XXVII. FEJEZET.
A mongol invasio.

Azon részben mongol, részben török fajhoz tartozó népek, melyek a legrégibb időktől fogva Ázsia északi alföldjén és középső nagy felföldjén, az Altai hegységtől keletre a khinai határokig, többnyire mint nomádok, patriarchális szervezetben éltek, a XIII. század elején egy hódító államban egyesültek. A mozgalom, mely a Szelenga és Orkhon folyók vidékén tanyázó mongol törzsektől indult ki, Temudzsin nevéhez fűződik. A mongolok, ép úgy, mint a körülöttük lakó török törzsek, századokon át hol békés, hol ellenséges érintkezésben állottak a khinai birodalommal s szívesen felajánlották katonai szolgálatukat pénzért, gabonáért és selyemszövetekért az északi és a déli khinai császárságok között folyó küzdelmekben. Temudzsin is mint khinai zsoldos kezdette meg pályáját. 1162-ben született előkelő családból s személyes derekassága korán kiemelte törzsének emberei közül. 1189-ben mint az arlad törzs főnöke felvette a khagan «császár» czímet s megalapította a mongolok hadi szervezetét, melynek alapját a hadsereg felosztása ezer lovasból álló hadtestekre, s jellemző vonása a szigorú fegyelem, a feltétlen engedelmesség a felebbvalók iránt volt. Miután a következő években a Gobi sivatag északi részein lakó török és mongol törzseket zászlói alatt egyesítette, 1193-ban mint az északi khinai császár zsoldosa harczolt annak fellázadt alattvalói ellen s bár a mandzsuk ellen vívott harczban, 1197-ben vereséget szenvedett, röviddel utóbb sikerült neki a leghatalmasabb török törzset, a keraitákat legyőzni s alattvalóivá tenni. Most már mint a Szelenga és Orkhon vidékén lakó összes török és mongol törzsek feje, a régi török várost, Karakorumot (nem messze az Orkhon folyótól) tette székhelyévé s 1206-ban ide hivta gyűlésre törzsének és szövetségeseinek kiváló embereit. A gyűlés korlátlan hatalmú uralkodónak kiáltotta ki s ő felvette a Dzsingisz khán («rendíthetlen úr») czímet. Megesküdött a törvények, a katonai fegyelmet szabályozó régi mongol törvények és a szokásos jog megtartására. A tizenkilencz török nép és a huszonhat mongol törzs, melynek főemberei a gyűlést alkották, egy nemzetté, a «kék mongol» nemzetté, a világ első nemzetévé egyesült. «Ez a nép – így szólt Dzsingisz khán hozzájok – mely mindennel és mindenkivel szemben, nem tekintve az én fáradságomat és veszedelmemet, személyemmel elválaszthatlanul egyesült, ez a nép, mely egyforma szívvel fogadva örömet és fájdalmat, erős gondolatomnak e nagy testet adta; mint a kristály tiszta nép, mely minden veszély között hűségét törekvéseim színvonaláig ragyogtatta, akarom, hogy a kék mongol nevet viselje s emelkedjék a föld minden népei fölé.»

Dzsingisz khán pénze.

E gyűlés Karakorumban az egykori nagyhírű török Hiung-Nu császárok régi emlékeit újította fel s Dzsengisz khán a középázsiai népek szemében most már a Hiung-Nu császárok örökébe lépve, azonnal megkezdette hadjáratait a világ meghódítására.

Legelőször, hogy a török törzsek ragaszkodását biztosítsa, a török törzsek hagyományos régi ellensége, Észak-Khina urai, a mandzsuk ellen fordult. De bár Dzsengisz khán csapatait a hódításvágy és bosszú lelkesítette, bár Dzsengisz khán mellett a nagytehetségű vezérek egész sora állott, köztük oly kiváló katonák, mint Dzsébé, Mukhuli és Szuhutai, mégis huszonnégy évi szakadatlan küzdelembe került a mandzsuk által kétségbeesett hősiességgel védelmezett Észak-Khina meghódítása (1210–1234). Még azonban folyt Khinában a küzdelem, midőn a mongol haderő nagy része Dzsengisz khán személyes vezérlete alatt nyugotnak a nyugoti törökök nagy birodalma, a Perzsiát, Afganisztánt és az Oxustól nyugatra eső vidékeket egyesítő khovazmiai birodalom ellen indult (1217). Mehemed, Khorazmia (Khorarezm; Khiva) uralkodója, ki India északnyugati részeinek meghódítása után magát «második Sándor»-nak nevezte, nem volt képes a mongol áramlatot feltartóztatni. Míg ő a bagdadi khalifa ellen harczolt, azalatt Dzsengisz khán részint fegyverrel, részint szép szóval zászlói alá vonta az Oxustól keletre tanyázó török törzseket s 1219-ben egyenesen Mehemed ellen fordulva, elfoglalta a közép-ázsiai mohammedánok szent városát, Bokharát (1220 ápril). Szamarkandnál tönkre verte Mehemed csapatait s a győzelem gyümölcseként öt hónap alatt Turkesztant, az Oxus mellékét meghódította.

Míg most Dzsengisz khán főhadiszállását Mehemed nyári palotájában Szamarkand mellett ütötte fel, vezérei, Dzsébé és Szubutai, Mehemed üldözésére és teljes megsemmisítésére indultak. Huszonötezer lovassal beszáguldották az irani felföldet s Teherántól északra a Kaspi-tenger mellett megtalálták a halálra üldözött szerencsétlen szultán holttestét. Perzsia meghódítása be volt fejezve, de Dzsébé és Szubutai ezzel nem elégedtek meg, hanem engedélyt kértek, hogy a Kaukazustól északra lakó török népeket is a mongol nemzettel egyesítsék, vagy ha ellenszegülnek, fegyverrel hajtsák «a rendíthetetlen császár» uralma alá. Miután a felhatalmazást megkapták, még ugyanazon év végén, melyben Szamarkandból kiindultak, 1220-ban Tiflisz mellett szétverték a georgiai király hadseregét s átkeltek a Kaukázuson. Útjokban mindenütt szervezték a mongol uralmat, minden városba mongol kormányzót ültettek be s az ellenszegülőket irtózatos kegyetlenséggel büntették. A hátrahagyott mongol kormányzó a melléje rendelt őrséggel lefegyverezte a benszülött lakosságot, összeiratta a lovakat, az öszvéreket, a szántóföldeket s kivetette az adót. «Összeirattak – mondja Giragosz örmény pap, ki egy mongol kormányzó mellett mint titkár volt kénytelen szolgálni – minden embert, a tíz évesektől kezdve, a nők kivételével. Megadóztatták az összes iparosokat, a halászatra használt folyókat és tavakat, a bányákat, a kovácsokat, kőmíveseket.» Csak a papokat kimélték meg, mert ezekre nem volt a khántól parancsuk.

A Kaukázus északi lejtőjén lakó alánok már hallottak a Közép-Ázsiát felforgató nagy forradalomról s szövetkeztek a tőlük nyugotra, a Fekete-tengertől északra a Kárpátokig elterülő nagy síkon tanyázó kúnokkal. De míg ők a vándorló népek régi útján, a Kaspi-tenger és Ural-hegység között nyíló nagy kapun várták a támadást, a mongolok, a Kaukázust áthágva, délről lepték meg őket. Megelőzték a mongol hadsereg támadását a Dzsébé küldöttei, kik a kúnokat az alánoktól elvonni igyekeztek. «Ti testvéreink vagytok – így szóltak a mongol ügynökök a kúnokhoz – az alánok pedig idegenek. Ne adjatok nekik segítséget, hanem csatlakozzatok hozzánk.» Mivel Dzsébé ügynökei az ajándékokat sem kimélték, a kúnok egy pillanatig haboztak s ezalatt Szubutai a Terek mellett tönkre verte az alánokat s fővárosukat, Terkit rohammal elfoglalta. Most a kúnok keleti törzseire került a sor. A mongolok adó fejében elvették lovaik és juhaik egy részét s ifjaikat kezdették a mongol hadseregbe sorozni. A szövetség ilyetén értelmezése felbőszítette a kúnokat. Összeszedték nyájaikat s szövetségeseik elől nyugoti testvéreikhez menekültek, kik a mongolok hatalmától megrettenve, az orosz fejedelmeket hívták segítségül. Valóban a mongolok nem voltak hajlandók testvéreiket kezeik közül kiengedni. Dzsébé és Szubutai nyomon követték a nyugatra menekülő kúnokat s a közös veszedelemmel szemben egyesült orosz fejedelmeket és kúnokat a Kalka folyó partjain 1224-ben leverve, a Dnyeperig nyomultak előre. Itt azonban ez ízben megállott a mongol áradat. Úgy látszik, Dzsengisz khán parancsára Dzsébé és Szubutai visszavonták csapataikat Európából. Miután a Volga melletti bolgárokat legyőzték, diadalmasan visszatértek Közép-Ázsiába.

Míg vezérei a merész betörést intézték Európába, Dzsengisz khán leverte Irán mohammedán hitű népeinek felkelését s miután a belbékét helyreállította, megosztotta roppant birodalmának kormányzását. Unokája, Batu, a legnyugotibb tartományokat kapta a Volga, a Kaukázus és a Kaspi-tenger mellékén, az úgynevezett Kipcsakot. Fiát, Dzsagatait, Turkesztán és Irán élére helyezte, másik két fiát, Ogodait és Tuluit a középázsiai tartományok és Khina kormányával bízta meg. Ő maga is ide tért vissza Szamarkandból 1225-ben s a még teljesen meg nem hódított Khinában végezte be életét 1227-ben.

A hatalmas államalkotó halála egy pillanatra feltartóztatta a mongol áradat terjedését. Több év kellett, míg a mongol főnökök a birodalom jövőjéről, a követendő politikáról véglegesen döntöttek. Némi ingadozás után a birodalom súlypontját Észak-Sinába helyezték át s a főkhán méltóságot Ogodaira ruházták (1229). Tului megtartotta Közép-Ázsiát Karakorum székhelylyel, Dzsagatai Turkesztánt és Iránt s Batu a Kipcsakot. Ez utóbbi, kit a mongolok Szain khánnak, «a jámbor úrnak» neveztek, a Volga mellett Szaraiban tartotta főhadiszállását s teljességgel nem gondolt hódításokra. Békésen kormányozta kirgiz, bolgár, baskir, örmény, alán alattvalóit s megelégedett a gazdag ajándékokkal, mikkel alattvalói és jó barátai, a Krimiában letelepedett velenczeiek neki kedveskedtek. De a mongol főnökök, kik a tehetetlen, részeges Ogodai nevében kormányoztak, szükségesnek tartották a már lecsendesített Khinában fölöslegessé vált harczosok foglalkoztatását s a hódítás czéljául a Kipcsaktól nyugotra eső európai tartományokat tűzték ki. A «jámbor» Batu e feladatra képtelen lévén, az erélyes Szubutait küldötték a Khinában felszabadult csapatok élén nyugotra, hogy Batu névleges fősége alatt a hadjáratot vezesse s a mongolok kardját és erejét az európai népekkel megismertesse.

A hadsereg, melylyel Batu és Szubutai 1237-ben Nyugot meghódítására indultak, 120,000 emberből állhatott. Néhány ezer mongol mellett a hadsereg zömét török fajú népek alkották, kiket azonban Dzsengisz khán vaskeze a Khinában és Nyugot-Ázsiában folytatott küzdelmek alatt a mongolokkal egy nemzetté olvasztott össze. A mongolok, vagy mint Európában őket nevezték, a tatárok, előnyomulását tűz és vér jelezte. Az ellentálló városokat felégették, a lakosokat irgalom nélkül kardélre hányták. Miután a Volga melletti Nagy-Bolgár birodalomnak teljesen véget vetettek s fővárosát, Bolgaryt a föld szinével egyenlővé tették, 1237 végén az egymással még e nagy veszedelemmel szemben is egyenetlenkedő orosz fejedelmek ellen fordultak. Legelőször a riazani fejedelemséget tették tönkre s 1238-ban Szuzdalt támadták meg. II. György nagyfejedelem az Oka mellett Kolomnánál vivott ütközetben vereséget szenvedett s Vladimir, Szuzdal, Rosztov és Jaroszláv a lángok martalékai lettek. György fejedelem még egyszer megkisértette az ellenállást, de a szitai csatában teljesen megveretett s maga is a csatatéren maradt. Egész országa meghódolt a mongoloknak.

Batu khán most délre a kúnok ellen fordult. Kuthén, a Dnyeper és Don között tanyázó kún törzsek fejedelme, ellentállott, de csatát veszített s hogy a mongolok bosszúját kikerülje – kik nem bocsátották meg, hogy «kún testvéreik» velök egyesülni vonakodtak – Béla magyar királynál keresett oltalmat, kért maga és népe számára befogadtatást. Már ekkor a magyar udvarnál tudták, minő vihar van készülőben kelet felől. Magyar dominikánusok már II. Endre alatt tervbe vették a távol keleten Nagy-Magyarországban visszamaradt magyarok felkeresését és megtérítését. Több sikertelen kisérlet után Julián 1235-ben feltalálta a keresett testvéreket «a nagy folyam», talán a Volga vagy a Kama partján. «Kik megtudván, hogy ő is magyar, megérkezésén nem kevéssé örültek. Körülhordozták házaikban és falvaikban keresztyén testvéreik királyáról és országáról hűségesen kérdezősködtek, s bármit akart nekik a hitről és más dolgokról beszélni, szorgalmasan meghallgatták. Mert nyelvük teljességgel magyar vala s megérték őt és ő őket. Pogányok, Istenről nincs semmi fogalmuk. Bálványokat nem imádnak, hanem úgy élnek, mint az állatok. Földet nem mívelnek, lóhúst s más effélét esznek, kanczatejet és vért isznak. A régiek hagyományaiból tudják, hogy ama magyarok tőlök származnak, de hol vannak, nem tudták.» Utasításuk szerint Julián 1236 végén rövidebb úton, az oroszok földjén visszatért Magyarországba s miután útjáról Rómában a pápának jelentést tett, 1237-ben újra a Volga mellékére indult. Ezuttal azonban csak Szuzdalig jutott. A mongolok már elözönlötték a Volga mellékét, meghódították Nagy-Magyarországot is s Batu khán követeket küldött Magyarországba, kik Béla királyhoz irt levelét vitték magokkal. A követeket a szuzdaliak elfogták s a mongol khán levelét a szuzdali fejedelem Julián által megküldötte Bélának. «Én, Szain – írta e levélben Batu khán a magyar királynak – a mennyei király küldöttje, kinek hatalom adatott, a földön azokat, kik magokat megalázzák, felmagasztalni, a kik ellenkeznek, azokat eltiporni: csodálkozom rajtad, magyar király, hogy mikor már harminczszor küldöttem hozzád követeket, miért nem izensz nekem vissza? és sem követet, sem levelet nem küldesz. Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, sok vitézed van és magad kormányozol egy nagy országot. Azért nehezen fogsz nekem meghódolni, bár jobb volna neked és üdvösebb, ha önként alávetnéd magadat. Értettem azonfelül, hogy kúnokat tartasz oltalmadban, szolgáimat, megparancsolom tehát, ne tartsd őket tovább magadnál, nehogy ellenfeleddé legyek miattuk; könnyebb nekik menekülni, mint neked. Nincs házuk, sátrakban laknak s így talán elfuthatnak; de te házban lakol, vannak váraid, városaid, hogy fogsz te kezemből megmenekülni?» A levél nem ijesztette meg Bélát s nem is bírta hódolatra, ellenkezőleg, bár ezáltal a mongolok egész haragját magára vonta, Kuthén királyt népeivel együtt azon feltétel alatt, hogy a magyar uralmat elismerik és a keresztyénséget felveszik, befogadta országába.

Vancsa István esztergomi érsek († 1269) képe a chartresi dóm ablakán.

A Fekete-tenger északi partvidékeinek meghódítása után Batu ismét az oroszok ellen fordult. Heves ostrom után az orosz birodalom régi fővárosa, Kiev is elesett 1240-ben és irtózatosan elpusztíttatott. «Itt hajdan nagy és népes város volt – írja a híres utazó, Plan-Carpin – de ma csaknem teljesen el van pusztulva. Alig áll benne 200 ház s a lakosok a legkeservesebb szolgaságban sinylődnek.» Kiev elfoglalása befejezte Oroszország meghódítását s a mongol áradat most egyenesen Magyarországra zúdult.

Bár Béla jó előre értesült a közeledő veszedelemről s tett is készületeket annak elhárítására, Magyarország belső viszonyai a sikeres ellentállást lehetetlenné tették. A király és a főurak között támadt meghasonlást a kúnok befogadása még élesebbé tette, sőt előidézte a legválságosabb pillanatban az egész nemzet elégületlenségét. 1239-ben Kuthén vezérlete alatt mintegy 40,000 kún család vándorolt be és telepedett le a Tiszának legelőkben gazdag, de még mindig gyér népességű mellékére. A király nem alaptalanul az ország haderejének jelentékeny gyarapodását várta tőlük, de a fegyelemhez nem szokott, törvényt és magánbirtokot nem ismerő nomád népnek letelepítése, a már állandó lakáshoz kötött s minden tekintetben más viszonyok között élő magyar lakosság közé okvetlenül súrlódásra, összeütközésre vezetett. «Akkor – mondja ez események történetírója, Rogerius esperes – kezdett a kúnok királya nemeseivel és parasztjaival Magyarországban vándorolni, mivel rengeteg számú barmaik voltak, s a magyarok legelőiben, vetéseiben, kertjeiben és szőlőiben roppant kárt okoztak. És a mi még rettenetesebb, mivel vad emberek voltak, a szegények leányait meggyalázták s az előkelők ágyait is, a mikor tehették, megszeplősítették.» Mindenfelől felhangzott a panasz a jövevények ellen s az elkeseredést növelte a király elnézése és határozott pártállása a kúnok mellett. Végre Béla, hogy a panaszoknak véget vessen, a magyar és kún urakat gyűlésre hívta össze, hol elhatározták, hogy a kúnokat szét kell osztani a megyékben, mindenik nemzetségnek ki kell jelölni a maga helyét s ha összeütközés támad kúnok és magyarok között, az ispánok itéljenek igazságosan. A kúnok, bár nem szívesen, engedelmeskedtek, kezdtek kisebb csoportokba oszlani, de viseletük könnyen érthetően egy csapással meg nem változhatott s a mongol invasio a nemzetet általános elégületlenségben és meghasonlásban találta.

IV. Béla arany pecsétje.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.

IV. Béla arany pecsétje.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.

Nem kisebb baj volt a honvédelmi szervezet zilált állapota. A régi alkotmánynyal együtt bukófélben volt a régi honvédelmi szervezet is, a nélkül, hogy annak helyén az újabb közgazdasági és politikai viszonyoknak megfelelő honvédelmi szervezet fejlődhetett volna. A magyar hadsereg egyetlen életerős elemét a püspökök és főurak nyugot-európai mintára szervezett és begyakorlott pánczélos lovassága képezte, mert a hadsereg zömét alkotó kisnemesek és várjobbágyok könnyű fegyverzetű gyalogsága és lovassága a szükséges gyakorlat és fegyelem hiányában a száz csatában kipróbált, évtizedes hadjáratok alatt megedzett s vasfegyelem alatt tartott mongolokkal szemben a sarat meg nem állhatta. A sikeres védelmi harczra hiányoztak a várak s hiányzott a harczias szellem is. Ha nem is vehetjük egészen komolyan, mit Tamás spalatói esperes a magyar ifjakról mond, hogy nem törődtek mással, mint hajuknak diszítésével, bőrüknek ápolásával, hogy egész életöket verőfényes erdőkben, kellemes mezőn szerették eltölteni nejeik társaságában, hogy egész nap lakmároztak s nem is keltek fel reggeli kilencz óra előtt, az bizonyos, hogy a görög háborúk óta nem volt a nemzetnek komoly háborúja s oly rettenetes ellenséggel szemben, minők a mongolok voltak, hiányzott a kipróbált hadsereg, de hiányoztak a hadvezérek is.

Kiev elfoglalása után Batu és Szubutai, hadseregüket felosztva, nagy félköralakban nyomultak Magyarország ellen. Ők maguk a főhadsereggel Halicson keresztül a vereczkei szoros felé tartottak, Kadán vagy Kaidu, szintén Dzsengisz khán egyik unokája, Kúnországon át a borgoi szoroson készült Erdélybe nyomulni, míg tovább délre már a magyar Kúnországon át Büdzsikur a törcsvári szoros felől támadott. Nyugot felé a sereg jobb szárnya gyanánt egy mongol hadosztály Lengyelországra csapott; Chmielniknél összetörte a lengyel hadsereget, felégette Szaudomir, Krakó és Boroszló városokat s miután Liegnitz mellett Henrik sziléziai herczeg hadseregét is tönkre verte (1241 ápril 9), Morvaországon keresztül Magyarországba sietett, hogy az időközben a Kárpátokon átkelt hadsereggel egyesüljön.

A mongolok közeledésének hírére Béla megtétette a szükséges előkészületeket az ország megvédelmezésére. A Kárpátokon átvezető szorosokat eltorlaszoltatta, Dénes nádort egy hadosztálylyal a vereczkei szorosba rendelte, honnan a főtámadást várták, s a nemességet és várjobbágyokat fegyverre szólította. De a belviszály a veszedelemmel szemben sem szünt meg. El sem akarták hinni, hogy jön a tatár s a gyűlölet a kúnok iránt e válságos pillanatban a leghevesebben tört ki. Vádolták őket, hogy a tatárok szövetségesei s csak azért jöttek az országba, hogy azt kikémleljék s a döntő pillanatban a mongolokhoz csatlakozzanak. Az izgatottság oly nagy volt, hogy 1241 elején tartott tanácskozásban a király kénytelen volt a tanácskozásra szintén meghivott Kuthén királyt családjával s néhány főemberével együtt Pesten őrizet alá helyeztetni.

Ezalatt Batu Halicsot elfoglalta s a vereczkei szoroson keresztül betört az országba. Galicziai parasztok a mongol hadsereg előtt széthányták, felégették a torlaszokat s Dénes nádor, miután katonáit a mongolok lenyilazták, kevesed magával lóhalálában nyargalt Pest felé, hogy a királynak az ellenség betöréséről jelentést tegyen. Nyomban követték őt a tatárok s megjelenésöket a felgyújtott falvak és városok lángjai már messziről hirdették. Márczius 12-én törtek be a vereczkei szoroson s előcsapataik már márczius 15-én Pestről egy félnapi járóföldre állottak. Márczius 17-én megrohanták Váczot, hová a környékből sokan menekültek, a várost megvették, felégették s a lakosságot kor- és nem-különbség nélkül kardra hányták. A király, a mint a veszedelem első hirét vette, a főurakat és püspököket vitézeikkel Pestre, mint gyűlekező helyre szólította. Ide rendelte a kúnokat is, családját Ausztriába küldötte s Frigyes herczeget is segélyadásra hívta fel. Ő maga a Dunántúlról gyorsan összevont csapatokkal szintén átkelt Pestre.

A pesti táborba lassan érkeztek a magyar csapatok s Béla, bár a tatárok a közelben portyáztak, szigorúan eltiltotta, hogy vitézei a hadsereg központosítása előtt az ellenséggel harczba keveredjenek. De a türelmetlen, harczvágytól égő Ugrin kalocsai érsek, nem törődve a tilalommal, dandárával kinyargalt a tatárok ellen. A tatárok azonnal meghátráltak s a hevesen üldöző magyar csapatot egy ingoványos, süppedékes vidékre csalták, melyen ők, mint könnyű lovasok könnyen áthaladtak, de a melyen a nehéz magyar lovasok megrekedtek s a visszaforduló tatárok nyilai alatt elhullottak. Az érsek csak néhányadmagával menekülhetett vissza a királyi táborba. Megérkezett néhány fegyveresével Frigyes osztrák herczeg is, s hogy vitézségét kimutassa, mindjárt kirohant a város falai alatt portyázó mongolokra. Egy mongolt lándzsájával a földre vetett, egy másiknak egy csapással karját levágta, mire a többiek elszaladtak. Frigyes diadalmasan tért vissza foglyával s «a magyarok – mondja Rogerius – e miatt kezdették a királyt gyalázni s a herczeget egyhangúlag dicsérni.».

Ezalatt tekintélyes hadsereg gyűlt össze Pesten a király körül, de a szellem, mely a hadsereget eltöltötte, a hadjárat kimenetelére nem sok jót igért. A veszedelem, melyben sokáig hinni nem akartak, csakugyan megérkezett, de a legtöbben még most sem akarták hinni, hogy a mongolokkal van dolguk. A kúnokat okozták minden bajért. Azt beszélték, hogy az országba betört ellenség nem mongolok, hanem kúnok s a fölizgatott tömeg, magyarok és németek, az őrizet alatt tartott Kuthént főembereivel együtt legyilkolta. Frigyes osztrák herczeg, kinek a tömeg felizgatásában állítólag főfőrésze volt, azon ürügy alatt, hogy nagyobb hadsereget akar gyűjteni, visszatért Ausztriába s ugyanakkor elhagyták a kúnok is az országot. Felbőszülve királyuk megöletésén, a király táborába siető kúnok fegyvereiket a magyarok ellen fordították, felgyújtották a falvakat, legyilkolták az embereket s rabolva és pusztítva Bolgárországba vándoroltak. Kuthén megöletése 40,000 harczostól fosztotta meg az országot s most már csakugyan hiányzott a magyar hadseregben az a harczhoz szokott könnyű lovasság, melyet a siker némi reményével a mongolokkal szembe lehetett volna állítani.

Miután a magyar hadsereg legnagyobb része összegyűlt, a király Ugrin érsek ösztönzésére elhagyta Pestet és a tatárok ellen indult. E hírre Batu szanaszét portyázó csapatait magához rendelte s a magyar hadsereg előtt lassan visszavonuló tatárhadat a Sajó bal partján, a Sajó, Hernád és Tisza által képezett szögletben központosította. Vele szemben a Sajó jobb partján elterülő Mohi pusztán ütött tábort a magyar hadsereg. Hogy a rendkivül mozgékony ellenség meg ne lephesse, Béla a magyar csapatokat egy tömegben csoportosította. Sátor sátor mellett állott, az egész tábort szekérvár vette körül s aránylag kis térre szorítva, a magyar hadsereg a döntő pillanatban nem volt képes kifejlődni, harczrendbe állani. Ha Rogeriusnak hitelt adhatunk, még az ellenséggel szemben, a döntő csata küszöbén sem szünt meg az egyenetlenség, a háborgás a király ellen. «Azt akarták, hogy a király csatát veszítsen, hogy aztán kedvesebbek legyenek a király előtt, hogy inkább megbecsülje őket s kinevették a királyt, midőn ez a Sajó partján átvezető híd védelmére felváltva ezer embert rendelt.»

A mongol vezérek látva, hogy a magyarok csak védelemre gondolnak, támadólag léptek fel. Ápril 11-én éjjel megtámadták a hidat s ugyanakkor a megáradt Sajón a tábortól nem messze gázlót találva, megtették az előkészületeket a magyar tábor körülkerítésére. Egy orosz szökevény elárulta a mongolok tervét s Kálmán herczeg, a király öcscse és Ugrin érsek a hidon már átvonulni kezdő mongol csapatokat heves csatában visszanyomták, de ezalatt a Szubutai által vezetett mongol csapatok a gázlón átkeltek s a most már minden oldalról körülfogott magyar táborra hajnalhasadtakor nyílzáport zúdítottak. A magyar táborban irtózatos zavar keletkezett. A szűk téren, hol a katonák lépten-nyomon a sátrak kötelékeibe botlottak, lehetetlen volt harczirendbe állani; a kivonulást a táborból a mongolok nyílzápora tette lehetetlenné. Rendes ütközetről szó sem lehetett, csak kisebb fegyelmezett csapatok kisértették meg a táborból kirohanva a mongol gyűrűt áttörni vagy visszaszorítani. A templomos lovagok, Kálmán herczeg és Ugrin érsek dandáraikkal kétségbeesett hősiességgel harczoltak, de a templomosok mind egy szálig elhullottak, Kálmán és Ugrin súlyosan megsebesülve, kénytelenek voltak visszavonulni. Most a tatárok felgyújtották a tábort s a fejetlenség általános lett. Mindenki menekülni igyekezett. Némelyek áttörtek a mongolok sorain, de a legtöbben azon a kapun igyekeztek menekülni, melyet a mongolok soraik között szándékosan nyitottak, nehogy a magyarok nagy tömegét a végső kétségbeesésig ingereljék. Ezen az úton, mely Pest felé vezetett, igyekeztek a legtöbben menekülni. De az irgalmat nem ismerő erélyes üldözés, mely a mongol hadviselésnek, ép úgy, mint a régi magyarok harczmodorának, egyik jellemző vonása volt, teljessé tette a magyar hadsereg romlását. Igen kevés volt azoknak száma, kik a vérfürdőből kimenekedhettek. A király, kit hívei az utolsó csepp vérig, hősi önfeláldozással, a mellett azonban «bölcsen és okosan» védelmeztek, a nagy tömeg útjával ellenkező irányban, északnyugatra a hegyek közé csapva szerencsésen megmenekült. Hasonlóan öcscse Kálmán, bár súlyosan megsebesítve, kibontakozott a zürzavarból, váltott lovakon elérte Pestet s a Dunán átkelve, megszabadult üldözőitől. Ellenben a csatatéren maradtak, vagy az üldözés közben estek el: Mátyás esztergomi, Ugrin kalocsai érsekek, Gergely győri, Jakab nyitrai és Rajnald erdélyi püspökök. «Hogy azonban a felsőbb és alsóbb rangú világiak közül – mondja Rogerius – kik fulladtak a mocsarakba és folyókba, kiket emésztett meg a tűz és kiket vesztett el a kard, halandó nem képes megmondani. A mezőn és utakon hevertek a holttestek, fej nélkül; igen sokan a falvakban és templomokban, hol menhelyet kerestek, összeégtek. Ez a romlás, ez a veszedelem, ez az öldöklés két napi járóföldre terjedt; a föld mindenütt vértől piroslott. Úgy hevertek a holttestek a földön, mint a legelőn a szétszórt nyáj, mint a kövek a kőbányákban.»

Egy csapással elbukott Magyarország. A Dunáig minden föld a tatárok kezébe került, kik győzelmüket hihetetlen gyorsasággal s az európai népek szemében irtózatos kegyetlenséggel zsákmányolták ki. A hegyes vidékeken, hol a természet menhelyekről gondoskodott, kisebb volt a pusztulás, de a nagy alföldet, melyen várak sem voltak még, mely az ellenség előtt tárva-nyitva volt, irtózatosan elpusztította a mongol zivatar. A Sajó melletti csatában a mongolok a király pecsétjét is zsákmányul ejtették, s fogoly papok által a király nevében leveleket irattak és küldöztek szét a falvakba és városokba, hogy a lakosság elszéledését és menekülését megelőzzék. E levelekben intették a lakosokat, hogy ne mozduljanak falvaikból, mert igaz, hogy a király csatát veszített, de nemsokára megújítja a harczot s meg fogja őket védelmezni. Sokan hitelt adtak a leveleknek s összetett kezekkel várták be a közeledő romlást. A mongolok rendesen hajnalhasadtakor lepték meg a falvakat, a házakat felgyujtották, a lakosokat legyilkolták. Némelykor a fegyverfogható ifjuságot megkimélték, hogy a várak ostrománál első sorban küldjék a falakra. A nőket is felkonczolták vagy megcsonkítva rabszolgáknak használták fel. Nejeik és gyermekeik versenyeztek velök a kegyetlenségben. A tatár gyermekek fogoly keresztyén gyermekeken gyakorolták magokat a nyilazásban.

A mongol vezérek mindjárt a sajói ütközet után felosztották magok között az országot s így alig volt vidék, mely a mongol vihart elkerülte volna. Már ekkor Erdélyt is elpusztítottak Kádán és Büdzsik hadai. Kádán a borgói szoroson betörve, a rodnai német telepeket dúlta fel s azután Erdély északi részén átvonulva, Beszterczét és Kolozsvárt elpusztítva, Nagy-Váradot lepte meg és égette fel, irgalom nélkül felkonczolva a környékről nagy számban odamenekült embereket. Büdzsik a Barczaságra törve, legyőzte Pózsa erdélyi vajda hadát s az Olt és Küküllő völgyét elpusztítva, Szebent és Küküllővárt felégetve, a Maros völgyébe csapott. Gyula-Fehérvár elpusztítása után kivonult az Alföldre s Kádánnal egyesülve a Tisza balpartját pusztította el. Hasonlóan járt el Batu a Duna-Tisza közén s a Morvaországból átcsapó mongol hadsereg az északnyugoti részeken; Pozsony, Trencsén, Nyitra, Komárom kivételével, a Duna balpartján minden város, minden vidék megérezte a tatárjárás nyomorát.

Ezalatt a király hasztalan igyekezett a nyugoti világot mozgásba hozni a keresztyén műveltség közös ellenségei ellen. A Sajó mellett vívott szerencsétlen ütközetből Ausztriába menekült, de Frigyes herczeg segítségadás helyett felhasználta a magyar király szorult helyzetét, hogy magát az 1235-iki hadjáratban szenvedett veszteségeért kártalanítsa. Vendégétől az 1235-ben rárótt hadisarcz visszafizetését követelte s miután úgy találta, hogy a király kincsei a követelt összeget nem érik meg, zálogképen lefoglalt három nyugoti vármegyét. Frigyes kezei közül kiszabadulva, Béla Zágrábba ment s innen szólította fel segélyadásra a keresztyén világ két főhatalmasságát: a pápát és császárt. Kész volt a római német császár hűbérese lenni, csakhogy országát «a vadállatok módjára dühöngő tatárok» ellen megoltalmazhassa. De a magyar király segélykérése eredménytelenül hangzott el. A pápa és császár engesztelhetetlen gyűlölettel eltelve egymás iránt, halálos küzdelemben állottak. II. Frigyes e pillanatban szerencsésen harczolt Olaszországban, döntő csapást készült mérni ellenfeleire s bár a magyar király ajánlatát a hűbéres hódolatra elfogadta, nem szüntette meg olasz hadjáratát, hanem megelégedett azzal, hogy fiát, Konrád, választott német királyt utasította, hogy gyűjtsön sereget a tatárok ellen. IX. Gergely pápa mély megindulással értesült Magyarország romlásáról, dicséretekkel halmozta el a szerencsétlen királyt, de a segítséget csak akkorra igérte, «ha majd Frigyes, kit császárnak neveznek, megalázza magát s bűnbánó szívvel meghódol az egyháznak.»

1241 teléig a Duna hatalmas árja megmentette a Duna balpartját a pusztulástól, de az 1241/42. év szigorú tele, mely jégpánczélt vont a folyóra, megnyitotta a mongoloknak az utat a délnyugoti vidékekre is. A mongol vezérek, kik már hozzáláttak az elfoglalt országrészek berendezéséhez, Kádánt bízták meg, hogy a Dunán átkelve, nem annyira a hódítást folytassa, mint inkább a király személyét kézre kerítse. Mint Dzsengisz khán korában, a mongolok most is hódításuk főbiztosítékát abban keresték, hogy az országától megfosztott királyt teljesen és örökre ártalmatlanná tegyék. Kádán 1242. februárban Pest vidékén átkelt a Dunán s miután Budát felégette, az ország akkor első városát, Esztergomot vette ostrom alá. A vár, melyet Simon ispán védelmezett, daczolt az ostrommal, de a várost a mongolok elfoglalták s egyenként megostromolva a kőházakat, a város franczia és olasz polgárait s a vidékről beözönlött lakosságot, köztük 300 úri asszonyt, felkonczolták. Ellenben Székes-Fehérvárt és Pannonhalmát erős fekvésük és védőik elszántsága megmentették. Általában a Dunántúl sokkal kevesebbet szenvedett, mint az ország többi részei. Kádán rögtön Esztergom megvívása után délnyugotra csapott, hogy a királyt, mielőtt a tengerpartra menekülne, hatalmába keríthesse. De Béla idejekorán értesült a tatárok szándékáról s a kiséretéhez csatlakozott főpapokkal és főurakkal Zágrábból a tenger mellékére vonult. Először Spalatóba ment, de itt sem érezte magát biztonságban s a szigeten fekvő Trauba vonult, honnan üldözői elől könnyű szerrel Bua szigetre menekülhetett. Kádán különben értesülvén Béla megmeneküléséről, meglassította előnyomulását s nem is kisértette meg a megerősített dalmát városok megvívását, körülbelül egy hónapig pusztította Horvátországot s azután keletre vonult Szerbián át, hogy a mongol főhadsereghez csatlakozzék. Híre jött ugyanis, hogy a nagy khán, Ogodai, 1241 deczember 11-én elhalt s most már nemcsak Batu, hanem harcziasabb alvezérei, maga Szubutai is siettek visszavonulni, hogy a birodalom jövője fölött határozó nagy gyűlésen jelen lehessenek. Magyarországot, melyet nem tekintettek biztos hódításnak, feladták, s különböző utakon, nagy zsákmánynyal megrakodva, megindultak kelet felé. Egy részök Halicson át, mások Erdélyen keresztül vették útjokat, míg Batu a fősereggel az Al-Duna mentén Bolgárországba nyomult s ott Kádánnal egyesülve, mielőtt keletre visszatért volna, még a bolgár fejedelmet is hódolatra kényszerítette.

Nem egészen egy évig tartott a mongol invasió, de következményei messze időkre kihatottak. Nem hiába nevezték Bélát az ország második alapítójának. Midőn a mongolok elvonulása után a tengermellékről visszatért, elpusztult országot talált, hol mindent újra kellett teremteni. A romlás irtózatos volt. Nyolcz, tíz napi járóföldre nem lehetett élő embert látni, az utakat fű nőtte be, a városok és falvak romokban, a földek míveletlenül, parlagon hevertek s a kevés számú lakosság, mely a hegyek között, vagy a mocsarak nádasaiban elrejtőzve, a romlást átélte, éhinséggel küzködött. Az ország nyugoti vidékein, melyek aránylag kevesebbet szenvedtek, Frigyes osztrák herczeg gyújtotta fel a háború lángját. Nem elégedve meg a három megye kicsikarásával, Magyarország romlását Pozsony vidékének elfoglalására akarta felhasználni. De Achilles pozsonyi ispán feltartóztatta a tatárok módjára tűzzel, vassal pusztító osztrákokat s Béla, mihelyt a tenger mellékéről visszatért, az el nem pusztított vidékeken hadat gyűjtve, 1242 nyarán megtámadta az osztrák herczeget. Míg Achilles ispán a Morvamezőt Bécsig elpusztította, Béla maga Sopront vette ostrom alá. Az ostromlott város felmentésére megjelent Frigyes herczeg is, de ütközetre nem került a dolog. Frigyes herczeg visszaadta a zálogba vett megyéket s ezen az alapon a hadakozó felek kibékültek.

Az ország területi épségének helyreállítása után következett a második feladat, a közbiztonság helyreállítása és az elnéptelenedett vidékek benépesítése. Mint Frigyes a határokon, úgy garázdálkodtak, a zavart felhasználva, kisebb-nagyobb rablók az ország belsejében. Az elszaporodott útonállókat Pál országbiró, Erdélyben Lőrincz vajda kiirtották, a főúri rablókat, mert ilyenek is nagy számmal akadtak, a király fékezte meg. Ezzel együtt járt a birtokviszonyok szabályozása, miután sok család a tatárjárás alatt kihalt, s gyarmatosok betelepítése az elnéptelenedett vidékekre. «Midőn országunkat – mondja Béla egy későbbi oklevelében – a tatárok megrohanták és barbár vadsággal elpusztították, a lakosság nagy részét kiirtották vagy rabságra vitték és az előbb oly népes Magyarország sok helyen pusztasággá változott, királyi rendelettel igyekeztünk a világminden részéből hívni embereket, földmívelőket úgy, mint katonákat, az elnéptelenedett vidékek benépesítésére.» Megkezdődött újra a nagymérvű gyarmatosítás keletről és nyugotról egyiránt. Most már volt hely a kúnok számára is és Béla visszahívta őket Bolgárországból. Előkelőik közül többen, kik a keresztyénséghez őszintén csatlakoztak, nagy birtokokat nyertek, mások, kisebb rangúak, az ország nyugati határain kaptak katonai szolgálat fejében földeket, míg a nagy tömeg régi szokásai, sőt pogány vallása megtartásával a Tisza mindkét partján telepedett le. Az ország erősen megfogyatkozott katonai ereje magyarázza meg, hogy Béla e barbár nomád néppel, melynek fegyvereire rászorult, szerfölött kiméletesen bánt. Nem erőszakkal, hanem szép szerével igyekezett őket a keresztyénség számára megnyerni és a magyar fajba beolvasztani s hogy őket a királyság hű katonáivá tegye, fiát, István trónörököst egyik kún vezér leányával, Erzsébettel házasította össze.

A nyugoti telepesek nagy zömét most is, mint a megelőző században, németek alkották. Nem szállottak meg oly nagy területeket, mint például az erdélyi szászok II. Géza korában, de a régibb, a tatárjárás alatt elpusztult telepeket újra felvirágoztatták, vagy a tatárjárást túlélt telepek szomszédságában megszállva, tovább terjesztették a mívelt területek határait. A német vendégek nagy tömege most is, mint a megelőző században, a hegyvidékeken talált új hazát; városaikkal elszórtan találkozunk az északnyugoti, északkeleti és délkeleti Kárpátok völgyeiben egyiránt. Ekkor tüntek fel a Magas-Tátra aljában megerősödött szepességi szászok telepei, élükön Lőcse és Késmárk városokkal. Tovább keletre a Hernád völgyében Kassa lakói nyernek szabadságokat. Megalakul Sáros-vármegye is, melynek területe eddig Ujvármegyéhez tartozott. Az északnyugoti Kárpátokban ekkor kapnak Beszterczebánya német lakói nagy szabadságokat s azon kiváltságot, hogy egész Zólyommegye területén bányákat nyissanak. Újra szervezkedtek a tatárjárás alatt elpusztult Pest német lakosai is és a királytól nyert kiváltságlevelük védelme alatt a Duna jobb, biztosabbnak talált partján a régi Pesttel szemben megalapították Buda városát. Mindenik város beléletét s az állam iránt tartozó kötelességét külön kiváltságlevél szabályozta. Általában megnyerték az önkormányzat jogát; maguk választotta előljárók és pap alatt éltek, kivétettek a vármegyei ispán hatósága alól s ennek fejében fizették a kiváltságlevélben meghatározott adót pénzben vagy terményben s bizonyos számú katonát állítottak ki a haza védelmére.

Az ország benépesítésével egyidejűleg a szoros kapcsolatban történt a honvédelem újjászervezése. A tatárok új betörésétől való félelem nem szünt meg Batu khán kivonulása után, ellenkezőleg, minden évben, sőt lehetne mondani egy évtizeden át minden órában várták a mongol hatalom új előnyomulását. Ogodai halála után a főkhán méltóságot hosszú szünet után 1246-ban Gujuk nyerte el s a Magyarországon harczolt mongol vitézek egy része az öreg, de még mindig erélyes Szubutai vezérlete alatt Dél-Khina meghódítására indult. Maga Batu azonban harczosai zömével, «mint a mongol hatalomnak rettenetes őrszeme» Európában telepedett le a Volga melletti Szarajban s innen uralkodott a Kipcsaknak nevezett országban, a Kárpátoktól az Uralig, az Al-Dunától, a Fekete-tengertől, a Kaukázustól és a Kaspi-tengertől északra Szmolenszkig és Novgorodig. Sőt a mongol hatalom túlterjedt az Al-Dunán: a bolgár fejedelem alávetve maradt Batu khánnak s ép úgy adót fizetett, mint az orosz fejedelmek.

Nem lehetett tudni, melyik pillanatban újul fel a mongol invasio veszélye s gondoskodni kellett, hogy az az országot ne találja készületlenül, mint 1241-ben. Világos volt – a németek ki is emelték – hogy a mongol betörést a várak és kerített városok hiánya tette oly rettenetessé; az alföldi földvárak s a hegyes vidékeken már régebben emelt faerősségek a kővárak hiányát nem pótolhatták. Igaz ugyan, hogy a magaslatokon épült kővárak nemcsak a külellenséget tartoztatták fel, hanem, ha az urak kezébe kerültek – mint az már nyugaton történt – a központi hatalomra is veszélyesekké válhattak s bizonyára ez volt az oka, a miért a magyar királyok a tatárjárás előtt kővárak építését csak kivételes esetekben engedték meg. Most azonban a nagyobb veszedelem a kisebbet háttérbe szorította s Béla, szakítva elődei politikájával, a királyi birtokok erre alkalmas pontjain várakat emelt s a főpapokat és urakat az általa adott példa követésére ösztönözte. «Midőn királyságunkat a barbár nemzetek elpusztították és a tatárok zsarnoksága Isten engedelméből vagy parancsából csaknem teljesen feldúlta, félve, nehogy királyságunk a végső pusztulásra jusson és óhajtva, hogy az Isten rendelkezéséből uralmunk alá vetett népek maradványai biztonságban legyenek, egész birodalmunk báróinak tanácsából elrendeltük, hogy a koronánk alá vetett országok minden alkalmas helyén erősségeket emeljenek, várakat építsenek, hová a nép veszély idején visszavonulhasson és menhelyet találjon. És hogy üdvös előrelátásunk könnyebben eredményre vezessen, azt az eljárást követtük, hogyha magánember birt egy erős fekvésű helyet, azt csere útján vagy más igazságos módon államivá tettük, hogy azon a nép sokasága várat építsen. Ha pedig királyi birtokon volt az ilyen megfelelő hely, azt átadtuk használatra magánosoknak, az egyházaknak vagy főpapoknak. Így akartuk elérni, hogy az erős helyek mindig azokra bizassanak, kiknek gondoskodása által minél számosabban találhassanak menedéket ugyanott, hol előbb senki vagy csak kevés ember talált.» Ekkor emelkedtek többek közt a pozsonyi, turóczi, visegrádi, budai, szigligeti várak s a várak építésével szoros kapcsolatban megkezdődött alkalmas helyeken a városoknak az eddiginél nagyobb mérvű megerősítése is.

Újra kellett szervezni a hadsereget is. A régi, melynek főelemét a várjobbágyok és a köznemesség tették, Sajó mellett elbukott s a megváltozott viszonyokhoz képest új elemeket kellett bevinni a hadseregbe. Az ismét visszahívott kúnokban a király és az ország kiváló könnyű lovasságot nyertek, de a hadsereg a nyugot-európai mintára szervezett elemeket sem nélkülözhette. Épen ezért Béla sok földbirtokot osztogatott ki a tatárjárás után következő években, de a hűbéri elvek szerint a személyes hadiszolgálat kötelezettségének feltétele mellett. Minden adománynál kikötötte a katonai szolgálatot, egy vagy több kellően felfegyverkezett vitéz – némely esetekben, pl. a turóczi várjobbágyoknál, pánczélos vitézek – kiállítását. Hogy az Al-Duna felől vezető utat egy új mongol invasio elől elzárja, a szörényi bánságot az Oltig a keresztyénség ügye hivatott védelmezőinek, a János-lovagoknak adományozta (1247), megtartva a maga számára az átadott föld jövedelmének felét. Ez utóbbi intézkedés, nem tudjuk, minő okból, nem vált be. A János-lovagok csakhamar ismét elhagyták a nekik adományozott földet s 1260-ban a szörényi bánságot ismét egy magyar bán vette kormányzása alá.

Mindezen intézkedések Béla politikájának gyökeres megváltozását jelentették. Míg a tatárjárás előtt a király maga mellett más hatalmat tűrni nem akart, most a tatárjárás által okozott károkon okulva, megosztja hatalmát, elnézi, sőt elősegíti a helyi hatalmak keletkezését. Az országot a külhatalommal szemben erősebbé tette, védelmi erejét rendkívül fokozta, de ugyanakkor letért azon útról, melyen haladva, elődei a királyi hatalmat az egész országra kiterjesztették és fenntartották. A várépítés jogának megnyerésével a nagybirtokos egyházi és világi urak hasonlók lettek nyugot-európai társaikhoz, megtalálták az eszközt, melynek segítségével kivonhatták az általok birt területeket a király egyenes rendelkezése alól. A király és fia, István között 1263 óta megújuló küzdelmek, mint régebben az Árpádházi herczegek versenygései s koronáért, hatalmasan elősegítették az urak törekvését az önállóságra. Az oligarchia korszaka beköszöntött hazánkban is. Mindenütt a határokon, melyeknek megerősítésére Béla annyi gondot fordított, felbukkannak egy pár évtizeddel később a királyi hatalommal daczoló hatalmas főúri családok, a Brebiriek, Németújváriak, Csákok, Aporok stb. Az Árpádok hatalmas királyságának örökre vége lett.

Külügyi viszonyaiban is végzetes fordulópontra jutott Magyarország IV. Béla alatt. Dél és kelet felé fennmaradt az ország tekintélye, Bosznia, Szerbia és Bolgárország is mint a magyar korona hűbéres tartományai tünnek fel, de az ország nyugoti határán Béla nem volt képes megakadályozni egy új, Magyarország érdekeit fenyegető nagy hatalom keletkezését. Ekkorra esik az első kisérlet a már ekkor bomlásnak induló német birodalom keleti tartományaiból egy hatalmas közép-dunai birodalmat alapítani, melynek hatása alól Magyarország földrajzi fekvésénél fogva nem menekedhetett, sőt az idő folyamán kénytelen volt, miután törekvése a hegemonia elnyerésére elbukott, abba évszázadokon át alárendelt állással illeszkedni be.

1246-ban Béla ismét harczban állott régi ellenfelével, Frigyes osztrák herczeggel. Az ellenségeskedést határszéli villongások idézték elő s Béla nagy haderővel tört nyugtalan szomszédjára. A Lajta mellett 1246 jun. 15-én vívták az ütközetet, melyben az osztrák nehéz lovasság áttörte a magyarok sorait s győzelmet aratott, de a melyben Frigyes herczeg halálát találta. Benne kihalt a Babenberg-család s felmerült az a kérdés, kié legyenek a Babenberg-birtokok, Ausztria és Stajerország. A megürült hűbérek fölött a rendelkezési jog a császárt illette, de Frigyest lekötötte olaszországi küzdelme s a pápa mindent elkövetett, hogy gyűlölt ellenfelének hatalma e birtokok által ne gyarapodjék. A Babenberg-család még életben levő két nőtagja, Margit, Henrik királynak, Frigyes császár fiának özvegye és Gertrud, előbb Wladiszlav cseh herczeg, majd 1248 óta Hermann badeni őrgróf neje, igényeiket nem tudták érvényesíteni s az osztrák tartományok császári és pápai pártra oszolva, a legnagyobb zavarba merültek.

II. Frigyes császár halála 1250-ben teljessé tette a fejetlenséget. Fia, Konrád választott német király Olaszországba sietett a Staufok igényeinek védelmére s nem volt többé hatalom Németországban, mely a birodalom jogait fenntartani, érdekeit megőrizni képes lett volna. E körülmény bátorította fel az osztrák tartományok két hatalmas szomszédját, Magyar- és Csehországot, hogy a gazdátlan tartományok fölött az uralmat megszerezzék. IV. Béla mindjárt Frigyes herczeg halála után kisérletet tett a szent-széknél, hogy a Babenberg-örökséget magára ruháztassa, de bár kedvező választ nyert, tovább az első lépésnél nem ment. Csak midőn Ottokár morva őrgróf, a már öreg Wenczel cseh király nagyravágyó és erélyes fia, 1252-ben Babenberg Margitot nőül vette s Ausztriát tényleg birtokába kerítette, ismerte fel Béla a veszélyt, mely Magyarországot a cseh királyság és az osztrák tartományok egyesülése által fenyegette. 1252 nyarán nagy hadsereggel Ausztriába tört, de a tartomány elpusztításán kívül más eredményt nem tudott elérni. Alig hogy visszavonult, Ottokár Stajerországba nyomult s e tartomány egy részét is birtokába vette. Nem sokkal utóbb, 1253-ban Ottokár atyjának, Wenczelnek halála után a cseh koronát is fejére tette.

A küzdelembe most a szent-szék is beleavatkozott. IV. Incze pápa fájdalommal látta az egyház hű fiainak, a magyar és cseh királyoknak küzdelmét s arra törekedett, hogy a Babenberg-örökséget megosztva, a békét közöttük helyreállítsa. Miután a stajer urak egy része is Bélához csatlakozott, Ottokár is hajlandó volt a békére s az ellenfelek 1254-ben kiegyeztek. Ottokár megtartotta Ausztriát, Béla pedig Stajerországot nyerte.

A béke nem soká tartott. Ottokár csak kedvező alkalomra várt, hogy Stajerországot is megszerezze s ez az alkalom csakhamar megérkezett. Sem István bán, sem utóda a kormányzásban, István az ifjabb király, nem tudták Stajerországban a magyar uralmat népszerűvé tenni. A kiszakítás a német birodalomból s a magyar csapatok erőszakosságai egyiránt felizgatták a stajer urakat s midőn Ottokár segítségéről biztosította őket, 1259-ben fegyvert ragadtak, a magyar csapatokat kiűzték s meghódoltak Ottokárnak.

Béla, bár ugyanekkor veszedelmes híreket kapott a tatárok készületeiről, nem nyugodott meg Stajerország elvesztésében. 1260-ban nagy hadsereggel, melybe a halicsi orosz fejedelem és a krakói és lanczicsi lengyel herczegek is küldöttek segédcsapatokat, a Morva mellett foglalt állást. Kezdetben az ifjabb király a kúnok élén némi előnyöket vívott ki, de a Kroissenbrunnál julius 12-én vívott döntő csatában az osztrák és cseh pánczélos nehéz lovasság másodízben is győzelmet aratott a könnyű magyar lovasság fölött. Béla lemondott a harcz folytatásáról. Átengedte Stajerországot Ottokárnak, kivel ekkor családi összeköttetésbe is lépett. Másodszülött fia, Béla herczeg nőül vette Ottokár unokahugát s egy évvel később Ottokár, ki első nejétől, Babenberg Margittól elvált, Béla unokájával, Kunigundával, Rasztiszláv macsói bán leányával, lépett házasságra.

Magyarország külviszonyai s belső szervezete egyiránt fontos átalakulás küszöbén állottak, midőn Béla 1270-ben meghalt. Halálával sírba szállt az Árpádok benn és künn erős királysága. Három utódja Árpád véréből hiában küzdött a már megindult erős áramlat ellen; sem a királyi hatalmat a főurakkal szemben, sem az ország érdekeit a nyugoti határokon végbe menő hatalmi alakulásoknál nem voltak képesek megőrizni s midőn három évtizeddel később, 1301-ben III. Endrében az Árpádház kihalt, Magyarország középkori történelmének második nagy szakaszát, a németországihoz sok tekintetben hasonló, ha nem is annyira végzetes interregnummal kezdette meg.