XV. FEJEZET.
Keresztes hadjáratok a XIII. században.

A negyedik keresztes hadjárat az askesis utolsó nagy sikere volt Európában. Az a szellem, mely Európa népeit egy századon át keletre sodorta, nem enyészett el ugyan egyszerre, nyomaival még ezután is találkozunk, de általános hatást kifejteni többé nem volt képes. Egy pár fejedelem még a XIII. században is vállalkozott a szent hadjáratra; részint a szent-szék parancsára, részint igazi jámbor buzgóságból, de a tömegek fel-fellobbanó vallásos lelkesedését még a hatalma tetőpontján álló pápaság sem volt képes többé a cselekvés terére ragadni. Pedig III. Incze pápa a czélt tévesztett negyedik keresztes hadjárat után is mindent elkövetett, hogy a keresztyén világot a szent sír visszafoglalására fegyverbe állítsa. 1213-ban ujra kiküldötte legatusait a keresztyénség minden országába a kereszt hirdetésére, s buzgalmában annyira ment, hogy még a gonosztevőknek is, ha bűnbánatot mutattak, megengedte a kereszt felvételét. Elrendelte, hogy a szent sír felszabadulásáért minden templomban naponként imát mondjanak, havonként körmenetet tartsanak s hogy a hivők lelkesedését fokozza, kijelentette, hogy a hamis próféta Mohammed uralma végéhez közeledik, mert a 666. évből, melyet az Apocalypsis a vadállatnak jósolt, már közel 600 év letelt. Látszólag az eredmény nem maradt el. Ezeren és ezeren vették fel ismét a keresztet; de fogadalmuk teljesítésére vajmi kevesen gondoltak. A hanyatló askesis egyik utolsó, beteges tünete az u. n. gyermek keresztes-hadjárat volt, melynek részletei azonban teljesen tisztázva mai napig sincsenek.

Egy püspök lobogót nyujt át egy keresztes lovagnak.
A chartresi dóm egy ablaka a XIII. századból

1212-ben egy István nevű pásztorgyermek Vendôme vidékéről azzal állott elő, hogy ő Isten küldötte s hivatása a keresztyéneket a szentföld visszafoglalására vezetni. Bejárta Francziaországot, nyomában más gyermekek léptek fel mint kereszthirdetők, s nagy tömeg gyermeket vezettek minden oldalról a vezér zászlója alá. Az okosabbak intéseit, kik a gyermekeket hazatérésre akarták birni, a gyermekekhez csatlakozott papok és szerzetesek azzal hallgattatták el, hogy az ártatlan gyermekek vannak hivatva az elődeik bűnei miatt elvesztett szentföld visszaszerzésére. A tömeg, a melyhez férfiak és asszonyok is nagy számban csatlakoztak, Marseille-ig jutott. Itt csaló emberek állítólag a gyermekeket hajókra rakták s Sziria helyett Egyiptomba vitték, hol őket rabszolgáknak eladták volna. Beszélték, hogy II. Frigyes császár 1229-ben egy részüket a fogságból kiszabadította. Ugyanakkor Németországban is összeverődött egy gyermek csapat (állítólag 20000) s egy tíz éves gyermek vezetése alatt Olaszországon keresztűl Brindisiig jutott. Itt a város püspöke feltartóztatta s visszatérésre birta őket, de útközben csaknem mindnyájan elpusztultak.

A pápa sürgetéseinek engedve, három király vállalkozott keresztes hadjáratra: II. Frigyes Németország és Sicilia királya, János angol király és II. Endre magyar király. Az 1215-ki laterani zsinat akként intézkedett, hogy az összes keresztesek 1217-ben induljanak keletre Messinából és Brindisiből. Időközben János angol király elhalt, sirba szállt III. Incze pápa is s utóda III. Honorius, bár épúgy buzgólkodott a keresztes-hadjárat érdekében, mint hatalmas elődje, II. Frigyesnek fogadalma teljesítésére haladékot engedett. A kitűzött időben csupán II. Endre magyar király indult keletre.

II. Endre keresztes hadjárata nem volt a magyar nemzet hadi vállalata. Mindazon tényezők, melyek Nyugot-Európában e nagy mozgalmakat előidézték, hiányoztak a magyar földön. Németországtól keletre sem az askesis, sem a lovagság nem vertek gyökeret, s a küzdelem a hitetlenek ellen, mely nyugot lovagjait keletre sodorta, a keresztyén világ keleti határszélén a pogány bessenyők és kúnok ellen százados harczot vivó magyar nemzetnél megszokott dolog volt. A lovagi fegyverzet és lovagi szokások csak a társadalom legfelsőbb rétegében találtak utánzókra, de a nyugoti lovagokat e korban jellemző kalandvágy és vallásos lelkesedés még e körben sem igen találtak visszhangra. Mint már e korban általános szokássá vált, Endre is a tengeri utat választotta, s a tengeri út költséges volta előre kizárta, hogy a nemzet nagy tömege a szent vállalatban részt vehessen. A kiséretéhez tartozó magyar főpapokon és főurakon kivül néhány német fejedelem, az osztrák és bajor herczegek, a merani gróf követték Endrét a hadjáratra, vagy helyesebben fegyveres kirándulásra.

A Spalatóból velenczei gályákon kiindult magyar és német keresztesek 1217. őszén érkeztek Akkonba. Nagy számmal találtak ott már Európa más országaiból összegyült keresztesekre, de a vezérek, kik között három király volt, II. Endre magyar, Brienne János jeruzsálemi és Hugó cyprusi királyok, a megindítandó hadjárat tervében nem tudtak megállapodni. Jeruzsálem visszavételére úgy látszik senki sem gondolt; a keleti keresztyének sokkal nagyobb súlyt fektettek a tengerparti városok birtokára s azon hitben, hogy az Ejjubiták hatalmát Egyiptomban kell megtörni – mire már a negyedik keresztes hadjárat vezérei is gondoltak – egyenesen Egyiptomot akarták megtámadni. Azonban vagy mivel a tervtől a magyar király idegenkedett, vagy mivel az átkelést Egyiptomba tél idején veszélyesnek itélték, e tervet is elejtették. Ekközben, mivel Sziriában rossz termés volt, az élelmi szerek oly drágák lettek, hogy a szegényebb zarándokok kénytelenek voltak visszatérni; az ott maradottak pedig – úgy látszik a bajor keresztesek durva kihágásai miatt – a keleti keresztyénekkel merűltek botrányos viszálykodásokba. Egy pár kirándulás, melyet az ország belsejébe, a Tiberias tó mellékére és a Tábor hegy ellen intéztek, teljesen eredménytelen maradt; a saracénok tudva, hogy a kereszteseket a pénzhiány ugyis csakhamar visszatérésre kényszeríti, a nyilt ütközetet gondosan kikerülték. Valóban II. Endre – miután pénzét és a magával vitt kincseket ereklyék vásárlására elköltötte – mitsem törődve a jeruzsálemi patriarcha átkával, 1218 januárban eltávozott Akkonból s szárazföldi úton, Antiochián, Cilicián, Nicaeán és Konstantinápolyon keresztül visszatért hazájába.

Az eltávozott magyar keresztesekért kárpótlást nyujtottak a keleti keresztyéneknek az északnémet keresztesek, kik miután utközben Portugaliában is küzdöttek a mórokkal, 1218 tavaszán 300 hajóval Sziriába érkeztek. Brienne János jeruzsálemi király indítványára a keresztyének elhatározták, hogy e tekintélyes tengeri és szárazföldi haderővel Egyiptom ellen vonulnak s május utolsó napjaiban Egyiptom kulcsát, a Nilus keleti fő ága mellett fekvő és keményen megerősített Damiettet ostrom alá vették. Az ostrom hosszú volt; de a keresztyének, kikhez időközben nyugotról uj keresztesek csatlakoztak, keményen kitartottak. Három hónapi küzdelem után elfoglalták a város külső erődítését, a Nilus szigetén épített hatalmas tornyot s most már a várost minden oldalról elzárták. Alkamel szultán ismerve a város fontosságát, több izben megkisértette a felmentést, de támadásait a keresztesek mindig visszaverték s midőn az élelmiszerekből kifogyott őrség helyzete napról-napra kétségbeejtőbbé vált, a szultán fényes békeajánlatokat tett a kereszteseknek. Felajánlotta a jeruzsálemi királyságot az 1187-ki határokkal, a szent kereszt visszaadását és tekintélyes pénzösszeget, ha Damiette alól elvonulnak. Brienne János jeruzsálemi király a német és franczia keresztesekkel hajlandó lett volna a feltételeket elfogadni, de a seregben jelenlevő főpapok, az olasz keresztesek, a templomos és János lovagok s mindenek fölött Pelagius, a pápai legatus, egy spanyol pap, szenvedélyesen követelték a háboru folytatását s a hadjárat czéljául egész Egyiptom elfoglalását tűzték ki. Csakugyan 1219 november 5-én a keresztyének meglepve a várost, hatalmukba kerítették s csupán pénzben 400,000 aranyból álló zsákmányra tettek szert. A keresztyének lelkesedése s a mohammedánok kétségbeesése határt nem ismert. A pápa Pelagiust második Józsuának nevezte, s mindent elkövetett, hogy a nyugoti keresztyéneket keleten küzdő testvéreik hathatós támogatására birja; ellenben a mohammedánok Jeruzsálem és a többi palaestinai városok erődítéseit rombolni kezdték, hogy minden erejöket Egyiptom védelmére központosíthassák. Azonban a fényes kezdethez füzött nagy várakozások nem teljesedtek. A keresztyének a helyett, hogy Damiette bevétele után azonnal előrenyomultak volna, öt hónapot töltöttek az elfoglalt városban, a fölött czivakodva, hogy kié legyen a hódítás s ily formán időt engedték az egyiptomi szultánnak, hogy Kairó védelmére erős hadsereget vonjon össze s egy új erősséget (Manzurah – a győzelmes) építsen. Végre miután Németországból új csapatok érkeztek, 1221 juliusban a keresztesek megindultak. Alkamel szultán még egyszer békeajánlatot tett; Damiette visszaadása fejében ismét felajánlotta az egykori jeruzsálemi királyságot, de Pelagius legatus másodszor is keresztülvitte a szultán ajánlatának visszautasítását. Pedig már ekkor a kereszteseket nem csak az egyiptomi hadsereg, hanem a Nilus áradása is fenyegette. Nemsokára táboruk szigetté változott, melyet minden oldalról a Nilus habjai öveztek. Az egyiptomi flotta a keresztyének háta mögé került; elvágta a visszavonulás útját. A keresztesek kénytelenek voltak békét kérni. A békeszerető Alkamil nem utasította vissza kérésöket, 1221 aug. 30-án nyolcz évre békét kötött s Damiette visszaadása fejében beleegyezett, hogy a megalázott keresztesek bántatlanul visszatérhessenek a sziriai partvidékre.

Mindazon fejedelmek közül, kiket III. Incze pápa parancsa a kereszt felvételére kötelezett, még csak II. Frigyes császár nem teljesítette fogadalmát. Feléje fordult a Damiette elvesztése miatt kétségbeesett keresztyén világ reménye s III. Incze utódai III. Honorius és IX. Gergely nem szüntek meg a császárt fogadalmára emlékeztetni s a keresztes hadjárat megindítását sürgetni. De a császár szelleme ellentétben állott kora világnézetével; teljesen idegen volt az askesistől és a lovagságtól s ha gondolt is fogadalma teljesítésére, keleti terveiben a vallásos lelkesedéstől teljesen ment politikai számítások vezették. Mint igazi római császár akart keleten megjelenni s mindaddig, míg hatalmi állását Németországban, kiválóan pedig Olaszországban meg nem szilárdította, a keresztes hadjárat megkezdését különböző ürügyek alatt mindig elodázta. De IX. Gergely türelmetlen erélye kényszerítette a császárt, kit a pápai párt Damiette elvesztésének főokozójául tüntetett fel, hogy 1227-ben készületeit a keresztes hadjáratra komolyan megkezdje. A császár és a pápa felhivására német és olasz keresztesek 1227 nyarán tekintélyes számmal gyülekeztek össze Brindisiben, de e kis városban minden előkészület hiányzott a zarándokok befogadására s a nagy tömeg között az éhinség, a rendetlen életmód és a szokatlan éghajlat ragályos betegségeket támasztottak. Midőn 1227 szeptemberben a császár hajóra szállt, ő is betegségbe esett s pár napi tengeri út után visszatért és Otrantóban partra szállt. A pápa, ki a császár betegségében csak ürügyet látott a keresztes hadjárat elhalasztására, kimondotta az átkot, mire Frigyes, hogy a pápa igaztalan itéletét nyilvánvalóvá tegye s a közvéleményt a maga számára megnyerje, mitsem adva a pápai átokra, mihelyt betegségéből felépült s az olasz viszonyokat némileg rendezte, 1228 junius 28-án hajóra szállott s csekély haderővel Sziriába evezett.

Pápai átokkal terhelve, a keleti keresztyének, nevezetesen a templomos és János lovagok által visszautasítva, Frigyes, a mohammedánok barátja, Akkonba érkezve, nem sietett kardját a saracénokéval összemérni. Minden törekvése arra irányult, hogy e keleti ügyet császári méltóságának megfelelő eredménynyel gyorsan lebonyolítva, visszatérhessen Olaszországba, hol a végsőig elkeseredett pápa nemcsak egyházi, hanem világi fegyverekkel is megkezdte a harczot ellene. E terve kivitelére a helyzetet keleten elég kedvezőnek találta. A különben is békés indulatu Alkamel szultán küzdelemben állott unokaöcscsével a damaskusi emirrel s hogy Frigyestől – ki régebbi alkudozásokból mint a mohammedánok barátja volt előtte ismeretes – szabaduljon, kész volt némi áldozatok árán is békét kötni. Harczra tehát nem is került a dolog. Frigyes miután Joppét újra megerősítette s inkább tüntetésből, mint komoly szándékkal 1229 elején Jeruzsálem ellen készült vonulni, 1229 februárban aláírta a békeszerződést. E szerint Alkamel átengedte a császárnak Jeruzsálemet teljes tulajdonjoggal s csak azt kötötte ki, hogy Omar mecsetje továbbra is az övé maradjon s oda a mohammedánok fegyvertelenül szabadon zarándokolhassanak. Átengedte továbbá a szent helyeket: Názárethet és Bethlehemet s mindazon helységeket, melyek Jeruzsálem, Joppe és Akkon között feküdtek, úgy hogy a régi zarándokút a tengerparttól Jeruzsálembe ismét a keresztyének birtokába ment át. Viszont a császár kötelezte magát, hogy a szultánt minden ellensége, még a keresztyének ellen is védelmezni fogja s meg fogja akadályozni, hogy az észak-sziriai fejedelmek Európából segítséget kapjanak. Nem sokkal utóbb Frigyes bevonult Jeruzsálembe, márczius 18-án fejére tette a jeruzsálemi koronát s május elsején Akkonban hajóra szállva, visszatért Európába.

A szent város tehát ismét a keresztyének kezébe kerűlt; de oly körülmények között, melyek a keresztyén világban lelkesedés helyett megbotránkozást keltettek fel s melyek a keresztyén uralom fennmaradását Jeruzsálemben előre kizárták. A pápa parancsára a caesareai püspök mindjárt a Frigyes megkoronázását követő napon a szent helyeket interdictum alá vetette s a pápa hívei, az összes keleti keresztyének, a németek és az olaszok egy részének kivételével, kijelentették, hogy a császár által kötött béke érvényességét el nem ismerik. Igaz ugyan, hogy midőn Frigyes Olaszországba visszatérve, a pápát békére kényszerítette, IX. Gergely a keleti keresztyéneket az egyiptomi szultánnal megkötött béke fenntartására utasította, de mihelyt az egyetértés a pápa és a császár között megszakadt, a küzdelem azonnal kitört a keleti keresztyének között is. A császár helytartója és a János lovagok meg a templomosok formaszerint háborút viseltek egymás ellen s csak a mohammedánok között szintén dúló belháboruknak lehet tulajdonítani, hogy a keresztyének uralma Jeruzsálemben még néhány évig fennmaradt. Mióta a szent-szék II. Frigyessel élet-halál küzdelembe keveredett, a pápák nem sokat törődtek a szent földdel – hol a keresztyének helyzetét, úgy látszik, tarthatatlannak itélték – s az időközönként még mindig szervezkedő keresztes csapatokat a konstantinápolyi latin császárság fenntartására, vagy egyenesen a császár leküzdésére irányították. A nyugoti világtól elhagyatva s egymás között szünetlenül viszálykodva, a keleti keresztyének az első kemény támadásra elbuktak. 1244-ben Ejub egyiptomi szultán hívására Kharizmiából (az Aral tó déli és nyugati partvidékén) egy barbár török csapat megrohanta Jeruzsálemet, a keresztyén lakosságot kardra hányta s a vad ellenséggel szemben most már egyesült keresztyének erejét Gaza mellett tönkre verte. Jeruzsálem végképpen elveszett; a keresztyének ismét a sziriai partvidékre szorultak vissza.

Jeruzsálem királysága az 1229-i béke után.

Midőn már a keresztyén világ szemmelláthatólag kifáradt a távol keleten folytatott meddő küzdelmekben, a XIII. század közepén az askesis és lovagság hazájában Francziaországban még egyszer és utóljára fellobogott az askesis szent lángja. IX. Lajos franczia király – az utólsó és legtökéletesebb középkori asketa lovagkirály – 1244-ben egy nehéz betegségből felépűlve, felvette a keresztet. Egy évvel később a lyoni zsinat IV. Incze pápa elnöklete alatt újra keresztes háborura szólította fel a keresztyén világot s bár e felhívás Európa többi részeiben eredménytelenűl hangzott el s bár a franczia lovagok sem lelkesedtek többé a szent háboruért, IX. Lajos újra fogadalmat tett. Személyes nagy tekintélye, rábeszélése és a pápai legatus fáradozásai még egyszer felélesztették a franczia uraknál a vallásos lelkesedést s a király három testvérén kívül a burgundi herczeg, a flandriai gróf és a bretagnei herczeg s számos lovag – köztük Joinville champagnei senechal, Szt. Lajos életírója és e keresztes hadjárat szeretetre méltó történetirója – felvették a keresztet. Genuai és velenczei hajók 1248 őszén a franczia kereszteseket Cyprusba szállították, hol a keleti keresztyénekkel tartott tanácskozásban Egyiptom megtámadását határozták el. 1249 tavaszán indultak e hadjáratra, melynek lefolyása meglepő hasonlóságot tüntet fel az 1218-ki hadjárattal. Támadásuk kedvező időben történt; Ejub szultán betegsége miatt az országot a védelemre készületlenül találták. Damiettet úgy szólva kardcsapás nélkül elfoglalták, de itt a hadmíveletek megakadtak. Hosszas tanácskozások után elhatározták, hogy Kairó ellen nyomulnak; de ezalatt az egyiptomiak is elkészültek a védelemre. Ejub szultán meghalt, fia Turansah sietve visszatért Sziriából s a muzulmanok összes erejét Manzurahnál összpontosította. Lassú menetekben 1249 deczember végén a keresztesek Manzurah alá érkeztek s hosszu előkészületek után – miután a Nilus egyik csatornáján át töltést készítettek, hogy a várost megközelíthessék – megtámadták a mohammedán hadsereget. Véres küzdelem után – melyben a király öcscse, Róbert herczeg, 300 franczia lovaggal és 80 templomos vitézzel elesett – az egyiptomiak visszaverték a kereszteseket. Kevéssel utóbb az egyiptomi hajóhad legyőzte és teljesen megsemmisítette a keresztyén hajóhadat s elvágta a visszavonulás utját. A minden oldalról bekerített és kiéheztetett keresztyén hadsereg a betegen fekvő királylyal együtt fogságba esett (1250 aug. 4.). A szegény zarándokokat a mohammedánok azonnal felkonczolták; ellenben a királyt és az előkelőket nagy váltságdij reményében előzékeny bánásmódban részesítették. Turansah eleinte a palaestinai városok átengedését követelte, de midőn látta, hogy IX. Lajos állhatatosságát még a fenyegetések sem ingatják meg, megelégedett Damiette visszaadásával, váltságdij fejében azonban rengeteg összeget, egy millió aranyat követelt, melyet midőn Lajos szó nélkül elfogadott, hogy nemeslelkűségben ne maradjon foglya mögött, 800,000 aranyra szállított le. Kevéssel utóbb a mamelukok Bibarsz vezetése alatt fellázadtak, Turansaht meggyilkolták s egy ideig a keresztyén foglyok élete is nagy veszélyben forgott. Azonban Eibek emir, kit a lázadók a kormány élére állítottak, megerősítette a Turansah által kötött szerződést s a franczia király Damiette visszaadása és 400,000 arany lefizetése után fogolytársaival együtt visszanyerte szabadságát.

Míg a fogságból kiszabadult franczia urak haza siettek, Lajos király azon hitben, hogy fogadalmának még nem tett eleget, Sziriában maradt. Felhivása egy újabb keresztes hadjáratra az egyiptomi katastropha után még Francziaországban sem talált többé visszhangra, s csekély erejével az elvesztett palaestinai városok visszahódítását meg sem kisérthette. Meg kellett elégednie azzal, hogy az egyetértést a sziriai keresztyének között legalább egy időre helyreállította s jó példával járva elől a munkában, Sidon, Jaffa és Akkon erődítéseit jobb karba hozta. Végre 1254 tavaszán értesűlve arról, hogy anyja, Blanka királyné, ki távollétében az ország ügyeit vezette, meghalt, visszatért Francziaországba. Távozása után a keleti keresztyének régi baja, az egyenetlenség újra kitört épen akkor, midőn az iszlám keleten az erélyes Bibarsz szultán vezetése alatt ismét egyesült. Bibarsz életfeladatának tekintette a keresztyének uralmának teljes megsemmisítését Sziriában s ezért a tengerparton kezeibe került városokat földig leromboltatta, nehogy az Európából érkező keresztesek támpontot találjanak; a Sziria belsejében fekvő városokat pedig keményen megerősítette. Egymásután elfoglalta és lerombolta Caesarea, Arszuf és Jaffa városokat, északon pedig a keresztesek első hódítását, a megerősített Antiochiát (1268). A keresztyének birtoka az Akkontól Tripolisig terjedő csekély partvidékre olvadt össze.

IX. Lajos király.
Miniature a XIV. századból. A párisi Nemzeti Könyvtárban.

Bibarsz szultán halála pár évig tartó békét adott a keresztyéneknek s még egyszer felvillant egy reménysugár, midőn IX. Lajos másodszor is felvette a keresztet. Bár a vallásos lelkesedés kora már Francziaországban is letünt, s még a király személyéhez közel álló lovagok is, mint pl. Joinville, vonakodtak a kereszt zászlóját távol keletre követni, IX. Lajos 1270-ben másodszor is megindult keresztes hadjáratra. Sokkal kevesebben követték, mint első ízben, három fián, vején a navarrai királyon, a flandriai és artoisi grófokon és a bretagnei herczegen kivűl egész hadserege zsoldos lovagokból állott. A franczia király a sziriai keresztyéneket szándékozott megsegíteni, de testvére Anjou Károly, ki időközben a siciliai koronát megszerezte, új királysága érdekében a keresztes hadjáratot Tunis ellen irányította. Elhitette Lajossal, hogy a tunisi szultán a keresztyén haderő láttára azonnal a keresztyén hitre fog térni s Tunis elfoglalása biztos alapot fog nyújtani az Egyiptom és Szíria ellen intézendő későbbi hadmíveleteknek. A keresztes hadsereg akadálytalanul partra szállott a régi Carthagó romjainál, de míg a szent király a szultán önkéntes megtérésére és öcscsének a siciliai királynak megérkezésére várakozott, az éhező és szomjazó keresztes hadsereg sorait a pestis kezdette tizedelni. Tristan neversi gróf, Lajos legifjabb fia is elhalt a dögvészben, s midőn végre Anjou Károly a siciliai csapatokkal megérkezett, a szent király is halálos ágyán feküdt. 1270 augusztus 25-én IX. Lajos meghalt. Halála után a keresztes hadsereg feloszlott. A francziák hazatértek s miután a tunisi szultán megigérte, hogy a keresztyén foglyokat elbocsátja, évi adót és hadikárpótlást fizet, Anjou Károly is visszatért Siciliába.

Szent Lajos 1270-ki hadjárata volt az utolsó keresztes hadjárat s pár évvel később a kereszt jelvénye letünt a sziriai partvidéken: Bibars utódja Egyiptomban és Sziriában, Kelaun emir, miután a keresztyének kétes értékű szövetségeseit, a mongolokat visszaverte, 1285-ben egész erejével a még az utolsó pillanatban is egyenetlenkedő keresztyének ellen fordult. Megtámadta a János lovagok erősségét, a Tripolistól északra fekvő Markabot s e hatalmas várat, melyet még Szaladin sem mert megtámadni, rövid ostrom után elfoglalta és lerombolta. Pár évi szünet után Tripolist foglalta el (1289) s miután az ott talált keresztyéneket kor és nem külömbsége nélkül kardra hányatta, e várost is lerombolta. Ezzel Észak-Sziria egészen elveszett s a sor a jeruzsálemi királyságra került, melynek fővárosát, Akkont, az időközben elhalt Kelaun utódja, Malek al Asraf, 1291 tavaszán vette ostrom alá. A végső veszedelemmel szemben még egyszer felébredt a keresztyének vallásos lelkesedése és régi vitézsége; a János és templomos lovagok régi hirnevükhez méltóan rettenthetetlen halálmegvetéssel küzdöttek, de a túlnyomó ellenség által végre is legyőzettek. Midőn már a falak a mohammedánok birtokába kerültek, a védők hajókra szállottak s Cyprus szigetére menekültek. Kik idejekorán nem menekülhettek a hajókra, azokat a benyomuló mohammedánok irgalom nélkül felkonczolták. A szultán e várost is, «a szentföld kapuját», földig lerontotta. Akkon elvesztése teljesen megtörte a keleti keresztyének erejét, s önként feladták a sziriai parton kezükben levő városokat: Tortosát, Beirutot, Sidont és Tyrust. Néhány héttel Akkon eleste után a keresztyének végképen eltávoztak a sziriai partvidékről: a sziriai keresztyén államok csaknem kétszáz évi fennállás után elenyésztek.