A pápa áldást oszt a még be nem fejezett Szent Péter-templom loggiájáról.
Lafreri „Speculum Romanae Magnificentiae” czimű műve után.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
IV. RÉSZ.
A KORSZAK SZELLEMI FEJLŐDÉSE.
XVIII. FEJEZET.
Szellemi mozgalom.
A változás okai. – Az állam. – A polgárság. Gazdasági átalakulás. A tőke. – Vallásos élet. – Művészet. – A humanismus és a nemzeti irodalmak. – A természettudomány. – A művelt társadalom. – Az egyén és az erkölcs.
Alig egy félszázad telt el attól fogva, hogy a franczia betörés Itáliába minden nagy európai nemzet figyelmét és erejét újra e félszigetre vonta, addig, míg a chateau cambrésisi béke végkép megpecsételte a spanyol túlsúlyt Olaszországban. Rövid két emberöltő és mégis egyike a legtartalmasabb, leggazdagabb, legérdekesebb szakoknak az emberiség egész történetében.
Lassú, gyakran szinte észrevehetetlen, de feltartóztathatatlan változás volt az, mely a keresztes háborúk lezajlása és a pápai túlsúly megalapítása után a középkor nagy és uralkodó intézményeit felbomlasztotta, s romjaikon új alakításoknak egyengette útját. E változásnak belső okát, legvelejét röviden abban fejezhetjük ki, hogy a feudalitás mindjobban elvált az állam eszméjétől, melynek fenntartására volt hivatva, az egyház pedig a vallás, a belső hit és érzelem világától, melynek létét köszönheté. Úgy az államban, mint az egyházban a forma, a külsőség, föléje kerekedett a lényegnek, a valónak. A hűbéres nemesség pártoskodva, magánháborúkat folytatva, átadva magát a torna és szerelem örömeinek, megfeledkezett azon nagy nemzeti és katonai feladatokról, melyek megoldásának köszönte eredetileg kiváltságait. A másik nagy kiváltságos rend, a papság, azon hatalmi állás kivivása után, melyet kétségtelenül érdemeinek köszönhetett, szintén átadta magát a nyert kincsek élvezetének. Már csak kevesen, s nem az előkelők és vezetők, gondoltak arra, hogy Krisztus birodalma nem e világból való. VII. Gergely és Sz. Bernát erős hite és lemondása mind ritkábbá váltak soraikban. Valóban a középkor utolsó szakaszának szinte symboluma a gót stilusnak akkor uralkodó iránya, melyben a sok czikornya, dísz és faragvány között szinte elvész az épület eredeti, felséges tervezete.
Ha a társadalom vezető elemei megtagadják a szolgálatot, lábbal tiporják az ideált, mely fogalmukhoz, lényükhöz füződik, annak a társadalomnak bukása fel nem tartóztatható. Orvosság csak akkor lehetséges, ha vagy új, életrevaló eszmék veszik át az uralmat, vagy pedig új elemek érvényesülnek a régi ideálok szolgálatában.
A renaissance és a reformatio kora mindkét irányban elég példát és tanuságot nyujt.
Eszmék dolgában az állami élet egész felfogása megváltozik. A szakgatott, egyenetlen, hagyományokhoz, szokásokhoz kötött hűbéres állam helyébe a római birodalomnak egységes, központosított, szigorú és pontos törvényektől védett képe lép. Az egyházi műveltség és erkölcs, mely legalább azon korban oly kevéssé bírta megvalósítani az őskeresztyénség magasztos törekvéseit, az evangeliumi egyszerűség ideáljának ad helyet, legalább Kálvin reformjában.
Visszatérés az eredetihez, az európai állami és vallásos élet tiszta nagy forrásaihoz, az antikhoz, s az apostolok és vértanúk egyházához; lerázása mindazon békóknak, nyügöknek és korlátoknak, melyekbe a barbár századok verték a gondolatot és lelkiismeretet – ez az újkor igazi hajnalának derengése. Ujjászületés ez, de mivel a történetben nem ismétlődhetik semmi, egyúttal ujjá alkotás.
Új elemek dolgában kettő ragadja meg figyelmünket: az állam és a polgárság.
A középkori nemzetek országokat, társadalmakat alkottak, de államokat oly értelemben, mint a classicus kor népei, nem. Rajtuk a személyes kapocs vagy az anyaföldhöz való szeretet és hűség érzése uralkodott, de az olyan egységhez, mely fölötte álljon magának a társadalomnak és azt a maga érdeke és felfogása szerint szabályozza és szervezze, nem bírtak felemelkedni. Maga a status szó sem használatos a középkorban s a renaissance és a kezdődő újkor viszonyai közt közeledik csak mai értelméhez és jelentőségéhez. Az olaszországi városi köztársaságokban az uralkodó pártot, vagy a zsarnokhoz tartozók összeségét nevezték statonak. Majd ugyanezt az elnevezést alkalmazták az ország vagy az uralkodó egész hatalmának megjelölésére. És mivel az uralkodó és az országos hatalom fogalma csak akkor kezd elválni egymástól, a status azután kifejezi az ugyanazon kormány alatt álló népesség és terület összeségét, s mindjobban kiszorítja az előbb e fogalmat kifejező respublicát.
Így köztársasági talajból nőtt ki ez az új elem, de igazi jelentőségét mégis a nagy monarchiáknak köszönheté. Ezekben addig az egyes rendeket nevezték statusoknak.385 A XVI. században azonban mindinkább a fejedelem személye válik a nemzeti szervezkedésnek és igy az állami életnek, a statusnak, kifejezőjévé. Abban a mértékben, a mint az uralkodó hatásköre szélesbedik, fejlődik egyúttal a status fogalma. A szorosan vett hatalmi tényezőkön felül az uralkodó gondja kezd már kiterjeszkedni a lakosságnak s pedig rend és rang különbsége nélkül, összes anyagi és szellemi érdekeire. A nemzeti élet kezd oly tartalmas, oly gazdag, oly sokoldalú lenni, minő a római birodalom hanyatlása óta nem volt sehol.
Kétségtelen, hogy ez átalakulásban nagy része volt a renaissance elméleteinek. Az is kétségtelen, hogy a reformatio, bár egészen más alapokból indult ki, lényegesen elősegítette az állami intézményeknek és az állami eszmének fejlődését. Az egyházi rend addigi különállása megszünt, az az egész óriási hatáskör, melyet addig a papság foglalt le a maga részére, a reformált nemzeteknél egészen a világi kormányra szállott át, s azoknál is, melyek hívei maradtak a katholikus egyháznak, a fejedelmek rendelkezése alá jutott. A nagy szellemi küzdelem eldöntése végre is a hatalmi tényezők állásfoglalásától függött. Az uralkodók és nemzetek határoztak a fölött: fenntartsák-e a régi egyházat, vagy ha eltérnek tőle, melyiket fogadják el az újító tanok közül. Így a fejedelmi hatalom sokkal közvetlenebbül érvényesülhetett egyházi téren még a katholikus országokban is, mint azelőtt.
Ezen általános okok mellett nem hiányoztak a személyes momentumok sem. Ritka az a kor Európa történetében, melyben az állami eszmét annyi határozott és jelentékeny egyéniség képviselte volna a trónokon. mint a XVI. század első felében. II. Julius és X. Leo pápák, Miksa és V. Károly császárok, I. Ferencz, VIII. Henrik, Wasa Gusztáv, Rettenetes Iván mind született uralkodók voltak tehetségöknél, lelki erejöknél és temperamentumuknál fogva. Csak így történhetett, hogy a midőn minden megrendült, a mi a társadalmat addig összetartotta, az uralkodók iránti engedelmesség, mint a nemzeti erőknek legnagyobbika, nemcsak hogy nem halványul, hanem minden mást elhomályosító jelentőségre emelkedik.
A polgárság. Gazdasági átalakulás. A tőke.
Szintúgy nem új a polgárság, de az a szerep, melyet játszik és az egész erkölcsi alap, melyen áll, nemcsak hogy átalakult, hanem valóban eltért attól, melyen addig állott és fejlődött.
Eredetében a polgárság ép úgy katonai, mint gazdasági czélokat szolgált. Csak midőn a városok növekedő gazdagsága képessé tette őket zsoldos hadak fogadására, szentelhette magát a lakosság egészen polgári foglalkozásának. A keresztes háborúk óta egyre növekedő forgalom, a szükségletek szaporodása, az egész életmód átalakulása egyre gyümölcsözőbbé tették a munkát. Az ingó vagyon, a pénz, mindinkább a városok falain belül gyűlt össze. Ott kezdődött meg újra e fejlett gazdasági viszonyok legfőbb kifejezője, a pénzgazdaság, a tőke, mint elsőrendű politikai tényező.
A fejlettebb politikai és gazdasági ismeretekhez képest változott az ingó vagyon felől való felfogás is. Az ingó vagyon és annak jelentősége morális szempontból is kibontakozott azon békók közül, melyekbe verték volt e középkornak ebben a tekintetben nagyon következetes, de épen nem helyes elmélete és gyakorlata egyaránt. Akkor is hatalom volt ugyan a pénz, de elismert, jogos, sőt a műveltségre és haladásra nézve szinte nélkülözhetetlen tényezővé csak a felfogása és felhasználása felől való nézet megváltozásával emelkedhetett.
Nincs ugyanis tévesebb és helytelenebb, egyszersmind következtetéseiben igazságtalanabb nézet annál, hogy a középkor nem ismerte, megvetette a pénz hatalmát. Ez csak egyes asketákra és iskolájukra nézve áll. De a népvándorlás népeinek és a tőlük származó nemzeteknek és fejedelmeknek kapzsisága és sóvársága ép oly tagadhatatlan tény, mint a minduntalan megújuló panaszok a papságnak, különösen pedig a római kuriának határtalan pénzszomja és abból fakadó igazságtalansága és elnyomása ellen. Ebből a szempontból a középkor nem tehet méltán szemrehányást sem a pogány ókornak, sem a modern századoknak.
Másban áll az alapvető, minden mást megmagyarázó különbség. Az ingó vagyon megszerzésének és gyarapításának a középkori világnézet által befogadott módja a zsarolás, akár világi erőszak, akár egyházi kényszer útján. A munka útján való gazdagodás magában véve is ritka volt, a mellett pedig nem menekülhetett az erőszakon alapuló társadalom lenézésétől. Az újkor gazdasági tekintetben nem más, mint a munka felszabadulása ezen százados elnyomás és megvetés alól, elismerése a gazdasági boldogulás legfőbb és legfőkép jogosult eszköze gyanánt.
Ezzel kapcsolatos magának az ingó vagyon természetének átalakulása.
A középkorban uralkodó formája a kincs; kivánatos, mondákban és hőskölteményekben ünnepelt, de terméketlen érték. Óriási haladás kellett ahhoz, hogy az új értékek létrehozásában főszerepet játszó, a munkát fejlesztő tőke váljék belőle.
Egyházi törvény és lovagias elfogultság egyaránt elitélte a pénz gyümölcsöztetését, a kamatot. Sokan kijátszották ugyan a törvényt, még pap is akadt sok, ki kamatra kölcsönzött, de egészben véve oly nagy volt a társadalmi nyomás, hogy a vagyongyűjtésnek csupán barbár módjai látszottak jogosultaknak. Mivel pedig a fejedelmek nem lehettek el jövedelmeik kezelése és kölcsönök nélkül, a pénz és kölcsönügy többnyire a zsidók-, nálunk inkább az izmaeliták kezére jutott, kiknek szabad volt kamatot szedni, de viszont más foglalkozást űzni nem volt szabad. Ezért őket érte a társadalom haragjával és megvetésével együtt az a gyűlölet is, mely méltán üldözi az uzsorást. A haszon pedig valójában az uralkodók és papok zsebeibe folyt, mert a zsidó szivacshoz volt hasonló, melylyel összegyűjtötték a pénzt, hogy ismét, valami általános vagy részleges üldözés alkalmával, kipréselhessék.
Először Olaszország nagy kereskedő városaiban jutott a társadalom a pénzt és forgalmát szabályozó természetes törvények tudatára. A XIII. század közepe óta a nagy nyugoti országokban a genuai, firenzei, velenczei bankárok, a «lombardok» lépnek az üldözött zsidók helyébe. A Mediciek bankárcsaládja fejedelemségre jut; két sarja még a pápai trónt is elnyeri. A városok nagy politikai vállalatai, melyeket csak zsoldos hadakkal hajthattak végre, nagy hitelt feltételeztek. A fölvett kölcsönök kamatoztatása és visszafizetése érdekében, lekötve jövedelmeiket és a polgárok összeségének vagyonát, járadékokat – rente – bocsátottak ki. Így fejlődött először az államadóssággal együtt a pénz kamatoztatásának általános elismerése.386 A királyok, kik addig csak személyökre szóló adósságokat ismertek el, csakhamar követték ezt a példát. De mivel jövedelmeik korántsem voltak oly biztosak, s nem folytak be oly szabályosan, mint a városokéi, úgy segítettek magukon, hogy városaikat bírták rá adósságaik elismerésére és a kamatok fizetésére. Még a XVIII. században is a franczia királyok rentejaiért Páris városa állott jót, a Habsburgok adósságaiért pedig Bécs városa.387 A város ugyanis, mint örökös jogi személy, hasonlíthatatlanul nagyobb biztosságot nyujtott a királynál, kinek kötelezettségeit tán már utódja sem vállalja el.
Látjuk ezekből, mily jelentőségre jutott nemcsak a gazdasági, hanem a politikai életben is a tőke és annak megteremtője, a munka. Mert azon mértékben, a mint az állami hatalom megerősödött, elhanyatlott a kincsszerzés feudalis módja rablás és zsákmányolás által, a királyok pedig, a magok érdekében is, gondját viselték annak, hogy a polgárok munkája védett és gyümölcsöző legyen. Annak eredményeire még mindig inkább rátehették kezöket, mint a papságnak és nemességnek annyi kiváltsággal védett jövedelmeire. Mivel pedig e kiváltságos rendek egész hagyománya királyellenes volt, természetes volt az uralkodók törekvése gazdagságuknak megnyirbálására. Ebben igen nagy segítségökre volt, különösen az annyira gazdag papsággal szemben, a reformatio. Nemcsak a protestáns fejedelmek éltek az alkalommal, hanem a katholikusok is. Az ő országaikban is egyre több egyházi jövedelem szállott a koronára, mint az igazi hit védőjére, az oltalmazására szolgáló vállalatok vezetőjére.
Így jött létre a királyság szövetsége a munkás polgársággal. Ez a szövetség egyrészt a királyok kötelességévé tette a közrend fenntartását, a közbiztonság és a munka megoltalmazását, másrészt pedig a polgárság erejét, kivonva azt a bástyák és czéhek szűk köréből, nagy országos és nemzeti vállalatok szolgálatába ajánlotta. Már ki volt tűzve az út, melyen az állam által védett munka alapján megalakulnak a modern nemzetek.
A pápa áldást oszt a még be nem fejezett Szent Péter-templom loggiájáról.
Lafreri „Speculum Romanae Magnificentiae” czimű műve után.
De ez még csak a kezdet kezdete. Még az olasz városokban, hol legtisztábban jelentek meg a renaissance politikai eszméi, sem lehetett befejezett, következetes, egységes műremekké alakítani az államot, olyanná, milyenek a hellén köztársaságok, minő a Scipiok és Caesarok Rómája volt, annál kevésbbé az annyi hagyomány által korlátozott nagy birodalmakban. Hogy is lehetett volna az imperium és a status új felfogása mellett egészen mellőzni a királyságnak egyházi és feudalis eredetét? Elég volt, ha ezek a különböző elemek összefolytak és az ősi traditiók helyet engedtek az új fejlődéseknek, de az eszmének egészen megfelelő állami alkotásról épen nem lehetett szó. Még leginkább művészi és egyéni az a befolyás, melyet magok az uralkodók gyakorolnak, s az a mód, melyben saját felfogásuk és érdekök szerint bizonyos szerves egészszé forrasztják össze az uralmuk alapjául szolgáló annyira különböző tényezőket. Ily értelemben az V. Károly császársága, a X. Leó vagy II. Julius pápasága a történet legérdekesebb jelenségei közé tartoznak, csak úgy mint VIII. Henrik és I. Ferencz királyságai.
Így az a törekvés, hogy az állam és a társadalom működését egyszerű és egységes szabályra vigyék vissza, a fennálló viszonyok ellenállása miatt nem vezethetett teljes eredményhez. A XVI. század ép oly kevéssé valósította meg Macchiavellinak, mint Morusnak eszméit. Elég volt, hogy kitűzte a fejlődés útját, hogy kimutatta, az állapotok tarthatatlanságát, a többi a felkeltett mozgalmak erejének volt a dolga.
E mozgalmak közt kétségtelenül a vallásos volt leghatalmasabb, következéseiben legfontosabb.
Itt is az egyszerűsítés, az eredetre való visszavitel eszméje az uralkodó. A kérdés nagy morális jelentősége mellett a tudományos kritika fellépése és térfoglalása sem kicsinylendő. Az eredmény a vallásos érzés feléledése, nem csupán a protestáns nemzeteknél, hanem a katholikusoknál is, sok babonának és külsőségnek elhagyása, az egyházi fegyelemnek szigorúbb kezelése, a dogmáknak pontosabb, és szabatosabb kifejtése. Megjelenik már a lelkiismeret szabadságának nagy modern elve. Csakhogy a protestánsok is csak ott hivatkoznak reá, a hol ők a gyengébbek. Hol a hatalom kezökben van, csak úgy visszaélnek vele, mint elleneseik. Bárminő örvények választották el a különböző egyházak theologusait, egyben egyetértettek: abban, hogy a másvallásút minden egyházi és világi eszközzel megszorítsák és elnyomják. A szabad kutatás szellemét, az első lépések után, egyaránt száműzte Róma, Wittenberg és Genf. A reformátio így bizonyos tekintetben ellentétbe jutott maga magával, eredetével. Itt is úgy volt, hogy az új eszmét még nem lehetett megvalósítani, mert az eszközök, melyek rendelkezésre állottak, csak a hagyományosak lehettek, azok, melyek annyi visszaélést és lelki kényszerítést szolgáltak: az inquisitio és a könyvbirálat egyik vagy másik formája.
Alig van az emberi természet megismerésére és a nagy történeti munka lassúságára és nehézségére nézve tanulságosabb és termékenyebb tanulmány, mint a reformatióé. Az isteni szikra megvillanását kell látnunk Luther daczában, Kálvin önmegtagadásában, Loyola belső küzdelmében és Xavér Ferencz oktatásában egyaránt. És az igazságra, a lélek belső megtisztulására törekvés buzgó, eget kérő malasztjának nyomában nem látunk mást, mint vért, háborút, üldözést és elnyomást. Első tekintetre úgy látszanék, mintha az emberiség sorsa nem javult volna semmivel, csak megoszlásának és így nyomorúságának okai szaporodtak volna mindenfelé.
És mégsem úgy áll a dolog. A megindult nagy küzdelem mégis oda vezetett, hogy az emberi léleknek köre kitágult. Az ősöktől átvett hit kegyes megadása mellé, mint szintoly értékes, mert a szellemet felszabadító vonás, az egyéni meggyőződés rendületlen ereje lép, a szabad kutatásnak világrendítő merészsége. A vallásos türelem, a lelkiismereti szabadság, a tudományos meggyőződés szentsége a XVI. század elején csak szavak, melyeknek tényekké kellett válniok. Hogy az annyi század munkájába és vérébe került, hogy annyi akadályt kell még legyőzni a czél elérésére, az mitsem von le azok érdeméből, kik egyéniségöket, lelköket vetették oda a küzdelem megindulásakor.
Egyházban és államban egyaránt, óriási szervezetek, százados hagyományok súlyával kellett megvívnia az új eszméknek. Ha volt is eredmény e téren, ez csak számos nemzedék vére és verejtéke árán volt elérhető. Szellemi téren is el kell pusztulnia az egyiptomi szolgaságban nevekedett nemzedéknek, hogy a kiválasztottak csekély hada mennyei láng vezetése alatt elérhessen az igéret földjére.
Sokkal közvetlenebb és gyorsabb a haladás ott, hol nem nagy tömegek áthatásáról, hanem az egyéni munka szabad termékeiről van szó: a művészetben és a tudományban.
Raphael arczképe.
Festette önmaga, Flórenczben. Müller Frigyes karcza után.
Művészet dolgában is százados, részletes fáradozás előzte meg és készítette elő a renaissance világraszóló nagy tehetségeinek győzelmes feltünését. Sehol sem volt oly nagy az antik hatás, mint a képzőművészetek, különösen a szobrászat terén és sehol sem lépett fel önállóbban és diadalmasabban az újkor szelleme, mint épen az ókori remek alkotások befolyása alatt. Visszatérés az egyszerűhöz, a természethez, a valóhoz, volt itt is a jelszó. Csakhogy a valót a szép iránt való eleven érzék és a tehetség annak kifejezésére tették művészivé. A cinquecento mesterei csak úgy rajongtak a test szépségeért, mint a régi görögök vagy rómaiak. A női szépség minden árnyalata a velenczei Tizian Vecellióban találta legművészibb kifejezőjét. Ugyan ki birta volna jobban kifejezni a lélek erejét, mint Lionardo de Vinci, az érzelem báját, mint Raphael, az akarat magasztosságát, mint Michel Angelo? És hogy az embernek, a világ urának, kihez leszáll maga az istenség is, hogy fölemelje magához, meg legyen a megfelelő művészeti kerete, a szent vagy profán történet ábrázolásait, vagy a mythologia jeleneteit a természetnek rajza kiséri. A környezet, a tájék így jut először művészi kifejezésre, az ember, bár még a teremtés központja, érzi függését a magasabb és a földi hatalmaktól egyaránt.
A milyen tudatos a nagy olasz képirókban az, hogy a classikus világ által tört ösvényen járnak, annyira öntudatosan lázadnak fel a középkor conventiója, a természettől és szépségtől való eltérése ellen. Senki Raphaelnél erősebben nem bélyegezte meg a «góth», azaz a középkori barbar stilust.
Bár magok is mesteriskolákból, szinte czéhekből kerültek elő, egyéni önérzetökben lerázzák a korlátozó hagyományt és nem ismernek el más törvényt, mint a melyet maga a művészet, a szép szab elő. Mert ők nem festők, szobrászok vagy építészek akarnak lenni, hanem művészek, a szó igaz értelmében, a szép birodalmának urai és művelői. És mivel nem csak a márvány és a vászon szolgáltatja a szépnek anyagát, hanem ép úgy a nyelv, a szó, a hang is, valamennyien költői és zenei alkotásokban is mutatják «virtu»-jokat, istenadta és maguk által tovább fejtett tehetségöket.
Érzésökben, alkotásaikban görögök vagy rómaiak, de hitökben nem szünnek meg keresztyének, katholikusok lenni. Közülök épen a legnagyobbak soha el nem ért tökéletességben birják kifejezni, megtestesíteni a katholikus vallás mély rejtelmeit, a léleknek istenhez való emelkedését, a Boldogasszony szépségét és siralmát, az istenembernek földön járását, szenvedését, megdicsőülését. És mintha tudná, hogy a pogány és keresztyén fogalmak e zűrzavarában kötelessége a nyilt vallomás, annak kijelentése, hová tartozik, Raphael a disputában kifejezi az isteni tudománynak nagy felsőségét az emberi gondolkodás, a pogány bölcseség hagyománya fölött.
Tizian.
Caracci (1558–1601.) rézmetszete után.
Az igaznak az értelem annyi gyarlóságán és az előitélet ezernyi formáján át kell magának utat törnie; az erkölcs hirdetése csak ritkán talál befogadására méltó lelki emelkedettségre, de a szép előtt, a mennyiben csak az érzékekre hat, tárva minden kapu. A renaissance művészete, alig hogy honában kifejlődött, megkezdte diadalútját Európaszerte. A hol csak voltak pompás fejedelmi udvarok, büszke városok és gazdag polgárok, megkezdték a versenyt a Mediciekkel, a pápákkal, Firenze és Velencze városaival.
Legelől járt Magyarország, hol Mátyás finom szelleme átértette az új művészet egész virágát, még mielőtt az teljesen kinyilt volna. De a nagy király halála után nem volt, ki művét folytassa. A létért való ádáz küzdelemben még a középkori műveltség nagy része is veszendőbe ment, nem hogy a nemzet az újat befogadhatta és tovább fejleszthette volna.
Németországban a magyar származású Dürer (Ajtósi) Albert (1471–1527) a művészi renaissance legkiválóbb képviselője. Olaszországban tanult, csak ott érezte igazán jól magát; otthon az észak fagyos lehét érezte. Nem tud a színekkel úgy bánni mint nagy mintaképei, de rajzra és a jellemzés erejében igazi mesternek mutatkozik. Hiven ragaszkodik a természethez és élethez, s valódi művész lévén, iparkodik tisztában jönni művészete alapelveivel, elméletével. A német festészetet ő szabadította fel a czéh korlátai alól. Ifjabb kortársa, Holbein János (1497–1543), szintén Itáliában tanult, de mivel hazájában nem igen foglalkoztatták, 1526 óta leginkább az angol királyi udvarban tartózkodott. Arczképeiről azt mondta egy olasz: csak ez fest ábrazatot, a többi csak álarczot. A darmstadti és drezdai képtárakban levő madonnáit a németek Raphael Sistinájával szeretik szembeállítani. Pedig minden ügyessége mellett is egészen hiányzik belőle az eredetiség. A németek harmadik hires művésze, Cranach Lukács, inkább a reformatió szolgálatában terjesztett fametszetei által szerzett érdemet, mint szorgalmas, de épen nem szép képei által. Egyáltalában az volt az akkori német művészet kettős veszélye, hogy vagy egészen az olasznak befolyása, alá jut, vagy pedig nem kerülheti ki a nép elmaradott izlésének hatását. Ezen kettős veszélytől egyedül Dürer birt szabadulni.
I. Ferencz franczia király családja körében.
Miniature I. Ferencz imakönyvéből. Berlinben, a kir. metszetgyüjteményben.
Sehol sem volt gyorsabb és maradandóbb az olasz művészet hódítása, mint Francziaországban. Még 1494-ben a francziák barbarok módjára kirabolták a Mediciek firenzei gyüjteményét. Egy emberöltővel később Raphael egy vásznának megérkezése nagy eseménye volt az udvarnak. A képet betakarták, eleinte csak néhány kiválasztottnak mutatták és nagy ünnep volt, midőn az egész udvar előtt leleplezték. Ebben a változásban Ferencz királynak volt legnagyobb érdeme, de az a követés, melyet példája a főuraknál talált, világosan mutatja, hogy az izlés finomodása nem volt királyi kiváltság és hogy a szépművészet itt valóban új hazára lelt.
Itt különösen az építészet fejlődött ki, melynek a király gazdagsága és hatalma s az előkelő társadalom központosítása az udvarban nagy feladatok megoldását tűzi ki. Ezen korból valók a bloisi, chambordi, chenonceauxi, fontainebleaui kastélyok és még Ferencz alatt kezdték meg a Louvre középkori várának az új stilusban való átépítését. Eleinte olasz művészek vezették a munkát és a belső diszítést. Benvenuto Cellini is sokáig szolgálta a franczia királyt, de még e korban a franczia tanítványok, különösen Pierre Lescot és Philibert de l’Orme, felülmulták mestereiket. Az utóbbinak művei közül az aneti kastély és a Tuileriák kastélya a renaissance profán építészetének talán legkiválóbb emlékei.
Ebben a pontban a franczia nemzetnek Italiában szerencsésebb versenytársa, a spanyol, nem vetekedhetett vele. Ott csak később fejlődött a renaissance művészete, akkor, mikor a Habsburgok dynastiája II. Fülöppel nemzetivé vált. A XVI. század első felében a classikus stilus még egyenlőtlen küzdelmet folytatott a mór befolyással, mely díszítéseinek és czikornyáinak sokféleségével itt mintegy a gótot pótolja. Angliában is csupán a királyi udvar nyujtott még otthont az olasz iskolának. A művészek még mind idegenek, mint Holbein, és a mit az angolok magok alkottak, az még a gót diszítő stilus végletbe vitelében áll. E «flamboyant» stilusnak e korból VII. Henrik sírkápolnája Westminsterben a leggazdagabb és legnevezetesebb emléke.
A chambordi kastély.
Megkezdette I. Ferencz, 1532-ben, befejezte XIV. Lajos.
A nagy szellemi mozgalmak e kora a zenét is átalakította. A középkori egyházi zene mesterkéltségével szemben maga Luther lép fel mint reformátor. Az 1524-ben Wittenbergben megjelent ChoralBuch megteremti azt a templomi zenét, melyben részt vesz az egész nép. Felvannak ott használva a régi egyházi énekek egyszerű, magasztos dallamai csak úgy, mint a huszíták rajongó énekei, és a német népdalok melódiái. Mindenben azonban az áhítat, a belső érzelem egyszerű kifejezése a főczél. Hasonló úton járt a kálvinista egyházi zene, melynek a zsoltárok szolgáltatták anyagát. A katholikus egyház helyreállításának a trienti zsinat által is meg van a maga nagy zenészeti emléke, Palestrina miséje, melyet 1565. junius 19-én adtak elő először IV. Pius pápa előtt, s mely Marcellus pápa miséjének neve alatt ismeretes. Fenkölt nemessége és tisztasága e művet a modern zene első remekévé avatják.
A humanismus és a nemzeti irodalmak.
Tudomány dolgában már maga a classikusok teljes megismerése és jobb értelmezése új epochát alkotott. A műveltség még első sorban és szinte kizárólagosan humanista alapon nyugodott. A különbség az előbbi korhoz képest abban állott, hogy most már e téren is világiak jártak elől. Nemcsak férfiak járultak az izlés és ismeret e tiszta forrásaihoz, még az előkelő nők is versenyeztek a tudomány pálmájáért. Az olasz Isota Nogarola mint tudós kiadó örökítette meg nevét, s Erzsébet királyné nemcsak hogy latinul beszélgetett az oxfordi és cambridgei tanárokkal, hanem görögül is jól értett. A philologiában és a régiségeknek, különösen a jog- és államtudományiaknak magyarázatában most már a francziák jártak elől. A franczia királyok jogkörének kiszélesítése és megállapítása a régi római jog alapján a franczia nagy philologusokban ép oly buzgó védőkre talált, mint két századdal előbb a legistákban. Az első nagy görög szótár a franczia Estenne Henrik műve.
Ez a classikus tanulmány alapította meg először az összes európai nemzetek előkelő osztályainak közös műveltségét. Az iskolázás nagy lendülete a reformatio befolyása alatt mind szélesebb körökben terjesztette el Plato és Homeros, Cicero és Horatius cultusát. Luther maga épen nem volt ugyan barátja ezeknek a tanulmányoknak, de Melanchthon hive maradt annak az iskolának, melynek tudománya javát köszönheté. Az orthodox lutheránusok nem is birták neki megbocsátani, hogy theologiájában érezhető volt a régi philosophusok hatása, hogy Terentius olvasását ajánlotta, hogy egyik tanítványa isteni könyvnek mondá Homerost, a másik pedig Pindarost fejtegette. Viszont a jezsuiták egészen magokévá tették koruk műveltségét és iskoláik egyenes folytatói voltak a humanismus mozgalmainak. De az érdek már általánossá vált, a tudományt többé nem lehetett egy rend vagy egy kaszta részére lefoglalni.
Ariosto.
Enea Vico (1512–1570.) rézmetszete után.
Irodalom dolgában még nemcsak a latin nyelv uralkodott, hanem a latin izlés és gondolkodás is. Csak az olasz költészet fejlődött már önálló, művészi alakításra Ariosto Örjöngő Rolandjában s az olasz prózát emelték magas szinvonalra a nagy történetíróknak, különösen Macchiavellinek remekei. Németországban csak Luther birta teljesen kifejteni a német nyelvben rejlő erőt; utána csak a durvaság maradt meg. A franczia irodalom még a latinnak és a népiesnek kettős gyámsága alatt sinylődött. Ha finomságra és előkelőségre törekedett, könnyen idegenszerűvé vált, ha pedig nemzeti irányt követett, nem kerülhette ki a szószátyárságot, a közönséges, nyers, sőt trágár kifejezéseket. Ez utóbbi hibákban sinylődik különösen Rabelais híres regénye Gargantuáról. Margit királynénak, I. Ferencz hugának elbeszéléseiben sok ugyan a finomság, de még több a sikamlós, sőt egyenesen erkölcstelen beszéd és cselekedet. Heptaméronja e szempontból igazi történeti emléke annak a kornak és annak az udvarnak, melyben, mint Jeanne d’ Albret, IV. Henrik anyja írja, «nem is a férfiak szólították fel a hölgyeket, hanem a nők az urakat». A magyar irodalom még csak akkor kezdett kibontakozni pólyáiból. Sz. Pál leveleinek fordítása, mely 1533-ban jelent meg Krakóban, még nagyon is mutatja a nyelv nehézségeivel való küzdést. Tinódy Sebestyén énekeinek pedig inkább a történeti hűségben és a hazafias érzés becsületes megnyilatkozásában áll maradandó becsök, mintsem költői formájukban vagy magas szárnyalásukban. A magyar nyelv törvényeinek kutatása is akkor kezdődik Erdősi Sylvester János grammatikájával. Csak a magyar nyelv nagyobb használata levelezésekben, közügyekben és a szószéken, valamint az idegen műveltség és iskolázás befolyása készítették elő azon fejlettségét és plastikáját, mely a következő korszak elején hirtelenül tűnik elénk Balassa Bálint verseiben.
A nemzeti irodalmak ezen termékei, bármily nagy is a jelentőségük az illető nemzetre nézve, általános érték szempontjából még nem állhatták ki az összehasonlítást a classikusokkal. Így nemcsak tudós hiúság, hanem valóban nagy művelődési szükség tartotta fenn továbbra is a holt nyelvek hegemóniáját. Az új-latin irodalom épen nem emelkedett a régi fölé. És ha irodalmi alkotások velejére nézünk, soha sem szabad felednünk, hogy a renaissance sem a dráma, sem a philosophia terén nem bírt újat és maradandó becsűt alkotni. Így függése az ókori emlékektől az irodalom és gondolkodás azon térein, melyhez Athén nagy műveltségtörténeti szerepe van kötve, még inkább nyilvánvalóvá válik.
De bárminő gazdag volt is az a kincs, melyet az ó-kor hagyott az újra, bárminő gazdag és változatos az anyaga és tartalma, bárminő művészi a formája, az új-kor emberének gondolkodását és érzését ez a dús örökség már nem elegíthette ki, úgy a mint a deák nyelv sem fejezhette már ki az új eszméknek minden árnyalatát. Nem is nézve a nagy vallásos ellentétet, melyet a humanista irodalom minden látszata sem takarhat el, az újkor elején nagyobb részét ismerték a földnek és többet tudtak a világ egyeteméről. mint valaha a görögök és rómaiak tudhattak vagy akár mesélhettek. És a mi annál is fontosabb, megtalálták a módot és eszközt arra, hogy még tökéletesebb és biztosabb megismerésre jussanak.
A XV. században a humanismus volt a szabad tudomány, mely az egyetemeken, vagyis a tudós czéheken kívül fejlődött és fejlesztette a többit is, a XVI. században a természet tudománya veszi át a vezető szerepet. Ezt csak az a körülmény fűzi a hivatalos tudományhoz, hogy művelői többnyire orvosok, tehát befogadott czéhhez tartozók. Igaz, hogy ezeknél is többet tettek a tudományos anyag beszerzésére nézve Columbus és Vasco de Gama hajósai, Albuquerque, Cortez és Pizarro katonái, de az anyag feldolgozása mégis csak azokra maradt, kiknek más is volt az előképzettségük, mint az, melyet a személyes tapasztalat megadhatott.
Így először is megváltozik a föld felől való nézet. A földrajz igazi kosmographiává tágul. A fölfedezéseket nyomon követik a leirások és ábrázolások. Az utazók és az olvasó közönség részére már jobb és pontosabb térképeket szerkesztettek, különösen Olaszországban, majd Németországban is, hol a XVI. század elején Behaim Márton, majd Waldseemüller térképei megérdemelt hírnévnek örvendettek. A föld gömbalakja már átment a köztudatba és e gömb egyes részei már nagyjában azt az alakot kezdik nyerni a földabroszokon, minőknek ma ismerjük. A mint a forgalom mindinkább Németalföldön központosult, a földrajz tudománya is ott tett szert legavatottabb művelőire. Ortelius térképei, melyeket Antwerpenben adtak ki, szinte tartományonkint híven ábrázolják Európát, de a távoli világrészekre nézve is összeállítják az egész új anyagot. Addig a földet csak két félgömbön tudták ábrázolni. A szintén németalföldi Mercator Gellért (1512–1595) először alkalmazott olyan projectiót, mely szerint az egész gömböt oda lehetett vetíteni egy síkra.
A fölfedezések megindításában Columbus által egyforma része volt a tapasztalati anyag felhasználásának és az elmélet által ösztönzött szabad vállalkozásnak, és e szempontból valóban áthatja őket az újkor szelleme. Columbus számításában a föld mint égi test szerepel, s azok a nagy feladatok, melyeket a tengeri hajózásnak megoldania kellett, szükségessé tették a csillagászat tudományának fejlesztését és felhasználását. Hanem azért az újkor legnagyobb csillagászati fölfedezése, valamennyi többinek előidézője, nem a tapasztalásnak és megfigyelésnek, hanem a merész elméletnek és a türelmes, pontos számításnak volt a gyümölcse.
Még a XV. század derekán a német Regiomontanus (königsbergi) János tűnt ki oly csillagászati táblák összeállításával, melyek a régieket nagyon felülmúlták. Regiomontanus Italiában tanult és Magyarországon is tartózkodott a tudós Vitéz Jánosnál, Nagy-Várad püspökénél.
A csillagászat azonban még mindig lealázó, szolgai munkát végzett, nemcsak kalendarium csinálást, hanem horoscopiumok állítását is, de a pontosabb észlelések előkészítették azt a fölfedezést, mely az astronomiai tudománynak az ókortól átvett, babonás tisztelettel környezett rendszerét megdöntötte és újat, az igazságnak megfelelőt állított helyébe.
Az alexandriai Ptolemaios nyomán, ki óriási szorgalommal állította össze az ég és a föld mathematikai meghatározásait, mindig azt hitték, hogy minden égi test a központban nyugovó föld körül forog, egymást sokfélekép metsző körökben. Egy lengyel származású pap, Kopernik Miklós (született Thornban 1473. febr. 19-én, meghalt mint frauenburgi kanonok 1543-ban.) bebizonyítá, hogy csillagászati rendszerünknek a nap a központja, a föld pedig csak egyik bolygója. Kopernik is Olaszországban tanult és a mathematika mellett nagyon behatóan foglalkozott orvostannal is. Munkáját már 1506-ban megkezdte, de csak 1530-ban fejezte be és a könyv csak 1543-ban jelent meg Nürnbergben. Úgy mondják, hogy szerzője csak halálos ágyán látta az első példányát.388
Kopernik hypothesise nem volt új, már Krisztus előtt három századdal kifejezte azt samosi Aristarchos. Az újkor nagy csillagászának érdeme tehát nem az elmélet ujsága, hanem a bizonyítás pontossága, az egyes jelenségeknek és adatoknak az igazság szerint való csoportosítása.
Addig a földet tekintették úgy szólva az egész teremtés czéljának és az astronomia igazolta e felfogást. Most csak közönséges planétává lőn, és az emberiség szeme előtt megnyílt a világ egyetemének végtelen nagysága. Még XVI. században Giordano Bruno arra a következtetésre jutott, hogy a világ végtelen, határtalan. Mi akkor az a porszem, a föld, mi az ember, ki a teremtés koronájának vélte magát? Nem csuda, ha a katholikus és a protestans papság egyaránt elvetette ezt a felforgató tant.
De nem is a tudományos igazság megállapításában, az egész világnézet megváltoztatásának megkezdésében áll Kopernikus tanának legfőbb jelentősége. Alig volt valaha tan, mely egyházi és világi autoritások egybehangzó itélete alapján szilárdabbul állott volna a közmeggyőződésben, mint Ptolemaios rendszere. És most egy ember lelkiismeretes kutatása kimutatja az ezredéves tévedést. A tudományos meggyőződés, a semmitől vissza nem riadó igazságszeretet akkor ünnepelte első nagy diadalát a tekintélyek tisztelete fölött.
Vasco da Gama.
Pedro Baretto de Resenda kéziratából. London, British Museum
Nemcsak az ég és a föld ismerete haladt ezóta új pályán, hanem az emberi test ismerete is. Az orvostannak még mindig Hippokrates és Galenus munkái szolgáltatták az alapjait. Az ő tanaikat a scholastikus kor tudósai számtalan érthetetlen formulával vették körül és a haladás úgy szólva csak az araboktól átvett gyakorlati útmutatásokban, vagy a népies gyógyszerek befogadásában állott. Az igazi tudományos alapot, a bonczolást egészen elhanyagolták. Vesalius András (szül. Brüsselben 1514, meghalt 1564.) volt az emberi test anatomiájának igazi megalapítója. Munkája az emberi test alkatáról389 már holttesteken végzett bonczolásokon alapult, mi végre eleinte különösen a kivégzetteket használták. Nagy híre megnyerte részére V. Károly császárnak, majd II. Fülöpnek kegyét és a páduai egyetem tanszékét, de viszont elkeseredett elleneivé tette az egész orvosi czéhet. Végre is azzal vádolták, hogy élő embert bonczolt és vezeklésül a szentföldre kellett zarándokolnia.390 Visszatértében Zante szigetére vetette a vihar, hol elhagyatva éhen halt. Ha Kopernikus a tanait lassan megérlelő, a külső élet zivataraitól érintetlen tudósnak szinte mintaképe, Vesalius sorsa a tudományos igazság martyrjának hányatott, keserves pályáját tünteti fel. Még borzasztóbb sorsra jutott a kor másik nagy orvosi lángesze, a tüdők és szív vérkeringésének fölfedezője, Servet Mihály. Ó az, kit Kálvin, igaz, hogy theologiai munkája miatt, Genfben máglyán végeztetett ki. Az emberi test egész vérkeringését még ebben a században az angol Harveynak sikerült megállapítania.
A gyógyítás terén a franczia Paré Ambrusnak (szül. 1517, meghalt 1590), az első nagy sebésznek volt legtöbb érdeme. Paré szegény borbélylegény volt, ki sohasem tanult meg latinul és kit csak akkor, mikor híre már meg volt állapítva, fogadott be kegyelemből a párisi sebészek testülete, franczia értekezése alapján, de az orvosok akkor is ellenmondtak. Őt a gyakorlat megtanította a puskagolyók okozta sebek kezelésére. Ezeket addig mérgezetteknek tartották és égetéssel kezelték. Ő alkalmazta és ajánlotta először a lekötést a vérzések megakadályozására.391
Mindeddig a természeti tudományokat leginkább az orvostan segédtanai gyanánt nézték. Önálló módszerök alig volt, az orvostan révén függtek csak össze a tudományok egész scholastikus rendszerével. Nem csuda, ha minden telítve volt babonával, ha a bölcsek kövének, az ifjúság vizének feltalálása foglalta le a legjobb elméket, ha minden kőnek, minden növénynek első sorban csudás gyógyító vagy megrontó hatását kutatták. Az emberfölötti erők beavatkozása, az ördögidézés, a jó vagy rossz szellemeknek szolgálatba fogadása varázskörben tartotta lefogva a lelkeket. A természet gonosz erői fölött az ördög segítségével a közvélemény szerint szabadon rendelkeztek a boszorkányok és így ezeknek kiirtása szinte legfőbb czélja lett egyházi, világi hatóságoknak egyaránt. E téren vetekedett egymással minden nyugoteurópai ország, de Németországban különös szenvedélylyel és alapos tudománynyal űzték az üldözést. Braunschweig tartományában egy-egy nap 10–12 asszonyt égettek. Egy hely Wolfenbüttel mellett a sok égető czölöp miatt egész kis erdőnek látszott. A malleus maleficarumnak sokkal több volt a tanulmányozója és hívője, mint Kopernik, Vesalius vagy Servetus könyveinek.
Ily viszonyok közt a természeti tudomány alig tehetett más úton előmenetelt, mint az adatgyüjtés és leírás útján. Paracelsus nem mystikus chemiája által vitte előre a tudományt, hanem az ásványok jobb osztályozása által. Az állatok leirásában a zürichi Gesner Konrád tűnt ki, a növények természetrajzában szintén németek, Bock Jeromos, Fuchs Lénárd és Eberwein a páfrányok tenyésző szervének fölfedezője jártak elől. A különböző égaljak növényeinek megismerése lehetővé tette az első botanikus kertek megalapítását Páduában és Pisában.
Szembetűnő, hogy a tudományok birodalmának hagyományos beosztását nézve, legnagyobb a fejlődés a theologiában és az orvostannal összefüggő természeti tudományokban, legcsekélyebb pedig a jog és a philosophia terén. A vallásban és a természet tanulmányában feltűnik és győzelmesen hatol előre a szabad buvárkodás elve. Igaz, hogy csakhamar békóba verik a theologusok, katholikusok, protestansok egyaránt. A társadalomban ellenben az autoritás elve fenmarad, akár alapult legyen az a római jogon, akár a középkor statutumain. A philosophiában is a tekintély marad a döntő, és pedig a görög philosophiáé. Fejlődés itt csak annyiban van, a mennyiben Aristoteles tanai megtisztulnak a scholastikus sallangoktól, Plato elmélkedéseit pedig már tisztán, az ősforrás alapján lehetett élvezni és terjeszteni.
Kiemeljük ezt a lényeges hiányt, mert a renaissance korának nincs szüksége jelentőségének túlbecslésére.
Valóban, mióta a görög, római és keleti műveltségek összefolytak, a római császárság első százada óta, nem volt az emberiségnek oly korszaka, melyben több szellemi érdek, több eszme küzdött volna érvényesülésért, uralomért. A világ kiszélesedik, a Mexikóról, Japánról vagy Perzsiáról szóló hírek ott csak úgy szolgáltatják az érdeklődésnek, a társalgásnak anyagát, mint Erasmus vagy Morus legújabb könyve, mint Luthernek vagy Kálvinnak értekezése, mint Raphaelnek valamely képe, vagy mint a sz. Péter-templomának vagy a fontainebleaui kastélynak építése és berendezése. A hajózás haladása, a pósta fejlődése közelebb hozza egymáshoz az embereket, a könyvnyomtatás pedig addig el sem képzelt módon megkönnyíti a szellemi érintkezést.
Olaszországban, azon a földön, mely legtöbbet járult az elért eredményekhez, ki is fejlődött az a társadalom, mely felfogni, élvezni és továbbterjeszteni birta a mindenünnen összegyűlö szellemi kincset. A kis fejedelmi udvaroknál, melyeket nem bántották a nagy politikai gondok és felelősségek, új ideálja fejlődik az embernek, mely föléje kerekedik a középkori lovagi és askéta ideáloknak. A lovagságból megmaradt a lelki nemesség és a testi erő tisztelete, de ehhez a műveltség iránti érdeklődésnek és a benne való részvételnek és a modor finomságának kellett járulnia, hogy előálljon az udvari ember a maga tökéletességében. A testi erő és ügyesség, a lelki emelkedettség és a szellemi és értelmi tehetség összhangja teszi a Cortegianó-t az európai történeti fejlődés egyik legszebb virágjává.392 És a férfi ideálnak megfelel, nemének külön rendeltetése tekintetbe vételével, a palota hölgye, kinek legfőbb tulajdonsága kell, hogy a szeretetreméltóság legyen.
Ferrarában, Urbinóban, Firenzében fejlődik az az eszményi ember, ki bátorságában és becsületében, melyet urával szemben is köteles fentartani, lovag, világnézetében, műveltségében művész. És ez az ideál, a szellemi felsőség ellenállhatatlan törvényénél fogva elhat mindenüvé, hol előkelő emberek vannak együtt, Skóczia bérczei közé csak úgy, mint Lengyelország síkságába és a távoli Erdély fejedelmi udvarába. Mindenüvé eljut az a meggyőződés, hogy bármit nyujtott is a szerencse vagy az ősök öröksége, az ember értékét egyéni tehetsége és annak tudatos kiművelése adja meg.
A szellemi tehetség így óriási tért látott maga előtt, nagyobbat, mint a minőn valaha azelőtt nyilvánulhatott. A mi csudás, szinte meseszerű történt, egyesek elméjének, elszántságának volt köszönhető.
Ki gondolt volna arra, hogy korlátai is vannak az egyéni érvényesülésnek, oly korlátai, melyeknek figyelmen kívül való hagyása nemcsak az egyént semmisíti meg, hanem azt az egész kört, azt az egész lelki állapotot, melyből kikerült. Mert hogy e szempontból hová fajultak a viszonyok, annak, hogy csak egy rikító példát említsünk, jellemző tanusága Benvenuto Cellini életrajza. Benvenuto, ha szenvedélye vagy érdeke kivánta, Róma utczáin sem riadt vissza a gyilkosságtól. III. Pál pápa, kinél bevádolták, azt mondta felőle, az ilyen művész fölötte áll a közönséges törvénynek.
Így a kiváló egyén büszke öntudata, az a természetes vágya, hogy szenvedélyeit, ösztöneit kielégítse, tekintet nélkül az eszközökre, a legmagasabb fokra jutott. Tán csak a kor legnagyobb alkotójában, Michel Angelóban volt meg az emberi erő végességének tragikus sejtelme. Az ő lelánczolt óriásainak vergődése jelképezi, mint küzd a szellem az anyagnak, a föld göröngyének ellenállásával.
Pedig a renaissance szellemének nemcsak az anyaggal kellett megvívnia, hanem egy magasabb erővel is: az erkölcscsel. Midőn a tehetség, az egyén felszabadul a hagyományosnak korlátozó bilincsei alól, erejének megnyilatkozásával a régi herosok korára emlékeztető tetteket visz véghez, hanem egyúttal kiméletlenségével, erőszakosságával szinte a barbarságba dől vissza. Szinte gyermekes örömmel üdvözli e boldog nemzedék a haladást, de arról, hogy mértéke, korláta van mindennek, mi emberi, nem volt, nem lehetett fogalma. Az egyén jogának túlhajtása kell, hogy általános harczot idézzen elő, kell, hogy megbontsa a társadalmat. Mert az ember nemcsak a maga érvényesítésére született: szolgálnia kell azt a kört, melyből kiemelkedett; kötelessége is van azon történeti talaj iránt, melyből a rendelkezésére álló anyagi és szellemi eszközök kinőttek. A minden tehetség és gazdagság mellett erkölcsileg elzüllött, politikailag idegen uralom alá jutó Olaszország már ekkor megmutatta, mily meddő, sőt káros az az erő, melyet nem erkölcsi czél irányít.
A conservativ hatalmaknak egyházban és államban, jutott az a feladatuk, hogy a következő korszakban, a szabad gondolkodás első nagy kisérletei után, megállapítsák és szabályozzák az egyén viszonyát a közösséghez.