XXIV. FEJEZET.
Magyarország László és Kálmán korában.

A Szt. István nagy reformjai által sarkaiból mintegy kiforgatott Magyarország csak nagy nehezen birt ismét egyensúlyba helyezkedni. Az ellentét a Szt. István reformjai által beültetett nyugoti szellem és a régi magyar világnézet között oly erős volt, hogy a visszahatás el nem maradhatott. Csaknem fél századig tartott a forrongás, az átalakulás nehéz küzdelme, s e küzdelem folyamában nem egyszer úgy látszott, hogy akármelyik világnézet győzelme Szt. István nagy művét megsemmisüléssel fenyegeti. Szerencsére nem így történt. A haladó idő lassanként elsimította az ellentéteket, s a nemzet józan szelleme a legválságosabb pillanatokban is megtalálta a helyes utat a szélsőségek között. A XI. század vége meghozta a teljes kibékülést, midőn a trónra oly férfi lépett, ki a középkori keresztyén magyar királynak ideálja maradt. Szt. László a nemzeti párt vállain emelkedett fel, de teljesen át volt hatva Nyugot szellemétől. Jellemében a magyar faj ősi sajátosságai a nyugoti világ vallásos, lovagias szellemével csodálatos harmóniában egyesültek. Gondviselésszerű férfiú volt, multjánál és jelleménél fogva egyiránt arra hivatva, hogy a nemzet tetterejét, mely eddig önmagát emésztette, nagy czélokra egyesítse és irányítsa. Így történt, hogy a mit az első szent király megkezdett, azt a második végezte be. Szt. István bevitte a magyart az európai keresztyén társadalomba, Szt. László kimutatta a magyar nemzet új hivatását, a keresztyén Magyarország egyetemes nagy jelentőségét az európai államok életében.

Géza halála után a trón betöltésénél még egyszer érvényesült a keleti felfogás. A nemzet bizalma a trónra, Géza fiainak Kálmánnak és Álmosnak mellőzésével, László herczeget emelte.

László helyzete trónralépése idején sokkal kedvezőbb volt, mint bátyjáé, Gézáé, három évvel azelőtt. Igaz ugyan, hogy Salamon még mindig fentartotta igényeit, s Pozsony és Mosony vidéke még mindig birtokában volt, de sem László trónját, sem az ország függetlenségét nem fenyegette többé sem a német királyság, sem a szent-szék részéről veszedelem. Már ekkor a pápaság és császárság küzdelme teljes erővel folyt, IV. Henrik tekintélye Canossa falai alatt összetört s a német fejedelmek, hogy a gyűlölt királyság erejét végképen megtörjék, ellenkirályt választottak Rudolf sváb herczeg személyében. László tisztán felfogta pártállását e küzdelemhez és sietett a német királyok imperialistikus törekvését képviselő IV. Henrikkel szemben a pápával és Rudolf ellenkirálylyal szövetkezni. Nőül vette Rudolf leányát, s pártfogása alá vette a Henrik fegyverei elől hozzá menekült bajor urakat. Igaz ugyan, hogy Rudolf ellenkirály már 1080 végén elhalt, de halála a László helyzetét és politikáját nem változtatta meg. Tényleg nem avatkozott a császárság és pápaság küzdelmébe, de mint a többi európai királyok, úgy ő is a pápaság ügyével rokonszenvezett s IV. Henriket annyira lekötötte az élet-halál küzdelem, hogy háborúra Magyarország ellen többé nem is gondolhatott.

Viszont egész természetes, hogy VII. Gergely nem ragaszkodhatott többé azon követelésekhez, melyeket Gézával szemben támasztott volt. Nem vonta nyiltan vissza igényét a hűbéruraságra Magyarország fölött, de sietett Lászlót elismerni királynak, noha ez a pápa követelését hallgatással mellőzte. A szent-széknek minden erejét IV. Henrik ellen kellett központosítania. Midőn Rudolf ellenkirály halála után IV. Henrik a háború szinterét Olaszországba téve át, a pápát közvetlenűl szorongatta, VII. Gergely mindent elkövetett, hogy a magyar király fontos szövetségét biztosítsa. Sietett a magyar egyházat és a magyar államot a kor szellemének megfelelő legnagyobb kitüntetésben részesíteni. Elrendelte tehát, «hogy azok testeit fel kell emelni, kik Pannoniában a keresztyén hit magvait elhintették, az országot tettel és szóval a keresztyénségre térítették», István királyt, Gellért csanádi püspököt, András és Benedek remetéket és Imre herczeget a pápa 1083-ban a szentek közé iktatta.

Megfosztva minden reménytől, hogy elvesztett koronáját valaha a német király segítségével visszaszerezhesse, Salamon kész volt kibékülni. László elfogadta a feléje nyújtott békejobbot. Azon föltétel alatt, hogy Pozsonyt és Mosonyt visszaadja, királyhoz illő eltartást biztosított Salamonnak; de óvakodott attól, a multak tapasztalatain okúlva, hogy az ország egy részének mint herczegségnek átadásával, királyi hatalmán gyöngítsen, magának Salamonban vetélytársat támaszszon. Csakhogy a tétlen élet nem fért össze Salamon természetével. Újra király akart lenni s mint a hazai hagyomány beszéli, a király élete ellen összeesküdött. László elfogatta és Visegrádon elzáratta. De midőn 1083-ban a nemzet nagy ünnepét, az első király szentté avatását ülte, László megbocsátott rokonának és visszaadta szabadságát. Salamon elhagyta az országot. Előbb Németországba ment; de midőn látta, hogy onnan segítséget nem kaphat, hazájának és a keresztyénségnek közös ellenségeihez, a Fekete-tenger észak-nyugoti partján tanyázó kúnokhoz fordúlt. Rábirta Kuteszk kún vezért, hogy Magyarországba törjön, mint a hazai hagyomány mondja, azon igérettel, hogy ha trónját visszaszerezni sikerül, nőül veszi a kún fejedelem leányát és neki adja Erdélyt. A kúnok a régi úton, Erdély északi részén át Magyarországba törve, a Szamos és a felső Tisza mellékét pusztították. De László útjokat állotta s valahol a Tisza mellékén – a helyet biztosan nem tudjuk, úgy gyanítják Kis-Várda táján – szétverte a rabló hadat. «Salamon király és Kuteszk – mondja a krónika – mint a karvaly körmeitől megtépett ruczák, futva menekültek.» (1085) Két évvel később, 1087-ben, Salamon magyarjaival, személyes párthíveivel, kik őt a száműzetésbe is követték, továbbá a kúnok és bessenyők nagy sokaságával a görög birodalomba tört. A rabló had a Balkánon át a Maritza völgyébe rontott, midőn a görögök valahol Philippopolis táján körűlvették őket és megsemmisítették. Salamon az övéivel hősiesen küzdve esett el. A minden tévedései mellett is rokonszenves király tragikus sorsa mély benyomást tett a későbbi nemzedékekre. Az emberek képzeletét nem elégítette ki Salamon hősies halála a csatatéren s más, a középkor világnézetének megfelelőbb véget szántak a trónvesztett szerencsétlen királynak. Midőn a görögök a kún-magyar hadat szétverték – úgy mondja a krónika – a könnyű fegyverzetű kúnok gyorsan elmenekülve a csatatérről, hamar elérték a Dunát és átkeltek rajta. De Salamon és társai nehéz fegyverzetben nem tudták a kúnokat oly gyorsan követni. Tél volt, sűrűn havazott, a hó elvakította szemüket s nem láthaták előre siető társaikat. Eltévedtek és még jobban hátra maradtak, pedig az ellenség már nyomukban volt. Ekkor egy elhagyott várhoz érkeztek, ott megvonták magukat és egy egész nap és egész éjjel ott maradtak. Az ellenség pedig minden oldalról körülvette őket. Az ostromlottak, mivel élelmiszerük nem volt, inkább akartak harczolva esni el, mint éhen veszni. Kitörve tehát az ellenségre és közülök sokakat leölve, csaknem mindnyájan elvesztek. Salamon király kevesed magával keresztül törte az ellenség sorait, s a Duna jegén átkelt a tulsó partra. Itt, midőn egy nagy erdőhöz értek, mondá társainak, hogy álljanak meg és pihentessék egy kissé lovaikat. Ő maga, paizsát letéve, azt mondta, hogy mindjárt visszatér, s eltünt a sűrű erdőben. Nem is jelent meg többé. «A szentlélek által meglátogatva, érezte a legirgalmasabban fenyegető Isten kezét, elkövetett tetteinek emlékezetére följajdúlva, a mennyire igazságos emberi itélet szerint itélni lehet, vétkeit szíve törődésével és vezekléssel megbáná s egész életét zarándoklásban, imádkozásban, bőjtben és virrasztásban, munkában és könyörgésben töltötte el.» Még egyszer látták, mondja a krónika, Magyarországon, Kálmán király idejében, de rögtön eltünt, s nem is tért vissza többé. Meghalt és eltemettetett Pólában, Isztria városában.

Salamon letünésével nem értek véget a kún betörések. Oroszország, Magyarország és a görög császárság közé ékelve e rabló nomád nép, melynek harczmodora ép oly veszedelmes, neve ép oly rettegett volt, mint a magyaroké a X. században, betörései által ostora lett földmívelő szomszédainak. 1091-ben a kúnok mint a görögök szövetségesei harczoltak a bessenyők ellen, de még ugyanezen évben Erdély keleti szorosain át Magyarországba törtek. Kapolcs vezetése alatt elpusztították Erdély már műveltebb vidékeit s azután a Szamos és Maros völgyein át a tulajdonképeni Magyarországba rontottak. Mint pusztító vihar söpörték végig a nagy alföldet, a Tisza bal partját s a Duna-Tisza közét. Ily rettenetes csapás még nem érte a keresztyén Magyarországot. «Annyi zsákmányt szereztek a kúnok Magyarországon, – mondja a krónika – minőt soha az előtt egy nemzet sem birt szerezni.» A zsákmány között a legbecsesebb az élő zsákmány volt, mert a kúnok az előkelők nejeit és leányait is magukkal hurczolták. László épen Horvátországban táborozott, midőn e veszedelem hírét hallotta. Azonnal visszatért, s a zsákmánynyal megrakodva visszavonuló kúnokat a Temes vizénél utólérte és teljesen megsemmisítette. A kiket a magyarok kardja megkimélt, fogságba estek, úgy, hogy a krónika szerint csak egy kún menekülhetett haza, hogy övéinek rettenetes vereségéről hírt adjon. A mai Oláhországban tanyázó kúnok, hogy társaik vereségét megboszúlják, az Al-Duna mellékén újra az országba törtek. De László készen várta őket s a Dunától nem messze, Orsova táján egy véres ütközetben, midőn a kúnok vezérét, Ákost, személyes párbajban megölte, ismét diadalt aratott.

E kún harczok avatták Lászlót a keresztyénség bajnokává. Most lett Magyarország a nyugoti civilisatio legerősebb védbástyája. Azt a hivatást, melyet Németország a X. században teljesített, Magyarország vette át. Másfél századdal az augsburgi nagy csata után, midőn I. Ottó német király a keresztyénség és civilisatio ügyét a magyarokkal szemben megvédelmezte, ugyanazok a magyarok ontják vérüket e nemes hivatás teljesítésében. Lászlót és harczosait e küzdelmekben ugyanazon keresztyén szellem hatja át, mint a minő egykor eltöltötte a német királyt és vitézeit a magyarok ellen vívott harczokban. Imával, Isten nevével rohan László a pogány ellenségre s győzelmét hálaadó isteni tisztelettel s templomok alapításával ünnepli. Nem a bosszú a szenvedett sérelemért, hanem a keresztyénség ügye lelkesíti, midőn a csata hevében vitézeit felszólítja, hogy a már összetört kúnokat ne öljék le, hanem tegyék foglyokká, hogy megtérve mint keresztyének éljenek.

E pogányok ellen vívott küzdelmek emelték Lászlót nemzetének, de kiválóan mégis az erdélyi magyarságnak ünnepelt hősévé. A jámbor legendaíró, ki egy századdal később, szentté avattatása alkalmával, életét megírta, alig tud valamit tetteiről beszélni; de az Erdély hegyei és völgyei között ma is visszhangzó, az erdélyi magyar nép ajakán ma is élő monda, a hős és kegyes királyról, kinek imája a sziklából szomjazó vitézei számára forrást fakasztott, a hegyet kettéválasztotta és a kúnok elszórt arany pénzét kavicscsá változtatta, mindennél ékesebben hirdeti, mi volt László Erdélyre, az erdélyi magyarságra. Ekkor lett a kis bérczes haza Magyarország igazi kiegészítő része, ennek délkeleti fellegvára.

A kún harczok közvetlen eredménye Erdély teljes és végleges birtokba vétele lett. Nem szenved ugyan kétséget, hogy Erdély legalább Szt. István kora óta magyar uralom alá tartozott, de az is kétségtelen, hogy a magyar uralom tényleg csak az ország nyugoti vidékeire szorítkozott. Az ország keleti részeit, a mai székelyföldet, még ekkor sűrű erdők borították, melyeket csak elvétve itt-ott szakítottak meg, mint a fenmaradt helység- és folyónevek mutatják, szláv telepek. E gyér szláv lakosság, mint a tapasztalat mutatta, nem volt képes a nagy szarmata síkságról Erdélybe vezető, aránylag könnyen járható szorosokat megvédelmezni, s igy okvetetlenül szükségessé vált a nomád népek betörésének megakadályozására e fontos határvonal sűrűbb benépesítése. Minden valószinűség szerint ekkor történt, hogy László a székelyeknek nevezett határőröket Biharmegye keleti részéből s talán a Vág mellékéről is Erdély keleti határszélére telepítette le, s az ország védelmi vonalát keleten a meszesi és királyhágói szorosoktól a tölgyesi, gyimesi, ojtozi, bodzai és törcsvári szorosokig tolta előre.

Szent László I. törvénykönyve.
A bécsi udvari könyvtár XV. századi codexéből.

A kún harczokkal egyidejűleg kijelölte László Magyarország terjeszkedésének természetes irányát délnyugot felé.

Mint délkeleten, úgy ingadoztak az ország határai a honfoglalást követő két század alatt délnyugaton, Horvátország felé is. A Száva és Dráva között elterülő vidéket, különösen annak hegyekkel és őserdőktől borított nyugoti részét, ha névleg az országhoz számították is, a honfoglaló magyarok épúgy nem vették birtokba, mint Erdély keleti vidékeit. Még a keleti, lapályosabb, a magyar nép életmódjának inkább megfelelő terület az alsó Száva és a Duna között, az úgynevezett Szerémség is, melyen át vezetett az út a görög birodalomba, csak Salamon korában kerűlt véglegesen Magyarországhoz. Ezen ingadozó területtől délre, a dalmácziai tengerpart mentében, a dinári alpok nyugoti lejtőjén terült el a tulajdonképeni Horvátország. Magában foglalta a mai horvát tengermelléken kívül a mai Bosznia északnyugoti részeit a Verbász folyóig keletre, s a mai Dalmácziát délen a Cetina folyócskáig. Lakói a horvátok – ép úgy, mint a velök rokon szerbek – a nagy szláv népcsalád déli ágai, Heraklios császár idejében (610–641) szállották meg e területet, míg jóval számosabb szerb testvéreik a Horvátországtól keletre és délre eső vidékeken terjeszkedtek ki. A megszállás gyökeres volt; olyanforma mint az angolszászoké a római Brittaniában. A benyomuló szlávok az e területen talált, mindenesetre gyér népességet vagy magukba olvasztották, vagy a tengerparti városokba és a szigetekre szorították vissza.

Szent László alakja Ágnes királyné diptychonán.
A berni városi múzeumban.

A legelső nagy változás, mi a kezdetben egymástól csaknem teljesen független törzsekben, vagy zsupákban élő horvátokkal történt, a keresztyénség felvétele volt. A földrajzi helyzet magyarázza meg, hogy a dinári alpok nyugoti lejtőjén lakó horvátok a keresztyénséget nem a görögöktől, hanem a tengerparti városok olasz lakosaitól kapták. Míg tehát a Balkán félsziget belsejében és déli részein megtelepedett szerbek vallási tekintetben Konstantinápolyhoz hajoltak, addig a horvátok kezdettől fogva a nyugoti egyházhoz csatlakoztak s bár Methodius szláv ritusa náluk is élénk visszhangra talált, hűségük a nyugoti egyház iránt csak rövid időre ingott meg. Mint letelepedésök, úgy áttérésök is a keresztény hitre, zajtalanúl, minden nagyobb esemény nélkül történt s a keresztyénség elterjedését közöttük, csak ép úgy hozzávetőleg teszik a hetedik század végére, mint letelepedésüket a Balkán félszigetre a hetedik század elejére.

A politikai egység hiánya, a törzsek laza összetartása, minden nagyobb erőkifejtést lehetetlenné tett s a horvátok ép úgy, mint szerb testvéreik a VII. és VIII. század folyamán, hol görög, hol meg avar befolyás alatt állottak. Miután N. Károly az avar birodalmat összezúzta, a horvátok is frank felsőség alá kerültek. A frank uralom alatt a horvát törzsek egy közös fő: herczeg, vagy nagy zsupán alatt egyesültek s közös erővel már a IX. század második felében lerázták a bomladozó frank birodalom felsőségét. A byzanczi császárok inkább névleges, mint tényleges felsőségének elismerése mellett Horvátország a X. század folyamán az Adriai-tenger északkeleti mellékén jelentékeny hatalommá emelkedett. Ha Bíborbanszületett Constantinus császár tudósításának hitelt adhatunk, a horvátok ezen időben 100,000 gyalog és 60,000 lovasból álló hadsereget s 180 hajóból álló flottát voltak képesek kiállítani. Timislav horvát herczeg 926-ban felvette a királyi czímet s utódai hatalmukat északon a Száva mellékén Sziszek vidékére, sőt, legalább egy időre, a Szávától északra a Szerémségre is kiterjesztették. Nyugaton a dalmácziai olasz városok fenhatóságuk alá kerültek; a horvát herczegek a byzanczi császárok beleegyezésével adót szedtek tőlük. Sőt a X. század végén Velencze is – későbbi időben az Adria gyöngye és királynéja – Horvátország adófizetője gyanánt tűnik fel.

E fényes külső eredmények azonban nagyon mulékonyak voltak. Horvátország erejét megbénították s egy pár jeles uralkodója által kivívott hatalmi állásának fenmaradását lehetetlenné tették a minduntalan megújuló belső zavarok, a nemzetiségi és vallási éles ellentétek.

Horvátország még akkor is, midőn egy fő alatt egyesült és ez a királyi czímet felvette, a törzsek szerfölött laza szövetségéből álló ország volt. A zsupák nem területi felosztást jelentettek, mint a frank birodalomban a grófságok és későbben Magyarországon a megyék, hanem törzsi tagolást. Épen ezért a zsupánok, kik a zsupák élén állottak, nem királyi tisztviselők voltak, mint a magyar ispánok, hanem az illető zsupának születésre és birtokra, legkiválóbb emberei. Hatalmuk nem a királyi tekintélyen, hanem a törzs legkiválóbb embereinek e fölött gyakorolt természetes tekintélyén nyugodott. Ily szervezet mellett a királyság ereje tisztán a király személyes tehetségeitől függött. Gyönge uralkodó alatt a zsupánok vetélytársai lettek a királynak, kit különben sem tekintettek uroknak, hanem, mint a nyugot-európai hűbérurak, csak elsőnek az egyenlők között. E laza politikai szervezethez járult az éles nemzetiségi ellentét a dalmácziai városok olasz lakossága és a szláv hódítók között s a nem kevésbbé éles vallási ellentét a római ritust követő királyi udvar és olasz városok, másfelől a Methodius-féle szláv liturgiához ragaszkodó horvátok között.

Szent László pecsétje.

Az első csapást Horvátországra Velencze mérte. A X. század folyamán hatalmasan felemelkedő kereskedő város lealázónak tartotta, hogy kereskedelmét a barbár szlávok kegyelméből folytassa s II. Orseoló Péter doge a X. század végén megtagadta az adófizetést. A horvátok fegyverhez nyúltak. Kalózhajóik újra fosztogatni kezdték a velenczei kereskedőhajókat, mire Péter doge az 1000. évben nagy hadjáratot indított ellenök. Hatalmas hajóhaddal jelent meg a dalmát partokon; elfoglalta a szigeteket, sőt magát a horvát fővárost, Belgrádot (Zara vecchia) is. A dalmácziai olasz városok önként meghódoltak, s diadalmas hadjáratából visszatérve Péter felvette Dalmáczia herczegének czímét. Igaz ugyan, hogy még ekkor Velencze nem volt képes hódításait megtartani. Belvillongások, melyekben II. Péter herczeg fia és utóda, Orseoló Ottó, Szent István magyar király sógora, száműzetett (1002), megbénították a város erejét; de Horvátország sem nyerte vissza régi hatalmát. II. Bazil görög császár a bolgár birodalom megsemmisítése után hatalmát a horvátokkal is megéreztette. A horvát király és a Velencze uralma alól felszabadúlt dalmácziai olasz városok egyiránt kénytelenek voltak elismerni a görög császár felsőségét.

A XI. század közepén még egyszer és utoljára felemelkedett Horvátország hatalma. Péter vagy horvát néven III. Kresimir, miután 1059-ben a királyi czímet felvette, Horvátországot a Balkán félsziget északnyugoti szegletében ismét uralkodó állásra juttatta. Újra meghódoltatta a dalmát városokat s bár a görög császár névleges felsőségét elismerte, a dalmácziai püspökök közvetítésével a szent-székkel is szoros összeköttetésbe lépett. Halála után a régi királyi család, a Držislaw család sarjadékának, Istvánnak mellőzésével két horvát főúr, előbb Szlaviz, majd Zvonimir vagy Demeter, I. Béla magyar király leányának, Ilonának férje, nyerte el a koronát. Zvonimir követve Kresimir példáját, a szent-szék barátságát kereste. Eltiltotta a szláv nyelvű istentiszteletet s 1076-ban a salonai templomban VII. Gergely legatusának kezéből átvette a királyság jelvényeit, a zászlót, kardot és jogart, hűséget esküdött a pápának s 200 arany évi adó fizetésére kötelezte magát.

Midőn Zvonimir 1088-ban fiutód nélkül elhalt, az állami rend ismét felbomlott. A trónt a régi királyi család utolsó ivadéka, III. Kresimir unokaöcscse, István nyerte el, de e különben is úgy látszik gyönge tehetségű és jellemű uralkodó hamar elhalt s a koronáért versenyző horvát főurak által támasztott belviszályok az ország hatalmának, majd pedig függetlenségének bukására vezettek. A dalmát városok, melyeket a byzanczi császár még Zvonimir életében Velenczének ajándékozott volt, ismét elszakadtak s magát az országot a belküzdelmek zaja töltötte be. E küzdelmekbe avatkozott bele László magyar király, a magyar krónika szerint testvérhugának, az ellenségei által szorongatott Ilonának, Zvonimir özvegyének kérésére, későbbi dalmát tudósítás szerint egyik, ellenségei elől Magyarországba menekült horvát főúr ösztönzésére. 1091. tavaszán László átkelt a Száván, s a megoszoltan, törzsenként harczoló horvátok ellentállását leverve, Horvátországot a dalmácziai tengerpart kivételével birtokába vette. A meghódított ország kormányát unokaöcscsére, I. Géza másodszülött fiára, Álmos herczegre bízta. A Dráva és Száva között eddig ingadozó területet László ekkor véglegesen Magyarországhoz csatolta, magyar módra szervezte s az e vidéken még mindig gyönge keresztyénség megerősítésére a tulajdonképeni Horvátország határán a zágrábi püspökséget alapította.

A külháborúk zajában az ország szervezésének nagy és nehéz munkája nem szünetelt. László nemcsak mint szerencsés hadvezér, nemcsak mint az ország tekintélyét erős kézzel felemelő államférfiú, hanem mint az ország anyagi és szellemi érdekeinek fejlesztője, mint törvényhozó is az Árpádház legkiválóbb uralkodói közé tartozik.

A Szent-István halálától László trónralépéséig lefolyt négy évtized sem az anyagi, sem a szellemi fejlődésre nem volt kedvező. A Szent-István halálát követő zavarok, belső és külső küzdelmek meggátolták Szent-István intézményeinek megszilárdulását, a keresztyén civilisatió továbbfejlődését, sőt bizonyos tekintetben s legalább egy időre visszaesés következett be.

A keresztyén egyházat, a műveltség főterjesztőjét, a Péter második elüzetését követő pogány felkelés mélyen megrendítette. Azok a kitünő férfiak, kiket István nyugot különböző országaiból maga köré gyüjtött s az uj magyar egyház élére állított, kidőltek s helyeiket az új, részint magyar, részint idegen földről ide szakadt főpapok nehezen pótolhatták. A magyar papság műveltségének színvonala határozottan alább szállott. Még külsőségekben is feltünik a magyar főpapság tudományos képzettségének hanyatlása. Endre kanczelláriája, melyből a tihanyi apátság alapító oklevele kikerült, mint egyik történettudósunk jellemzően kiemeli, élesen feltünteti a hanyatlást István korával szemben. « Nem volt többé meg a német császári oklevelek merő utánzása, de nem is volt meg rendje. Szinte okát kellett adni, miért irják azt fel, mit a király ajándékozott.» Az oklevél kiállítója, Miklós püspök, még a latin nyelvvel is küzködött, mint azt az oklevélben lépten-nyomon előforduló magyar kifejezések bizonyítják. A kanczellária élén álló főpap műveltsége sejteti, minő gyenge lehetett e kor épen nem magas tudományos színvonalához mérve az alsó papság műveltsége. Viszont azonban ki kell emelnünk, hogy az alsó papság nagy tömege ekkor már magyar volt s műveltségének alacsony foka mellett is többet tett a keresztyénség terjesztésére és megszilárdítására, mint a magasabb képzettséggel dicsekvő, de a magyart meg nem értő s ezzel magukat meg nem értethető idegen papok.

A világi papságot nehéz munkájában nálunk is, mint egyebütt, a szerzetesek támogatták. Nemcsak mint a nép tanítói és iskoláik által a tudományos műveltség terjesztői szereztek a szerzetesek érdemeket, hanem nemes példájok által szentesítve a kézimunkát, mint a földmivelés, az anyagi fejlődés előmozdítói is. Jól berendezett – ez időben mondhatjuk mintaszerű – gazdaságaik példát adtak a túlnyomóan még csak állattenyésztésre használt föld jövedelmezőbbé tételére. A Szent-István halálát követő évtizedekben a kolostorok is lassan szaporodtak. A Dunántúl a már István által alapított apátságokhoz járultak Endre alatt a tihanyi, Béla alatt a szegszárdi; de az ország többi részeiben csak Géza és még inkább László buzgósága kezdették megteremteni az anyagi és szellemi műveltség ez áldásos gyúpontjait. Figyelemre méltó azonban, hogy a század közepétől fogva a keresztyén hit megszilárdításán gazdagabb világi urak is buzgólkodtak. Így építtette Ottó vagy Atha, Salamon nádora, Somogyban a zselicz-kisfaludi kolostort, Péter ispán pedig Borsodban a százdi monostort.

Az ország viszonyairól a század közepén érdekes képet nyujt a törvénygyüjteményünkben László király harmadik decretuma alatt ismeretes törvénykönyv, mely azonban minden valószinűség szerint kevéssel Béla király halála után, Salamon korában keletkezhetett. Egy bel- és külháborúk által mélyen felzavart társadalom rendbehozása volt a törvénykönyv czélja, s szerzői az eszközökben nem nagyon válogatva, igyekeztek a magánvagyonnak erősen megingott biztonságát helyreállítani. Nem ok nélkül emeli ki e törvénykönyv általános jellemzésére egy történetiró, hogy a benne foglalt törvények kétharmada lopás, rablás és a tisztviselők visszaélései ellen irányul.

Mindjárt a bevezetés jellemző képét adja a kor kezdetleges társadalmi és igazságszolgáltatási viszonyainak. «Elrendeltetik, azt a törvényt hozták – mondja az első pont – hogy a király hirnöke járja be az összes megyéket, gyűjtse össze azok századosait és tizedeseit, kiket őröknek neveznek, s hívja fel őket, hogy a mi tolvajt tudnak, jelentsék fel…» «Magyarország főemberei megesküdtek, hogy a tolvajnak sem nem kegyelmeznek, sem el nem rejtik.» A király hirnökei járjanak faluról-falura, adják tudtul mindenkinek e határozatot, s mindenkit hasonló esküre szólítsanak fel. A tolvajsággal vádoltakat – kik úgy látszik roppant számban voltak, gyakran egész faluk népe – összegyüjtötték s e kor szokása szerint nem keresték a bizonyítékokat ellenök, hanem a vádlottaknak kellett magokat istenitélet által tisztázni. Tizes csoportokba osztották őket, s egyikük vitte mindnyájuk nevében a tüzes vasat. Ha kiállotta a próbát, mind a tizet felmentették, ellenkező esetben egyenkint istenitélet alá estek. Kiket ilyformán bűnösöknek találtak, azokat roppant szigorúsággal, orrcsonkítással, szemkitolással vagy szolgaságra vetéssel büntették. Még a templom sem védhette meg a tolvajt. Hasonló szigorúsággal büntették az orgazdákat és azokat, kik a lopott jószág eladásának tanui voltak. Elrendelték, hogy a királynak és tisztviselőinek mindenki engedelmességgel tartozik, de viszont megbüntették a hatalmával visszaélő tisztviselőt is. A birót, ki 30 napon túl huzta az itélet hozatalát, botozással büntették. Az ispánokat és a papi rendhez tartozókat kivéve, mindenki köteles volt a birói megidézésre megjelenni. Csakis egy esetben tett a törvény kivételt. Megengedte, István törvényeivel ellentétben, a párbajt és a párbajozó feleket kivonta a biró hatásköre alól.

Feltünő, hogy míg István törvényei a papsággal és az egyházi viszonyokkal oly gyakran foglalkoznak, addig a Salamon alatt hozott törvények a papságot és a vallási ügyeket teljesen figyelmen kivül hagyják. E hiányt pótolta László törvényhozása.

Mint István, úgy László is az egyházzal szemben a Karoling királyok álláspontján állott. Mint ezek a birodalom egyházi és világi nagyjaival tartott gyüléseiken egyformán határoztak világi és egyházi ügyekben, úgy tett István senátusában és László egyházi és világi nagyjainak zsinatnak nevezett gyülekezetében. Szent István korában ez még egészen természetesnek tünt fel, mert ez volt a szokás egész Nyugot-Európában, de azon félszázad alatt, mely László korát a Szent Istvánétól elválasztja, a nyugoti világ felfogásában és gondolkozásában nagy változás állott be. Cluny szelleme betöltötte Nyugot-Európát, meghódította a szent-széket, s mindinkább tért foglalt azon felfogás, hogy az egyházi társadalom a világi fölött áll. A clunyi eszmék lángeszű előharczosa, Hildebrand, már a század közepén előkészítette a papság függetlenítését a császári hatalomtól, s midőn VII. Gergely név alatt a pápai székre emelkedett, megtette a döntő lépéseket, hogy az egyházat is kiszabadítsa a világi társadalomtól függő helyzetéből. Kiadta az investiturát és a papok nősülését tiltó rendeleteit, melyeket – bár kezdetben nagy visszatetszéssel találkoztak – ő és második utódja, II. Orbán a nyugoti keresztyén világ nagy részében érvényre is emeltek. Ugyanekkor mind élesebben előtérbe lépett a VII. Gergely eszméit felkaroló papság körében azon felfogás, hogy a papság hivatásánál fogva magasan áll a világi társadalom fölött, hogy méltóságban a legutolsó pap is fölötte áll bármelyik világi embernek, magának a királynak is, s hogy mindezek végkövetkezménye gyanánt egyházi ügyekben csakis egyháziak határozhatnak.

Szent László fejereklyetartó mellszobra.
Aranyozott ezüstből, filigrán zománczczal diszitve. XIV. századi magyar ötvösmű. Eredetileg a váradi székesegyházé volt; jelenleg a győri székesegyházban őrzik.

László korában ez eszmék Magyarországon még nem találtak visszhangra. A magyar egyház épen nem, vagy nagyon kevéssé érezte azon bajokat, melyek Nyugot-Európában a clunyi reformra vezettek, s melyek az egyház függetlenítését a világi társadalomtól kivánatossá, sőt jogosulttá tették. E bajokat nyugaton a teljesen uralomra jutott hűbéri rendszer élesítette ki: ez tette általánossá az egyházi méltóságokkal folytatott üzérkedést, a simoniát s ez vonta be a házas papságot a világi társadalom barbárságába. De Magyarország még távol állott a hűbéri rendszertől. A magyar király nem osztotta meg hatalmát, mint a nyugoti uralkodók a hűbérurakkal, kik a királylyal versenyezve és az egyház vagyonát közprédának tekintve, azt majd lefoglalták a maguk számára, majd árúba bocsátották a legtöbbet igérőnek. A simonia, mi nyugaton annyi botrányt okozott, s az egyház hivatását komoly veszedelemmel fenyegette, nálunk, ha nem volt is épen ismeretlen, semmi esetre sem volt nagymérvű; mert a magyar király elég jövedelemmel rendelkezett, nem szorult a papok pénzére. A papok házassága – mi pedig általánosan el volt terjedve – sem járt oly veszélyekkel, mint Nyugot-Európa műveltségben fejlettebb, de politikai szervezetben gyöngébb országaiban. Ez magyarázza meg, hogy László királyi jogait az egyházzal szemben épúgy gyakorolta, mint elődei, s ama pápai rendeletekről, melyek nyugoton oly nagy vihart keltettek fel, az investitura tilalomról és a coelibatus elrendeléséről, nem vett tudomást. Pedig László nemcsak jó keresztyén, hanem buzgó, vallásos király volt, ki bőkezű egyházi alapítványaival a magyar egyház külső felvirágzását hatalmasan elősegítette. A zágrábi püspökség alapításán kívűl tervbe vette – bár úgy látszik nem vihette keresztűl – az északnyugati felföldön a nyitrai püspökség alapítását. Ő alapította Baranyában a báttai, Somogyban a somogyvári kolostorokat. Ez utóbbit a franczia benczéseknek adta s elrendelte, hogy a kolostor örök időre a languedoci saint-gillesi anyakolostor alatt maradjon. Pannonhalmát és Pécsváradot nagy adományokkal gazdagította, szintúgy az egri és bihari püspökségeket. A bihari püspökség székhelyét Váradra tette át, hol új templomot építtetett, s e mellé káptalant alapított. Még nagyobb érdeme Lászlónak, hogy nem zárkózva el teljesen a nyugoti eszmék elől, a magyar egyház belső szervezésének rendezését, mindenekfölött a papság fegyelmezését szükségesnek itélte és munkába vette. E feladatot László az 1092-ik évben Szabolcsban tartott zsinaton teljesítette, a mikor a király elnöklete alatt az ország összes főpapjai és apátjai az ország nagyjaival az egész papság és nép bizonyságával hozták a határozatokat.

Mindenekelőtt szabályozták a papok házasságát. Nem hozták be VII. Gergely rendelete szerint a coelibatust, hanem a görög egyházban divó szokást fogadták el. Eltiltották, hogy a pap másodszor nősüljön, hogy özvegyet vagy férjétől elvált asszonyt vegyen feleségül, vagy hogy ágyasokat tartson. Ellenben megengedték «a béke kapcsa és a Szent-Lélek egysége miatt», hogy azok a papok, kik egyszer és törvényesen nősültek, nejeiket a pápa tanácsának megérkezéséig megtartsák. Mint István, úgy László is a keresztyén hit és élet fejlődését törvények által igyekezett biztosítani. Elrendelték a szabolcsi zsinaton, hogy a belső zavarok alatt elpusztított templomokat a hivők felépítsék; de ha a templom régisége miatt dült össze, a püspök építtesse fel. Ha a hívek a templom környékét elhagyva, más vidékre vándoroltak, a király és a püspök kényszerítsék őket visszatérésre. Szigorúan, megbotozás terhe alatt, elrendelte a zsinat az ünnepek, vasárnapok és a bőjt megtartását s a tized megfizetését. Megállapította a magyar egyház ünnepeit s a régi pogányság gyönge maradványaira is hozott végzést: «Ki pogánymódra kutaknál áldoz, fának, forrásnak, kőnek ajándékot felajánl, egy ökörrel bünhődjön.» Nem tiltja el a mohammedán és zsidó vallás gyakorlatát, de a keresztyén érdekeket védelmébe vette. Őrködött azon, hogy a régebben mohammedán hitü, de megkeresztelkedett bolgár kereskedők, kiket izmaelitáknak neveztek, régi hitükre vissza ne térjenek; de ha ez mégis megtörtént, elrendelte, hogy az ilyen visszaesetteket székeikből más falvakba telepítsék át. Eltiltotta, hogy a zsidók keresztyén feleséget vegyenek, vagy keresztyén cselédet tartsanak, s hogy keresztyén ünnepeken a keresztyének megbotránkozására dolgozzanak.

László világi törvényhozásának főczélja ugyanaz, mint a Salamon korában keletkezett decretumnak: a magánvagyon biztosítása. Ezt hangsúlyozza a törvénykönyvnek igen jellemző bevezetése:

«Az igen kegyes László király idejében mi, Magyarország öszszes főemberei, összejöttünk a szent hegyen – Pannonhalma – és kerestük, hogyan lehetne a rossz emberek törekvését megakadályozni és népünk ügyét előmozdítani. Legelőször megesküdtünk mindnyájan, hogy ha a főemberek közül valamely bünösnek találtatnék, hogy egy tyuk áránál többet érőt lopott, senki a bünöst el ne merje rejteni, vagy meg ne oltalmazza.»

Látjuk, hogy a Salamon korában hozott végzések hatástalanok maradtak. A belküzdelmekben, melyek csak László trónralépésével csendesedtek le, a magánvagyon biztosítására hozott törvényeknek nem lehetett érvényt szerezni s a közállapotokra jellemző világot vetnek László törvényei, melyek a legfelső körökben, sőt még a papság körében is bűnösöket feltételeznek. Ez a körülmény magyarázza meg László törvényeinek rendkívüli szigoruságát. A tolvaj büntetése az akasztófa, melyet csak úgy kerülhet el, ha templomba, a királyi udvarba, vagy a püspökhöz menekül. A rabszolga kisebb lopásért orrát veszíti. A kit lopáson érnek, akár szolga, akár szabad ember, felakasztással büntetik. Ha sikerült templomba menekülnie, életét megtartotta, de megvakították. Szigoru büntetést szab a törvény az orgazdákra, valamint azokra, nevezetesen az ispánokra és ezek vitézeire, kik a lopott jószág kutatását megakadályozzák. Az erőszakoskodásokat is igyekszik a törvény megakadályozni. A gyilkos vérdij fejében vagyonának kétharmadát elveszíti, ha kevés a vagyona, szabadságától is megfosztják. A vérdij nagyságát tehát – a nyugati szokástól eltérőleg – nem az áldozat rangja, hanem a gyilkos vagyona szabta meg. Ha nemes ember más nemes ember házára tör és ott erőszakoskodik, vagyonának két harmadát elveszíti, ha pedig nincs vagyona, leborotválva és megkorbácsolva rabszolgának adatik el.

Kétségtelen, hogy e törvények nemcsak szigoruak voltak, hanem mai felfogásunk szerint nem egy pontban hiányosak sőt igazságtalanok. De ne feledjük, hogy oly korban hozattak, midőn Nyugat-Európa csaknem mindenik országában minden egyes ember joga kardja erejétől függött, midőn egy erős központi hatalom hiányában mindenki a maga erejére volt utalva. Összehasonlítva a nyugat-európai állapotokkal, hol a hűbériség rendszere a király kezéből az igazságszolgáltató hatalmat kiragadta s a gyöngét az erősnek védtelenül kiszolgáltatta, a magyarországi viszonyok László alatt végtelenül kedvezőbb világításban tünnek fel. A király erős keze őrködött szegény és gazdag, gyönge és hatalmas fölött s a szigoru törvények épúgy szóltak a hatalmasnak, mint a gyöngének. László törvényeiben egy nagy és fontos elv érvényesült: a bűn nem maradhat megtorlatlanul, bármily magas állásu is az, ki azt elkövette.

Szent László dénárai.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.

László uralkodásának egyetemes nagy jelentőségét Erdély végleges birtokbavétele és Horvátország meghódítása adják. Amaz a keresztyén civilisatió védelmét jelentette kelet barbárságával szemben, emez a magyar hegemonia megalapítását a Balkán félsziget északi részeiben. Nem háborgatva nyugat felől, Magyarország feltalálta nagy hivatását, fejlődésének természetes irányait. Míg Németországot és Olaszországot a pápaság és császárság elkeseredett küzdelmének zaja töltötte be, Magyarország a nyugati keresztyénség védbástyájává emelkedett fel. László államférfiúi bölcseségét mutatja az a semleges, Magyarország érdekeinek megfelelő álláspont, melyet a pápaság és a császárság küzdelmével szemben elfoglalt. A küzdelem első felében, míg a német királyság hűbéruri igényeitől lehetett tartani, László határozottan a szent-szék pártján állott s ha egy német krónikás tudósításának hitelt adhatunk, 1087-ben késznek nyilatkozott a pápa pártján álló német fejedelmek segítségére 20000 lovast küldeni. Tényleg azonban László sem a pápát, sem a császárt nem segítette s a mint kezdetben elvben a pápa pártján állott, úgy később, visszarettenve a szent-szék nagy igényeitől, melyek a magyar király hatalmát a magyar egyház fölött épúgy veszedelemmel fenyegették, mint a német királyét a német egyház fölött, mindinkább közeledett IV. Henrikhez. Így történt, hogy 1091-ben békére sőt szövetségre lépett a Magyarországra többé nem veszélyes német császárral. Semleges maradt ezután is, bár valószinü, hogy a szövetség éle a szentszék ellen irányult, mert László egyházi politikája elég élesen eltért a VII. Gergely által reformált pápaság egyházpolitikai irányától. A nyugati keresztyén világot a XI. század végén átható eszmék: az askesis s ennek nyomán az egyház és pápaság minden mást túlszárnyaló hatalma László alatt még érintetlenül hagyták Magyarországot s László utódjára, Kálmánra szállott a feladat, hogy Magyarországot nyugattal e tekintetben is összhangzásba hozza. Piacenzában már felhangzott II. Orbán pápa felhivása a keresztes hadjáratra s Nyugat-Európa már készen állott, hogy fegyvereit a hitetlenek ellen fordítsa, midőn László a nagy európai mozgalom küszöbén 1095-ben elhalt. A későbbi, a keresztes hadjáratok hatása alatt álló magyar felfogás nem tudott megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy e magyar király, kit egy ideális középkori király minden erényei ékesítettek, idegen maradt volna a szent háboru eszméjétől s felruházta őt – alaptalanul, de jellemzően – azon dicsőséggel, hogy az első keresztes hadjárat vitézei őt választották, mint a legméltóbb keresztyén királyt és lovagot, a tervezett szent hadjárat fővezérévé.

László öröksége méltó utódra szállott. Elődje bel- és külpolitikájának nagy irányait megtartva, Kálmán erős kézzel bevégezte Magyarország újjászervezését.

Midőn László 1095-ben fiutód nélkül elhalt, az Árpád-családnak két tagja volt életben: Kálmán és Álmos, I. Géza fiai. A korona kétségkívül Kálmánt illette, de minden jel arra mutat, hogy László nem őt, hanem a fiatalabb testvért, Álmost tekintette trónörökösnek. Kálmánt egyházi pályára szánták s ezért nyert oly kiképeztetést, hogy mint egy egykoru lengyel krónika mondja, «tudományban korának minden királyát felülhaladta». A pápai udvarnál is ismerték az új magyar király magas képzettségét s II. Orbán pápa üdvözlő levelében kiemeli Kálmán jártasságát az egyházi irásokban és kitünő tudományát a szent kánonokban. A magyar nép e szokatlan jelenséget, a tudós királyt a trónon, Könyves Kálmánnak nevezte; mert – mondja a krónika – könyvei voltak, melyekből, mint egy püspök, olvasta horáit.

A nemzeti krónika sejteni engedi, miért nevelték Kálmánt papnak, és nem királynak. Kálmánt a természet megfosztotta azon tulajdonoktól, melyeket e korban a korona viselésére szinte nélkülözhetleneknek tekintettek. Nem volt oly daliás termetü, mint nagybátyja, László, ki egy fejjel haladta meg termetre a többi embereket, sőt ellenkezőleg, mint a nemzeti krónika kiemeli, «külsejére kellemetlen, borzas, szőrös, kancsal, pupos, sánta és hebegő» volt. Megjegyezték, és méltán, hogy a nemzeti krónika sorait Kálmánról a gyülölet sugallta, hiszen a Kálmán által megvakított Álmos ivadékainak udvarában írták, de épen a tudós papi neveltetés mutatja, hogy a krónika leírása Kálmánról, ha túlozva is, igazságot tartalmaz. Csakhogy Kálmán nem volt hajlandó születési jogáról öcscse javára lemondani. Ez lehetett főoka a közte és nagybátyja között László életének utolsó évében kitört egyenetlenségnek. Kálmán Lengyelországba menekült, s bár László visszahívta, csak nagybátyjának halála után tért vissza az országba.

Nincs semmi nyoma annak, hogy Álmos a korona megszerzésére kisérletet tett volna. Kálmán ellentállás nélkül elfoglalta a trónt, de nem compromissum nélkül. A királyságra árnyat vetett a régi, annyi bajt okozott herczegség feléledése. Ugyanakkor, midőn Kálmánt megkoronázták, Álmos fejére is feltették a herczegi diademát. Az ország szerencséjére Kálmán kiváló szellemi tehetségei mellett Álmos teljesen háttérbe szorult s az ország megosztása, ha adott is okot az uralkodó család tagjai között belvillongásra, az ország erejét és a királyság tekintélyét megbénítani nem volt képes.

Az új király erejét és tehetségét a külviszonyok mindjárt nehéz próbára tették. Még mindig dúlt a nagy küzdelem a pápaság és császárság között s a két küzdő fél között Magyarország semlegességét fentartani nem volt lehetséges. László, bár tényleg nem avatkozott a küzdelembe, mindaddig, míg Salamontól mint vetélytársától tarthatott, VII. Gergely pártján állott. Midőn azonban a Salamon személyéhez kötött aggodalmak elenyésztek s IV. Henrik Németországban ellenfelein diadalmaskodott, László, hogy keleti és déli hadjárataira nyugat felől szabad kezet nyerjen, nemcsak kibékült, hanem szövetségre is lépett IV. Henrikkel. A szövetség pontjaira nézve nem vagyunk tájékozva, de a fenforgó viszonyok között ez alig jelenthetett egyebet, mint hogy Magyarország az egyházi párt pápájával, II. Orbánnal szemben a császár ellenpápáját, III. Kelement ismeri el pápának. Azonban épen László utolsó éveiben a küzdelem a császárságra nagyon kedvezőtlen fordulatot vett. Henrik idősebb fia, Konrád, elpártolt atyjától, s a pápai párt által olasz királylyá koronáztatott. Egész Olaszország elveszett a császárra, eddigi hű szövetségesei, a lombard városok elszakadtak s ellenfele, II. Orbán, délolaszországi számüzetéséből visszatérve, épen Lombardiában, Piacenzában megtartotta ama zsinatot, melyen a nyugati keresztyénséget az iszlám ellen harczra szólította. A nyugati államok, Francziaország és Angolország s még Németország nagy része is, kezdettől fogva II. Orbánt ismerték el törvényes pápának, ki a clermonti zsinaton elért fényes eredmények által a császárt és ellenpápáját teljesen háttérbe szorította. Most már Magyarországnak is állást kellett foglalni II. Orbán, vagy IV. Henrik és ellenpápája, III. Kelemen mellett, s csakugyan mindkét fél igyekezett az új magyar királyt a maga számára megnyerni. Úgy látszik, hogy Magyarországon egy párt, melynek élén Álmos herczeg állott, a László által IV. Henrikkel kötött szövetséget fenn kivánta tartani, de Kálmán politikai eszélyességét mutatja, hogy e szövetséghez, mely a nyugati világgal éles ellentétbe állította volna, többé nem ragaszkodott. Nem is csatlakozott azonban mindjárt az ellenkező párthoz. Egy ideig ingadozott, minek az lehetett oka, hogy a keresztes hadjáratnak épen a franczia pápa által felzudított első hullámai Magyarországot közvetlen veszedelemmel fenyegették s a király minden erejét és figyelmét igénybe vették.

II. Orbán pápa szavai a clermonti zsinaton egész Francziaországot mozgásba hozták. Fejedelmek és lovagok, polgárok és parasztok, férfiak és asszonyok felvették a keresztet, hogy az Üdvözítő sírját a pogányok kezéből kiragadják. Míg azonban a fejedelmek és a lovagok tanácskoztak s a nagy vállalatra, melynek nehézségeiről számot tudtak adni, előkészületeket tettek, a szegény zarándokok roppant tömege, különböző vezérek köré csoportosulva, azonnal megindult kelet felé. Nekik nem kellett előkészület, pénz és fegyver, hiszen Isten katonái voltak s meg voltak róla győződve, hogy az Úr majd csodát mível velök s diadalra vezeti őket. Számuk Németországban mindenféle gyülevész néppel erősödött s miután a Rajna melléki városokban «Krisztus gyilkosait, a zsidókat» lemészárolták, vérrel borítva a Duna völgyén Magyarország felé tartottak.

Kálmán király ezüst dénárai.
A Magyar Nemzeti Múzeumban.

A magyar határra nem egyszerre és egy tömegben, hanem kisebb nagyobb csapatokban egymásután érkeztek. Az első csapat, melyet egy franczia lovag, Gautier, a «sansavoir» melléknévvel, vezetett, 1096 május közepén jelent meg az ország határán. – Ez még türhető rendben vonult keresztül, hasonlóan a keresztes hadjárat egyik főhirdetőjének, Péternek, a híres amiensi remetének csapata. Midőn azonban Gautier seregéből néhányan Zimonyban hátramaradva rakonczátlankodtak, a zimonyi magyar őrség a rakonczátlankodó keresztesek fegyvereit elszedte s intő jelül a később átvonuló keresztes csapatok számára a falakra tűzte. E látvány iszonyuan felingerelte az Amiensi Péter által vezetett csapatot. Hogy az Isten katonáin ejtett sérelmet megbosszulják, azonnal megtámadták a várost, megmászták a falakat s a várost felprédálták, az őrség nagy részét pedig kardra hányták. Ez junius közepén történt s már ekkor benn az országban is folyt a küzdelem a keresztesekkel. A Francziaországban megindult mozgalom átcsapott Németországba is. Egy Folkmár nevű pap a szászföldön gyüjtött össze egy keresztes csapatot, mely miután Csehországon és Morvaországon rabolva keresztűl vonult, Trencsén táján magyar földre érkezett. A fegyelmezetlen tömeg kapzsiságát felköltötte mindenféle élelmi szerekben bővelkedő gazdag vidék látása s mihelyt Magyarországba nyomult, mintha már a pogányok földjére érkezett volna, rabolni és pusztítani kezdett. A megtámadott magyarok természetesen védekeztek. Mindenfelől összegyültek s Folkmár garázda hadát Nyitra táján szétverték. Ugyanekkor egy másik német pap, Gottschalk, sváb és bajor keresztesekkel nyomult Mosony vidékén az országba. E csapat csellel elfoglalt egy várat, honnan mint központból kezdte a vidéket pusztítani, mignem az összegyült magyar hadak e csapatot is Folkmár hadának sorsára juttatták. E két keresztes hadsereg nyomában egy új, az eddigieknél sokkal nagyobb, állítólag 200,000 emberből álló tömeg jelent meg Mosonynál az ország határán. Igazi gyülevész hadsereg volt ez, melyben képviselve volt nyugat minden nemzete s melynek vezérei, a francia Vilmos meluni vicomte, a «Charpentier» (az ács) melléknévvel és a német Emiko Leiningen gróf, erőszakosságuk által már hazájukban hírhedt névre tettek szert. Kálmán megtagadta az átvonulást, mire a keresztesek elhatározták, hogy karddal nyitnak útat s Mosonyt ostrom alá fogták. Egy kisebb összecsapásban a magyar lovasokkal diadalt nyertek s ez annyira elbizakodottá tette őket, hogy vezéreik már arról kezdtek vitatkozni, ki legyen közülök Magyarország királya, ha az országot elfoglalják. Kálmán személyesen vezette Mosony védelmezését, s már úgy látszott, hogy a keresztesek roppant tömege ellen lehetetlen a várat megvédelmezni s a magyar őrség már a visszavonulásra gondolt, midőn az ostromlók fegyelmezetlen tömegében, nem tudni mi okból, a rend hirtelen felbomlott. Mindenki menekült vad futásban a merre látott s a városból kitört magyar sereg üldözése a nagy keresztes hadsereg romlását teljessé tette.

Ily előzmények után nem csodálkozhatunk, ha Kálmán és a magyarok a kevéssel utóbb (1096 szept. 20) a Lajtához érkezett francia-német lovag hadsereget, melynek vezérei Bouilloni Gottfried lothringeni herczeg és testvére Balduin, Saint-Pol Hugó és Hennegaui Balduin voltak, szintén bizalmatlansággal fogadták. Midőn azonban hosszas tárgyalás után Kálmán és a lothringeni herceg személyesen találkoztak, a bizalmatlanság hamar eloszlott. Kálmán megengedte a keresztes lovagoknak az átvonulást s megigérte, hogy élelmezésökről az átvonulás alatt gondoskodni fog. Viszont a keresztesek megigérték, hogy szigoru fegyelmet fognak tartani s Balduint, Gottfried testvérét, nejével együtt kezesekűl adják. A keresztesek és a magyarok egyformán megtartották szavukat. A lovag-hadsereg jó rendben, akadály nélkül vonult Zimonyig, hol Kálmán, ki egy erős lovas hadsereggel kisérte őket, átadta gazdag ajándékok kiséretében a kezeseket s békében és barátságban vált el nem szívesen látott, de lovagias vendégeitől.

A keresztesek elvonulása után Kálmán azonnal hozzálátott, hogy László nyomdokába lépve, Magyarországot Kelet-Európa első hatalmává emelje. Az országnak László alatt consolidált ereje, a szomszéd birodalmak belső és külső bajai: Németországban a pápaság és császárság még le nem csendesült küzdelme, a byzanczi császárságnak az első keresztes háború nyomán keleten támadt új érdekcomplicatiói egyiránt kedveztek Kálmán azon tervének, hogy a magyar király felsőségét a szomszéd országokra kiterjessze. Két irányban kisértette meg Kálmán a magyar uralomnak fegyverrel nyitni utat, dél-nyugat és észak-kelet felé, de nem egyformán helyes politikával s nem is egyforma szerencsével.

Délnyugaton László hódítása, Horvátország, ha nem is egészen, ismét elveszett. Talán már László uralkodásának utolsó éveiben, vagy talán László halála által felbátorítva, a horvátok elszakadtak s egy Péter nevű főurat királylyá kiáltottak ki. Kálmán 1097 tavaszán Horvátországot megtámadta, Péter hadseregét a Gozd hegység aljában leverte s miután a csatában Péter is elesett, a horvátok ellentállása megtörött. Meghódoltak Kálmánnak, ki mint hódító, s nem mint a horvátok egy későbbi forrásra hivatkozva állítják, mint a horvátok által szerződés alapján elfogadott király, rendezte a horvát viszonyokat. A horvát törzsek ezután különböző módon adót fizettek a magyar királynak, de a tizenkét előkelő horvát nemzetség, mint a magyar nemesek, jószágaikra adómentességet nyertek s csak hadiszolgálatra köteleztettek.

Mint László, úgy Kálmán hódítása is csak a szláv Horvátországra terjedt ki. A dalmácziai olasz városok önállóságukat egyelőre megtartották, de egészen természetes volt, hogy Kálmán, mint hódítás által a horvát királyok örököse, igényt tartott a tengerpartnak, a szárazföldi Horvátország természetes kiegészítő részének birtokára is. Igényei itt összeütköztek a byzanczi császárság és Velencze igényeivel. A horvát királyság bukása után a dalmácziai városok tényleg önálló, kis köztársaságokká alakultak. Névleg elismerték ugyan a görög császárok felsőségét, de a szeldzsukok és a dél-olaszországi normannok által keletről és nyugatról két tűz közé szorított görög birodalom mitsem törődött e távoleső városokkal és szigetekkel s Velencze, bár dogeja a horvát és dalmát herczegi czímet használta, nem volt még elég erős, hogy a dalmát városokat meghódíthassa. Kálmán jól tudta, hogy a dalmát városok és szigetek meghódítása erős tengeri haderőt feltételez s miután ezzel nem rendelkezett, szövetségeseket keresett. Először Velenczére gondolt, s az alsó olaszországi normannokkal az Adriai-tenger uralmáért kemény harczot folytató város el is fogadta a magyar király szövetségét, melynek eredményeképen magyar vitézek küzdöttek is Apuliában a velenczeiek oldala mellett. Azonban Magyarország és Velence érdeke e kérdésben nem voltak összeegyeztethetők s Kálmán kénytelen volt saját erejére utalva kisérteni meg a tengerpart megszerzését. Fegyverrel s még inkább alkudozással, ügyes politikával célt is ért. Midőn Komnenos Alexios fia, János, nőül vette Piroskát, László király leányát, s a két udvar között létesült barátság a görög császár tiltakozását kizárta, Velencze pedig távol keleten a sziriai partvidéken volt elfoglalva, Kálmán megkezdette a dalmácziai városok meghódítását. 1105-ben elfoglalta Spalato, Trau és Zara városokat s ugyanakkor vagy kevéssel később a szomszéd szigetek is magyar uralom alá kerültek. A magyar uralom az olasz városokra kedvező volt, önállóságukat, anyagi és szellemi fejlődésüket nem sértette. Megtartották régi törvényeiket s a kikötő-vám két harmadát a királynak beszolgáltatva, minden más adótól menten maradtak. Megtartották azon jogukat is, hogy püspökeiket és grófjaikat maguk válasszák, a király csak a megerősítés jogát tartotta fenn, sőt még azon joguk is megmaradt, hogy akaratjuk nélkül magyar vagy idegen falaik közé ne telepedhessék.

Így jutott Magyarország tengerpart birtokába épen azon tenger mellékén, mely ekkor és még sokáig a keleti kereskedelem főszíntere volt. A közvetlen érintkezés Nyugat-Európa legműveltebb nemzetével, az olaszszal, a könnyű tengeri út megszerzése kelet gazdag és mívelt országai felé, fényes kilátásokat nyitottak a magyar nemzet szellemi műveltségének és anyagi jólétének fejlődésére, melyek azonban nem teljesedtek. Dalmáczia elszigetelt birtoka maradt a magyar koronának, melyet a Karszt zord, nehezen járható hegyvidéke a legújabb időkig elzárt hazánktól. E mellett a magyar korona uralma Dalmácziában kezdettől fogva gyönge alapokon nyugodott. Igaz ugyan, hogy Velencze, távol keleten elfoglalva s a dél-olaszországi normannokkal küzdve, egy pillanatra belenyugodott a magyar király fegyverei által teremtett helyzetbe, s Falier Ordelafo doge még a rég használt dalmát és horvát hercegi czímről is lemondott, de előre látható volt, hogy a lagunák gyorsan emelkedő városa, mihelyt pillanatnyi zavarából kimenekszik, régi igényeit Dalmácziára fel fogja újítani. Velencze nem tűrhetett maga mellett vetélytársakat. Dalmáczia birtokát a magyar korona számára csak erős hajóhad biztosíthatta volna, melynek megteremtését a földrajzi viszonyok, Dalmácia exponált fekvése és távolsága Magyarországtól lehetetlenné tették.

Még kevesebb siker koronázta Kálmán azon törekvését, hogy a magyar uralmat a Kárpátok északkeleti lejtőjén megalapítsa.

A Kárpátok északkeleti lejtőjéről a Volga középső folyásáig s a Keleti-tenger partjaitól a Fekete-tengerig elterülő roppant síkságon az orosz nép különböző törzsei számtalan apró államot alkottak. Nagy Jaroszlav halála után (1054) a kievi nagy fejedelmek nem tudták az orosz törzseket összetartani, előbb az északi törzsek, majd a keletiek is külön államokká szervezkedtek s azon szokás alapján, hogy a király fiai atyjuk halála után birodalmát maguk között felosztották, a fejedelemségek mind jobban feldarabolódtak. Összeszámították, hogy másfél század alatt 64 fejedelemség, 293 fejedelem és 83 polgárháború volt az orosz földön. Természetes határok hiányában a fejedelemségek száma és kiterjedése folyton változott s az apró fejedelmek, a Fekete-tenger északi partjain tanyázó bessenyők, az ezeket követő kúnok egymás ellen meg nem szünő háborúkat viseltek.

E zavaros állapotok csábították Kálmánt, hogy a magyar felsőséget a Magyarországhoz legközelebb eső orosz fejedelemségekre kiterjessze. Az alkalmat a beavatkozásra maguk az orosz fejedelmek szolgáltatták.

A kegyetlenségéről híres II. Szvjetopolk kievi nagy fejedelem harcba keveredett Przemysl és Trembonyla fejedelmeivel. Vereséget szenvedve, Kálmánhoz fordult segítségért. A magyar király engedett a felszólításnak s 1099 tavaszán nagy hadsereggel, melynek számát az orosz krónikaíró, Nesztor, kétségkívűl nagy túlzással 100,000 emberre teszi, a Kárpátokon át az orosz földre sietett s Przemyslt ostrom alá vette. A szorongatott orosz fejedelem viszont a kúnokkal szövetkezett, kik a magyar hadsereget meglepve, teljesen tönkre verték. Nesztor hihetetlen dolgokat beszél el ez ütközetről. Szerinte csupán 300 kún harcolt és győzte le a 100,000 magyart, kik közül 40,000 ember veszett el részint a kúnok fegyvereitől, részint a Szan és Viar folyók habjaiban. De a vereség nagyságát a magyar krónika is elismeri. Kálmán, «kit Magyarország nemesei körülvettek» s testükkel fedeztek, megmenekült, de kisérői közül többen oda vesztek. «A király és övéi – mondja a krónika – gyors futással tértek vissza Magyarországba; a király kincsét a kúnok zsákmányul ejtették s rabokká tették azokat, kik gyorsan nem menekülhettek. Ily nagy vereséget ritkán szenvedtek a magyarok. Kik közülök az erdőkbe menekültek, az éhségtől kényszerítve csizmáik talpát is megsütötték s megették.»

Kálmán vállalata teljes kudarcczal végződött s e meghiúsult hódítási kisérletben visszatükröződött a magyar királyok későbbi hadivállalatainak sorsa a Kárpátoktól északra. A terjeszkedés ezen irányban nem volt természetes: a Kárpátok hatalmas öve élesen megvonta a határokat s az Árpádok másfél százados törekvése, a birodalom felsőségét a természetes határokon túl terjeszteni, az ideig-óráig elért eredmények mellett is meddő kisérlet maradt.

Nem is mint hódító, hanem mint törvényhozó, hagyott Kálmán nagy és maradandó emléket. Nevéhez kapcsolódik a királyságnak a Szent István halála óta megváltozott viszonyok által szükségessé tett újjászervezése. Törvényei – ellentétben László törvényeivel – közjogi természetűek s első sorban a királyság megerősítését czélozták. Egy külföldi író kiemeli, hogy Kálmán törvényeiben az állami szempont sokkal erősebben előtérbe lép, mint bármelyik nyugati ország törvényhozásában e korban. Kálmán törvényein nyugodott az az erős királyi hatalom Magyarországon, melyet, Angolországot kivéve, nyugaton még ekkor hasztalan keresünk.

A király hatalma első sorban a földbirtokon alapult. E korban, midőn minden szolgálatot földbirtokkal jutalmaztak, a király tekintélye és ereje főképen attól függött, hogy rendelkezik-e elegendő eszközzel a neki tett szolgálatok jutalmazására. Bármily nagy volt is e tekintetben a magyar királyok gazdagsága – hiszen minden föld, melyet a honfoglaló magyarok meg nem szállottak, a királyénak tekintetett – a folytonos adományozások következtében e gazdagság tetemesen csökkent. Gondoskodni kellett tehát arról, hogy az eladományozott földbirtokok minél előbb és minél gyakrabban ismét a király kezére szálljanak. Kálmán tehát elrendelte, hogy mindaz, mit Szent István egyházaknak, monostoroknak adott, szőlő, ház, föld, halászat, maradjon az egyházak és kolostorok birtokában. Általában mindaz, mit Szent István adományozott, maradjon az illető birtokos teljesen szabad és örökölhető birtoka, de a későbbi királyok adományozásánál a birtokjogot megszorította. Az ily birtok az apa halála után a fiúra száll, s ha fiú nincs, az elhalt birtokos testvérére s ennek ivadékaira, de ha ily közeli rokonok nincsenek, a birtok vissza száll a királyra. A mely birtokot azonban valaki örök áron vett, az föltétlenül az örökösökre száll.

Rendezte Kálmán az adóügyet is. Itt is az állami szempont volt az irányadó, miután a király jövedelmének jelentékeny része a vármegyei földeken lakó nép adójából származott. Eddigi szokás szerint a szabad ember, a ki más földjén lakott, nyolc denár fejadót fizetett, ezt Kálmán akképen módosította, hogy a várnépek, kik a királynak akképen szolgáltak, hogy közülök mindig csak egy volt mint hetes szolgálatban, fizessék azután is, de a kik, midőn a király átutazott, szekérrel és lóval szolgáltak, azok csak négy denárt fizessenek. A várföldekre letelepülő idegenek választhattak: vagy nyolcz denár adót fizettek, vagy katonáskodtak. Szigorúan volt szabályozva a vásárpénz is. Bárki valamit a vásárra vitt, tartozott vásárpénzt fizetni. A kereskedők, kik az adást-vevést nyerészkedésből űzték, kettős vámpénzt fizettek. A várnépek adóját és a vásárpénzeket az ispánok szedték be. A begyült összeg egy harmada őket illette, de a király megkivánta, hogy az adót századonként beszedve, Szt. Mihály napig Esztergomba szolgáltassák. Előbb sem az ispán, sem a századosok nem kaptak részt, hanem Esztergomban történt az osztály. A ki pedig a pénzt a megszabott időre nem adta be, a hiányzó összeget kétszeresen tartozott megtéríteni. Mint a birtokok örökösödésénél, úgy a birtokkal járó kötelezettségnél is a nyugati hűbéri elvek érvényesültek. Az az ispán, ki saját birtokán szabad alattvalóitól lovakat és 100 pensa adót kapott, tartozott saját költségén egy vértes vitézt állítani ki a király számára, ha jövedelme kevesebb volt, de a negyven pensát elérte, egy vértezetlen katonát.

Kálmán igazságügyi törvényeit a birói hatalomnak az eddiginél helyesebb megosztása és az eddigi büntető törvények szigorának enyhítése jellemzi. «Minthogy népünk – mondja a törvényben – gyakran az út nehézségei miatt, vagy költség hiányában mindig, a mikor szüksége volna, a királyi udvart fel nem keresheti», elrendelte, hogy minden püspökségben évenként kétszer (május 1 és szept. 29), Fülöp és Jakab apostolok ünnepén és Szent Mihály hetében zsinatot tartsanak, melyen az ispánok és más elöljárók, a püspök köré gyülekezve, itélkezzenek az ispánok és apátok vitás dolgaiban és döntsenek a király tisztviselői ellen emelt perekben. A király főbirói hatalma természetesen megmaradt s mint elődei, úgy Kálmán is e hatalom gyakorlásáért beutazta az országot, de nem akart minden apró ügyben itélkezni, s azért elrendelte, hogy, ha a király valamelyik megyébe megy, legyen mellette két megyei biró s ezek intézzék el a nép pereit. A büntetések általában nem oly szigorúak. A lopás büntetése többé nem a halál, hanem a vakítás s a templomba menekült tolvajnak az egyház kedvéért a testcsonkítást is elengedte. Általában az egyház növekvő befolyását mutatja a püspököknek átadott birói hatalom nőrablás, házasságtörés stb. eseteiben és a vezeklésnek, mint büntetésnek, gyakori alkalmazása. Istenitélet tartását csak püspöki székhelyen engedte meg, s ha nem tiltotta is el általában a boszorkány pereket – mint régebben hitték – legalább az úgynevezett strigákra kimondotta, hogy nincsenek, tehát rólok kérdés ne is tétessék.

Kálmán viszonyát az egyházhoz és egyházi törvényeit a nyugati eszmék fokozatos térfoglalása és végleges győzelme jellemzi. László még teljesen a régi királyok álláspontján önállóan intézkedett egyházi ügyekben, teljességgel nem hódolva meg a szent-széknek nyugaton már elismert nagy tekintélye előtt. Kezdetben Kálmán is László nyomdokába lépett s nem fogadta el a reformált pápaság rendelkezéseit sem az investitura, sem a papi házasság kérdésében. Az első esztergomi zsinat még megengedte a nős papoknak feleségeik megtartását, s csak annyiban közeledett a nyugati felfogáshoz, hogy eltiltotta azoknak, kik már pappá szenteltettek, a házasságot s kimondotta, hogy a nős pap csak úgy lehet püspök, ha neje beleegyezik az elválásba. De a szent-szék tekintélyének és hatalmának rohamos növekedése az első keresztes háború fényes sikere után nem maradhatott Magyarországra hatás nélkül. Kálmán végképen elejtette Wibert ellenpápa ügyét, s az 1106-ki guastallai zsinaton követei lemondottak az investituráról, a papi nőtlenség kérdésében pedig a második esztergomi zsinat a nyugati álláspontot fogadta el, a házas papnak az isteni tisztelet tartását csak azon esetben engedte meg, ha feleségétől elvált s kötelességévé tette a püspököknek, hogy csak olyan embereket szenteljenek föl papokká, kik nőtlenséget fogadnak. Összhangzatban áll a nyugati felfogás elterjedésével, hogy az egyházi ügyekben már a király és a nemzetgyűlések mellett a zsinatok kezdenek határozni. Az első esztergomi zsinat még a király beleegyezésétől teszi függővé határozatainak érvényességét, a második azonban már önállóan rendelkezik. A törekvés, az egyházat a világi hatalom alól kivonni, nálunk is mindinkább érvényesül. Az első esztergomi zsinat már élesen hangsúlyozza, hogy a papokat és egyházat érdeklő ügyek a kanonjog szerint intéztessenek el s kimondja, hogy az a pap vagy apát, ki pörét a püspöktől a királyi udvarhoz vagy más világi törvényszékhez viszi, pörét veszítse el és tegyen bűnbánatot.

Összeütközésre azonban az egyházi és világi hatalom között nálunk nem került a dolog. Kálmán vallásos buzgósága s a magyar papság feltétlen tisztelete és hódolata a király személye iránt lehetővé tették az ellentétek kiegyenlítését. A nyugati eszmék elterjedtek a nélkül, hogy még ekkor a királyi hatalom érzékeny csorbát szenvedett volna. Kálmán azután is, hogy lemondott az investituráról, megtartotta a püspökök kinevezésének jogát s bár megengedte, hogy a magyar papság az esztergomi zsinatokon határozatokat hozzon, egyházi és világi nagyjainak gyülekezetében ép úgy rendelkezett egyházi ügyekben is, mint bármelyik elődje. Ő maga mondotta ki, hogy a világi biró ne itéljen egyháziak fölött s egyházi ügyekben a hatalom a püspököt illesse. Rendelkezett, hogy a pap még ruházatában is különbözzék a világiaktól: nyitott mentét, tarka, zöld, vörös, sárga ruhát, keztyűt, czipőt, zsinóros dolmányt ne viseljen.

A keresztyénség a magyar nemzet körében oly erős gyökeret vert, hogy a pogányság ellen többé nem látszott szükségesnek törvényeket hozni. Ellenben intézkedett Kálmán a zsidókról és izmaelitákról, kik nemcsak vallásra, hanem foglalkozásukra is, mint kereskedők, különböztek a szántó-vető vagy állattenyésztő magyartól. A zsidókról, kiknek számát az első keresztes háború alatt Németországban és Csehországban kitört zsidóüldözés következtében támadt bevándorlás jelentékenyen megszaporította, Kálmán külön törvényekben intézkedett. Nem kényszerítette őket a keresztyén vallásra, de eltiltotta, hogy keresztyén rabszolgát vagy keresztyén cselédet tartsanak. Megengedte azt is, hogy földbirtokot szerezzenek, de, hogy jobb felügyelet alatt legyenek, elrendelte, hogy állandóan csak a püspöki székhelyeken lakhassanak. Az adás-vevést zsidó és keresztyén között szabályozta, lehetőleg méltányosan, a keresztyén és zsidó fél érdekének egyforma védelmezésével.

Sokkal nagyobb szigorúsággal lépett fel az izmaeliták ellen, kiket a keresztyénség felvétele által törekedett teljesen a magyar fajba olvasztani. A mohammedán vallás gyakorlatát eltiltotta, s elrendelte, hogy mindenik izmaelita falu a maga költségén templomot építsen, s azután a falu lakosságának fele költözzék más vidékre. Hogy a beolvadás minél gyorsabban történjék, még azt is elrendelte, hogy izmaelita ember leányát csak magyar embernek adhatja feleségül.

Az ekként László és Kálmán fegyverei által a mai határain túl kiterjesztett s törvényeik által szervezett és megerősített Magyarország nem méltatlan helyet foglalt el a keresztyén Európa országai között. Műveltsége nem emelkedett még oly magasra, mint a nyugati nemzeteké. Városok még gyéren emelkedtek, s a királyi várak és püspöki székesegyházak körül keletkezett ezen iparos és kereskedő telepek nem is igen érdemelték meg, összehasonlítva Olaszország, Dél-Németország vagy Francziaország városaival, a város elnevezést. A lakosság sem volt még annyira állandó, egy helyhez kötött, mint nyugaton. Falvakban lakott, de vándorló falvakban, melyek gyakran oly messze vándoroltak a templomoktól, hogy törvényben kellett gondoskodni visszatelepítésökről. A régi nomád életmódhoz való ragaszkodás hozta ezt magával. Van ugyan már földmívelés, de a gyöngén benépesített Alföld nagy rónái tágas tért nyitottak új föld törésére s a sokkal egyszerűbb és kevésbbé fáradságos pásztorélet folytatására. Állandó pontok csak a templomok voltak, melyek körül nagy területen szüntelen vándorlásban élt a már földmíveléssel is foglalkozó, de mégis jobbára állattenyésztő lakosság. A házak nádból, ritkábban fából építve, csak télen szolgáltak lakásul, mihelyt kitavaszodott, a lakosság sátrak alá vonult s akárhányszor nem tért vissza tél kezdetével régi kunyhóiba, hanem alkalmas helyen ismét új falvat emelt. A templomok is szerfölött primitiv faépületek lehettek – mint László törvénye panaszkodik – egy félszázaddal a keresztyénség elterjedése után már a régiség miatt dőltek össze. Kőből épült házakat, mint nyugaton, ritkán lehetett látni, az erősségek is csaknem kizárólag földvárak voltak s a tavasz kezdetével az előkelők, sőt maga a király is elhagyták szegényes házaikat, hogy a sokkal kényelmesebb sátrak alatt tanyázzanak. De a föld termékenysége pótolta a kényelem hiányát, s összehasonlítva a nyugati viszonyokkal, Magyarország lakossága e korban jólétben és bőségben élt. Az átutazó idegeneket meglepte a gazdagság, a mi lépten-nyomon látható volt, a rónaságon legelő nagyszámú gulyák és ménesek, a hatalmas asztagok és csűrök, melyekben több év termését halmozták össze.

Még inkább meglepte az idegent az állam szervezetének nyugaton ismeretlen szilárdsága. Néhány évtizeddel Kálmán halála után Ottó freisingi püspök – kinek nagy oka volt a magyarokat nem szeretni – gyűlölettel vegyes bámulattal és irigységgel írja a szörnyeknek nevezett magyarokról a következőket: «Abban a görögök okosságát utánozzák, hogy hosszas és gondos tanácskozás nélkül fontos dologhoz nem fognak. Az előkelők a királyi udvarhoz menve, magokkal viszik székeiket s nem mulasztják el megbeszélni az állami ügyeket, a mit télen otthon házaikban is szoktak cselekedni. Királyuknak olyannyira engedelmeskednek, hogy nemcsak nyiltan ellent nem mondanak neki, hanem azt is bűnnek tartják, ha háta mögött ócsárolják. Az ország hetven vagy még több megyére oszlik, s mindenikből a jövedelem kétharmada a királyt illeti s csak egyharmada az ispánt. Ily nagy területen a királyon kívül senki sem mer pénzt veretni vagy vámot szedni. Ha valaki az ispánok rendjéből a királyt megsértette, vagy habár jogtalanul azzal vádoltatik, bármily közönséges udvari poroszló megfogja őt, még akkor is, ha fegyveres kiséret környezi, megkötözi és kínpadra viszi. Nem úgy van, mint nálunk, hol a rangjabeliek mondanak itéletet. Még a védelmet sem engedik meg; a király akarata egyedül a törvény. Ha a király háborúba indul, ellenmondás nélkül mindnyájan követik. A falvakban lakó parasztok közül kilencen felszerelik a tizediket, vagy heten a nyolczadikat, szükség esetén még többet és minden szükségessel ellátva a háborúba küldik, a többiek a föld mívelésére otthon maradnak. Azok, kik a vitézi rendhez tartoznak, csak a legfontosabb okból mernek otthon maradni. A hadseregben a király személyét körülveszik a vendégek, kiket ők főembereknek neveznek. Csaknem mindnyájan hitvány fegyverzetűek, kivéve azokat, kik külföldiektől, a zsoldosoktól, mint mi nevezzük, származtak vagy tanultak. Csak a főemberek és a vendégek utánozzák a mieink hadviselését és fegyverzetük fényét.»

Kétségkívül sok túlzás van e leírásban, különösen a király korlátlan hatalmát illetőleg, de élesen feltünteti a nagy ellentétet a magyar és a nyugati államszervezet között. Szemben a hűbériség rendszerén alapuló Németország széttépettségével, ellentétben a német fejedelmekkel, a számtalan kis királylyal, kik uralkodójukat csak az elsőnek tekintették az egyenlők között, a minden ízében egységes magyar államban a felségjogok egy ember, a király kezében központosúltak.

Egy dolog azonban elkerülte a különben oly éles szemű német főpap figyelmét. A magyar királyságnak is volt eredendő bűne, helyesebben hiánya, mely hovatovább mind végzetesebben hatott a királyi hatalom gyöngülésére s végső következményeiben egy század leforgása alatt a királyi hatalom teljes lehanyatlására, a nyugat-európaihoz hasonló hatalmas főnemesség alakulására vezetett. Ez volt a trónöröklés határozatlansága. A nemzet gondolkozásában mély gyökeret vert az a meggyőződés, hogy a korona csak az Árpádházat illeti, de azon kérdésben, hogy e család tagjai mily sorban kövessék egymást a trónon, bizonytalanság uralkodott. Kezdettől fogva szemben állott e kérdésnél a keleti és nyugati felfogás: az uralkodó király elsőszülött fiának és a család legidősebb tagjának öröklési joga. De még ezzel nem volt kimerítve az egyenetlenség, a belküzdelmek forrása. Mindenik herczeg az uralkodó családból igényt tartott születésénél fogva a királyi koronára, vagy legalább is az ország kisebb vagy nagyobb részének birtokára. Ez igényeken szenvedett hajótörést az Árpádok erős királysága.

Már maga Kálmán megérezte e bajt. Bármily erős kezekkel tartotta a kormány gyeplőit, bármennyire háttérbe szorúlt hatalmas egyénisége mellett öcscsének, Álmosnak alakja, Álmos, mint az uralkodó család tagja, igényt tartott a hatalom egy részére már Kálmán életében s bizonyára nem kevesen voltak, kik Kálmán fiával, Istvánnal szemben őt tekintették trónörökösnek. Viszont igen természetes, hogy Kálmán a hatalmat megosztani nem akarta, s hogy a koronát halála után fia számára óhajtotta biztosítani. Midőn Kálmán trónra lépett, Álmos a herczegséget kapta, – úgy látszik a régi területet, a Tiszántúli vidéket, – de a kölcsönös bizalmatlanság már 1098-ban felgyújtotta közöttük a háború lángját. Hadaik szemben állottak a Tiszánál, de ütközetre nem került a dolog. Nem úgy volt most, mint Endre és Béla, Salamon és Géza idejében, midőn az ellenfelek nagy politikai elveket képviseltek. A testvérek tisztán személyes hatalmi kérdés miatt lettek ellenségek s az urak azért nem voltak hajlandók vérüket ontani. Kényszerítették a testvéreket, hogy kibéküljenek. Csakhogy a béke állandó nem lehetett. A bizalmatlanság mindkét részről megmaradt s a legkisebb ok lángra lobbantotta. 1105-ben Álmos, nem tudjuk miért, elhagyta az országot s miután Németországban, hol IV. Henrik és fia, a későbbi V. Henrik, harczban állottak egymással, segítséget nem kaphatott, III. Boleszláv lengyel herczegnél keresett támogatást. Itt sem volt szerencséje. Boleszláv kezdetben felkarolta ügyét, de csakhamar kibékült, sőt szövetségre lépett Kálmánnal. Érdekeik azonosak voltak; Boleszlávnak is volt vetélytársa, öcscse, Zbigniew, de ettől eltekintve a IV. Henrik halála után (1106) fia, V. Henrik erős kezei alatt ismét egyesült Németország egy pillanatra elejtett, de végképen soha fel nem adott hűbérúri igényeivel egyformán fenyegette mind a két birodalmat. Álmos a lengyel segítség reményétől elesve, meghódolt s Kálmán megbocsátott neki és párthíveinek, de természetesen herczegségét vissza nem adta. Most egy ideig Álmos nyugton maradt, – a magyar krónika szerint még a szent földet is meglátogatta mint egyszerű zarándok, – de visszatérése után a viszály újra még hevesebben kitört a testvérek között. Álmos ismét Németországba menekült (1108) s V. Henrik azon reményben, hogy a német felsőséget Magyarországra ismét kiterjesztheti, pártfogásába vette a magyar herczeget. Hadjáratra készült Kálmán ellen, s az egykor a keleti frank birodalomhoz tartozó Horvát- és Dalmátország meghódítása a magyar király által megadta az ürügyet a háborúra.

1108 őszén Henrik hatalmas sereggel állott a magyar határon s míg ő vitézeivel Pozsonyt vette ostrom alá, hűbérese és szövetségese, Szvatopluk cseh herczeg, a Vág jobb partját Trencséntől Komáromig tűzzel-vassal elpusztította. De, mint egy félszázaddal ezelőtt, a magyar kard most is megvédte az ország nyugati határát s Henrik októberben kénytelen volt «majdnem semmit sem végezve» visszavonulni. A csehek még előbb kénytelenek voltak az országot elhagyni, mert Boleszláv lengyel herczeg a Kálmánnal kötött szövetség értelmében Csehországba törve, annak északi vidékeit elpusztította. A visszavonuló németeket a magyarok nyomon követték s hogy a Vág völgyének feldulását megboszúlják, Morvaországba rontottak. A következő évben, 1109 elején Szvatopluk még egyszer betört Magyarországba s Nyitra vidékét iszonyúan elpusztítva, nagy zsákmánynyal tért vissza hazájába. A háború ezzel véget ért. Álmos herczeg is kibékült ismét a királylyal s visszatért az országba.

De a régi bizalmatlanság nem halt ki a király szivéből s midőn testi betegség és családi szerencsétlen élete – második nejét, Eufemiát, Vladimir szuzdali orosz fejedelem leányát, a később annyi bajt okozó Borics anyját, hűtlenség miatt haza kellett küldenie – kedélyét elhomályosították, hogy egyetlen fiának, Istvánnak a koronát biztosítsa, irtózatos tettre határozta el magát. 1113-ban Álmost és ennek kilenc éves kis fiát, Béla herczeget megvakíttatta. Elrendelte a dömösi kolostorban tartózkodó Álmos megöletését is, de a szerzetesek megmentették a szerencsétlen ember életét, kisegítették őt az országból a görög birodalomba, fiát, Béla herczeget pedig a pécsváradi kolostorban rejtették el.

Kevéssel e szörnyű katastropha után, mely nevére homályt borított, Kálmán 1115 február 3-án elhalt.