III. RÉSZ.
A PÁPASÁG ÉS A CSÁSZÁRSÁG KÜZDELME.

XVII. FEJEZET.
Welfek és Staufok.

Valahányszor az uralkodó család kihalásával a német trón birtoka megüresedett, az uj király választásánál a rokonsági összeköttetést a kihalt uralkodó családdal döntő fontosságú tényezőnek tekintették. E szempontból V. Henrik halála után első sorban Hohenstaufen Frigyes sváb herczeg tartott igényt a királyi méltóságra. A harmincznégy éves sváb herczeg, IV. Henriknek nő ágon unokája, akkor férfikora virágában állott, s mint feje a Waiblingen-családnak, bátyja Konrád frank herczegnek s mint a hatalmas Welf Henrik bajor herczeg veje, hatalmánál és családi összeköttetéseinél fogva is a legalkalmasabb embernek tünt fel a német korona viselésére. Csakhogy a megváltozott idők jele képen most már a szent-szék is nagy befolyást gyakorolt a német trón betöltésénél. Alig értesültek Rómában – hol 1124-ben elhalt II. Calixtus helyét II. Honorius foglalta el – V. Henrik haláláról, az új pápa legatusai Németországba siettek, hogy a királyválasztó birodalmi gyűlésen a szent-szék érdekeit megoltalmazzák. A szent-szék érdeke pedig a Hohenstaufen-család mellőzését követelte, részint azért, hogy a német korona választási jellege minden kétségen felül emeltessék, részint s még inkább azért, mert a Hohenstaufen-család IV. és V. Henrik idején a szent-szék hívei ellen folytatott küzdelemben emelkedett fel. Előrelátható volt, hogy a sváb herczeg a frank királyok politikáját fogja követni, holott Rómában a megváltozott viszonyok szerint a wormsi concordatum megváltoztatását kivánták és tervezték a német egyház teljesebb függetlenítésére.

A pápai legatusok hamar megtalálták a pártot, melyre a Hohenstaufen-család híveivel szemben támaszkodhattak. A Rajna-parti püspökök, élükön Adalbert mainzi érsekkel, feltétlen hívei voltak a szentszéknek; hozzájok csatlakoztak a tartományi önállóságukra féltékeny szászok, kik Hohenstaufen Frigyesben a délnémetet és a kihalt frank család örökösét gyűlölték s végre a fejedelmek nagy része, kik a forchheimi gyűlés határozatát, a szabad választást a Hohenstaufok igényeivel szemben érvényre akarták emelni. E párt jelöltje Lothár szász herczeg volt, a Supplinburg-család utolsó férfitagja, ki leányát és örökösét a Welf bajor herczeg fiával eljegyezvén, megnyerte jelöltsége számára a leghatalmasabb német fejedelem támogatását is. A bajor herczeg csatlakozása eldöntötte a pápai párt győzelmét. Az Adalbert mainzi érsek által, nem tudjuk minő alapon összeállított választó collegium Lothár szász herczeget királylyá választotta s némi ingadozás után a pápai legatusok közbenjárására Frigyes sváb herczeg kivételével az összes fejedelmek elismerték Lothárt német királynak.

Lothár megválasztatása felújította Németországban a régi ellentéteket. Szoros összeköttetése a Welf-családdal szembe állította az északnémeteket a Hohenstaufen-család által képviselt délnémetekkel, míg ugyanakkor az új német király a frank császárok pápaellenes politikáját képviselő sváb herczeggel szemben, megválasztatása körülményeinél fogva, kénytelen volt a pápai pártra támaszkodni. Felemeltetése épen ezért Rómában nagy örömet s azon reményt keltette fel, hogy a wormsi concordatumban a császár számára fentartott jogokat az új német király kész lesz elejteni s így a szigorú reformpártiak régi óhajtása: a német egyház teljes függetlenítése a világi hatalomtól, most megvalósítható lesz. Egy egykorú tudósítás szerint Lothár hálából megválasztatása után beleegyezett, hogy «az egyház megkapja a mindig kivánt szabadságot, hogy a választás szabad legyen a király jelenléte nélkül s a császár csak azt a jogot tartsa meg, hogy a szabadon választott és az egyházi törvények szerint felszentelt főpapot a kormánypálcza átadása által a regaliákkal ünnepélyesen felruházza». E tudósításban nem sok a valószínüség. Tényleg Lothár – bár megválasztatását a pápai pártnak köszönhette – királyi jogaihoz szivósan ragaszkodott s a wormsi concordatumban a király számára fentartott jogokat egy perczig sem szünt meg gyakorolni. Ezt annyival inkább tehette, mert uralmának megszilárdulását nem a szent-szék támogatásának, hanem saját erejének köszönhette.

Lothárnak mindjárt trónralépése után a Hohenstaufen-családdal kellett leszámolni. Kétségtelen volt, hogy a reményeiben csalatkozott sváb herczeg önkényt nem fog meghódolni s Lothár, alig hogy király lett, az 1125-iki regensburgi birodalmi gyűlésen egyenesen megtámadta a Hohenstaufen herczegeket, visszakövetelvén tőlük a frank császárok örökségéből mindazt, mi nem szorosan vett allodialis birtok, hanem elkobzott, tehát koronabirtok volt. Ez tulajdonképen hadizenet volt s a hosszas alkudozás után csakugyan kitört háborút a király oldala mellett első sorban a fiatal Welf Henrik bajor herczeg vezette, ki 1127-ben Lothár leányát, Gertrudot, nőül vévén, örököse lett a szász herczegek régi igényeinek és törekvéseinek. Így kerültek – most első ízben – egymással szembe a Welf és Waiblingen (a Hohenstaufen-család régi vára) párt, s így keletkezett e két család versengéséből két pártelnevezés – guelf és gibellin – melyek jelentésüket több izben megváltoztatva, az egész középkoron át visszhangzanak Németország és Olaszország politikai történetében és belküzdelmeiben.

A háború első éveiben a szerencse nem kedvezett Lothár fegyvereinek. Csehországban nem volt képes jelöltjének a herczegi méltóságot megszerezni; Szobeszláv, az ellenjelölt, kiverte a német hadakat s a király Nürnberg ostrománál is kudarczot vallott. E siker által felbátorítva, a Hohenstaufen-párt 1127 végén ellenkirályt állított fel Konrád frank herczeg személyében s a küzdelmet a Welf-párt ellen Olaszországban is megkezdte. 1128 elején Konrád a milanóiakkal szövetkezve, Felső-Olaszországban sikerrel harczolt; a milanói érsek Monzában olasz királylyá koronázta; de az erők szétforgácsolása a Hohenstaufenek bukását idézte elő. Míg Konrád Olaszországban hasztalan küzködött, hogy királyságát megszilárdítsa, Lothár a Felső-Rajna mellett és a frank herczegségben a legjelentékenyebb várakat és városokat meghódította. Sváb birtokaikra szorítva a Hohenstaufen testvérek nem voltak képesek a küzdelmet tovább folytatni s 1134-ben allodialis és hűbéri birtokaik megtartásának fejében meghódoltak. Az 1135 tavaszán Bambergben tartott országgyűlésen Lothár kihirdette az egész birodalomra szóló békét.

A belbéke helyreállításának hatása csakhamar érezhetővé vált a külügyi viszonyokban, a birodalom tekintélyének emelkedésében. Dániában előbb Erik, majd Magnus királyok német hűbéreseknek vallották magukat, sőt Magnus egyenesen kijelentette, hogy a dán király csak a császár beleegyezése után foglalhatja el a trónt. Csehország még a Hohenstaufen-párt megtörése előtt meghódolt (1130) s III. Boleszláv lengyel herczeg sem mert a német király erejével daczolni. A Boleszláv által pártolt Borics magyar trónkövetelővel szemben Lothár II. Béla magyar király ügyét vette védelmébe. Hálából a magyar követek kijelentették, hogy Magyarország «mindenestül teljesen a császár rendelkezésére áll»; Boleszláv pedig hűséget esküdött Lothárnak, évi adóra kötelezte magát s Pomeraniát hűbérül vette a német király kezéből (1134). A belbéke helyreállítása különösen javára vált a német befolyás egy idő óta fennakadt terjeszkedésének az Elbe és Odera mellékén. Lothár a szász törzsnek az investitura küzdelem kitörése óta más irányba terelt erejét ismét e térre fordította s N. Károly és N. Ottó példájára a hódítást a keresztyénség terjesztésével hozta szoros kapcsolatba. Mint egykor a benczések, úgy most az épen ekkor keletkezett új szerzetes-rendek, a Lothár által melegen pártolt cisterciták és premontréiek, lettek az Elbe és Odera melléki szláv népek apostolai és a keresztyén műveltséggel együtt a német befolyás buzgó terjesztői és támaszai. Mint szász herczeg és mint az egyházi párt embere, Lothár egyiránt támogatta e keleti vállalatokat. Magdeburg, a keresztyén hit terjesztésének központja, egyidőre ismét metropolisa lett a római szláv keresztyénségnek. Lothár közvetítésére a pápa az összes lengyel és pomerániai püspökségeket a magdeburgi érsek alá rendelte (1133). Igaz, hogy ez nem sokáig tartott, mert Norbert magdeburgi érsek halála után a pápa ismét visszaadta Gnesennek régi kiváltságait (1135); de nagy és állandó eredménye volt a premontréiek működésének s Lothár szláv politikájának, hogy Pribiszlav, Brandenburg vend fejedelme, felvette a keresztyénséget s országát fiutódok nem létében az ascaniai Medve Albertnek, az északi határgrófság urának hagyta. Ez lett csirája Brandenburgnak, Poroszországnak és a modern német császárságnak.

A mily mérvben megerősödött a német királyság és növekedett a birodalom tekintélye Lothár alatt, ép oly mérvben gyöngült a pápaság ereje és tekintélye a szent-szék diadalának nevezhető wormsi concordatum után. II. Calixtus utóda, II. Honorius (1124), győzelemre juttatta a szent-szék tekintélyét Németországban Lothár megválasztatása által, de magában Rómában és Dél-Olaszországban nem volt képes a politikája elé gördülő nehézségeket eltávolítani. A feudalis pártok ismét felelevenedtek Rómában; a letünt Tusculumi grófok és Crescentiusok helyébe ugyanazon törekvésekkel a hatalmas Frangipani és Pierleoni családok léptek s pártküzdelmeik zaja betöltötte az örök város utczáit. Féktelen alattvalóival szemben a pápa jóformán tehetetlen volt s zavarát növelte, hogy helyzete dél-olaszországi hűbéreseivel, a normannokkal szemben is rosszabbra fordult.

Azok a remények, melyeket a szent-szék Hildebrand vezetése alatt a dél-olaszországi normannokkal kötött szövetséghez fűzött, csak részben valósultak meg. A vitéz, de ravasz és mindig saját hasznukat leső normann fejedelmek nem lettek a szent-széknek megbízható katonái. Egy párszor megsegítették a pápát, de mindig csak akkor, midőn saját érdekük szükségszerűen parancsolta. Hódításvágyuk, mely minden irányban kiterjedt, a szent-szék érdekével mit sem törődött, sőt magát az egyházi államot sem volt hajlandó tiszteletben tartani. Veszedelmes szomszédaik és hűbéreseik fékentartása csak úgy sikerült a pápáknak, hogy a mint a normannokat felhasználták a németek ellensúlyozására, úgy magát a normann hatalmat is a kis normann fejedelmek kölcsönös féltékenysége által ellensúlyozták. A szükség és a körülmények szerint majd a capuai, majd a siciliai, majd az apuliai fejedelemre támaszkodtak a többiek ellen. E hintapolitikának azonban 1127-ben vége szakadt, midőn II. Roger, Sicilia meghódítójának, I. Rogernek fia, az összes dél-olaszországi normann fejedelemségeket kormánypálczája alatt egyesítette. Hatalmának érzetében II. Roger mint független fejedelem lépett fel s vonakodott fejedelemsége hűbéres jellegét a pápai investitura elfogadása által elismerni. Honorius, ki az egyesített normann hatalomban a régi német s még régibb longobard túlhatalom veszélyének felújulását látta a szent-székre nézve, kiátkozta Rogert s a kis dél-olaszországi hatalmakat ligában egyesítve, Apuliát és Calabriát, mint pápai hűbéreket visszakövetelte. De mint már IX. Leó idejében, most is kénytelen volt a szent-szék engedni; a normannok által legyőzetve, a pápa kénytelen-kelletlen megerősítette Rogert birtokaiban (1128). Ez időtől fogva II. Honorius minden reményét a német királyba helyezte s nem szűnt meg Lothárt sürgetni, hogy Olaszországba jövén, a normann túlhatalmat megtörje. Mielőtt azonban Lothár az olasz útra gondolhatott volna, II. Honorius meghalt (1130 február) s a pápaságra rendkívül veszélyes válság következett be.

Rómában kitört a schisma. Míg a bibornokok egy része sietve megválasztotta a Frangipani és Corsi családok jelöltjét, II. Inczét, addig a bibornokok többsége néhány nappal később a hatalmas zsidó eredetű Pierleoni családra támaszkodva, e család tagját, Péter bibornokot emelte fel II. Anaclet név alatt. A két ellenpárt közül II. Incze határozott irányt képviselt: az egyházi reformpárt embere volt; vele szemben II. Anaclet csak a Pierleoni család gazdagságának köszönhette felemeltetését. Bőkezűsége megszerezte számára a római nép kegyét, II. Rogert is megnyerte a siciliai korona adományozása által, de – bár egyelőre a helyzet ura lett s II. Ineze kénytelen volt előbb Pisába, majd Francziaországba menekülni, mégis csak egy római fractio pápája maradt, kivel szemben II. Incze egy nagy, az egész nyugati keresztyénségre kiterjedő pártra támaszkodhatott. Ez az új egyházi reformpárt clairvaux-i Szt. Bernátban találta fel vezérférfiát s Szt. Bernát nagy tekintélye vezette ki az egyházat a kettős pápaválasztás által előidézett válságból.

A citeauxi kolostor.

Szt. Bernát, kit méltán neveznek e korban a keresztyén világ lelkének, 1091-ben Burgundban született. Huszonkét éves korában a citeaux-i kolostorba lépett, melyet Molesmes Róbert 1097-ben alapított Dijon mellett. E kolostor alapítására indokúl szolgált Szt. Benedek szabályainak felújítása régi teljes szigorúságokban, a mint azokat még a cluny-i congregatio sem volt képes életbe léptetni. Róbert utódja, Alberich, még új szabályokat toldott Szt. Benedek régi szabályaihoz, s miután ezeket II. Calixtus pápa 1119-ben megerősítette, a cisterciták rendje, mint külön rend, kivált a benczések kebléből. Hírnevet és népszerűséget az új rendnek Szt. Bernát kiváló alakja kölcsönzött, ki a XI. század durva askesisének mélyebb és nemesebb irányt adott. A testsanyargatás s vezeklés helyébe a contemplatiót állította; nem barlangban vagy magányos czellában elzárkózva, hanem az Isten szabad ege alatt, erdőn, mezőn, réten, a természet tüneményeinek szemléletébe mélyedve, igyekezett Istenhez felemelkedni s ezen az úton hitte elérhetőnek, hogy az ember a hitnek az emberi ész által fel nem fogható igazságait ne átértse, hanem átérezze. Mint az általa alapított clairvaux-i kolostor apátja, 1115 óta bámulatos tevékenységet fejtett ki, hogy az ő felfogása szerinti eszményi keresztyén életnek minél több hivet szerezzen. Hogy e felfogás a VII. Gergely óta Rómában uralkodó eszmékkel nem mindig állott összhangban, könynyen érthető. Hogyan lehetett volna a világi hatalomra törekvő pápaságot összeegyeztetni Szt. Bernátnak a világtól való nemes és mély elfordulásával?

Nem szivesen látta a pápa fején a hármas koronát, s nem felelt meg semmiképen eszményképének, az apostoli egyszerűségnek, a pápa fényes udvara, a pápa személyét környező kamarások, apródok, pohárnokok és szakácsok tarka tömege. De bár Bernát véleményét leplezetlenül kimondta s nem egyszer kemény igazságokat sújtott Róma felé, összeütközésre nem került a dolog. A tekintély, melyet Szt. Bernát apostoli életével és lángoló ékesszólásával kivívott, oly nagy volt a nyugati keresztyénségben, hogy az előtt még a szent-széknek is meg kellett hajolni. Így lett a clairvaux-i apát a XII. század harminczas és negyvenes éveiben a keresztyénség lelke és feje s előállott az egyháztörténetben azon páratlan eset, hogy a keresztyén világot nem Rómából, hanem Clairvaux-ból kormányozták s nem a pápa, hanem egy apát szabott a keresztyénségnek törvényeket.

Az Olaszországból Francziaországba menekülő II. Incze Szt. Bernátnál kedvező fogadtatásra talált s legalább egy időre teljesen a clairvauxi apát befolyása alá került. Az Etampesben tartott zsinaton VI. Lajos király és a franczia püspökök Szt. Bernátra bizták a döntést II. Incze és II. Anaclet között és ő II. Incze javára döntött. Példája magával ragadta a franczia papságot, s Aquitania kivételével egész Francziaország elismerte II. Inczét törvényes pápának. A clermonti zsinaton II. Incze már mint pápa elnökölt (1130). I. Henrik angol király is mellette nyilatkozott s még ugyanazon évben megtörtént a döntés Németországban is.

Lothár német királyt a schisma a szent-székkel szemben kedvező helyzetbe juttatta. II. Incze és II. Anaclet egyiránt tőle, mint kijelölt római császártól várták ügyük végleges győzelmét s az alkalom kedvezőnek látszott a wormsi concordatum visszaállításával a királyi hatalmat a német egyház fölött ismét érvényre juttatni. Kétségtelen, hogy e tekintetben II. Anaclettől, ki Roger normann herczeget a siciliai koronával felruházta, többet lehetett várni, mint II. Inczétől; de Lothár némi habozás után mégis II. Incze javára nyilatkozott. A Szt. Bernát által kezdeményezett új irány németországi főképviselői, Norbert magdeburgi és Konrád salzburgi érsekek, ösztönözték e lépésre a királyt, ki midőn Anaclettel szemben Incze pártjára állott, a Norbert közreműködésével megkezdett nagyszabású szláv politika hatása alatt volt s nem annyira a német királyság, mint inkább a szász herczegség érdekeit tartotta szem előtt. Most aztán a német papság is meghódolt a würzburgi zsinaton II. Inczének. A következő évben, 1131 márczius 22-én a király és pápa személyesen találkoztak Lüttichben s Lothár, ki a pápát nagy tisztelettel fogadta – a pápa lovát a zablánál fogva vezette s leszálláskor a kengyelvasat személyesen tartotta, – megkisérlette a pápát az investitura-tilalom visszavonására birni. II. Incze, csak hogy Lothár megjelenését és segítségét Olaszországban vetélytársa, Anaclet ellen biztosítsa, kész lett volna engedni, de Szt. Bernát – életirójának kifejezése szerint – mint egy fal állott a király kivánságával szemben s Lothár kénytelen volt szándékáról lemondani.

A lüttichi találkozás után II. Incze visszatért Francziaországba s miután Rheimsben az új franczia királyt, VII. Lajost megkoronázta s Castilia és Aragonia királyainak hódolatát fogadta, Dél-Francziaországon keresztül Felső-Olaszországba ment, hol a lüttichi megállapodás szerint Lothárra várakozott. A római út Németországban nem keltett visszhangot. A német püspökök, egy pár kivétellel, a Szt. Bernát által kezdeményezett egyházi reform ellenségei, nem vettek részt a vállalatban s Lothár mindössze ezerötszáz lovaggal kelt át az Alpokon Felső-Olaszországba. A lombard városok nem szivesen fogadták. Veronába a bebocsáttatást ki kellett erőszakolni és a szintén ellenszegülő Milano, Modena, Reggio megfékezésére csekély erejével kisérletet sem tehetett. Több eredményt ért el II. Incze, kinek ezalatt sikerült a Mathild-féle örökséget, Tusciát elfoglalni. A pápa és a német király 1133 ápril 30-án bevonultak Rómába; de a város nagy része az Angyal-várral együtt Anaclet birtokában volt s így a császári koronázás nem a szokott helyen, a Szt. Péter templomában, hanem a Lateranban ment végbe junius 4-én.

Freisingeni Ottó beszéli, hogy II. Incze később egy festményt készíttetett, mely őt trónon ülve ábrázolja, a mint az előtte meghajló Lothárnak a koronát átadja. A festmény alatt a következő vers volt olvasható:

Rex venit ante fores, jurans prius urbis honores; Post homo fit papae, sumit quo dante coronam.

«A király a kapuk elé jön, előbb megesküszik, hogy a város kiváltságait megtartja, azután a pápa hűbérese lesz, ki neki a koronát adja.» Kétségtelen, hogy Rómában a pápa és a császár közötti viszonyt már ekkor ilyformán fogták fel; de az is kétségtelen, hogy II. Incze Lothárral szemben még nem volt képes ily magas hűbérúri állást elfoglalni. Ellenkezőleg kénytelen volt Lothárt a wormsi concordatumban a császár számára fentartott jogokban megerősíteni s átengedni neki a Mathild-féle örökséget a császár által fizetendő évi 100 ezüst font fejében. Ez eredményekkel megelégedve s nem hajtva a pápa sürgetéseire, hogy az ellenpápa főtámasza, Roger siciliai király ellen hadjáratot indítson, Lothár a császári koronázás után azonnal visszatért Németországba.

Míg a következő években Lothár Németországban a Hohenstaufen-párt legyőzése által tekintélyét véglegesen megszilárdította, II. Incze Olaszországban sikertelenül küzdött Anaclettel s a normannokkal szemben szorult helyzetbe jutott. II. Roger Anaclet tekintélyével, ki neki nemcsak koronát adott, hanem Beneventet is átengedte, hatalmát Dél-Olaszországban mindinkább megszilárdította. Elfoglalta Capuát és Nápolyt, leverte a nemesség felkelését Apuliában s kérlelhetlen szigorral és következetességgel fogott azon terv kiviteléhez, hogy Dél-Olaszországnak egymástól annyira különböző részeiből egységes birodalmat alapítson. 1134-ben II. Inczét elűzte Rómából s visszahelyezte Anaclet ellenpápát; de mint a schisma kitörésekor, úgy most e válságos pillanatban Szt. Bernát emelte fel hatalmas szavát a reform-párt pápája érdekében. A clairvauxi apát a schisma megszüntetésének főakadályát Rogerben látván, mindent elkövetett, s valóságos keresztes háborút hirdetett a siciliai király hatalmának megtörésére. Leveleiben nem szünt meg Lothárt újabb olasz hadjáratra ösztönözni, személyesen is felkereste ez ügyben, azután pedig Olaszországba ment át, hol szónoklatának ellenállhatlan erejével az eddig Anaclettel tartó felső- és középolaszországi városokat, első sorban a hatalmas Milanót, a II. Incze pártjára vonta.

III. Lothár pecsétje
Körirata: † LOTHARIUS DEI GRATIA III. ROMANOR. IMPR. AUG.
A British Museumban levő lenyomat után.

Szt. Bernát fellépése Lothárnál nem maradt eredmény nélkül. Az Ottók kora óta a német királyok mindig igényt tartottak Alsó-Itália birtokára s az alkalom e pillanatban rendkívül kedvezőnek látszott a régi igények felelevenítésére és megvalósítására. A II. Roger által megteremtett erős, egységes normann állam sok érdeket sértett s mindezeket most egyesíteni lehetett a császári hatalom szolgálatában. A szent-széken kívül a tengeri hatalmukban fenyegetett Pisa és Velencze s a délolaszországi normannok régi ellensége, a konstantinápolyi udvar, egyiránt felajánlották szövetségüket és támogatásukat Roger ellen. 1136-ban tehát Lothár másodizben is átkelt az Alpokon Olaszországba, ezúttal hatalmas hadsereggel, mely Felső- és Közép-Olaszországban minden ellentállást elfojtott. A pápa kiséretében a császár Róma elkerülésével egyenesen Dél-Olaszországnak tartott s rövid, de fényes hadjáratban Apuliát és Calabriát kiragadta a normannok kezéből. Midőn azonban a hódítást szervezni kellett volna: az egyetértés a pápa és a császár között megszakadt. Mindkettő magának vitatta a hűbéruraságot a meghódított tartományok fölött s mindenesetre különös s a császársághoz nem méltó megoldása volt a vitás kérdésnek, hogy midőn a Roger által birtokaitól megfosztott Rajmondot Apulia herczegségével felruházták, az átadás szertartásánál a herczegséget jelképező zászlót egyik végénél a császár, a másiknál a pápa tartotta. Ismét kitünt, hogy a pápaság és a császárság igényei még akkor sem egyeztethetők össze, ha a pápai széken Szt. Bernát tanítványa, a császári trónon pedig az egyház régi, kipróbált hive ül. A pápa igényei által megsértve, Lothár nem is folytatta tovább a megkezdett háborut; nem vezette vissza II. Inczét a még mindig Anaclet birtokában levő Rómába, hanem miután vejét, Welf Henriket a Mathild-féle örökség birtokába beiktatta, visszasietett Németországba. Ezen utjában érte a halál Breitenwangban, Tirolban, 1137 decz. 3. Halálának hirére Roger saracén csapataival Siciliából átkelt Olaszországba, iszonyu pusztítás és kegyetlenség között ismét visszahódította Apuliát és Calabriát s Róma ellen nyomult. II. Incze, mint egyik elődje IX. Leó, személyesen állott a hadsereg élére a normannok ellen, de épen oly szerencsétlen eredménynyel, mint IX. Leó. Roger nemcsak megverte a pápai hadsereget, hanem magát a pápát is elfogta. (1139. jul. 22.) II. Incze, hogy szabadságát visszanyerje, a mignanói békében kénytelen volt mindazt Rogernek megadni, mit időközben (1138.) elhalt ellenfele, II. Anaclet megadott volt: elismerte tehát siciliai királynak s Benevent kivételével összes hódításaiban megerősítette.

Lothár császár halálos ágyán a birodalmi jelvények átadása által vejét, Welf Henriket jelölte ki utódjául. Hatalomra a Welffel e korban egy sem versenyezhetett a német fejedelmek közül. Lothár uralkodása alatt, hogy vejének az uralkodást biztosítsa, mindent elkövetett e már is hatalmas család birtokainak gyarapítására. Igy történt, hogy Welf Henrik, vagy mint közönségesen nevezni szokták Kevély Henrik, birta Németországban a bajor és szász herczegségeket, s a Lothárban kihalt szász herczegi család allodialis birtokait; Olaszországban a Mathild-féle örökséget, nevezetesen a toscanai őrgrófságot. Nem alaptalanul dicsekedett, hogy hatalma tengertől-tengerig (a Földközi-tengertől az Északi-tengerig) terjed. Ez a hatalom méltónak látszott, hogy birtokosa a császári koronát viselje s kezességet látszott nyujtani, hogy azt méltóan fogja viselhetni.

De mint V. Henrik halála után, úgy most is egyesültek azon elemek, melyeknek érdekeit egy hatalmas császárság sértette. A német fejedelmek és a pápa egyiránt visszariadtak a Welf személyéhez kötött erős német királyságtól s mint V. Henrik halála után a Hohenstaufen Frigyes megválasztatását, úgy most Welf Henrik trónra emelését e szövetség meghiusította. A mainzi és kölni érseki székek nem lévén betöltve, Albero trieri érsek vette át az egyházi és fejedelmi párt vezetését s a coblenzi birodalmi gyülésen (1138) nem egészen törvényes módon, a bajorok és szászok kizárásával Hohenstaufen Konrádot, Lothár egykori ellenfelét, királylyá választatta.

Ezzel felujult és pedig most közvetetlenül a küzdelem a Welf és Hohenstaufen családok között. Mert igaz ugyan, hogy Welf Henrik a coblenzi birodalmi gyülés végzésébe belenyugodott és a birodalmi jelvényeket III. Konrádnak kiszolgáltatta, de Konrád ezzel nem elégedett meg. Ugy látszik, hogy az egyházi és világi urak körében e pillanatban rá nézve kedvező hangulatot a Welf család nagy hatalmának megtörésére akarta felhasználni s Henriktől a kezén levő két nagy birodalmi hűbér – Szászország és Bajorország – egyikének visszabocsátását követelte. Welf Henrik nem engedett, mire Konrád a szász herczegséget a Welf család régi ellenségének, Medve Albert, őrgrófnak adományozta s midőn Henrik ellenszegült, egy ujabb királyi rendelettel Konrád a bajor herczegséget is elvette tőle s féltestvérére, Lipót osztrák őrgrófra ruházta.

De a határozat végrehajtása nem volt oly könnyű, mint kimondása. A bajorok és szászok hűsége nem ingott meg a Welf ház iránt s Welf Henrik könnyű szerrel kiűzte Medve Albertet a szász herczegségből, midőn hirtelen, harminczöt éves korában, 1139-ben elhalt. Igényeit tíz éves fia, a később Oroszlánnak nevezett Henrik örökölte, kinek nevében anyja, Gertrud, s nagybátyja, Welf gróf, változó szerencsével folytatták a küzdelmet, mignem Gertrud a würzburgi birodalmi gyülésen 1142-ben a Welf családra aránylag kedvező békét eszközölt ki. A szász urak meghódoltak Konrádnak, ki a fiatal Henriket a szász herczegség birtokában megerősítette; Bajorországot Welf Henrik özvegyének, Gertrudnak kezével Henrik osztrák őrgróf, a Jasomirgott melléknevű, nyerte el. Csakhogy a béke nem elégített ki minden érdeket. A fiatal Oroszlán Henrik lemondott ugyan a bajor herczegségről, de nagybátyja, Welf gróf, felujította családja igényeit s tovább folytatta a küzdelmet, s a mi még nagyobb baj volt Konrádra, az által, hogy Bajorországot féltestvérére, Osztrák Henrikre ruházta, maga ellen bőszítette édes testvérét, Frigyes sváb herczeget s ennek hasonnevű fiát, a későbbi Barbarossa Frigyes császárt, kik a bajor herczegségre közelebbi igényt tartottak s reményeikben csalatkozva, Welf gróffal szövetkeztek.

III. Konrád pénze.
Körirata: † CUNRATUS † LAMPERTUS (ez utóbbi vagy a pénzverő neve, vagy valamely apáté). A fej mellett REX. – A mezőben a király képe szakál nélkül, koronásan, pánczélban: jobbjában kard, bal kezében lobogó. Egy párkány mögött áll, kétt. Ezüst. Eredeti nagyságban. A berlini királyi éremgyűjteményben.

Ily belső nehézségekkel küzdve, hasztalan kisértette meg Konrád a birodalom tekintélyét kifelé érvényesíteni. Olaszországban II. Roger siciliai király hatalmát akarta korlátolni, nevezetesen a szent széket kiszabadítani a normann befolyás alól, hová ez a mignanói szerződés óta került, keleten pedig Magyarországgal és Lengyelországgal szemben a császárság hűbérúri igényeinek felújításáról ábrándozott. E czélból Roger siciliai király ellen szövetkezett Komnenos Mánuel görög császárral, ki a szövetség megerősítésére 1146-ban Konrád sógorasszonyát, Bertát nőül vette; keleten pedig II. Géza magyar királylyal szemben pártfogásába vette Boris herczeget, az örökös magyar trónkövetelőt s végre a lengyel trónra sógorát, Ulászlót szándékozott ültetni. Egyik terve sem sikerült. Az olasz hadjáratot meg sem valósíthatta; lengyelországi hadjáratai ismételten vereséggel végződtek; Henrik osztrák őrgrófot és bajor herczeget a magyarok 1146-ban a Fischa mellett döntő ütközetben megverték. A király külpolitikájának kudarcza a különben sem erős királyi tekintélyt még jobban megingatta. Oroszlán Henrik, miután 1149-ben anyja halála után a szász herczegség vezetését átvette, csaknem teljesen függetlenül kezdett uralkodni; Alsó-Lotharingia, melyet eddig is csak laza kapcsok fűztek a birodalomhoz, mitsem törődött a királylyal s a birodalom délnyugoti részeiben Konrád unokaöcscse, Frigyes folytatott elkeseredett küzdelmet Zähringen Konráddal.

Mindez együttvéve a Konrád királyságára igen veszélyes elégületlenséget idézett elő, mely 1146-ban a király szerencséjére hirtelen általános szent lelkesedésbe csapott át. Edessa eleste és a keleti keresztyéneknek ez által előidézett szorongatott helyzete arra birták Szt. Bernátot, hogy nagy tekintélyét és ékesszólásának roppant hatalmát egy új keresztes hadjárat indítására használja fel. Miután a szent ügy érdekében Francziaországot mozgásba hozta, 1146 végén megjelent Németországban s szavai itt sem hangzottak el eredménytelenül. 1146 karácsony ünnepén Konrád Speierben felvette a keresztet, példáját követték az egyházi és világi fejedelmek, a lovagok és az alsórendű nép roppant tömege. 1147 tavaszán a király tízéves fiát, Henriket utódjává koronáztatta, a frankfurti birodalmi gyűlésen általános birodalmi békét hirdetett ki s azután megindult a keresztes hadjáratra roppant tömeg élén, melyben képviselve voltak gazdagok és szegények, jámborok és kalandorok egyiránt. Férfiruhába öltözött és felfegyverzett asszonyok s a vallásos lelkesedéstől áthatott harczosok mellett nagy volt azoknak a száma is, kiket a nyomor, az adósság, vagy valamely bűn elfeledtetésének vágya üzött a kereszt zászlaja alá.

Míg Konrád s vele együtt a délnémetek a szerencsétlen kimenetelű második keresztes hadjáratra indultak, a higgadtabb északnémetek, első sorban a keleti keresztyének sorsával kevéssé törődő szászok, a pogány vendek ellen szerveztek a pápa jóváhagyása mellett keresztes hadjáratot. A szászokhoz csatlakoztak a dánok és lengyelek, mindannyian nem a térítés vágyától, hanem a hódítás reményétől lelkesítve. A birodalom ezen pontján a Medve Albert és a Welfek között évekig tartott küzdelem a Lothár alatt elért eredményeket ismét kétségessé tette volt. Csakis északon terjeszkedett a német befolyás ezen idő alatt is, hol Adolf holsteini gróf Vagriát meghódította, Lübecket újra felépíttette s hódításának biztosítására az új tartományba Westpháliából, Flandriából és Hollandiából nagyszámmal gyarmatosokat telepített. A keresztes hadjárat, melynek élén Medve Albert és Oroszlán Henrik állottak, csak néhány hétig tartott s iszonyúan elpusztította a pomeránok és poroszok földjét, de a pomerániai fejedelem, Ratibor, megtérésén kívül más komoly eredményt nem mutathatott fel. Annál nagyobb erélylyel folytatták egymással versenyezve Medve Albert és Oroszlán Henrik a keresztes háború után a hódítást és germanisálást; Oroszlán Henrik az Elbe alsó vidékén, Medve Albert az Elbe középső vidékein. 1150-ben Albert fegyveres erővel birtokába vette Pribiszlav szláv fejedelem örökségét, Brandenburgot s a havelbergi püspökség alapítása által és a prémontreiek buzgó közreműködésével megszilárdította a keresztyénséget s német gyarmatosok betelepítése által előkészítette a szláv lakosság elnémetesítését.

Szerzetes a XII. században.
Egy 1138-ból való martyrologiumból. A stuttgarti királyi könyvtárban.

Konrád visszatérése után Keletről, hol megjelenése sem a német név dicsőségét, sem a keresztyénség javát nem emelte, ugyanazon nehézségekkel állott szemben, mint a keresztes hadjárat előtt. Olaszországban a vezérlő hatalom teljesen Roger siciliai király kezébe ment át, ki a keresztes hadjáratot ügyesen felhasználva, nemcsak a szent-széket hajtotta befolyása alá, hanem a görög császárság ellen is szerencsésen harczolt. Korfu, Thebae és Korinth elfoglalása után a régi Görögország csaknem egészen befolyása alá került. A német királylyal és a görög császárral szemben szövetségbe vonta a szent-széket, a francziákat, Konrád németországi ellenségeit s számíthatott II. Géza magyar király támogatására is, kinek helyzete a német és görög birodalmak között az övéhez sok tekintetben hasonló volt. A keletről tengeri úton visszatérő s Aquilejában kikötő Konrád ily körülmények között kénytelen volt Olaszországnak nemcsak déli, hanem középső és északi részeit is feladni. A német befolyás és hatalom helyreállítására gondolni sem lehetett.

Nem volt jobb a helyzet Németországban sem. A keresztes hadjáratot előidéző szent lelkesedés egy pillanatra háttérbe szorította a már-már felkelésig fokozott elégületlenség érzetét, de a lelkesedés első hevének elpárolgása után a keletről érkezett rossz hirek hatása alatt visszatért a Konrád kormánya iránt ellenséges hangulat. Már a keresztes hadjárat folyama alatt küzdeni kellett a fiatal Henrik királynak felkelési kisérletek ellen; de sokkal veszedelmesebbé változott a helyzet akkor, midőn Welf gróf, Roger szövetségese, a keresztes háborúból korán visszatérve és a siciliai király pénzével ellátva, a Welfek régi küzdelmét a Hohenstaufen-ház ellen felújította. Az 1148. tavaszán Németországba visszaérkezett Konrád leverte ugyan a Welf gróf lázadását, de most Oroszlán Henrik újította fel igényeit a bajor herczegségre s tűzte ki a felkelés zászlóját. E küzdelemben halt el Konrád 1152 febr. 15. Bambergben. Megelőzte őt a halálban már megkoronázott fia Henrik, Zsófia magyar királyleány jegyese, s Konrád halálos ágyán belátva és helyesen mérlegelve a királyságot fenyegető veszedelmeket, utódjául másodszülött fiának, Frigyesnek mellőzésével unokaöcscsét, Frigyes sváb herczeget ajánlotta. «Ez volt a legjobb, mondja egy modern német történetíró, mit Konrád elhibázott uralkodása után a birodalom és nép érdekében tett.»