XVI. FEJEZET.
Nyugoti keresztes hadjáratok. A spanyol királyságok megalakulása.

Az iszlám támadásának megfelelően a keresztyén világ nagy visszahatása az iszlám ellen két irányban érvényesült. Kelet felé, hol a görög császárság Sziriát teljesen elveszítette s Kis-Ázsiában is közel állott az elbukáshoz, s nyugat felé a pyrenéi félszigeten, hol az alakulni kezdő keresztyén államok már a XI. században az arab hatalommal szemben mindinkább tért hódítottak. A keresztyén népek nagy áramlata kelet felé tartott; de míg ezen irányban a kétszáz éves küzdelem a keleti keresztyén államok bukásával és az iszlám teljes győzelmével végződött, addig nyugaton ugyanazon idő alatt a keresztyén világ sokkal kevesebb erőfeszítésével a nagy küzdelem végképen a keresztyének javára dőlt el. A két nagy világvallás e küzdelem után egyensúlyba helyezkedett s az iszlám Elő-Ázsiában, a keresztyénség a pyrenei félszigeten győzött; az egyik Ázsiában, a másik Európában nem találta meg az állandó fennmaradás feltételeit.

Omajjád khalifák Spanyolországban.

I. Abderrahmán	756–788	Szuleimán	1009–1010
I. Hisám	788–796	ismét II. Hisám	1010–1013
I. Hakam	796–822	ismét Szuleimán	1013–1016
II. Abderrahmán	822–852	Ali b. Hammúd, berber vezér	1016–1018
I. Mohammed	852–886	IV. Abderrahmán	1018–1019
Al-Mundzir	886–888	Kászim b. Hammúd	1019–1024
Abdalláh	888–912	V. Abderrahmán	1023–1024
III. Abderrahmán1	912–961	III. Mohammed	1024–1025
II. Hakam	961–976	Jahja b. Ali b. Hammúd	1025–1027
II. Hisám	976–1009	III. Hisám	1027–1031
II. Mohammed	1009

A cordovai khalifaság nagyjában ugyanazon változásokon ment át, mint a keleti, a bagdadi khalifaság. Itt is, ott is a hatalom teljes összpontosítása csak ideig-óráig volt fentartható és a túlságos központosítást, a nagymérvű erőkifejtést itt is ott is csakhamar a felbomlás, az erők szétforgácsolása követte. Nagyságra a cordovai khalifaság meg sem közelíthette a keleti arab birodalmat; legnagyobb kiterjedése korában is csak a pyrenei félsziget középső és déli részeit, a Balearokat és északnyugoti Afrika (Magreb) egy kis részét foglalta magában. A spanyolországi Omajjád dynastia megalapítója, Abderrahmán, hosszú küzdelmek után egyesítette a félsziget arab részeit, de halála után ismét felbomlott az egység. A tartományok helytartói, nevezetesen a saragossai, valenciai, sevillai arab kormányzók, az ualik vagy valik teljes önállósággal uralkodtak, egyes kiválóbb városok, mint Toledo, kis köztársaságokká szervezkedtek s a cordovai Omajjád uralkodó hatalma Cordován kívül csak névleges felsőségre szorítkozott. Jellemzi a helyzetet, hogy Andalusia közepén a Malagától északkeletre fekvő hegyes vidéken egy az iszlámra áttért spanyol család ivadéka, Omar Ibn Hafszon, teljesen spanyol jellegű királyságot alapíthatott (884.). A keresztyén vagy az iszlámra áttért bennszülött spanyol lakosságra támaszkodva Omar Ibn Hafszon szerencsésen küzdött Mohammed, Mundzír és Abdalláh szultánok ellen s hatalma csak akkor ingott meg, midőn a keresztyénségre áttért, s a mohammedán hitű spanyolok tőle elpártoltak. Még III. Abderrahmán sem volt képes őt legyőzni s a spanyol királyság a Sierra Nevadában csak Omar halálával ért véget.

A spanyolországi arab khalifaság fénykorát III. Abderrahmán trónra lépése nyitja meg (912.). Ez uralkodásra termett, a háború és béke műveiben egyaránt kiváló fejedelem húsz évi küzdelem után ismét egyesítette az arab Spanyolországot. Egymásután leverte az Omar Ibn Hafszon halálával vezérüket veszített andalusiai spanyolokat, az arab vagy berber fejedelemségeket, véget vetett Toledo függetlenségének s az északi kis keresztyén fejedelemségek belviszályait ügyesen felhasználva egyiket a másik után legyőzte és békére kényszerítette. A cordovai khalifaság a Földközi-tenger nyugoti medenczéjének első államává emelkedett fel, melynek rendezett viszonyai, virágzó földmívelése, ipara, kereskedelme és fényes míveltsége a lehető legélesebb ellentétet nyujtják Nyugot-Európa barbarságával. Mint általában mindenütt, hová az arab hatalom elért, úgy Spanyolországban is, az Egyiptom- és Babylonban merített tapasztalatok alapján az arabok a földmívelés mesterei lettek s a földmívelést igazi tudománynyá emelték. Mit a természet megtagadott, mesterséggel pótolták: óriási vízművek és csatornák segítségével nagykiterjedésű terméketlen vidékeket virágzó szántóföldekké és kertekké változtattak át, s egész seregét a hasznos növényeknek honosították meg a spanyol félszigeten. Iparuk – melynek eredetét épúgy keleten kell keresnünk, mint földmívelésükét – kitünt sokfélesége, első sorban pedig iparczikkeik finomsága, művészi kivitele által. Toledo aczélpengéi, aczélszövethez hasonló könnyű és mégis erős védelmi fegyverei, sisakjai, pánczéljai és vértjei, Valencia, Granada és Szevilla selyem- és brokát szövetei ép oly hiresek és kitünőek voltak, mint a keleti arab városok, Bagdad vagy Damaskus áruczikkei. Edrizi arab író tanusága szerint a XI. században Spanyolországnak csupán egy tartományában, Jaenben, 600 város és falu lakosai éltek selyemszövetek készítéséből. E magas fokon álló iparnak megfelelő volt a spanyolországi arabok kifejlett műérzéke és építészeti ügyessége. Az arab uralom fennmaradt építészeti emlékei Spanyolországban tervezetük merészsége, kivitelük finomsága és tökéletessége s diszítésük pazar pompája által egyiránt bámulatba ejtenek s a magok nemében páratlanul állanak. A cordovai nagy mecset pálmaerdőhöz hasonló oszlopsoraival, a sevillai fejedelmi palota, az Alkazár, mesés fényével és a későbbi korból származó granadai Alhambra, a mór építészetnek legkiválóbb, legismeretesebb, de nem egyedül álló emlékei. A szellemi míveltséget, melyhez hasonlíthatót a keresztyén Európa csak századok múlva volt képes felmutatni, tudós társaságok és irodalmi körök mozdították elő, de a tudományos élet központjai itt is a fejedelmek vagy gazdag magánosok által alapított felső iskolák voltak. Mindenik felső iskola (medresze) el volt látva a tantermeken kívül könyvtárral és kápolnával s gazdag jövedelmét nemcsak a tanárok és tanítványok élvezték, hanem az utazó tudósok is, kik ez iskolák falai között vendégszerető ellátásban részesültek. Az egyetemek a mecsetekkel állottak összeköttetésben. A tanárok a mecsetben tartották előadásaikat, melyek a nyelvtant, ékesszólástant, történelmet, menynyiségtant, csillagászatot s mindenekfölött a hit- és jogtudományt ölelték fel. Mindenik városnak megvolt a maga nyilvános könyvtára, de mindannyi közül kivált e korban hallatlan gazdagságával, állítólag 600,000 kötettel, a cordovai könyvtár. E könyvtár alapítója II. Hakam, III. Abderrahman fia és utóda, tudományszeretete által a renaissance fejedelmeire emlékeztet. Kelet minden nagy városában, első sorban Kairóban, Alexandriában, Damaskusban és Bagdadban ügynököket tartott, kik a cordovai könyvtár számára értékes kéziratokat vásároltak vagy másoltattak, korának leghíresebb tudósait a cordovai egyetemhez vonta s bőkezüsége a tudósokkal és írókkal szemben határt nem ismert.

Függő lámpa az Alhambra moshéjából.
A madridi archeologiai gyüjteményben.

A cordovai khalifaságnak III. Abderrahmán által megalapított hatalma és fénye fennmaradt utóda, II. Hakam (961–973) alatt is; de e tudománykedvelő khalifa alatt – kiről azt állították, hogy roppant könyvtárának minden művét olvasta – már feltünik a hanyatlás első jele. A hatalom a khalifa kezéből az első ministerek kezeibe ment át. Mig II. Hakam teljesen tudományos kedvteléseinek élt, az országos ügyek vezetése fölött az udvar első emberei folytattak cselszövényeket, mígnem II. Hakam halála után fiának, II. Hisámnak hosszú uralkodása alatt a főhatalmat egy kiváló ember, az alacsony sorsból felemelkedett Ibn-Abi-Amir ragadta kezébe. Mint a bagdadi khalifa az emir al-omra mellett, úgy sülyed árnyékhatalommá a cordovai khalifa e hatalmas minister mellett, ki szultán czímmel mint igazi király uralkodott. Az Almanzor (győzedelmes) név, mely alatt a történet ismeri, nála nem volt keleti szóvirág. Ötven hadjáratot viselt a spanyolországi keresztyének ellen s diadalmenetben vonult be Leonba, Pampelunába, Barcelonába és San Jago de Compostellába. Ez volt a spanyolországi arabok katonai hatalmának utolsó fényes fellobogása. Almanzor halála után (1002) utódai az Amiridák nem birták a hatalmat kezökben tartani. Felkelések, palotaforradalmak törtek ki, melyekben előbb az Amiridák, majd az Omajjádok is elbuktak (1031) s a cordovai khalifaság számos apróbb arab államra töredezett szét. A fényes arab civilisatio azonban tovább is fennmaradt. Az új arab államok központjai, Sevilla, Granada, Valencia, Saragossa, ha nem érték is el Cordova régi fényét, a mívelt arab élet virágzó gyúpontjai maradtak; de az arab hatalom megszünt terjeszkedni s a kis arab fejedelmek meg nem szünő belháborui megnyitották az utat a keresztyéneknek a félsziget belsejébe.

II. Hakam dirhemje (962-ből Kr. u.)
Körirat: Az első oldal mezőjében «Nincs Isten Allahon kivül, neki nincsen párja»; a szélen: «Allah nevében verték ezt a dirhemet As-Sachra városában, 351-ben». A hátlapon a mezőben: «El-Hakam Imám, az igazhivők fejedelme, el-Mostansz hátlapon a mezőben: «El-Hakam Imám, az igazhivők fejedelme, el-Mostanszir billáh». A szélen: «Mohammed Allah küldöttje, ő általa küldte a vezetést és az igaz vallást, hogy uralkodóvá tegye a vallások között, ha a bálványimádók nem akarják is ezt türni». Eredeti nagyság. A berlini királyi éremgyüjteményben.

A cordovai mecset belseje.

A nyugoti gótok királysága 711-ben a Neres de la Frontera mellett vívott egyetlen ütközettel elbukott; de a győző araboknak soha sem sikerült a félszigetet teljesen meghódítani. A nehezen megközelíthető északi hegyvidékeken a keresztyének megőrizték függetlenségüket s számukat és erejöket a félsziget belsejéből az arab uralom elől északra menekülő keresztyének jelentékenyen gyarapították. Mindjárt az arabok győzelme után Pelagius, egy gót nemes felemelte a Xeres de la Fronteránál elbukott függetlenség zászlóját s az asturiai hegyvidékre benyomuló arabok fölött Cobadonga mellett kivívott győzelem által a félsziget északnyugoti partvidékén megalapította az aszturiai királyságot. Utóda Alfonz (739–756), a régi gót uralkodó családnak ivadéka, hozzácsatolta kelet felé Cantabriát s dél felé kardcsapás nélkül Galliciát, melyet az arab hódítás után oda betelepedett berberek négy egymásra következő inséges év után önkényt elhagytak. Az e korban egész Nyugat-Európában divó szokás, hogy az uralkodó család tagjai az országot maguk között felosztották, itt is megbénította a királyság erejét, de azért az előnyomulás dél felé, habár csak lépésről lépésre történt a IX. és X. században sem szünetelt. Ez előrenyomulást jelzi a királyi székhely áttétele a X. század elején a tengerpart mellékéről, Oviedoból a Dueró völgyébe Leonba, honnan a régi aszturiai királyság a Leon nevet kapta. Az új hódítások biztosítására a királyok erős kastélyokat (castilia) emeltek s innen nyerte a Castilia nevet a régi Bardulia vidéke a felső Ebro vidékén, melynek grófjai a X. század folyamán mind nagyobb önállóságra tettek szert. Tovább keletre a N. Károly gyönge utódai alatt szétbomlott spanyol határgrófság romjaiból a 9. század végén Navarra bontakozott ki. E hegyes ország lakosai frankoknak és araboknak egyiránt vitézül ellentállottak. A X. század elején Sancho Garcia Abarca felvette a királyi czímet, Pampelunát a saracénok kezéből kiragadta s hódításait délre az Ebró melletti Tudeláig terjesztette ki. Navarrától keletre a Pyrenéek keleti lábánál a spanyol határgrófság a frank uralom megszünése után apró grófságokra bomlott, melyek közül a X. század végén a barcelonai grófság, Catalonia s a ribagorzai és jacai grófságok, a későbbi Aragonia csirája, emelkedtek nagyobb jelentőségre.

E kis keresztyén államokat először Navarra törekedett egyesíteni. Nagy Sancho (970–1035.) Navarra királya Gallicia és Catalonia kivételével a keresztyén Spanyolországot kormánypálczája alatt egyesítette. De Navarra baszk lakossága nem képezhette a spanyol nemzet tömörűlésére a központot s miután Sancho országát három fia között felosztotta, a Leonnal egyesült Castilia a félsziget középső részén nyerte el a hegemoniát. Már ekkor az Omajjádok birodalma teljes bomlásban volt. 1031-ben megszünt az Omajjád-család uralma s az egykorú cordovai khalifaságból, nem említve a kisebb államokat, öt nagyobb mohammedán ország vált ki: a toledoi, sevillai, cordovai, szarakozai és badajozi emirségek. Felhasználva az arab államok belső küzdelmeit, I. Ferdinánd, Leon és Castilia királya (1035–1064.), megnyitotta a végleges hódítások korát. Legelőször nyugaton támadott, s Vizeu és Coimbra városok elfoglalása után a mai Portugália északi részeit, a Duero torkolata vidékét délre a Mondego folyóig meghódította. Azután a Duero középső folyását szerezte meg állandóan s a határszéli arab erődök bevétele és lerombolása után az arabokat a Somosierráig visszaszorította. A Duero egész medenczéje, csaknem egész Ó-Castilia, a keresztyének kezébe került.

I. Ferdinánd halála után egyidőre szünet állott be a hódításokban. Régi szokás szerint Ferdinánd is felosztotta birodalmát három fia között, kik azonnal viszályba keveredtek. Csak miután két testvér elhalt s VI. Alfonz (1073–1109.) atyja egész örökségét egyesítette, újult meg a harcz az arabok ellen. Atyja nyomdokába lépve VI. Alfonz már a Tajo völgyébe nyomult s miután három éven át Toledo vidékét tűzzel-vassal elpusztította, a kiéheztetett város, hajdan a nyugoti gót királyság fővárosa, 1085-ben megnyitotta kapuit. Toledo birtoka a Tajo középső folyásán szilárd állást biztosított a keresztyéneknek: e hatalmas erőd oltalma alatt a castiliaiak nyugodtan hozzáfoghattak a Duero elpusztított medenczéjének benépesítéséhez és megerősítéséhez.

A toledói emirség bukása rémülettel töltötte el a spanyolországi arabokat. Most már egyesültek, de Castilia példájára a többi keresztyén államok is megkezdték a harczot az iszlám ellen s feltünnek a félszigeten épen ezen időben a hitsorsosaik segítségére a Pyrenéeken átkelő franczia lovagok is. E lovagok legkitünőbbike, Henrik burgundi herczeg, nőül vette VI. Alfonz leányát s hozomány gyanánt a Duero torkolata vidékét, a portugáliai grófságot kapta, melynek déli határait szerencsés harczokban az arabok rovására mind tovább terjesztette. De a hódítások meglazították a portugali grófságot Castiliához kötő hűbéri kapcsokat. Már Henrik «Isten kegyelméből Portugália grófjának» czimezte magát, fia Alfonz pedig az Urica mellett 1139-ben az arabokon kivívott nagy győzelme után felvette a királyi czímet. Ugyanekkor keleten a barcelonai gróf, Sancho Ramirez, szintén felvette a királyi czímet s eddig Cataloniának, ezután Aragoniának nevezett országát a szarakozai emir rovására jelentékeny hódításokkal gyarapította.

Minden ponton visszaszorítva és fenyegetve, az arabok, mivel saját erejökben nem biztak, északafrikai hitsorsosaikhoz fordultak segítségért. Észak-Afrikában az uralmat egy rajongó vallásos szellemtől áthatott felekezet, az almoravidák vagy morabethák, azaz az Isten szolgálatában küzdők felekezete ragadta kezébe, kik az iszlám elernyedt vallásos harczias szellemét újra felélesztették. A spanyol emirek felhivására Juszuf ibn Taszfin, az almoravidák vezére, 1086-ban átkelt Spanyolországba arabokból, berberekből, négerekből s felfegyverzett keresztyén rabszolgákból álló seregével s VI. Alfonz castiliai királyt, kinek seregében a spanyol harczosokon kívül franczia keresztesek is küzdöttek Badajoz mellett, a zallacai ütközetben 1086 okt. 23-án tönkre verte. Oly nagy volt a keresztyének veresége, hogy Alfonz az ütközet után csupán száz lovassal tért vissza Toledóba, de az almoravidák vezére nem használhatta ki győzelmét. Rögtön az ütközet után, egyik fiának halála visszaszólította Afrikába s midőn onnan visszatérve a keresztyének ellen a küzdelem komoly megindítását tervezte, a spanyolországi arabok cserben hagyták. A spanyol emirek nem akarták önállóságukat feladni s megszabadulva a félelemtől – melyet a keresztyének előnyomulása okozott – az almoravidákat is – kiknek vallási fanatismusa és barbár erkölcsei az ő szabadelvű vallási nézeteikkel és finom civilisatiójukkal oly éles ellentétben állottak – szerették volna ismét Afrikába visszaszorítani. Juszuf azonban komolyan vette az emirek emirjének czimét, melylyel a zallacai ütközet után hívei felruházták s midőn látta, hogy a spanyol emirek vonakodnak engedelmeskedni, fegyvereit a keresztyének helyett a spanyol emirek ellen fordította. Az andalusiai arab papság erkölcsi támogatása mellett egymásután leverte az emireket s a szarakozai emirség kivételével a mohammedán Spanyolországot uralma alatt egyesítette.

A fanatikus almoravidák megjelenése s ugyanekkor Nyugat-Európában az első keresztes háború nyomában fellendülő vallásos lelkesedés megváltoztatta Spanyolországban is az arabok és keresztyének között folyó küzdelem jellemét. Előbb ismeretlen szenvedélyességgel gyúlt ki most a küzdelem – még pedig igazi vallásküzdelem, – melynek folyamában fejlődtek ki a megalakuló spanyol nemzet jellemző vonásai. E küzdelem küszöbén tünik fel a középkori Spanyolország nagy hőse, Cid Campeador, kinek durva alakját a költészet kicsiszolta, a legenda pedig hamis fénynyel vonta be. Don Rodrigo Diaz előkelő castiliai család ivadéka, az I. Ferdinánd halálát követő belharczokban kitünt rettenthetlen bátorsága és eszközökben nem válogató ügyessége által. Egy szerencsés küzdelem után, midőn az ellenséges tábor legderekabb vitézét kihívta és legyőzte, honfitársai a «Campeador» (kihivó) melléknévvel ruházták fel, míg az arabok, kik karjának erejét annyiszor érezték, a «Cid» (ur) jelzővel tisztelték meg. Az ellenséges párton álló VI. Alfonz trónrajutása után elhagyta Castiliát s egy zsoldos csapattal a szarakozai emir szolgálatába szegődött. Keresztyén és mohammedán zsoldosainak élén válogatás nélkül harczolt keresztyének és mohammedánok ellen, válogatás nélkül rabolta ki a mecseteket és a keresztyén templomokat. Majd függetlenítette magát a szarakozai emirtől, roppant merészséggel megtámadta Valenciát s hosszu, hősiességgel, de irtózatos kegyetlenséggel folytatott küzdelem után 1094-ben e várost elfoglalta. E központból VI. Alfonz névleges fenhatósága alatt fejedelemséget hódított magának, mely azonban még minden oldalról mohammedánoktól környezve, csupán Cid hősi kardján nyugodott. Midőn 1099-ben Cid elhalt, özvegye a mohammedánok támadásai ellen VI. Alfonzhoz fordult segítségért; de a castiliai király a birtokaitól távol fekvő várost tarthatatlannak itélte. Tanácsára Cid özvegye a keresztyénekkel együtt elhagyta a várost s a felégetett Valencia 1102-ben ismét a saracénok kezébe került. Hat évvel később Juszuf utóda, Ali, megújította a támadást a keresztyének ellen a Tajo középső és alsó folyásánál. Uclés mellett győzelmet aratott a castiliai hadseregen (1108 május 29); Badajozt és Liszabont visszahódította, de Toledót nem volt képes a keresztyének kezéből kiragadni.

Az Alhambra egy falának diszitése.
Le Bon után.

Míg VI. Alfonz halála után Castilia erejét a belviszályok megzsibbasztották, a félsziget keleti részén Aragonia vette fel a küzdelmet a hatalmuk tetőpontján álló almoravidák ellen. I. Alfonz, Aragonia hatalmának megalapítója, 1118-ban elfoglalta Szarakozát, az Ebró völgyének természetes központját s az almoravidák által elnyomott andalusiai keresztyéneknek, a mozaraboknak, hivására 1125-ben betört Andalusiába. Rabolva és pusztítva járta be a Guadalquivir szép völgyét, Malagáig nyomult előre s bár egy várost sem foglalt el, mint ő maga dicsekedett, «tönkre verte a hitetleneket, bejárta országukat egyik végétől a másikig és sok foglyot meg zsákmányt ejtett». Merész vállalataiban keresztesek is segítették, kik különösen Francziaországból mindinkább növekvő számban siettek az iszlám ellen e hazájukhoz közelebb eső vidékeken küzdeni. A fenyegető veszélylyel szemben az almoravidák még egyszer össze szedték erejöket s Fraga mellett legyőzték az aragoniai hadsereget. (1133). Maga I. Alfonz is elesett, de még e vereség sem tartóztatta fel a keresztyének előnyomulását. Míg a franczia keresztesek Tarragonát foglalták el és az olasz városok, Genua, Pisa és Velencze hajóhadai a tengerpartot tisztították meg a mohammedánoktól, az aragonok 1148-ban Tortosa elfoglalásával az Ebró egész völgyét hatalmukba ejtették. Ugyanekkor I. Alfonz, Portugalia királya, a szent földre hajózó alsó rajnai keresztesek támogatásával 1147-ben elfoglalta az erős Liszabont s ezáltal megnyitotta a keresztyéneknek az utat a félsziget délnyugati részeibe.

A keresztények előnyomulását első sorban a mohammedánok között kitört belküzdelmek tették lehetővé. Az almoravidák uralma ellen Észak-Afrikában egy új vallási és politikai mozgalom támadt az almohádokkal (al-muvahhidán, egyistenben hivők). E mozgalmat egy keleti tanulmányutjáról visszatérő lesbosi nemzetiségü theologus, Mohammed ibn Túmart indította meg, ki az almoravidák alatt beállott vallási és erkölcsi romlás ellenében mint Allahtól ébresztett Mahdi lépett fel. Első hadvezére és utóda Abdel mumin, (kinek családjában öröklődött az almohád khalifaság) 1146-ban elfoglalta Marokkót az almoravida uralkodók székvárosát s negyvenezer almohád harczos kelt át Gibraltarnál Európába, hogy az almoravidák kezéből a spanyol birtokokat is kiragadják. A gyűlölt almoravidák ellen minden ponton Valenciában, Murciában, Cordovában, Almeriában kitört a felkelés s a felkelők és az almohádok által egyiránt szorongatott almoravidák VII. Alfonz castiliai királyhoz fordultak segítségért. VII. Alfonz azon reményben, hogy a belküzdelmek által összetört Andalusia könnyü zsákmány lesz, megadta a segítséget, de az almohádok végleges győzelmét nem gátolhatta meg. Midőn 1157-ben elhalt, az almoravidák teljesen meg voltak semmisítve s a győző almohádok minden erejüket a keresztyének ellen fordították. Abú-Jákúb Juszuf Abdelmumin fia és utóda Santarem alatt a portugalokkal szemben csatát veszített (1184); de fia Abú-Juszuf Jákúb, az Al-Manszur melléknévvel, fényesen kiköszörülte a csorbát a VIII. Alfonz castiliai király fölött Alarcosnál aratott nagy győzelem által. (1185 julius 19.) Alarcos és Calatrava a mohammedánok kezébe kerültek; a keresztyének a Guadiana völgyéből visszaszorultak a Tajo völgyébe s már Toledo is komoly veszélyben forgott.

A keresztyének szerencséjére Abú-Juszuf nem sietett győzelmét kiaknázni. Megelégedve a kivivott eredménynyel, visszatért Afrikába, hol egy berber törzs lázadása annyira igénybe vette minden erejét, hogy többé nem is gondolt a keresztyén háborura. Ezalatt a szentszék mindent elkövetett, hogy a spanyol keresztyén fejedelmeket az arabok ellen közös fellépésre egyesítse. Fáradozását siker koronázta; Leon, Navarra és Castilia a pápa szavára beszüntették a botrányos testvérharczot s VIII. Alfonz szabad kezet nyerve, azonnal megkezdette a szent háborut. Betört Andalusiába, Jaen és Baeza vidékét iszonyuan elpusztította s a Guadiana völgyét ismét hatalma alá hajtotta. E hirre az új almohád fejedelem, Mohammed, az el-naszir («a szabadító») melléknévvel, nagy hadsereggel átkelt Afrikából s a spanyolországi mohammedánok erejével Sevillánál egyesülve Castilia megfenyítésére sietett.

Az afrikai mohammedánok utolsó nagy támadása a keresztyéneket jól elkészűlve találta. III. Incze pápa, kinek lángszelleme a keresztyénség ügyét minden ponton hévvel felkarolta, Nyugat-Európa figyelmét a spanyolországi keresztyénség megsegítésére irányozta. Hatalmas szavára a franczia és olasz keresztesek nagy tömege kelt át a Pyrenéeken és sietett Toledo felé, a keresztyén haderők gyülekezési helyére. Megjelentek az aragoniai és navarrai királyok is segédcsapataikkal, de a főhaderőt Castilia vitézei szolgáltatták, kiket a toledoi érsek és a többi püspökök személyes megjelenésük által lángoló vallásos lelkesedéssel töltöttek el. Az egyesült keresztyén hadsereg 1212 junius 28-án Toledóból az ellenséggel szembe sietett. Néhány napi menet után a keresztesek nagy része, kifáradva a nagy hőségben, visszatért, de a spanyolok tovább haladtak s az almohád hadsereg erős állását a Sierra Morenában megkerülve, a Las Navas de Tolosának nevezett fensikon döntő csapást mértek a mohammedánokra. (1212 julius 16.) Százezer mohammedán harczos borította a csatatért – mondják a spanyol krónikák – míg a keresztyének, kik a saracén táborban rengeteg zsákmány birtokába jutottak, alig néhány száz embert veszítettek.

A keresztyének sem siettek a kivivott nagy győzelmet felhasználni, néhány nappal az ütközet után a győzelmes spanyol hadsereg visszatért Toledóba. Mégis a tolosai ütközet több volt fényes diadalnál, forduló pontot jelez az iszlám és keresztyénség százados küzdelmében.

A mohammedánok uralma Spanyolországban végéhez közeledett. Az afrikai mohammedánok tettereje megtörött s míg az almohád uralkodók ezután teljes tétlenségben töltötték napjaikat Marokkóban, azalatt a régi ellentét a spanyol és az afrikai mohammedánok között teljes erővel tört ki. E küzdelmekben Spanyolország végképen elszakadt Afrikától, de az iszlám bukását az almohád hatalom romjain keletkezett kis arab államok sem egyenként, sem egyesülten nem voltak képesek feltartóztatni.

A tolosai győzelem gyümölcseit a félsziget keleti részén Aragónia szedte le. I. Jakab (Jayme, 1213–1276.) igazi középkori lovag, ki nyolczad magával kétszáz saracént megfutamított, mindenekelőtt a Baleari szigetek elfoglalását tűzte ki czélul. Keresztes hadjáratot hirdetett s felhivására számos franczia és angol lovag sietett a kereszt zászlója alatt küzdeni. 1229 őszén a keresztesek 150 hajón Mallorca sziget partjain kikötöttek s heves harczok után előbb a sziget fővárosát Palmát, majd a belső hegyes részeket is meghódították.

Ugyanekkor a tarragonai püspök saját költségén felszerelt hadsereggel Iviza szigetét szállotta meg. 1232-ben a Baleari szigetek meghódítása be volt fejezve, mire Jakab Valencia ellen fordult. E vállalatában angol és franczia keresztesek is támogatták. 1238-ban valencia megnyitotta kapuit s a kivándorolt muzulmannok helyét catalonok foglalták el, kik között az aragoniai király a valenciai fejedelemség területén 380 lovagbirtokot osztott ki hűbér gyanánt.

Mig Aragonia az iszlám ellen folytatott küzdelmében a Pyrenéek északi lejtőjéről kisebb-nagyobb csapatokban érkező keresztesekben mindig erős támaszra talált: Castilia földrajzi fekvésénél fogva a maga erejére volt utalva. Valahányszor Castilia és Leon egy fő alatt egyesültek, a maguk erejével is sikerrel küzdöttek az iszlám ellen, de e pillanatok vajmi ritkák voltak. A XII. század egész folyamán Castilia és Leon éles politikai ellentétben állottak s az innen eredő belküzdelmek nemcsak megbénították a két ország erejét, hanem igen gyakran a keresztyénség közös érdekét az iszlámmal folytatott küzdelemben háttérbe szorították. A szent-széknek és a papságnak ha e politikai ellentéteket és belküzdelmeket elfojtani nem sikerült is, fennmarad az az érdeme, hogy a vallásos és harczias lelkesedést mindig, még a legválságosabb időkben is, ébren tartotta. A vallásos és harczias szellem, mint keleten, úgy itt is, lovagrendek alapítására vezetett. A templomos és János lovagrendek mintájára a XII. század második felében három nagy lovagrend alakult a pyrenei félszigeten: 1158-ban a Calatravai, 1176-ban a San Jago di Compostellai és 1177-ben az Alcantarai. Mint keleti testvéreik, úgy a spanyol lovagok is a keresztyén hit és érdekek szolgálatában szakadatlan küzdelmet folytattak a mohammedánok ellen s mint a tolosai ütközet előtt első sorban ők védték a castiliai területet, úgy a tolosai ütközet után előkészítették a keresztyének diadalmas előnyomulását a Guadalquivir völgyébe.

A kedvező pillanat Andalusia meghódítására 1230-ban következett be. Ez évben III. vagy Szent Ferdinánd (1214–1252) az egymással mindeddig viszálykodó Castilia és Leon királyságokat végképen egyesítette. Castilia most a félsziget leghatalmasabb államává lett s Ferdinánd, ki minden lovagi erényben I. Jakab aragoniai királynak méltó társa volt, minden erejét a belharczok által széttépett andalusiai arab fejedelemségek meghódítására egyesítette. Míg Ibn Húd cordovai és Mohammed-Ibn-el-Ahmar jaeni fejedelmek egymás ellen kétségbeesett küzdelemben állottak, merész spanyol kalandorok, az almogavarok, kik a határszélen zsákmánylásból éltek, meglepték a rosszul őrizett Cordovát s a falak egy részét hatalmukba kerítették. Az arabok minden kisérlete, hogy a betolakodott keresztyéneket kiszorítsák, kudarczot vallott. Ferdinánd a castiliai haderővel gyors menetekben az almogavarok segítségére sietett s rövid küzdelem után, az egykori omajjád khalifaság fényes fővárosa a keresztyének kezébe került (1236 jun. 29). Még e rettenetes csapás sem volt képes a mohammedánokat egyesülésre birni. Ibn-el-Ahmar, cordovai vetélytársától megszabadulván, Murcia meghódítására indult s midőn a murciai arabok készebbek voltak a castiliai királynak hódolni meg, ő is követte a murciaiak példáját. Egy vesztett csata után átadta öszszes városait Ferdinándnak, hűbéresévé lett s követte keresztyén hűbérurát Sevilla ostromára, mely egy évi hősies ellentállás után 1248-ban szintén megnyitotta kapuit. Röviddel utóbb elesett Xeres s vele együtt az egész Frontera, azaz mindazon várak és városok, melyek eddig a határt ezen irányban a keresztyének ellen védelmezték. Spanyolország az iszlámra elveszett azon kis terület kivételével, melyet a spanyol arabok egyik utolsó hőse Ibu Ahmar a granadai királyság, vagy helyesebben emirség név alatt egyesített. Ide a Xenil szép völgyébe, a Sierra Nevada bérczei közé vonult vissza, az andalusiai arab lakosságnak a keresztyénség előtt meghajolni nem akaró életerős eleme s e természettől dúsan megáldott vidéken még közel 250 évig fennálló államot alapított, melynek magas culturája, művészete és tudománya a haldokló spanyolországi iszlámot soha el nem enyésző fénynyel vonta be.

A századokon keresztül folyt keresztes hadjáratok alatt Spanyolország nagy változásokon ment át. A mint az iszlám a keresztyénség előtt lépésről lépésre hátrálni kényszerült, nemcsak a félhold engedte át a helyet a keresztnek, hanem a határokkal együtt a lakosság nagy tömege is visszavonult. E küzdelmek alatt a határt az arab és keresztyén birtokok között egy tűzzel-vassal elpusztított, romokkal borított öv jelölte, mely mindkét félt oltalmazta a meglepetések ellen s mely némely helyen oly széles volt, hogy a hadseregnek több napig kellett rajta áthaladni, míg az ellenség földjére érkezett. A keresztyén határok fokozatos előnyomulását az elpusztított övnek fokozatos előhaladása követte északról dél felé. Az új puszta öv védelme alatt megkezdődött a régi, most már biztosított öv benépesítése, de a pusztítás igen sok helyen oly gyökeres volt, hogy Ó- és Új-Castiliának a mór uralom alatt oly virágzó vidékei régi gazdagságukat többé vissza nem nyerték. Nagy területek, melyeket a mórok vízművek és csatornák által kertekké változtattak át, a keresztyén uralom alatt visszasülyedtek a régi kezdetleges állapotba s csak legelőnek voltak jók. A lakosság is megváltozott. A mohammedán lakosság tömegesen távozott az elvesztett területről, s helyét az északról dél felé tóduló keresztyén lakosság foglalta el, mely az ott talált régi keresztyén lakossággal, a mozarabokkal, gyorsan összeolvadt. Vidéken a mohammedán lakosság azonnal eltünt, a városokban, melyek feltételek alatt hódoltak meg, néhány évig még fentartotta magát az arab elem, de a feltételek meg nem tartása miatt innen is hamar kivándorolni kényszerült. Másként alakultak a viszonyok a tolosai győzelem után meghódított tartományokban, Valenciában, Murciában és Andalusiában. Itt a győzők oly sürű arab lakosságot találtak, hogy azt sem kiirtani, sem hamarosan kivándorlásra kényszeríteni nem lehetett. Sevillában, Cordovában, Murciában és Valenciában a hódítás után közvetlenül betelepülő keresztyén spanyolok sok ideig csak kis gyarmatot alkottak a mohammedán lakosok nagy tömegében, jóllehet a kivándorlás e városokból is roppant mérvű volt. Sevillából a város kapuinak megnyitása után azonnal százezer mohammedán távozott el s helyüket a keresztyén Spanyolország minden részéből, sőt még Dél-Francziaországból is beözönlő idegenek foglalták el. Lassanként azonban e tartományokban is felülkerekedett a keresztyén lakosság. A meghódolt mohammedánok felkelési kisérletei kedvező ürügyet nyújtottak a hitbuzgó spanyol királyoknak, hogy hitetlen alattvalóiktól megszabaduljanak. Így I. Jakab aragoniai király egyszerre 200,000 mohammedánt űzött ki Valenciából, kik többnyire a granadai emirség területére, kisebb részben Észak-Afrikába vándoroltak ki.

E százados küzdelmekben alakult meg a spanyol nemzeti jellem, melynek fővonásai a hitbuzgóság és harcziasság, nem voltak mulékony tünemények, mint Nyugat-Európa népeinél a keresztes háboruk korában s nem is szorítkoztak a társadalom egy részére, a nemességre, hanem állandó s a nemzet nagy tömegét jellemző erények maradtak. A papságot és a polgári osztályt ugyanazon vallásos harczias szellem hatotta át, mint a tulajdonképeni nemes vagy lovagosztályt: a tolosai ütközetben az urak mellett ott küzdöttek a főpapok s a győzelem kivívásában nem utolsó részük volt a soriai, medinacelii, cuencai, valladolidi és avilai polgárok csapatainak. E vallási és nemzeti küzdelmekben fejlődött ki a spanyol nemzetet oly annyira jellemző büszkeség, a legnagyobb mérvű önbizalom és szabadságszeretet, melyek a középkori spanyol királyságok politikai viszonyainak alakulására oly lényeges befolyást gyakoroltak.

Világos, hogy ily körülmények között, a nemzeti jellem ilyen irányu fejlődése mellett erős királyság a spanyol államok egyikében sem alakulhatott. Mindenek előtt csakis katona király tarthatott tiszteletre számot. Vallásos király katonai erények nélkül, mint Ramiro aragoniai király, vagy élvezeteket hajhászó fejedelem, mint Sancho portugali király, nem maradhattak hosszú ideig a trón birtokában. De még a katona király hatalma is szűk korlátok közé volt szorítva. A büszke nemesség a királyt csak elsőnek tekintette az egyenranguak között s az alattvalói viszonyt úgy értelmezte, hogy hűségre a király iránt csak addig van kötelezve, míg az kötelességét teljesíti s bármelyik nemes ember és bármikor kiléphet az alattvalói kötelékből. Mind ennek emlékét a legrégibb castiliai törvényekben feltaláljuk. Ezek szerint bármelyik nemes ember elküldhette társát a királyhoz a következő izenettel: «Uram, ezen meg ezen nemes nevében jelentem, hogy ő többé nem a te vasallusod.» Bármelyik nemes e felmondás után, mint Cid példájából láttuk, elhagyhatta királyát s embereivel együtt más keresztyén vagy mohammedán fejedelem szolgálatába léphetett. Legtiszteltebb volt a királyság Castiliában, de itt is csak a XIII. századtól kezdve, midőn a királyság már a hitetlenek ellen vívott küzdelmekben, mint a nemzeti és vallási eszmék előharczosa, nagy dicsőséget aratott és a midőn már a római jog eszméinek elterjedése érezhetővé vált. Ez időből származik azon castiliai törvény, mely halálos büntetést szab mindazokra, kik szóval, tanácscsal vagy cselekedettel a király ellen támadnak, vagy ellenségeivel egyetértenek. Itt a XIII. század közepén az ország közigazgatását a királyság vette át s a tartományok kormányzásában a grófokat királyi tisztviselők váltották fel.

Mások voltak a viszonyok Aragoniában, hol a királyságnak nemcsak a büszke, felkelésekre hajlandó nemességgel kellett küzdeni, hanem hatalmának növekvését igen korán írott alkotmány akadályozta. A szabadságára féltékeny aragon nemesség a királyi hatalom visszaéléseinek megakadályozására, a király és nemzet között mintegy közvetítő gyanánt a judex mediust, a későbbi justiciát állította, kinek hatáskörét I. Jakab egy kortársa ekként határozta meg: «A justicia tiszte az udvarnál maradni, mindaddig, míg a király nem távozik Aragoniából; és ott a király jelenlétében, vagy ha távol van, az ő parancsából köteles megvizsgálni az ügyeket vagy meghallgatni a panaszokat, valahányszor itéletet kell mondani, a király, a püspökök és az udvarnál jelenlevő urak (ricos hombres) tartoznak a fölött tanácskozni és a mit a többség határoz, köteles a justicia kimondani, minden félelem nélkül a végzés következményeitől, mert nem ő hozta azt, hanem azok, kiknek ő e tekintetben engedelmeskedni tartozik.» De bár a justicia itt még csak mint a királyi tanács képviselője tünik fel, a dolgok természetes rendje szerint e hivatal jelentősége idővel rendkívül emelkedett. A justicia lett a törvények védelmezője mindenkivel szemben s egyuttal a törvények magyarázója s e minőségben a nemzet összes szabadságainak hivatott őre a királyi vagy bármi más hatalom túlkapásai ellen.

Bármily nagy volt is a nemesség hatalma mindenik spanyol királyságban, mégsem volt a spanyol nemesség oly értelemben hűbéres nemesség, mint a franczia vagy német hűbérurak. Birtokait a spanyol nemesség a királyoktól kapta, kik a móroktól visszafoglalt területeken harczosaiknak nagy terjedelmű birtokokat adományoztak, de a felségjogokat a királyok nem adományozták el. Hiányzott tehát Spanyolországban – Catalonia kivételével – a hűbéri rendszer jellemző vonása: a hűbérurak hierarchiája, a hűbérurak fokozatos függése egymástól, mint hűbérur és vasallus az utolsó nemes embertől fel a királyig és a felségi jogok megosztása a király és a nagy hűbérurak között. Épen ezért – bár a nemesség törekvése az önállóságra a királyság erejét itt is megzsibbasztotta – a spanyol királyok országuk egész területét kezükben tartották, tekintélyük kihatott mindenik alattvalójukra, az igazságot mindenütt az ő nevükben szolgáltatták, joguk volt veszedelem esetén bármelyik ur várát megszállani és az ország minden szabad embere nekik tartozott katonai szolgálattal.

Ha a királyság erejét egyelőre közvetlenül nem gyarapították is, a nemesség hatalmának ellensúlyozása által jelentékeny szolgálatot tettek a városok. A legtöbb spanyol város kiváltságos helyzetének eredete az arab háborukra vezethető vissza. Valahányszor a királyok egy várost a mórok kezéből kiragadtak, a kiűzött vagy kivándorolt mohammedán lakosság helyébe harczosaik egy részét telepítették le s hogy e katonapolgárok hűségét biztosítsák, nagy kiváltságokkal látták el őket. A legkiválóbbak voltak e kiváltságok közül: a katonatartás joga, az előljáróság választásának joga, s a polgárok személyes szabadságának biztosítása. E katonaeredetű polgárság kiváltságaira nem kevésbbé volt féltékeny, mint a nemesség s harczias erényeit a városok falai között is megőrízte. A gazdagabb polgárok lovas katonai szolgálatot teljesítettek s ezeket már VII. Alfonz nemesi kiváltságokkal ruházta fel. Ez önérzetes, harczias polgári osztály jogait kész volt bármikor és bárkivel szemben is megvédelmezni s mivel a nemesség itt is, mint egyebütt, a városok jogait és kiváltságait nagyon is hajlandó volt lábbal tiporni, a spanyolországi városok is közös érdekeik védelmére nagy szövetkezeteket (hermandades) alakítottak. A XIII. század folyamán több ily szövetség keletkezett. 1295-ben Leonban és Galliciában harminczkét város szövetkezett mindenki, király, királyi tisztviselő, ur vagy pap ellen, ki megsértené szabadságaikat, törvény ellenére adót vetne ki, elfoglalná a községi birtokokat vagy valamelyik polgár javait. Kölcsönösen hadi segélyt igértek egymásnak, megbizottakat választottak, kik a szövetség fentartására ügyeljenek s a szövetségi szerződés megszegőit pénzbirsággal sújtották.

Ily államban, hol a társadalom felső és középső osztályai harczias szellemmel és katonai büszkeséggel eltelve, jogaik fentartására minden perczben készek voltak fegyvert ragadni, korán feltaláljuk az államügyek elintézésére hivatott rendi gyűléseket. A castiliaiak a cortes vagy rendi gyűlés eredetét a nyugati gót királyság korára szerették visszavinni s úgy tüntették fel a rendi gyűléseket, mint természetes folytatásait azon gyűléseknek, melyekben a gót püspökök és urak az egyházi és politikai ügyekről tanácskoztak. Kezdetben a királyok csak tanácskozás végett hívták össze a főpapokat és urakat, kiknek anyagi támogatását vállalataikban nem nélkülözhették; de a mint a hódítások előhaladásával a városok száma és gazdasági jelentősége mindinkább növekedett, valahányszor segélykérésről volt szó, természetesen meg kellett hívni a városok képviselőit is. Az 1169-ben Burgosban tartott cortesen ott találjuk már a főpapok és főurak mellett a városok követeit is. Egyelőre azonban sem a rendi gyűlések szervezete, sem hatáskörük nem volt pontosan megállapítva. A király a rendeket majd egyenkint, majd összesen hívta meg; egyszer a nemesekkel, máskor a papokkal, máskor ismét a polgárokkal külön vagy pedig az összes rendekkel együtt tanácskozott. Az is megtörtént, hogy a király tartományonként tartott rendi gyűléseket; egyszer a leoni, majd a castiliai, majd ismét az andalusiai cortest hívta össze. A cortes hatásköre is csak lassan és fokozatosan szélesedett ki. Kétségtelen, hogy a cortest eredetileg csak a rendkívűli segély megszavazásának joga illette meg; de e fontos jogot – a mint az más európai országokban is történt – a rendi gyűlések új meg új jogok megszerzésére használták fel. Mivel a szakadatlan küzdelmek az arabok ellen a királyokat minduntalan rendkivűli segély kérésére utalták, a rendek a segély megszavazását legelőször sérelmeik előadhatásának jogától, később ezek orvoslatától, majd a törvényhozásban való részvételtől s végre a kormányzás ellenőrzésének jogától tették függővé. Már a XIII. században a castiliai cortes a legfontosabb politikai ügyekben határoz s szabályozza a királynak háztartását is. Határoz a trónörökösödés kérdésében, beleszól a kiskorú király gyámjának megválasztásába s a királyi herczegek házasságába. 1258-ban a rendek X. Alfonz kiadásait naponként 150 maravédiben szabták meg s figyelmeztették a király vendégbarátjait, hogy a király asztalánál több mérséklettel egyenek. – Hasonló képet tüntet fel Aragonia alkotmányos fejlődése is azon különbséggel, hogy itt a cortes négy rendből – főpapok, főurak (ricos hombres), lovagok és köznemesek és a városok – állott s hogy itt a cortes a törvényhozás jogát korábban megszerezte. A király és a rendek megegyezése nélkül törvény nem jöhetett létre s különössége volt az aragoniai alkotmánynak, hogy mindenik rend beleegyezése feltétlenül szükségesnek tekintetett. Bármelyik rend ellentmondása megakaszthatta a törvényhozás munkáját.

1. Ez a legelső tulajdonképeni khalifa a spanyol Omajjádok közt.^[VISSZA]