XXVI. FEJEZET.
A rendi alkotmány kezdetei.

Az ország belbékéje és a királyság fénye nem élték túl III. Béla halálát. Mint a XI. század forduló pontján László és Kálmán uralkodását, úgy most a XII. század végén III. Béla uralkodását visszahatás követte, mely annál erősebb volt, minél nagyobb tért foglaltak időközben az erős királyság ellen irányult tényezők. A XII. század folyamán Magyarország közgazdasági és míveltségi viszonyai mind hasonlóbbakká lettek a Nyugot-Európában már régebben fennállott állapotokhoz s a változásnak megfelelően módosultak a politikai viszonyok is. III. Béla erős kezekkel fenntartotta az ország régi szervezetét, de halála után azonnal bekövetkezett a régi rend bomlása s a bomlással járó zavarok között már a XIII. század elején feltűnnek a jövő alakulásnak, a rendi szervezetnek kezdetei. A visszahatást, a régi alkotmány felbomlását siettették a királyi család tagjai között mindjárt III. Béla halála után kitört belviszályok.

III. Béla halálos ágyán akként intézkedett, hogy idősebb fia, Imre örökölje a koronát az ország osztatlan birtokával. Az ifjabb fiúnak, Endrének, birtokokat hagyott és kincseket, hogy katonákat fogadva teljesítse azt a fogadalmat a keresztes hadjáratra, melynek végrehajtásában a halál őt meggátolta. Endre annyiban teljesítette atyja végakaratát, hogy a neki hagyott pénzen vitézeket toborzott, csakhogy e hadat nem a hitetlenek, hanem bátyja ellen fordította. A küzdelem, melyben Lipót osztrák herczeg is részt vett mint Endre szövetségese, Endre javára dőlt el s Imre kénytelen volt öcscsének 1198-ban herczegi címmel Horvátországot és Dalmácziát átengedni. Endre herczegségét csakhamar a szerbek rovására új tartománynyal gyarapította: meghódította a mai Herczegovinának a Narentától délre eső részét, melyet latinul Chulmiának, magyarul Halomföldnek neveztek. De a béke a testvérek között nem volt állandó. Imre természetes bizalmatlansággal tekintett öcscsére, ez viszont, az első siker által felbátorítva, most már egyenesen a korona megszerzésére tört. Mindkettő párthíveket szerzett s versenyezve adományoztak híveiknek a királyi birtokokból, előkészítve ilyformán a királyság hatalmának bukását.

III. Incze, ki épen ez időben, 1198-ban foglalta el a pápai széket, fájdalommal látta a viszályt a király és öcscse között. A lángeszű pápa magasröptű terveibe Magyarországot is befoglalta s a magyar nemzet erejét részint a keresztes hadjáratra, részint a Balkán félszigeten nagyon elhatalmasodott bogumil eretnekség kiirtására kívánta felhasználni. Komolyan megintette tehát Endre herceget, hogy «szem előtt tartva Magyarország békéjét és lelki üdvösségét» teljesítse fogadalmát s induljon a szent földre, mert különben esetleges trónörökösödési jogát is elveszíti. Hasonló felszólítást intézett Jób érsekhez s mindazon magyar urakhoz, kik még III. Béla életében fogadalmat tettek volt a keresztes hadjáratra.

A pápa közbelépése mitsem használt. Endre folytatta készületeit, párthívek toborzását s Imre tudva vagy sejtve öcscse szándékát, kieszközölte, hogy a pápa a magyar urak fogadalma teljesítésének elhalasztásába beleegyezett. Ekkor történt, hogy Imre Boleszláv váczi püspököt, öcscsének egyik párthívét, mikor ez az Endre párthívei számára gyűjtött pénzt kiadni vonakodott, a székesegyházban tettleg bántalmazta (1199 márc. 10.). De nemcsak a váczi püspök, hanem még a nádor is Endre pártján állott, ki 1199-ben fegyvert fogott s a Dráván átkelve, nyiltan megkezdte a háborút. Ez ízben szerencsétlenül. Imre, kinek hadsergében «a német vendégeket» különösen kiemelik, győzött s Endre kénytelen volt Lipót osztrák herczeghez menekülni.

A pápa most ismét közbelépett. Megintette Imrét, hogy a váci püspököt bántalmazni merte, elégtétel adásra szólította fel, s ugyanakkor Gergely bíbornokot mint legatusát Magyarországba küldötte, hogy a testvérek között a keresztyénség érdekében annyira kívánatos békét helyreállítsa. Imre nem daczolt a pápával. Megadta az elégtételt a váci püspöknek, s a pápai legatus és Konrád mainzi érsek közvetítésével 1200-ban kibékült öcscsével is. Endre visszakapta drávántúli herczegségét s most már Imre is letette a fogadalmat a keresztes hadjáratra. A keresztes hadjárat azonban ismét elmaradt. A pápa tervét a testvérek kölcsönös bizalmatlansága, mely nemsokára ismét lobbot vetett, s az ország külügyi viszonyai egyiránt lehetetlenné tették.

Magyarország külügyi helyzete a XIII. század kezdetén hasonlíthatlanul kedvezőbb volt, mint a XII. század folyamán. Sem a nyugoti, sem a keleti császárság nem fenyegette többé az ország függetlenségét. Németországban letüntek már ekkor a Hohenstaufok fényes napjai; a vaskezű VI. Henrik császár halála után kitört ismét a Welfek és Hohenstaufok régi küzdelme s míg Fülöp és Ottó ellenkirályok a koronáért küzdöttek, a birodalom kifelé teljesen tehetetlenné vált. Még rosszabbak voltak a viszonyok a keleti császárságban, mely rohamos lépésekkel sietett a teljes felbomlás felé. A Komnenos családot a trónon követő erélytelen és tehetségtelen Angelosok még a főváros birtokában sem voltak biztosak s a már III. Béla korában keletkezett új államok a Balkán félszigeten, a szerb és bolgár fejedelemségek, mind közelebb szorították a birodalom határait Konstantinápoly felé. A pillanat megérkezett, hogy a magyar állam, földrajzi fekvésének előnyeit kiaknázva, hatalmát és felsőségét a Közép-Duna medenczéjéből az Al-Duna medenczéjére is kiterjessze.

Imre felismerte a helyzetet, de annak felhasználásában meggátolta öcscse nyughatatlan, nagyravágyó szelleme és a szent-szék politikája, mely a testvérek viszályát felhasználva, a magyar király politikáját a szent-szék érdekeinek megfelelő irányba igyekezett terelni. Mindazáltal Imre még e kedvezőtlen viszonyok között is ért el némi eredményt. Midőn Nemanja, a szerb birodalom megalapítója, 1195-ben lemondva a hatalomról, az Athos hegyi kolostorba vonult vissza, fiai István és Vulk között hosszú trónvillongás támadt. Imre Vulkot, ki Skutari vidékét birta, vette pártfogásába, Istvánt elűzte s pártfogoltját, mint magyar hűbérest, Szerbia nagyzsupánjává emelte. Ő maga felvette Szerbia királyának czímét, mely azóta átment a magyar királyok czímei közé. De a magyar uralom megszilárdulását a Balkán félszigeten most is, mint később, megnehezítette, sőt lehetetlenné tette a vallási ellentét, melyet a szent szék nagy befolyása mindinkább kiélesített. III. Incze nagy tervei közé felvette a keleti egyház visszakapcsolását a nyugotihoz s még inkább a délszlávok között, különösen Boszniában erősen elterjedt bogumil eretnekség kiirtását. Igy történt, hogy a mint Imre hatalmát a szerbekre kiterjesztette, III. Incze mindent elkövetett, hogy a magyar királyt a szent-szék politikájának eszközévé tegye. Felhívta Imre figyelmét Kulin bánra, «ki az eretnekekkel úgy bánt, mint a katholikusokkal, sőt a katholikusoknál is többre becsülte őket». Ösztönözte, «hogy Krisztus és a keresztyének sérelmének megboszulására ragadjon fegyvert, űzze ki a bánt az eretnekekkel együtt országából, az egész magyar birodalomból, javaikat kobozza el» stb. – Imre szigorúan fellépett az eretnekek ellen, de más eredményt nem ért el, mint azt, hogy a magyar uralmat a délszlávok között népszerűtlenné tette.

Még nagyobb akadálya lett a magyar uralom megszilárdulásának az új bolgár hatalom. Szövetségben az Al-Duna mellékén tanyázó kúnokkal, a súlyos adók által elkeserített bolgárok és oláhok Aszan Péter és János vezetése alatt már 1186-ban felkeltek a görög uralom ellen s a Balkán mindkét lejtőjére kiterjedő országot alapítottak. A két testvér halála után ifjabb testvérök, Kalojan, lépett a trónra, felvette a bolgárok és oláhok cárjának czímét, s hódításait a görögök és szerbek rovására mind tovább terjesztette. Azon igérettel, hogy népét a nyugoti egyházba visszavezeti, megnyerte a pápa pártfogását s a szentszék támogatásában bízva, a szerbek ellen támadt, kikről azt állította, hogy öt püspökséget, melyek a régi bolgár birodalomhoz tartoztak, elfoglaltak. A magyar király természetesen a fennhatósága alatt álló szerbeket védelmébe vette, s midőn a bolgárok és kúnok magyar területre csaptak és sok ezer keresztyént rabságba hurczoltak, ő viszont a Morava mentén intézett bosszuló hadjáratot a bolgárok ellen.

Könnyen érthető ily körülmények között, hogy Imre vonakodott a szent-szék kívánságának engedni s keresztes hadjáratra indulni. Ellenszenvét a keresztes hadjárat iránt még csak fokozhatta az a csapás, a mit épen ekkor 1202-ben a franczia keresztesek birodalma ellen intéztek. III. Incze fáradhatlan buzgósága több ezer franczia és olasz lovagot toborzott össze az Egyiptom ellen intézendő hadjáratra. Az átszállításra a velenczeiek vállalkoztak, de Dandolo doge Velencze érdekében a hadjáratot egészen más irányba terelte. Mindenekelőtt a magyar király fennhatósága alatt felvirágzó Zárát akarta megtörni s a lovagokat, kik közül vajmi kevés fogott fegyvert igazi vallásos lelkesedésből, 1202-ben Zára ostromára vezette. A pápa tiltakozásával és fenyegetéseivel mitsem törődve, a keresztesek és a velenczeiek Zárát ostrom alá vették s öt napi heves küzdelem után elfoglalták. A szerencsétlen várost kirabolták, erődeinek nagy részét lerombolták s Velencze uralma alá hajtották. 1203-ban eltávoztak ugyan a városból, de akkor sem a szent földre a hitetlenek ellen, hanem Konstantinápoly ellen s azt elfoglalva, a byzanczi birodalom romjain megalapították a rövid életű latin császárságot.

Imre feljajdult a méltatlanságon, melyet rajta elkövettek. Hű szolgája volt a szent-széknek, melynek érdekeiért nemcsak a Balkán-félszigeten harczolt, hanem Németországban is, hol a pápa pártfogoltját, Ottót támogatta Fülöp ellen, s most mégis meg kellett érnie, hogy a pápa által toborzott keresztesek – igaz, hogy a pápa akarata ellenére – birodalmának területi épségét megcsonkították. Nem csoda, ha Imre bizalma megingott a pápában, s midőn III. Incze, hogy Kalojan visszatérését a nyugoti egyházba siettesse, a bolgár uralkodónak Leó bibornok által koronát és zászlót küldött, az országán keresztül utazó pápai legatust épen a bolgár határon elfogatta (1204.). A pápa erélyes felszólítására azonban csakhamar ismét elbocsátotta a legatust, mert öcscse igényeivel szemben, hogy kiskorú fiának, Lászlónak a trónörökösödést biztosítsa, ismét rászorult a szent-szék támogatására.

Nem tudni mi okból, 1203-ban a testvérek ismét fegyverrel állottak egymással szemben. Ekkor történt a híres Dráva-parti jelenet, melyet Spalatói Tamás egy félszázaddal később így jegyzett fel: «Az ország főemberei és a magyar seregnek csaknem egész sokasága elhagyták a királyt és törvény ellenére a herczeghez pártoltak. Imre mellett csak kevesen maradtak és azok is megrettenve a lázadás nagyságától, nem merték biztatni a királyt, hanem a menekülést javasolták. Megtörtént, hogy egy napon a két fél közeledve egymáshoz, csatára készült. De mivel a királynak úgyszólva semmije sem volt az ellenpárthoz képest, nagyon kezdett aggódni, mihez fogjon e nagy veszedelemben? és végre, mint egy mennyei sugallat által, megtalálta azt a hasznos útat, melyen királysága jogát is visszaszerezheti, meg a vérontás bűnét is elkerülheti. Így szólt embereihez: Ne jöjjetek utánam, hanem várjatok egy kicsinyig; azután letéve fegyvereit, egy pálcát vett kezébe és lassan belépve az ellenség hadai közé, fennhangon kiáltá: Meglátom most, ki meri kezét felemelni a királyi nemzetség vérének ontására. A mint meglátták, mind félre állottak, tágas útat nyitva előtte; még csak moczczanni sem mertek. Öcscséhez érve, elfogta őt és kivezetve sátrából, egy várba küldte fogságba. Erre aztán mindnyájan szégyenszemre, rettegve, letették a fegyvert és a király lábai elé borulva, bocsánatot kértek. A király pedig igen kegyes létére, megbocsátott nekik.» Ezen elbeszélésnek azonban, mely a magyar nemzet loyalitását oly szép színben tünteti fel, ellentmondanak a német krónikák. Ezek szerint Imre hittel biztosítva öcscsét, találkozásra hívta fel s szavát megszegve, elfogatta. Azon körülmény, hogy a pápa nem sokkal utóbb Imréhez intézett levelében elitélőleg emlékezik meg Endre elfogatásáról, megingatja Spalatói Tamás elbeszélésének hitelességét s megerősíteni látszik a német krónikák előadását.

Endre különben nem sokáig maradt fogságban. Imre a pápa engedelmével három éves fiát, Lászlót 1204-ben megkoronáztatta, de midőn röviddel utóbb súlyos betegségbe esett, magához hívatta Endrét s reá bízta a gyámi hatalmat és az ország kormányzását fia kiskorúsága alatt. Halála után Endre, támaszkodva a közfelfogásra, mely kiskorú király helyett szívesebben látott a trónon felnőtt férfiút, kezébe vette a hatalmat. Az özvegy királyné a kiskorú királylyal Ausztriába menekült s midőn III. László ott 1205 tavaszán meghalt, Endre most már mint törvényes király, vetélytárs nélkül a trónra lépett.

A magyar történelem fordulópontjához jutottunk. Az ellentétek, melyek a XII. század folyamán a királyság és a nemzet különböző osztályai között lassanként kifejlődtek, II. Endre alatt egész élességökben előtérbe léptek. Ez ellentétek szükségszerű következményei voltak a XII. században bekövetkezett változásoknak, melyek Magyarországot politikai és közgazdasági tekintetben közelebb hozták a nyugoti országokhoz s nálunk is az ottaniakhoz hasonló viszonyokat teremtettek. A nemzet szabad tömegének különböző osztályokba való tömörülése a XII. század második felében bevégzett ténynyé vált s e különböző osztályoknak egymással és a királyságéval gyakran ellentétes érdekei a régi, más társadalmi és politikai viszonyok között keletkezett alkotmányban védelmet többé nem találtak. Erőteljes király, mint III. Béla, ideig-óráig elsimíthatta a minduntalan jelentkező ellentéteket, de a III. Béla halála után bekövetkezett zavaros idők, majd Endre könyelmű, minden komolyságot nélkülöző kormánya, nálunk is, mint ugyanekkor Angliában János erőszakos, kegyetlen uralma, felidézték a válságot egész teljességében.

A királyi hatalom elméletben még ugyanaz volt, mint a XI. században, de a valóságban II. Endre hatalma meg sem közelítette a László és Kálmán hatalmát. Az ország nagy része a folytonos birtokadományozások következtében kisiklott a király közvetlen rendelkezése alól s a központi hatalom mellett és annak rovására megszületett az egyházi és világi urak helyi hatalma. A XII. században meg nem szünő trónvillongások rendkívül kedveztek a világi főurak gazdagsága és hatalma kifejlődésének. Az ellenkirályok, hogy párthíveket szerezzenek, bőven adományozták a királyi jószágokat s a XII. század folyamán Európaszerte uralkodó egyházi irány nálunk is megteremtette a világi főurak mellett az egyházi urak, püspökök és apátok gazdagságát és hatalmát. Sőt mint Németországban, úgy nálunk is az egyházi rend járt elől oly kiváltságok megszerzésében, melyek a központi hatalmat mind szűkebb korlátok közé szorították. Mint Németországban, úgy nálunk is a püspökök és apátok birtokaikat a rajtok élő szabad és nem szabad emberekkel kivonni igyekeztek a király, illetőleg a királyi tisztviselők hatásköre alól. Nem is sikertelenül. Már III. Béla korából ismeretes a pécsi püspökség kiváltságlevele, mely állítólag csak a püspökség régi jogait erősítette meg. E kiváltságlevél szerint a püspökség emberei, nemesek, vendégek és szolgák, csakis a püspöknek tartoznak adót fizetni s nem a királynak. A püspökség emberei vámot az egész országban nem fizetnek. A püspökség összes birtokait, az ország bármely részében feküsznek, kiveszi a király, a nádorispán és a megyeispánok birói hatalma alól; a püspökség emberei csakis a püspök vagy a püspök tisztviselőinek törvényszéke előtt tartoznak megjelenni. Mindenki, ki a püspökség területén lakik, főúr, nemes, várjobbágy és vendég, minden szabad ember vagy szolga, saracénok és szláv parasztok, tartoznak a tizedet fizetni, s ebből nem jár a nádorispánnak a huszad és az ispánnak a század. Kárpótlásul e nagy kiváltságokért tartozik a püspökség, mivel Baranyamegyében fekszik, a baranyai ispánnak három márkát fizetni. Kétségtelen, hogy a mit a pécsi püspök elért, azt a többi főpapok is elérték, vagy elérni igyekeztek s az általok adott példát követve, a világi urak törekvése is arra irányult, hogy birtokaikon a királyi hatalom kizárásával tetszésük szerint rendelkezzenek. Imre uralkodása még rosszabbá tette a királyság helyzetét. Hogy Endrével szemben fenntarthassa trónját, bőven osztogatta a királyi jövedelmeket és a kiváltságokat egyházi és világi uraknak. Hogy egyebet ne említsünk, a már III. Béla alatt hazánkba is betelepített templomos lovagrendet felmentette minden adó alól. Természetesen a mint nagyobb lett a királyi hatalom alól kivett terület, oly mértékben csökkent a királyság ereje s ezzel ismét arányosan növekedett az egyházi, világi urak törekvése az önállóságra, még nagyobb birtokok és szélesebb körű kiváltságok szerzésére.

II. Endre és neje.
Egy XIII. századi stuttgarti codexből.

Magyarországi Szent Erzsébet sírja a marburgi templomban.
A XIII. századból. Jobbról a keresztesek jelével Lajos herczeg, szent János evangelista, Szent Erzsébet különös védszentje, szent Katalin és szent Péter; balról Keresztelő szent János, Mária Magdolna és egy püspök.

II. Endre, midőn III. László halála után a korona birtokába jutott, elég kedvező helyzetben volt, hogy a királyság és ország érdekeit fenyegető veszélyes áramlatot feltartóztassa. Trónját nem fenyegette sem belső, sem külső veszedelem. Nem kellett, mint annyi elődének, vetélytárssal küzdeni, az Árpádházból nem állott senki vele szemben s nem kellett tartania sem a nyugoti, sem a keleti császárság támadásától. Trónja biztos lévén, függetleníthette magát az egyházi és világi uraktól s nemcsak megtarthatta volna, a mi még a királyság régi javaiból birtokában volt, hanem az érdekeiben szintén megtámadott köznemesség támogatásával az elveszetteket is legalább részben visszaszerezhette. De Endre teljességgel nem ismerte fel a helyzetet. Végtelenül könyelmű adományozásai s az ország érdekeitől távoleső kalandos vállalatai által kimerítette a királyság erejét s midőn a szükség által kényszerítve, erőszakos rendszabályokhoz nyúlt, maga ellen ingerelte az egész nemzetet, a társadalom minden osztályát.

Trónralépését gazdag adományozások jelezték. Megjutalmazta régi párthiveit «hálából Isten iránt, ki annyi veszélyből kimentette, a börtönből a trónra emelte és neki csendes, nyugodt életet adott». Adományozott mindenkinek, érdemesnek és érdemetleneknek, mert úgy tartotta, «hogy a királyi bőkezűségnek ne legyen semmi határa.» Adományait a királyi kanczellária nem volt képes számon tartani s nem egyszer megtörtént, hogy a már eladományozott birtokot másodszor is eladományozta. Nem is csoda – ő maga jegyezte meg bámulatos naivsággal – «hiszen felülmulja az emberi tehetséget, hogy mindenre, a mi az országban történt, emlékezzék.»

Az adományozottak között első sorban állottak a királyné rokonsága és kisérete. Endre Gertrud meraniai herczegasszonyt vette nőül s az erélyes asszony férje gyöngeségét ügyesen felhasználta maga, családja és barátai javára. Természetesnek találjuk s a kortársak sem vették zokon, hogy gyermekeiről bőkezűen gondoskodott, hogy leányának Erzsébetnek, kit a thüringiai őrgróf fiával Lajossal eljegyzett, oly gazdag hozományt adott, «hogy Thüringiában soha annyi szépet és ékeset nem láttak, mint a minőket a királyné küldött leányával,» de mély megbotránkozást keltett itthon és külföldön testvéreinek szertelen pártolása által. Öcscsét Bertholdot, bár még csak huszonötéves volt, 1206-ban a kalocsai érseki székre emelte s midőn III. Incze a fiatal főpapot elégtelen tudománya miatt megerősíteni vonakodott, a választott kalocsai érsek tanulmányai tökéletesítésére a vicenzai egyetemre ment, hogy, mint a pápa keserűen megjegyezte, tudatlanságát gyalázatosan nyilvánossá tegye. De Berthold a kalocsai érsekséget nemcsak megtartotta, hanem röviddel utóbb elnyerte a horvát báni méltóságot és az erdélyi vajdaságot is. Gertrud másik két testvére, Henrik őrgróf és Ekbert bambergi püspök, midőn Fülöp király meggyilkolásában a német közvélemény őket bűnrészességgel vádolta, a magyar udvarnál találtak vendégszerető fogadtatásra s Endre nem is nyugodott addig, míg kedves rokonainak Németországban elvesztett állásukat vissza nem szerezte. Addig is a Tátra aljában nagy birtokot adományozott Ekbertnek, melyet, midőn Ekbert püspökségét Németországban ismét elfoglalhatta, neje egyik német kisérőjére, Adolf prépostra ruházott. A németek szertelen pártolása idézte elő az elégületlenség első kitörését. Az urak irigységgel nézték, miként gazdagodnak a király német hivei, miként emelkedik Berthold méltóságról-méltóságra, s már 1210-ben némelyek arra gondoltak, hogy Géza herczegnek, III. Béla öcscsének, görög földön született fiait az országba hívják. A terv nem sikerült, a követet, ki a levelet vitte, a király emberei Spalatóban elfogták és most az elégületlenség a királyné élete ellen gyilkos merényletbe tört ki. Midőn a király 1213 őszén halicsi hadjáratra indult, az összeesküvők, kik között emlékeink Péter és Simon ispánok és Bánk nádor neveit említik, a pilisi erdőben Lipót osztrák herczeg és Berthold társaságában sátrak alatt tanyázó királynét megrohanták és legyilkolták. A németek közül is sokakat leöltek, de az osztrák herczeg és Berthold megmenekültek. A király Leleszen vette a gyilkosság hírét. Azonnal visszafordult, Péter ispánt, ki a királynéra a halálos csapást mérte, kivégeztette, Bánkot a nádori méltóságtól elmozdította, de az összeesküvés részeseit, úgy látszik, szokott könyelműségével nem igen kutatta. Két év mulva újra megházasodott; nőül vette Henrik latin császár rokonának, Courtenay Péternek leányát, Jolanthát.

Magyarországi Szent Erzsébet.
Fra Angelico festménye a XV. századból.

A minő volt belkormányzata, épen olyan volt külpolitikája. Bámulatos könyelműséggel fecsérelte el a királyság még megmaradt jövedelmét oly vállalatokra, melyek az ország érdekeire károsak voltak, s melyekben ő maga is vajmi kevés dicsőséget aratott. A Balkán-félszigeten nem folytatta elődje politikáját; nem avatkozott az új latin császárság és a bolgárok között kitört küzdelembe s elnézte azt is, hogy a bolgárok rovására hatalmasan terjeszkedő István szerb fejedelem ismét kisiklott a magyar fennhatóság alól. Megelégedett azzal, hogy Belgrádot és Branizovát ismét a magyar koronához csatolta s hogy az ország keleti határainak védelmére, a kúnok rabló betörései ellen, betelepítette a német lovagrendet, melynek 1211-ben odaajándékozta a még ekkor jóformán néptelen Barczaságot Erdély délkeleti szögletében. Annál nagyobb buzgalommal avatkozott az orosz fejedelmek mindig vitás ügyeibe. Mindjárt azután, hogy trónra lépett, Román halicsi fejedelem a lengyelek ellen folytatott háborúban elesett s a minden oldalról ellenség által környezett özvegy fejedelemné kiskorú fiával a magyar udvar pártfogása alá menekült. Endre megadta a kivánt segítséget. 1205 végén Halics ellen vonult, Román kiskorú fiát, Danilót, fejedelemmé tette s 1206-ban mint Daniló védelmezője felvette Halics és Lodomeria királyának czímét. De a magyar uralom még e formában sem tudott a Kárpátoktól északra gyökeret verni. A halicsiak már 1206-ban elűzték Danilót s Igor orosz fejedelem fiait, Vladimirt és Románt emelték a trónra. De ezek sem maradtak békében egymással. Vladimir elűzte Románt, ez pedig a magyar királynál keresett segítséget. Endre újra beleavatkozott a halicsi ügybe. Egy magyar hadsereg 1206-ban Románt ismét a trónra emelte. De a béke a szerencsétlen országban most sem állott helyre. 1208-ban Endre magyar helytartót küldött Halicsba s midőn ezt a halicsiak 1209-ben elűzték, Endre belenyugodott, hogy Igor fiai, Vladimir és Román osztozkodjanak az ország birtokán. De már 1211-ben ismét lángban állott Halics. Az Igor testvérek zsarnoksága ellen a halicsiak fellázadtak s kérték Endrét, hogy régi fejedelmüket, a gyermek Danilót, helyezze vissza a trónra. Endre teljesítette kérésüket. A magyar hadsereg erős küzdelmekben leverte az Igor testvéreket, csakhogy Daniló ellen is minduntalan lázadás tört ki. 1213-ban Endre maga vezetett hadat pártfogoltja védelmére s midőn látta, hogy Daniló uralma mennyire népszerűtlen, 1214-ben másodszülött fiát, Kálmánt nevezte ki Halics királyává, Danilót pedig Lodoméria birtokára szorította. A pápa engedélyével az esztergomi érsek a még gyermek Kálmánt Halics királyává koronázta. Azonban a magyar uralom, mint már III. Béla korában, felkeltette az oroszok és lengyelek féltékenységét s Leszkó lengyel herczeg és Msztiszláv novgorodi fejedelem szövetkeztek a magyar uralom megdöntésére. A szövetségesek szerencsésen harczoltak, de midőn az oroszok a zsákmányt maguknak akarták megtartani, a lengyel herczeg a magyarokkal szövetkezett előbbi szövetségesei ellen. Az egyesült magyar és lengyel hadak 1216-ban Msztiszlávot kiűzték az országból s Kálmánt a halicsi trón birtokában ideig-óráig megerősítették.

Szent Erzsébet a csiksomlyói szárnyoltár külső oldalán.

Még folyt a küzdelem Halicsban s Endre már újabb vállalat előkészítésén fáradozott. Régi fogadalmát a keresztes hadjáratra még nem teljesítette, bár a szent-szék ismételten sürgette, hogy siessen a keleti keresztyének megsegítésére. III. Incze 1217-re tűzte volt ki a keresztes csapatok elindulását s utóda, III. Honorius, nagy elődje tervét buzgón felkarolva, a magyar királyt is erélyesen felszólította, hogy fogadalma szerint a szent vállalatban részt vegyen. Endre nyugtalan, kalandvágyó természetétől is ösztönöztetve, engedett a pápa felszólításának s távolléte idejére az ország kormányát János esztergomi érsekre bízva, 1217-ben elindult a szent földre. Ő is, mint ekkor már általánosan szokás lett, a tengeri útat választotta s Velenczével kötött szerződést az átszállítás iránt. A hajók kiállításáért lemondott maga és utódai nevében minden igényéről Zárára, birodalmában a velenczeieknek nagy kereskedelmi előnyöket biztosított s körülbelül 3000 márka ezüstöt igért a szállításért. A szent vállalat nagy költségeinek előteremtésére minden eszközt jónak talált és felhasznált. Nemcsak a vámokat és más királyi jövedelmeket adta ki bérbe, mint már régebben is tette, az akkori Magyarország bankárainak, az izmaelitáknak; nemcsak azt tette meg, mire eddig eset nem volt, hogy várakat, ispánságokat, jószágokat és országos jövedelmeket örök birtok gyanánt eladott vagy eladományozott, hanem még a templomokat is megsarczolta. A veszprémi egyháztól elvette többek közt az első magyar királynénak, Gizellának, drágakövekkel diszített arany koronáját, a tihanyi kolostornak pedig egy drágakővel és gyöngygyel kirakott értékes kelyhét. Vállalata, mint már e korban a keresztes hadjáratok, nem volt nemzeti vállalat, néhány püspök és főúr mellett mindössze 10,000 főre ment az általa vezetett, inkább keresztes zarándokok, mint vitézek száma. Spalatóban várakoztak rá a német keresztesek, sógorai Ekbert bambergi püspök és Ottó meraniai herczeg s VI. Lipót osztrák herczeg vezetése alatt. A keresztesek előbb Cyprus szigetére eveztek s ennek királyát Lusignan Hugót magukhoz vévén, Akkonban szállottak partra. Vállalatukból, melyhez pedig nagy reményeket fűztek, nem háramlott a keresztyénségre haszon s nevükre dicsőség. Egyetlen nagyobb hadivállalatuk, a Tábor hegyén emelt saracén erősség megvívása sem sikerült. Endre, úgy látszik, nem is vágyakozott harczi babérokra, idejét a szent földön jámbor zarándoklásokra, ereklyék vásárlására használta fel s megajándékozta bőven, pénze nem lévén, királyi jövedelmeiből a János lovagok rendjét. Nem is maradt sokáig Sziriában. Már 1218 januárban, mitsem törődve a korai távozása miatt a jeruzsálemi patriarcha által fejére sújtott átokkal, visszaindult szárazföldi úton s miután útközben Örményország fejedelmével, a nicaeai görög császárral és a bolgár czárral családi szerződéseket kötött, 1218 végén visszaérkezett Magyarországba.

Távolléte nyiltan feltárta az ország sebeit. Bármily gyönge uralkodó volt Endre, származásának fénye, a kegyelet Árpád háza iránt tiszteletet parancsolt s a főurak tulcsapongó hatalmát bizonyos korlátok közé szorította. Eltávozása ledöntötte e korlátokat s az ország megérezte a nyers erő uralmát, a fejetlenség minden nyomorát. Az urak, «a sátán csatlósai», az ország kormányzásával megbizott János esztergomi érseket birtokaitól és jövedelmeitől megfosztották s őt magát az országból gyalázattal és szégyennel kiűzték. Most már azt tehette mindenki, a mit akart. «Egyháziak és világiak versenyeztek a gonoszságban.»

Endre nem volt képes a minden oldalról feléje tornyosuló nehézségeket leküzdeni. Nem volt elég az országban eláradt rendetlenség, ki kellett engesztelni még a szent széket is, mely a keresztes hadjárat eredménytelenségét a király korai visszatérésének tulajdonította. De a legnagyobb baj a pénzügyi nyomoruság volt. Üres pénztár mellett, irtózatosan megcsappant jövedelmekből ki kellett volna fizetni a keresztes hadjárat alatt felvett kölcsönöket s e nyomorban még a pápa is pénzköveteléssel állott elő. Sürgetni kezdette II. Frigyes keresztes hadjáratának érdekében Imre özvegyének, második házasságában II. Frigyes császár nejének, Konstáncziának hitbérét és Endre által lefoglalt kincseit, nem kevesebb mint 42,000 márkát. Pedig a királynak annyi pénze sem volt, hogy a szent-székhez küldött követeit a szokásos ajándékokkal ellássa. Hogy némi pénzhez jusson, az országbirótól kellett 200 márka ezüstöt kölcsön vennie. De azért az adományozások folytak úgy, mintha a kincstár teljes rendben lett volna. Hiszen meg kellett jutalmazni a király hű szolgáit, János érseket, ki most visszatért, a templomos rendet, az esztergomi káptalant és másokat, kik neki vagy hozzátartozóinak szolgálatokat tettek.

Mindez nem volt elég. Egy évvel Endre visszatérése után a szentföldről Kálmán halicsi trónja is összeomlott. Msztiszláv a kúnokkal szövetkezve 1219 nyarán megtámadta Halicsot, – Kálmán magyar és lengyel hadát szétverte s Halicsot megadásra kényszerítve, magát Kálmánt is fogságba ejtette. Endre e pillanatban mitsem tehetett fiáért s kénytelen-kelletlen elfogadta Msztiszláv ajánlatát, hogy Endre hasonnevű harmadszülött fia, noha már el volt jegyezve az örmény király leányával, jegyezze el Msztiszláv leányát s ő majd a fiatal párnak visszaadja Halicsot. Miután Endre az egyezséget esküvel is megerősítette, Kálmán király és a magyar foglyok 1221-ben visszanyerték szabadságukat.

A pápa rosszalta a kiegyezést, mely a már halicsi királylyá koronázott Kálmánt az uralomtól megfosztotta, de az ország állapota a beavatkozást a halicsi ügyekbe lehetetlenné tette. A király, hogy kincstára nyomoruságos helyzetén segítsen, törvényt és régi szokást egyiránt lábbal taposott s megszegte a saját maga korábbi intézkedéseit is. Nem elégedett meg a pénzbeváltásból származó régi nyereséggel, hanem minduntalan új pénzt veretett és hozott forgalomba. Sőt az e korban meglehetősen elterjedt szokás szerint hamisította is a pénzt, a régi pénzt kevesebb tényleges értékű új pénzzel váltatta be. A királyi jövedelmeket bérbe adta a zsidóknak és izmaelitáknak, kik a bért előre lefizették, de azután az adót a népen busásan behajtották. Midőn e rendszabályok sem használtak, Endre visszavonta régi adományait. III. Honorius pápától engedélyt eszközölt ki, hogy régebbi adományait – melyeket a királyság és az ország kárára tett – még ha eskü kötné is, vissza vehesse, mert ez az eskü ellenkezik koronázásakor letett azon esküjével, hogy az ország jogait és a koronája becsületét sértetlenül fenntartja. A király önkényének most már tágas tér nyilt s nem Endre lelkiismeretén, hanem könnyelműségén és tehetetlenségén múlt, hogy a pápa által kezébe adott fegyverrel sem tudott boldogulni.

Senki sem érezte biztonságban személyét és vagyonát; a társadalom minden osztályát áthatotta az elégedetlenség a fennálló állapotokkal. A királyság nem volt többé a szegények és gazdagok, a gyöngék és hatalmasok fölött egyformán álló hatalom, nem volt az általános rend és közbéke fenntartója, a mint azt Szt. Istvánnak a keresztyén vallás nemes eszméitől áthatott lelke tervezte s Szt. László és Kálmán erős karja és lángesze valósággá tették. Az anyagi erővel elveszett erkölcsi ereje is, s hatalma, melyet irott törvények vajmi kevéssé korlátoztak, a mint megszünt általános lenni, azokra, kik még alatta maradtak, önkénynyé, erőszakká, egyszóval zsarnoksággá fajult. Nem csoda, ha mindenki elégedetlen, ha a panasz általános volt. A papság kiváltságait féltette, mert a királyi hatalom nem volt többé elég erős, hogy azokat biztosítsa; az urak jogosan vagy jogtalanul szerzett birtokaikat, mert a szent-szék a király kezébe adta az eszközt, hogy azokat bármely perczben visszavehesse, de a dolog természete szerint legtöbb és legjogosultabb panasz a köznemesség és a várjobbágyok tömegéből hangzott fel. Birtokuk és szabadságuk forgott kérdésben, melyektől az elhatalmasodott egyházi és világi urak őket egyiránt megfosztani törekedtek.

Az általános bizonytalanságban természetes törekvése volt a társadalom minden osztályának, hogy a maga régi jogait a király önkénye, vagy az erősebb társadalmi osztályok erőszakossága ellen irott törvényekkel biztosítsa. A király tehetetlensége, pénzügyi forrásainak kimerülése, s az öregebb és ifjabb király, Endre és Béla között, nem egészen bizonyos, minő okból támadt meghasonlás elősegítette az általános törekvést. Így jött létre 1222-ben, hét évvel a híres angol magna charta után, az arany bulla, a magyar rendi alkotmány nem kevésbbé híres alapköve. Kiadását nem előzte meg forradalom, mint a magna chartáét, de a bevezetésben a király ama szavai, hogy a király és nemzet között «már korábban gyakran nem csekély keserűségek támadtak», világosan arra utalnak, hogy a forradalom kitörése itt is küszöbön állott s épen annak elhárítását czélozta a király az oklevél kiadása által.

Az oklevél tartalmát, főirányzatát és kiadásának czélját a bevezető sorokban a király ekként határozza meg: «Mivel országunk nemeseinek és másoknak Szt. István király által adott szabadságát, nehány király hatalmaskodása, kik haragjokat töltötték, vagy gonosz emberek hamis tanácsaira hallgattak, vagy saját hasznukat keresték, nem kevéssé megcsorbította: nemeseink felségünket és elődeinket nagyon zaklatták kéréseikkel és folyamodványaikkal, hogy az ország állapotát megjavítsuk. Mi tehát kérésüknek mindenben eleget tenni kivánván, különösen mivel ezért köztünk és köztük már gyakrabban nem csekély keserűségek támadtak: mit, hogy a királyi tisztesség épségben maradjon, kikerülni illik: ez pedig senki által jobban nem történik, mint általuk, megadjuk nekik és országunk más embereinek a szent király által adott szabadságot s az ország állapotának javítására más rendeléseket is bocsátunk ki.»

A főczél világos: a régi alkotmány visszaállítása, mindenekelőtt a nemesség régi jogainak biztosítása. Mint a magna charta, úgy az arany bulla sem akart új jogokat osztogatni, de mivel a régi állapot visszaállítása lehetetlen volt, a régi jogokat és szabadságokat pontosabban meg kellett határozni s a megváltozott viszonyok szerint itt és ott módosítani. Az arany bulla is, mint a magna charta, új fejlődés kiindulópontja, a rendi alkotmánynak alapköve lett. Legfontosabb pontjai a nemesség jogainak és kiváltságainak fentartására s a király hatalmának megszorítására vonatkoznak.

Megigérte a király, hogy minden évben a szent király napját Fejérvárott üli meg, ha pedig ő meg nem jelenhetne bármily okból, ott lesz a nádorispán. Minden nemes ember megjelenhet e gyűlésen és panaszát előadhatja. (1.)

Biztosítja a nemesek személyes szabadságát, megigérvén, hogy sem ő, sem utódai megidézés és törvényes itélet nélkül nemes embert el nem fogatnak, vagy valamelyik hatalmas kedvéért meg nem rontanak. (2.)

Biztosítja a nemesség és papság vagyonát, kijelentve, hogy a nemesek birtokain és az egyházak népeitől sem adót, sem füstpénzt nem szedet, meghívás nélkül házaikban, falvaikban nem száll meg (3). Épugy a királyi lovászok, peczérek és solymászok nem szállhatnak meg a nemesek falvaiban. (15.) Ha nemes ember fiúörökös nélkül hal el, birtoka negyedrészét leánya örökli, a többiről pedig rendelkezzék tetszése szerint. Ha pedig nem rendelkezett, legközelebbi rokonai örököljék és ha semmi nemzetsége nincs, mindene a királyra szálljon. (4.)

A nemesség jogaira vonatkoznak a következő pontok is: ha valamely méltóságot viselő főúr hadjáratban elesik, fia vagy testvére hasonló méltóságot kapjon. (10.) Igaz szolgálatért nyert birtokaitól senki meg ne fosztassék. (17.) A vármegyei ispán ne itéljen a nemesek jószágán, csak oly perben, mely a pénz dolgát, a dézsma dolgát illeti. (5.) A nádorispán és az országbíró, ha a királyi udvarnál van, minden ember fölött itélhetnek, de a nádor is a nemesek oly pereit, mely fej vagy jószág veszedelmével jár, a király tudta nélkül el nem végezheti. (8 + 9.) Kamaraispánok, pénzváltók, sótisztek és vámosok nemesek legyenek, zsidók és izmaeliták ne lehessenek. (24.)

A jogokkal szemben meghatározza a király a nemesség egyetlen kötelességét, a katonáskodást: ha a király sereget akar vinni az országon kivül, a nemesek ne tartozzanak vele elmenni fizetés nélkül; ha pedig a király a hadból megjön, birságot rajtok ne vehessen. Ellenben, ha sereg jönne az országra, mindnyájan tartozzanak hadba menni. Ha pedig a király az országon kivül visel háborút, mindazok, kiknek ispánsága van, tartoznak zsoldért vele menni. (7.)

Aránylag röviden s csak nagy általánosságban biztosítja a király a szabad, de nem nemes emberek jogait. A várjobbágyok maradjanak meg a Szent István királytól nyert szabadságukban; hasonlóan a vendégek, bármily nemzetiségűek, a kezdettől fogva nekik adott szabadságaikban maradjanak. (19.) Még kevesebb az, mi általában az ország összes lakóira vonatkozik: «A dézsmát ne váltsák meg pénzen, hanem a mint a föld termése bor vagy gabona, azt fizessék. (20.) Az új pénz esztendeig tartson, húsvéttól-húsvétig s a dénár olyan legyen, mint volt Béla király idejében.» (23.)

A főurak elhatalmasodása és a király tisztviselőinek zsarolásai ellen rendelte el a király a következőket: A nádoron, bánon, a király és királyné udvarbíróján kívül senki két hivatalt ne viselhessen. (30.) Az urak úgy járjanak a király udvarába s mikor mennek egyebütt is, hogy a szegényeket ne fosszák, ne nyomorgassák. (13.) Ha valamely vármegye ispánja hivatalát rosszul viseli, vármegyéje népét nyomorgatja, ha ez rábizonyul, fosztassék meg csúfosan az ország színe előtt tisztétől és a mit elvett, legyen köteles visszaadni. (14.) Az ispánok csak ispánságuk járandóságát élvezzék; a mi a királyé, a csöbör (a szőlő adója), az adók, az ökrök és a várjövedelmek két harmada, legyen a királyé. (29.) Örökbe a király nem ad egész vármegyét, sem egyéb királyi tisztet. (16.) A kit a törvény rendje szerint elítéltek, azt semmiféle hatalmas ember se oltalmazhassa meg. (28.)

A király saját hatalma elé is szab korlátokat, midőn kijelenti, hogy jó pénzt fog veretni, hogy zsidókat és izmaelitákat nem alkalmaz, hogy vármegyéket örökösen el nem adományoz, és midőn megigéri, hogy ha vendégek, azaz jó emberek jönnek az országba, ezeknek az ország tanácsának beleegyezése nélkül méltóságokat nem adományoz (11.) és hogy az országon kívül lakó embereknek jószágokat nem ad. (26.)

Mindezen ígéretek biztosítékát megadta a király a befejező 31-ik pontban, mely így hangzik:

«És hogy ez a mi engedményünk és rendelésünk a magunk és utódaink idejében mindenkor érvényes maradjon, azt leírattuk hét példányban és arany pecsétünkkel megerősítettük: Úgy hogy egy elküldessék a pápa úrnak és ő azt lajstromába beírassa, a második legyen a János-lovagoknál, a harmadik a templomos lovagoknál, a negyedik a királynál, az ötödik az esztergomi káptalannál, a hatodik a kalocsainál, a hetedik az idő szerint levő nádornál. Úgy hogy ő azt mindig szem előtt tartva, sem maga attól valamiben el ne térjen, sem pedig a királyt, vagy a nemeseket vagy másokat attól eltérni ne engedjen; hogy ők is élvezzék szabadságukat s ezért hozzánk és utódainkhoz mindig hívek legyenek és a királyi koronának tartozó engedelmességet meg ne tagadják. Ha pedig mi, vagy utódaink közül valaki valamikor ezen rendelésünket meg akarná szegni, ezeknek erejénél fogva joguk legyen úgy a püspököknek, mint birodalmunk más főurainak és nemeseinek, egyenként és összesen, a mostaniaknak és a későbbieknek: hogy nekünk és utódainknak hűtlenség bűne nélkül ellentmondjanak és ellentálljanak.»

Nyomban követte az aranybullát, vagy talán megelőzte, Endrének a papság számára külön kiadott kiváltságlevele 1222-ből. A mit a papság az aranybullában is megnyert, az adómentességet, és a mit már régebbi királyok biztosítottak a papságnak, hogy pap fölött csak egyházi törvényszék itélhet, e kiváltságlevél újrabiztosította. Kimondotta, hogy a papi embert csak egyházi törvényszék előtt lehet perelni s eltiltotta, hogy azt, a ki a tonsurát felvette, tehát az egyházi rendbe tartozik, bárminő bűnt követett volna el, világi biró elé idézzék. Viszont azonban elrendelte, hogy ha a pap keres igazságot világi ember ellen, azt csak a világi bíróság előtt tehesse. Kimondotta továbbá, hogy egyházi ember ment legyen minden adótól, de eltiltotta, hogy a főpapok udvarnokot, várnépet, vagy más, valami szolgálatban levő embert az egyházi rendbe felvegyenek s ily módon a király embereit a királyi szolgálat és joghatóság alól kivonják.

A nemesség és papság példája a vendégeket is mozgásba hozta. Számuk és lakóhelyük földrajzi fontossága az erdélyi szászokat emelte a vendégek között kiváló jelentőségre s 1224-ben Endre kérésüknek, hogy a II. Géza által nyert szabadságaikba visszahelyeztessenek, eleget tett. Kimondotta, hogy a német telepesek Szászvárostól keletre a székelyek földjéig egy népet alkossanak s csakis a maguk által választott szebeni ispánnak legyenek alávetve. Csakis a király és a szebeni ispán itélhet fölöttük. Földjüket teljesen szabadon használhassák, s az urak közül senki se merjen az ő területükön a királytól falut vagy birtokot kérni; ha valaki mégis megtenné, joguk legyen ellentmondani. Papjaikat szabadon választhassák s tizedet csak papjaiknak fizessenek. Kereskedőik az egész országban szabadon járhassanak s minden vám alól legyenek felmentve. Mindezek fejében tartoznak a királyi kincstárba évenkint 500 márka ezüstöt fizetni s tartoznak a király táborába katonákat küldeni: ötszázat az ország határain belül, százat az ország határain kivűl, ha a király személyesen vezeti a hadat, ötvenet, ha csak valamelyik jobbágyát küldi. Ha a király földjükön keresztül háborúba megy, háromszor tartoznak neki szállást adni, a vajdának pedig, ha az ország érdekében utazik, kétszer.

II. Endre szlavoniai pénze.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.

A király engedékenységét a szászok iránt megmagyarázza feszült viszonya a szászoktól keletre a Bárczaságon letelepített német lovagokkal. A lovagok a rájok bizott feladatot teljesítették: megvédték az ország délkeleti szögletét a kúnok ellen, sőt a Kárpátokon túl Havasalföldön, akkor Kúnországban is kezdtek terjeszkedni. De a hatalommal együtt növekedett önérzetük s mindinkább nyilvánvaló lett azon törekvésük, hogy a király által adományozott területen külön államot alakítsanak, 1224-ben birtokaikat felajánlották a szent-széknek, mely azt elfogadva, szentesítette a lovagok földjének elszakadását a magyar koronától. Endre most az egyszer nem engedett. Felszólította a lovagokat, hogy adják vissza, a mit elfoglaltak, s midőn megtagadták, 1225-ben haddal ment ellenök, váraikat elfoglalta s a vitézeket az országból kiűzte. A hontalanná vált lovagrend a német birodalom északkeleti határán, a Visztula alsó folyása mellett talált új hazát, hol a még pogány poroszok megtérítése és meghódítása által a később oly nagy jelentőségre emelkedett Poroszországnak vetette meg alapját.

II. Endre ezüst dénárai.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.

Mint a magna charta, úgy az aranybulla sem felelt meg a hozzá fűzött várakozásoknak. Sem az egyik, sem a másik nem állította helyre a rendet és nem vetett véget azon visszaéléseknek, melyek orvoslására hozatott. Földnélküli János gonosz zsarnoksága s Endre esztelen könnyelműsége kétségtelenül megnehezítették a helyzetet, de a főokot magoknak a híres okleveleknek határozataiban kell keresnünk. Sem az egyik, sem a másik nem hozott létre egyensúlyt az egymással szemben álló erők között, egyik sem találta meg az alkalmas eszközt a visszaélések, az erőszak, a zsarnokság lehetetlenné tételére. A mi különösen az aranybullát illeti, feltünik, hogy a bajt gyökerében nem orvosolta. A régi állapotokat akarta visszaállítani, de nem adta viszsza a királyságnak régi erejét és gazdagságát. A könnyelműen elfecsérelt királyi birtokokat meghagyta az urak kezében s nem gondoskodott a király számára új, az elveszettek pótlására hivatott jövedelmek nyitásáról. A király csak kettő között választhatott, vagy visszaveszi adományait, vagy folytatja a régi rendszert kincstára megtöltésére. Az aranybulla megsértése kikerülhetlen volt, s erre az esetre a nemzetnek nem állott más eszköz rendelkezésére, mint a fegyveres ellentállás, a visszaélések e kiapadhatlan forrása.

Növelte a bajt az Endre és fia, Béla között támadt meghasonlás. Már az aranybulla kiadása idején szemben állottak egymással az apa és a fiú s a viszony közöttük azóta még jobban elmérgesedett. 1222-ben Béla atyjától Szlavóniát kapta, mint herczegséget, melyet egészen önállóan saját nádorával és más tisztviselőivel kormányzott. A fiatal király komoly törekvése a királyi hatalom fentartására nem egyezett Endre napról-napra élő, a jövővel mit sem törődő politikájával s az urak, kik Bélától semmi jót nem vártak, az ellentétet az öregebb és ifjabb király között mindjobban kiélesítették. Családi ügyek az ellentétet nyilt összeütközésig fejlesztették. Endre minden áron el akarta választani fiát nejétől, Máriától, Laskaris Tódor nicaeai császár leányától, s kezdetben Béla is hajlandó volt az elválásra. Atya és fiú méltatlan módon bántak a szerencsétlen asszonynyal, de midőn a püspökök felterjesztésére a pápa védelmébe fogadta Laskaris Máriát, Béla kibékült nejével s ismét magához vette. Endre e miatt oly haragra gyúlt, hogy Béla kénytelen volt 1223. végén Lipót osztrák herczeghez menekülni. Az alkalom megvolt, hogy az urak a zavarosban halászszanak. Néhányan Béla király mellé állottak, a legtöbben az öreg király mellé, de a pápa közbenjárása a békét ezúttal hamar helyreállította. 1224-ben Endre visszafogadta Bélát, ki ismét visszakapta régi herczegségét, Horvátországot és Dalmácziát, melyet 1226-ban a keleti részekkel, nevezetesen Erdélylyel cserélt fel. Valamivel később az ifjú királynak sikerült befolyását az atyja által bírt területen is érvényesíteni; az öreg király megbízta őt az adománybirtokok jogczímének megvizsgálásával s a jogtalan adományok visszavételével. III. Honorius pápa – mint elődje a magna chartát – nem fogadta szivesen az aranybullát s 1225-ben ismét felhatalmazta a királyt, hogy az ő vagy elődei által jogtalanul vagy érdemetlenül eladományozott királyi jószágokat visszavehesse.

Az ifjú király nagy erélylyel fogott a feladat teljesítéséhez, mely alkalmat nyujtott neki arra is, hogy anyja, Gertrúd gyilkosain boszút állhasson. Bánkot összes birtokaitól megfosztotta s hasonló büntetés érte – elég későre a büntetés elkövetése után – Simon ispánt, «mert hallatlan gonoszul, elvetemülve, kegyetlenül, tetőtől talpig fegyverben, a királyi korona gyalázatára és kisebbségére, ravasz, vérszomjas czinkosaival összeesküdt és a boldogemlékű királyné halálában részes volt». De a rendszabály, a nélkül, hogy a kincstárt jobb karba helyezte volna, csak arra szolgált, hogy Béla személyét az urak előtt még gyűlöletesebbé tegye. A királyi jószágok visszavétele a dolog természeténél fogva óriási nehézségekbe ütközött s a mi keveset a fiatal király visszaszerezhetett, az öreg király nyomban elajándékozta. A végnélküli halicsi háborúk, melyeket harmadszülött fiának, Endre herczegnek érdekében folytatott s melyekben a magyar hadak, bár többnyire győztek, Endre trónját még sem tarthatták fenn, a királyság pénzügyeit még nagyobb zavarba hozták. Endre ismét visszatért a régi útra s hogy pillanatnyi zavarán segítsen, mitsem törődve a bullával, hiszen «a királyi tekintély a törvény fölött uralkodik», lépten-nyomon megsértette a törvényeket. Ismét felhangzott a panasz a király önkénye ellen s ezúttal legélesebben a főpapok részéről. Róbert esztergomi érsek III. Honorius utódánál, az aggkora mellett is lánglelkű és erélyes IX. Gergely pápánál a legkeményebb vádakat emelte Endre ellen. A saracénok uralkodnak Magyarországon s elnyomják a keresztyénséget. Ők bírják ismét, mint az aranybulla kibocsátása előtt, a kamarai hivatalokat s társadalmi és politikai helyzetük annyira kedvező, hogy sokan a keresztyének közül, csakhogy a rájok rótt tehertől szabaduljanak, saracénok lesznek. Saracénok keresztyén feleséget vesznek s őket hitük felvételére kényszerítik. Hasonlót tesznek keresztyén rabszolgáikkal. De fel van forgatva az egyház szabadsága is. Világi emberek adót vetnek a papokra, őket világi törvényszék elé kényszerítik s régóta békésen bírt jószágaikból és jövedelmeikből kiforgatják őket.

A pápa közbelépett. Felhatalmazta Róbert érseket, hogy a rossz keresztyének ellen lépjen fel az egyház fegyvereivel s ugyanekkor komolyan felszólította a királyt, hogy a visszaéléseknek vessen véget s Róbert érseket feladata teljesítésében támogassa. Endre mindent megigért s a panaszok orvoslására 1231-ben újra kiadta az aranybullát, de jelentékeny módosításokkal. A köznemesség érdeke nem uralkodik oly kizárólagosan, mint az 1222-ikiben, előtérbe lép a főpapság, főnemesség és a király érdeke is. Elhagyta a király ama kötelezettségét, hogy az elesett nemes fiának vagy testvérének adományt adjon, elhagyta a pénzről, sóról és a hivatalok összehalmozásáról szóló pontokat is. Ellenben kimondta, hogy a Fejérvárott évenként megtartani szokott gyűlésekre nemcsak a nemesek, hanem mások is elmehetnek s a főpapoknak is kötelességük ottan megjelenni, hogy a szegények panaszát meghallgassák és az esetleg megsértett szabadságot helyreállítsák. Ha a nádorispán a király és az ország ügyeit rosszul vezeti, a főpapok kérésére a király állásától elmozdítja és mást nevez ki helyébe. Megígéri, hogy azok, kiket a király vagy fiai bírói ítélet nélkül javaiktól megfosztottak, mindenüket visszakapják. Eltiltja a törvénytelen adókat és megszállásokat s végre az oklevélben foglalt igéretek biztosítására a fegyveres ellentállás helyébe az egyház tekintélyét állította. Kimondotta, hogy ha a király vagy bármelyik utóda e pontokat megszegné, legyen szabad az esztergomi érseknek a királyt egyházi átokkal sújtani.

Első tekintetre az aranybulla ez új alakjában haladást jelentett. Több tekintettel volt a nem-nemes osztályok érdekeire s azáltal, hogy a király és nemzet között közbenjáró nádorispán felelősségét kimondotta és a fegyveres ellentállást az egyházi átokkal helyettesítette, a nemzet jogainak is több biztosítékot látszott nyújtani. Csakhogy az a férfiú, ki épen ekkor az esztergomi érseki széken ült, Róbert, idegen volt, s a nagy hatalmat, melyet az oklevél kezeibe adott, nem a nemzeti jogok, a közszabadság, hanem az egyház javára használta fel. Csakugyan Endre uralkodásának hátralevő évei a főpapság és a szentszék befolyásának rohamos növekedését bizonyítják. De ez nem vált sem az ország, sem a király javára. A főpapság, melynek igen tekintélyes része idegen volt, Róbert érsekkel együtt nem a királyság lehanyatlott tekintélyének felemelésén fáradozott, hanem a király gyöngeségét arra használta fel, hogy a királyi jövedelmek minél nagyobb részét magának szerezze meg.

Mert Endre új igéreteit ép oly kevéssé tartotta meg, mint a régieket. Miután új jövedelmekről az 1231. oklevél sem gondoskodott, a király ismét csak az izmaelitákhoz fordult pénzért, s ennek fejében nemcsak a kamarahivatalokban megtartotta, hanem újabb kedvezményben is részesítette őket. 1232-ben tehát Róbert érsek felemelte az egyház fegyverét. A király személyét nem bántotta, de az országot interdictum alá vetette s átokkal sújtotta Dénes ispánt, kit egyházi jószágok elrablásával és a papok bántalmazásával vádolt, és Sámuelt, a volt kamaraispánt, «mert eretnekség bizonyult rá, javulást igért, keresztet vett, de a kitűzött határidőre nem ment el a tengeren túlra és az izmaelitákat pártolja és támogatja», Miklós kamarásnak és tárnokmesternek, «a király tanácsadójának, kinek véleménye határoz a király és kincstár minden ügyében», a javulásra két hónap határidőt engedett.

Az interdictummal, az egyház legrettenetesebb fegyverével, még igazán erőteljes királyok sem voltak képesek e korban hosszú ideig daczolni. Endre meg sem kisértette az ellenállást, azonnal meghajolt. Könyörgött, javulást igért s miután egyháziak is közbevetették magokat, az érsek az interdictumot Szt. István napjáig felfüggesztette. Endre most a pápához fordult, ki követeit előzékenyen fogadta s felhasználva a kedvező alkalmat befolyásának érvényesítésére, Pecorari Jakab kardinálist mint legatusát Magyarországba küldötte az ügyek megvizsgálására. A legatus rendezte a magyar egyházi ügyeket, kiterjesztette figyelmét a boszniai eretnekségre is – egy János nevű domokosrendi szerzetest boszniai püspökké nevezett ki – s végre hosszas tárgyalások után a királylyal is megegyezésre jutott. Midőn épen Galicziába indult, «a beregi erdő» mellett a királyi udvar tanácsára Endre aláirta mindazt, mit tőle a legatus és a papok kivántak. (1233. aug. 20.) Megigérte, hogy zsidót és izmaelitát semmiféle közhivatalban nem alkalmaz, nem engedi, hogy a zsidók és izmaeliták a keresztyéneket elnyomhassák s elrendeli azt is, hogy megkülönböztető ruhát viseljenek. Ismét megerősítette, hogy a papok fölött csak egyházi törvényszék itélhet, kivéve, ha földbirtokról van szó. Kötelezte magát, hogy a papokra adót nem vet és az egyházakat a só jövedelmében részelteti. Az eddig elmaradt sójövedelemért az egyházaknak 10,000 márka ezüstöt fog fizetni. Arra nézve, hogy mennyi adót vethet ki alattvalóira, a pápa véleménye szerint fog eljárni.

A beregi egyezség az egyház és a szent-szék nagy győzelmét jelentette a magyar királyság fölött. Ha a zsidókról és izmaelitákról szóló pontokat kivesszük, az egész oklevélben nincs szó az ország érdekeiről, hanem csakis a papság kiváltságairól s mindenek fölött anyagi hasznáról. A mi királyi jövedelmet az urak még meghagytak, abban most a papság osztozik a királylyal; a pápa hatalma pedig oly nagy lett, hogy ő dönt már az adó kérdésében is. De épen a papság követelésének nagysága kizárta a teljesítés lehetőségét s Endre ezen igérete is, mint annyi más, irott betű maradt. Továbbra is a régi módon uralkodott. Háborúkat viselt Galicziában, Ausztriában és Bolgárországban s e mellett családja eltartása jövedelmének nagy részét lekötötte. Erdélyt Béla, Horvátországot és Dalmácziát Kálmán király, a Szerémséget unokaöcscse, Kaloján, birták. 1234-ben az öreg, már 60 éves király, fiai nagy boszúságára harmadszor is megnősült. Feleségül vette Beatrixet, a már elhalt Aldobrandino estei őrgróf leányát s lekötött neki hitbérül 5000 márkát s a királynék rendes jövedelmén kivül évenként 1000 márkát. A következő évben leányát, Jolanthát férjhez adta Jakab aragoniai királyhoz s hozomány gyanánt 12000 márkát kötött le a királyi jövedelmekből. Ennyi kiadás mellett az erősen megfogyott királyi jövedelmekből Endre a legjobb akarat mellett sem fizethette le a beregi egyezségben a papság számára kikötött összeget, sőt kénytelen volt a pápa beleegyezésének megvárása nélkül adót vetni ki. János boszniai püspök – kit a legatus távozása előtt e joggal felruházott, már 1234-ben kimondta a királyra az átkot s az országra az interdictumot, de e fenyítésnek most nem volt hatása. Az esztergomi érsek, kit sértett az, hogy a legatus nem őt, az ország főpapját, hanem a boszniai püspököt bízta meg e nagy hatalommal, nem engedelmeskedett. Nem hirdette ki az interdictumot s érintkezését a kiátkozott királylyal nem szakította meg. A pápa kezdetben megütközött az esztergomi érsek eljárásán, s megfeddette őt is, a királyt is, de Endre alázatossága és igéretei hamar lefegyverezték. Azon reményben, hogy Endrét a boszniai eretnekek ellen felhasználhatja, megbocsátott nekik. A beregi egyezségben a papság számára kikötött 10,000 márka lefizetésére tíz évi határidőt engedett s biztatta Endrét – kinek leányát, az 1231-ben elhalt Thüringiai Erzsébetet, éppen ekkor avatták a szentek közé, – hogy a szent-szék különös felhatalmazása nélkül senkinek sem szabad őt vagy fiait kiközösíteni.

Röviddel e kibékülés után Endre, midőn Ausztriából Frigyes herczeg ellen viselt szerencsés hadjáratából visszatért, 1235 szept. 21-én hirtelen meghalt.

IV. Béla nehéz örökséget vett át atyjától: anyagi és erkölcsi erőben megfogyatkozott királyságot. Az új királyra hárult a restaurálás nehéz feladata. Két út állott előtte: vagy tért enged az utolsó század politikai életében felemelkedett tényezőknek, megosztja velök a hatalmat, de fentartja magának a vezetést, vagy elnyomja az új erőket s visszaállítja a királyi hatalmat régi teljességében. Béla az utóbbit választotta. Királyi méltóságának és jogainak tudatában visszautasított minden megalkuvást, s bár czélját el nem érhette, az a komolyság, erély és következetesség, melylyel e czél felé törekedett, az a fáradhatatlan buzgóság és államférfiui bölcseség, melylyel egy rettenetes katastropha után a pusztulás szélén álló országot ismét felemelte, egyikévé teszik a legkiválóbbaknak Árpád házából származott királyaink között.

Meglett férfiú volt már, midőn 1235 október 14-én Szt. István koronáját nagy fénynyel fejére tétette s a sokáig háttérbe szorított államférfiú türelmetlenségével s el nem titkolt bosszúvágygyal fogott az atyja könnyelmű kormánya alatt annyira lesülyedt királyság felemeléséhez. Megbüntette atyja tanácsadóit, nemcsak azért, mert rossz tanácsokat adtak, hanem mert őt a hatalomtól távol tartották, neki mint ifjabb királynak kellő tiszteletet nem adtak s miután a legfőbb hivatalokat megbízható híveire ruházta, a fehérvári gyűlésen kimondotta, illetőleg ő és «az egész ország» elhatározták a felesleges, haszontalan adományok visszavételét. Nem tettek kivételt még az egyházakra nézve sem. És a király nem maradt a határozatnál. Minden megyében biróságot alakított, mely megvizsgálta az összes birtokviszonyokat, nemcsak az egyházak és nemesek, hanem a várnépek és udvarnokok birtokállapotát is s kiméletlenül visszavette mindazt, miről úgy találták, hogy azt Endre király illetéktelenül adományozta. Az adományok vizsgálatában visszamentek még korábbi időre is s visszakövetelték elég gyakran Imre adományait is. Ezalatt a király a még megmaradt királyi jószágokon is folytatta a rendezés nagy munkáját. Felújította a királyi jószágokon lakó népek jogait és kötelességeit. Összeiratta a szent király jobbágyait, kik igen sok helyen szabadságaikat elveszítették volt, de viszont erélyesen fellépett azok ellen, kik kötelezettségüknek eleget tenni vonakodtak.

Szoros kapcsolatban állott a birtokviszonyok új rendezésével a királyi kanczellária rendezése, hatáskörének tágítása a III. Béla által kijelölt irányban. III. Béla azon intézkedése, hogy a kérvényeket írásban kell a király elé terjeszteni, Imre és II. Endre alatt feledésbe ment; hogy minő káros következményekkel, mutatják Endre adományozásai, midőn a király ugyanazon jószágot egyszerre két embernek is eladományozta. Béla tehát elrendelte, hogy még a legelőkelőbbek is, ha dolguk van az udvarnál, kérésüket írásban a kanczellária útján terjeszszék a királyhoz. Figyelme még külsőségekre is kiterjedt. «Hogy az urak kevélységét megtörje, elrendelte, hogy ha valaki az urak közül – kivéve az ország első méltóságait, az érsekeket és püspököket – az ő jelenlétében le merne ülni, megkapja kellő büntetését, székeiket pedig, a mennyit csak találhatott, a tűzbe dobatta.»

Mindezen újítások mély elégületlenséget támasztottak az urak között. Sértette őket az Endre tanácsosain vett bosszú, kik rokonaik, jó ismerőseik voltak, sértette a régi szokás megszüntetése, hogy székeiket az udvarhoz vivén, a királylyal, mint maguk között az elsővel, ülve tanácskozhattak, úgy a mint ez nyugaton is szokás volt hűbérúr és hűbéresei között; sértette a király zárkózottsága, kivel többé nem érintkezhettek közvetlenül, hanem kénytelenek voltak, hogy panaszukra vagy kérésükre a feleletet a kanczellária útján megkapják, nagy költséggel hosszú ideig a királyi udvarban várakozni. De a dolog természete szerint a legmélyebben érzett sérelem a királyi jószágok visszavétele volt. «Ez a fájdalom, ez a kard – mondja Rogerius nagyváradi esperes – mely a magyarok szivét átjárta; mert, kik gazdagok és hatalmasak valának, kiséretükben nagy sokaságot tartottak, most alig tudtak egyedül megélni.»

Az urak elégületlensége nem tartóztatta fel Bélát, hogy a kijelölt úton tovább haladjon. Mindaddig, míg külső veszedelem az országot nem fenyegette, nem tarthatott belső ellentállástól. A külviszonyok pedig uralkodása elején kedvezően alakultak. Nem volt hatalom, mely az ország békéjét komolyan fenyegethette volna. Nyugtalan, harczra mindig kész szomszédját, Frigyes osztrák herczeget épen ekkor fenyítette meg II. Frigyes császár. Igaz ugyan, hogy a siker által felbátorítva, a császár megemlékezett arról, hogy a magyar királyok nagy ősének, Barbarossa Frigyesnek adót fizettek s ő is hasonló követeléssel állott elő. De Béla a császár követelését bátran visszautasíthatta, maga a császár is aligha vette azt komolyan. Mint annyi elődje, II. Frigyes is Olaszországban kereste császári hatalmának alapját s rögtön azután, hogy Frigyes osztrák herczeget legyőzte, sietett vissza Olaszországba. Siciliai királyságában már korlátlan hatalommal rendelkezett s hasonló eredményt akart elérni Felső-Olaszországban is. Itt azonban útját állották a lombard városok s megkezdődött a nagy küzdelem a császár és a lombard városok között, melybe a pápa is, a császár nagy hatalmától félve, mint a városok védője beavatkozott. Ez fejti meg, hogy IX. Gergely pápa politikája Magyarországgal szemben jelentékenyen megváltozott. Midőn hirét vette, hogy Béla az egyházaktól is visszaveszi az adományokat, megintette a királyt, figyelmeztette régi esküjére, de azért belenyugodott a dologba, sőt azt is megengedte a királynak, hogy országa jövedelmét zsidóknak és pogányoknak bérbe adhassa. Arról, hogy az ország ügyeibe oly módon avatkozzék, mint II. Endre idejében, szó sem lehetett.

II. Ottokár pénzei.

Tényleg Béla uralkodása első éveiben nagy eredményeket ért el s 1238-ban megelégedve mondhatta el, «hogy az országot már a kellő állapotba helyezte». Ekkor azonban oly vihar zúdult az országra, mely azt alapjában megingatta s a végpusztulás szélére sodorta.