XVIII. FEJEZET.
A pápaság és császárság második küzdelme.

III. Konrád nehéz örökséget hagyott utódjára: széttépett birodalmat, erejét vesztett királyságot. Az a szt. Bernát világnézetén alapuló politika, mely a keresztyénség üdvét a világi hatalmaknak az egyház alá rendelésében kereste s melyet III. Konrád hűségesen követett, teljes kudarczot vallott. A második keresztes hadjárat szerencsétlen kimenetele meggyöngítette a pápaság és a német királyság hatalmát, megingatta szt. Bernát tekintélyét s előkészítette a politika felszabadulását a vallás uralma alól. Új korszak következett be, melynek képviselője Barbarossa Frigyes, a legkiválóbb, a legigazibb középkori római német császár.

III. Konrád lovas-szobra a bambergi dómban.

A német fejedelmek III. Konrád végső kivánsága szerint Frigyes sváb herczeget 1152 márcz. 4-én egyhangúlag királylyá választották. Kétségtelen, hogy a belbéke helyreállításának vágya vezette a német fejedelmeket ezen elhatározásnál s az általános hangulatot – a választás indokolását – hiven visszatükröztetik Freisingen Ottónak, e kor kiváló történetírójának, I. Frigyes nagybátyjának, idevonatkozó szavai: «Két család volt akkor kiváló a birodalomban; a Waiblingen és a Welf, egyik császárokat, másik hatalmas herczegeket adott. Versenyzésük gyakran megzavarta az államot. De az isteni gondviselés végzéséből V. Henrik uralkodása alatt Frigyesnek atyja a Waiblingen-családból nőül vette Welf bajor herczeg leányát. A fejedelmek tehát Frigyest választották királynak, nemcsak tevékenységéért és derekasságáért, hanem azért is, mert kibékíthette a két ellenséges családot.»

Pecsét I. Frigyes lovasképével.
Eredeti nagyság. A berlini királyi éremgyűjteményben.

I. Frigyes, kit a történetirás az olaszok által ráruházott Barbarossa, «a rőtszakállú», melléknéven ismer, férfikora küszöbén, harmincz éves korában nyerte el a koronát, melynek III. Henrik óta elhalványult fényét ismét felújította kiváló egyénisége. Igazi képviselője volt a XII. század közepén beköszöntött új korszaknak, melyben a vallásos érzelem már nem foglalja el kizárólagosan az emberek lelkét, a mikor a társadalom felsőbb rétegeiben teljes virágzásra jut a lovagság; felcsillámlik a világi költészet első fénye s a nagy jövőre hivatott városi élet kiszabadul a hűbériség bilincsei alól. Frigyest jellemének fővonásai kora lovagi társadalmának eszményképe gyanánt tüntetik fel, politikája pedig a megváltozott viszonyok szerint az Ottók és III. Henrik méltó utódának. Mint király Németország belbékéjének helyreállítását, mint császár a római császárság régi fényének felújítását tekintette főfeladatának. Ez utóbbi tekintetben igazi középkori császár, ki épúgy ábrándképek után indult, mint az Ottók, époly kevéssé tudott az adott viszonyokkal számolni, mint ezek: mégis azon különbséggel, hogy a római császárság ábrándképének hajszolásában tisztább ismereteket s több gyakorlati szellemet tanusított, mint elődei. Ő is telve van a régi római császárság hagyományaival; ő is az Augustusok egyenes utódjának tekinti magát, de míg az Ottók, sőt maga N. Károly is, alig ismerték azt a császári jogot, melyre hivatkozni szerettek, addig Frigyest jogászai, a bolognai egyetem jogtudósai, felvilágosították hatalmának elméleti terjedelméről, megtanították, hogy akarata törvény, s övé a világ birtoka. Kardjára és a római jogra támaszkodva, szivós kitartással törekedett az elérhetetlen czél felé, de három évtizedig tartott küzdelem után be kellett látnia, hogy törekvése eredménytelen, politikája elhibázott volt. Olaszországot nem volt képes leigázni; a pápa megőrizte függetlenségét, a lombard városok megtartották szabadságukat; de Frigyes egyéniségének nagysága épen abban nyilvánult, hogy még idején belátta tévedését s volt lelki ereje, hogy múltjával szakítva, az adott körülményekbe belenyugodjék. Törekvése a római császárság egyetemes és korlátlan hatalmának visszaállítására kudarczot vallott; de tekintélye nem csorbult meg e meddő küzdelemben s a német nemzet ma is benne tiszteli a középkori római német császár igazi példányképét, mondani hősét.

I. Frigyes király pecsétje.
A király támlás trónon ül, jobbjában liliomos királyi pálcza, baljában az országalma, tetején kereszttel. Körirata: † FREDERIC DEI GRA ROMANOR. IMPERATOR AUSS. A British Museumban levő lenyomat után.

Trónralépése után tett első intézkedései tökéletes szakítást jelentettek elődjének, III. Konrádnak politikájával. Áthatva azon vágytól, hogy a római császárság fényét felújítsa, figyelmét az elődje által teljesen elhanyagolt olasz ügyekre irányozta s hogy a császárság tekintélyének felemelésére Olaszországban minden erejét központosíthassa, mindenekelőtt Németország belbékéjét igyekezett helyreállítani. Még III. Konrád életében kárhoztatta a Welf-család ellen folytatott, a királyság erejét teljesen megbénító küzdelmet s mint király őszintén és minden utógondolat nélkül békejobbot nyujtott a Welf-családnak. 1153 április 18-án ünnepélyesen felruházta a Welf-ház fejét, Oroszlán Henrik szász herczeget a bajor herczegséggel, Welf grófot pedig olasz birodalmi hűbérekkel, nevezetesen: a Mathild-féle örökséggel, a tusciai őrgrófsággal és a spoletói herczegséggel adományozta meg s a Welfekkel szövetkezett Zähringen-családnak kilátást nyujtott nyugoti Burgund birtokára. Hogy pedig a bajor herczegség elvesztése miatt duzzogó Henrik osztrák őrgrófot kiengesztelje, 1156-ban Ausztriát Bajorországtól teljesen független herczegséggé emelte s nagy kiváltságokkal ruházta fel. Az osztrák herczeg kötelezettségét a birodalom iránt, nevezetesen a hadiszolgálatot, lényegesen alább szállította s a herczegséget oszthatatlanná és leányágon is örökölhetővé tette.

Oroszlán Henriknek két pecsétje.
Mindkettőnek körirata: † HENRICUS LEO DUX. A többi betű jelentőség nélkül való, s csak a hely kitöltésére való. Eredeti nagyság. A berlini királyi éremgyüjteményben.

Világos, hogy Frigyes czélját, a birodalom belbékéjének helyreállítását, csak a fejedelmeknek, első sorban a világi fejedelmeknek tett nagy engedmények árán vásárolhatta meg. Az osztrák herczegnek adott nagy kiváltságok nem állottak példa nélkül. Már előbb felruházta Oroszlán Henriket a szláv területen felállított püspökségek betöltésének jogával; oly joggal, mely az investitura küzdelem óta tulajdonképen magát a királyt sem illette meg. Általában Frigyes a német királyi méltóságot egészen másképen fogta fel, mint az Ottók vagy a frank családból származott uralkodók. Bármily magas fogalma volt királyi hatalmáról, kezdettől fogva tisztában volt azzal, hogy az investitura-küzdelem óta nagy önállóságra és hatalomra emelkedett fejedelmi családokat mellőzni, vagy elfoglalt állásuktól megfosztani többé nem lehet. Szó sem volt többé azon régi felfogásról, melyhez a frank családból származott királyok még mindig szivósan ragaszkodtak, hogy t. i. a herczegségek és grófságok hivatalok, melyek fölött a király tetszése szerint rendelkezhetik. A megváltozott viszonyokhoz képest Frigyes a fejedelemségeket a királysággal csaknem egyenlő hatalmaknak tekintette s nem arra törekedett, hogy a fejedelmek hatalmát összetörje, hanem arra, hogy mint elsőnek az egyenlők között elegendő tekintélye legyen a fejedelmek hatalmának összefoglalására és a birodalom érdekében való irányítására. E megváltozott felfogásból következett a birodalmi alkotmánynak Frigyes korától észlelhető kettős változása.

Először is mindinkább meggyöngül a törzsegység, melyen a német birodalom alkotmánya eddig alapult, s helyébe lép a fejedelmek – a herczegek és grófok – házi hatalma. A német királyság nem törzsek szerint megkülönböztetett területekre kezd feloszlani, hanem oly kisebb területekre, melyeknek semmi köze a törzsi összetartozáshoz, melyeknek központját és alapját az örökösen uralkodó fejedelmi család teszi. Az osztrák herczegség említett kiszakítása a bajor herczegségből adta meg az első alkalmat egy törzsi alapon nyugvó nagy herczegség végleges szétválasztására s ugyancsak Frigyes alatt bekövetkezett a legnagyobb német törzsherczegségnek, a szász herczegségnek, szétdarabolása kisebb fejedelmi territoriumokra.

Szorosan kapcsolatos ezzel a német királyok birodalmi politikájának megváltozása. Ha a király a fejedelmeket nem tekinti hivatalnokainak, hanem magával némileg egyenjogú hatalmaknak, gondoskodnia kell arról, hogy rangját, elsőségét a fejedelmek között fenn is tarthassa s a birodalomnak első sorban a világi fejedelemségeken nyugvó erejét a birodalom és a királyság érdekében fel is használhassa. Azok az eszközök, melyekkel a régi német királyok e czélt elérni törekedtek, többé nem váltak be. Az investitura-küzdelem óta az egyházi fejedelmek állása a királysághoz lényegesen megváltozott; a püspökök és apátok függése a királytól annyira meglazult, hogy az Ottók politikájának folytatására gondolni sem lehetett. Épúgy lehetetlenné vált a törzsherczegségek megkezdett szétdarabolása után a herczegségeknek még III. Henrik korában is sikerrel érvényesített központosítása a király kezében. Most már a király Németországban csak nagy családi hatalommal lehetett első az egyenlők között, s arra kellett törekednie, hogy ne csak királyi méltósága, hanem fejedelmi hatalma által is kiváljék a többiek közül. A később oly hiressé vált családi politikát Frigyes vezette be, ő kezdette meg – a Luxemburgokkal és Habsburgokkal összehasonlítva természetesen szerény méretekben – a Hohenstaufen-ház családi hatalmának emelését és szilárdítását. A birodalom délnyugoti részét törekedett, és nem sikertelenűl, családja örökös birtokává tenni. A sváb és frank herczegségekhez Beatrix burgundi herczegnővel 1156-ban kötött házassága által megszerezte Felső-Burgundot, az Isére folyóig; féltestvérét Konrádot, ki a régi frank királyi család Worms körül elterülő allodialis birtokait örökölte, felruházta a rajnai palotagrófsággal s előkészítette e birtokokból Heidelberg körül a későbbi pfalzi választó fejedelemség megalakulását. A rajnai pfalzgrófság és Burgund között elterülő vidéket leginkább vétel utján szintén birtokába kerítette s ilyformán a sváb földön, a Felső-Rajna mellékén és Felső-Burgundban megteremtette azt a családi birtokot, melyen a Hohenstaufen-ház jelentősége és hatalma Németországban egy századon át nyugodott.

A törekvéseiben kielégített német világi fejedelmekre támaszkodva Frigyes az egyházzal és a szent-székkel szemben közvetlen elődeinél nagyobb erélylyel és eredménynyel léphetett fel. Helyzetét megkönnyítette az a körülmény, hogy a második keresztes hadjárat visszahatását a szent-szék még mindig nem heverte ki s a normannok és a római polgárság demokratikus mozgalmával szemben a pápa egyenesen a német király segítségére volt utalva. Frigyes előnyös helyzetét arra használta fel, hogy királyi hatalmát a német egyház fölött a wormsi concordatum által megengedett legszélső határig érvényre juttassa; a mint pl. a magdeburgi kettős választásnál a szent-szék tiltakozása ellenére is a maga jelöltjét ültette az érseki székbe. Általában a német főpapság hangulata Frigyes iránt nem volt kedvezőtlen. A német püspökök nagy többsége távol állott a VII. Gergely-féle elvektől a pápa és császár viszonyát illetőleg, sőt egynéhányan, s épen a legtehetségesebbek, a világi fejedelmek nagy befolyásának háttérbe szorítására és saját egyéniségük érvényesítésére nem voltak idegenek azon törekvéstől, hogy a császárság régi uralkodó állását a szent-szék fölött visszaszerezze.

Állását Németországban minden irányban megszilárdítván, Frigyes Olaszország felé fordult, hogy a császári korona megszerzése után viszonyát a pápasághoz rendezze és a húsz év óta feledésbe merült királyi jogokat e félszigeten érvényesítse. Itt azonban oly erőkre bukkant, melyek eddig a modern népek életében ismeretlenek voltak, melyeket épen ezért Frigyes méltányolni nem tudott, s melyeken a császárságról táplált magas eszményképének megvalósítására való minden törekvése hajótörést szenvedett.

A középkori hűbéri Európában a XII. század első felében egyszerre bámulatos fénynyel tünnek fel a demokratikus állami fejlődés első képviselői, a lombard városok; mind megannyi köztársaságok. Önkénytelen felmerül a kérdés, minő körülmények idézték elő Felső-Olaszország e különleges fejlődését, minő okok tették lehetővé a hűbériség fénykorában Európa e részén a városi élet s ezzel együtt a demokratikus állami szervezet korai fellendülését? Megkisértjük a legfeltünőbb okokra rámutatni.

Legközelebb állana az a feltevés, hogy a lombard városok egyenes leszármazásai a régi római városoknak, hogy tehát a középkori municipiumok szervezetüket közvetlenül az ókoriaktól örökölték. Azonban kétségtelen tény, hogy a népvándorlás viharai, a longobard és frank hódítás s az ezek nyomán kifejlődött hűbéri rendszer a municipális életet itt is épugy megsemmisítették, mint az egykori római birodalom többi részeiben. Ellenben kétségtelen, hogy a városi élet a középkor első századaiban itt jobban fentartotta magát, mint bárhol Európában. Lombardia földjének páratlan termékenysége, a római korból fenmaradt kitünő útak és csatornák az emberi tevékenység többoldalu fejlődésére rendkivűl kedvezően hatottak. Az ipar és kereskedelem korai fellendülése a társadalmi fejlődést is változatosabbá tette s míg a XII. század első felében még egész Európában terménygazdaság dívott, Olaszország városaiban kifejlődött a pénzgazdaság. Az első keresztes háború, a keleti keresztyén államok alapítása által előidézett élénk kereskedelmi forgalom, a keleti iparczikkek és nyerstermények megismerése hatalmas lökést adott az olasz városok iparának, kereskedelmének s ezek természetes következménye gyanánt gazdagságának és míveltségének. A dolgok természetes rendje hozta magával, hogy ez az Európa népeinek akkori állapotával összehasonlítva aránylag gazdag, mívelt és önérzetes polgári osztály a hűbéri intézmények bilincseit lerázni s a rendelkezést saját sorsa fölött a maga kezébe venni igyekezett. Nézzük azon körülményeket, melyek az olasz városok ezen törekvését lehetővé tették.

Udvari viseletek a XII. században.
Landsbergi Herrad apátnő Hortus deliciarum-ából 1160–70. tájáról.

A IX. és X. században, midőn a hűbériség rendszere Nyugot-Európában megalakult, a lombard városok legtöbbje a püspökök hatalma alá jutott. A városban és környékén a püspökök gyakorolták a grófok teendőit, a közigazgatást és igazságszolgáltatást, felügyeltek a rendre és vezették a katonaságot. Még ott is, hol a grófi hivatal fenmaradt, a gróf hatalma a püspöké mellett teljesen háttérbe szorult. Kétségtelen, hogy a városok szabadságának fejlődésére ezen körülmény jótékonyan hatott. A püspök papi hivatásának jellegénél fogva mégis csak szelidebb ura volt a városnak, mint a világi gróf, s az önkormányzat csirája már benne volt a rendszerben, mert, ha tényleg nem mindig úgy történt is, jogilag a püspök választásának joga a város polgárságát illette. Míg a világi gróf székhelye a városon kívül valamely megerősített helyen volt, a püspök grófi hatalmának központja a városban maradt, hol ő is lakott, s melynek megerősítését saját biztonsága szempontjából is előmozdította. A falak védelme alatt a város lakói korán tudatára jutottak közös érdekeiknek, önmagukat kormányzó iparos és kereskedő testületeket alakítottak, melyeket mindnyájuk közös érdeke, a városi érdek, kölcsönös összeköttetésre, a városi közös kormányzat megteremtésére vezetett.

Miután a püspök a városban lakott s világi hatalmát személyesen nem gyakorolhatta, természetes dolog volt, hogy hatalmának közvetítőit a polgárság köréből választotta. A polgárok sorából nevezte ki a birákat, kik nevében az igazságszolgáltatást végezték, a megbizottakat, kik a rendre felügyeltek és a közigazgatást teljesítették, s a kapitányokat, kik a katonaságot vezették. Ily módon a polgárság előkészült a város ügyeinek vezetésére s csak kedvező alkalom kellett, hogy az erejének tudatára jutott polgárság a püspök uralmát lerázza s azt a hatalmat, melyet eddig a püspök a kinevezés által adott, önmaga adja az önmaga által választott előljáróknak. Ezt az alkalmat meghozta a pápaság és a császárság első nagy harcza, az investitura-küzdelem.

A bambergi dóm.
Alapíttatott a XI. század elején.

Már a XI. század közepén a pápaság felemelkedését megelőző, Clunyből kiinduló nagy reformmozgalom meggyöngítette a lombard püspökök hatalmát s ilyformán egyengette az útat a városok önkormányzatának kifejlődésére. Nem tekintve, hogy a clunyi reform a főpapságot a világi ügyektől lehetőleg elvonva lelki hivatásának visszaadni igyekezett, lényegesebb momentum a lombard városok önkormányzatának fejlődésében az, hogy a világi ügyekbe mélyen bebonyolódott lombard püspökök a clunyi reform ellen határozott állást foglaltak. A clunyi reform szellemétől áthatott szent-szék Hildebrand vezetése alatt a lombard püspökök ellen az alsó néposztályra támaszkodott s megkezdette azt a küzdelmet, melyet pataria név alatt már ismertettünk. Ez időponttól a legtöbb lombard városban, első sorban Milanóban, szakadatlan heves küzdelem folyt a püspök és a polgárság között s e küzdelmekben tünik fel a municipalis kormányzat. A pápa és a császár között kitört harcz még tovább vitte a fejlődést. A pápa is, a császár is nevezett ki püspököt, igen sok városnak egyszerre két püspöke volt s a polgárság felhasználva a kedvező alkalmat, kivonta magát a püspöki uralom alól, sem a császári, sem a pápai püspöknek nem engedelmeskedett. Másrészről mindkét fél felismerte a városok növekedő fontosságát s kiváltságok adományozása által igyekeztek őket a maguk pártjára vonni. Így kapta Lucca kiváltságait IV. Henriktől, Mantua Mathild grófnétól.

A XI. század végén és a XII. elején tehát a legtöbb lombard városban megszünt a püspöki uralom; igazságszolgáltatás, közigazgatás, katonai hatalom s ezek mellett a püspökök által jogosan birt vagy bitorolt királyi jogok, pénzverés, vámjövedelem a polgárok kezébe mentek át. A nagyobb városok ezzel nem elégedtek meg, hanem uralmukat a környező vidékre, a püspöki kerület egész területére kiterjeszteni törekedtek. A vidéken lakó nemesség nem volt képes a városok jól szervezett erejének ellentállani s a városi érdekek szolgálatába állván, legtöbbnyire a városokba költözött, tekintélyt adva a polgári osztálynak s nem ritkán kezeibe ragadva annak vezetését. Ily módon a német uralom alapját tévő hűbéri rendszer Felső-Olaszországban elbukott, a nagyobb fejedelemségek – a montferrati őrgrófság kivételével – eltüntek s az investitura-harcz alatt meggyöngült császárság jogaival senki sem törődött. A XII. század közepén már annyira előrehaladt a városok fejlődése, hogy a nagyobbak és népesebbek, mint Milano, Velencze és Verona, nem elégedtek meg a városuk vidéke fölött való uralommal, hanem a szomszéd önálló városokat is igyekeztek hatalmuk alá hajtani.

Nézzük már most, miként gyakorolták a lombard városok az önkormányzatot, s mik voltak az önkormányzat elemei?

A legtöbb lombard városban az önkormányzatot a consulok, a tanács és a népgyűlés együtt gyakorolták. A consulok állottak a városi kormány élén; mint a közigazgatás és igazságszolgáltatás vezérei s mint hadvezérek. Számuk városonkint különböző volt, sőt ugyanazon városban is idővel változott. Így Milanóban 1117-ben tizennyolcz, 1130-ban húsz, 1162-ben nyolcz consult találunk. Választásuk módja is különböző volt, a mennyiben a municipiumot alkotó elemek vagy rendek nem mindenik városban voltak egyformák. Némely városban a nemesség, a polgárság és a nép külön rendekben tömörült és ily esetekben mindenik rendnek megvoltak a maga kebeléből választott consulai. Más városokban a nemesség nem lépett be a municipiumba, a népet meg nem vették fel; ezekben természetesen csak a polgárság által a polgárok sorából választott consulok vezették a város ügyeit. A consulok oldala mellett állott a tanács, a bizalmi férfiak testülete (credentia), melynek összeállítása városonként különböző volt, s melynek véleményét a consulok minden komolyabb ügyben kötelesek voltak meghallgatni. Végre nagy és komoly elhatározások küszöbén összehívták a népgyűlést, azaz a községnek – communitas – minden egyes tagját.

Mindenik városnak megvoltak a maga szokáson alapuló törvényei, részint a longobárd, részint a római törvényekből összeállítva. A XI. század végétől kezdve szorgalmasan kezdték tanulmányozni a Justinianus törvénygyüjteményében megőrzött római jogot; legnagyobb sikerrel Bolognában, melynek iskoláját nagy hirnévre a XII. század elején ott működő Irnerius, virágzásra pedig Frigyesnek a tanárok és tanulók számára 1158-ban kiállított kiváltságlevele juttatott. A lombard városok anyagi felvirágzásával kapcsolatosan a míveltség is hatalmas lendületet vett a XII. század folyamán, mindenik városban újra szervezték a régi iskolákat s ezekből fejlődtek ki a következő században Felső-Olaszország híres egyetemei.

A lombard városokban uralomra jutott demokratikus mozgalom átcsapott Közép-Olaszországba is, hol Lucca, Pisa és mindenekelőtt Firenze a toscanai őrgrófok rovására szintén szabad városokká szervezkedtek s átcsapott Rómába is, hol azonban a változott körülmények szerint a municipalis forradalom jellege és lefolyása a felső-olaszországitól jelentékenyen különbözött.

Oly fejlett iparral, kereskedelemmel, annyi gazdagsággal, mint a lombard városokban, Rómában nem találkozunk, de a város fényes multjánál fogva az ó-kor emlékei és hagyományai itt a legélénkebben megmaradtak. Róma lakossága e korban szintén több osztályra oszlott. Legfelül állottak a városi nemesek – a consulok – mely név azonban itt nem hivatalt jelentett, hanem társadalmi állást, régi patriciusi családok ivadékai, kik azonban nem alkottak szorosan elzárkózott rendet, hanem igen gyakran összeolvadtak a köznép sorából vagyonuk által kiemelkedő családokkal. Mellettük állottak Róma környékének bárói, a «capitanei», kik régebben, még a X. és XI. században is, Róma sorsát intézték, de a XII. századtól fogva a consulok mellett háttérbe szorultak. E főuri osztály alatt találjuk a kis nemeseket, «milites», az egyház és a főurak hűbéreseit s végre a szabad római polgárokat, kik nem foglalkozásuk szerint alakítottak szövetkezeteket, mint a lombard városok lakosai, hanem mint fegyverviselő szabad római polgárok, mint katonák a város tizennégy regiója szerint tizennégy, politikai jogokat is gyakorló katonai testületet (bandus) alkottak.

Míg a X. és XI. század első felében a Róma vidékén lakó hatalmas családok, a Campagna bárói, a kapitányok uralkodtak, az investitura-küzdelem óta a consulok, a városi nemesek ragadták kezükbe a hatalmat. «A Corneliusok és Claudiusok csodálkozással tekintettek volna e férfiakra, kik tornyokká átalakított diadalívekben és portalékban laktak, magukat a rómaiak consulainak nevezték s a Capitolium romjai között senatus gyanánt gyűléseket tartottak.» Oligarcha kormány volt ez, mely nem törvényekkel s nem a közjó, hanem a pártok érdeke szerint a legfontosabb kérdésekben erőszakkal döntött a város sorsa fölött s a pápák – e feudális aristokratiában keresve politikai támaszukat és udvaruk fényét, – mint az egyházi állam hűbérurai a legjövedelmezőbb hűbérekkel tüntették ki tagjait. A consulok kapzsi, erőszakos uralma azonban felháborította a kis nemességet is, s a felsőolaszországi városi mozgalmak hatása alatt a polgárok és kis nemesek szövetkezve, 1143-ban megdöntötték a consulok uralmát s a consulok senatusa helyébe a szabad római polgárok – a római communitas – senatusát állították.

Az új, plebejusi senatus összeállításáról nincsenek biztos adataink. Úgy látszik, hogy a város tizennégy regiójának mindenike négy senatort választott, s az ekként ötvenhat tagból álló senatus évenként újra választatott. A törvényhozó hatalom a teljes senatus kezében volt, míg a végrehajtó hatalmat a senatus kebeléből választott és évenként többször megújított bizottság gyakorolta, a köztársaság procuratorai. A népgyűlés a Capitoliumon a senatus határozatainak és a lelépő előljárók számadásának meghallgatására szokott összejönni.

Könnyű elgondolni, hogy a hatalomtól megfosztott aristokraták és a pápa Róma új alkotmányát minden módon megbuktatni törekedtek. Hiszen a népgyűlés 1144-ben egyenesen felszólította II. Lucius pápát, II. Incze utódát, hogy mondjon le minden felségjogáról s elégedjék meg a tizedből befolyó jövedelemmel, vagy az állam által fizetendő évdíjjal. Lucius, hogy elvesztett hatalmát visszaszerezze, Roger siciliai királyhoz, majd III. Konrád német királyhoz fordult, s miután segítséget egyiktől sem kapott, az aristokraták élén személyesen támadott. A Capitoliumot vette ostrom alá, azonban a nép a rohamot visszaverte s maga a pápa súlyos sebet kapva, néhány nap mulva elhalt (1145 febr.). A nép most Pierleone Jordánt patricius név alatt az állam élére állította, s a nemesek erősségeit lerombolva, kényszerítette őket, hogy a nép pártjára álljanak s ismét pénzt veretett e rég letünt felirással: «Senatus populusque romanus».

II. Lucius halála után a bibornokok pápává választották Bernátot, Szt. Anastasius római ad aquas Salvias monostorának apátját, ki mint pápa III. Jenő nevet vett föl. Az új pápa, clairvauxi Szt. Bernát tanítványa, szorongatott helyzetében mesteréhez, a keresztyén világ igazi fejéhez fordult, ki De consideratione czímű munkájában kifejtette nézetét a pápaságról; szemére hányta a pápáknak, hogy Constantinus örökségét fogadták el, nem a szent Péterét, hogy többet törődnek világi hatalmukkal, mint főpásztori hivatásukkal, s azon tanácsot adta tanítványának, hogy mondjanak le a világi hatalomról; mert úgy illik, «hogy senki, ki az Isten hadseregében szolgál, ne foglalatoskodjék világi dolgokkal». Nem tudjuk, Szt. Bernát hatása alatt történt-e, de egyidőre a béke a pápa és a rómaiak között csakugyan létrejött. A rómaiak eltörölték a patriciatust s meghódoltak a pápának, ki viszont megerősítette Róma demokratikus alkotmányát. Azonban a béke nem sokáig tartott. A nemesség és papság nem tudott megbarátkozni a nép uralmával, viszont a senatus hatalmát Róma városán kívül az egész Campagnára kiterjeszteni törekedett. Az e miatt keletkezett torzsalkodások és pártharczok elől Jenő pápa Viterbóba, onnan Pisába s 1147-ben Francziaországba menekült. Ez időben tünt fel Rómában azon férfiú, ki az aristokratia és a pápa világi hatalmának megtörésére irányuló mozgalomnak az eddiginél nagyobb erőt kölcsönzött s reformatori működésének végczéljául a keresztyén egyház régi egyszerűségének s Róma régi hatalmának és fényének felújítását tűzte ki. E férfiú Bresciai Arnold volt.

Bresciai Arnold életéről keveset tudunk. A XII. század elején Bresciában született s tanítványa volt Párisban Abelardnak. Visszatérve szülővárosába, pap lett s élénk részt vett azon mozgalomban, melyet a polgárság a város püspöke, Manfréd ellen folytatott. Mint Szt. Bernát, ő is megbotránkozott a főpapság elvilágiasodásán, de míg a clairvauxi apát csak panaszokban tört ki, jámbor óhajtásokat hangoztatott s a reformot magától a főpapságtól és első sorban az egyház vezetőjétől, a pápától várta, addig Bresciai Arnold forradalmi útra lépett s az egyház reformatióját a nép által a papság ellenére akarta megvalósítani. Egyenesen és hevesen megtámadta a pápát és püspököket; azt akarta, hogy a papság mondjon le minden vagyonról és a világi dolgokról s tisztán csak egyházi hivatásának éljen. Alapelve, hogy a papi birtok ellenkezik a keresztyénség szellemével s minden polgári hatalom a fejedelmeket és a köztársaságot illeti. Manfréd bresciai püspök vádjára II. Incze pápa a laterani zsinaton 1139-ben eretneknek nyilvánította, hallgatást parancsolt rá s száműzte Olaszországból. Arnold most ismét Francziaországba vándorolt, hol azonban Szt. Bernát, mint Abelard tanítványát, «fegyverhordozóját», hevesen megtámadta. Párisból kiűzetve Zürichbe, majd egykori tanulótársának és barátjának, Guido bibornoknak, csehországi legatusnak védelme alá menekült. Szt. Bernát haragja és szent gyűlölete azonban ide is követte, a miről tanuskodik azon levél, melyet Guido bibornokhoz intézett: «Bresciai Arnold, kinek beszéde méz, de a kinek tana méreg, ki a galamb fejével a scorpio fulánkját egyesíti, kit Brescia kihányt, kitől Róma iszonyodik, kit Francziaország elűzött, Németország elátkozott és Olaszország befogadni vonakodik, úgy mondják, nálad van; vigyázz, nehogy ez hivatalod tekintélyének ártson; jóakarattal lenni iránta annyit tesz, mint Isten és a pápa parancsával ellenkezni.» Ezután néhány évre az üldözött reformator eltünik szemeink elől s csak III. Jenő pápa trónralépése idején jelenik meg Olaszországban. Miután hallgatást fogadott, Jenő pápa feloldozta az átok alól; de midőn a pápa Rómából Viterbóba menekült, Arnold mitsem törődve esküjével, tanait nyilvánosan hirdetni kezdte a római népnek.

Egy várfal támadása és védése a XII. században.
Viollet-le-Duc után.

Egy várfal támadása és védése a XII. században.
Viollet-le-Duc után.

A bresciai reformator tüzes beszédei, melyek tele voltak a bibornokok és a pápa ellen szórt kifakadásokkal, élénk visszhangra találtak Rómában s teljessé tették a szakítást a pápa és a rómaiak között. Mindkét fél III. Konrád német királyhoz fordult segítségért: a pápa mint az egyház védőjéhez, a rómaiak, mint a régi dicső római császárok utódjához. A németországi belküzdelmek meggátolták Konrádot azon tervében, hogy a pápa javára közbelépjen s III. Jenő, midőn Roger siciliai királyba helyezett bizalma is meghiusult, 1152-ben másodszor is kibékült a rómaiakkal s visszatért az örök városba. A helyzetet jellemzi, hogy a pápával az elűzött aristokraták is visszatértek, de viszont a pápa kénytelen volt a senatust elismerni, sőt Arnold hiveivel együtt továbbra is a városban maradt. Érthető, hogy a pápa e helyzetbe belenyugodni nem tudott és sietett Konrád utódjával, I. Frigyessel, a római demokratia megdöntésére kiegyezni. Miután Frigyes terveinek kivitelére szükségesnek itélte a szent-széket a normann befolyás alól kivonni, 1153 márcz. 23. a pápa és a német király Konstanczban közös érdekeik védelmére szerződést kötöttek. Frigyes megigérte, hogy Rómát a pápának aláveti, Szt. Péter örökségét megvédelmezi és a normannok meg görögök ellen Olaszországban hadat fog viselni. Viszont a pápa megigérte Frigyesnek a császári koronát és trónjának minden módon való támogatását.

Ez volt Olaszország helyzete, midőn Frigyes a német viszonyok rendezése után készűleteket tett, hogy a konstanzi szerződés értelmében a pápát megsegítse, a császári koronát fejére tegye és a már feledésbe merült császári jogokat és igényeket érvényesítse.

154 végén mindössze 1400 lovagból álló hadsereggel átkelt az Alpokon s a Piacenza mellett elterülő roncagliai síkra, hol a német királyok lombard alattvalóik hódolatát fogadni szokták, országgyűlésre, hadiszemlére hívta össze a birodalom hűbéreseit. A nagyobb városok által elnyomással fenyegetett kis városok, valamint a lombard főurak heves panaszokban törtek ki a városi köztársaságok ellen. Első sorban Como és Lodi vádolták be Milanót és kérték a német király segítségét ellene. Frigyes, ki az olasz viszonyok felől teljesen tájékozatlanul jelent meg, még most sem ismerte fel az olasz városi mozgalom nagy jelentőségét, s a régi állapotok visszaállítását tartván szem előtt, felújította Lothár törvényét a hűbéri rendszer fentartására, Milanót pedig, mint, felfogása szerint, a birodalmi béke háborítóját, birodalmi átokkal sujtotta. Azt azonban átlátta, hogy csekély erejével a daczos, hódolni nem akaró Milanót meg nem fékezheti, megelégedett tehát azzal, hogy Páviában a lombard koronát fejére tétette s Tortonát, Milano szövetségesét, földig leromboltatva, 1155 nyarán Rómának tartott.

Ezalatt Rómában változás állott be. III. Jenő 1153 juliusban meghalt s helyét IV. Hadrianus foglalta el, az egyetlen angol ember, ki valaha Szt. Péter trónjára emelkedett. Az új pápa nem volt hajlandó compromissumokra, mint elődje s egyházfői állásának egész tekintélyével fellépett a bresciai reformator által képviselt irány ellen. Interdictummal sújtotta Rómát mindaddig, míg e középkorban oly rettenetes büntetés hatása alatt megtört rómaiak Arnoldot az örök városból nem száműzték. Ez volt a római község első veresége, csakhamar követte a második is, midőn a Róma felé közeledő Frigyest megkisértette pártjára vonni. A rómaiak követsége Sutri és Róma között találkozott a német királylyal s egy classikus visszaemlékezésekben gazdag beszédben felszólította a leendő római császárt, hogy fogadja el a római nép kezéből a császári koronát s állítsa vissza a római császárság régi dicsőségét. Frigyes elődeitől örökölt császári méltóságának teljes önérzetében gúnynyal utasította vissza a rómaiak kezéből a császári koronát s mint a lombard városokkal szemben, úgy itt is félreismerve a helyzetet, megvetéssel utasította el azt a szövetséget, melynek később oly nagy hasznát vette volna.

I. Frigyes császár arany bullája.
Egy oklevelen, mely a würzburgi püspökség herczegi jogait erősíti meg, s mely 1168 junius 26-án kelt Würzburgban. Körirata az első oldalon: † FREDERIC. DEI GRA. ROMANORU. IMPERATOR AVGS. – Hátlapján héttornyú kapuzat, melyet fal övezREA; a középső torony boltivében ROMA. Körirat: ROMA, CAPUT. MUNDI. REGIT. ORBIS FRENA. ROTUNDI.

Bresciai Arnold száműzetése megkönnyítette a pápa helyzetét Rómában, de azért Hadrianus nem minden aggodalom nélkül nézett a Róma felé siető német király jövetele elé. V. Henrik és II. Paschalis ideje óta a pápák aggodalma a császári koronázástól nem is volt jogosulatlan; a fegyver, az erő a császárok kezében volt s ezzel szemben a védtelen pápák a császár túlkapásai ellen a római népnek nem hűségére, hanem csakis németgyűlöletére számíthattak. Frigyes, hogy a pápa aggodalmát eloszlassa, a konstanczi szerződést újra megerősítette; de már az első találkozás kimutatta, hogy a viszony a pápaság és a császárság között IV. Henrik és VII. Gergely napjai óta nem igen változott, hogy e két hatalom, mint egyenrangú fél, békében egymással nem élhet. Frigyes vonakodott a szent-szék igényei szerint a lováról leszálló pápának kengyelvasát tartani, mi pápai felfogás szerint a császár alárendelt helyzetét fejezte volna ki, a megsértett pápa viszont a békecsókot tagadta meg a királytól. Hosszas alkudozások után Frigyes engedett, alávetette magát a kengyelvastartásnak s kiszolgáltatta a kezeibe került Bresciai Arnoldot, kit aztán a pápa, mint eretneket, megégettetett és hamvait a Tiberisbe szóratta.

1155 junius 18. Frigyes német hadserege és a pápa kiséretében bevonult a városba s fejére tétette a császári koronát; de a rómaiak nem hódoltak meg, sőt régi szokás szerint a koronázás után megrohanták a német hadsereget s csak nagy nehezen sikerült a németeknek őket visszaszorítani. Frigyes, miután csekély erejével a rómaiakat meg nem fékezhette, elhagyta Rómát s a normannok ellen szándékozott indulni, de most hadserege mondotta fel az engedelmességet. Kénytelen volt tehát északra fordulni s miután Anconában hadseregét elbocsátotta, a pápa boszúságára a nélkül, hogy a konstanczi szerződés feltételeit képes lett volna teljesíteni, visszatért Németországba.

Frigyes ezen első olasz hadjáratának a császári korona elnyerésén kívül nem volt más tényleges eredménye, de tisztázta a politikai helyzetet s hosszú időre meghatározta a császár politikájának irányát. Kitünt, hogy a lombard városokkal szemben a császár az ő valódi vagy képzelt jogait csak fegyverrel érvényesítheti s Frigyes, ki kezdettől el volt határozva, hogy jogaiból egy hajszálnyit sem enged, teljes erővel készült egy újabb olasz hadjáratra, a lombard városok megfenyítésére. Természetesen ezt csak úgy tehette meg, ha Németország belbékéje teljesen biztosítva volt s ekkor tette Frigyes a német világi fejedelmeknek, első sorban a Welfeknek és az osztrák Babenbergeknek, azon engedményeket, melyek a német birodalmat a decentralisatio lejtőjén még előbbre vitték. Egyelőre azonban Frigyes elérte czélját: a német fejedelmek hűségét biztosította s az egyesített német birodalom élén kifelé is oly tekintélyre tett szert, minővel III. Henrik óta egy elődje sem dicsekedhetett. Dániában már első olasz hadjárata előtt érvényre emelte a német befolyást; trónra ültette pártfogoltját, Svent; Csehországban, hogy e tartomány hűségét és támogatását olasz terveiben biztosítsa, Ulászló herczegnek királyi koronát ajándékozott (1158); 1157-ben pedig egy szerencsés hadjárattal Lengyelországban állította vissza a német befolyást. Pártfogoltja II. Ulászló – kit ellenfelével, Boleszlávval szemben, a lengyel herczegség birtokában megerősített – elismerte a német király hűbéruraságát és hadi segélyt igért az olasz hadjáratra. Magyarország is megérezte a német viszonyokban beállott változást. A Fischa melletti ütközet után a nyilt ellenségeskedés a magyarok és németek között megszünt ugyan, de az ellenszenv, a lappangó ellenségeskedés fenmaradt s épen ezért Frigyes, hogy Magyarország erejét lekösse, Manuel görög császárral, kit a délolaszországi normannok ellen is felhasználhatni remélt, lépett szövetségre. II. Géza e szorult helyzetben a két nagyhatalom által egyszerre két oldalról fenyegetve, sietett Frigyes jóindulatát az által biztosítani, hogy 1158-ban az olasz hadjáratra induló császár táborába 600 íjászt küldött.

Csillár. I. Frigyes fogadalmi ajándéka az aacheni dóm számára.
A tornyocskákban régebben kis szobrok voltak, a két medaillon modorában; ma már csak igen kevés van meg

Kitünt azonban az is, hogy a pápaság és császárság egymás mellett békében meg nem állhatnak. Mint a pápa szövetségese kezdette meg Frigyes az első olasz hadjáratot s elidegenedve, csaknem mint ellenségek, váltak el egymástól a császári koronázás után. Mint az investitura-harcz idején, most is a két hatalom küzdelmét megelőző kisebb súrlódások természetes elodázhatlan következményei voltak annak az universalis állásnak, melyet mindkettő elfoglalni törekedett. Az egyik, mint a római császárok utóda, a másik, mint Jézus Krisztus földi helytartója, igényelt korláttalan hatalmat a keresztyénség fölött s miután egyik sem akarta magát a másiknak alárendelni, őszinte békéről nem is lehetett szó közöttük, csak hosszabb vagy rövidebb ideig tartó fegyverszünetről. A konstanzi szerződést egyik fél sem tartotta meg. Frigyes nem szerezte vissza a pápának az uralmat az egyházi birtokok és Róma fölött s a pápa tudta nélkül a görög császárral szövetkezett, viszont a pápa alig hogy Frigyes Olaszországból távozott, ismét a normannokkal szövetkezett. A kisebb surlódások Németországban sem hiányoztak. A pápa panaszt emelt a császár önkényes eljárása miatt a püspöki székek betöltésénél, viszont a császár a mindinkább szaporodó római appellatiók és a pápai legatusok meg nem szünő adókivetése ellen emelt szót. Ide járultak az elméleti vitatkozások a két hatalom köréről. Frigyes, mint római császár, magában Rómában is magának igényelte a világi hatalmat, mivel szemben a pápa azt állította, hogy az uralom Rómában csak Szt. Pétert illeti meg. A pápa emlékeztette a császárt, hogy a császári méltóságot a szent-szék ruházta a frankokra és germánokra, viszont a császár arra hivatkozott, hogy a császárok adták a pápáknak Szt. Péter örökségét.

Ily körülmények között következett be a besançoni híres jelenet, mely a két hatalom között fenforgó ellentétet még élesebb világításba helyezte.

1157 októberben a császár a házassága által szerzett burgundi birtokán, Besançonban, fényes birodalmi gyűlést tartott, melyre a pápa is követséget küldött. A követség feje, Sienai Roland bibornok, átadta a császárnak a pápa levelét, melyben a pápa így szólott Frigyeshez: «Emlékezzél vissza, miként emelt téged a római egyház a császári méltóság adományozása által a hatalom legmagasabb polczára. Nem bánjuk meg, hogy minden kivánságaidat teljesítettük; sőt örvendeni fogunk, ha kezeinkből még becsesebb jótéteményekben (beneficia) fogsz részesülni.» Rajnald kölni érsek, a curiának szenvedélyes ellensége, ki a latin szöveget a császárnak és a fejedelmeknek német nyelvre fordította, a beneficium szót, mely jótéteményt és hűbért egyiránt jelent, – úgy látszik szándékosan – hűbérnek fordította, mit a német fejedelmek – úgy tünvén fel a dolog, hogy a császári korona pápai hűbér – nagy megbotránkozással fogadtak. Roland bibornok közbeszólása, hogy kitől kapta volna a császár a hatalmat, ha nem a pápától, az ingerültséget oly magas fokra emelte, hogy Wittelsbach Ottó kivont karddal rohant a bibornokra s meg is ölte volna, ha a császár közbe nem lép. A pápai követséget Frigyes másnap válasz nélkül bocsátotta el s egy császári nyilatkozatban a pápa levelére válaszolva, kijelentette, hogy a császár a hatalmat a fejedelmek választása által egyedül az Istentől birja; a ki azt hirdeti, hogy a császári korona pápai hűbér, hazug és Krisztus ellensége. A pápa megkísértette egy levélben a német püspököket pártjára vonni s Wittelsbach Ottó és Rajnald megbüntetését követelte, de midőn látta, hogy a német püspökök határozottan a császár mellett foglalnak állást, Frigyeshez irott levelében kijelentette, hogy szavait rosszúl értelmezték s hogy levelében jótéteményről és nem hűbérről volt szó.

Nem sokkal utóbb Frigyes 1158 juniusában megindította második olasz hadjáratát. Támadása Milanónak szólt, mely a császár első hadjárata után Brescia, Piacenza, Parma és Modena városokkal szövetkezve Lombardia hegemoniájának elnyerésére tört. A Milanó által első sorban fenyegetett kisebb városok, Pavia, Cremona, Lodi és Como, szintén szövetkeztek a közös védelemre, de bár a montferrati őrgróf is támogatta őket, Milanóval nem mérkőzhettek s a császár segítségéért folyamodtak. Frigyes ez alkalommal hatalmas erővel jelent meg. A német fejedelmek csapatain kívül csehek, lengyelek és magyarok is voltak hadseregében, melynek számát a császárpárti olasz városok csapatainak csatlakozása után az egykoruak százezerre tették. E nagy erővel Frigyes Milano ellen fordult s néhány heti ostrom után 1158 szept. 8-án hódolatra kényszerítette. A milanóiak kénytelenek voltak kezeseket adni, császári palotát (Pfalz) építeni, lemondottak a városukon kívül meghódított területről s azon feltétel mellett, hogy választott consulaikat a császár megerősítésének vetik alá, megtartották alkotmányukat.

Milano hódolatával Frigyes elértnek hitte czélját, Lombardia megfékezését, s hadseregét elbocsátotta. Hátra volt azonban még a városok és a császár viszonyának szabályozása. Frigyes el volt határozva, hogy a császár és a városok jogait egyszersmindenkorra megállapítja, hogy megtöri az olasz városok függetlenségre és forradalomra törő szellemét és saját szavaival élve «teljes világításba helyezi a császárságnak elfelejtett és elhomályosodott törvényeit». E czélból 1158 novemberben a roncaliai mezőn országgyűlést tartott, melynek irányát a tanácskozásra meghivott bolognai jogtudósok szabták meg. Ekkor adta Frigyes a bolognai egyetemnek nagy kiváltságlevelét, melyben védelme és pártfogása alá vette a tanulókat és a törvény tanárait, kiket lovagi rangra emelt. Itt a milanoi érsek a fejedelmek nevében a következő nyilatkozatot tette a császárnak: «Tudd meg, hogy a nép törvényhozási joga téged illet; akaratod törvény; mert mondva van: hogy mi a fejedelemnek tetszik, az törvényerejű». Ezen elv szerint szabta meg a császár az olasz városok jogviszonyait; visszakövetelte a városoktól épúgy mint a fejedelmektől és püspököktől a regaliákat: a herczegségeket, határgrófságokat, grófságokat, consulságokat, pénzverést, birságokat, rév-, híd-, útvámokat stb. Azokat, kik királyi adománylevelet mutathattak fel, ismét felruházta ezen jogokkal. Kimondotta, hogy a városok élén álló hivatalnokokat a király nevezi ki a nép beleegyezésével s tervbe vette, hogy a nép által választott consulok helyét a városokban maga által kinevezett idegen tisztviselőkkel (potestas, podesta) tölti be.

A roncaliai gyűlés proclamálta a császári hatalom korlátlanságát s e határozatokkal Frigyes megkisérlette e kijelentésnek tartalmat adni. A mire Németország fejletlen közgazdasági viszonyainál a csaknem kizárólagos terménygazdaságnál fogva gondolni sem lehetett: az absolut fejedelmi hatalom, melynek eszközei a király által fizetett s teljesen tőle függő királyi hivatalnokok, az Olaszországban a lombard városok kifejlett pénzgazdaságánál fogva megvalósíthatónak látszott. A regaliák visszavétele megadta volna azt a pénzjövedelmet (évi 30,000 talentum, mai pénzértékben körülbelül 15 millió korona), mit a császár Németországban oly sajnosan nélkülözött; megadta volna a szükséges alapot a császári hatalom felépítésére. A Hohenstaufen-család nagy házi hatalma mellett Németországban, kapcsolatban a lombard városok jövedelmével, a Frigyes által kitűzött universalis császári politika nem látszott többé üres ábrándnak. Minden attól függött, sikerül-e a császárnak a lombard városok hódolatát biztosítani és a roncaliai végzéseket érvényre juttatni.

A roncaliai birodalmi gyűlés eloszlása után Frigyes azonnal hozzálátott a hozott határozatok végrehajtásához. Rajnald birodalmi kanczellár és Wittelsbach Ottó mint császári biztosok sorra járták a lombard városokat, hogy a regaliákat a császár birtokába vegyék és a városok élére császári hivatalnokokat állítsanak. Azonban itt is kitünt, hogy határozatokat könnyebb hozni, mint végrehajtani. A lombard városok nem vonták kétségbe a roncaliai végzések elméleti igazságát, elismerték, hogy a regaliák kezdetben a király tulajdonai voltak, de oly sokáig voltak már e jogok birtokában s birtokukat oly jogos szerzeménynek tekintették, hogy annak kibocsátására egy perczig sem gondoltak. Így a nyugoti tengerpart városai, első sorban a gazdag Genua, midőn a regaliák visszaadásáról volt szó, nem alaptalanul hivatkoztak arra, hogy őket nem a birodalom talaja, hanem a tenger táplálja s miért adnák a regaliákat a császárnak, mikor a császárnak nincs hajóhada, hogy őket megvédelmezze? A milanóiak az 1158 szept. 8-ki capitulatióra hivatkoztak, melyben csak arról volt szó, hogy szabadon választott consulaikat a császár is megerősíti s midőn a császár a regaliák visszaadását és a podesták kinevezését követelte, a felháborodott milanóiak a császári biztosokat, Rajnald kanczellárt és Wittelsbach Ottót, városukból csúfosan kiűzték (1159 febr.). A császári önérzetében mélyen megsértett Frigyes egész haragja most Milano ellen fordult. Mihelyt Németországból erősítéseket kapott, Milanót a szintén ellenszegülő Cremával együtt birodalmi átok alá vetette s mindkét várost kemény ostrom alá vette. Milano azonban hősiesen ellentállott s míg a császár minden erejét e város megalázására központosította, a szent-szék is kilépett semleges állásából. A pápaság és császárság második nagy küzdelme megkezdődött.

A besançoni birodalmi gyűlés után történt események IV. Hadrián pápát mély aggodalommal töltötték el. A császár törekvése, hogy Lombardiában korlátlan hatalomra tegyen szert, s a császári hatalomról táplált felfogásnak leplezetlen kimondása nem hagyták a szent-széket kétségben Frigyes törekvéseinek végczéljáról. Világos volt, hogy Felső-Olaszország leigázását Közép- és Dél-Olaszország leigázása fogja követni s hogy az egész félszigetre kiterjedt császári hatalom mellett a pápaság nemcsak hogy egyenrangú hatalom nem maradhat a császársággal szemben, hanem még önállóságát sem fogja megőrizhetni. A roncaliai gyűlés végzéseiben a pápa egyenes támadást látott a szent-szék és az olasz egyház ellen s már 1159 tavaszán követelte a császártól, hogy az olasz püspököknél elégedjék meg a hűséggel s ne kivánjon tőlük hűbéri szolgálatot; sürgette továbbá a Frigyes által Welf grófnak adományozott Mathild-féle jószágok visszaadását és a pápa teljes felségi jogainak elismerését Róma fölött. Midőn a császár a pápa követeléseit elutasította, Hadrián a normannokkal még szorosabb szövetségre lépett s alkudozásokat kezdett a Frigyes nagy hatalmára féltékenynyé lett Mánuel görög császárral. Viszont a császár a római polgárokkal lépett összeköttetésbe s megkisértette – habár sikertelenül – a forradalmi elemeket Rómában a maga pártjára vonni. Hadrián pápa már készült a kiközösítést kimondani Frigyesre, midőn 1159 szept. 1-én meghalt.

Most Rómában beállott a válság. A bibornokok két pártra szakadtak. Az egyik párt a Hadrián által kijelölt uton haladva, nyilt szakítást követelt a császársággal, a másik párt a szakítást a hatalmas császársággal veszélyesnek itélve, a békés kiegyezést sürgette. Az eredmény kettős választás lett. A bibornokok nagy többsége megválasztotta a besançoni birodalmi gyűlésen szerepelt Roland bíbornokot, III. Sándort, míg az utoljára csak három bibornokból álló császári érzelmű párt Octavian bibornokot emelte a pápai trónra IV. Victor név alatt. Frigyes mint római császár, mint a keresztyén világ feje, magának tulajdonította a kettős pápaválasztással szemben a döntés jogát s miután az 1160 január 27-én kezeibe került Crema fölött iszonyú itéletet tartott – a polgárokat kivándorlásra kényszerítette s a várost teljesen lerontatta, – 1160 februárra a német és olasz főpapokat Paviába zsinatra hivta össze. Hasztalan tiltakozott III. Sándor pápa a zsinat összehivása ellen s hasztalan hivatkozott a szent-szék által vallott tanra: hogy «a pápa fölött senki sem itélhet, de a pápa mindenki fölött itélhet», a császár azon kijelentéssel, hogy «elődei, Constantinus, Theodosius, Justinianus, Nagy Károly és Ottó hasonlóképen cselekedtek», február 5-én megnyitotta a zsinat üléseit. Az eredményt nem volt nehéz előre látni: a császár által összehivott és vezetett gyülekezet IV. Victort elismerte és III. Sándort elátkozta.

A schismát azonban a paviai zsinat nem döntötte el. III. Sándorban Frigyes méltó ellenfélre talált. A nyugoti keresztyénség önérzete fellázadt az ellen, hogy a császár rendelkezzék a keresztyén egyház feje fölött s III. Sándor, érezve ügyének erősségét, érezve, hogy személyéhez van fűzve az egyház és Olaszország szabadsága, az európai közvélemény erejére támaszkodva, bátran megkezdte a harczot a hatalmas császár ellen. Miután a franczia és angol királyok s valamivel később a spanyol királyok és II. Géza magyar király is mellette nyilatkoztak, 1160 augusztus 24-én átokkal sújtotta Frigyest s a császár túlhatalma elől 1161 végén Francziaországba menekült.

Ezalatt Frigyes hajthatatlan szivóssággal folytatta Milano ostromát, melyet polgárai kétségbeesett erőfeszítéssel védelmeztek. A császár meg volt győződve, hogy Milano falaival eldől a nagy küzdelem sorsa s miután a keményen megerősített várost rohammal bevenni képes nem volt, a várost erődövvel vette körül s szigorú ostromzár alatt tartotta. Végre az éhség megtörte a polgárok erejét s Milano 1162 márczius 1-én három évi ostrom után megadta magát. A város rendei élükön a consulokkal, magokkal víve a város palladiumát, a carocciót, a szekeret, mely a Szt. Ambrus képével diszített városi zászlót hordozta, megjelentek Frigyes előtt kegyelemért esdekelni. A trombiták felharsantak, «mintha a város haldokló büszkeségének halotti énekét zengenék», a caroccio meghajolt s a polgárok zokogva és kegyelemért könyörögve térdre borultak. Mindenkit meghatott e látvány, csak a császár arcza nem változott. Blandrata gróf háromszor emelte fel kérő szavát a város érdekében, de a császár szive hajlítatlan maradt s rettenetes büntetést szabott a szerencsétlen városra. A lakosoknak el kellett hagyniok a várost s néhány mérföld távolságra négy megerősítetlen helységben telepíttettek le. Magát a várost Milano kérlelhetetlen ellenfeleinek, Lodi, Como és Pavia lakóinak engedte át a császár zsákmányul, kik kegyetlen dühvel a házakat felégették, a falakat részben lerombolták, az árkokat betöltötték s a várost romhalmazzá változtatták. A milanóiak egy része Magyarországba vándorolt s itt két várost alapított.

Milano bukása után Lombardia Frigyes lábainál hevert s most már a császár a pápaság legyőzésére központosíthatta figyelmét és erejét. Itt azonban a császár nehéz feladattal állott szemben. III. Sándor ügye nemcsak a lombard városok, hanem az egész keresztyénség ügye volt s nem volt elég Sándor pápát Rómából elűzni, hanem a franczia és angol nemzetet el kellett vonni Sándor pápa ügyétől s IV. Victor elismerésére birni. Frigyes, illetőleg kanczellárja Rajnald kölni érsek, megkisértette e nehéz feladat megoldását s egy pillanatig a császár lombardiai győzelmének hatása alatt e vállalkozás a siker reményével kecsegtetett. VII. Lajos franczia király megadta beleegyezését, hogy egy franczia és német főpapokból álló zsinat itéljen a schisma kérdésében s megigérte közbenjárását, hogy Sándor pápa is megjelenjék a zsinat szine előtt. De II. Henrik angol király s még inkább az angol és franczia papság ellenzése meghiusította e terv kivitelét. Hogy e vereséget elleplezze, az Olaszországból Németországba visszatérő császár 1162 őszén Besançonban birodalmi gyűlést és zsinatot tartott, melyen a német, olasz és burgund főpapok és világi fejedelmek ujolag elismerték IV. Victort törvényes pápának. Frigyes, kinek önérzetét lombardiai győzelmén kívül Dánia új királyának, Waldemarnak, épen e gyűlésen bemutatott hódolata nem csekély mértékben növelte, e pillanatban Európa urának képzelte magát. Mint egy régi római császár a barbár királyokról, oly lenézéssel nyilatkozott a franczia és angol királyokról, «a tartományok, provinciák királyairól», kik akaratával ellenkezni mernek. Úgy látszott, meg volt győződve, hogy a rendelkezési jog a szent-szék fölött épúgy megilleti őt, mintha csak a mainzi vagy kölni érsekség betöltése forogna kérdésben. Hamar kiábrándult.

A visszahatás a császár nagy hatalma ellen, mely az egyház, Olaszország és közvetve az összes európai népek függetlenségét fenyegette, minden oldalról megkezdődött. Francziák és angolok boszankodva kérdezték, «ki tette a németeket a nemzetek biróivá?» s Frigyes olaszországi nagy hatalma egyszerre kibékítette s szövetségbe hozta az eddig egymással versenyző ellenséges hatalmakat, Velenczét és Siciliát, Rómát és Byzancot. Legélesebb volt a visszahatás természetesen Lombardiában. A német uralom súlyosan nehezedett a szabadsághoz szokott városokra. Csak a császárral tartó városok tartották meg önkormányzatukat és consulaikat, a többiekben a császár által kinevezett podesták kormányoztak, annál nagyobb és súlyosabban érzett önkénynyel, mert idegenek, többnyire németek voltak. De a kényuralom épúgy nem fojthatta el a szabadságszeretetet a lombard városokban, mint a császár nagyhangú nyilatkozatai nem semmisítették meg a RómábóI elűzött III. Sándort. A végsőig elkeserített lombard városok új forradalomra készültek, Verona, Padua, Treviso, Vicenza és Velencze már 1164 tavaszán titkos szövetséget kötöttek a császár ellen és a német birodalom kivételével az egész nyugoti keresztyénség III. Sándort tekintette igazi pápának. Hiába állította fel a császár IV. Victor halála után (1164) III. Paschalist ellenpápának, még a német püspökök igen tekintélyes része is csak kelletlenül engedett a császár parancsának.

A mindenfelől nyilatkozó kedvező hangulatot felhasználva, III. Sándor 1165 novemberben visszatért Rómába, ünnepélyesen letette a császárt s alattvalóit feloldotta a hűségeskü alól. Magában Németországban a pápai itélet hatástalanul hangzott el, de a lombard városok megmozdultak. Mindenfelől elűzték a schismatikus püspököket s közös erővel hozzáfogtak Milano felépítéséhez. Frigyes, hogy ingadozni kezdő uralmát Lombardiában megerősítse s halálos csapást mérjen a papságra, 1166 októberben negyedízben nagy erővel átkelt az Alpokon. Nyilt ellentállással Lombardiában nem találkozva, egyenesen Rómának tartott s nyolcz napi ostrom után rohammal elfoglalta (1167 julius). Míg Sándor pápa a németek elől Gaetába, majd Beneventbe menekült, III. Paschalis Frigyest és nejét Beatrixot nagy ünnepélyességgel Szt. Péter basilikájában megkoronázta (1167 aug. 1). Ekkor azonban hirtelen fordulat állott be. A szokatlanul nagy hőség irtózatos dögvészt támasztott a németek sorai között; egy hét alatt Frigyes császár elvesztette csaknem egész haderejét, huszonötezer harczost az egykorúak számítása szerint, elvesztette főtámaszát, Rajnald kölni érseket is. Az irtózatos csapás hirére a lombard városok forrongása nyilt felkelésbe tört ki. A császár despotismusa, tisztviselőinek erőszakoskodásai, egy pillanatra háttérbe szorították a városok régi ellenségeskedését; csaknem mindnyájan egyesültek a közös gyülöletben a németek ellen. Milano, Cremona, Bergamo, Brescia, Mantua, Ferrara, Verona, Vicenza, Padua, Lodi, Piacenza, Parma, Modena, Bologna és Velencze 1167 deczemberben megkötötték a lombard városok ligáját: szövetkeztek mindenki ellen, ki jogaikban megsérti őket, vagy háborut visel ellenök, mindenki ellen, ki többet követel tőlök, mint a mennyit teljesítettek V. Henrik idejétől I. Frigyes császár trónralépéséig. Lombardia elveszett a császárra, ki azonban a veszély pillanatában is hű maradt önmagához. Nem alkudozott, hanem a hozzá minden körülmények között hű Paviából birodalmi átok alá vetette a fellázadt városokat, s hogy elvesztett tekintélyének és hatalmának visszaszerzésére erőt teremtsen, a lángban álló Lombardián keresztül 1168 tavaszán visszatért Németországba. A lombard liga diadalt ült s a pápa nem késett megáldani a városok szövetségét s átokkal fenyegette mindazokat, kik a liga vezetőinek nem engedelmeskednek. Valamennyi nagyobb város, köztük Pavia, kénytelenek voltak csatlakozni a ligához, mely a pápa auspiciuma alatt a Tanaro mellett Vercelli közelében a császári kormánynyal elégedetlen Piemont számára új várost alapított s azt a pápa tiszteletére és a császár boszantására Alessandriának nevezte el.

Bármennyire égett Frigyes a vágytól, hogy a lázadó lombard városokat megbüntesse s hatalmát az olasz félszigeten helyreállítsa, egyelőre kénytelen volt figyelmét és tevékenységét a német ügyek rendezésére fordítani. Az Olaszországból visszatérő császár Németország belbékéjét felzavarva találta: főpapság és világi fejedelmek ellenségesen állottak egymással szemben. Frigyes trónralépésekor elődje politikájával szakítva, mellőzte a főpapságot s hatalmának alapját a világi fejedelmekben kereste, kiknek tartományaik kormányzatában teljesen szabad kezet engedett. A császár e politikáját és olaszországi harczait ügyesen felhasználta a legkiválóbb világi fejedelem, Oroszlán Henrik, hatalmának kiterjesztésére és megszilárdítására Észak-Németországban. Nemcsak az Elbétől keletre a szlávok területén folytatott nagyszerű hódító és gyarmatosító politikát, hanem az Elbétől nyugatra is minden eszközt felhasznált s a nyilt erőszaktól sem riadt vissza, hogy allodialis birtokait és szász herczegségét szomszédai, első sorban az észak-német főpapok rovására gyarapítsa. Mióta azonban a császár küzdelme a lombard városok ellen a szentszék ellen folytatott elkeseredett makacs küzdelemmé szélesedett ki; a német főpapság politikai jelentősége ismét előtérbe lépett. A császár a harczot a curia ellen csak a német főpapok támogatásával vihette dülőre s a jelentőségének tudatára emelkedett német főpapság kedvezőbbé vált helyzetében nem volt hajlandó többé a világi fejedelmek felsőségét eltürni. Rajnald kölni érsek egy nagy coalitióba vonta össze Oroszlán Henrik északnémetországi szomszédait és ellenségeit: első sorban a hamburgi, brémai és magdeburgi érsekeket s a császár 1166-ki hadjárata alatt a szövetség megkezdte a harczot Henrik herczeg ellen. Rajnald halála megszabadította a Welfet legveszedelmesebb ellenségétől, a főpapságot pedig harczias vezérétől, s ennek lehet tulajdonítani, hogy a hazatérő császár Henrik herczeget ismét pártfogásába vette, s hosszu tárgyalások után a bambergi birodalmi gyűlésen 1169-ben a belbékét ismét helyreállította. Ugyanezen birodalmi gyűlés a császár ötéves fiát, Henriket, királylyá választotta; de ennyi engedékenység fejében a főpapság, melynek kebelében Rajnald kölni érsek halála után a mérsékelt irány került uralomra, a pápával való kibékülést követelte. A császár beleegyezett oly feltétellel, hogy a szent-szék ügye a lombard városokétól elválasztassék, s csak miután III. Sándor a lombard városok nélkül békét kötni nem akart s az 1170-ben megkezdett alkudozások eredményre nem vezettek, határozta el a német főpapság a császár erélyes támogatását a lombard felkelés leverésére.

Oroszlán Henrik ércz-emléke Braunschweigban 1166-ból.
A talapzat 1616-ból való

I. Ottó brandenburgi őrgrófnak, Medve Albert fiának bullája. (1170–1184).
Ezüst. Körirata: MARCGRAVE OTTO. A mezőben áll az őrgróf fegyverben, zászlóval és paizszsal. Ez a legrégibb német feliratú érem.

A küzdelmet Olaszországban a császár által 1171-ben előre küldött Keresztély mainzi érsek kezdette meg. Lombardiában a ligával szemben nem boldogult; de sikerült neki a tengerparti városok kereskedelmi féltékenységének ügyes felhasználásával a nyugati tengerparti városokat a császár pártjára vonni. A Velenczére féltékeny Genua és Pisa meghódoltak a császárnak s e két város példáját követték Lucca, Pistoja s a nyugoti tengerpart többi városai egészen Rómáig. Míg most a mainzi érsek a keleti tengerpart vidékére fordult s Anconát igyekezett megnyerni; Frigyes is 1174-ben átkelt az Alpokon s a liga új városát, Alessandriát vette ostrom alá. Mielőtt a keményen megerősített és erélyesen védelmezett várost bevehette volna, 1175 tavaszán a liga felmentő hadserege megérkezett. Frigyes kénytelen volt az ostromot beszüntetni s hadseregét a lombardok ellen vezette. Montebellónál, Paviához közel, találta fel őket; de a döntő ütközettől mindkét fél visszariadt, s béketárgyalásokat kezdtek. A lombardok készek voltak meghódolni s Frigyes is hajlandó volt a regaliák és a városok önkormányzata ügyében nagy engedményeket tenni, de két pontban nem tudtak megegyezni. A lombardok azt kivánták, hogy a császár egyidejüleg III. Sándor pápával is békét kössön, mire Frigyes e pillanatban nem volt hajlandó, viszont a liga a császár azon követelését tartotta elfogadhatlannak, hogy Alessandria leromboltassék. Végre megegyeztek, hogy a vitás kérdések fölött Cremona döntsön; de midőn a cremonaiak itélete a császár javára döntött, a lombard városok elvetették az egyezséget s új hadjáratra készültek.

Frigyes teljesen átérezte, hogy e hadjárattól függ uralmának fenmaradása Lombardiában s mindent elkövetett, hogy a sikert előkészítse. Sürgetően felhivta a német fejedelmeket, egyháziakat és világiakat, hogy csapataikat kiállítsák. Az egyházi fejedelmek a császár győzelmétől az egyházi és világi hatalom között folyó küzdelem befejezését remélvén, készségesen engedtek a felszólításnak, de a leghatalmasabb világi fejedelem, Oroszlán Henrik, a döntő pillanatban cserben hagyta a császárt. Minő okok birták rá Henrik herczeget, hogy a lombardok által szorongatott császárnak a chiavennai személyes találkozáson a segélyt megtagadja, nem egészen világos. Csak gyanítás az az okadatolás, hogy a herczeg a segitség megadását a Harzhegységben fekvő Goslar birodalmi város átengedésétől tette függővé, s hogy a császár ezt az árt igen magasnak találta. Az a későbbi elbeszélés, hogy Frigyes a chiavennai találkozáson térdre borulva kérte volna Henrik herczeget, nem tarthat számot történelmi bizonyosságra, nem is valószinü, de a helyzetet találóan jellemzi.

Henrik magatartása eldöntötte a császár és a lombard városok küzdelmét. Az 1176 május 29-én Legnano mellett vivott döntő ütközet a lombard liga teljes győzelmével végződött; Frigyes maga is sebet kapott s csak nagy nehezen menekülhetett Paviába. Ez volt az uj városi, polgári elem első és fényes győzelme a hűbéres lovas seregek fölött: annál döntőbb, mert oly hatalmas és vitéz császár fölött vivták ki a megvetett nem-nemesek.

Az a politika, mely a birodalom katonai erejét a világi fejedelmekre alapította, megbukott, s Frigyes államférfiui tiszta pillantással felismervén a helyzetet, meghajolt a kényszerüség előtt. Lemondott a küzdelem folytatásáról. Megkezdte a békealkudozásokat. Legelőször III. Sándor pápával, kit a lombard városoktól elválasztani óhajtott, majd midőn a pápa kijelentette, hogy szövetségeseit elárulni nem fogja, a lombard városokkal is. Miután a császár követei, Keresztély mainzi és Wichmann magdeburgi érsekek, a béke főbb pontjairól a pápával Anagniban megegyeztek, a végleges béke megkötésére a pápa és a császár Velenczében személyesen összejöttek. (1177 jul. 24). Először a pápa tartotta bevonulását a lagunák városába s Szt-Márk templomának előcsarnokában várakozott a császárra, ki, midőn a pápához vezették, «isteni sugalattól megszállva, félretette a császári méltóságot és a pápa lábaihoz borult». Sándor pápa könyezve felemelte, megölelte s megadta a békecsókot és az apostoli áldást. Egy hét mulva, augusztus 1-én, Frigyes ünnepélyesen kijelentette, hogy rosszul cselekedett és eltért az igazság utjáról, de az isteni könyörületesség által felvilágosítva, békét kötött a pápával, a siciliai királylyal és a lombardokkal. Száz év telt el a canossai jelenet óta s bár enyhébb formában, a pápaság másodszor aratott diadalt a császárság fölött.

Az anagnii megállapodások fölött azonban megujultak a tanácskozások s csak hosszabb tárgyalások után sikerült a békét véglegesen megkötni. E szerint a pápa visszakapta mindazt, mit Szent-Péter örökségéből a küzdelem folyamában elvesztett s a császár elismerte a pápa felségjogait az egyházi államban és a Mathild-féle örökségben. Viszont a pápa törvényeseknek ismerte el a schisma alatt történt főpapi kinevezéseket. A pápa és császár megfogadták, hogy egymást segíteni fogják, a pápa úgy fog bánni a császárral, mint jó, alázatos és hű fiával, a császár a pápával, mint szeretett és tisztelt atyjával. A lombard városokkal és a siciliai királylyal fegyverszünet jött létre s a béketárgyalások a pápa követeinek részvétele mellett tovább folytak 1083-ig, a mikor Konstanzban a béke feltételeiben véglegesen megállapodtak. Ezek szerint a lombard városok a birodalommal csak lazán kapcsolatos kis államok lettek s eddigi szövetségeiket fenn tarthatták. Mindenik város megtartotta tehát önkormányzatát, saját törvénykezését és a regaliákat az eddigi terjedelemben. Viszont a császár megtartotta azon jogot, hogy hadi adót szedhessen; de ezt mindenik város megválthatta évi 2000 márka (valamivel több 600,000 koronánál) lefizetésével. A birodalomhoz való tartozás kifejezéseképpen tartoztak minden város felnőtt polgárai hűségesküt tenni, tartoztak a birodalmi terheket az utak és hidak fentartásánál viselni, tartoztak az átvonuló hadakat élelmezni, előljáróikat a császár által megerősíttetni és végre a fellebezést a városi törvényszékektől a magasabb császári törvényszékekhez megengedni.

Szembeötlő, hogy a velenczei béke épugy nem döntött a pápaságot és császárságot egymással ellentétbe hozó nagy kérdések fölött, mint a wormsi concordatum. Velenczében is épugy, mint Wormsban csak a mellékes kérdések fölött egyeztek meg, s annak a viszonynak meghatározását, melyben a pápaság és a császárság egymáshoz és a keresztyén világhoz állanak, komolyan alig vett phrasisokkal pótolták. Épen azért, mivel igényeit mindkét fél továbbra is fentartotta, a velenczei béke épugy csak fegyverszünetet jelentett, mint annak idején a wormsi concordatum. Tényleg a pápa és a lombard városok győztek, de győzelmük nem volt teljes, mert a császár hatalmát csak Olaszországban bénította meg és nem Németországban is. Sőt Frigyes az által, hogy ellenfeleit elválasztotta s külön békét kötött a pápával és a lombard városokkal, a legnanói vereség által hatalmán ejtett csorbát jóformán kiköszörülte. A roncaliai birodalmi gyülés után felmerült merész tervről, a korlátlan királyi hatalom megalapításáról Olaszországban, le kellett ugyan mondania, de lehetetlen nem látni, hogy a konstanzi béke után hatalma nagyobb volt a félszigeten, mint azelőtt, s ellenfeleinek szétválasztása által elhárította a legfőbb akadályt, mely háza hatalmának továbbfejlesztését a konstanzi békében nyert alapon gátolhatta.

A velenczei béke megkötése után Frigyes visszatért Németországba s egyelőre minden figyelmét a német ügyek rendezésére fordította. Németországot ismét belháboruban találta. Egyházi és világi nagyok Észak-Németországban harczban állottak Oroszlán Henrikkel, kinek nagy hatalma és el nem leplezett terjeszkedési vágya minden szomszédját fenyegette. Ismételten támadt már coalitio a büszke Welf ellen, de Frigyes, ki messzeszárnyaló terveit a világi fejedelmeknek s első sorban unokatestvérének, Henrik herczegnek, barátságára és támogatására alapította, mindig közbelépett szorongatott rokona érdekében. A legnanói vereség, s a császár olasz terveinek kudarcza, kimutatták e politika megbizhatlanságát, s mintegy rákényszerítették a császárt, hogy elődei példája szerint a birodalmi politikában a fősulyt a főpapságra fektesse. A főpapok erejével folytatta első sorban olaszországi harczait, főpapok voltak kezdettől fogva, diplomatái, politikájának legbuzgóbb eszközei, a főpapok közvetítették a velenczei békét s a pápával, az egyházzal való kibékülés teljesen a főpapság részére hajlította a császárt. E megváltozott politika áldozata lett a dolgok természetes rendje szerint a leghatalmasabb német világi fejedelem, a főpapság által első sorban gyülölt Oroszlán Henrik.

A császári dalmatica.
A Péter-templomban Rómában. Byzanczi, talán a XII. század közepéről való munka. Koronázáskor a császárok segédkeztek a pápának mise alatt a diakonus teendőiben. E dalmaticába öltözve olvasta föl a császár az epistolát és evangeliumot, s ő nyujtotta oda a pápának a káldozati tányérkát.

A chiavennai találkozás után Frigyesnek nem állott többé érdekében Welf Henriket ellenségeivel szemben védelmezni, de még nem is lépett fel nyiltan ellene. Minden jel arra mutat, hogy a császár a segítség megtagadását a lombard városok ellen nem tartotta megbüntethetőnek s még a velenczei békekötés idején sem gondolt a Welf-hatalom megtörésére. A mint azonban az események mindinkább régi politikájának elhagyására kényszerítették, mindinkább kitünt, hogy a főpapság és a császár érdeke egyiránt követelik a hatalmában elbizakodott herczeg megaláztatását. Az Olaszországból visszatérő Frigyest a panaszok özöne fogadta. A herczeg bevádolta az észak-német főpapokat, elsősorban Ulrich halberstadti püspököt, ki őt átok alá vetette, viszont a főpapok a herczeg erőszakoskodásai ellen emeltek panaszt. A császár, hogy a belbékét helyreállítsa, a herczeget és ellenfeleit a wormsi birodalmi gyűlésre maga elé idézte, (1179 jan.) Henrik azonban nem jelent meg, mire a hűbéri törvények szerint vádlottnak tekintetett s miután három megidézésre nem jelent meg, a würzburgi birodalmi gyűlés az egyházakkal és nemesekkel szemben elkövetett erőszakoskodásai és a császári megidézésekre tanusított engedetlensége miatt számüzetésre és javainak meg hűbéreinek elvesztésére itélte (1180 jan.).

Harczi viselet és fegyverzet a XII. században. Egy várkapu megrohanása.
Landsbergi Herrad apátnő Hortus deliciarumából (1160–70).

És a császár elég erős volt, hogy az itéletet végre is hajtsa. 1180 nyarán hatalmas hadsereggel jelent meg a Harz-hegység vidékén s egymásután elfoglalta Henrik braunschweigi várait. E hadjárat után a Welf herczeg bajor és szász hűbéresei egymásután elpártoltak és meghódoltak a császárnak, szövetségese Waldemár dán király, szintén cserben hagyta. Oroszlán Henrik az Elbe melletti birtokaira vonult vissza, de 1181 nyarán a császár ide is követte őt, elfoglalta Ratzeburgot s az Elbétől keletre eső vidékre nyomulva, Henrik gyarmatbirtokának legkiválóbb városát, Lübecket, hosszas ostrom után bevette és birodalmi szabad várossá tette. A büszke herczeg ereje meg volt törve. 1181 nov. 27-én megjelent Erfurtban a birodalmi gyűlésen s a császár előtt térdre borulva kegyelemért esdekelt. A császár könyekig meghatva emelte fel szerencsétlen rokonát s megbocsátott neki, de a fejedelmek itéletét nem változtatta meg. Oroszlán Henrik megtartotta braunschweigi és lüneburgi allodialis birtokait, de összes hűbéreit elvesztette és kénytelen volt számüzetésbe távozni, nehogy jelenléte ujabb zavarokra adjon alkalmat.

A Welf herczegtől visszavett birodalmi hűbéreket Frigyes nem ruházta egy hűbéresre, hanem az 1156-ban megkezdett elv szerint, hogy a törzsherczegségeket megtörje, feldarabolva többek között osztotta ki. A szász herczegség délnyugoti részét, a westphaliai herczegséget a kölni érsekre ruházta; a szász püspököknek a Wesertől keletre visszaadta a Henrik által tőlük elszedett hűbéreket s az ekképen erősen megcsonkított szász herczegséget Medve Albert fiának, Anhalti Bernátnak adományozta. Hasonló sors érte a másik nagy törzsherczegséget, Bajorországot. Az osztrák herczegség már 1156-ban végképen kivált belőle, most Frigyes Stájerországot is önálló herczegséggé emelte, kiszakította továbbá az Andechs grófok birtokát Tirolban, a későbbi Meran herczegséget s az ekképen szintén szűkebb határok közé szorított bajor herczegséget hű emberére, a mai bajor királyi család ősére, Wittelsbach Ottóra ruházta (1179). Mint a szász földön, itt is visszanyerték a püspökök a Henrik herczeg által elszedett egyházi hűbéreket. Általában az Oroszlán Henrik bukása által előidézett nagy változás a fejedelmi birtokokban a főpapoknak vált javára, nemcsak azért, mert régi birtokaikat visszakapták, sőt ujakkal gyarapították, hanem főképen azért, mert a nagy törzsherczegségek helyét most már középnagyságu herczegségek foglalták el, melyek területe nem sokkal multa felül az egyházi fejedelemségek területét. Mint az Ottók korában, úgy most ismét az egyházi fejedelmeken nyugodott a német királyság ereje, csakhogy ezen az alapon egy erős német királyság felemelése nem volt többé lehetséges, mert a megerősödött, s nagy világi fejedelemségek túlhatalma által nem fenyegetett főpapság érdeke nem követelte többé, mint az Ottók korában, az erős központi hatalom fenntartását.

Fejedelmi lakoma a XII. században, zenészek és tánczosok mulattatása mellett.
Falfestmény a braunschweigi dómban. XII. századbeli szokások és viseletek feltüntetésével Salome bibliai tánczát ábrázolja.

A Németországban és Olaszországban helyreállított békét, s hozzá tehetjük, az új alapokra fektetett uralmat, a császár 1184 májusban Mainzban fényes birodalmi gyűlés tartásával ünnepelte meg. Két fiát, a már királylyá választott Henriket és Frigyes sváb herczeget avatta lovaggá a császár ezen a gyűlésen, melyhez hasonló fényes és népes gyülekezet még eddig nem volt, a kortársak vélekedése szerint. A császár számára a városon kívül emeltek fényes fapalotát s körülötte emelkedtek a fejedelmeknek fényben és pompában egymással versenyző rögtönzött palotái. 40,000, mások szerint 70,000 lovag táborozott a Rajna két partján; hetven fejedelem jelent meg a birodalom különböző részeiből «Illyriától Spanyolországig» s három napon keresztül egymást váltották fel a lovagjátékok és a nép számára rendezett mulatságok.

A mainzi birodalmi gyűlés fényes ünnepélyeit és zajos mulatságait csakhamar komoly tanácskozások és diplomatiai tárgyalások követték. A belbéke helyreállítása Németországban szinte szükségszerűen maga után vonta a császárság egy időre háttérbe szorított, de soha fel nem adott universalis czélzatainak előtérbe lépését. III. Sándor pápa 1181-ben meghalt s utóda III. Lucius, a rómaiak által elűzetve, nem volt képes a pápaságnak III. Sándor alatt megszerzett hatalmát és tekintélyét fentartani. A szövetség a szent-szék és a lombard városok között a velenczei béke után felbomlott, sőt maga a liga is feloszlott és mint régebben történt, az egymással versenyző városok külön érdekeik szerint egymás iránt ellenséges szövetségeket alakítottak. A konstanzi béke után, mely önkormányzatukat biztosította, megszünt a gyűlölet a császár iránt, sőt a legtöbb város, köztük a régi makacs ellenfél, Milano, tüntetőleg kereste a császár barátságát. Mindezekhez járult a kilátás Dél-Olaszország megszerzésére. A császár idősebb fia, Henrik, 1184 okt. 24-én eljegyezte Constantia normann herczegasszonyt, a siciliai királyság örökösét. A mint N. Károlynak, az Ottóknak, a frank császároknak és magának I. Frigyesnek annyi küzdelem után sem sikerült elérni egész Olaszország egyesítését, e házasság meghozni látszott s mindenekelőtt úgy látszott, hogy nemsokára végképen eldől a pápaság és császárság évszázadokon keresztül folyó küzdelme. Lehetetlen volt nem látni, hogy Alsó- és Felső Olaszország birtokában Közép-Olaszország Rómával és a szent-székkel együtt a Hohenstaufen-család befolyása alá fog kerülni. Mindenfelől császári birtokoktól övezve, fenntarthatta-e a pápaság régi egyetemes jelentőségét és tekintélyét?

III. Lucius pápa mély aggodalommal szemlélte az események fejlődését, de a szent-szék állását oly nagy veszedelemmel fenyegető házasság létrejövetelét nem volt képes megakadályozni. A viszony a pápaság és császárság között a legnagyobb mértékben feszültté vált, midőn 1185-ben a szelidlelkű Lucius pápa meghalt s helyét III. Orbán foglalta el, ki, hogy a császár hatalmának tovább terjedését megakadályozza, a nyilt küzdelem megkezdésétől sem riadott vissza. Minden ponton ellentétek merültek fel, legélesebben Henrik választott német királynak a császár által sürgetett és a pápa által megtagadott császárrá koronáztatása és a velenczei békében véglegesen el nem döntött Mathild-féle örökség ügyében. A pápa, hogy a kitörendő küzdelemben támaszt találjon, összeköttetésbe lépett a császár ellenségeivel: Oroszlán Henrikkel, II. Henrik angol királylyal, Oroszlán Henrik rokonával és a német főpapságot igyekezett a maga pártjára vonni, mi azonban csak a kölni érseknél sikerült. Viszont a császár II. Henrik angol király ellenségével, Fülöp Ágost franczia királylyal lépett szövetségre és a német főpapságot határozott állásfoglalásra birta a szent-szék ellen. Legfontosabb eredmény azonban, melyet a császári politika felmutathatott, az volt, hogy Frigyesnek teljesen sikerült a lombard városokat a szent-széktől elválasztani. Milano maga kérte mint kitüntetést, hogy Henrik választott német király menyekzőjét a normann korona örökösével, Constantiával falai között ülje meg, mi 1186 január végén fényes ünnepélyek között meg is történt. A lombard városok szövetségére támaszkodva, Frigyes nem habozott a nyilt küzdelmet a szent-szék ellen megkezdeni. 1186-ban elfoglalta nemcsak a Mathild-féle jószágokat, hanem az egyházi államot is és a franczia királylyal szövetségben döntő csapást készült mérni a pápa főszövetségesére, II. Henrik angol királyra, midőn két esemény a dolgok állását hirtelen megváltoztatta. 1187 okt. 20-án III. Orbán pápa meghalt s utóda, VII. Gergely, szakítva előde harczias politikájával, a békés kiegyezést kereste, ugyanakkor keletről rémes hír érkezett, melynek hatása alatt a keresztyén népek és fejedelmek belviszályaikat egy pillanatra feledve, minden figyelmüket kelet felé fordították. Szaladin egyiptomi szultán Jeruzsálem elfoglalásával (1187 okt. 3.) a keresztyének uralmának Palaestinában véget vetett. E csapás az egész keresztyénséget sújtotta s Frigyes, mint római császár, mint a nyugoti keresztyén világ első uralkodója, kötelességének tartotta a keresztyénség érdekében fegyvert ragadni. A mainzi birodalmi gyűlésen (1188 márczius) fiával, Frigyes sváb herczeggel felvette a keresztet, idősebb fiának Henriknek átadta a birodalom kormányát, intézkedéseket tett a belbéke biztosítására s 1189 tavaszán Regensburgból megindult a keresztes hadjáratra.

Constantia pecsétje.

E hadjáratban, mely egyetemes magas czélokra törő uralkodásának méltó befejezése volt, lelte halálát a legigazibb középkori római német császár 1190 junius 10-én.