XIV. FEJEZET.
A görög császárság a XII. században. A negyedik keresztes hadjárat.

Az első keresztes hadjárat megszabadította a görög császárságot a törökök részéről fenyegető veszélytől. A keresztes lovagok kardjával Alexios császár visszaszerezte a fontos Nicaeát s felhasználva a keresztesek által Dorylaeumnál a törökökre mért döntő csapást, Kis-Ázsia nyugoti részeit ismét a birodalomhoz csatolta. Az edessai fejedelemség megalapítása és Antiochia elfoglalása fényes kilátást nyújtottak a byzanczi udvarnak. Szövetségben az újonnan alapított keresztyén államokkal egész Kis-Ázsia visszaszerzése lehetségesnek tünt fel s az edessai és antiochiai fejedelemségek megerősödésével nem volt hiú a remény, hogy rövid idő alatt sikerül a törököket egészen Mesopotámiáig visszaszorítani és a birodalomra örökre ártalmatlanná tenni. Ily körülmények között végzetteljessé vált a görög birodalomra és a keleti keresztyén államokra egyiránt, hogy Alexios a régi római császárság ábrándképeit hajhászva, igényeit mindazon tartományokra fentartotta, melyek egykor a byzanczi császársághoz tartoztak. Az őszinte közeledést a nyugatiakhoz ez által lehetetlenné tette s az által, hogy már 1099-ben a normannokat Ciliciából és Antiochiából kiűzni törekedett, megnyitotta a keresztesekkel ama háboruk hosszú sorozatát, melyek végeredményökben a keleti keresztyén államok és a byzanczi császárság bukására vezettek.

Egyelőre azonban a byzanczi politika végzetes tévedésének hatása nem volt észrevehető. A sziriai keresztyén államok lekötötték az iszlám erejének java részét s a Komnenos család kiváló császárjainak erőteljes vezetése alatt a görög császárság még egyszer és utoljára visszanyerte régi fényét, tekintélyét és hatalmát. Alexios leverte félelmes ellenségét, a normann Boemundot; véglegesen ártalmatlanná tette az antiochiai fejedelemséget s ha az ikoniumi szultánságot a normann háborúk miatt nem is semmisíthette meg, Kis-Ázsia nyugati részeit a törökök ismételt támadásaival szemben is megtartotta.

Fia és utóda János (1118–1143), a legkitünőbb görög császárok egyike, igazságos és vitéz uralkodó, a birodalom tekintélyét minden ponton fentartotta. Európában a bessenyők erejét annyira összetörte, hogy e nép a történelemben többé nem is említtetik (1123). Szerencsésen harczolt a magyarok ellen is (1124–26) s Ázsiában az Ikoniumból ismét nyugot felé előtörő törököket visszaszorította. De a sziriai keresztyén államokkal szemben ő is atyja politikáját követte. A török háború erélyes folytatása helyett erejét az antiochiai fejedelemség megalázására pazarolta s bár Antiochiát elfoglalta s az antiochiai fejedelmet hűbéresévé tette, ezzel csak az iszlám hatalmának tett szolgálatot. Míg a keresztyének egymás között viszálykodtak, a törökök egyesítették erejöket s egy évvel azután, hogy János császár Ciliciában 1143-ban elhalt, épen midőn a sziriai keresztyének erejére támaszkodva döntő hadjáratra készült a törökök ellen, Imadeddin Zenki Edessa bevételével a keresztyének hatalmát Észak-Sziriában örökre tönkre tette.

Még tévesebb irányba terelte a byzanczi politikát a Komnenos császárok leghíresebbike, János másodszülött fia és utóda, Mánuel (1143–1180). E fejedelem, kinek személyében a byzanczi ravaszság a nyugoti lovagok kalandvágyával és rettenthetetlen bátorságával egyesült, ki nagy tehetségű hadvezér és államférfiú s mindenek fölött a nyugoti lovag-szokásokat kedvelő vitéz katona volt, mintegy hivatva látszott arra, hogy a görög világot a latintól elválasztó ellentéteket kiegyenlítse s a keresztyénség ügyére keleten oly szükséges egyetértést és összhangot a keleti és nyugoti keresztyének között létrehozza. Ez irányban Mánuel nagyon sokat tett és tényleg nagy eredményeket ért el: egy időre Konstantinápolyt az európai politikai élet központjává emelte. Hadseregét nyugoti módra fegyverezte fel; udvarában meghonosította a lovagi szokásokat s félretéve a régebbi császárok üres gőgjét, a legkiválóbb nyugoti uralkodó házakkal, a Hohenstaufokkal, a Capetingokkal, az Árpádokkal és az antiochiai franczia fejedelmi családdal családi összeköttetésbe lépett. Úgy látszott, hogy már csak a vallási ellentét választja el a görög császárságot a nyugoti világtól s Mánuel ez utolsó válaszfal ledöntését is tervbe vette, midőn a szent-székkel a két egyház egyesítésére hosszas – bár végeredményökben sikertelen – tárgyalásokba bocsátkozott. Csakhogy Mánuel a görög császárság szerencsétlenségére félreismerte hivatását. Nem azért kereste a nyugoti világgal az összeköttetést, hogy ez által támogatva a görög császárságot a keresztyénség keleti bástyájává tegye, s a vezérszerepet az iszlám ellen vívott nagy küzdelmekben kezébe kerítse, hanem a régi római császárság ábrándképétől elvakítva, a keleti és nyugoti császárság egyesítésére tört. Azt hitte, hogy Frigyes császár viszályát a lombard városokkal és a szent-székkel felhasználva, Olaszországot ismét a birodalomhoz csatolhatja, sőt a nyugot-római császári koronát is fejére teheti. Ezért helyezte át a byzanczi politika súlypontját Ázsiából Európába s ezért viselt hosszú háborúkat a dél-olaszországi normannokkal és a magyarokkal, s ezért folytatott évtizedeken át meddő diplomatiai tárgyalásokat a német udvarral és a szent-székkel. Nem lehet tagadni, hogy némi eredménynyel dicsekedhetett is. Az Adriai-tenger uralmára oly fontos Dalmácziát visszacsatolta a birodalomhoz, a Balkán félsziget északi részét, sőt ideig-óráig a földrajzi fekvésénél fogva oly fontos, keletet nyugottal összekötő magyar királyságot is felsősége alá vetette, de végső czélját meg sem közelíthette. Sőt ez elérhetlen czélért szívós makacssággal folytatott küzdelmekben kimerítette birodalmának végső erejét s midőn élete utolsó éveiben felismerve igazi hivatását, keletre a török ellen fordúlt, a legnagyobb hősiességgel sem tudott elérni többet a határok megtartásánál. Ez elhibázott politika miatt Mánuel egyes részleteiben oly fényes uralkodása a birodalmat a bukás szélére sodorta. Keleten a megerősödött iszlám tört előre, nyugaton a latinoknak Mánuel cselszövényei által még jobban kiélesedett gyűlölete fenyegette a kimerült birodalmat halálos veszedelemmel.

A birodalom szerencsétlenségére, midőn Mánuel 1180. szept. 24. elhalt, a korona egy gyermekre, Mánuel tizenkét éves fiára, II. Alexiosra szállott. A gyermekcsászár uralma a Konstantinápolyban nagyon is megszokott udvari fondorlatoknak és forradalmaknak tág teret nyitott. A Mánuel által dédelgetett s a gyermekcsászár nevében a kormányzással megbízott özvegy császárné, Antiochiai Mária által képviselt nyugoti befolyás ellen hatalmas visszahatás keletkezett, melynek élére az elhalt császár unokatestvére, Komnenos Andronikos lépett. Ez új görög Alkibiades, ki hatalmas testtel és ragyogó szellemi tehetségekkel a legmélyebb erkölcsi romlottságot párosította, a konstantinápolyi görög lakosság támogatásával a hatalmat kezébe ragadta s míg ő maga az özvegy császárnét és hiveit lemészároltatta, a görög csőcselék megrohanta a latinok, azaz az olasz kereskedők házait, kirabolta s a kezébe eső férfiakat, nőket és gyermekeket legyilkolta. Andronikos egy ideig, mint a gyermekcsászár gyámja, kormányzott, majd látszólag az erőszaknak engedve 1183-ban társcsászárrá koronáztatta magát s végre 1184-ben II. Alexiost megölette s egyedül foglalta el a trónt. Intézkedései: a nyomasztó adóteher megszüntetése, a tisztviselők zsarolásának és önkényének korlátolása, az igazságügy javítása, bizonyítják, hogy uralkodásra termett férfiú volt, de kicsapongásai és mindenek fölött irtózatos kegyetlensége által, melynek a császári család csaknem összes tagjai s mindazok, kiket ő gyanusaknak ítélt, áldozatul estek, végre mindenkit maga ellen zudított. A kegyetlensége elől menekülő görög urak minden szomszéd államot harczra izgattak s míg a magyarok az északi tartományokat pusztították, a siciliai normannok, hogy a konstantinápolyi latinok lemészárlását megboszulják, rövid ostrom után elfoglalták Thessalonikét s irtózatos kegyetlenséggel kizsákmányolva, egyenesen Konstantinápoly ellen nyomultak (1185).

II. Komnenos Alexios ezüst pénze.
Alakja: A császár és Szent-Eugenius lóháton. Eredeti nagyság. A berlini királyi éremgyűjteményben.

Andronikos most erélyes ellentállásra készült, de egy váratlan forradalom trónját hirtelen elsöpörte. Midőn 1185. szeptember 11-én áruló módon Angelos Izsákot meg akarta öletni, e különben gyáva ember, kit azonban a halálos veszedelem hőssé tett, lóra kapott, keresztültört az orgyilkosok csapatain s a népet a vérengző zsarnok ellen fegyverre szólította. Mindenkitől elhagyatva Andronikos menekülni akart, de elfogatott s írtózatos kínzások után kivégeztetett (1185 szept. 12.).

Ilyformán ért véget a Komnenosok száz évig tartó uralma. A trónt a tehetetlen Angelos Izsák nyerte el (1185–1195), kinek tíz évi uralkodása alatt a birodalom feltartóztathatatlanul rohant tovább a hanyatlás lejtőjén. A kettős forradalom, mely Andronikost felemelte, majd megbuktatta, annyira megrázkódtatta a birodalmat, hogy az többé meg nem szilárdulhatott. A konstantinápolyi nép megszokta a forradalmat, kedvét találta a forradalommal járó vérontásban és zsákmánylásban s a kötelékek, melyek a tartományokat a központhoz csatolták, egymásután elszakadtak. Cyprus szigete már 1184-ben elvált s Komnenos Izsák alatt független császársággá alakúlt. A normannok támadását Angelos Izsák vitéz hadvezére, Branas Elek visszaverte ugyan s Thesszalonikét, Dyrrhachiumot (Durazzó) és Korfut is visszafoglalta, de Kephalonia és Zakynthos (Zante) szigetek többé nem kerültek vissza. A legnagyobb csapás azonban északon érte a birodalmat. A már Mánuel és Andronikos alatt lázongó szerbek végképen elszakadtak s a Balkán hegység lábainál a császári hivatalnokok zsarolásai által végsőig elkeserített bolgárok és oláhok 1186-ban fegyvert fogtak s változó szerencsével folytatott hosszú küzdelmek után egy új bolgár birodalmat alapítottak. A nagy adók és a császári hivatalnokok kapzsisága és önkénye aláásták a tartományok jóllétét s míg a fővárosban a császári udvar és a nép az állam költségén rendezett ünnepélyek mámorában úszott, a birodalom két főoszlopa, a hadsereg és a hajóhad egyformán pusztulásnak indúlt.

Tíz évi uralkodás után Izsákot saját testvére, Alexios buktatta meg. Midőn a császár a bolgárok ellen összegyűjtött hadsereg élére akart állani, a katonák fellázadtak s Alexiost császárrá kiáltották ki. Izsák menekülni akart, de üldözői utólérték, megvakították s fiával Alexiosszal együtt a konstantinápolyi császári palota egyik tornyába zárták. A trónt III. Alexios foglalta el, ki, hogy czinkostársait, a katonai forradalom főintézőit megjutalmazza, a tartományokat forma szerint zsákmányra bocsátotta. A birodalom teljes fejetlenségben volt, midőn a nyugot felől régen fenyegető vihar iszonyú erővel Konstantinápolyra zúdult s az Angelosok szerencsétlen uralmát, s egyidőre a görög császárságot is elsöpörte.

Míg keleten a görög császárságot a Mánuel halála után letelt húsz év zavarai a felbomlás szélére vitték, nyugaton a Jeruzsálem eleste által felizgatott szenvedélyek hullámai még mindig nem csillapodtak le. Az askesis már apadóban volt, a tömérdek véráldozat, mibe e szent vállalatok kerültek, némileg kiábrándította az embereket, de a szent-szék hatalmasabb volt mint valaha s a pápa intő és buzdító szavai még mindig visszhangra találtak. III. Incze, a mint 1198-ban a pápai trónra lépett, egyik főfeladatának a szent sir felszabadítását tekintette s a szent czél érdekében az európai népeknél és fejedelmeknél páratlanul álló nagy tekintélyének és hatalmának összes eszközeit mozgásba hozta. A fejedelmeknél nem ért czélt. A franczia és angol királyok harczban állottak egymással, Németországban két ellenkirály, Hohenstaufen Fülöp és Welf Ottó versengtek a koronáért, Magyarországban Imre királynak a koronára vágyó öcscsével, Endrével kellett küzdeni; de Francziaország népét még mindig erősen lelkesítette a vallásos buzgóság s a franczia lovagokat még mindig betöltötte a régi kalandvágy. Neuilly-i Fulco, a pápa egyik megbizottja, egy ékesen szóló franczia pap, oly sikerrel hirdette a keresztes hadjáratot, hogy állítólag 200.000 keresztet osztogatott ki. Csakhogy a nagy tömeg, a szegénysorsú zarándokok, a mily gyorsan letették a lelkesedés első hevében a fogadalmat, a kivitel óriási nehézségeivel szemben ép oly gyorsan el is feledték.

Mélyrehatóbb eredményt ért el a szent-szék a lovagoknál. Midőn 1199 őszén a champagnei és bloisi grófok fényes tornajátékot rendeztek, melyben észak-keleti Francziaország legkitünőbb lovagjai részt vettek, Neuilly-i Fulco szónoklatának hatása alatt az összes lovagok fölvették a keresztet. Példájok buzdítólag hatott s rövid idő alatt Francziaország egész északi része mozgásba jött. A keresztes hadjáratra vállalkozó lovagok, kik között Thibaut champagnei gróf mellett Balduin flandriai gróf és testvére Henrik voltak a legkitünőbbek, vezérül a champagnei grófot választották s megbeszélték a hadjárat tervét. A szárazföldi út nehézségei s azon mindenesetre helyes meggondolás, hogy Jeruzsálemet Egyiptom birtoka nélkül nem lehet megtartani, azon elhatározásra birta őket, hogy tengeren tegyék meg az utat s mindenekelőtt Egyiptomot támadják meg. Az átszállításra szükséges hajókat Velenczétől remélték megnyerni s e czélból hat lovagot – köztük Villehardouin Gottfriedet, a negyedik keresztes hadjárat hires krónikását – az egyezség megkötésére 1201 februárban Velenczébe küldöttek.

A lagunák városa már ekkor első tengeri hatalommá emelkedett. Rég letünt az idő, midőn Velencze polgárai magokat a görög császár rabszolgáinak nevezték s a doge a görög hivatalnokok sorában állott. A IX. században már Velencze önálló állammá alakult s a századtól kezdve az alárendeltség viszonyát a mindkét állam egyenlőségén alapuló szövetség váltotta fel. Városuk földrajzi helyzeténél fogva Velencze polgárai korán a tengerre szálltak, első sorban közvetítették a görög birodalom kereskedelmét Nyugot-Európával s e kereskedelmi szempont határozta meg politikájuk irányát, a szoros szövetséget a byzanczi udvarral. A X. és XI. század folyamán hűségesen kitartottak e szövetség mellett, a görögök oldalán küzdöttek s védték hajóikkal a görög partokat az arabok, szlávok és siciliai normannok ellen. Jutalmul a byzanczi birodalomban a kereskedelmi monopoliumot kapták. I. Alexios Konstantinápolyban egy egész városrészt engedett át nekik, melyet megerősítettek, melyben latin papok végezték az isteni tiszteletet s melynek velenczei főnöke (podesta) biráskodott a velenczei kereskedők ügyeiben s védelmezte a császári udvarnál szülővárosa kereskedelmi érdekeit. Hasonló kedvező helyzetet szereztek a velenczeiek a birodalom többi városaiban is. A keresztes háborúk megnyitották előttük Sziria kikötőit is; közvetlen összeköttetésbe léptek kelettel; azonban kereskedelmi összeköttetéseikkel és gazdagságukkal együtt növekedett önérzetük, büszkeségük és nagyravágyásuk is. Már I. Alexios utódja, Komnenos János, tűrhetetlennek találta a velenczeiek drága szövetségét, megvonta tőlük kiváltságaikat, kiűzte őket városrészükből s régi ellenfeleikkel, a genuaiakkal lépett szövetségre (1120). De a velenczeiek oly pusztító háborút kezdtek a birodalom partvidékei ellen, hogy János kénytelen volt meghátrálni s a régi állapotok visszaállításával velök békére lépni. Hasonló tapasztalatokat tett utóda, Mánuel. Mivel Mánuel Velencze vetélytársainak, Genuának és Pisának kereskedelmi kedvezményeket adott, a velenczeiek megtagadták a szövetségi szerződésben kikötött támogatást a normannok ellen s midőn Mánuel e miatt árúczikkeiket és hajóikat lefoglalta, két világrészre szóló háborút indítottak ellene (1171–1175). Mánuel kénytelen volt engedni; kibékült velök, de a gyűlölet mindkét részről fenmaradt s Andronikos trónralépésekor (1182) a Konstantinápolyban lakó latinoknak, első sorban a velenczeieknek irtózatos lemészárlásában tört ki. A dühöngő görög csőcselék legyilkolta a pápai legatust is s még a kórházakban fekvő betegeket sem kimélte. Andronikos utóda, Angelos Izsák sietett ugyan békét kötni, de a velenczeiek nem érezték többé magokat biztonságban a Bosporus partjain; s az a lángeszű államférfiú, ki e korban Velencze élén állott, a kilenczvenéves Dandolo doge, személyes gyülölettől is sarkaltatva, – 1172-ben mint hazájának követe Konstantinápolyban oly bántalmazásokat szenvedett, hogy szeme világát csaknem teljesen elveszítette – csak kedvező alkalomra várt, hogy a görög császárságra halálos csapást mérjen. E kedvező alkalmat meghozta a franczia lovagok tervezett keresztes hadjárata.

Velenczei pénz.
Egyik oldalán Enrico Dandoló és Szt. Márk, a másikon Krisztus alakja.

A franczia lovagok küldöttei Velenczében kedvező fogadtatásra találtak. Arra ugyan senki sem gondolt komolyan a lagunák városában, hogy Egyiptom ellen viseljenek háborút, mert ezen országgal békés és nagy haszonnal járó kereskedelmi összeköttetésben állottak; de épen kereskedelmi érdekeiket tartva szem előtt, előnyösnek itélték, hogy a franczia keresztesek által megindított mozgalom vezetését kezökbe ragadják s annak irányát épen nem a keresztyénség, hanem városuk érdekei szerint szabják meg. A franczia lovagokkal tehát a következő szerződést kötötték: a velenczeiek átszállítanak keletre 4500 lovagot, 9000 fegyverhordozó apródot és 20.000 gyalog katonát, ellátják őket élelmi szerekkel egy éven át s a vállalatot 50 hadihajóval támogatják; ennek fejében a keresztesek 83.000 márka ezüstöt (körülbelül 3,400.000 korona) fizetnek. Minden hódítást és minden zsákmányt egyformán osztanak fel a velenczeiek és a keresztesek között. Feltünő, hogy a szerződésben a hadjárat czélja nem volt megjelölve s midőn a pápa a velenczeiekre gyanakodva, a szerződést csak oly feltétellel akarta megerősíteni, ha sem a keresztesek, sem a velenczeiek keresztyén népeket bántani nem fognak, a velenczeiek nyiltan kijelentették, hogy ily alakban a szerződést el nem fogadják.

Mialatt a keresztesek Velenczében gyülekezni kezdtek, oly események történtek, melyek a velenczeiek tervét Konstantinápoly ellen lényegesen előmozdították. 1201 május 22-én a franczia lovagok által megválasztott fővezér, a champagnei gróf meghalt, s utódjává a keresztesek Bonifácz montferrati őrgrófot választották. Az új fővezér népszerűsége, vitézsége és vállalkozó szelleme kezességet látszott nyújtani a velenczeieknek, hogy a keresztes hadjáratot oly irányba terelhetik, mely a zarándoklás fogalmával nem egészen egyeztethető össze. Ugyanekkor 1201 nyarán a megvakított és trónjától megfosztott Izsák császár fia, Alexios herczeg, Görögországból Olaszországba menekült s miután segélykérésével III. Incze pápánál nem talált kedvező fogadtatásra, sógorához, Izsák császár leányának, Irénének férjéhez, Hohenstaufen Fülöphöz fordult. Itt a német ellenkirály udvaránál kezdték először emlegetni, hogy a kereszteseknek mindenekelőtt Konstantinápolyt kellene megtámadni s a bitorló III. Alexios megbuktatásával a trónra Izsákot visszahelyezni. Fülöp a legmelegebben felkarolta görög rokonainak ügyét s követei által úgy Velenczét, mint sógorát, Montferrati Bonifáczot, a görög császárság ellen irányuló vállalat eszméjének megnyerni igyekezett. Ily körülmények között Dandolo nem habozott többé s a Konstantinápoly ellen irányuló vállalat – akár a velenczei tanácstól, akár a német udvartól jött az eszme – Alexios herczeg menekülése után a negyedik keresztes hadjáratnak egyelőre még nyiltan be nem vallott, de tényleg az intéző körök által már eldöntött czélja lett.

Hét őr Krisztus sírjánál.
Festmény pergament-lapon; a XIII. századból.
A lipcsei egyetemi könyvtárban.

Miután a franczia keresztesek – kikhez Montferrati Bonifácz megválasztása után német és olasz lovagok is nagy számmal csatlakoztak – Velenczében összegyűltek, kitünt, hogy a lovagok nem képesek Velenczének az átszállításért kikötött összeget lefizetni. Dandolo ekkor azon indítványnyal lépett fel, «hogy a keresztesek a hiányzó összeget szolgálják le» s mitsem törődve a pápa tiltakozásával, a keresztes hadsereget Velencze vetélytársa, a magyar király fenhatósága alatt álló Zára ellen vezette. Keresztesek és velenczeiek 1202 november 24-én rövid ostrom után Zárát elfoglalták s a pápa, bármennyire fájlalta is az esetet, csak a velenczeieket átkozta ki. Azon reményben, hogy a keresztesek most már jó útra térnek, megbocsátott nekik s még azt sem tiltotta meg, hogy a kiátkozott velenczeiekkel összeköttetésben maradjanak.

Három őr Krisztus sírjánál.
Festmény pergament-lapon; a XIII. századból.
A lipcsei egyetemi könyvtárban.

A pápa csalódott. Dandolo az első siker által felbátorítva, egész határozottsággal kezébe vette a hadjárat vezetését. Zára bevétele után nyiltan fellépett a Konstantinápoly ellen irányuló tervvel s felszólította a lovagokat, hogy az időközben Zárába érkezett Alexios herczeggel lépjenek szerződésre. Némelyek a lovagok közül, kiket igazi vallásos buzgóság lelkesített, mint pl. Montfort Simon, az albigensi háborúk későbbi híres vezére, megbotránkoztak a doge ajánlatán s ott hagyták a zárai tábort, de a vezetők és a nagy tömeg, köztük püspökök és apátok is, örömmel fogadták Dandolo indítványát. A nyugotiak régi gyülölete a görögök ellen, a gazdag zsákmány reménye s Dandolo biztatása, hogy Konstantinápoly bevétele biztos alapot és kiindulási pontot szerez a keresztes hadjárat folytatására, minden ellenzést elnémítottak. 1203 tavaszán a zárai táborban megkötötték a szerződést. A keresztesek kötelezték magokat, hogy elűzik a bitorló III. Alexiost, viszont Alexios megigérte, hogy 200.000 márka ezüstöt fizet, 10.000 emberrel támogatja őket a törökök ellen, a szent földön állandóan 500 harczost fog tartani s a görög egyházzal is elismerteti a pápa főségét. A pápa tiltakozott ugyan az ellen, hogy a keresztesek a byzanczi birodalmat megtámadják, de mintha a bevégzett tény előtt ő is meghajolt volna, igen szelid formában. Nagyon erősen hangsúlyozta a görögöknek Isten és az egyház ellen elkövetett nehéz bűneit, de hozzátette, hogy «nem a keresztesek feladata e bűnöket megbüntetni».

1203 junius végén a velenczei hajóhad negyvenezer keresztessel beevezett a Bosporusba s az ázsiai parton Skutarinál horgonyt vetett. III. Alexios a főváros oltalmára összevonta a hajóhad romjait és a kereszteseket számban felülmuló hadsereget gyüjtött össze, melyben azonban a varang testőrséget kivéve, a harczikedv és fegyelem egyiránt hiányzott. Julius 5-én a keresztesek megszállották Konstantinápoly külvárosát, Perát, julius 6-án a velenczei hajóhad benyomult az Aranyszarvba s julius 17-én, miután a velenczeiek a tenger felől a város egy részét megszállották, a keresztesek pedig a görög hadsereg kitörését visszaverték, III. Alexios elhagyta Konstantinápolyt s Thrácia északi részébe menekült. E hírre a nép a fogoly Izsák császárt a trónra visszahelyezte s a keresztes vezérek kiséretében visszatérő Alexios herczeget társcsászárrá kiáltotta ki (IV. Alexios).

IV. Alexiosra hárult most azon súlyos feladat, hogy a frankokat a főváros közeléből eltávolítsa. A görög nép mit sem akart hallani a zárai szerződésről, a Perában táborozó keresztesek pedig mindenekelőtt a kikötött összeg lefizetését követelték. Nemsokára belátta a fiatal császár, hogy Zárában teljesíthetlen kötelezettségeket vállalt magára. A legnagyobb erőfeszítéssel és zsarolással sem tudott 100.000 ezüst márkánál többet összegyűjteni s még nagyobb képtelenségnek tünt fel a görögök hangulata mellett az egyesülést a nyugati egyházzal keresztülvinni. Midőn Dandolo és a keresztes vezérek a tél közeledtével mind követelőbben léptek fel, IV. Alexios hosszas tárgyalások után egy értekezleten nyiltan kijelentette, hogy a zárai feltételeket teljesíteni nem fogja. «Gyalázatos kölyök – így kiáltott fel egy nem egészen megbizható értesítés szerint Dandolo, – kiemeltünk a sárból, de ismét vissza fogunk a sárba taszítani.» November végén a keresztesek Konstantinápolyt másodszor is ostrom alá vették.

A görögök összeszedték minden erejöket, hogy a rettenetes veszedelmet fejökről elhárítsák, s miután minden baj okozóját az Angelos családban látták, 1204 január 3-án kitört a forradalom. A szerzetesek által felizgatott tömeg az Angelos család letételét és új császár választását követelte. Miután a görög előkelők közűl senki sem merte e válságos pillanatban a koronát elfogadni, három napig iszonyu fejetlenség uralkodott az ostromlott városban. Az öreg Izsák császárt a rémület megölte, IV. Alexiost megfojtották. Végre a császári háznak egy távoli rokona, Dukas Alexios, a «Murzuflus» melléknévvel, elvállalta a nehéz feladatot, hogy a bukás szélén álló fővárost megmentse. Elfogadta a koronát, nagy erőfeszítéssel az erődítéseket ismét jó karba hozta s személyes vitézségével új erőt öntött a hadseregbe. De a keresztesek is átlátták válságos helyzetöket, érezték, hogy vereségök az egész tábor és hajóhad megsemmisülését vonná maga után s több sikertelen roham után 1204 április 12-én kétségbeesett erőfeszítéssel a várost elfoglalták. V. Alexios, miután az utolsó perczig halálmegvetéssel harczolt a benyomuló frankok ellen, az arany kapun keresztül utat tört és megmenekült. Utját az iszonyuan kirabolt és felgyújtott város lángjai világították meg.

I. Balduin császár pecsétje.

Konstantinápoly eleste véget vetett a negyedik keresztes hadjáratnak, melynek hősei a szent földet nem is látták. A győzelem és a zsákmány teljesen elfeledtették a lovagokkal vállalatuk czélját s a főváros elfoglalása után a byzanczi birodalom romjainak szétosztásához fogtak. Császárrá Balduin flandriai grófot választották, ki azonban a fővárossal, Konstantinápolylyal csak Thráciát kapta. Montferrati Bonifácz királyi czimmel és Thessalonikével mint fővárossal Macedoniát szerezte meg. Velencze Konstantinápoly egy részén kivűl lefoglalta a byzanczi birodalom legfontosabb partvidékeit és szigeteit; Krétát, Euboeát, a Cycladok és Sporadok legnagyobb részét, Gallipolit, Moreában Coront és Modont, az ion szigeteket, melyeket hamar elveszített és Epirust vagy Albaniát, melyet nem tudott meghódítani. Dandoló a despota czím mellé felvette a következő czímet: «Az egész római birodalom negyedének és felének uralkodója», melyet a velenczei dogek egészen a XIV. század közepéig viseltek. A többi lovagok is megkapták részüket, részben Thráciában és Macedoniában, részben Boetiában. Attikában és Moreában, részben az ázsiai partvidéken, a mennyiben itt a kereszteseknek hódítani sikerült. Mindenik megkapta azt a jogot, hogy a neki jutott területből fegyvertársai számára hűbéreket hasíthasson ki.

Ily formán épült fel a byzanczi császárság romjain a latin császárság. Mint az első keresztes hadjárat vitézei Sziriában, úgy cselekedtek a negyedik keresztes hadjárat lovagjai a görög birodalomban. Az e vidékekre épen nem illő hűbéri rendszer alapján egy egész sereg kis államot alapítottak, melyek már alapításuk idején magukban hordották a halál csiráját. A latin császárság legfőbb baja volt, hogy a hódítók nem voltak oly miveltek, mint a hódítottak, s nem is voltak egészen barbárok. Sem az egyik, sem a másik nem volt elég erős, hogy a másikkal elfogadtassa a maga vallási és politikai intézményeit, nyelvét, irodalmát és művészetét és így magába olvaszsza. Szemben állt tehát egymással a hódító és hódított nép különböző civilisatióval s természetes volt, hogy a számban gyöngébbnek gyorsan el kellett pusztulni. Már pedig a hódító latinok elvesztek a meghódított görögök nagy tömegében. Még azok a keresztesek sem maradtak mind a meghódított görög császárságban, kik Konstantinápoly elfoglalásában részt vettek. Némelyek – igaz hogy kevesen – megemlékezve fogadalmukról, tovább mentek keletre, igen sokan pedig visszatértek hazájukba. Azok, kik ott maradtak, ismét különböző nemzetiségi csoportot alkottak s Dandolo olaszai, Montferrati Bonifácz olaszai és németei, Balduin flamandjai, s Villehardouin, St. Pol, és Blois gróf francziái egymástól igen élesen megkülönböztetett csoportokat alkottak. A hódítók számbeli gyöngesége s a köztük minduntalan felmerülő nemzetiségi ellentétek tették lehetetlenné a byzanczi birodalom teljes meghódítását. Epirusban egy előkelő görög, az Angelosok és Komnenosok ivadéka, Angelos Komnenos Mihály, önálló görög államot alapított s felvette a despota czímet; Trapezuntban Andronikos császár unokája, Alexios alakított Kis-Ázsia egész északi partvidékére kiterjedő görög császárságot; Bithyniában és Mysiában III. Alexios veje, a vitéz Laskaris Tódor állotta utját a kereszteseknek s szervezte, lassanként előrenyomulva Konstantinápoly felé, a nicaeai görög császárságot. A mily mértékben fogyott csaták és hazatérés következtében a latin lovagok száma, oly mértékben gyarapodtak a kezdetben nagyon gyönge görög fejedelemségek s félszázaddal Konstantinápoly eleste után 1261-ben Laskaris Tódor harmadik utódja, Palaeologos Mihály Konstantinápolyt könnyű szerrel visszafoglalva, a latin császárságnak véget vetett.

Dandolo jóslata és a nyugati keresztyénség nagy részének reménye, hogy a keleti birodalom meghódítása alapja és kiindulási pontja lesz a szent föld visszafoglalására irányuló vállalatnak, nem valósult. Életerős államot a byzanczi birodalom romjain csakis a velenczeiek alapítottak, de a kereskedő nép a keresztyénség érdekeivel mit sem törődött. A többiek létele néhány vitéz ember kardján nyugodott s ezek kidőlésével az általok alapított államoknak is gyorsan el kellett bukniok. Ily szempontból tekintve, a negyedik keresztes hadjárat a keresztyénség és az iszlám egyetemes küzdelmében igen szomoru epizód. Nem tekintve, hogy a latin császárság alapításának és fentartásának meddő kisérlete sok vitéz harczost elvont a szent földtől, Konstantinápoly elfoglalása által a keresztyének magok rombolták le azt a hatalmas bástyát, mely az iszlám fenyegető áradatát Európa délkeleti szögletén évszázadokon keresztűl feltartóztatta. A félszázad mulva ismét visszaállított görög császárság csak árnyéka maradt a réginek; a negyedik keresztes hadjárat megnyitotta a törökök előtt az Európába vezető utat.