XXIII. FEJEZET.
Az angol alkotmány kezdetei.

A normann hódítás bezárta a népvándorlás korszakát Angolországban. Százados küzdelmek után mindazon elemek, melyek a mai angol nemzet alakulásához hozzájárultak, együtt voltak már, de még egyensúlyba helyezkedni nem tudtak. Angolszászok és normannok szemben állottak egymással s a nyelvkülönbségen és történeti hagyományon alapuló ellentétet a két nép között csaknem áthidalhatlanná tették a hódításból következett viszonyok: a győzők mély megvetése a míveltség alacsonyabb fokán állott meghódítottak és a legyőzöttek halálos gyűlölete az őseik birtokától őket megfosztó hódítók iránt. És mégis bármily élesek voltak az ellentétek, volt egy pont, hol normannok és angolszászok, hódítók és hódítottak egymással érintkeztek, egymással kezet foghattak. A lángeszű hódító által szervezett királyság egyforma súlylyal nehezedett az angol társadalom minden osztályára s ez a körülmény hódítók és hódítottak között közös érdeket teremtett. A királyi hatalom zsarnoksága alatt egyformán szenvedve normannok és angolszászok, lassanként közeledtek egymáshoz, majd összeolvadtak s midőn két századig tartott belküzdelmek után az egybeolvadás által a régi ellentéteket teljesen elsimították, kijelölték Anglia politikai fejlődésének irányát, megvetették Európa legszabadabb alkotmányának biztos alapjait.

A normann nemesség visszahatása a királyság ellen azonnal Hódító Vilmos halála után megkezdődött.

Hódító Vilmos halálos ágyán állítólag akként intézkedett, hogy idősebb fia, Róbert örökölje a normandiai herczegséget, a második, Vilmos az angol koronát, a harmadik fiut, Henriket pénzzel elégítette ki. Lanfranc canterburyi érsek támogatásával Vilmos herczeg nyomban atyja halála után megkoronáztatta magát, de a normann urak a trónörökösödés ilyforma rendezésével nem voltak megelégedve. Azon ürügy alatt, hogy az idősebb fiu jogait akarják megvédelmezni, fegyvert fogtak Vilmos ellen, kit a gyönge jelleméről ismert Róbert herczeggel ellentétben, nem alaptalanul, Hódító Vilmos politikájának igazi örököséül tekintettek. Vilmos a normann urakkal szemben az angolokra támaszkodott és segítségökkel nemcsak az angol koronát tartotta meg, hanem a normandiai herczegség egy részét is kiragadta bátyja kezéből. Mint atyja, úgy II. Vilmos is vaskézzel kormányozta Angliát, de hiányzott politikájából a hódító erkölcsi nagysága. Királyi hatalmát az angol társadalom minden osztályával súlyosan éreztette. Mint az ország legfőbb hűbérura pontosan számon tartotta hűbéruri jogait, s minden hűbéri kötelezettségért vasallusai részéről roppant váltságdíjat követelt; a köznépet a felújított dánadóval sújtotta s épígy zsarolta az egyházat is, melynek pedig felemeltetésében oly jelentékeny része volt. Hogy a canterburyi érsekség gazdag jövedelmét magának megszerezze, e főpapi széket négy évig betöltetlenül hagyta s csak midőn súlyos betegségbe esett, s ebben Isten újját látta, nevezte ki Lanfranc utódjáúl ennek egyik tanítványát, Anselm bec-i apátot. Ismerve Vilmos jellemét, Anselm sokáig vonakodott a felajánlott érsekséget elfogadni, de midőn végre a király kérésének engedett s átvette a pásztorbotot, oly szilárdságot és erélyt fejtett ki, minőre e szelid, gyöngéd jelleméről híres papnál Vilmos nem számított. Hosszú küzdelem fejlődött ki a király és az egyház jogait védelmező főpap között, mígnem Vilmos 1097-ben Anselmet elűzte s az érsekség jövedelmét a maga számára ismét lefoglalta. Midőn Vilmos 1100-ban meghalt – nyillal átlőtt holtestét a new-foresti erdőben találták fel a parasztok – egy érsekség, négy püspökség és tizenegy gazdag apátság volt pásztor nélkül.

II. Vilmosnak nem volt gyermeke s az 1091-ben Caënben kötött szerződés értelmében a koronának Róbertre kellett volna szállani, de Róbert még keleten volt az első keresztes hadjárat vitézeivel s távollétét felhasználva Hódító Vilmos legifjabb fia, Henrik, a Beauclerc (tudós) melléknévvel, a koronát a maga számára biztosította. A normandiai urakkal szemben, kik az angol koronát távollevő herczegük számára követelték, az angol nemzet rokonszenvét igyekezett megnyerni s koronáztatása után kiadta a Magna charta kiindulási pontjául szolgáló híres oklevelét. A hódítás után ez oklevél állít először korlátokat a király önkénye elé. Henrik megigérte, hogy eltörli a Vilmos által az egyházakra rótt súlyos és igazságtalan adókat s a két előbbi normann király önkényes követelményeit az urakkal szemben szabályos illetményekkel helyettesítette. Nem feledkezett el oklevelében a nép jogairól sem. Kötelezte az urakat, hogy alattvalóiknak igazságot szolgáltassanak s ne zsarolják őket. Végre megigérte, hogy helyreállítja a rendet s Eduárd törvényét, a királyság régi alkotmányát. Ez igéreteknek megfeleltek kormányzásának tényei. Elzáratta Flambard durhami püspököt, kit az elhalt király zsarnokságának főeszközéül tekintettek, visszahívta a száműzött Anselm canterburyi érseket s betöltötte az üres főpapi székeket. Nem kevéssé elősegítette trónja megszilárdulását házassága Edithtel, Malcolm skót király leányával, Edgar Etheling unokahugával. A normann királyság megkapta a kapcsolatot a régi angolszász királyi házzal. Nagy Alfréd vére egyesült a normann hódítók vérével s az angolszász nép felfogása szerint a hódítás után most először ült ismét angol király a trónon.

Az angol nemzetre támaszkodva Henrik diadalt aratott ellenfelein: bátyján Róberten és a főurakon. Visszatérve keletről a Jeruzsálem bevételénél és az askaloni csatatéren szerzett babérokkal, Róbert megkisértette igényeit az angol koronára érvényesíteni. Kikötött Angolországban épen ott, hol atyja harminczöt évvel előbb lábát az angol földre tette a pevensey-i parton, de a Henrik köré gyülekezett hatalmas hadsereg láttára, vitézei visszavonulásra kényszerítették. Henrik most egész erejével a lázongó urak ellen fordult s miután 1103-ban a felkelés feje, Bolesme Robert is meghódolt, ő maga lépett fel támadólag bátyja ellen, kinek erélytelen, gyönge kormányzása a talajt Anglia és Normandia egyesítésére előkészítette. A normandiai urak féktelenségei által elkeserített papság és városok Henrik király oltalma alá menekültek. A tinchebrai ütközetben (1106 szept. 28) Henrik teljes diadalt aratott bátyja fölött, mint az angol történetirók mondják, normann földön állott boszut a hastingsi szégyenért. A fogságba esett Róbert herczeg a cardiffi kastélyban végezte életét huszonnyolcz évi fogság után (1135) s Normandia és Angolország ismét egyesültek. Róbert fiának Vilmosnak törekvései a herczegség visszaszerzésére hajótörést szenvedtek; a bréennevili vereség után (1119) pártfogója VI. Lajos franczia király is kénytelen volt Henrikkel kibékülni.

Dower pecsétje, 1281-ből.

E küzdelmek franczia földön nem zavarták meg Angolország belbékéjét, melyet Henrik a főurak felkelésének elfojtása után erős kézzel tartott fenn. Anglia alkotmányának fejlődése tovább haladt a normann hódítás által megvetett alapon a Hódító Vilmos által kijelölt irányban. A felkelő urak elkobzott jószágainak kiosztása által a maga hívei között Henrik ismét szorosabbra fűzte a főnemességet és a királyságot összekötő kapcsokat s ugyanekkor a városok önállóságának emelése által Henrik szerencsés kézzel ellensúlyozta a főuraknak a királyság hatalmi állására és az ország belbékéjére egyiránt veszélyes hatalmát. Az igazságügy és a pénzügy újjászervezése a korona tekintélyét az egész országban megszilárdította. A kormányzat élén a király oldala mellett a kanczellár, a kincstárnok és a justiciarius állottak. A kanczellár alatt a királyi kápolna papjai végezték mint a király titkárai vagy ministerei a királyi iroda öszszes teendőit. A kincstárnok a Winchesterben elhelyezett királyi kincstárra ügyelt fel. Felettük állott a justiciarius, a király távollétében ennek helyettese. A justiciarius elnökölt az ország első báróiból alakult királyi tanácsban (curia regis), mely állandó tanács a király hűbéreseiből álló és évenként háromszor összehívott törvényszék helyébe lépett. A királyi tanács hatásköre kiterjedt a törvényhozásra, igazságügyre és pénzügyre egyiránt. Beleegyezésével hozta a király a törvényeket; mint legfelső törvényszék minden ügyet maga elé vonhatott s mint pénzügyi tanács felosztotta és beszedte a koronát illető adókat. Mindenik grófság sheriffje évenként kétszer megjelent a királyi tanács előtt és beszolgáltatta a királyi jövedelmeket: a dánpénzt, a megyei törvényszékeknél összegyült birságpénzeket és a nemesek hűbéri kötelezettségéből folyó adót, melyet segítségnek neveztek.

Az I. Henrik erőteljes kormánya alatt meg nem zavart belbéke rendkívül kedvezett az angol városok fejlődésének. A megindult kereskedés nyomában emelkedett gazdagságuk s ezzel együtt mindinkább érezhetővé vált politikai jelentőségük is. Az angol városok is, mint a continens városai, nagyobb részben a király, kisebb részben a főpapok és főurak tulajdonai voltak s II. Henrik koráig önkormányzattal nem dicsekedhettek. A király vagy a birtokos főur tisztviselője állott a város élén, szolgáltatott igazságot és szedte be az adót. Henrik kezd a városok lakóinak kiváltságokat adni, melyek szabályozták kereskedésüket, s az önkényes adóztatást megállapított rendes adóval helyettesítették. London volt már ekkor a királyság első városa s a II. Henrik által London számára adott szabadságlevél lett a minta, mely szerint később az angol városok szervezkedtek. A király nevezte ki a város első tisztviselőjét (portreeve); de az igazságszolgáltatás jogát átengedte a polgároknak. Minden polgárnak joga volt kérni, hogy polgártársai mondjanak fölötte itéletet a hetenként egyszer összegyülő községi törvényszéken (husting).

Henrik uralkodásának utolsó éveit a trónöröklés kérdésének nehézségei zavarták meg. Egyetlen fia Vilmos, kit a normann és angol urak egyiránt elismertek utódjának, 1120-ban, midőn Normandiából Angliába akart visszatérni, hajótörést szenvedett s egész kiséretével együtt a tengerbe fúlt. Jog szerint most Vilmos, Róbert herczeg fia lett volna a korona örököse, de Henrik leányát Mathildot, V. Henrik császár özvegyét, kit ő másodszor Plantagenet Gottfrieddel, Anjou grófjával házasított össze, jelölte ki utódjának. A király akaratának engedve, az urak nem minden nehézség nélkül elismerték Mathild trónöröklési jogát (1126); de most az öreg király és leánya között tört ki, nem bizonyos minő okból, a küzdelem, melynek folyamában Henrik 1135 decz. 1-én Normandiában elhalt.

Plantagenet Gottfried, Maine és Anjou grófja. † 1149.
Zománczos munka. Régebben a le mansi St-Julien-templomban, most a le mansi városi muzeumban.

Henrik halálával véget ért Angolország belbékéje. A női örökösödés e korban, midőn az állam feje szükségképen a hadsereg fővezére is volt, oly szokatlannak tünt fel, hogy a Henriknek tett igéret teljesítésére Angolországban senki sem gondolt. Mióta Vilmos, Róbert herczeg fia, Flandriában mint száműzött elhalt, a trón legközelebbi örökösének Blois István grófot, Hódító Vilmos leányának, Adélnak fiát tekintették s jóllehet István megesküdött az elhalt királynak, hogy Mathild örökösödését elismeri, alig hogy Henrik halálának hírét vette, igényeinek érvényesítésére Angolországba sietett. Míg a bárók haboztak, London polgárai Istvánt királynak kiáltották ki s megesküdtek, hogy királyukat vérükkel és vagyonukkal fogják védelmezni. Röviddel utóbb a bárók is csatlakoztak a választáshoz s miután a pápa is István mellett nyilatkozott, némi habozás után a canterburyi érsek a választott királyt megkoronázta (1135 decz. 22.). Ezután István elődje példájára az oxfordi gyűlésen kiadott oklevelében a papságnak megigérte a canonikus választások tiszteletben tartását, a báróknak a királyi erdőkre és a vadászatra vonatkozó törvények enyhítését, a népnek pedig a dánpénz eltörlését.

London polgárai megtartották szavukat, de a király hamar megfeledkezett az oxfordi igéretekről. Nem is volt tehetsége, hogy, mint London polgárainak igérte, jól kormányozzon és a belbékét fenntartsa. Nyájas, jóakaratu, de bőkezű és gyönge uralkodó volt. Az elődje által gyüjtött kincset gyorsan elpazarolta s a bárók, mihelyt észrevették gyöngeségét, megerősítették kastélyaikat s megtagadták az engedelmességet. Megkezdődött a fejetlenség, a kül- és belháború minden nyomora. Legelőször Dávid skót király támadott. Mathild jogainak védelmezését véve ürügyül, benyomult Angolországba. De a skótok pusztításai és rablásai még egyszer felkeltették az angolok hazafias lelkesedését. Az északi grófságok bárói és parasztjai egyértelmüleg fegyvert ragadtak s a cowton-moori ütközetben, a «zászló harczban» legyőzött skótokat kiűzték az országból (1138). E győzelem hatása alatt István is megemberelte magát s hogy tekintélyét helyreállítsa, Roger salisbury-i püspököt Oxfordban elfogatta s várainak átadására kényszerítette.

Ez volt a jeladás a felkelésre. István erőszakos fellépése által elkeserítve, az eddig hű papság nagy része elpártolt a királytól s csatlakozott a Mathild érdekében fegyvert fogott Róbert gloucesteri grófhoz. Egész Angolország két ellenséges táborra oszlott. London és a keleti megyék megmaradtak István ügye mellett, a nyugatiak Mathildhoz csatlakoztak, ki párthíveinek lincolni győzelme után (1141), melyben István is foglyul esett, bevonult Londonba. István ügye veszve látszott. Midőn azonban Mathild a londoni polgárok kérését, hogy régi kiváltságaikat megerősítse, megvetőleg visszautasította, a polgárháború lángja ujra lobot vetett. London polgárai kiűzték falaik közül Mathildot s István, ki időközben szabadságát, cserében a párthívei által foglyul ejtett Róbert gloucesteri grófért, visszanyerte, brabanti zsoldosok által megerősödve határozott túlsúlyba jutott. 1147-ben Mathild kénytelen volt a küzdelmet feladni s Normandiába távozott.

István ura maradt az iszonyuan elpusztított Angliának. Most ismerkedett meg ez ország a hűbéri rendszernek a normann királyok vaskeze által távol tartott nyomoraival. Az egész polgárháboru a rablás és gyilkolás hosszú sorozatából állott. Az urak megerősített kastélyai rablóbarlangokká változtak s urak és zsoldosok egyforma dühvel fosztogatták a városokat és a védtelen falvakat. Az angol-szász krónika hosszasan leirja a polgárháboru borzalmait, miként vetették kinpadra a szegény parasztokat, hogy utolsó fillérjeiket is elragadják. «A föld is megtagadta a termést, – így kiált fel a krónikás – Krisztus és a szentek aludtak.» István nem volt képes Mathild távozása után sem a királyság megingatott tekintélyét és a rendet helyreállítani. Míg ő egyik erőszakosságot a másik után követte el és a féktelen nemesek meg a brabanti zsoldosok büntetlenül pusztították az országot, Mathildnál sokkal veszélyesebb ellenfele támadt. A fiatal Plantagenet Henrik, Mathild és Plantagenet Gottfried fia, 1152-ben atyai örökségét Anjou-Maine és Tourainet egyesítette Normandiával s miután ugyanezen évben a VII. Lajostól elvált Eleonora kezével az aquitaniai herczegséget is megszerezte, felújította anyja igényeit az angol koronára. Szövetségre lépett nagybátyjával, Dávid skót királlyal s 1153-ban megjelent Angliában.

A küzdelem megújulásának küszöbén a papság közbevetése megmentette a sokat szenvedett országot az ujabb polgárháboru borzalmaitól. Theobald canterbury-i érsek közvetítésére az urak mindkét részen béketárgyalásokra kényszerítették vezéreiket, melyek a wallingfordi kiegyezésre vezettek (1153). Kimondották a megerősített kastélyok lerombolását, a királyi jószágok visszaadását és az idegen zsoldosok kiűzését. A korona birtokára vonatkozólag akként határoztak, hogy István megmarad királynak, de elismeri Henriket trónörökösnek. Röviddel utóbb István elhalt s Plantagenet Henrik Angolország trónjára lépett.

Tizenöt évi belküzdelem után ismét egy erőteljes király állott Angolország élén, ki fő feladatának tekintette a királyságnak a normann királyok által megalapított, majd az István alatt kitört polgárháborukban megingatott tekintélyét helyreállítani, sőt tovább fejleszteni. Nagy hatalma és nem közönséges tehetségei II. Henriket a legkiválóbb angol uralkodók sorába avatták. Anglia koronáján kívül ura volt Francziaország nyugati részének a Csatornától a Pyrenéekig, magában Francziaországban nagyobb területnek, mint a minő fölött a franczia király uralkodott, oly jól szervezett hatalommal, minővel híres kortársa, Barbarossa Frigyes sem dicsekedhetett. Fiatalon, alig huszonegy éves korában jutott a trónra. A krónikások bő részletességgel leirják egyéniségét; kiemelik hatalmas termetét, széles vállait, erős karjait, csontos kezeit, majd nyájas, majd villámló tekintetét, s e minden nélkülözéshez hozzászokott hatalmas testben lakozó erős akaratot és fáradhatatlan munkakedvet. «Sohasem ül, – mondja egy kortársa – reggeltől estig talpon van.» Éles szeme tisztán felismerte a helyzetet s hogy Angolországot a fejetlenségből kiemelje, korlátlan királyi hatalmat igyekezett teremteni. A hűbériség légkörében nevekedett fel, de mint politikus nem tűrhette e rendszer által kezeire rakott bilincseket s törekvésében a királyi tekintély érvényesítésére semmiféle hagyomány vagy kiváltság fel nem tartóztathatta. Közigazgatási és igazságügyi reformjai, melyek nemcsak saját czéljainak szolgáltak, hanem a nemzet nagy érdekeinek is megfeleltek, mély nyomokat hagytak hátra Angolország alkotmányos fejlődésében, de háza hatalmának fenntartására és gyarapítására irányuló törekvései, mint a nemzeti érdekekkel ellenkezők, meghiusultak. A Csatornán innen és túl két nagy nemzet volt alakulóban s ha II. Henrik vaskeze képes volt is még a birodalom egységét nagy erőfeszítéssel fenntartani, halála után egy pár évtizeddel a nemzeti érzelmek és érdekek a Plantagenetek két országra szóló hatalmát szétrobbantották.

Trónralépése után első kötelességének tartotta az István uralkodása alatt elharapózott bajokat orvosolni. Mint elődei, ő is szabadságlevelet adott ki, de röviden formulázva. Óvakodott oly kötelezettségeket vállalni el, melyeket megtartani nem volt szándékában. Visszaállította a királyi tanács pénzügyi és igazságszolgáltatási hatáskörét, eltávolította az országból az idegen zsoldosokat s a bárók ellentállását megtörve, leromboltatta a polgárháboru zavaraiban emelt erősségeket. Főtanácsadója mindezekben egy normann származásu pap, Becket Tamás volt, kit előbb kanczellárrá, majd 1162-ben canterbury-i érsekké nevezett ki azon reményben, hogy e bizalmas ministere, kiről kanczellár korában Theobald canterbury-i érsek megjegyezte, hogy a királylyal mindenben egy szív és egy lélek, reformtörekvéseiben buzgón támogatni fogja. E reformtörekvések első sorban az egyház viszonyát az államhoz érintették.

Mióta I. Henrik reformjai a hűbéri törvényszékek jelentőségét megszüntették, a király bírói hatalmának még csak az egyházi törvényszékek állottak utjában. II. Henrik egyik fő törekvése volt az igazságszolgáltató hatalmat teljesen a király kezeiben központosítani s az egyház részéről előreláthatólag felmerülő nehézségek leküzdésében Becket Tamás támogatására számított. E számítás teljesen jogosultnak látszott. Kanczellár korában Becket a király ügyének buzgó védelmezője volt az egyházzal szemben, 1158-ban Theobald canterbury-i érsek tiltakozásával mitsem törődve, keresztül vitte a papok földjének megadóztatását. De a mint a canterbury-i érseki székre emelkedett, hirtelen megváltoztatta életét és világnézetét. Felhagyott a kanczellár korában folytatott világias fényűző élettel, szerzetes ruhát öltött, papjainak példát adott az egyszerűségre, s ő, ki addig az egyházi tudományokkal vajmi keveset törődött, tudós papokkal vette magát körül s minden idejét a tanulmányoknak és a jámbor cselekedeteknek szentelte. Lemondott a kanczellári méltóságról is s szakítva múltjával, az egyház szabadságának és kiváltságainak rettenthetetlen védelmezője lett. Az 1163-ban Woodstockban tartott nagygyűlésen erélyesen tiltakozott, hogy a papság földjein is dánpénzt szedjenek s még erélyesebben tiltakozott, midőn a király az egyház kiváltságainak megsértésével bírói hatalmát a papokra is ki akarta terjeszteni. De szava nem keltett visszhangot. Püspöktársai cserben hagyták s a pápa teljesen elfoglalva a Barbarossa Frigyes ellen folytatott küzdelemmel, mérsékletre és engedékenységre intette. Támasz nélkül állva, a királylyal szemben Becket egy pillanatra engedett s elfogadta a clarendoni zsinaton 1164-ben az egyház és állam viszonyának szabályozására előterjesztett pontokat.

A clarendoni végzések szabályozták mindenekelőtt a főpapok viszonyát a királyhoz. Kimondották, hogy a püspökök és apátok választása királyi tisztviselők jelenlétében, a király beleegyezésével, a királyi kápolnában történjék. A megválasztott főpap felszenteltetése előtt világi birtokaiért hűséget esküszik a királynak, elismeri, hogy azokat a királytól birja és teljesíti ép úgy, mint a világi urak az azok után járó hűbéri kötelességeket. A király felhatalmazása nélkül egy püspök sem hagyhatja el az országot. A király bármelyik vasallusát vagy szolgáját csak a király beleegyezésével szabad átokkal sújtani. Ezután következtek az egyházi igazságszolgáltatást szabályozó pontok. Kimondották, hogy a királyi tanács dönti el, hogy valamely pap és világi ember közt fenforgó ügy egyházi törvényszék vagy a király törvényszéke elé tartozik. Minden egyházi igazságszolgáltatásnál jelen van egy királyi tisztviselő; mindenik pap, ha bűnössége bebizonyult, a világi törvényszék itélete alá esik. Az egyházi törvényszékektől a felebbezésnek a királyi tanácshoz mindig helye van. Az egyházak menhely-joga csak a személyekre szól és nem a vagyonra.

E végzések, melyek az egyházfők politikai és hűbéri kötelességeit szigorúan megszabva, az angol egyházat a királyi hatalom alá vetették, nem voltak egészen újak. Részben régi szokásokon alapultak, egészben pedig természetes következményei voltak a Hódító Vilmos által megteremtett rendszernek. De a mi még lehetséges volt Hóditó Vilmos korában, nem volt többé keresztülvihető II. Henrik korában. VII. Gergely eszméi már ekkor annyira áthatották az egyházat, hogy a clarendoni végzéseket a papság körében úgy fogták fel, mint az isteni hatalom korlátozását a világi hatalom által. Becket is e nézeten volt s megbánva bűnös engedékenységét, röviddel utóbb visszavonta beleegyezését. Midőn a király e miatt haragra gyuladva a northamptoni gyülésen felségsértési vádat emelt ellene, az érsek merészen megjelent ellenségei között s tiltakozva elitéltetése ellen, ügyét a szent-székhez felebbezte. A püspökök csakugyan eltávoztak a gyülésből, de a hátramaradt világi urak elmarasztalták; mire Becket a papság függetlenségét hangsúlyozva, még egyszer tiltakozott elitéltetése ellen. «Mint az arany többet ér az ólomnál – így szólott – úgy a lelki tekintély is fölötte áll a világi hatalomnak.» Mivel azonban életét nem hitte biztonságban, a következő éjjel álruhában Francziaországba menekült (1164.).

Hat éves harcz vette most kezdetét a király és az érsek, az egyházi és világi hatalom között. Egyelőre Becket ügye veszve látszott. A clarendoni végzésekkel szemben elfoglalt merev álláspontja kifárasztotta angolországi barátainak türelmét s Francziaországban nem találta fel a reménylett támogatást. II. Henrik ügyes diplomatiája úgy a franczia királynál, mint az épen ekkor Francziaországban tartózkodó pápánál elébe vágott. III. Sándort e pillanatban, midőn Frigyes császár túlhatalma elől kénytelen volt Olaszországot elhagyni s Francziaországban keresni menhelyet, Becket küzdelme a királylyal igen kellemetlenül érintette. Minden áron meg kellett akadályoznia, hogy a hatalmas angol király a császárral szövetkezzék s ezért, habár szívében a Becket eljárását kétségtelenül helyeselte, nyiltan az érseket mérsékletre és engedékenységre intette. Még akkor is, midőn helyzete jobbra fordult s állása Olaszországban ismét megszilárdult, óvakodott Becket nyilt pártfogása által az angol királyt felingerelni s megelégedett a közvetítő szerepével. Közbenjárására Henrik és Becket 1170-ben Fretevalban találkoztak s látszólag kibékültek. A király csak azt követelte az érsektől, hogy ismerje el a királyság szokásait s ennek fejében megigérte, hogy ismét védelmébe fogadja és visszaadja elkobzott javait. Becket most közeli martyrságának előérzetével visszatért Angolországba. Mielőtt ugyanis Francziaországból elindult volna, kiátkozta Henrik buzgó párthiveit, a londoni és salisburyi püspököket s felfüggesztette állásuktól a durhami püspököt és a yorki érseket. E hirre a király iszonyú haragra nyúlt. «Hogyan, – így kiáltott fel – hát senki sincs e gyávák között, kiket én tápláltam, ki értem e nyomorult papon boszút állana?» A király felindulásának rettenetes következménye lett. Udvarából négy lovag átkelt a csatornán és az érseket a canterburyi székesegyházban legyilkolták. (1170. decz. 29.)

A gyilkosság – könnyű elképzelni – mély borzalmat keltett fel a keresztyén világban. Legmélyebb volt a hatás Angolországban, hol az érseket az alsó néposztály körében kegyessége és jámborsága már életében nagy népszerűségre emelte volt. A gyilkosság a martyrság dicskoszorújával övezte. Nemsokára halála után csodák történtek sírjánál s Becket Tamás az angol nemzet legnépszerűbb szentje lett. Magára Henrikre azonban nem lettek a gyilkosságnak oly rettenetes következményei, mint azt a kor szelleménél fogva várni lehetett volna. Politikai ellenfelei, a franczia király, a bloisi és champagnei grófok sürgetéseinek engedve, a pápa kijelentette, hogy ki fogja átkozni az angol királyt s Angliát interdictummal fogja sujtani, de Henrik ügyessége elhárította a veszélyt. Legelőször időhaladékot eszközölt ki, mit arra használt fel, hogy Irországban az egyház érdekeinek megfelelően háborút viselt, majd a pápa által hozzá küldött legatusokkal létre hozta a teljes kiengesztelődést. Kijelentette, hogy nem kivánta az érsek halálát, megigérte, hogy visszaadja a canterburyi érsekség lefoglalt javait, pénzt küld a szentföldre a templomosoknak és maga is keresztes hadjáratot fog viselni. Elvben lemondott a clarendoni végzésekről is, de tényleg hatalmát az angol egyház fölött tovább is megtartotta. Egész uralkodása alatt a püspökök választása az ő akarata szerint történt s a királyi tanács továbbra is megmaradt főtörvényszéknek a püspöki törvényszékek fölött.

Ha az egyházzal szemben még e válságos helyzetben sem engedett, még kevésbbé engedett a főurakkal szemben. Épen ezen időben mért érzékeny csapást a nemesség hatalmára a «paizspénz» (écuage) behozatala és a biróság reformja által. Hogy a királyságot a nemesség fegyveres erejétől függetlenítse, a nemesek személyes szolgálatát pénzben kivetett adóval, az úgynevezett paizspénzzel helyettesítette, mi lehetővé tette, hogy a kevéssé megbízható nemesi hadsereg helyett teljesen tőle függő és minden czélra felhasználható zsoldoshadsereget fogadjon. – Ugyanakkor a főnemesek kezéből kivette a sherif hivatalt s ezt, valamint a legfőbb törvényszék birói állásait, udvari szolgálatban álló törvénytudó emberekre ruházta.

A canterbury-i érsekség pecsétje.
Mezőjében Becket Tamás meggyilkolása van ábrázolva. Eredeti nagyság. A berlini királyi titkos állami gyűjteményben.

Természetes, hogy ez nem maradhatott visszahatás nélkül s az alkalmat a főnemesség elégedetlenségének kitörésére megadta a királyi család kebelében kitört egyenetlenség. Családi életében II. Henrik nem volt szerencsés. Aquitaniai Eleonorával kötött házasságából négy fia született, de az apa, anya és a gyermekek, a mint felserdültek, folytonos viszályban állottak. Mint ministereit és hűbéreseit, II. Henrik fiait is csak annyiban szerette, a mennyiben hasznukat vehette. Legidősebb fiát Henriket királylyá koronáztatta s utódjává jelölte ki, a fiatalabbaknak Francziaországban tartományokat adott, de mivel a hatalmat magának tartotta fenn, csak felizgatta és nem elégítette ki nagyravágyásukat. Az ifjabb király apósához, a franczia királyhoz menekült s erre mintegy adott jelre mindenfelől kitört a vihar. Francziaország, Flandria és Skóczia szövetkeztek II. Henrik ellen s míg a franczia hadsereg Normandiába tört, Rikhárd és Gottfried II. Henrik ifjabb fiai Aquitaniát lázították fel. Leicester gróf flamand zsoldosokat vezetett Angliába s mihelyt a skótok a határt átlépték, a központi és nyugoti grófságok bárói is fegyvert ragadtak.

E nagy veszély pillanatában mély vallásos buzgóság ragadta meg Henriket. Mintha Becket meggyilkoltatása nyomta volna lelkiismeretét, ez a király, kiről feljegyezték, hogy soha sem gyónt és hogy a mise alatt beszélgetett, írt vagy a szent képeket szokta nézni, Becket Tamás sírjához zarándokolt és ott nyilvános vezeklést tartott. És a vihar a mily gyorsan támadt, ép oly gyorsan el is enyészett. Henrik győzelmei gyorsan követték egymást. Hű vasallusai visszaverték a skótok támadását, magát a skót királyt Oroszlán Vilmost is fogságba ejtették, mire az angol felkelők letették a fegyvert (1174.). Most Henrik zsoldos hadseregével Francziaországba kelt át, kiűzte a francziákat Normandiából s Aquitaniában is elnyomta fiai felkelését. «Isten is vele van», kiáltott fel elkeseredve VII. Lajos franczia király, midőn e győzelmek hatása alatt az angolokkal Gisorsban fegyverszünetre lépett.

II. Henrik angol király († 1189.) és felesége Eleonora († 1204.)
Síremlékek a fontevrault-i zárdában, az angol királyok temetkező helyén, Maine-Loire departementben.

Győzelmét Henrik megkezdett reformjainak folytatására használta fel s mindenekelőtt a normann nemesség hatalmát még jobban megtörni igyekezett. Legfontosabb újítása volt a hadseregre vonatkozó rendelete (assize of arms), a hódítás előtti nemzeti hadsereg felújítása (1181). Már a paizspénz behozatala függetlenítette a koronát a báróktól, ez újabb rendelet pedig a hűbéri szervezet helyébe a régi hadi szervezetet léptette, melynek értelmében a hon védelmére minden szabad ember katonáskodni tartozott. A nemzeti hadsereg általános felkelését egyedül a király rendelhette el. Mint itt, úgy a közigazgatás többi ágaiban is a normann királyok despotismusát a törvény tekintélyével cserélte fel. Az 1175. óta mind sűrűbben összehívott egyházi és világi főurakból álló gyüléseken bocsátotta ki az administratio javítására czélzó rendeleteit (assize), melyek közül csak a legkiválóbbat emeljük ki. Az 1176-ki northamptoni gyülésen szabályozta az utazó birák (itinerants) és az esküdtszék intézményét. Az utazó birák – kik a királyi tanács, a curia regis tagjaiból kerültek ki – bejárták a megyéket s ellenőrizték a sheriffeket és az urak tisztviselőit. Birói működésükben támogatták őket az esküdtek; tizenkét törvénytudó ember minden századból, négy minden városból. E jurati, vagy legales homines név alatt említett emberek esküt tettek le, hogy kerületükben mindazokat törvényszék elé állítják, kiknek bűnösségéről meg vannak győződve, vagy a kiket valamely bűn elkövetésének gyanúja terhel. E rendeletben találjuk fel Anglia híres intézményének, az esküdtszéknek kezdeteit.

A felkelés és a külső ellenségek leverése után II. Henrik erősebb volt mint valaha. 1174-ben Skóczia is elismerte az angol király fenhatóságát s ugyanakkor Irország nyugoti partvidékei a fővárossal Dublinnal együtt angol uralom alá kerültek. Csak családjában nem sikerült Henriknek a békét állandóan helyreállítani. 1183-ban az ifjabb király, Henrik, másodizben is felkelt atyja ellen s felkelésének csak a halál vetett véget. Három évvel később meghalt Gottfried is s az öreg király és még életben levő fiai, Rikhárd és János között újra kitört az egyenetlenség. Mivel II. Henrik a bátyja halála után trónörökössé lett Rikhárdot megkoronáztatni vonakodott, Rikhárd hűséget esküdött a fiatal franczia királynak, Fülöp Ágostnak s együtt támadták meg az angol király francziaországi birtokait. E háborúban a szerencse elhagyta az ősz angol királyt. Ellenségei elfoglalták Mans és Tours városokat s szülővárosát, Manst, porrá égették. Legyőzetve s láz által gyötörve Henrik békét kért, elfogadta ellenfelei összes feltételeit, csak azt kivánta, hogy adják kezébe azon alattvalóinak névjegyzékét, kik ellene a franczia hadseregben szolgáltak. Midőn e névjegyzék élén legifjabb és legkedveltebb fiának, Jánosnak nevét megpillantotta, szive megtörött. «Most már – így szólott – minden közönyös előttem, önmagam és az egész világ.» Néhány napi haldoklás után, miközben e szavakat ismételte: «Szégyen, szégyen a legyőzött királyra», Chinonban meghalt (1189. julius 6.).

A megüresedett trónra Rikhárd lépett, kiben családjának jellemző vonásai, erényei és bűnei ritka módon egyesültek. Mintaképe a középkori lovagnak, rettenthetetlen merészséggel – mi számára az «Oroszlánszívű» jelzőt szerezte meg – olykor-olykor fellobbanó regényes nagylelkűséggel és költői hajlammal, e mellett erőszakos, pénzvágyó, mások jogait lábbal taposó és a legnagyobb mértékben szenvedélyes, indulatos uralkodó. Tíz évi uralkodása az átmenetet jelzi Henrik kormányzásától János uralkodásához.

Trónralépése után azonnal keresztes hadjáratra sietett s míg ő keleten harczolt, majd VI. Henrik császár fogságában sinylődött, a Plantagenetek birodalma minden izében bomlásnak indult. Fülöp Ágost franczia király felhasználva a kedvező alkalmat, elfoglalta Normandiát. Aquitaniában az urak, nem tűrhetve a Plantagenetek által megteremtett szigorú kormányrendszert, fellázadtak. Anjou, Maine és Poitou, a Plantagenet ház hatalmának bölcsője, Fülöp Ágosttal rokonszenveztek s végre János elárulva testvérét, mint előbb elárulta volt atyját, Angliában a hatalmat kezébe kerítette s mindent elkövetett, hogy bátyja börtönének ajtai ki ne nyíljanak. Nem is rajta múlt, hogy ez még is megtörtént. Az özvegy királyné anyai szeretete és Hubert canterburyi érsek hűsége mentették meg Rikhárdot. Ők eszközölték ki, hogy a Henrik császár által követelt nagy váltságdíj lefizetésére az angol egyházi és világi urak súlyos adót vállaltak el. Elhatározták, hogy mindnyájan, egyháziak és világiak e czélra évi jövedelmük egy negyedét befizetik, továbbá minden lovag-hűbér 20 soust és a cisterciták egy évi gyapjútermésüket. 1193-ban Hubert justiciariussá és helytartóvá neveztetvén ki, kiátkozta Jánost, kastélyait elfoglalta s a kivetett adót szigorúan behajtva, a fogoly király váltságdíját előteremtette. Öt évi távollét után végre 1194-ben Rikhárd visszatért Angliába, hol a távolléte alatt dúló zavarokban kifáradt nép mint a rend helyreállítóját kitörő lelkesedéssel fogadta. Vitézi hirneve, melyet a keletről szállongó hirek mesésen kiszineztek, a mily bizalmat keltettek fel barátaiban, ép oly rémülettel töltötték el ellenfeleit. «Az ördög megszabadult, vigyázz magadra», írta János Fülöp Ágostnak, midőn bátyja kiszabadulásának híre hozzá érkezett.

A nagy lelkesedés, melylyel az angol nemzet visszatérő királyát fogadta, nem sokáig tartott. Rikhárd, hogy francziaországi ellenségeivel leszámolhasson, a váltságdíj kifizetése által máris kimerült nép vállaira új és súlyos terheket rakott. Midőn a keresztes hadjáratra indúlt, a koronajószágok egy részét eladta, most ezt érvénytelennek jelentve ki, a koronajószágokat visszavette. Felújította a már évek óta feledésbe merűlt dánpénzt, a lovagoktól katonai kötelezettségük egy harmadának pénzzel való megváltását követelte és végre a cistercitáktól ismét beszedte egy évi gyapjútermelésüket. A király önkénye, a súlyos adók mind jobban elidegenítették a nemzetet Rikhárd személyétől. Midőn 1198-ban Hubert canterburyi érsek helytartó a király nevében ismét a dánpénzt követelte, a királyi tanácsban Hugó lincolni püspök oly hevesen kikelt, hogy Rikhárd tanácsosnak itélte a papság jószágait a dánpénz alól felmenteni. Ugyanekkor Londonban felkelés támadt, melyet a helytartó szigorúan elfojtott ugyan, de a mely előhirnöke volt a nemzet minden rétegét átható és a királyi önkény ellen irányuló nagy politikai mozgalomnak.

Az Angolországban szedett pénzzel Rikhárd azonnal hozzálátott a franczia földön megrendült tekintélyének helyreállításához. Anyja közbenjárására kibékült öcscsével Jánossal, az aquitaniai felkelést elfojtotta és Normandiát is kiragadta a francziák kezéből. Ezzel azonban nem elégedett meg: halálos csapást akart mérni legveszedelmesebb ellenfelére, Fülöp Ágostra. A Plantagenetek uralmától teljesen elidegenedett Normandiát, mint hadi miveleteinek alapját, megrakta brabanti zsoldosokkal, a határszélen hatalmas erősséget emelt (Château-Gaillard), szövetségre lépett a chartresi, boulognei és champagnei grófokkal és a német fejedelmek egy része által német királylyá választott unokaöcscsével, Braunschweigi Ottóval (1198). Mielőtt azonban a liga a háborút megkezdhette volna, Rikhárd Chalus vár ostrománál Limousinben halálos sebet kapott, mely őt 1199-ben sírba vitte.

I. Richárd síremléke Fontevraultban.

Rikhárdnak nem volt gyermeke s halála jeladás volt a Plantagenetek nagy birodalmának szétbomlására. Anglia és Normandia meghódoltak Jánosnak, Rikhárd öcscsének, míg Anjou, Maine és Touraine Gottfried utószülött fiát, Arthur bretagnei herczeget ismerték el uroknak. E körülményt sietett Fülöp Ágost a franczia királyok régi politikai törekvésének elérésére felhasználni. Pártfogásába vette Arthurt nagybátyja ellen, de csakhamar politikai érdekeinek fel is áldozta. A gouleti szerződésben elismerte Jánost angol királynak, ráruházta Normandiát is (1200. márcz.) s midőn röviddel utóbb másodszor is fellépett, mint Arthur ügyének védelmezője, a szerencsétlen fiatal herczeget már nem menthette meg. János a Mirabeau kastélyt ostromló Arthurt meglepte, elfogta s Rouenba vitte, hol – úgy hitték és úgy beszélték – sajátkezűleg meggyilkolta.

A franczia tartományok most másodszor is fellázadtak a rokongyilkos király ellen, Fülöp Ágost pedig Normandiába törve, azt meglepő könnyűséggel elfoglalta. Normandia lakosait semmi érdek sem fűzte a Plantagenet házhoz, melynek uralma e tartományban kezdettől fogva tisztán katonai volt, tehát a nyers erőszakon nyugodott. Félévi ostrom után 1204-ben elesett Gaillard vára is, a büszke erősség, melyet Rikhárd épített s mely előtt, midőn elkészült, elragadtatva így kiáltott fel: «Mily szép az én gyermekem, ez a csupán két éves gyermek». Az angol uralomnak Normandiában örökre vége lett. Két évvel később Anjou, Maine és Touraine is a franczia király birtokába mentek át. A Plantagenet ház az angol királyság birtokaira szorúlt s bámulatos gyorsasággal összeomlott fényes francziaországi birodalmának csak romjait tartotta meg a Garonne alsó folyása mellett elterülő Guyenne tartományban.

Ez volt a bevezetés János uralkodásához.

«Bármily undorító a pokol, Jánosnak csupán jelenléte elég volna, hogy azt mocskossá tegye.» Ez egykorú rettenetes itéletet – mondja egy modern angol történetíró – a történelem azután sem változtatta meg. «Jánosban megvoltak házának összes fényes tulajdonságai. Lelkesült a tudományokért, élvezettel olvasta Plinius munkáit, s tudós emberekkel vette magát körül; élénk, értelmes, szeretetreméltó, ellenállhatlan csábító hatást gyakorolt férfiakra ép úgy, mint asszonyokra, de belsejében minő tengere a romlottságnak. Benne úgyszólván megtestesült családjának minden bűne: fenhéjázó, önző, rettenetesen kicsapongó, kegyetlen, babonás, zsarnok; szemérmetlenül hazudott és habozás nélkül megszegte a becsület minden törvényét. Durva gyermekségétől fogva, annyira, hogy a hozzá hódolatuk bemutatása végett jött irországi főnököknek tréfából szakállát tépte; hálátlan és hűtlen atyja iránt, kit viselete sírba vitt, megőszülve idő előtt, elárulta bátyját Rikhárdot és a keresztyén világban elterjedt hír szerint megölette unokaöcscsét Arthurt. Igen rossz férj, eltaszította első nejét, Hawisiát s hűtlen volt a második, Izabella iránt; ha büntetésről volt szó, kegyetlensége a keresettségig ment; a gyermekeket éhhalálra itélte, az öregeket ólomruhákkal zuzatta össze. Udvarában minden nő ki volt téve azon király csábításainak, ki mindig kész volt áldozatainak szégyenét nyilvánosságra hozni. A vallástalanságot a legdurvább babonasággal egyesítette; hogy megvetését a papok iránt kimutassa, még koronázása alatt is hátat fordított az oltárnak, de nyakába akasztott ereklyék nélkül soha útnak nem indúlt volna».

Ez volt az a király, ki miután bűne és zsarnoksága által felidézte a franczia háborút, mely ellenfelének, Fülöp Ágostnak kezére juttatta az angol korona francziaországi tartományait, zsarnoksága miatt oly küzdelembe bonyolódott az egyházzal, mely csaknem koronájába került s végre zsarnoksága által felidézte alattvalóinak felkelését, mely Angolország szabadságának megalapítására vezetett.

Francziaországi birtokainak elvesztése után János 1204-ben visszatért Angolországba s minden eszközt mozgásba hozott, hogy elvesztett birtokai visszaszerzésére pénzt és hadsereget teremtsen. De az angol nemzet türelme már kifáradt; a közös szenvedés már ekkor lebontotta a társadalom alsó és felső osztálya közt a normann hódítás által emelt válaszfalat s 1205. nyarán, midőn a király épen Francziaországba készült hajózni, a főpapok és főurak, élükön a canterburyi érsek, tiltakoztak az önkényes, a nemzet minden jogait lábbal tipró kormányrendszer ellen. János kénytelen volt engedni, lemondott a szervezett hadjáratról, de midőn nemsokára Hubert canterburyi érsek elhalt, sietett megragadni az alkalmat, hogy egyik teremtményének beültetése által a canterburyi érseki székbe, az angol főpapság ellenzését megtörje. Feltétlen hivét, Grey János norwichi püspököt szemelte ki e fontos állásra s elődei példáját követve, kik a püspökségekkel tetszésük szerint rendelkeztek, mitsem törődve azzal, hogy a canterburyi káptalant alkotó kanonokok egyik társukat, Regináldot, már megválasztották érseknek, Grey Jánost beiktatta az érsekségbe. Két jelölt lévén, az ügy a szent-szék elé került s III. Incze pápa megragadta az alkalmat, hogy az angol egyházat is szorosabb függésbe hozza a szent-széktől. Megsemmisítette, mint elhirtelenkedettet, Regináld megválasztását, de megsemmisítette, mint törvénytelent, Grey János kineveztetését is s a követségben Rómában időző canterburyi kanonokoknak megparancsolta, hogy canterburyi érseknek az angol származású Langton István bibornokot, korának egyik legkiválóbb theologusát válaszszák meg. A pápai parancsnak engedelmeskedve, a kanonokok csakugyan megválasztották Langton Istvánt, kit III. Incze 1207 juniusban az érseki méltóságban megerősített.

Kétségtelen, hogy a pápa eljárása az angol egyház szabadságát és a király jogait egyformán sértette, de János nem volt az az uralkodó, ki a szent-székkel szemben a maga és az egyház jogait megvédeni képes lett volna. A mint Langton megválasztatásáról értesült, éktelen haragra gyúlt s esztelen haragjában elvesztette a jogos talajt, melyen kezdetben állott. Kitiltotta Langtont az országból, lefoglalta a canterburyi érsekség javait s megesküdött, hogy ha a pápa Angolországot interdictummal sújtja, kiűzi országából a papokat s megcsonkíttat minden olasz embert, ki kezei közé kerül. E fenyegetések nem ijesztették meg a pápát, 1208-ban kimondta az interdictumot, mire a király viszont az interdictumot megtartó papok jószágait lefoglalta. Egyelőre a pápa még bizonyos mérséklettel járt el, nem bántotta a király személyét, de midőn állása Németországban és Olaszországban az angol királyi családdal rokon Braunschweigi Ottó császárral szemben mindinkább megszilárdult s János szertelen dühéről, a papokon elkövetett zsarnok tetteiről naponként újabb hírek érkeztek, az egyház legerősebb fegyverével lépett fel. 1212-ben kiátkozta Jánost, megfosztotta királyi méltóságától s keresztes hadjáratot hirdetett ellene, melynek vezérletét Fülöp Ágost franczia királyra bizta. János még most is daczolt. Hajóhada uralkodott a csatornán s nemcsak meggátolta a francziák átkelését, hanem Dieppe felégetésével érzékenyen sújtotta Fülöp Ágostot. Maga János ezalatt a pápa parancsára felkelt walesieket és skótokat verte le s annyira biztosnak vélte győzelmét, hogy megengedte Northamptonban személyes jelenlétében a pápai átok kihirdetését. Az urak hűségét mindjárt a küzdelem kitörésekor biztosítottnak vélvén az által, hogy gyermekeiket kezesek gyanánt udvarában tartotta, zsarnok természete minden korlátot széttörve féktelenül elnyomott szegényt és gazdagot, gyöngét és hatalmast. A személy és vagyonbiztosság egyiránt eltünt Angliából; igazi rémuralom vette kezdetét.

De e rendszer csak egy pillanatra fojthatta el az elégületlenség kitörését s János csakhamar észrevette, hogy a talaj ingadozik lábai alatt. A püspökök egy része elhagyta az országot s a bárók csaknem egyhangúlag megigérték a franczia királynak, hogy mihelyt lábát angol földre teszi, azonnal hozzá csatlakoznak. János határtalan önbizalmát egyszerre a legmélyebb csüggedés váltotta fel. Hogy trónját megtarthassa, minden áron ki akart békülni a pápával, s azon hitben, hogy a pápát lefegyverezve, franczia és német szövetségesei segélyével halálos csapást mérhet fő-főellenségére, a franczia királyra, a pápa előtt feltétlenül meghajolt. Nemcsak azt igérte meg, hogy Langtont elismeri canterburyi érseknek, hogy a püspököket és szerzeteseket visszahelyezi javaikba s kártalanítja őket, hanem a szent-szék hűbéresének vallotta magát s megigérte, hogy évi adót fizet a pápának (1213 május 15.). E feltételek alapján a pápa legatusa visszavonta az interdictumot, feloldotta a király személyét az átok alól, mire János ünnepélyesen letette a hódolati esküt a legatus kezébe.

Most aztán az angol király egész erejével Fülöp Ágost ellen fordúlt. Oly ügyességgel, mely diplomatiai tehetségének fényes bizonysága, hatalmas ligába vonta össze a franczia király összes ellenségeit; a királyság növekvő hatalmára féltékeny franczia urakat, unokaöcscsét Ottó német császárt és a Hohenstaufok régi ellenségeit, az északnémetországi urakat. Hajóhada a csatornában tönkre verte a franczia hajóhadat s míg a flandriai gróf és Ottó a német urakkal északkeletről nyomúltak Páris felé, ő maga délről Poitouban intézte a támadást. De a franczia nemzet által támogatva, Fülöp Ágost megállotta helyét. Míg Lajos trónörökös az angol királyt Poitouban feltartóztatta, a franczia király a szövetkezett angolok és németek fölött Bouvinesnél döntő győzelmet aratott (1214 julius 27.). A háború folytatása lehetetlenné vált. 60.000 márka lefizetésével János hat évi fegyverszünetet vásárolt s legyőzetve és megalázva visszatért Angliába.

Két nagy küzdelemben a franczia király és a pápa ellen elbukott az angol király. Következett a harmadik saját alattvalói ellen. A bouvinesi ütközetet nyomban követte az angol urak felkelése s a magna charta kibocsátása és e két ország sorsára kiható ütközet következménye Francziaországban a királyság megerősödése, Angolországban épen ellenkezőleg a királyi hatalom megszorítása lett.

A magna charta alapjáúl szolgáló 1215-iki törvényczikkek hasonmása.
Az eredeti pergamentlap 55×28 cm. nagy. A British Museumban, Londonban.

Normandia és a többi franczia tartományok elvesztése mélyreható következményeket vont maga után. E tartományokból merítették a normann királyok s utódaik, a Plantagenetek, azon erőt, melylyel Angolországban minden ellenzést elfojtva, a társadalom minden osztályát hatalmuk alá hajtották. Sehol a continensen e korban a királyság nem volt ily erős, de a János alatt zsarnoksággá fajult erős királyság már nem volt összeegyeztethető a normann hódítás által Angolországba is átültetett hűbéri rendszer szellemével s a királyságot egymásután ért csapások megadták az alkalmat a visszahatás kitörésére. Míg a szent-székkel felidézett küzdelem zavarai tartottak, az angol urak nyugton maradtak, de midőn János a szent-székkel lealázó békét kötve a franczia hadjáratra indult, az északi bárók megtagadták az engedelmességet. Azon ürügy alatt, hogy a continensen nem tartoznak katonai szolgálatot teljesíteni, tényleg, mert a franczia tartományok visszaszerzését és a királyság megerősödését magokra veszedelmesnek itélték, vonakodtak a királyt a hadjáratba követni. A háború szerencsés kimenetele Jánost a helyzet urává tette volna Angliában is, de a bouvinesi csatavesztés megerősítette az urakat azon elhatározásukban, hogy a maguk és az egész angol nemzet jogait a király zsarnoksága ellen megvédelmezzék. Langton István canterburyi érsek állott a mozgalom élére s kevéssel azután, hogy János legyőzetve Francziaországból visszatért, a Saint-Edmundsbury-ban összegyűlt bárók az oltár előtt megesküdtek, hogy ha a szükség kívánja, fegyverrel is kierőszakolják a királytól Hitvalló Eduárd törvényeinek és I. Henrik chartájának megtartását. Midőn kívánságukat előterjesztették, János dühösen felkiáltott: «Miért nem kivánják királyságomat?!» s megkísértette fegyverrel adni meg a választ. Kudarczot vallott. Néhány hónap alatt mindenki elhagyta. Nemcsak a bárók és a főpapok, hanem a városok is ellene fordultak. London, Lincoln és Exeter megnyitották kapuikat a bárók hadseregének fővezére, Fitz-Walter Róbert előtt, ki magát «Isten és a szentegyház hadserege fővezérének» nevezte. A király kénytelen volt engedni s tanácskozásra hívta össze a bárókat. A runnymedei mezőn Staines és Windsor között találkozott a király a bárók hadseregével s a Themse szigetén folytatott tárgyalások eredményeképen 1215 junius 15-én aláírta az angol nemzet szabadságainak nagy chartáját.

Keletkezésének történetét illetőleg a magna charta élesen különbözik a régibb királyok, I. Henrik, I. István és II. Henrik szabadságleveleitől. Ezek az uralkodók önkéntes adományai voltak, ellenben a magna charta fegyveres erővel kicsikart szerződés a király és a nemzet között. Lényegében azonban – mint az angol történetírók joggal kiemelik – a magna charta, az angol nemzet politikai függetlenségének e szilárd alapja, nem tartalmaz semmi újat s nem is törekedett valami eddig ismeretlen elvet felállítani. Alapja I. Henrik szabadságlevele, kibővítve II. Henrik közigazgatási és bírósági reformjai által; csakhogy a mi a megelőző oklevelekben nem volt elég világosan kifejezve, azt a magna charta szerzői a megváltozott körülményekhez alkalmazták, szabatos és világos formába öntötték.

Nagy jelentősége e szabadságlevélnek abban áll, hogy nem egyes társadalmi osztályoknak, hanem az egész nemzetnek szólt s minden polgárnak megadta azt, mit az államtól első sorban követelhet, személyének és vagyonának biztonságát: «Szabad embert nem lehet elfogni, elzárni, vagy javaitól megfosztani, vagy törvényen kivül helyezni, vagy bármi módon javaiban bántani; kötelezzük magunkat, hogy szabad emberekkel szemben az ő velök egyenlők itélete alapján a törvényeknek megfelelően járunk el.» Megerősítette a charta II. Henrik birósági reformjait, az esküdtek intézményét s állandó helyhez kötötte a királyi tanács bírósági osztályát. «Megigérjük – így szól tovább az oklevél – hogy az igazsággal vásárt nem űzünk s hogy mindig méltányosak és részrehajlatlanok leszünk.» Ép így gondoskodott a charta a vagyonbiztosságról. Hogy a törvénytelen adókivetéseknek elejét vegye, meghatározta, hogy a királynak csak három esetben van joga a hűbéri jog szerint pénzsegítséget követelni (fogsága esetén, vagy midőn legidősebb leányát férjhez adja, vagy legidősebb fiát lovaggá avatja). Minden más esetben csak a királyság nagy tanácsának beleegyezésével szedhet a király pénzsegítséget vagy paizspénzt. Meghatározza a nagy tanács összehívásának módját is; a főpapok és a legelső világi urak személyre szóló meghívó levelek alapján, a korona többi vasallusai a sherif felhívására gyűlnek össze.

Az egész nemzet szabadságain kívül a charta a rendi jogokat is biztosította. Megerősítette a papság régi kiváltságait s védelmébe vette a nemességet a királynak mint hűbérúrnak túlkapásai ellen. Pontosan megállapította a király hűbéruri jogait, a hűbérek örökösödésénél, a kiskorú hűbéresek gyámságánál és az özvegyek férjhez adásánál. Mint a királynak, úgy az uraknak is eltiltotta, hogy hűbéreseiktől a három meghatározott eseten kívül pénzsegítséget követeljenek. Nem feledkezett meg a charta a polgári osztályról sem. A városokat felszabadította az önkényes adók alól s megerősítette régi szabadságaikat. «London városa élvezze ép úgy, mint azelőtt, összes kiváltságait és szabadságait szárazon ép úgy, mint tengeren. Ezenfelül megadjuk királyságunk összes városainak, községeinek és kikötőinek régi szabadságait és szokásait.» A kereskedőknek biztosította a szabad járás-kelést s elrendelte a súly és mérték egységét a királyság egész területére.

Végre gondoskodni kellett a chartában foglalt határozatok végrehajtásáról is. E czélból a charta kötelezte a királyt az idegen zsoldosok elbocsátására, a kezesek visszaadására és elrendelte a nemesség által választandó huszonnégy báróból álló bizottság felállítását. E bizottság felhatalmazást nyert, hogy a királyt szükség esetén fegyverrel is kényszeríthesse a chartában foglalt szabadságok megtartására.

Fitzwalter Róbert pecsétje.
Eredeti nagyságban. A berlini kir. állami titkos gyűjteményben.

Nem igen lehetett várni, hogy az az uralkodó, ki már számtalan esetben kimutatta, hogy a királyi eskü szentségével mit sem törődik, e zsarnok hajlamait annyira korlátozó oklevelet tiszteletben fogja tartani. Már csak az a körülmény, hogy tetteinek ellenőrzését a 24 báróból álló bizottságra ruházták, vérig sértette János büszkeségét. «Huszonnégy királyt adtak nekem», kiáltott fel dühében s alighogy letette az esküt, már annak megtörésére gondolt. Hűbérurához, a pápához fordult segítségért s III. Incze, ki e tudta és beleegyezése nélkül létrejött oklevélben hűbérúri jogainak megsértését látta, nem habozott segítségére sietni. Feloldotta Jánost esküje alól, a nagy chartát érvénytelennek nyilvánította s Langton Istvánt felfüggesztette méltóságától. Most János fegyverhez nyúlt. Régi zsoldosaihoz újakat toborzott s meglepő gyorsasággal elfoglalta az ország középső részeinek legfontosabb erősségeit. Rövid idő mulva még csak London maradt a felkelők birtokában s János fegyvereinek szerencséjétől felbátoritva, a pápa kiátkozta a király ellen fegyverben álló bárókat, Londont pedig interdictummal sújtotta. Kétségbeesésükben a bárók János régi ellenségéhez, Fülöp Ágost franczia királyhoz fordultak s a koronát fiának, Lajos herczegnek felajánlották. Lajos a felajánlott koronát a pápa fenyegetései ellenére elfogadta s 1216 májusban egy franczia hadsereg élén bevonult Londonba, a városokat és a bárók legnagyobb részét a maga pártjára vonta. János ügye elveszettnek látszott. Miután franczia zsoldosai is cserben hagyták – mert, mint mondották, franczia herczeg ellen nem harczolhatnak – London alól a walesi határokig vonult vissza s innen készült egy újabb hadjáratra, midőn rövid betegség után 1216 október 12-én Newarkban elhalt.

János halála hirtelen megváltoztatta a helyzetet. Tíz éves fia, Henrik helyett a hazafias érzelmeirőI ismert főúr, Pembroke Vilmos gróf vette kezébe a kormányzást s mihelyt a kis király koronáztatása alkalmával az esküt a magna chartára letette, az angol bárók a franczia herczeg pártját elhagyva, III. Henrikhez csatlakoztak. Méltatlannak találták, hogy ártatlan fia bűnhődjék atyja bűneiért s a mi még fontosabb, szabadságaik fentartására több biztosítékot nyújtott III. Henrik kiskorúsága, mint az erőteljes s hozzá idegen hatalomra támaszkodó franczia herczeg uralkodása. Ily körülmények között a pápa által is kiátkozott Lajos törekvése, hogy az angol koronát megszerezze, sikerre nem vezetett. Lincoln mellett csatát veszített s midőn az angol tengerészek hajóhadát is megsemmisítették, elfogadta az angol uraktól ajánlott békefeltételeket. Lemondott a koronáról, viszont az angol urak megtérítették hadi költségeit s párthiveinek visszaadták elkobzott birtokaikat. Midőn Lajos herczeg 1217 őszén Francziaországba visszatért, az alkotmányért vívott nagy küzdelem első része véget ért. A kibékülés teljesnek és őszintének látszott a király és a nemzet között s ennek kifejezésére a másodszor is megkoronázott király némi megszorítással, nevezetesen a bárók fegyveres ellentállási jogának kihagyásával a magna chartát másodszor is ünnepélyesen megerősítette.

III. Henrik hosszú uralkodását (1216–1272) a magna charta fentartásáért vívott nagy küzdelmek töltik be. A nemzet erőinek az az egyesülése, mely a franczia herczeget távozásra kényszerítette s a legitimitás elvét diadalra juttatta, tartós nem lehetett. A király és a nemzet még nagyon távol állottak egymástól s néhány év tapasztalatai csakhamar kimutatták a charta gyönge oldalát: nevezetesen a kellő biztosíték hiányát a chartában összefoglalt nemzeti szabadságok fenntartására. A király nem feledhette, minő hatalmat gyakoroltak ősei s minduntalan megkísértette lerázni a charta által rárótt megszorításokat s a nemzet nem talált más eszközt a sérelmek orvoslására a fegyveres ellentállás kétélű jogánál. Innen támadtak azon küzdelmek, melyek kifelé az ország erejét megbénították, benn a nemzet jólétén nem egy sebet ejtettek, de a melyek végeredményökben az egymással szemben álló erők egyensúlyára, a parlamentáris állami élet kezdeteire vezettek.

Míg a kiskorú király nevében a kormányt Pembroke Vilmos, majd ennek halála után a II. Henrik iskolájában nevelkedett Bourg Hubert és Langton érsek vezették, Angolország belbékét élvezett. A kormány a magna chartát megtartotta s a mindgyakrabban összehívott rendi gyűlések, melyek ez időben veszik fel a parlament nevet, a nemesség és papság befolyását a kormányra mindinkább megszilárdították. De midőn a király nagykorúvá lett s 1232-ben a vaskezű, de az ország érdekeit mindig szem előtt tartó Bourg Hubert megbuktatása után személyesen kezdett kormányozni, a régi ellentétek a király és a nemzet között újra fölmerültek. III. Henrik bel- és külpolitikája, kormányzásának egész rendszere mély elégületlenséget keltett fel s a nemzetet lassanként a felkelés mezejére hivta ki.

III. Henrik sok tekintetben ellentéte volt atyjának. Szeretetreméltó vidámsága és nyájas modora élesen elütött atyja sötét gonoszságától s még inkább csekély politikai tájékozottsága atyjának mély és éles értelmétől s kiváló politikai ügyességétől. Mint atyja, ő is kegyenczekkel vette magát körül, de míg ezek csak eszközök voltak János kezében, III. Henriket teljesen kegyenczei vezették. És e kegyenczek még csak nem is angolok voltak, hanem idegenek, anyjának és nejének franczia rokonai, kik az angol viszonyokat vajmi kevéssé ismerték s a királyt a kül- és belpolitika terén egyaránt összeütközésbe hozták az ország érdekeivel és a nemzet akaratával.

Bármily ellenszenvet keltett fel az angoloknál a continentális háború, III. Henrik újra kisérletet tett az atyja által elvesztett franczia tartományok visszaszerzésére. Felhasználva a IX. Lajos kiskorúsága alatt Francziaországban kitört zavarokat, 1230-ban Bretagneban partra szállt, de lanyhán segíttetve az angol uraktól – még első ministere, Bourg Hubert is mindent elkövetett a hadjárat sikerének megbénítására, – semmi eredményt sem tudott kivívni. 1242-ben felbátorítva a francziaországi mozgalmaktól, szövetségben a IX. Lajos ellen fellázadt La Marche gróffal, megújította a háborút, de Saintes falai alatt csatát veszítve sietett fegyverszünetre lépni, mely ismételten megújítva az 1259-iki békére vezetett. Guyenne és Gascogne, mint franczia hűbérek az angol korona birtokában maradtak, de a Plantagenet-ház többi tartományairól III. Henrik is, mint egykor atyja, kénytelen volt ünnepélyesen lemondani.

Ez eredménytelen, a király pazar költekezései miatt különben is rendetlen kincstárt teljesen kimerítő hadi vállalatoknál még nagyobb elégületlenséget keltett fel Henrik szoros szövetsége a szentszékkel. Mióta János a pápa hűbéresének vallotta magát, a szent-szék meleg pártfogásába vette az angol királyi házat s nem utolsó része volt abban, hogy János halála után a korona Henrikre szállott. III. Henrik nem volt hálátlan a szent-szék iránt s készségesen utat nyitott országába a pápai főhatalomnak. Langton erélye és hazafisága egyideig mérsékelte a római udvar túlkapásait, de midőn Langton meghalt s a szent-szék a II. Frigyes császár ellen vívott élethalál küzdelemben pénzforrásait kimerítette, a pápák pénzkövetelései a hűbéres Angolországgal szemben mind tűrhetetlenebbek lettek. Langton halála után a szent-szék az ország jövedelmének tizedét követelte s midőn ez ellen még a főpapok is tiltakoztak, a pápa a papságot kiátkozással hallgattatta el. Ugyanekkor az angol beneficiumokat Rómában áruba bocsátották s a legjövedelmezőbb papi állásokat a pápa olasz emberekkel töltötte be.

Betetőzte az általános elégületlenséget az idegenekkel megtöltött udvar minden törvényt lábbal tipró kormányzása. Nemcsak a király környezete állott idegenekből – feljegyezték, hogy még az udvari bolond is Poitouból való volt – hanem a legfontosabb birói és közigazgatási hivatalok is oly emberek kezébe kerültek, kik az angol törvényeket nem ismerve, a magna chartát minduntalan megsértették. A szerencsétlen continentális háborúk és személyes pazarlása miatt minduntalan pénzügyi zavarral küzködő király kincstára megtöltésére minden eszközt jónak talált. Az üres püspökségek és apátságok jövedelmeit lefoglalta, a nemességre és a papságra nagy adókat vetett, a népet a régi, annyi panaszra okot szolgáltató erdőtörvényekkel zaklatta s a folyton költözködő udvar egymásután kiélte az ország minden vidékét. Az alkotmányosság látszata mindazáltal némileg enyhítette a kormány törvénytiprását. Henrik valahányszor bajba jutott, összehívta a nagy tanácsot, vagy mint már akkor nevezték, a parlamentet s hogy pénzt kapjon, nem habozott megújitani az esküt a nagy chartára. Csakhogy a mily könnyen letette az esküt, ép oly könnyen meg is szegte azt. Végre kifáradt az urak türelme. Midőn a király 1243-ban új pénzköveteléssel állott elő, az urak kijelentették, hogy csak azon feltétellel hajlandók a pénzsegítséget megszavazni, ha a király elismeri, hogy a tanácsnak joga van a legfőbb országos állásokat saját választása szerint tölteni be. Nem lehetett várni Henriktől, hogy ezen feltételt elfogadja s nem is tette. A legnagyobb méltatlankodással utasította vissza az urak ajánlatát s készebb volt ezüst edényeit árúba bocsátani, mintsem hogy egyik legfőbb királyi jogáról lemondjon. De az 1243-iki nagy tanács erélyes fellépése nyilvánvalóvá tette a mély ellentétet a király és a nemzet között, a nemzet nagymérvű bizalmatlanságát a király kormánya iránt. Az urak körében hatalmas ellenzék alakult, mely az egész nemzet rokonszenvére támaszkodott. Csak még a vezér hiányzott, ki az ellenzéket s vele a nemzetet a szenvedőleges ellentállásból a cselekvés terére ragadja s ez is akadt nemsokára, még pedig a király közvetlen környezetéből, Montfort Simon személyében.

Montfort Simon az albigensi hadjáratok híres vezérének harmadszülött fia, egyike volt az ezen korban épen nem ritka franczia uraknak, kik egyszerre két ország fiainak vallották magukat. Franczia családból származott, de atyja angolországi birtokos is volt s Montfort Simon, mint a Leicester grófság örököse, sorsát igen korán az angol királyi családhoz és Angolországhoz kötötte. Egyideig III. Henrik bizalmasaihoz tartozott, kinek nővérét, Plantagenet Eleonorát nőül is vette, de a bizalmas viszony e két annyira különböző jellemű férfiú között nem sokáig maradhatott fenn. Montfort már 1240-ben elhagyta Angolországot s előbb Rómába, majd Palaestinába zarándokolt. A szent földön hősiesen küzdött a keresztesek soraiban, de midőn innen 1242-ben visszatért, Henrik csupa szeszélyből száműzte. Nemsokára ismét kibékültek s 1248-ban Montfort átvette Gascogne kormányzóságát. Mint kormányzó rendkívüli erélyt fejtett ki a III. Henrik rossz kormányzata alatt fejetlenségbe merült tartomány ügyeinek rendbe hozására. Miután Angolországból sem pénzt, sem hadsereget nem kapott, hogy a féktelen gascognei nemességet engedelmességre szorítsa, kénytelen volt a városokat, első sorban Bordeauxt keményen megadóztatni. Czélját elérte, rendet teremtett, de kérlelhetlen szigora által a nemességet és polgári osztályt egyformán maga ellen ingerelte. Az ellene emelt panaszok következtében visszahivatván, élére állott az angol aristokratikus ellenzéknek, melynek vezetésére kipróbált katonai tehetsége, kiméletet nem ismerő erélye és rendületlen meggyőződése az általa képviselt ügy igazságában kiválóan képesítették. Mint az angol ellenzék vezére, a magna chartában foglalt szabadságok fenntartását és tovább fejlesztését tűzte ki feladatául s a mint egyszer e szerepre vállalkozott, kitűzött czéljától semmi tekintet el nem tántoríthatta. Elveihez való szilárd ragaszkodását vérével pecsételte meg s míg ellenfeleinek halálos gyűlölete a síron túl is üldözte, párthivei, s ide tartozott az angol nemzet nagy tömege, életében mint szentet halála után mint Anglia szabadságának vértanuját tisztelték.

A régóta készülődő vihar az oxfordi parlamentben 1258-ban tört ki. Az 1257-ik inséges esztendő, a király megújuló pénzkövetelései, hogy fia Eduárd számára a szent-szék által felajánlott siciliai koronát megszerezze, a francziák és Llewelyn walesi fejedelem ellen viselt szerencsétlen háborúk a legnagyobb mértékben felizgatták a kedélyeket. A bárók a gyűlésre fegyveresen jelentek meg s nevökben Montfort Simon egy bizottság választását követelte az állam reformálására. E reform-bizottság egy tizenöt tagból álló tanácsot választott a király oldala mellé s kötelezte a justiciariust, kanczellárt és a királyi várak kormányzóit, hogy mindenben a tanács utasítását kövessék. A justiciarius, kanczellár és a kincstartó tartoztak minden évben a tanács előtt számot adni hivatalukról. Kimondotta a reform-bizottság, hogy a grófságok sheriffjeit, kik ingyen tartoztak igazságot szolgáltatni, a grófság legelőkelőbb nemesei választják és hogy minden évben három parlament jöjjön össze, akár összehivja a király, akár nem. A király nem állhatott ellen a fegyveres nemesség követeléseinek, elfogadta az «oxfordi provisiók» név alatt ismeretes végzéseket s letette újból, most már hetedízben, az esküt a magna chartára. A hatalom ezzel kiesett kezéből. A tizenötös tanács észrevétlenül a királyság egész tekintélyét birtokába vette. Az idegen kegyenczeket távozásra kényszerítette, eltiltotta a papoknak és világiaknak egyiránt, hogy Rómába pénzt küldjenek, békét kötött a walesiekkel s Montfort közvetítésével véget vetett a franczia háborúnak is.

Az aristokratia diadala teljes volt. Az oxfordi provisiók a királyság nevét meghagyva, tényleg Angolországot aristokratikus köztársasággá változtatták át s míg Montfort a külbéke helyreállítása végett a franczia udvarnál időzött, egymásután oly rendeletek jelentek meg, melyek arra mutattak, hogy az urak a királyságon nyert győzelmet a magok számára akarják kizsákmányolni. Montfort visszatérése Francziaországból fordulatot idézett elő. Ő az oxfordi provisiókat az egész nemzet vivmányainak tekintette s nemcsak a király hatalmát akarta korlátok közé szorítani, hanem a nép nagy tömegét is oltalmába fogadta az urak visszaélései ellen. Ez által a reform művének szélesebb alapot és demokratikus szinezetet adott, maga részére vonta a városokat, de viszont maga ellen ingerelte az urakat, kik közül sokan készek voltak Montfort és a városok ellen a királysággal kezet fogni.

Angol lovag a XIII. század végén.
Állítólag Monforti Wellisburne Richard síremléke a hitchendoni templomban, Buckinghampshireben.

III. Henrik csak e pillanatra várt. A kényszerűség előtt egy időre meghajolt, de a mint a körülmények kedvezőbben alakultak, kész volt esküjét ismét megszegni. Az urak között támadt meghasonlást ügyesen élesztve, szövetkezett a Glocester gróf által vezetett feudalis párttal s miután a pápa, mint hűbérura, 1261-ben esküje alól felmentette, fegyvert fogott hatalma visszaszerzésére. A polgárháború kitört. – Míg azonban a király a Csatornán túl Francziaországban keresett támogatást, Montfort a polgári osztály támogatásával egymásután elfoglalta a királyi várakat s állását mindinkább megszilárdította. Henrik kénytelen volt az alkudozások terére lépni s az egymással szemben álló pártok megegyeztek, hogy Szent Lajos franczia királyra bízzák a király és nemzet között fennforgó ügy eldöntését. De midőn Szent Lajos mindenben a király javára döntött, s itéletét a pápa is megerősítette, Montfort és a londoni polgárok újra fegyvert fogtak.

Az eldöntés 1264. május 14-én Lewes mellett következett be. Montfort teljes diadalt aratott; maga a király, öcscse Cornwallis Rikhárd és Eduárd trónörökös számos lovaggal együtt a győző hatalmába kerültek.

A lewesi győzelem a hatalmat Montfort kezébe juttatta. A király kénytelen volt megesküdni a magna chartára és a módosított oxfordi provisiókra, kegyelmet adott ellenfeleinek és a trónörökös Eduárdot kezesképen Montfort kezei közt hagyta. A rögtön ezután összehivott parlament a legfőbb hatalmat egy háromtagú bizottságra (Montfort Simon, Glocester gróf és a chichesteri püspök) ruházta. Ezek nevezik ki a király tanácsosait, az erősségek parancsnokait és az összes főbb hivatalnokokat. De az új kormánynak nagy nehézségeket kellett leküzdenie. A király pártja nem adta fel ügyét. A királyné Francziaországban zsoldosokat toborzott egy újabb hadjáratra, a pápai legatusok útban voltak, hogy a pápa által Montfort Simonra és párthíveire kimondott átkot kihirdessék s végre a walesi határokon az urak fegyverben állottak Montfort ellen, ki a gyülölt walesiekkel szövetkezett. Ily körülmények között Montfort, hogy hatalmát és a dolgok új rendjét biztosítsa, 1265 január 25-re új parlamentet hívott össze, melybe az urak és püspökök mellé meghivta a megyék és városok követeit is, két lovagot minden megyéből és két polgárt minden városból. Ez az első parlament az angol történelemben, melyben a közrend képviselői is ott ültek a főrendek mellett, hogy az államhatalomban részt vegyenek.

A parlament helyeselte az új alkotmányt, a király is újból megesküdött rá, de azért a visszahatás mégis bekövetkezett. A trónörökös Eduárd herczeg fogságban tartása mélyen sértette az angol nemzet nagy tömegének loyalis érzelmeit, a Montfort által követett demokratikus irány és szigorú rend, mely néha önkénynyé fajult, még az eddig vele tartó főurakat is a király táborába hajtotta. Midőn 1265 tavaszán Eduárd herczeg fogságából megszabadulva, fegyvert ragadott, a bárók nagy többsége hozzá csatlakozott. Az első kisebb vereségek, melyeket Montfort csapatai szenvedtek, általánossá tették az elpártolást s az Evesham mellett vívott döntő ütközetben Montfort Simon hősies küzdelem után legidősebb fiával és utolsó párthiveivel együtt a csatatéren maradt. (1265 aug. 4.) «Feláldozta nemcsak vagyonát, hanem életét is, – mondja egy kortársa – hogy a népet az elnyomás alól felszabadítsa, hogy az igazságot és szabadságot megalapítsa.»

A nagy hazafi halálával nem bukott el az ügy, melynek diadaláért küzdött. Egyelőre azonban heves visszahatás következett be. A győztes királypártiak Montfort hívei ellen, igen gyakran a politika ürügye alatt személyes érdekeket hajhászva, vad üldözést kezdettek s néhány hónapon át rablás és gyilkolás töltötte be a megelőző polgárháborúk alatt különben is annyit szenvedett országot. A győztes párt által összehivott parlament még azt is szükségesnek tartotta eltiltani, «hogy Montfort Simont szentnek és igaznak tartsák, s hogy oly híreket terjeszszenek, mintha csodákat mivelne». De épen ezen körülmény, a nép határtalan tisztelete Montfort emléke iránt, kinek sírjához a tilalom ellenére tömegesen zarándokoltak a betegek és nyomorékok, hogy gyógyulást nyerjenek, meggyőzte a királyt, hogy politikai rendszerét meg kell változtatnia. Az 1267-ben Malebridgeban tartott országgyűlésen újra esküt tett le a magna chartára s közbocsánatot hirdetve, a belbékét helyreállította. A királyság visszanyerte az oxfordi provisiók által elvett jogait, de viszont elismerte, most már őszintén, és tiszteletben tartotta a magna charta által hatalma elé vont korlátokat. Ezen az alapon fejlődött tovább a következő félszázad alatt Angolország alkotmánya. Király és a nemzet egyetértettek abban, hogy paizspénzt és más rendkívüli adót a király csak a korona vasallusainak beleegyezésével vethet ki s Montfort küzdelmeinek megbecsülhetlen vívmánya maradt, hogy lassanként a király is elfogadta azon nézetet, hogy a korona vasallusai mellett helyök van a parlamentben a kis nemesség és a városok képviselőinek is. Az adómegszavazás joga volt azon alap, melyből a parlament minden más joga lassanként és természetszerűen kifejlődött. Szokás lett az adó megszavazása előtt a nemzet sérelmeit beterjeszteni s a király pénzkivánságainak teljesítését a sérelmek orvoslásától, esetleg új jogok adományozásától, helyesebben elismerésétől tenni függővé. E szokást az idő lassanként törvény erejére emelte s III. Henrik nagy érdeme, hogy az eveshami csata után uralkodása hátralevő éveiben a magna charta szigorú, lelkiismeretes megtartása által az alkotmányos állami élet ezen sarkalatos alapelveinek megszilárdulását lehetővé tette, sőt elősegítette.