XXV. FEJEZET.
Küzdelmek a görög császársággal.

A nemzeti erőkifejtés fényes napjait rögtön Kálmán halála után visszaesés követte. A magyar állam belső ereje és külső tekintélye lassú hanyatlásnak indult, melyet csak időközönként tudott feltartóztatni egy-egy királynak magasabb tehetsége. Belső forrongás, az uralkodó család tagjainak viszályai, s ezek nyomán idegen hatalmak beavatkozása a XII. század derekán ideig-óráig még a magyar állam függetlenségét is kérdésessé tették. A belső állapotok és a külső viszonyok egyformán hozzájárultak a hanyatláshoz.

A László és Kálmán által újjászervezett erős királyság, mint egykor István intézményei, visszahatást keltett. De míg István halála után a keleti szellem szállt síkra a nyugoti intézmények ellen, addig most a nyugati eszmék nyomán keletkezett a visszahatás. Az erős királyság – mint mondani szokták – nem volt összeegyeztethető a kor szellemével. A XI. század fejletlen nemzetgazdasági viszonyai az erős királyság fentartására szükséges tényezőket: a pénzt és a zsoldos hadsereget lehetetlenné tették. Még ekkor nyugaton sem voltak számottevő városok, az ipar a legszükségesebb cikkek előállítására, a kereskedés a legszűkebb határokra szorítkozott, a terménygazdaság uralma általános volt. Ily körülmények között a földbirtok volt mindennemű hatalom alapja; minden egyesnek ereje és befolyása földbirtoka nagyságától függött. Így volt ez még fokozottabb mérvben nálunk is, de míg nyugaton a XI. század első felében a király mellett a nagy földbirtokosok nagy tömege áll s osztozik ezzel természetesen a hatalomban is, addig nálunk ugyanezen korban még a nagy földbirtokos aristokratia hiányzott. A király az ő roppant földbirtokaival, az ezeken élő és tőle függő vitézekkel oly hatalom birtokában volt, mely mellett egyesek még oly tekintélyes földbirtoka és ereje sem érvényesülhetett. Egy század leforgása alatt azonban nálunk is változtak a viszonyok. A nyugoti intézmények védelmére számos nyugoti vitéz vagy lovag költözött hazánkba, kiknek királyaink nagy birtokot adtak s kik birtokaikat a XI. század belső harczaiban és külső küzdelmeiben tetemesen gyarapítva, a XI. század végén a törzsökös magyar nagy földbirtokos családokkal összeolvadva, már tekintélyes társadalmi renddé s számottevő politikai tényezővé emelkedtek. A nyugoti lovagszokások, hadviselet és fegyverzet elterjedése e főúri osztály jelentőségét tetemesen emelte. A XII. században a magyar hadsereg zömét még mindig a könnyű fegyverzetű lovasság alkotta, de az erő súlypontja már a gazdag, nagybirtokos osztályból alakult, nehéz fegyverzetű, páncélos lovasságon nyugodott. Ők alkották a hadsereg törzsét, a király nem nélkülözhette őket s erejök tudatára ébredve, már csak annyiban szolgálták a királyt, a mennyiben érdekeikkel megegyezett. Minden új szolgálat fejében új jutalmat vártak s a trónöröklés határozatlansága, a királyi család tagjainak versengése a koronáért, tágas tért nyitott gazdagságuk növelésére és befolyásuk érvényesítésére. De a dolog természetéből következett, hogy a főurak gazdagságának és hatalmának növekedése a királyi hatalom és az államszervezet régi rendjének rovására történt. A mily mértékben mindinkább előtérbe lép a XII. század folyamán a főúri osztály hatalma, oly mértékben csökken a központi hatalom s lazul meg a László és Kálmán által megteremtett szilárd állami rend.

A külviszonyok is kedvezőtlenül alakultak a XII. században a magyar államra. A keleti és nyugoti császárság közé ékelve, Magyarország kezdettől fogva azon veszélyben forgott, hogy e hatalmak valamelyikének befolyása alá kerül. A római német császárság a XI. század folyamán több izben tett kisérletet e czél elérésére s csak akkor szünt meg a Magyarország önállóságát e részről fenyegető veszedelem, midőn a XI. század végén a pápasággal kitört nagy küzdelem a császárság erejét megzsibbasztotta. A görög császársággal szemben Magyarország kezdettől fogva kedvezőbb helyzetben volt. Keleten az arabok, nyugaton a Balkán-félszigeten a szláv népek és a Fekete-tenger mellékén tanyázó rabló-törzsek teljesen lekötötték a császárok erejét s midőn végre hosszú küzdelmek után a XI. század közepén a császárság hatalmát a Balkán-félszigeten megszilárdította s keleten is a hanyatló arab birodalommal szemben kedvezőbb helyzetbe jutott, mindkét ponton új, az eddigieknél veszedelmesebb ellenségei támadtak. Keleten a szeldzsuk törökök törtek előre az arab khalifaság romjain a Márvány-tenger partjáig, nyugaton a délolaszországi normannok támadtak a birodalomra. A belső zavarok és külső veszedelmek által egyiránt meggyöngített két császárság között Magyarországra fényes kilátások nyiltak. A XI. század végén László és Kálmán a kedvező körülményeket felhasználva, megkezdték a magyar hegemonia kiterjesztését a Balkán-félsziget északi részeire s Magyarországot Kelet-Európa első hatalmává emelték. De a XII. század elején a helyzet ismét változott. A német császárság ugyan csakis a század közepén bontakozhatott ki belső zavaraiból s emelkedett ismét nagy hatalomra Barbarossa Frigyes erélyes vezetése alatt, de a görög császárságra már a század elején még egyszer és utoljára fényt vetett a Komnenosok dynastiája. Az első keresztes-háború kiszabadította Byzanczot nehéz helyzetéből. A keresztes lovagok visszavetették a szeldzsuk törökök erejét a Márvány-tenger partjairól Kis-Ázsia belsejébe s míg a Sziriában alakult keresztyén államok az iszlám erejét felfogták és megtörték, a Komnenos császárok Kis-Ázsiában rég elvesztett hatalmi állásukat visszaszerezték. Ugyanekkor meggyöngült a birodalmat nyugatról a normannok részéről fenyegető veszedelem is. A normann lovagok hódításvágyát az első keresztesháború kelet felé terelte s míg Boemund és társai az antiochiai fejedelemség felemelésén fáradoztak, a görög császárság elvesztett birtokait az Adriai-tenger mellett ismét visszanyerte. A byzanczi birodalom most arczot változtatott. Keleten a tért – az iszlám ellen vívott évszázados küzdelmet – a kereszteseknek engedve át, erejét nyugaton egyesítette s több ambitióval, mint helyes politikával és tényleges hatalommal a császárság rég elhalványult fényét Európában igyekezett helyreállítani. A földrajzi helyzet s Magyarország állásfoglalása a Balkán-félsziget északi részein, első sorban Magyarországot sodorta a byzanczi politika új irányának útjába s az évtizedekig tartott küzdelemben sikerült is a görög fegyvereknek s a ravasz byzanczi politikának az Árpád-család tagjainak viszályait felhasználva, Magyarországot rövid időre a görög császárság hatalmi körébe vonni.

II. István az első uralkodó Szent István után, kinek vetélytársakkal nem kellett küzdeni, csak tizenöt éves ifjú volt, midőn 1115-ben atyja Kálmán halála után a trónra lépett. A királyi hatalom birtokában nevekedve fel s versenytárs nélkül ülve a trónon, jelleme szerencsétlenül fejlődött, mint sok más uralkodóé hasonló körülmények között. Az elődeitől örökölt erős királyi hatalom elszédítette s mint a krónikás jellemzi, «azt hitte, hogy bölcseségben Salamonnal, erőben Sámsonnal, merészségben Dáviddal versenyez, pedig nem volt ezekkel egyenlő». Bel- és külpolitikáját egyiránt zsarnokság és erőszakosság jellemzik s ő az első király Árpád véréből, ki alattvalóival a közérdekek megsértése miatt összeütközésbe jutott. Egész uralkodását háborúk töltik be, melyek azonban sem a magyar fegyverek dicsőségét nem emelték, sem az ország területi épségét meg nem óvhatták.

Az első csapás a birodalmat legkönnyebben sebezhető pontján, délnyugaton, Dalmácziában érte. Alig hogy Kálmán meghalt, Velencze sietett régi igényeit Dalmácziára felújítani s a keleti és a nyugoti császárok beleegyezésével vetélytársait, a magyar felsőség alatt felvirágzó dalmát városokat, elnyomni. 1115 nyarán Ordelafo Falieri doge nagy hajóhaddal megjelent a dalmát partokon s miután Arbe sziget önkényt meghódolt, elfoglalta Belgrádot és Zára városát, a vár kivételével, melyet a magyar őrség megtartott. A következő évben megújult a háború. A doge Zára mellett egy magyar hadsereget szétvert s a zárai várat, majd Sebenicót, Traùt és Spalatót is hódolatra kényszerítette. Igaz ugyan, hogy 1117-ben egy új magyar hadsereg jelent meg Dalmácziában s Záránál a velenczeieket megverte, maga a doge is elesett, de a végeredményen e győzelem sem változtatott. Dalmáczia Magyarországra elveszett. 1118-ban öt évi fegyverszünet következett s midőn ennek leteltével 1124-ben István személyesen vezetett hadat Dalmácziába, bár győzelmesen harcolt s bár most a dalmát városok is mellette küzdöttek, hajóhad hiányában tartós eredményt nem tudott kivívni. 1126-ban a velenczei hajóhad a magyar uralomnak a dalmát partokon ismét véget vetett.

Más jellegűek voltak az ugyanezen időben az ország nyugoti határain folyt háborúk. Kölcsönös rabló-betörések folytak a cseh, osztrák és karantán határokon, melyek becsületet egyik félnek sem szereztek s melyekből csak akkor látszott nagyobb küzdelem kifejlődni, midőn 1116-ban István, talán a velencei háború miatt, Csehországgal kibékülni óhajtván, a morva határon Wladiszlav cseh herczeget találkozásra hívta fel. Mindkét uralkodó nagy kisérettel jelent meg az Olsva folyócskánál (Magyar-Bród mellett) s a béketárgyalások helyett – nem tudni melyik fél hibájából – véres összeütközésre került a dolog. A csehek győztek, de győzelmüket nem aknázták ki s néhány évi határszéli villongás után 1126-ban tartós béke jött létre a két ország között.

Atyja nyomdokait követve, István is beleavatkozott az orosz fejedelmek viszályaiba; de hadjárata a Kárpátoktól északra ép oly kevés eredményre vezetett, mint atyjáé s csak annyi érdeke van, hogy világot vet a király és a főurak között folytonos, az ország érdekeit nem érintő háborúk miatt támadt feszült viszonyra. Jaroszláv ladoméri herczeget Vladimir kievi nagyfejedelem megfosztotta herczegségétől, mire Jaroszláv Magyarországba jöve, István segítségeért folyamodott. István engedett Jaroszláv kérésének s 1123-ban átkelve a Kárpátokon, Ladomért ostrom alá vette. Az ostrom alatt Jaroszláv elesett s midőn István mégis tovább akarta folytatni a város vívását, a czéltalan háború miatt felbőszült magyar urak megtagadták az engedelmességet. A krónika szerint, midőn a király tanácsában megjelentek, egyik közülök, Kozma, a Pázmán nemzetségből, így szólott a királyhoz: «Uram, mit csinálsz? Ha sok vitéz halálával el foglalod is a várost, kit teszesz herczeggé? Ha nagyjaid közül választanál, egyik sem marad itt. Vagy talán el akarjátok az országot hagyni e hercegségért? Mi nagyok nem akarjuk az ostromot folytatni, ha akarod, folytasd egyedül. Mi hazatérünk Magyarországba és más királyt fogunk választani.» A király kénytelen volt engedni s visszavezette seregét.

A magyar korona, kormánypálcza és országalma.

De István nem élhetett harcz nélkül. Midőn látta, hogy az urakkal nem rendelkezhetik feltétlenül, zsoldosokat fogadott, kúnokat és nyugoti vitézeket s pár évvel az orosz háborút nyomban követett dalmácziai hadjárat után a görög császárság ellen támadt. Mi volt oka e nagyjelentőségű háborúnak, mely a görög császársággal csaknem félszázados küzdelmet vezetett be, biztosan nem tudjuk. Úgy látszik, hogy a vak Álmos herczeg kedvező fogadtatása Konstantinápolyban, hol a császári trónon ekkor az ép oly okos, mint vitéz Komnenos János, Szent László leányának, Piroskának férje ült, nyugtalanította Istvánt s midőn a császár Álmos kiadását megtagadta, a magyar király megkezdte a háborút. Zsoldosaival és udvari embereivel 1127-ben a byzanczi birodalomba tört. Bevette Belgrádot, lerontotta falait s pusztítva Branizován, Nisen és Sophián át Philippopolisig nyomult. A császár, kit a támadás készületlen talált, nem állott ellent, de a következő évben ő lépett fel mint támadó. István, kit betegsége megakadályozott, hogy a hadjáratban részt vegyen, hadait a Duna vonalának védelmére küldötte, de a görög császár Haramnál (Új-Palánka vidékén) átkelt a Dunán; a magyar hadsereget a Karassó folyó mellett tönkre verte s a győzelem gyümölcse gyanánt a Szerémséget, az István által a belgrádi falak köveiből megerősített Zimonynyal együtt elfoglalta. De a karassói vereség nem törte meg István harci kedvét. Szövetkezett Szobeszláv cseh herceggel, ki Venczel olmützi herczeg vezetése alatt segédcsapatokat küldött s 1129-ben a Duna jobb partján keményen megerősített görög várat, Branizovát – magyarosan Boroncsot – elfoglalta és lerombolta. A császár későn érkezett a vár felmentésére, s a lerombolt erősség felépítésén kívül más eredményt nem is tudott kivívni. Hadserege éhség és hideg miatt sokat szenvedett s midőn István egy erős hadsereggel a Dunán átkelve, újra támadott, a görög kénytelen volt visszavonulni. Ezzel a görög háború véget ért. Álmos herczegnek időközben bekövetkezett halála céltalanná tette a háború folytatását. István és János, miután Branizova mellett a Duna egyik szigetén személyesen találkoztak, békét kötöttek.

Ez volt István utolsó hadjárata. Betegen tért vissza a görög háborúból s miután az Árpádház még egyetlen férfiivadékát, a vak Béla herceget, utódává rendelte s Urosz szerb nagyzsupán leányával összeházasította, 1131 március 1-én meghalt.

Az István alatt már feltünő ellentét a királyság és a főurak között II. Béla alatt polgárháborúban tört ki. Az urak most megtalálták az István alatt még hiányzó trónkövetelőt, kinek érdekét ürügyül felhasználva, a királyság ellen törhettek.

II. Béla ellen, mint trónkövetelő, Borics lépett fel, Kálmán második, eltaszított nejének, Eufemiának Oroszországban született fia, ki magát joggal vagy jog nélkül Kálmán fiának vallotta s igényei érvényesítésében bámulatos szivósságot fejtett ki. Talán Álmos példája által bátorítva, először a görög császárhoz fordult, de mivel János császártól, kit Kis-Ázsiában a szeldzsukokkal folytatott háború lekötve tartott, segítséget nem kaphatott, Lengyelországba vándorolt. III. Boleszláv pártfogásába vette a vele neje révén rokon trónkövetelőt, kinek Magyarországban is az urak között számos híve akadt. Míg azonban Boleszláv a hadjáratra készült, Béla is megtette a szükséges intézkedéseket a veszedelem elhárítására. A magyar udvarnál nem hiányoztak az emberek – a hagyomány Ilona királynét állítja előtérbe – kik, hogy a vak király trónját megmentsék, mindenre készek voltak. Segítséget kértek és nyertek Adalberttől, Leopold osztrák őrgróf fiától, kinek neje Béla huga, Álmos leánya volt s ugyanakkor Borics párthíveire, az elégületlen urakra, irtózatos csapást mértek. Midőn 1132-ben Boleszláv Boricscsal és egy lengyel hadsereggel az országba tört, Béla fegyveres gyűlésre hívta össze az ország nagyjait és vitézeit s e híres aradi gyűlésen a király hívei az elégületlen urak közül hatvannyolcat minden törvényes formaság mellőzésével lemészároltak. Olyforma jelenet volt ez, mint a csanádi gyűlés Aba Sámuel alatt; csakhogy a csapást a főúri ellenzékre most nem forradalmi, hanem a legitim királyság mérte. A hatás is más volt. Minden ellenzék elnémult s a királyság tekintélye legalább egy időre ismét régi fényében ragyogott.

Az aradi gyűlés után Béla magyar hadával és az osztrák segédcsapatokkal a lengyelek ellen indult. A Sajó mellett 1132 julius 22-én vívták az ütközetet, melyben a lengyel sereg határozott vereséget szenvedett. Boleszláv kénytelen volt elhagyni az országot s bár Borics pártolásáról nem mondott le, Magyarországra megszünt veszélyes lenni. Béla diplomatiája mindenfelől ellenségeket támasztott Lengyelországra. Nyugaton Szobeszláv cseh herceg, Béla sógora, Sziléziába rontott, keleten az előbb Boleszláv által meghódított przemysli oroszok lázadtak fel s végre Lothár német császár is Béla mellett foglalt állást. Ennyi ellenséggel szemben Boleszláv kénytelen volt engedni. Lemondott Borics pártolásáról, s 1135-ben Merseburgban ünnepélyesen meghódolt Lothárnak, mint hűbérurának.

Nyugot felé biztosítva lévén, Béla felvette László és Kálmán politikáját: a magyar uralom terjesztését a Balkán-félszigeten. A dalmát parton Spalató ismét elismerte a magyar király felsőségét, s míg a görög császár a déli szerb törzseket hódoltatta meg, Béla a magyar uralmat a Boszna folyó völgyére, Boszniára és a Boszna, Drina és Narenta forrásvidékére, az úgynevezett Rámára terjesztette ki. Ő az első magyar király, ki Ráma királyának czímét viselte.

II. Béla dénárai.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.

Béla legidősebb fia, Géza, csak tizenhat éves gyermek volt, midőn atyja halála után 1141-ben trónra lépett. Bár a gyermekkirály szokatlan jelenség volt a magyar trónon, a királyság megerősödött tekintélyét mutatja, hogy a trónralépés minden ellentmondás és zavar nélkül történt. A király nagybátyja és gyámja, a szerb eredetű Belus, erős kezekkel tartotta a kormány gyeplőjét és a mi fődolog volt, nem volt az Árpád-családban nagykorú herceg, kit a gyermekkirálylyal szembe lehetett volna állítani. Igaz ugyan, hogy Borics igényeit még mindig fentartotta, de az idegen földön született és nevekedett herczegnek az aradi gyűlés óta nem volt pártja az országban. Veszedelmessé II. Géza trónjára Borics csak akkor lehetett, ha igényeiért valamelyik külhatalom állott sorompóba.

És ez elég hamar bekövetkezett. Bár a magyar királyi udvar a Béla alatt kezdett jó viszonyt Németországgal fentartani igyekezett, a német birodalom viszonyai Géza trónralépése idején Magyarországra kedvezőtlenül alakultak. Lothár császár 1137-ben meghalt s a német királyi trónt III. Konrád személyében a Hohenstaufen-család foglalta el, az a család, melynek politikájában az egyetemes hatalomra törő tendentiák ismét élesebben előtérbe léptek. Csehország herczege, Béla sógora és hű szövetségese, Szobeszláv, szintén elhalt 1140-ben s a herczegi méltóságot fia mellőzésével unokaöcscse, II. Ulászló nyerte el. Szobeszláv fia a rokon magyar udvarnál keresett és talált menhelyet, mi aztán maga után vonta, hogy a két ország között eddig fennállott barátságos viszony teljesen megszakadt s Ulászló viszont Borics herceget vette pártfogásába. Nem is eredménytelenül. Közvetítése megszerezte Borics számára – ki, hogy a trónt elnyerje, kész volt a német király felsőségét elismerni – a németek támogatását. 1146-ban Konrád király, noha fia a magyar király nővérével, Zsófiával volt eljegyezve, ünnepélyesen pártfogásába vette Boricsot s megigérte támogatását Géza ellen. Igéretét ugyan nem teljesíthette, mert a Welf-családdal folytatott háborúja egész erejét lekötve tartotta; de az erkölcsi támogatás által felbátorítva, Borics megkezdte a támadást. Osztrák zsoldosokat szerzett s 1146 tavaszán Pozsonyt meglepte és elfoglalta.

Volt-e része a támadásban az osztrák őrgrófnak, nem bizonyos, de nem látszik valószinűnek. Henrik osztrák őrgróf, a Jasomirgott melléknévvel, Konrád király mostoha testvére, elnyerte a Welfektől elvett bajor herczegséget is, de a Welfek szivós ellentállást fejtettek ki s nem látszik valószinűnek, hogy e küzdelembe keveredve, Henrik a magyar király ellenségeskedését is kihívni szándékozott volna. Mindazáltal a magyar udvarnál őt tették – s nem is jogtalanul – felelőssé a Borics támadásáért s Géza, miután Pozsonyt a németek kezéből kiragadta, Henrik hercegnek háborút izent. Ottó freisingi püspök, Henrik testvére, ki az események hatása alatt írta fennebb idézett ismertetését Magyarországról, 70,000-re teszi a magyar hadsereg számát, melylyel a fiatal magyar király, helyesebben nagybátyja, Belus, a támadást az osztrák határon megkezdte. Henrik herczeg bajor és osztrák vitézeivel a Lajtha bal partján elterülő síkságon a Fischa mellett várta be a magyar hadsereget s kiküldött kémei által rosszúl értesítve, azon hitben, hogy a magyarok visszavonulni készülnek, a nélkül, hogy hadseregét csatarendbe állította volna, heves rohammal megnyitotta az ütközetet. A nehéz fegyverzetű német lovagok a magyar hadsereg előcsapatait, a bessenyőket és székelyeket, könnyű szerrel szétrobbantották, de midőn ezek mögött a főhaderőre bukkantak, a magyarok által minden oldalról körülvéve, heves küzdelem után csaknem mindnyájan a csatatéren maradtak. Henrik herczeg keresztül tört a magyarok sorain s megmenekült, de hadserege elveszett. «Sok derék előkelő vitéz esett el ez ütközetben – mondja Freisingi Ottó – a köznépből pedig megszámlálhatlan sokaság.» Bár a magvar hadsereg a győzelmet nem használta fel s bár – mint Freisingi Ottó a németeket vigasztalta – a magyarok közül még többen estek el ez ütközetben, egész Németországban, de különösen az osztrák és bajor földön mélyen átérezték a szenvedett csapást. A német fegyverek felsőbbségébe vetett hit elenyészett, «s a németek ereje annyira megtörött, – mondja a magyar krónika – hogy azután még a határokon lakó magyar parasztokat sem merték bántani».

A megtorlás gondolatát, melyet a Fischa mellett vívott ütközet a német udvarnál felkeltett, a keresztyénség egyetemes, nagy érdekei hamar háttérbe szorították. Az edessai fejedelemség bukásának híre Európában mély visszhangot keltett fel s Szt. Bernát ékesszólása létre hozta a második keresztes hadjáratot. Nyugat-Európa ismét megmozdult s ez ízben III. Konrád német és VII. Lajos francia királyok vállalkoztak a keresztes hadak vezérletére. Mint az első keresztesek, úgy a második keresztes hadjárat vitézei is a szárazföldi utat választották s Magyarországon, a Balkán-félszigeten és Kis-Ázsián át igyekeztek Sziriába jutni. Először Konrád indult útnak s hadseregével, melynek számát bizonyára túlozva több százezerre tették, 1147 júniusban Magyarország határához érkezett. Géza király nem tagadhatta meg az átvonulást országán, de az előzmények után érthető, hogy a magyarok és németek érintkezése nem volt barátságos. «Nem úgy jelent meg Magyarországon – írja a magyar krónika Konrádról – mint Krisztus zarándoka, nem is békét hozott, hanem a zsarnok és a rabló dühösségét.» Hogy a német király a magyar egyházakat és kolostorokat átvonulása közben megsarczolta volna – mint a magyar krónika mondja – nem látszik valószinűnek, de hihető, hogy Géza a szent hadjárat céljára a magyar papságot önkényt megadóztatta s ez a körülmény, kapcsolatban a német keresztesek és a magyarok közt itt-ott bizonyára előfordult összeütközésekkel, keltette fel a magyar krónikaíró méltatlankodását a német király személye iránt.

Rokonszenvesebb fogadtatásra talált Magyarországon a második keresztes hadsereg, mely VII. Lajos francia király vezetése alatt pár hónappal később érkezett a magyar határra. A két király személyesen találkozott a Duna partján, barátságot és szövetséget kötöttek s megállapodtak, miként történjék a keresztes hadsereg átvonulása az országon. De ekkor egy váratlan esemény a barátságot csaknem ellenségeskedéssé változtatta. Géza hírt vett, hogy Borics a francia táborban rejtőzködik s kiadatását követelte. A franczia királynak nem volt tudomása arról, hogy a trónkövetelő, kit ő Németországban segélykérésével elutasított volt, álruhában hadseregéhez csatlakozott, de azért nem volt hajlandó a magyar király követelését teljesíteni. Nem tartotta összeegyeztethetőnek királyi méltóságával, hogy azt az embert, ki védelmébe ajánlotta magát s ki a görög császárnak rokona volt, ellenségeinek kiszolgáltassa. A magyar udvarnál fel nem foghatták, miként pártolhat a francia király egy fattyút s Géza boszúsan elhagyta a franczia kereszteseket. A VII. Lajossal előbb megkötött szövetséget azonban megtartotta s a franczia keresztesek minden akadály nélkül folytatták tovább útjokat Magyarországon át kelet felé.

Mint az első keresztes hadjárat, úgy a második is hidegen hagyta a magyar nemzetet. Hiányzott a túláradó vallásos lelkesedés s a királyt és az urakat átható harczias lovagi szellem. A magyar hadakat Sziria helyett a Kárpátoktól északra vezette és a szarmata síkságon sodorta a magyar nemzetet a keletiekkel hasonló terméketlen küzdelmekbe. Mint annyi elődje, II. Géza is beavatkozott az orosz fejedelmek szünetlen harcaiba. Neje, Eufrosina, Izaszláv kievi nagyfejedelem leánya volt s e családi összeköttetés szövetségesévé tette őt a kievi nagyfejedelemnek, György szuzdali fejedelem s még inkább Vladimirkó przemysli vagy halicsi fejedelem ellen viselt háborúiban. Éveken keresztül (1148–1152) küzdöttek magyar csapatok Oroszország síkjain, hol szerencsésen, hol szerencsétlenül, maga Géza is több ízben megjelent apósa támogatására, mígnem 1152-ben Vladimirkó legyőzetése után, miben Gézának és a magyar hadaknak döntő részük volt, sikerült Izaszláv trónját megerősíteni és a békét az orosz fejedelmek között hosszasabb időre biztosítani.

E tisztán családi szempontból viselt háborúk még rendes körülmények között is nagy politikai hibát jelentettek, de különösen súlyossá tette e politikai hibát az a körülmény, hogy az orosz háborúk az ország erejének megosztására vezettek, oly pillanatban, midőn Magyarországnak a két hatalmas császárság között minden erejét egyesíteni kellett volna. Az orosz háborúk oly időben történtek, midőn nyugaton Barbarossa Frigyes, keleten Komnenos Mánuel a római császárság régi fényének visszaállítására törekedtek s az egyetemes monarchia megalapítását czélzó terveikbe többé vagy kevésbbé Magyarországot is belefoglalták.

A nagyobb veszedelem ez ízben Magyarországot nem nyugatról, hanem délről, a görög császárság részéről fenyegette. Mánuel császár a küzdelmet az iszlám ellen a sziriai keresztyén államokra hagyva, a byzanci politika súlypontját keletről nyugotra helyezte át. Egyelőre, úgy látszik, csak a Balkán félsziget birtokának biztosítására gondolt, de a kedvező körülmények között megvillant agyában a gondolat Magyarország, sőt a nyugoti császárság megszerzésére is. Az udvarába menekült és segítséget kérő magyar trónkövetelők kezébe adták az eszközt, hogy a görög felsőséget Magyarországra kiterjeszsze s ez irányban tovább haladva, a pápaság és császárság küzdelme legalább egy pillanatra, a nyugot-római császárság koronájának elnyerésével is kecsegtette.

A közvetlen okot az összeütközésre Magyarország és a görög császárság között Mánuel balkán-félszigeti politikája adta meg. Felhasználva a császárság ázsiai zavarait, a magyar királyok Szt. László óta a magyar uralmat a Balkán-félsziget északnyugoti részeire kiterjesztették s Géza is, bár az orosz politika miatt erejét megosztani kényszerült, az elődei által kijelölt úton egy lépéssel előbbre haladt. A raskai (a mai Novibazar) szerb főnököt vagy nagy-zsupánt, Belus testvérét, arra birta, hogy a görög felsőség helyett a magyar felsőséget ismerje el. A magyar uralom kiterjedése a Balkán-félsziget szivéig a legélesebben összeütközött Mánuel terveivel, s a görög császár minden erejét összeszedte, hogy a szerbeket leigázza s a magyar hatalmat a Balkán-félszigetről teljesen kiszorítsa. 1149-ben megrohanta a nagy-zsupán hatalma alatt álló területet s iszonyúan elpusztította. Nyilt ellentállással nem találkozott, a szerbek a görög hadsereg elől az erdőkbe menekültek, de a császár teljesen meg akarta törni a szerbeket s a következő év őszén újra támadott. Most a magyarok is megjelentek, Bagin ispán vezetése alatt csatlakoztak a szerbekhez s a Nis felől nyugotra Boszniába előnyomuló Mánuelt a Tara folyónál megtámadták. Az ütközetet első sorban a császár személyes vitézsége, ki a magyar vezért párbajban legyőzte és elfogta, a görögök részére döntötte el. A szerbek most meghódoltak; a nagy-zsupán a császár lábai elé borult s hadi illeték kiállítására kötelezte magát a császárnak nemcsak európai, hanem ázsiai vállalataiban is.

Könyviró és festő.
Miniature egy XIII. századbeli prágai kéziratból.

Most Mánuel egyenesen Magyarország ellen fordult. Úgy látszik, nemcsak boszút akart állani a szerbeknek adott segítségért, hanem már ekkor messzebbható tervei voltak. Azon körülmény, hogy a trónkövetelő Borics táborában volt s hogy épen akkor támadott, midőn Géza Oroszországban táborozott, azt gyaníttatja, hogy támadásának végső czélja Géza trónjának megingatása volt. Egyelőre nem is találkozott nagy ellentállással. Belgrádnál a Száván átkelve, Zimony őrségét megadásra kényszerítette s a Szerémséget elpusztítva, tömérdek foglyot szedett össze. Midőn azonban az orosz földről visszasiető Géza előhada Belus vezérlete alatt a Szerémség felé közeledett, a görög császár a Duna jobb partjára vonult vissza s Branizovánál ütött tábort. Innen Boricsot egy hadosztálylyal a temesi vidék pusztítására küldötte. Borics egy kisebb magyar hadsereget le is győzött, de midőn Géza is a harcztérre érkezett, sietve visszavonult a Duna jobb partjára. A háborúnak ezzel vége szakadt. Mánuel látva, hogy Borics megjelenése Magyarországon semmi visszhangot sem kelt föl, megelégedett a szerzett gazdag zsákmánynyal s a Géza által felajánlott fegyverszünetet elfogadta. Röviddel utóbb 1154-ben ismét szemben állottak a Dunánál az ellenséges felek, de csata nélkül kibékültek. Géza kiváltotta a megelőző hadjáratban foglyul esett magyarokat s Mánuel felhasználva az alkalmat, a szerbeket a magyar szövetség felbontására s teljes hódolatra kényszerítette.

A veszély egyelőre megszünt, de Magyarország külpolitikai helyzete mind rosszabbra változott. Nyugaton 1152-ben meghalt III. Konrád német király s utóda Barbarossa Frigyes mindjárt trónralépésekor tervbe vette a magyar háborút. A német fegyvereken a Fischa melletti ütközetben esett csorba és a hódításvágy egyiránt sarkalták a fiatal, erőteljes uralkodót a hadjáratra, melynek elmaradása csak a német fejedelmek vonakodásán múlt. De a német király ellenséges politikája Magyarország iránt annál inkább ösztönözte Mánuel császárt, hogy tervét, a görög fenhatóság kiterjesztését Magyarországra, megvalósítsa. Boricscsal nem boldogult, de az Árpád család régi bűne, a belviszály, oly magyar hercegeket vezetett most udvarába, kiknek születésén nem esett folt, kik nem voltak idegenek s kiket célja elérésére a siker több reményével használhatott fel.

Mint már annyiszor történt az Árpád-családban, II. Géza és öcscsei, László és István között meghasonlás támadt. Géza testvérének herczegi ellátást biztosított, de nem osztotta meg velök az ország birtokát. Az alárendelt helyzet nem elégítette ki a nagyravágyó István herczeget. Király akart lenni s miután e törekvésében Géza fia és László herczeg útját állották, idegen segélylyel tört a korona után. A görög udvarhoz menekült, hol természetesen szíves fogadtatásra talált. Mánuel megtalálni vélte személyében az alkalmas eszközt magyar terveinek kivitelére.

Géza hasonló fegyvert használt Mánuel ellen. Mánuel egyik rokona, a nagytehetségű, de jellemtelen Komnenos Andronikos, kit a császár a magyar határszéli tartomány kormányzásával bízott meg, ajánlatot tett Gézának, hogy átadja Nist és Branizovát, ha segítségével a császári koronát elnyerheti. Géza nem habozott az ajánlatot elfogadni, s 1155-ben a byzanci birodalomba tört. Azonban Mánuel már ekkor értesült az összeesküvésről s Andronikost elfogatta. Midőn tehát Géza Branizova alá érkezett, ott szövetségesek helyett ellenségekre talált. Ostrom alá vette a várat, de időközben Mánuel is egy hadsereggel, István herceggel és magyar kiséretével megérkezett. Erre Géza félbe hagyva az ostromot, a Duna jobb partján visszavonult Belgrád felé, hogy a megáradt Duna helyett a Száván keljen át s a császár által üldözésére kirendelt Tzintzilukész Vazul görög tábornokot cselbe ejtve, teljesen tönkre verte. A következő évben, 1156-ban a császár megújítani készült a háborút s hajóhada már készen állott a Dunán, hogy hadseregét a magyar földre szállítsa át, midőn váratlanul elfogadta a magyar király által felajánlott békét, mely öt évre szólott.

Csakhamar kitünt, hogy miért fogadta el a császár a békét, melyet kész volt minden pillanatban megszegni. Két tűz közé akarta Magyarországot szorítani. Közös ellenségök, a dél-olaszországi normannok ellen már szövetségben állott Frigyes német királylyal s e szövetséget most Magyarország ellen akarta fordítani. A pillanat erre 1156-ban kedvezőnek látszott. Épen ekkor történt, hogy Frigyesnek végre sikerült a Welfek és Staufok között három évtizeden át dúló belháborút lecsendesíteni. Visszaadta Welf Henriknek az előde által elvett bajor herczegséget s rokonát, Henrik osztrák őrgrófot, azzal kárpótolta, hogy az osztrák őrgrófságot herczegséggé emelte s teljesen kivette a bajor herczeg fenhatósága alól. Németországban a belbéke helyreállott s minden érdeket kielégítve, Frigyes az egyesített Németország élén szokatlan hatalommal rendelkezett. Az volt a kérdés, hogy a nagyravágyó császár e hatalmat minő irányba fogja fordítani. Frigyes égett a vágytól, hogy a Fischa melletti vereségért boszút álljon s Magyarországot elődének, III. Henriknek példájára német hűbéres tartománynyá tegye, de a császárság érdeke mindenekelőtt a lombárd városok önállóságának megtörését követelte. Mánuel megkisértette Frigyest közös hadjáratra bírni Magyarország ellen. Követei 1156 júliusban felkeresték e czélból a német királyt Nürnbergben, de Frigyes és a német fejedelmek égetőbb feladatnak tartották az olasz ügyek rendezését s azon ürügy alatt, hogy szeptemberre, mikorra a görög követek a hadjárat megindítását sürgették, készen nem lehetnek, Mánuel ajánlatát elutasították.

A görög császár tehát nem érte el főczélját, le kellett mondania a magyar hadjáratról, de annyit mégis elért, hogy míg ő most figyelmét a dél-olaszországi és szeldsuk ügyekre fordította, birodalma északi határait a magyarok eshetőleges támadásai ellen biztosította. A két császárság között folytatott s Magyarország ellen irányult diplomatiai tárgyalások a magyar udvart komoly aggodalomba ejtették. 1157-ben, valószinűleg Mánuel megbízásából, István herczeg is megjelent Németországban Frigyesnél s a császár oltalmáért könyörgött bátyja ellen. Frigyes nem utasította el a magyar herczeget, ellenkezőleg, felszólította Gézát, hogy helyezze vissza öcscsét méltóságába. Mint biró lépett fel a magyar király s öcscse ügyében, s császári önérzetének nem kevéssé hízeleghetett, hogy a magyar király e birói jogot s ezzel hallgatagon császári felsőségét elismerte. 1158 januárban magyar követek keresték fel a császárt Regensburgban, hogy István vádjait megczáfolják s Géza eljárását öcscsével szemben igazolják. Frigyes elfogadta a magyar király igazolását, s István herceget vissza küldötte Konstantinápolyba, hová, nem tudjuk minő okból, nemsokára László herczeg is követte öcscsét; de az igazságszolgáltatást Gézának meg kellett fizetni. Az 1158-ki olasz hadjáratra 500 magyar íjász követte a császárt.

Elefántcsont tryptichon; késő byzanczi munka, talán a XIII. századból.
A párisi Nemzeti Könyvtárban.

Világos volt, hogy a szövetség a császár és a magyar király között csak addig tarthat, míg azok a kényszerítő körülmények, melyek e szövetséget kierőszakolták, fennállanak. Mihelyt a két császár szövetsége igényeik összeférhetlensége miatt felbomlott s mihelyt Frigyes az olasz ügyek miatt a pápasággal is küzdelembe bonyolódott, a német-magyar szövetségnek is vége lett. III. Sándor pápának nem került nagy erőfeszítésébe, hogy a magyar királyt a maga pártjára vonja s midőn 1161-ben az angol és franczia királyok is a császár ellenpápájával, IV. Victorral szemben III. Sándort ismerték el törvényes pápának, Géza maga volt az, ki e két uralkodót a császár ellen szövetségre szolította fel. Mielőtt azonban a megkezdett tárgyalások eredményre vezettek volna, II. Géza 1162 május 31-én meghalt.

II. Géza ezüst dénára.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.

II. Géza halála ismét felvetette a trónörökösödés kérdését. Géza fiai közül a legidősebb István is kiskorú, legfölebb tizenöt éves ifjú lehetett s a nemzet ismét szemben állott azon kérdéssel, hogy kit ismerjen el királynak: az elhalt uralkodó fiát, avagy valamelyik testvérét. Kétségtelen, hogy a királyi udvar, a főemberek, kik II. Géza mellett állottak, a fiatal III. Istvánt, kit atyja halála után azonnal meg is koronáztak, tekintették a trón jogszerű örökösének, de az is kétségtelen, hogy a nemzet nagy tömege nem osztotta az udvar felfogását. Érett férfiút s nem gyermeket akart a trónon látni s épen ezért most is, mint a XI. században, a király öcscseit a trónhoz közelebb állóknak tekintette, mint a király kiskorú fiait. III. Istvánnal szemben állottak a görög udvarnál tartózkodó nagybátyjai, László és István herczegek, s ha az utóbbit összeköttetései a keleti és nyugoti császársággal és házassága Mánuel unokahugával, Mária hercegnővel, gyanússá és ellenszenvessé tették is a közvélemény előtt, László herczegtől a nemzet nem volt idegen. A kedvező pillanat Mánuel tervének kivitelére megérkezett s ő nem is habozott azt rögtön felhasználni. Azonnal követeket küldött Magyarországba, követelve István herczeg számára a koronát, «mert az törvény szerint a király testvérét illeti» s maga is megindult egy hadsereggel, István és László herczegekkel. Sophiába érkezve, István herczeget görög csapatokkal előre küldötte Magyarországba.

A magyar főurak nem vonták kétségbe a király testvéreinek örökösödési jogát, de István hercegről, kiről gyanították, hogy az országot görög hűbérré fogja tenni, hallani sem akartak. Ellenben Lászlót, ki csak nem régen hagyta el hazáját s kitől több önállóságot lehetett a görög császárral szemben várni, hajlandók voltak királyuknak elfogadni. Mánuel meggyőződve a nemzet ellenszenvéről István herczeg iránt, belenyugodott az urak akaratába s míg III. István csekély számú hiveivel Pozsony vidékére vonult vissza, II. László a trónt elfoglalta. István herczeg a régi szokás szerint megkapta mint herczegséget az ország harmadrészét s mint kijelölt trónörököst az «uram» czímmel ruházták fel.

A nemzet megoszlott a két király között. A nagy többség meghódolt Lászlónak, de azon kevesek között, kik III. Istvánhoz ragaszkodtak, volt az akkori magyar társadalomnak állásánál és jelleménél fogva legkiválóbb alakja: Lukács esztergomi érsek. Előkelő családból származott, az akkori világ leghíresebb iskolájában, a párisi egyetemen nyerte kiképeztetését s hazájába visszatérve, egri püspökké, majd 1158-ban esztergomi érsekké lett. Mint államférfiú és főpap egyiránt ellensége volt a görög befolyásnak, melytől hazája függetlenségét és a magyar egyház tisztaságát egyiránt félthette. Vonakodott Lászlót megkoronázni s midőn ez a kalocsai érsek által tétette fejére a koronát, kimondotta rá az egyházi átkot. László elfogatta és elzáratta, de a börtön sem törte meg az érsek ellentállását s midőn László alig félévi uralkodás után 1163 január 14-én elhalt s helyét öcscse, IV. István foglalta el, Lukács az új királynak is nyiltan ellenszegült. És most az ország legnagyobb része vele tartott. Mindenütt kitört az elégületlenség a görög császár kegyencze ellen, ki a Pozsonyból előrenyomuló III. István ellen pártfogója segítségeért folyamodott. A görög segítség azonban ép úgy nem menthette meg IV. István trónját, mint egy századdal előbb a német császár pártfogoltjaiét a német segítség. Az 1163. június 19-én vívott székes-fehérvári vesztett csata után IV. István kénytelen volt görög földre menekülni s a trónt III. István foglalta el.

A fiatal király szemben állott mind azon nehézségekkel, melyekkel atyjának küzdeni kellett. A két császárság ellenséges magatartása mitsem veszített élességéből. Szövetségről köztük többé nem lehetett szó; de elkülönítve s egymással ellentétben mindkettő befolyása alá törekedett vonni Magyarországot. Mánuel, a mint IV. István elűzetéséről értesült, azonnal Magyarország ellen indult s midőn Belgrádhoz érkezve felismerte, hogy IV. István visszahelyezését a közhangulat lehetetlenné teszi, politikáját hirtelen megváltoztatta. Hadseregével visszavonult s a fiatal királynak látszólag rendkívül kedvező békeajánlatot tett. Kész volt III. Istvánt elismerni, ha ez öcscsét, Béla herczeget Konstantinápolyba küldi s átadja neki az atyjuk, II. Géza által kijelölt országrészt, úgy látszik Dalmácziát és Horvátországot. Megigérte, hogy Béla herczeget leányával, Mária herczegnővel eljegyzi s azon esetre, ha fia nem születnék, utódjának jelöli ki. Mennyire volt a császár igérete őszinte, a byzanczi politika kétszinűsége mellett bajos eldönteni, annyi azonban bizonyos, hogy a magyar urak, midőn a császár ajánlatát elfogadva, Béla herczeget Konstantinápolyba küldötték, Mánuelnek újabb alkalmat, az eddigieknél erősebb eszközt adtak kezébe, hogy az ország ügyeibe avatkozzék s hogy Magyarország egy részét közvetlenül a byzanczi birodalomhoz csatolja.

Mert Mánuel, alig hogy megkötötte a békét, azonnal meg is szegte. IV. István, midőn 1163-ban trónját elveszítette, segítségért Frigyes császárhoz fordult, kit 1164 elején Pármában személyesen is felkeresett. A német uralkodó, az olasz ügyek által lekötve, személyesen nem avatkozott a magyar ügyekbe, de IV. István segélykérését s azon körülményt, hogy több magyar úr szintén közbelépését sürgette, felhasználta arra, hogy a szorongatott III. Istvántól 5000 márkát csikarjon ki, a magyar ügyek elintézését pedig a birodalom keleti nagy hűbéreseire, Henrik osztrák herczegre s II. Ulászló cseh királyra bízta. IV. István reményét a német segítségben másodszor is elveszítve, visszatért Görögországba s valószinűleg Mánuel tudtával betört Magyarországba. Most sem volt szerencséje. Híveinek nagy része III. Istvánhoz pártolt át, de mihelyt bajba jutott, a görög császár segítségére sietett. Azon ürügy alatt, hogy a magyar király Béla herczeg birtokát megtámadta, Mánuel átkelt a Száván és a Szerémségbe tört. III. István a görög veszedelem hírére II. Ulászló cseh királyhoz fordult segítségért. A magyar és cseh uralkodó család összeköttetésben állottak. A cseh király két fiát III. István hugaival házasította össze. A cseh nagyok nem mutattak nagy kedvet e hadi vállalatra, de királyuk szavának végre is engedtek s Ulászló tekintélyes, de fegyelmezetlen hadsereggel sietett a magyar király ügyének támogatására. Midőn az egyesült magyar és cseh haderő a Szerémségbe érkezett, Mánuel sietve a Duna jobb partjára vonult vissza s a csehek és magyarok csak utóhadát verhették szét s táborát foglalták el. A görög császár szokása szerint elkerülte az ütközetet, valahányszor túlerős ellenféllel állott szemben s tárgyalásokat kezdett, melyeknek vezetésében ép oly mester volt, mint a minő rettenthetlen vitéznek és kitünő hadvezérnek bizonyult a csatatéren. Mint Béla herczeg ügyének védelmezője lépett fel s ügyes számítással Ulászlót kérte fel, hogy legyen közbenjáró a Béla herczeg és a magyar király között fenforgó viszályban. A cseh király elfogadta a neki felajánlott szerepet. Béla herczeg atyai örökségét, Horvátországot és Dalmácziát, odaitélte Mánuelnek, ki ennek fejében III. Istvánt ismét elismerte törvényes királynak s megigérte, hogy IV. Istvánt többé nem pártolja. A béke megerősítésére Mánuel Ulászló unokáját, Erzsébetet, egyik rokona számára eljegyezte (1164).

IV. István rézpénze.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.

De Mánuel e békét is ép oly kevéssé tartotta meg, mint az előbbieket. Mihelyt a csehek eltávoztak, IV. István görög csapatokkal újra megjelent magyar földön, a Szerémségben. III. István azonnal ellene sietett s a fáradhatatlan trónkövetelőt Zimonyban ostrom alá fogta. Mánuel ezt a béke megszegésének vette s nagy diplomatiai és hadi készületeket kezdett Magyarország ellen. Szövetségre lépett Velenczével, az orosz fejedelmekkel és sikertelenül bár, a szövetségbe III. István ellen be akarta vonni Frigyes császárt és az osztrák herczeget is. Ekközben IV. István az ostromlott Zimonyban elhalt s a vár a magyarok kezére került, de kevéssel utóbb, 1165 nyarán Mánuel nagy hadsereggel ismét az ország határán állott. Míg a magyarok a támadást Haramnál várták, Mánuel kijátszva figyelmüket, minden nagyobb nehézség nélkül átkelt a Száván és Zimonyt ostrom alá vette. Az őrség keményen védekezett, de a görög hadtudomány győzött a magyar vitézségen. Mánuel csapatai rohammal elfoglalták a várost s a lakosság nagy részét kardélre hányták. A Szerémség újra a görögök kezére került, kik ugyanekkor Dukas János vezetése alatt Dalmácziát is, a mennyiben ez magyar uralom alatt állott, meghódították. A görög iró, Kinnamos elbeszélése szerint, melyhez azonban kétség fér, III. Istvánt Zimony eleste annyira megrémítette, hogy békét kért, mit Mánuel a Szerémség és Dalmáczia átengedése árán nagylelkűen meg is adott. De azért 1166-ban görögök és magyarok ismét harczban állottak. A támadók a magyarok voltak, kik 1166-ban Dénes ispán vezérlete alatt a Szerémségbe törtek s a Vranás Mihály és Gabras Mihály által vezetett görög hadsereget tönkre verték. Hogy e vereséget megboszulja, Mánuel egyszerre két hadsereggel támadott. Az egyik Béla, vagy, mint Konstantinápolyban nevezték, Alexios herczeg vezetése alatt a régi harcztéren a Szerémségben küzdött minden nagyobb eredmény nélkül, míg a másik nagyobb hadsereget Vatatzes Leó váratlanul Erdélybe vezette. Itt a görögök a magyarokat teljesen készületlenül találták. Számos virágzó falvat és várost elpusztítottak, roppant zsákmányt, nevezetesen foglyot szereztek s midőn visszavonultak, diadaluk emlékére egy érckeresztet állítottak fel a császárt dicsőítő felirattal.

Rövid fegyverszünet után, melyet Barbarossa Frigyes Konstantinápolyba küldött követei, Henrik osztrák herczeg és Wittelsbach Ottó eszközöltek ki, 1167-ben felújult a háború. A harcz színtere ismét a Szerémség lett, melyet a magyarok a görögök kezéből minden áron igyekeztek kiragadni. A magyar hadsereget, 15,000 részben páncélos, nehéz lovast, részben könnyü nyilas katonát, a görög háborúk kipróbált hőse, Dénes ispán vezette, míg a görög hadsereg vezérletét Mánuel, ki lovagjáték közben lováról leesve, súlyosan megsebesült, unokaöcscsére, Kontostefanos Andronikosra bízta. Június 18-án vívták a döntő ütközetet, melyet hosszú, heves küzdelem után a görögök nyertek meg. A nyugoti divat szerint a magyar hadseregben is használt caroccióval, négy ökör által vont nagy hadizászlóval, 800 előkelő magyar vitéz esett fogságba. «Nem volt római katona – mondja a görög iró – ki magyart le ne vágott, le ne ütött, földönfekvőt ki ne rabolt, ellenséges fegyvereket fel ne vett, idegen lóra, melynek gazdáját megölte, ne ült volna.» De a diadal – melyet Mánuel Konstantinápolyban fényes diadalmenettel ünnepelt meg – a görögökre teljesen terméketlen volt. A görög hadsereg már a győzelmet követő napon visszavonult s a teljesen elpusztított Szerémség – a görögök még Zimony falait is lehordották s a köveket Belgrád megerősítésére használták fel – a magyarok birtokában maradt.

A háború ezen a részen megszünt, de tovább folyt Dalmáciában, melynek visszahódítását III. István, «többre vállalkozva, mint a mennyire képes volt,» szintén megkisérlette. 1167-ben személyesen vezetett hadat Dalmácziába s a Béla herczeg jogán görög kézre került városok, Trau, Spalato, Sebenico, sőt még a velenczei uralom alatt álló Zára is, midőn régi szabadságaik fentartását megigérte, hozzá csatlakoztak. Azonban a magyar hadsereg visszavonulása után a magyar uralomnak is mindjárt vége szakadt. Egy velenczei hajóhad Zárát már 1170-ben hódolatra kényszerítette, a többi városokat pedig 1171-ben Mánuel ismét uralma alá vetette. A háború tovább folytatását meggátolta III. Istvánnak 1172-ben márczius 1-én bekövetkezett hirtelen halála.

Az Árpádházból most csak két herczeg volt életben, az elhalt király öcscsei, Béla, görög nevén Alexios, és Géza. A korona kétségen kivül Béla herczeget illette s ez volt az uralkodó felfogás a magyarországi döntő körökben is. Azonnal követeket küldöttek Görögországba, kik a már Magyarország felé útnak indult Béla herczeget Mánuel császárral együtt Szofiában találták. Béla herczeg helyzete a görög udvarnál az utolsó években megváltozott. Mióta Mánuelnek fia született, a magyar herceget nem tekintették többé trónörökösnek, sőt Mánuel, nehogy a trónra igényt emelhessen, még leánya kezét is megtagadta tőle és sógorasszonyával, Chatillon Anna antiochiai herczegasszonynyal házasította össze. Mánuel tehát szivesen elbocsátotta Béla herczeget, előbb azonban megeskette, hogy egész életén át szolgálni fogja a császár és a birodalom érdekeit.

Mindazáltal III. Béla trónfoglalása nem ment végbe minden nehézség nélkül. Az új király görög földön nőtt fel és sokan voltak, kik trónralépésében a görög egyházi és politikai befolyás diadalát látva, inkább szerették volna a koronát az ifjabb Árpádházi herczegnek, Gézának, fejére tenni. Ezek között volt az anyakirályné, Euphrosina, s első sorban a görög befolyásnak, mint régebben, úgy most is engesztelhetlen ellensége, Lukács esztergomi érsek. Az érsek határozottan megtagadta Béla megkoronázását s még akkor sem engedett, midőn III. Sándor pápától ez iránt felszólítást kapott. A pápa kénytelen volt kivételesen a kalocsai érseket ruházni fel azon hatalommal, hogy a koronát a király fejére tegye.

Mint megkoronázott király III. Béla erélyes rendszabályokhoz nyúlt, hogy trónját biztosítsa. Anyját és öcscsét elzáratta s midőn Géza a fogságból kiszabadulva 1175-ben Lipót osztrák herceghez menekült, a csehekkel szövetkezve az osztrák herceg ellen 1176-ban háborút indított. Lipót nem adta ki vendégét, de midőn Géza Ausztriából Csehországba ment át, hogy Szobeszláv herceg közvetítésével Frigyes császár támogatását megnyerje, Szobeszláv elfogatta s kiszolgáltatta szövetségesének, a magyar királynak. III. Béla öcscsét elzáratta, a anyját száműzte Görögországba és öcscse párthívei közül a kalocsai érseket, Istvánt, méltóságától megfosztotta, Vata ispánnak pedig szemeit kitolatta. (1177). Trónja most már szilárd alapon nyugodott s nem is találkozunk többé semmi kisérlettel annak megingatására. Az a király, kit trónralépése idején mint görög földön felnevelkedett s görög befolyás alatt álló uralkodót, épen a nyugati műveltség legkiválóbb hivei, látszólag nem is alaptalanul, aggodalommal fogadtak, rövid idő alatt a nyugati eszmék és intézmények hivatott védőjének és terjesztőjének bizonyult. Mert az a míveltség, melyet Béla Konstantinápolyból magával hozott, teljességgel nem állott ellentétben Magyarország mívelődési fejlődésének eddigi irányával. Mánuel udvarának erkölcsei és szokásai élesen elütöttek a régi görög udvari élet hagyományos, századokon át híven megőrzött szokásaitól. A keresztes háborúk hatását a görög császárság sem kerülhette el. A gyakori érintkezés a nyugati fejedelmekkel, mindenekfölött a sűrű érintkezés és családi összeköttetés a sziriai francia fejedelmi házakkal, a nyugati míveltségnek és szokásnak kaput nyitottak a görög császári udvarba. Legerősebben vált érezhetővé ez áramlat épen Mánuel uralkodása idején. Mánuel igazi lovag volt a franczia urak mintájára s mindent elkövetett, hogy a lovagszokásokat a görögökkel megkedveltesse. Ezzel együtt járt természetesen a közeledés vallási téren is nyugathoz, s nem rajta múlt, hogy a keleti egyház egyesülése a római egyházzal még sem történhetett meg. Franczia származású neje, ennek rokonai és francia kisérői udvarát a nyugati fejedelmek udvaraihoz tették hasonlóvá s a görög népet mélyen megbotránkoztató idegen befolyás nagyságát mutatja a császár halála után Konstantinápolyban kitört s a birodalomra végzetessé vált heves visszahatás minden ellen, mi a görög népet nyugatra emlékeztette. A konstantinápolyi udvar franczia légkörében nőve fel, természetes volt, hogy Béla a magyar trónra jutva, bár egy pár intézményében görög példát tartott szem előtt, mitsem hozott abból, mit görög szellemnek nevezünk s egyike lett azon királyoknak, kik a hazánkat nyugattal összekötő kapcsokat még erősebbre fűzték.

Belpolitikája a görög háborúk alatt mélyen megrendült királyság tekintélyének és hatalmának helyreállítására irányult. Géza ártalmatlanná tétele után nem kellett többé, mint annyi elődjének, vetélytársakkal küzdenie s e körülmény lehetővé tette László és Kálmán törvényei és intézményei alapján a megzavart belviszonyok rendezését. Alatta a magyar királyság még egyszer és utoljára régi fényében tünik fel. «Üldözte a tolvajokat és rablókat s az írásban való folyamodásnak adott eredetet, úgy mint a római curiánál és a császári udvarnál szokás», mondja beluralmára vonatkozólag szűkszavúan a nemzeti krónika. Mint elődei, bejárta az országot, igazságot szolgáltatva, törvényt ülve, mint egy oklevele mondja «Scena ispán házában egy nagy tölgyfa alatt», olyformán, mint egy félszázaddal később is Szt. Lajos franczia király a vincennesi tölgy árnyékában. De a byzanczi udvarban nevekedve fel, érezte annak szükségét, hogy azon ügyeket, melyekben határozott, nehogy feledékenységbe menjenek, írásba kell foglalni. «Nehogy – mondja egyik oklevelében – a jelenlétemben letárgyalt és eldöntött ügyek érvényességüket elveszítsék, szükségesnek tartottam, hogy minden, jelenlétemben tárgyalt ügyet írásbeli bizonyság erősítsen meg». Nevéhez füződik a királyi kanczellária felállítása, kanczellárral, alkanczellárral és notariusokkal.

A párisi nemzeti könyvtár őriz egy kéziratot, mely érdekes világot vet a magyar királyság pénzügyeire III. Béla korában. E kézirat, mely felsorolja a magyar király jövedelmeit, minden valószinüség szerint akkor készült, midőn Béla első nejének halála után Fülöp Ágost franczia király hugát, Margitot nőül kérte és a franczia udvar tájékoztatása végett küldetett Párisba. «Béla király birodalmában – mondja a kézirat – a következő országok vannak: Magyarország, a birodalom feje, Horvátország, Dalmácia és Ráma. Magyarországon két érsekség van: az esztergomi és a kalocsai. Esztergom a királyi udvartól 6000 márkát kap, mint a pénzverésből eredő nyereség tizedét és metropolisa Magyarországnak. A kalocsainak székhelye Bács s jövedelme 2500 márka. Az esztergomi érsek suffraganeusai: az egri püspök, jövedelme 3000 márka; a váczi püspök, jövedelme 700 márka; a pécsi püspök, jövedelme 1500 márka; a győri püspök, jövedelme 1000 márka; a veszprémi püspök, jövedelme 1700 márka; a nyitrai püspök, jövedelme 1100 márka. A kalocsai érsek suffraganeusai: a csanádi, vagy az ott elfolyó folyó szerint marosi püspök, jövedelme 2000 márka; a bihari püspök, kinek székhelye Várad, jövedelme 1000 márka; az erdélyi püspök, jövedelme 2000 márka; a zágrábi püspök, a Száva folyó mellett, jövedelme 1500 márka. Dalmácziában két érsekség van: a zárai, jövedelme 500 márka és a spalatói, jövedelme 400 márka. A két érseknek tíz suffraganeusa van.»

«A magyar királynak a pénzverésből évenként 60,000 márka jövedelme van; a sóból 16,000 márka; a hídvám, rév- és vásárpénzekből – mi mind az övé – 30,000 márka; az erdélyi idegen vendégektől 15,000 márka; a 72 ispántól az őt megillető harmadrész gyanánt 25,000 márka; Szlavonia herczegétől 10,000 márka. A 72 ispán mindenike évenként egyszer megvendégeli a királyt, s mielőtt felkel az asztaltól, 100 márka ajándékot ad neki, némelyik közülök 200 márkát is ád, miből a király jövedelmét legalább is 10,000 márkára lehet becsülni. Ezen felül a királyné és a király fiai nagy ajándékokat kapnak, ezüstben, vagy selyem szövetekben és lovakban. Ezeken fölül a föld népe teljesen ellátja a királyt.»

A kimutatás nem pontos. Hiányzik a harminczadból befolyó jövedelemnek meghatározása, valamint az is csak általánosságban van mondva, hogy a föld népe a királyt mindennel ellátja. Talán az adott összegek is itt és ott eltértek némileg a valóságtól – a mint kétségtelen, hogy az erdélyi szászok adója túlmagasra van becsülve – de, ha megengedjük is, hogy némi dicsekvési szándék vezette a kézirat szerzőjét s királya jövedelmét a valónál magasabbra is tette, mégis kitünik a jövedelmek sokféleségéből, hogy a magyar király e korban a leggazdagabb európai uralkodók közé tartozott.

Kitünt ez azon állásból is, melyet Magyarország a külfölddel szemben elfoglalt. III. Béla alatt Magyarország, mint László és Kálmán korában, Kelet-Európa első hatalmává emelkedett. Míg Mánuel élt, Béla megtartotta esküjét s már csak Frigyes római német császár ellenséges magatartása miatt is hű szövetségese maradt a görög császárságnak. Nemcsak nem tett kisérletet a Magyarországtól elszakított részek visszaszerzésére, hanem még támogatta is a császárt kis-ázsiai vállalataiban. Az 1176-ki szerencsétlen hadjáratban, melyet Mánuel az iconiumi szultán ellen intézett, hadseregében a szerbek, «a római alattvalók» mellett ott voltak a «szövetséges» magyarok is Ombód bán és Leusták vajda alatt. A mint azonban Mánuel 1180-ban elhalt, megszünt a kötelék, mely a királyt Byzanczhoz füzte s Béla sietett a magyar államnak a görög háborúk alatt elvesztett állását a Balkán félszigeten visszaszerezni. Már 1181-ben a dalmácziai városok ismét a magyar királynak hódoltak, sőt Zára is, mely Velencze terhes uralmát nehezen viselte, felhasználva a kedvező alkalmat, elszakadt Velencétől s a magyar király felsőségét ismerte el. Béla kiváló gondot fordított Zárára, «erős őrséget rakott bele, ellátta élelemmel, erős fallal, magas tornyokkal vette körül s a világ egyik legerősebb, legszebb városává tette.» Nem is sikerült a velenceieknek, bármennyire igyekeztek is, a várost visszafoglalni. A dalmácziai szárazföld Zárával együtt a magyar király birtokában maradt.

A görög császárságnak Mánuel halála után gyorsan bekövetkezett hanyatlása és felbomlása megnyitotta az utat a Béla alatt újra megerősödött Magyarország fenhatóságának tovább terjesztésére a Balkán félszigeten. Míg Konstantinápolyban Komnenos Andronikos Mánuel özvegyének és kiskorú fiának, Alexiosnak holttestén át a trónra lépett, a szerbek ismét lerázták a görög felsőséget s a délolasz országi normannok is megújították régi támadásaikat a minden ízében ingadozó birodalom ellen. Béla nem maradt tétlen nézője ez eseményeknek. Midőn 1182-ben Andronikos, egyelőre mint a kiskorú császár gyámja, a hatalmat kezébe ragadta, Béla betört a görög birodalomba, elfoglalta Belgrádot s Branizovát s a következő évben a szerbekkel szövetkezve, Nist és Sofiát pusztította el. De midőn 1185-ben a konstantinápolyi nép lázadása Andronikost megbuktatta s a trónra Angelos Izsákot emelte, Béla nemcsak megszüntette az ellenségeskedést, hanem az új császárral barátságos viszonyba, családi összeköttetésbe lépett. Nőül adta leányát, Margitot, Izsák császárhoz s visszaadta mindazt, mit a Dunától és Szávától délre a görögöktől elfoglalt. Pedig a görög császárság helyzete az Angelos család trónralépésével semmit sem javult; a birodalom ellenállhatlan erővel haladt tovább a felbomlás felé. A központtól távoleső tartományok elszakadását a különben is gyönge jellemű, erélytelen Izsák császár nem volt képes megakadályozni. A szerbek után a bolgárok keltek fel s alakítottak a Balkán és Duna között egy új bolgár birodalmat. A Balkánfélsziget északi része elvált Konstantinápolytól s belső ereje és földrajzi fekvése Magyarországot tette hivatottá, hogy a görög birodalom romjain keletkezett kis államokkal szemben a kelet-római császárság örökébe lépjen. De Bélának figyelmét a balkánfélszigeti események nem kötötték le. Úgy látszik, túlbecsülte a keleti császárság erejét s megelégedve a régebben Magyarországhoz tartozott részek visszacsatolásával, nem tett kisérletet; hogy hatalmát ez irányban a császárság rovására tovább terjeszsze.

Mint már annyi elődje, Béla is a Kárpátoktól északra kereste családja hatalmának és birodalma területének gyarapodását. 1187-ben meghalt Jaroszláv halicsi fejedelem, egyike a kevés kiváló fejedelmeknek, kik e korban az orosz népen uralkodtak. Harczban és békében szerencsés uralkodó, hatalmát a későbbi Moldvára is az Al-Dunáig kiterjesztette. Halála véget vetett a halicsi fejedelemség belbékéjének. A trónt fia, Wladimir nyerte el, de a rendetlen családi élete miatt népszerűtlenné vált uralkodót Román wladimiri, vagy magyarosan lodomeriai fejedelem Kázmér lengyel herczeg segítségével trónjáról elűzte, Wladimir Magyarországon keresett menhelyet és támogatást s Béla elhatározta, hogy beavatkozik az orosz fejedelmek viszályaiba, nemcsak azért, hogy, mint elődei, befolyását e távoli országra kiterjeszsze, hanem hogy azt egyenesen birodalmához csatolja. Wladimirt elzáratta s Románt Halicsból kiűzve, az ország kormányát másodszülött fiára, Endrére bízta. Ő maga felvette a halicsi király (rex Galiciae) czímet. De Halicsot könnyebb volt meghódítani, mint állandóan a magyar koronához csatolni. Nem tekintve az összeköttetés nehézségeit, a még akkor jóformán néptelen északkeleti felföldön keresztül, a ruthén nép görög vallása gördített csaknem legyőzhetlen akadályt a két ország egyesülése elé. A magyar uralom nem tudott sem ekkor, sem később a Kárpátoktól északra gyökeret verni. Midőn 1189-ben Wladimir fogságából kiszabadulva, a magyar uralom e vidéken elterjedésére féltékeny lengyel herczeg támogatását megnyerte, a ruthének hozzácsatlakoztak s Endre herceg, alattvalóitól elhagyatva, kénytelen volt kardcsapás nélkül kivonulni az országból.

III. Béla figyelmét épen ezen időben a harmadik keresztes hadjárat tartotta lekötve. Az annyi keresztyén vér árán visszaszerzett Jeruzsálem elvesztése 1187-ben a Tiberiás-tó mellett Szaladinnal szemben vívott szerencsétlen hittini ütközet után még egyszer egyesítette Nyugat-Európa népeit a szent lelkesedésben az Üdvözítő sírjának felszabadítására. Nyugat-Európa három nagy uralkodója: Frigyes római-német császár, Fülöp Ágost franczia és Oroszlánszívü Rikhárd angol király vállalkoztak a szent hadjáratra. A vallásos lelkesedés áradata most sem csapott át hazánk határain. Béla maga nem volt idegen e mozgalomtól, de a halicsi és dalmácziai ügyek, hol Velencével szemben még mindig résen kellett állani, meggátolták abban, hogy a keresztet felvegye s jó szándékát, buzgóságát a keresztyénség egyetemes ügye iránt csak az országán átvonuló keresztesek vendégszerető fogadásával mutathatta ki. Míg a nyugoti királyok a tengeri útat választották, Barbarossa Frigyes a keresztesek régi szárazföldi útjának követésére szánta el magát s nem várva be a francia és angol királyok készületeit, 1189 tavaszán a német keresztesekkel megindult a Duna völgyén Magyarország felé. A szent cél, mely felé a császár törekedett, elsímította a politikai ellentéteket s Béla vendégszeretően fogadta és ellátta a német kereszteseket. Esztergomban személyesen üdvözölte a császárt mint vendégét s közbenjárására szabadon bocsátotta eddig fogva tartott öcscsét, Géza herczeget, ki aztán kétezer magyar vitézzel a német keresztesek előcsapatát alkotta. A magyarok közül Csák Ugron győri püspök és még hat ispán csatlakoztak vitézeikkel a keresztesekhez, de midőn később, Thráciában, a németek és Izsák császár között összeütközés támadt, Béla király parancsára, ki nem akarta, hogy a magyarok veje ellen harcoljanak, a magyar keresztesek nagy része ismét visszatért hazájába.

A harmadik keresztes hadjárat váratlanul kedvezőtlen eredménye nem riasztotta vissza a szent-széket, hogy újra és újra kisérletet tegyen az európai népek fegyverbe állítására s bár a nyugoti népek lelkesedését a távol keleten szenvedett vereségek jelentékenyen lehűtötték, még mindig akadtak elég számosan a fejedelmek és lovagok közül, kik készek voltak vérüket a keresztyénség közös ügyéért ontani. Érdekes, hogy a szent sír felszabadításának eszméje nálunk épen akkor kezd visszhangot kelteni, midőn az már Nyugat-Európában régi erejét elveszítette. Míg a nyugati népek vallásos és lovagias lelkesedése az első- és második keresztes hadjárat korában a magyar nemzetet egészen hidegen hagyta, addig a XII. század alkonyán a keresztyén világot keletre sodró áramlat hatása hazánkban is észrevehető. Barbarossa Frigyest – mint láttuk – már több magyar vitéz követte keletre s ha Béla parancsára a legtöbben már Thráciából visszatértek, néhányan eljutottak Sziriáig s neveikkel találkozunk Accon híres ostroma alatt. Midőn pár évvel később VI. Henrik császár, Barbarossa Frigyes fia és utóda, a keresztet felvette és a siciliai királyság birtokbavétele után nagy készületeket tett a keresztes hadjáratra, a magyar urak közül is többen készültek hozzá csatlakozni. Azonban Béla nem engedte meg a magyar kereszteseknek, hogy a németeket kövessék, nem azért, mintha a szent vállalatnak ellensége lett volna, hanem mert most már ő maga is keresztes hadjáratra készült. Felvette a keresztet s tekintélyes haderővel szándékozott a szent földön megjelenni, midőn betegsége ágyba döntötte s a halál java férfikorában kiragadta az élők közül. (1196 ápril 23). Holttestét Székes-Fehérvártt temették el első neje, Antiochiai Mária mellé. Sírját 1848-ban feltalálták a még ép, hatalmas termetre valló csontvázzal, fején ezüst koronával, egyik újján arab felirású gyűrűvel, kezében a bottal, a szent zarándoklásra tett fogadalom jelével. A királyi hamvaknak a királyi kegyelet emelt új pihenő helyén, a budavári Mátyás templomban, díszes síremléket.

A tizenkettedik század folyamán Magyarország belső viszonyai nagy változáson mentek át. Hazánk nemcsak intézményeiben és törvényeiben, hanem népének egész életmódjában, foglalkozásában és míveltségi viszonyaiban hatalmas lépéssel közeledett a nyugoti világhoz. A lakosság gyarapodásával a nagy alföldön véget ért a félig nomád élet; a vándorló falvak helyébe az állandó falvak, a közbirtok helyébe lassanként a magánbirtok lépnek. Még nagy a csak legelőnek használt puszta terület a Duna és Tisza közén, de a föld értéke az alföld többi részeiben rohamosan emelkedett. Északon és Délkeleten az eddig csaknem egészen lakatlan hegyes vidékeket nyugati telepesek kezdik megszállani s városokat alapítva, bevonják a mívelődés keretébe ez oly sokáig puszta területeket. A fejlődést, az előre haladást a közgazdaság és a míveltség terén jelzik a XII. században az új megyék, a telepítések és az új szerzetes rendek, az új kolostorok.

A jáki templom a szentély felől.

A XII. század első felében egész serege keletkezett a megyéknek, mindenike az államhatalom és a míveltség számára új, eddig kiaknázatlan területet nyitva meg. Az ország középső és nyugati vidékein, a magyarság zöme által lakott alföldeken és a Dunán túl, már a XI. században feltaláljuk a megyéket, de az alföldet környező hegyvidékekre csak most került a sor. Az északkeleti felföld még e században is puszta, erdős vidék maradt, melyet csak a rengeteg erdőségekből kihasított Ugocsa megye szakított meg, de északon, a Magas-Tátra aljában, a Poprád mindkét partján feltünik már Szepesmegye, a Garam felső völgyében Zólyom megye és a Vág völgyében Sempte, Galgócz, Bánya és Bolondócz várak megyéi. Délkeleten Erdélyben Szolnok megye, a Kraszna mellett Kraszna megye, s benn a felföld belsejében Küküllő megye keletkeztek. Az ország déli határain Temes és Krassó megyék és a Dunántúl Bakony megye és az ország nyugati határán Locsmánd zárták be az új megyéket, melyekkel együtt Magyarország megyéinek száma már a XII. század közepén 72-re emelkedett.

Karöltve haladt a hegyvidékeken az új megyék szervezésével a nyugoti vendégek, első sorban a németek betelepítése. A németek bevándorlása hazánkba egykorú a királyság megalapításával, de letelepítésök nagyobb tömegben II. Géza nevéhez füződik. Erdély nagy része a XI. század elején még lakatlan volt. A keleti határokat a Hargita mindkét lejtőjén már megszállották a székelyek, de a déli határszéleken még csak a fogarasi földet kezdték benépesíteni oláhok és bessenyők. E déli részekre, az Olt és Szeben völgyébe telepítette le II. Géza az általa behivott flamandokat, kiket Flandriából a tenger becsapásai kényszerítették kivándorlásra s kik későbbi német telepesekkel vegyülve a szász elnevezést kapták. Talán e korból valók, vagy mint hiszik, még előbbi korra nyúlnak vissza az Erdély északi részén, a Szamos-, Sajó és Besztercze völgyeiben keletkezett német telepek. Igen nagy volt a német vendégek száma a tulajdonképeni Magyarországban. A Dunán túl és az alföldön is ők lettek a városokat alkotó elemek, de főképen az északi hegyes vidékeket szállották meg mint földmívelők, bányászok, iparosok és kereskedők. Nagyobb tömegben csak a Poprád völgyén telepedtek le a Szepességben, de elszórt telepeiket Pozsonytól az erdélyi havasokig mindenütt feltaláljuk. A feltételek, melyek alatt letelepedtek, nem voltak egyformák; mindenik telepnek kiváltságait külön oklevél szabta meg, de csaknem általánosan élvezték a vám és harmincad mentességét, előljáróikat, papjaikat magok választották, vagyonukról szabadon intézkedhettek. Ezeknek fejében adót fizettek s legalább később katonáskodni tartoztak.

A jáki templom kapuja.

Mint a megelőző században is, úgy ebben is kiváló szerepük volt a míveltség terjesztésében a szerzeteseknek. Nemcsak királyok és herczegek, hanem nagybirtokos urak is alapítottak kolostorokat, melyeknek száma e korban rendkívül szaporodott. A régi szerzetesek, a bencések mellett feltünnek a század közepétől kezdve az új szerzetesek is: a cisterciták és premontréiek. A cisterciták legelőször II. Géza korában Ausztriából, Heiligenkreuzből jöttek be Czikádorra, de e rend felvirágzását hazánkban III. Bélának köszönhette. Ő a rend anyakolostorával, Citeaux-val élénk összeköttetésbe lépett, s Franciaországból hívott cistercitákat, kiket Egresen a csanádi egyházmegyében, Pilisen és Szent-Gotthárdon telepített le s ő alapította a rendnek hazánkban főkolostorát, a zirczi apátságot. Ugyancsak az ő korában virágzott fel a premontréi kanonok rend, melynek kezdetei hazánkban szintén a XII. század közepére nyúlnak vissza. Boleszláv váci püspök, III. Béla kancellárja alapította e rend főkolostorát Leleszen.

A franczia cistercita szerzetesek betelepedése közelebbi összeköttetésbe hozta a magyar nemzetet a középkori keresztyén míveltség egyik hatalmas központjával, a párisi egyetemmel. A század közepétől fogva mind sűrűbben keresték fel magyar ifjak is a párisi egyetemet s az itt tanult magyar papok közül került ki talán az a pap is, kit a magyar történetirás atyja gyanánt tisztelünk. A honfoglalás történetének megírója, ki a hagyománynyal annyi mesés és képzelt dolgot vegyített, de a ki Árpád Magyarországáról beszélve, hazájának a maga korából adta az utókor számára tanulságos képet, minden valószínüség szerint III. Béla jegyzője volt.