy Miklós, a császárné követe, Besztusev ellenére vitte keresztül a fontos szerződést. A kanczellárt ugyanis az angol subsidiumok Fridrik részére hajlították és még a háború megindulása után is mindent megtett az orosz fegyverek visszatartására. Végre 1758-ban az osztrák és a franczia követek; elérték Besztusev megbuktatását. Azóta erélyesebben viselték az oroszok a háborút, de vezéreik tehetetlensége és megvesztegethetősége miatt inkább pusztítottak és raboltak, mint harczoltak. Mindazáltal nagy részük volt a kunersdorfi diadalban és keleti Poroszország már meg is hódolt a czárnőnek. Nagy Fridrik maga csudának tekintette megmenekülését a czárnő halála által (1762 jan. 5.), mely ismét új befolyásnak nyitotta meg az orosz birodalmat.

Talán jobb volt Oroszországra nézve, hogy negyven éven át nem volt igazi uralkodója és nem nehezedett reá az az irtóztató nyomás, melyet egy kiváló ember gyakorolhatott volna ily korlátlan hatalom birtokában. Így a külföldiek, fenmaradásuk és befolyásuk érdekében, minthogy nem volt, ki támogassa őket, reá voltak arra utalva, hogy az orosz nemzetnek szolgálatot tegyenek; az orosz urakat pedig az állam szükségein és a kultura természetes vonzó erején kívül az idegenekkel való versengés is arra vitte, hogy legalább külsőleg elsajátítsák a nyugoti modort. A modern orosz társadalom voltakép akkor született meg.

I. Erzsébet orosz czárnő.
Tsemezow 1761-ből való rézmetszetének kisebbített hasonmása. Az eredeti festmény L. Tocqué (1695–1772) festette.

Szent-Pétervár a xviii. század végén.
B. Patersnek 1794-ben festett képe után készült rézmetszet hasonmása. A híd az akkori Izsák-híd, mely, sokban átalakítva, mos «Palota-híd» néven a téli palota közelében áll. A másik parton a híd és az Izsák templom közt Nagy Péter lovasszobra áll. Jobbra a senatus épülete, régebben Besthushew-Riumin birodal háza. Balra a két szélén az admiralitás egytornyú épületét látni a hajógyárral, mely egy állitólag a svédek beütései ellen megerősített szigeten fekszik. A mögötte álló, már elpusztult torony a kazáni templomé.

Az udvar és az egész előkelő világ immár Európához van lánczolva, nyugoti, kivált franczia, életmódjában, viselkedésében, műveltségében. Ennek természetes következése az, hogy a néptől mindjobban eltávolodik. Szellemileg még mindig az idegen telep uralkodik, csakhogy most már oroszok is képesek viselni a legfőbb katonai és polgári hivatalokat.

De bárminő idegenszerű a kormány: külső politikája egészen nemzeti. Svédország megtörése után a régi vallásos és katonai ellenségek: a török és a lengyel kerülnek sorra. Ezek fölött pedig a döntő diadalokat olyan uralkodó vívja ki, ki idegen nemcsak szellemére, hanem származására nézve is és ki nő létére mai napig egyedül méltó utódja volt Nagy Péternek: II. Katalin.

⁵¹⁰

Péter, mint kijelölt utód, minden akadály nélkül elfoglalta a trónt (1762 január 5). Kis eszű, erkölcstelen, a mellett pedáns ember volt, ki élt-halt a katonaságért és Nagy Fridriket választotta mintaképének. Kutyáival játszott és katonáit gyakorolta porosz módon; ebben állott uralkodása. Ez előszeretetéhez képest mindjárt visszahívta seregét és szövetségre lépett Nagy Fridrikkel.

De uralma csak egy félévig tartott. Ő is palotaforradalomnak esett áldozatul, mint annyi elődje, csakhogy azt saját neje szervezte ellene.

A czárné, Katalin anhalt-zerbsti herczegnő (szül. 1729), tizenöt éves korában érkezett Moszkvába, mint Péter jegyese. A szegény kis német herczegnő ez emelkedésében nagy része volt Nagy Fridrik ajánlásának. De nagyságának meg kellett adnia az árát. Szemben durva férjével, ki sokban Alexeihez hasonlítható, a büszke, szeszélyes, indulatos császárnéval, annak kegyenczeivel és egész udvarával, a fiatal nőnek nagy önuralomra volt szüksége és magának is pártot kellett szereznie, hogy el ne bukjék. Hogy hű embereit szerelmével is jutalmazta, kitünik emlékirataiból is,⁵¹¹ de a bujaság még épen nem volt annyira feltünő tulajdonsága, mint később. Annál korábban éledt fel benne a nagyravágyás. Midőn, még jegyes korában, Lestocq őt a czárnő nevében hazaküldéssel ijeszté és Péter közönyösen fogadta e hírt, bevallja, hogy vőlegényével nem sokat törődött, de annál többet Oroszország koronájával. Elhagyatottságában sokat olvasott és tanult; megtanult oroszul is és nagy tiszteletet mutatott a nemzeti szokások és különösen a vallás iránt. Csak így maradhatott meg, bár férje nem is titkolta iránta való gyülöletét és ellenszenvét, mert a császárné pártfogását biztosítani tudta magának.

III. Péter trónralépésével komolyabbá vált a veszély. Természetes, hogy a büszke, erkölcstelen, erejének és szépségének tetőpontján álló nő, a trónörökös anyja, mindent elkövetett, hogy férje ellenére is megtartsa állását. Legfőbb szövetségese a czárnak ügyetlensége volt. Péter nem is titkolta, mennyire megveti az oroszokat. Csak német katonákat, német vezéreket akart és ezért visszahívta Münnichet és a többi számüzöttet. Ez a főtiszteket sértette, az a ténye pedig, hogy az egyházi javak feleslegét az állam részére foglalta le, halálos ellenségévé tette az annyira befolyásos papságot.

II. Katalin czárnő aláirása egy Wolkow udvari tanácsoshoz intézet levelén, kelt Szt.-Pétervár, 1793 szeptember 22-én.
Eredeti nagyság. Daskov Pál gyűjteményében Péterváron.

III. Péter czár.
I. Stenglin (1715–1770) rézmetszete után. Az eredeti festményt G. C. Grobth festette.

Gróf Panin Nikita Ivanovics.
Antoine Radiques 1792-ből való rézmetszete után. Az eredeti festményt Röslin festette.

Mindez elemek a czárné körül csoportosultak, úgy, hogy a művelt és felvilágosodott Katalin, mint az orosz nemzeti és vallásos reactio feje lép fel. Párthívei közt az Orlov testvérek, a gárda tisztjei, fiának, Pál trónörökösnek nevelője, Panin gróf és a szent hírben álló novgorodi érsek voltak a legnevezetesebbek. Ezek részére nyerték a katonaságot, melynél Katalin különben is nagy népszerűségnek örvendett, majd az egész népet. Azt a hírt terjesztették, hogy Péter, kitől az csakugyan kitelhetett, be akarja hozni a lutheránus vallást, elbocsátani a testőrséget, megölni nejét, és kedvesét, Voronczov Erzsébetet venni nőül.⁵¹² Eleinte csak arról volt szó, hogy a czár helyett kiskorú fia uralkodjék és helyette Katalin vigye a kormányt, de az események szabadabb tért nyitottak Katalin nagyravágyása előtt. Midőn készületeiknek nesze elterjedt, az Orlovok, különösen Gergely, a czárné kedvese, gyors és elhatározott cselekvésre unszolták. A czárné elment Pétervárra, ott a seregnek élére állott, hódolásra birta a népet és férje ellen indult, ki Oranienbaum-ban egy nyári kastélyában mulatott (1762 jul. 9). A megijedt czár beadta lemondását, de nem menthette meg életét. Egy hét mulva meghalt «gyomorbajban», de valóban méreg által. Megölték az Orlovok, úgy látszik Katalin parancsa nélkül, de joggal bizva elnézésében és hálájában.

Még egy áldozatot kellett hozni, hogy békén birhassa a trónt. A szerencsétlen Ivánt, Anna czárné fiát, Erzsébet trónralépése óta fogságban tartották Schlüsselburgban. Egy kozák hadnagy ki akarta őt szabadítani és a trónra emelni, de az őrség ellenállott és utasítása szerint megölte a trónkövetelőt, ki három éves kora óta a börtönben sinylődött. Nem hiába hasonlította Nagy Fridrik Katalint Irene görög császárnéhoz és Medici Máriához: trónját férjének és rokonának holttestén építette fel.⁵¹³

II. Katalin.
James Walker (1748–1808) rézmetszete után. Az eredeti festményt I. B. Lampi (1751–1830) festette.

Katalin megkoronázásának kihirdetése Moszkvában.
A hirdetést a senatus egy titkára olvassa fel, két herold közt. Mögöttük a zenészek. Alexei Kulpashnikov rézmetszete után. Az eredeti rajz Jean de Vellytől, a czárnő udvari festőjétől való. (Szt. Pétervár. Eremitage.)

Gregor Gregoriewits Orlow.
Tsemessov rézmetszetének kisebbített mása. Az eredetit de Bellay festette.

Nagy Péter óta először volt ismét az óriás birodalomnak ily nagy feladat teljesítésére képes uralkodója. Természetes tehetségén felül a czárnő teljesen felhasználta hosszú várakozása idejét. Egészen magaslatán állott kora műveltségének és nagy súlyt helyezett arra, hogy folytonos összeköttetésben legyen a franczia irodalom legfőbb képviselőivel, különösen Voltairerel és Diderotval. Ismerte az európai udvarokat, azok bonyodalmait és hatalmát és idegen létére teljesen ismerte tulajdon népét. El volt határozva európaivá tenni Oroszországot, nemcsak hatalmi tekintetben, hanem műveltségre nézve is. és legalább személyes eljárását tekintve, humánusabb volt, mint bármely előbbi orosz fejedelem. II. Fridrik és József mellett ő legkitünőbb képviselője a felvilágosodott absolutismusnak. Ha mindezen nagy tulajdonságok, melyekhez még nemét felülhaladó bátorság és elhatározottság járult, föléje helyezik kora legtöbb fejedelmének, úgy másrészt «Észak Semiramisa», a hogy nevezni szokták, teljesen nélkülözte a nőnem erkölcsi zománczát. Kicsapongásaiban nem ismer határt, egymásután változtatta kedveseit minden tekintet nélkül és ő, ki oly féltékeny volt hatalmára., műveletlen, durva katonáknak, mint Orlovnak és később Potemkinnak, nagy befolyást engedett a legfontosabb politikai ügyekre. Politikai morálja semmivel sem állott magasabban személyes erkölcsiségénél. Sohasem volt zavarban az eszköz miatt, ha kívánatosnak találta a czélt. Nagyravágyása és ambitiója ép oly kevéssé ismert korlátot, mint érzékisége. Beleegyezett férje meggyilkolásába és ő, a humánus és philosophus uralkodónő, volt legsúlyosabb ostora a szerencsétlen Lengyelországnak és, ha szükségesnek tartotta, tulajdon alattvalóinak is.

Érem, II. Katalin trónralépésének emlékérme.
Katalin a kremli koronázási templomban; a császárné esküt tesz a metropolita által eléje tartott evangeliumra.
A hátlapon Pétervár, amint Katalinnak átnyujtja Oroszország koronáját.
Kulpasnikov rézmetszetének kisebbített mása; az eredeti rajz, Jean de Ballynek a császárnő udvari festőjének munkája. A pétervári Eremitageban.

Mindenütt észre kellett vennie a nagy hézagot magasröptű tervei és a rendelkezésére szolgáló eszközök közt. – Oroszország, az előkelő családok kivételével, még barbár volt, nagyrészt néptelen és puszta és alig képes arra, hogy az udvar és a politika részére szükséges eszközöket előteremtse. Ezért, Péter példáját követve, mindenkép előmozdítja a bevándorlást, csak a zsidókra nézve tesz kivételt.

Szintúgy gondja van a kereskedelem és az ipar fejlesztésére. Már 1762 deczember 9-én meghagyja a senatusnak, hogy tavaszra küldjön consulokat Spanyol- és Angolországba és Hollandiába és akkorra készítse el a vámtarifát is. El akarja tiltatni a hiábavaló, csak a fényüzésnek szolgáló árúk behozatalát és gondoskodni arról, hogy a nemzeti ipar ne csak a hazai fogyasztást elégítse ki, hanem külföldön is nyerjen piaczot. E czélból minden eszközzel emelni akarja a gyárakat és felszabadítani a kereskedőket a szükségtelen terhek alól. Végső czélja pedig az, hogy a honi czikkek szaporitása és kivitele által fenn lehessen tartani a kereskedelmi egyensúlyt.⁵¹⁴

Világos, hogy bármily helyesek voltak e rendelkezések, egyelőre csak csekély lehetett az eredményük és még mindig végtelen nagy volt a különbség a papiron meglevő művelt és valóban barbár Oroszország között.

Katalin volt az első, ki a tisztán európai ügyekben is határozott nemzeti irányt nyitott meg Oroszország politikája előtt. Nagy Péter óta, mint láttuk, a pétervári udvar az európai nagyhatalmak cselszövényeinek volt színhelye, melyek több-kevesebb költséggel megbirták szerezni az orosz diplomatia és az orosz sereg közreműködését. Az egész korszakon át két nagy táborra szakadt Európa: egyrészt az angol-franczia, másrészt az osztrák-porosz összeütközés adott neki irányt. Katalin e viszonyokkal szemben teljesen felismerte helyzetének előnyeit. Nem akarta egyenes részvét által az egyik, vagy másik e rész javára dönteni el a kérdést, hanem minden fél előtt lehetőnek és becsesnek tünteté fel szövetségét, úgy, hogy minél nagyobb volt az; európai államok féltékenysége egymás ellen, annál nagyobb súlyt helyezzenek Oroszország barátságára és annál inkább megadják az érte kiszabott árt. Ezért nem is csatlakozott a még folyó hét éves háborúban egy párthoz sem, hanem közvetítő állást készült elfoglalni. A bécsi udvar tehát nagyon csalódott azon reményében, hogy Katalin egészen ellenkező politikát fog folytatni, mint férje.

II. Katalin czárnő koronázása a trónon, mely állítólag Monomachos Wladimirtól származik; kezében az országalma és kormánypálcza.
Kulpasnikov rézmetszetének kisebbített mása. Az eredetit Jean Velly rajzolta. A pétervári Eremitageban.

Két nagy színhelye volt az orosz hatalom terjeszkedésének Európában: Lengyelország és Törökország. Mindkét helyen útját állotta a császári érdek, míg Poroszország a porta ellenében alig akadályozhatta az oroszok előmenetelét, Lengyelországban pedig igen kevéssé. Már ez magában véve is elegendő ok volt arra, hogy a czárnő inkább lépjen szövetségre Nagy Fridrikkel, mint Mária Teréziával. Lengyelországban III. Ágost halála 1763-ban még fokozta a már fenforgó bonyodalmakat. Ezek közös megoldására 1764 tavaszán szövetségre lépett a czárné a porosz királylyal. A két hatalom garantirozta egymásnak minden birtokát és a király megigérte, hogy az orosz jelölt érdekében fog működni. Csakugyan ki is vitték az osztrák és franczia befolyás ellenében, mely a szász jelöltet pártolta, Poniatovszky Szaniszlónak, a volt lengyel követnek Pétervárott, királylyá választását, ki szintén egyike volt Katalin számos szeretőinek. Ez eredmény az orosz seregeknek volt köszönhető, melyek szétverték az idegen befolyás ellen tiltakozó hazafias hadakat.⁵¹⁵ Lengyelország azóta még teljesebben orosz felsőség alatt állott, mint előbb.

Ez a diadal nagyon megszilárdítá Katalin állását saját birodalmában, és rendkívül emelte országa tekintélyét Európában. A régen oly hatalmas Lengyelország eszközzé vált a muszka diplomátia kezében, mely az országban táborozó seregre támaszkodva megragadott minden alkalmat a beavatkozásra. Lengyelország még tán képes lett volna önállósága fentartására, ha alkotmányának nagy bűnei nem szolgáltatnak jogos okot a beavatkozásra. E bűnők közt különösen kettő vált végzetessé: a liberum veto, mely lehetetlenné tett minden békés törvényhozást, és a dissidensek üldözése. Az országban uralkodó jezsuita párt ugyanis felhasználva a nemesség jogait, teljesen elnyomta a protestáns városokat és a görög nem egyesült pórokat. Midőn Fridrik és Katalin az utóbbiak érdekében felszólaltak, nem csak hitfeleiket védték, hanem a tolerantia és az egyenlőség elveiért szállottak sikra az aristokratia túlkapásai ellenében. Az említett szerződésben a két nagyhatalom egyenesen kötelezte magát a liberum veto fenntartására, mely lehetetlenné teszi Lengyelország megerősödését; másrészt pedig segítséget igért a dissidenseknek.

Szaniszló Ágost
Kisebbített hasonmás Ign. S. Klaubernek (1754–1820) 1798-ból való rézmetszete után. Az eredeti festmény Louise E. Le Brun (1755–1824) munkája.

Poniatovszky Szaniszló a czárnő kegyét hazája és saját hatalma érdekében remélte felhasználni. A liberum veto eltörlése lehetőnek látszott, ha az orosz sereg e kérdésben támogatja a lengyel királyt. A hazafiasabb lengyelek belátták, hogy e zavarokban csak a királyi hatalom erősítésétől várhatnak menekülést. De az orosz és porosz diplomatia, mint a lengyel szabadság védője, megakadályozta az alkotmányos reformot. Másrészt pedig mindig ujra előhozta a dissidensek ügyét, mint legalkalmasabbat a nyugtalanság és egyenetlenség fenntartására. A lengyel országgyűlés 1766-ban egyaránt elvetette a liberum veto eltörlését és a dissidensek jogainak biztosítását.

A lengyel alkotmány lehetetlenné tett minden törvényes reformot, mert hisz minden egyes szavazat az országgyűlésen meghiusíthatta a határozat hozását, de azért egyes kérdésekben a nemesi szabadság ajtót nyitott az alkotmány változtatására. A nemességnek, mint souverain hatalomnak ugyanis jogában állott confoederatiókat alkotni. E confoederatiók teljes terjedelemben birták a felségi jogokat és egyes kérdések eldöntésére, ha a királyt részökre megnyerték, confoederált országgyűlést is alkothattak. Az ilyen országgyűlés abban különbözött a rendestől, hegy benne szavazattöbbség döntött.⁵¹⁶ Ily confoederatiót alkotott Radomban 1767-ben Radzivil Károly, a leghatalmasabb litván főúr, és a varsói confoederált országgyűlés helyreállította a dissidensek jogait. Úgy látszott, mintha még lehető volna Lengyelország megmentése. Mert e nagy reformmal együtt a liberum veto megszorítását is keresztülvitték. Csakhogy mind e haladás elvesztette értékét a nemzetre nézve, mert orosz beavatkozásnak és erőszaknak köszönte létrejöttét.

Ezért a hazafias és buzgón katholikus párt szintén confoederatio által akarja útját állni a reformnak, és a mi vele egyértelműnek látszott, az ország külső hatalom alá jutásának. Minthogy az ország legnagyobb részét elárasztották a pusztító orosz csapatok, csak a török és osztrák határok felé voltak még nagyobb biztosságban az orosz-ellenes elemek. Barban, Podoliában confoederatio jött létre, melynek tagjai esküt tettek, hogy élnek és halnak a vallásért és szabadságért. E confoederatio az orosz hatalmat rossz szemmel néző bécsi és versaillesi udvaroknak és a portának segítségébe vetette reményét. A confoederatio vitéz, de rendezetlen csapatai, melyekhez sok rabló kozák csatlakozott, mindenütt megkezdték a háborut az orosz sereg ellen. Nagyobb összeütközésre nem igen került a dolog, de az ország folytonos zavargás által teljesen elpusztult. Még fokozta a rémületet az orosz nyelvű parasztok borzasztó felkelése a lengyel urak és a katholikusok ellen.⁵¹⁷ A szerencsétlen országban felbomlott minden rend, és a király idegen segítségre szorult annak helyreállítására. Az orosz seregek, mint az alkotmány őrei, egymásután elfoglalták a bari confoederatio városait, többek közt Krakót és menekülésre kényszerítették a hazafiakat. Ezek részben Eperjesen, részben török területen vonták meg magokat és már csak idegen segítségtől remélték hazájuk függetlenségének visszaállítását.

Orlov Alexei a csezmei érmen.
Eredeti nagyság.

A török háború.

A franczia diplomátia most egyáltalában nem avatkozott be közvetlenül, hanem Francziaország régi szövetségese, a porta segítségével akarta Lengyelországot felszabadítani. A törökök, kik az előbbi századokban annyiszor indítottak hadjáratot a francziákkal szövetségben, hogy megakadályozzák Magyarországnak a Habsburgok uralma alá jutását, most a lengyel aristokratia fenntartására fogtak fegyvert. A tehetetlen nemesi respublika volt legkényelmesebb szomszédjok, nem akarták, hogy az erős orosz császárság lépjen helyébe. A bari confoederatio tagjainak török földön való üldözése, az orosz csapatok által, szolgáltatott okot a hadizenetre.

A csezmei érem hátlapja, a csata helyrajzával.
Eredeti nagyság.

Nagy Péter óta oly mondhatatlan könnyelmüséggel és pazarlással intézték a katonai és financiális ügyeket, hogy az orosz sereg egyáltalában nem látszott félelmesnek. Csakhogy a török sereg még sokkal kevésbbé haladott. Az előbbi háború alkalmával néhány ügyes, török szolgálatban álló renegátus franczia tiszt, kik közt a kalandos Bonneval volt a legkitünőbb, új lelket öntött az oszmánokba, de a hosszú béke újra megernyesztette a törökök katonai erejét. Nagy Fridrik szerint a félszemüek háborúja ez a vakok ellen, melyben az előbbieknek – az oroszoknak – kell diadalmaskodniok.⁵¹⁸

A háború elejétől fogva szerencsésen folyt Katalinra nézve. Már 1769-ben elfoglalták seregei Khoczim várát és a Moldvát. Voltaire lehetőnek tartotta a török zsarnokság teljes megbukását és a görög nemzet és civilisatio feltámadását. Az orosz udvar pedig egyik főczéljául tűzte ki a porta keresztyén alattvalóinak fellázítását.

Szárazföldi úton csak nagyon lassan lehetett közeledni a török birodalom központjához. Ezért Katalin lángeszü elhatározással hajóhadat küldött a görög tengerre. Roppant költséggel és munkával harczképes hajós sereget teremtett, melynek élére Orlov Alexeit állította, ki mellett több angol főtiszt tűnt ki. Minthogy még a török uralkodott a Fekete-tengeren, a flottának a gibraltari szoroson át, kellett bevitorláznia a Földközi-tengerbe. Egy európai hatalom sem állotta útját, sőt Anglia nagyon szivesen látta az oroszok diadalát, mely gyengítése volt a franczia befolyásnak. A flotta Peloponnesosban kötött ki a felkelő görögök támogatására. Ezek borzasztó kegyetlenséggel üldözték a törököket, mit az utóbbiak, az albánokkal egyesülve, viszonoztak. Minthogy a flottán nem volt elegendő sereg, a törökök csakhamar leverték a lázadást és Orlov tovább evezett Kis-Ázsia partjai felé. Khios szigeténél legyőzte a rosszúl vezetett török flottát, (1770 jul. 5-én) mely később a cseszmei öbölben egy orosz tűzhajó által felgyujtva, egészen tönkre ment. A diadal leginkább Elphinstone angol kapitánynak volt érdeme, ki azt felhasználva, a Dardanellákon át Konstantinápoly felé remélt hatolhatni. De az oroszok ép oly kevéssé használták fel győzelmüket, mint kétszáz évvel előbb Don Juan a lepantói diadalt. Különben egész Európa szemében nagy esemény volt, hogy a törököt hatalma központjában támadja meg ily eredménynyel az új orosz flotta.

A csezmei tengeri csata. 1770. julius 5.
P. C. Cannot (1710–1777) és W. Watts (1752–1851) rézmetszetének kisebbített mása. Az eredeti festményt Richard Paton (1719–1791) festette.

Ezalatt a szárazföldön is nagy diadalokat aratott a kereszt a félhold fölött. Rumjanczov serege 1770 jul. 18-án a Karga mellett (a Pruth egy mellékfolyója) szétverte a tatárokat, augusztus 1-én pedig a Kaghul folyónál teljesen szétverte a nagyvezér által vezetett oszmán fősereget. Különösen az utóbbi csata, melyben 20,000 orosz győzött le 100,000 törököt, volt dicsőséges a czárnő fegyvereire nézve. A törökök mindjárt az első összecsapásnál megszaladtak, elvesztettek rninden reményt az ellenállásra. A Dunától északra eső várak egymásután megnyitották kapuikat, még csak Gyurgyevó állott ellen az oroszoknak. A buzgó törökök a végzet parancsát látták mindebben, mely már Konstantinápolytól is meg akarja őket fosztani.⁵¹⁹ A következő évben Krimia is az oroszok hatalmába került, és a tatár khán, a szultán leghatalmasabb vasallusa, kinek csapatai annyiszor száguldották be Oroszországot és hazánkat, hűbérese lett Katalinnak. Már a Dunán is átkeltek a muszkák, hajóik pedig Egyiptom kikötői előtt jelentek meg, hol egy mameluk főnök, Ali bég, igen veszedelmes lázadást indított a szultán ellen.

A török saját erejével nem akadályozhatta volna meg az orosz birodalom területének igen jelentékeny gyarapítását. Katalin legalább a dunai fejedelemségek és Krimia felsőségére tartott igényt. Hanem e diadalok, melyek által Moldva és Oláhország közvetve vagy közvetetlenül hatalmába kerül, igen veszélyes szomszédjává teszik a császári birodalomnak. A bécsi diplomatia ép oly féltékenyen nézte az orosz terjeszkedést a Fekete-tenger partjain, mint az orosz uralmat Lengyelországban. E viszonyok közt Kaunitz Poroszországgal iparkodott jobb viszonyba jutni. József császár akkor találkozott Nagy Fridrikkel Neissében és Neustadtban, és e találkozások alkalmával a keleti ügyek képezték a társalgások főtárgyát.⁵²⁰ A két német hatalom egymással szemben fenn akarta tartani a békét. A bécsi udvar egyenesen szövetségre lépett a portával és erőszakkal is kész volt megakadályozni a dunai fejedelemségeknek orosz befolyás alá jutását. Az orosz-osztrák háború elkerülhetetlennek látszott, a midőn a diplomatia módot talált e harcz elkerülésére és a három versengő hatalom egy czél felé fordította fegyverét. Ez egyesülésnek Lengyelország adta meg az árát.

Lengyelország első felosztása.

Míg az orosz fősereg a török ellen volt elfoglalva, Lengyelországban sem állott helyre a béke. A confoederatio hívei folytatták guerilla harczukat és néhány franczia tiszt, köztük a később hiressé vált Dumouriez a vitéz csapatok szervezésén fáradott. Fridrik már régebben szükségesnek tartá a lengyel határnak katonai cordon által való őrzését. Mária Terézia pedig a köztársaság területére küldte előre katonáit. Előbb csak a tizenhárom szepesi várost foglalta el, majd nyugoti Galicziában is előre nyomult serege. E tényleges birtokbavétel szolgált okul és alapul Lengyelország felosztására nézve. Katalin már régebben ebben látta egyetlen módját a béke helyreállitásának Lengyelországban, most pedig Ausztria terjeszkedése egyenesen kihivta a többi szomszéd nagyhatalom birvágyát. Fridrik szintén szivesen megragadta az alkalmat, mely megszerzi részére az annyira kivánatos nyugoti porosz területet és egyuttal elejét veszi a fenyegető osztrák-orosz háborúnak, mely őt is körébe vonta volna. Így Lengyelország feloszlatásának terve körülbelől egyenlő mértékben műve mindhárom hatalomnak. Oroszország túlkapásai tették lehetővé, majd szükségessé az idegen beavatkozást, Mária Terézia történeti jogra támaszkodva kezdett foglalni, példája követésére Fridrik és Katalin könnyen megtalálták az ürügyet.⁵²¹

Rumjanczov éremképe.
Eredeti nagyság.

II. Katalin.
James Walker (1748–1808) rézmetszete, mely Schebanoff képe után készült.

Magát a kivitelt illetőleg egészen másként áll a dolog. Bármily kecsegtetőnek látszott a terület nagyobbítása, Mária Terézia hallani sem akart a szomszéd, barátságos, katolikus nemzet megsemmisítéséről. Csak fiának, Kaunitznak és Lacynak egyező tanácsára adta sirva beleegyezését, «mert annyi okos ember kivánja». Másrészt Katalin megszokta egészen sajátjának tartani a respublicát és belőle csak keveset akart átengedni szövetségesének, Fridriknek, még kevesebbet a bécsi udvarnak. Ennyi különböző érdeknek összeütközése igénybe vette Fridriknek, ki legbuzgóbban vitte az alkut, teljes megfeszített tehetségét. Hanem végre Katalin belátta, hogy serege nem igen képes még európai nagy hatalom ellen küzdeni, a bécsi udvar pedig elégnek tartotta, ha Moldvából kivonulnak az orosz hadak. Az 1772 aug. 5-én aláirt szerződés értelmében a köztársaság 4.000 mérföldnyi területet vesztett. Ennek felét, Fehér-Oroszországot, Katalin nyerte, harmadát, Galicziát, Ausztria, egy hatodát, nyugoti Poroszországot, Fridrik. Kétségtelenül az osztrák rész volt legértékesebb, a porosz résznek értékét pedig nagyon csökkentette az a körülmény, hogy Danzig és Thorn városok megtartották függetlenségüket.

A tauriai út emlékérmének hátlapja.
Eredeti nagyság.

Százados, mai napig meg nem szünő igazságtalanság vette kezdetét e végzetes szerződéssel. A titkos kabinetpolitika önző érdekből széttépett és lassu halálra itélt egy egész nemzetet, mely egy ideig oly jeles szerepet játszott keleti Európa történetében. Mondhatni, hogy az egész akkori közvélemény egyetértett a felosztás kárhoztatásában, melyet az illető udvarok semmi proklamácziója nem birt kimenteni. De másrészt mindannyian egyetértenek abban, hogy a lengyelek nemzeti hibái, könnyelműségök, egyenetlenségök, a nemesek önkényes uralma, a polgárság, parasztság és a dissidensek elnyomása lehetetlenné tett ott minden rendes kormányt. Az idegen seregek úgy léptek fel, mint az európai civilisatio előharczosai. A lengyelek e legnagyobb veszélyben sem birtak lemondani százados bűneikről és a nemzeti mozgalom vezérei, bármily hazafiasok, teljes mértékben mutatják a nemesi respublika minden gyöngéit. Maga Dumouriez, ki annyit fáradott Lengyelország érdekében, kétségbeesett ez aristokratián, mely mellett nincs nép és bucsuzva, Európa ázsiai nemzetének nevezi a lengyeleket. A nemzet végre áldozatul esett százados mulasztásainak és teljesedésbe ment szomszédjainak régi óhajtása. Hanem a lengyelek bűne azért még nem menti ki ellenségeik zsarnokságát. Varsóban a három hatalom követelésére 1773 tavaszán confoederált országgyűlés gyűlt össze, mely az idegen katonaságtól rettegve és még nagyobb veszélytől tartva, végre beleegyezett a felosztásba.⁵²² József császár már 1773-ban bejárta birodalma új tartományait. Szemébe tünt a parasztság sanyaru sorsa. «A pór úgymond – szerencsétlen teremtés, kinek nincs egyebe, mint emberi alakja és physikai élete.»

II. Katalin levele fiához, Pál nagyherczeghez.
Kelt 1788. junius 24.
Azt hittem, kedves fiam, hogy az az ügy, mely felől irt, épen nem kérdéses és hogy május 11-én kelt levelem nem hagyhatott semmi kétséget engedelmem felől, hogy Finnország mehessen. A háború még nem tört ki és az ellenségeskedések még nem. Eleinte védelmi állást kell foglalnunk, de minden órában várhatjuk a kezdetet. Üdvözlöm kedves leányomat és ölelem.
1788. jun. 24-én a csezmei csatáért tartott Tedeumból kijöttömben.

Gúnykép Lengyelország felosztásáról.

Nemsokára Lengyelország szétdarabolása után Törökországgal is létrejött a béke. Már régen alkudoztak Fokcsánban, de eredmény nélkül. A birodalom végelgyengülésében még csak az új szultánnak, Abdul Hamidnak önbizalma remélhetett kedvező kimenetelt. Rumjanczov 1774 tavaszán átkelt a Dunán, legyőzte a nagyvezért és egész Sumláig, a Balkán kapujáig terjesztette a rémületet. Ez megtörte a törökök daczát, Kucsuk-Kajnardzsiban 1774 jul. 21-én aláirták a békét. Ennek értelmében Oroszország a Bug és Deneper folyók közötti területet és a kaukázusi népek fölötti felsőséget nyerte. A porta elismerte a tatárok függetlenségét és megengedte Oroszország felszólalását Oláhország és Moldva ügyeiben.⁵²³ E szerződés tehát aránylag csekély közvetetlen hasznot nyujtott, de három irányban nyitott utat az orosz befolyásnak és terjeszkedésnek: a Kaukázus felé, Krimiában és a dunai fejedelemségekben.

Belső reformok. Pugacsev.

Mint Nagy Péternek, Katalinnak is nagy belső nehézségekkel kellett megküzdenie, mialatt kifelé napról-napra hatalmasabb állást foglalt. Minden lépten-nyomon kitünt, mily roppant súly az óriási birodalom még kifejletlen erejére nézve a háború, a diplomáczia és az udvartartás költsége. A kormány kénytelen volt európai rendszert hozni be az alsó néposztályok ázsiainak mondható elnyomásába, mi csak erőszakkal legyőzhető ellentétet keltett az uralkodók és az alattvalók közt. Míg tehát kifelé már valódi európai nagyhatalom Oroszország, addig belsejében körülbelől még ugyanazon véres és szigorú eszközökkel kellett fentartani a rendet, melyek annyi árnyékot vetettek Nagy Péter uralmára. Az ellentét még nagyobb, mint akkor, mert Péter származására és egész műveltségére nézve barbárnak mondható, ki azonban fel tudja használni az európai kulturát, míg Katalin magaslatán áll az európai civilisatiónak. Minél határozottabb az igyekezete annak intézményeit áttelepíteni honába, annál szembetünőbb, mennyire idegenek még azok e földön és mily fölületes az az állam, mely egyszerre akar haladni, tekinteten kívül hagyva a történeti fejlődés törvényeit.

Katalin, a régi byzanczi császárok módjára, mindjárt uralkodása elején eltávolított mindenkit útjából, ki veszélyessé válhatnék trónjára nézve. Már nem élt senki, kinek bármi joga lehetett volna a trónhoz, mint tulajdon fia, Pál. Tudhatta, hogy az orosz trónt csak pretendens szolgálatában álló forradalom veszélyeztetheti. A nemzet megszokta a fejedelmi despotismust, sem a nemesség, sem a nép nem uralkodhatott magában. Bátran foghatott az átalakítás művéhez a század eszméi szellemében.

A czarskoje seloi kastélyból.
Mayr Károly egykoru aquarellje után.

II. Katalin pénzei.
1. A czárnő mellképe uralkodásának első éveiből, 2. Közbenső, 3. végső éveiből, 4. szibériai rézpénz.

Először általános törvénykönyvet akart szerkeszteni, melyhez az utasítást maga irta meg általános elvek alapján. Jellemző, hogy Oroszország részéré Montesquieu művei befolyása alatt hozott törvényt.⁵²⁴ A műben igen gyakran van szó szabadságról, egyenlőségről és egyenjogosításról, de azért teljesen fenntartja az uralkodó absolut jogát. Ezeknél nagyobb becsű a korabeli humánus büntetőjog elfogadása. A czárnő országa legkiválóbb férfiaival tárgyalta e kérdéseket, mielőtt könyvét kiadta. De a jobbágyok felszabadítására vonatkozó részeket törölte belőle, a nemesek egyetértő ellenmondására, kiknek érdeke még a rabszolgaság megszüntetésének kimondását sem tűrte. A törvénykönyv megalkotására országgyűlést hivott össze 1767-ben, melyben nemcsak a nemesek voltak képviselve, hanem a városok és parasztok is. Tovább, mint egy évig tartottak a tárgyalások, mely idő alatt szóba kerültek a közélet és gazdaság minden kérdései. Törvényes erőt nem nyertek e munkálatok, melyeket az 1768-ban kitörő török háború szakított félbe. Minden esetre mutatják, mily nagyszerü szempontból igazgatta Katalin országát és mennyire lehetőnek tartotta a parlamentáris kormány külső formáinak életbe léptetését.

II. Katalin pénzei.
5. Tauriai ezüst pénz. 6. Rézpénz. 7. Elfoglalt ágyúkból Jassyban vert pénz.

Idő folytán mégis meggyőződött az ily népes gyűlések csekély értékéről a kormányra nézve. A mi valóban történt az ország felvirágoztatására és ereje fejlesztésére, mind a czárnőre és hivatalnokaira vihető vissza. Eleinte a senatus volt a legfőbb hatóság, melynek üléseiben rendesen részt szokott venni. Csakhogy nem annyira a testület. kezében volt a hatalom, mint egyes férfiak kezében, kiket Katalin különös bizalmával tüntetett ki. Azért később mindinkább az államtanácsban központosultak az ügyek, míg a senatus főtörvényszékké vált. A tartományokban a czárnőtől teljesen függő kormányzók vitték a kormányt. Ő általa nyerte az orosz közigazgatás mai alakját. A közigazgatást elválasztotta a biráskodástól és hajlandó volt az egyes kormányzóságok rendjeinek bizonyos befolyást engedni a hivatalnokok ellenőrzésére. Szembetünő, mennyire hasonlók ez intézkedései József császár reformjaihoz, csakhogy a czárnőnek még több érzéke volt az alkotmányos formák iránt, mint Magyarország királyának.

Az egyházzal szemben is érvényre juttatta az állami hatalmat. Férje népszerűtlenségét leginkább a papság idézte elő, mely nem tudta megbocsátani jószágainak állami igazgatás alá vonását. Katalin mindjárt visszavonta e rendeletet, de a mint megerősödött, egy állami «oekonomatus» igazgatása alá adta az egyházi javakat, úgy, hogy a papság az államtól húzta fizetését. Nem csuda, ha a püspökök közt épen a legkiválóbbak ellenségei lettek az új kormánynak. Nem békítette ki őket színlelt jámborsága, melylyel részt vett minden egyházi szertartásban. Igen jellemző egész helyzetére nézve Nagy Fridrik mondása: «nincs semmi vallása, mégis vakbuzgónak tetteti magát.»

Minden felvilágosodása és hatalma sem birt segíteni az orosz állapotok rákfenéjén: a hivatalnokok erőszakosságán és megvesztegethetőségén. Minél távolabb voltak a központtól, annál szabadabban járhattak el. Különösen a nomád kalmükkök szenvedtek sokat, úgy, hogy 1770-ben 75,000 család vándorolt ki. A háború költsége úgyis annyira szaporította az állam kiadásait, hogy azokat csak a nép lehető nagy megterhelésével lehetett fedezni. Akármit tett is a czárnő az ipar, kereskedés és bányászat érdekében, a fősúly mindig a parasztnak nyomta vállát, ki katonát szolgáltatott az államnak, de véreért és verejtékeért még sem nyert oltalmat a nemesi és bureaukrata önkény ellen.

Az elnyomott népelemek a császári tekintély árnyéka alá rejtőztek. Midőn az európai Oroszország tündöklően mutatja homlokát a világnak, midőn kifelé minden dicsőségnek és virulásnak látszik, midőn a czárnő lángesze, pompája és szerencséje el kezdé felejtetni, minő módon szerezte meg az uralmát, és korát, mint a haladás és fény időszakát kezdték ünnepelni: egy hatalmas pórlázadás megmutatta, minő ingó e dicsőség alapja és mennyi még a nyomor, a tudatlanság, a barbárság, a humánus és felvilágosodott czárnő uralkodása alatt. E felkelés vezére. Pugacsev, mint III. Péter czár lép fel, de erejét követőinek, a délkeleti Oroszország rabló pásztorainak és pórjainak vadságából és kétségbeeséséből meríti. Pórlázadás ez, mely azonban ép azon uralkodó ellen fordul, ki oly szépen irt és beszélt a szabadságról és gondolkodott a jobbágyok felszabadításáról, hanem udvarának csillogó fénye által legtöbb okot adott a nemesek pazarlására és a szegény nép elnyomására.

Még csak követelni tudott az állam, és a pór nehéz szívvel fizette az adót és küldte fiait a háborúba. A hivatalnok a maga részét is kivette a közadóból és a fizetni nem képes pórok nagy számmal költöztek el a behajtó katonák elől. A nép kétségbeesése annál nagyobb volt, mert sorsuk javítását várták a czárnétól és a helyett mindig nagyobb lett az elnyomás. A hosszú török háborúhoz folyton szedték a rekrutákat; de sokan elszöktek és így szaporították a kóbor, elégedetlen elemek számát. Ehhez járult a sok szekta, melyet vallásuk üldözése elkeseredett ellenségévé tett a kormánynak. A baskirok, mordvinok, cseremiszek és más pusztai, vagy vadász népek szintén sokat szenvedtek a hivatalnokoktól és szívesen visszatértek a szabad rablóélethez, mely a Volga vidékén soha sem szünt meg. Mindez anarchikus elemeknek központul szolgált Pugacsev, zászlóul a megölt czár neve.⁵²⁵

Pugacsev közönséges kozák volt, ki mint katona szolgált, aztán többféle kihágásért száműzésre ítéltetett. Sikerült megszöknie az ázsiai határon, a Jaik folyó mellett, csakhamar egy egész kozák csapat vette körül (1773) és mint III. Péter czár, tábornokoknak és grófoknak nevezte ki fő hiveit. Elfoglalta az Orenburg vidéki kisebb erődítéseket és mint a nép felszabadítója lépett fel a nejével, a czárnővel szövetséges nemesség ellen. Serege az odacsődülő pórok, kozákok és baskirok által óriási számra szaporodott és ő minden barbársága mellett is erélyesen gyakorolta és szervezte népét. Tartani kellett az egész pórnép felkelésétől és már Moszkvában is észlelhető volt a nyugtalanság. A felkelők oly módon bántak a nemesekkel, mint Hóra népe; a sereg tulajdonkép számos rablóbandából állott. Egy ideig Pugacsev hatalmában volt a Volga egész középső medenczéje. De a rendes katonaság előtt nem állhattak meg a barbár csapatok és a kormány szigorúsága és erélye nagyon csökkentette a felkelők számát és bátorságát. Egy döntő csata után magok párthivei adták ki Pugacsevet, hogy amnestiát nyerjenek. A trónkövetelőt Moszkvában kivégezték (1775 jan.) és lassankint lecsillapodott a borzasztó felkelés, mely Katalin nagy panaszára megmutatta Európának, mennyi embertelenség honos még birodalmában és mennyire hátra van az még. Hogy a gyászos események emléke is elveszszen, a czárnő megfosztotta a Jaik folyót, melynek mellékén először tünt fel a magyar nép, és Jaiczk várát régi nevétől és Uralnak, illetőleg Uralszknak nevezte el őket.

Pugacsev leveretése után Katalin többé nem találkozott nagyobb és veszélyesebb ellenállással birodalma belsejében. Előtte, a hivatalos franczia-német műveltség képviselője előtt, porba omlott a régi Oroszország. Jelentősége abban áll, hogy idegen és vallástalan létére, mint az orosz nemzeti és vallásos eszmék legbuzgóbb előharczosa juttatja érvényre hatalmát Európa általános politikai ügyeiben. A nagy Péter által előkészített eredmények csak általa léptek fényes világításban Európa szeme elé.

478. Geyer, Schwedische Geschichte, III. k. 97. l.^[VISSZA]
479. Ld. Olearius utazását, Hermannál, Gesichechte Russlands, III. k. 575–586. l.^[VISSZA]
480. Hermann, i. m. 704–711. l.^[VISSZA]
481. Brückner 79–80. l.^[VISSZA]
482. Saint Simon III. 144.^[VISSZA]
483. Ricaut, Neueröffnete Pforte805–806. l.^[VISSZA]
484. Mémoires, XXVIII. 135–150.^[VISSZA]
485. Hermann, IV. k. 83. l.^[VISSZA]
486. Ricaut, 832. l.^[VISSZA]
487. Brückner, 235. l.^[VISSZA]
488. Leo, 277. l.^[VISSZA]
489. Brückner, 403. l.^[VISSZA]
490. E reformokról bőven: Rambaud, Histoire de la Russie.^[VISSZA]
491. Hermann 90. és 397–402. l.^[VISSZA]
492. Hermann, 114–119. l.^[VISSZA]
493. Brückner, 371–374. l.^[VISSZA]
494. Rákóczi önéletirása.^[VISSZA]
495. Krones, i. m. 82. l.^[VISSZA]
496. Hermann, i. m. IV. 139. l.^[VISSZA]
497. Brückner, i. m. 356. l.^[VISSZA]
498. Hermann, 17. l. és 239. l.^[VISSZA]
499. Brückner, 414. l.^[VISSZA]
500. Archivum Rákóczianum VI. Bercsényi levelei Rákóczihoz 1710–1711. V. ö. Rákóczi,Önéletleirása.^[VISSZA]
501. Gebhardi, Geschichte der Moldau 726. l.^[VISSZA]
502. Maurokordato kéziratai naplója szerint török lovas volt 57,867, gyalog, 61,803. Volt 48 nehéz- és 360 tábori ágyujok.^[VISSZA]
503. Brückner, 470. l.^[VISSZA]
504. Hermann, 337. l.^[VISSZA]
505. Droysen, Preussiche Politik im Zeitalter Friedrich Wilhelm I. 2. k.^[VISSZA]
506. Brückner, i. m. 442. l.^[VISSZA]
507. A czár fiának katastrophájáról bő és hiteles elbeszélést közöl a Das veränderte Russland czímű munka. Lipcse 1738. 258–301. l.^[VISSZA]
508. Hermann i. m. 331–2. l.^[VISSZA]
509. Bőven le van írva e forradalom a franczia és angol követek jelentéseiben, La Cour de la Russie 1725–1783 czimű munkában.^[VISSZA]
510. A nagy czárnő maga megirta emlékiratait, de azok csak 1759-ig terjednek. Kiadta Herzen, London 1859. Történetét megirta Bilbassoff (trónraléptéig), ugyanő kiadta a trónváltozásra vonatkozó fontos okleveleket és levelezéseket is.^[VISSZA]
511. J’ai toujours payé de ma personne, ou j’ai cru voir un vrai attachement.^[VISSZA]
512. Katalin levele Poniatovszky Szaniszlóhoz 1762 aug. 14.^[VISSZA]
513. Horace Walpole elbeszéli, hogy midőn a czárnő követséget küldött a khinai császárhoz, ez nem akart érintkezésbe lép a férjgyilkossal. Így több erkölcsi bátorságot mutatott, mint az összes európai fejedelmek, kik meghajoltak a szerencse által koszorúzott bűn előtt.^[VISSZA]
514. Bilbassoff, i. m. II. 2. 120–130. l.^[VISSZA]
515. Reimann, 101. l.^[VISSZA]
516. Brüggen, Polens Auflösung 22–23. l.^[VISSZA]
517. Hermann, V. 443.^[VISSZA]
518. Brückner 273. l.^[VISSZA]
519. Hermann, V. 696. l.^[VISSZA]
520. Ranke, Die deutschen Mächte 10. l.^[VISSZA]
521. V. ö. Beer A., Die erste Theilung Polens czímü három kötetes művét, mely a legfontosabb levelezéseket közli.^[VISSZA]
522. Reimann, 480–501. l.^[VISSZA]
523. Hermann, 644–646. l.^[VISSZA]
524. Brückner, 432. l.^[VISSZA]
525. Brückner, 182–205. l.^[VISSZA]