XIII. FEJEZET.
Második és harmadik keresztes hadjárat.

Az első keresztes hadjárathoz fűzött nagy remények csak részben teljesedtek. Kelet szent helyei, Sziria fővárosával Antiochiával együtt, a keresztyének kezébe kerültek; de a keresztyének uralma e távol eső vidékeken szerfölött ingatag alapokon nyugodott. A keresztesek csak a partvidéket hódították meg; Sziria belseje a muzulmanoké maradt és e válságos helyzetben észak, kelet és délről ellenség által környezve, midőn minden pillanatban a legnagyobb erőkifejtésre volt szükség, a hódító keresztesek erejüket szétforgácsolták. Egy birodalom helyett négy kis államot alapítottak s ezek viszonyát egymáshoz, valamint mindenik állam belső ügyeit e kivételes helyzettel össze nem férő hűbéri elvek szerint szabályozták. Nem lévén erős központi hatalom, a belháború napi renden volt s az erők egyesítésére még a legválságosabb pillanatokban sem lehetett gondolni. Még kevésbbé lehetett gondolni az egyetértés fentartására a görög birodalommal. Latinok és görögök kezdettől fogva mint ellenségek állottak egymással szemben s e végzetteljes küzdelemben kell a keleti keresztyénség bukásának fő okát keresnünk. Ez tette lehetővé, hogy a muzulmanok az első keresztesektől szenvedett nagy vereségek után is fentarthatták uralmukat Kis-Ázsia legnagyobb részében s ez tette ellentállásra képtelenné a legerősebb keleti keresztyén fejedelemséget Antiochiát s ütött halálos sebet magán a görög császárságon is.

Mindaddig, míg a nuzulmanok hasonló helyzetben voltak, míg mindenik nagyobb török város önálló emirség volt, a keresztyén államok gyöngesége nem volt feltünő. Az első keresztes hadjáratot követő évtizedekben a keresztyének még mindig támadólag léptek fel s a muzulmán világ megoszlását felhasználva, a sziriai partvidék városait sorra elfoglalták. Megváltozott a helyzet, midőn a mohammedánok között egy kiváló férfiú akadt, ki képes volt a sziriai és mesopotámiai muzulmánok erejét egyesíteni és egy közös czélra, a keleti keresztyén államok megdöntésére irányítani.

1127-ben, a Mesopotámia északi részében a Tigris folyam mellett fekvő Mosul város fölött az uralmat Imadeddin Zenki nyerte el. E hadvezérnek és uralkodónak egyaránt kiváló fejedelem győzelmes harczokban egyesítette előbb a mesopotámiai szeldzsuk fejedelemségeket, azután a sziriai emirségeket is hatalma alá vetette. 1144-ben a keleti keresztyénség előbástyáját, a mohammedán világba mintegy beékelt Edessát, ostrom alá vette. A keresztyén lakosság keményen védelmezte a várost, de a szomszéd Antiochiától várt segítség elmaradt s mielőtt a távoli Jeruzsálemből küldött haderő megérkezett volna, a törökök a várost rohammal elfoglalták.

Edessa eleste mély fájdalmat keltett Nyugat-Európában. A keleti keresztyének sürgető segélyt kértek s felhivásukat első sorban honfitársaikhoz, a francziákhoz intézték. Az askesis sokat vesztett ugyan már régi erejéből, a szent-szék tekintélye sem volt oly mélyreható, mint II. Orbán korában, de a nyugoti keresztyénség lelki életének igazi irányadója, Clairvaux apátja, Szent Bernát melegen felkarolta a keleti keresztyének ügyét s hatalmas szózata ismét mozgásba hozta a nyugoti világot. VII. Lajos franczia király, kinek lelkiismeretét a vitryi mészárlás terhelte, hol egy templomot az oda menekűlt több száz főre menő tömeggel együtt felégetett, már 1143-ban felvette a keresztet. Fő tanácsadója, Suger szt.-denysi apát, ellenezte ugyan e vállalatot, de a király a Vezelayben tartott nagy zsinaton (1146), melyen Francziaország legkiválóbb bárói megjelentek, Szent Bernát szónoklatainak és a pápa intésének engedve, ismét fogadalmat tett. A lelkesedés a vezelayi zsinaton épen oly nagy volt, mint Clermontban. Ismét felhangzott Szent Bernát beszéde után a régi jelszó: «Isten úgy akarja» s a clairvauxi apát, miután a készletben levő kereszteket kiosztotta, még ruháját is széttépte, hogy a keresztes háborura jelentkező nagy tömeget a szent jelvénynyel elláthassa.

Vezelayből Szent Bernát a pápa megbízásából Németországba utazott, hogy a német nemzetnél még eddig szunnyadozott vallásos lelkesedést lángra lobbantsa. Mindenütt nagy lelkesedéssel fogadták s a speieri birodalmi gyülésen (1146. karácsony ünnepén) ékesszólásával a keleti vállalattól mindeddig idegenkedő III. Konrád német királyt is magával ragadta. A király példájára számos német főúr felvette a keresztet, köztük a fiatal sváb herczeg, a későbbi Barbarossa Frigyes császár s ezek példájára a köznép nagy tömege sietett szintén részt venni a szent vállalatban. Egész Németország fegyverkezett, csakhogy a szász keresztesek, Szent Bernát jóváhagyásával, fegyvereiket nem a mohammedánok, hanem az Elbe melléki pogány vendek ellen fordították.

Az Edessa elestének hírére előidézett mozgalom ily formán óriási hullámokat vert fel s Szent Bernát, ki a speieri jelenetet, midőn Konrád királyt a kereszt felvételére bírta, a csodák csodájának nevezte, megelégedéssel tekinthetett a kivívott sikerre, mely legmerészebb reményeit messze felülhaladta. Ha már az első keresztes hadjárat oly nagy eredményeket ért el, mit nem lehetett ez ujabb vállalattól várni, melynek vezetésére a keresztyénség két leghatalmasabb királya vállalkozott s melyben a résztvevők számát több mint százezer lovagra s több mint 900.000 közönséges zarándokra becsülték. Csakhogy mindkét uralkodó jelentéktelen ember volt, Gottfried őszinte mély vallásossága s Boemund merészsége és találékony szelleme nélkül, s a mi nem kevésbbé végzetesnek bizonyult, hiányzott a keresztesek táborában az egyetértés. A normannokat a görögöktől elválasztó ellentét és gyülölet átszállott a keresztesekre is. VII. Lajos és a francziák a normannok pártjára állottak, viszont Konrád német király a görögökkel rokonszenvezett. Roger siciliai király a tengeri útat ajánlotta, viszont Mánuel görög császár a byzanczi birodalmon és Kis-Ázsián átvezető szárazföldi útat sürgette. Roger még azt is felajánlotta, hogy a franczia kereszteseket Apuliából a maga hajóin átszállítja Sziriába s még élelmiszerekkel is ellátja, de mivel Konrád a görög barátságért az első keresztesek útját választotta, a franczia király, hogy a német keresztesektől teljesen el ne váljék, a siciliai udvar ajánlatát visszautasította. A normannok most mitsem törődve többé a keresztes hadjárat sorsával, megtámadták a görög birodalmat. Elfoglalták Korfut, s kirabolták Korinthus és Theba városait. E hírre Mánuel félbeszakította győzelmes kis-ázsiai hadjáratát, a szeldzsukokkal 12 évi fegyverszünetre lépett s egész erejével a gyülölt normannok ellen fordult. Ily körülmények között a keresztes hadjárat eredménytelensége előre el volt döntve.

Először a németek indultak útnak 1147. juniusban a gyülekezés helyéül kitűzött magyar határról. Magyarországon és Szerbián minden nehézség nélkül áthatoltak, de már Thráciában s magában Konstantinápolyban is rablásaik miatt ismételt összeütközésbe jutottak a görögökkel. Mánuel császár, hogy kellemetlen szövetségeseitől megszabaduljon, sietett őket az ázsiai partra szállítani. Konrád és a német urak, hogy fogadalmuk teljesítésén mihamarabb túlessenek, a helyett, hogy a francziákat bevárták volna, az első keresztesek útján, Phrygián keresztül akartak útat törni Edessa felé. A fegyelmezetlen nagy tömeg iszonyú lassan haladt előre, Dorylaeumot, hová az első keresztesek Nicaeából négy nap alatt jutottak, csak nyolcz napi menet után, teljesen kimerülve s irtózatos rendetlenségben érték el. Itt már a könnyű török lovasság fogadta őket s miután a nehezen mozgó, teljesen vasba öltözött német lovagok a fürge lovasokkal szemben vereséget szenvedtek, Konrád visszatérésre határozta el magát, hogy a közeledő francziákkal egyesüljön. A visszavonulás a vereséget teljessé tette s a hadsereg teljes feloszlására vezetett. A német zarándokok az éhségtől gyötörve százanként hullottak a szeldzsukok csapásai alatt s oly rémület szállotta meg a tábort, hogy minden rend felbomlott s mindenki menekült, a merre látott. Nicaeában visszaérkezve, a német keresztesek legnagyobb része visszatért hazájába s csak kevesen csatlakoztak Konrád királylyal az időközben megérkezett francziákhoz.

A németek vereségének hírére VII. Lajos és a franczia urak nem mertek a Kis-Ázsián keresztül vezető egyenes úton haladni, hanem a biztosabbnak vélt kis-ázsiai partvidéken maradtak. Smyrnán és Ephesuson keresztül minden nagyobb nehézség nélkül eljutottak Laodiceáig. Innen, elhagyva a partot, a félsziget belsejébe nyomultak, hogy a déli part mentén fekvő Attaliát elérjék. A hegyes vidéken, a szeldzsukok által lépten nyomon háborgatva, több ízben nagy bajba jutottak, maga Lajos király is egy ízben életveszélyben forgott; de vezetőik, a templomos lovagok, megtanították a franczia lovagokat, hogy zárt sorokban, oszlopokat alkotva haladjanak, s nagyobb veszteség nélkül Attaliába érkeztek. Itt azonban, mivel a lovak számára takarmányt nem kaptak, lemondottak a szárazföldi útról s a görög császártól kértek hajókat, hogy Sziriába evezzenek. Több heti várakozás után a görög hajók megérkeztek, de nem elegendő számmal, s csakis a lovagok kaptak helyet. A köznép, a tábor nagy tömege, tovább folytatta az útat s csaknem mindnyájan oda vesztek.

A tengeren Sziriába érkezett lovagok – a nagy keresztes hadseregnek romjai – részint Jeruzsálemben, részint Antiochiában gyülekeztek (1148) s a keleti keresztyénekkel egyesülve, még mindig tekintélyes haderőt jelentettek. Miután időközben Nureddin, Imadeddin Zenki fia és utóda Edessát földig leromboltatta, a keresztesek a jeruzsálemiek indítványára Damaskus elfoglalását tűzték ki a hadjárat czéljáúl. Kelet e híres városa, a sziriai sivatag csodaszép oasisa, független emirséget alkotott, s emirjei a moszuli szultánok növekvő hatalmától féltve önállóságukat, a jeruzsálemi királysággal mindeddig barátságos viszonyban állottak. A mily hibás volt politikai tekintetben a hadjárat, ép oly siralmas volt kimenetele. A jeruzsálemi lovagok a franczia és német lovagokkal egyesülve, az első rohamra elfoglalták a város nyugoti oldalán elterülő kerteket és ültetvényeket, de míg a nyaralókat fosztogatták, időt engedtek az emírnek, hogy a városnak az ültetvénynyel födött s falakkal legkevésbbé védelmezett részét eltorlaszolja és hamarosan megerősítse. Most már a várost rendes ostrom alá kellett venni. Ezalatt értesültek a keresztesek, hogy Nureddin nagy hadsereggel a város felmentésére közeledik. A jeruzsálemiek attól tartva, hogy Nureddin Damaskust, ha felszabadítja, a maga számára fogja megtartani, azon voltak, hogy az ostrom folytatását megakadályozzák. Rábirták tehát a kereszteseket, hogy táborukat elhagyva, délkelet felől kísértsék meg a város ostromát. Ez oldalon azonban a város keményen meg volt erősítve, s a kopár, forró sivatagban még tábort sem lehetett ütni. A keresztes hadsereg kénytelen volt visszavonulni.

Ezzel végződött a második keresztes hadjárat. Konrád és Lajos visszatértek Európába s a keresztyén világot mély fájdalommal vegyült csodálkozás fogta el, hogy annyi százezer ember teljesen hiába áldozta fel életét. Némelyek ezt annak tulajdonították, hogy a kereszteseket nem igazi vallásos okok vezették a szent hadjáratra, «némelyek csak kiváncsiságból mentek keletre; mások, kik otthon nagy nyomorban éltek, csak azért akartak a keresztyén névnek akár ellenségei akár barátai ellen küzdeni, hogy nyomoruságukon segítsenek; mások ismét hitelezőik elől futottak, vagy a szolgálat elől, melyre kötelezve voltak, vagy a büntetés elől, melyet bűneikkel kiérdemeltek. Vajmi kevés volt azoknak száma, kik térdeiket nem hajtották meg Baal előtt, kiket jámbor czél vezetett.» Mások ismét a hadjárat kudarczát a görögök csalárdságának, vagy a keleti keresztyének árulásának tulajdonították. Azt beszélték, hogy Anar damaskusi emir nagy pénzösszeggel megvesztegette a jeruzsálemieket. 250.000 aranyat fizetett nekik, de megcsalta őket, mert valódi arany helyett megaranyozott rézpénzt küldött.

A szerencsétlen második keresztes hadjárat következményei végzetesek lettek a keleti keresztyén államokra nézve. A nyugoti keresztyén világ e csapás által elszédítve jó időre lemondott e távoli, annyi emberáldozatot követelő vállalatokról, a mohammedánokat pedig a kivívott sikerek önérzettel töltötték el s a támadó háborúk folytatására ösztönözték. Az edessai fejedelemség megsemmisítése után Nureddin azonnal az antiochiai és a jeruzsálemi államok ellen fordult. A főváros kivételével csaknem az egész antiochiai fejedelemséget elfoglalta, az Anab közelében vívott ütközetben (1149. junius 29.) tönkre verte az észak-sziriai keresztyéneket – maga Rajmund antiochiai fejedelem is a csatatéren maradt – s hódításait a sziriai tengerpartig terjesztette ki.

Még e nagy csapás sem volt képes a keleti keresztyéneket egyetértésre birni. Antiochia, Tripolis és Jeruzsálem, mind a három asszonykormány alatt, a legnagyobb zavarba merültek. Antiochiában Rajmund özvegye Constantia, a bárókkal, Jeruzsálemben Meliszanda királyné fiával; III. Balduinnal, Tripolisban Hodierna grófné férjével, Rajmunddal folytattak botrányos czivódást s időközönként polgárháborút. Javulás csak 1152-ben állott be, midőn III. Balduin Jeruzsálemben a kormányt anyja kezéből kiragadta. E vitéz és erélyes uralkodó 1153-ban nyolcz hónapi ostrom után elfoglalta Askalont, az egyiptomiak utolsó birtokát Sziriában s nyilt csatában is fényes győzelmet aratott Nureddin fölött, ki időközben Damaskust elfoglalva, a jeruzsálemi királyság közvetlen és veszélyes szomszédja lett. E győzelmek ismét felemelték egy időre a jeruzsálemi királyság tekintélyét, de északon a törökök és görögök által összetört Antiochia jelentőségét örökre elveszítette. A keresztyénség ügyét keleten már csak a jeruzsálemi királyság tartotta fenn s nemsokára ennek helyzete is – jórészben épen a keresztyének oktalan politikája miatt – menthetetlenné lett.

Bouilloni Gottfried askaloni győzelme óta a jeruzsálemi királyság délről Egyiptom felől békét élvezett. A Fatimidák egyiptomi birodalma már rég elvesztette hódító, terjeszkedő erejét; a khalifák, mint a bagdadiak, árnyék uralkodók lettek, a hatalmat kénytelenek voltak a vezéreknek engedni át s a birodalom erejét a tábornokoknak a vezéri méltóságért folytatott cselszövényei és küzdelmei emésztették fel. Mióta Nureddin Mesopotámiát és Sziriát hatalma alá egyesítve, székhelyét Damaskusba tette át, a Fatimidák és a szeldzsuk törökök közt fenálló vallási ellentétnél fogva az egyiptomiak és a jeruzsálemi keresztyének egymásra voltak utalva a Nureddin részéről mindkettőjöket egyformán fenyegető veszedelemmel szemben. Midőn Nureddin az Egyiptomban kitört zavarokat fel akarta használni, hogy befolyását a Nilus völgyére is kiterjeszsze, jeruzsálemiek és egyiptomiak egyiránt felismerték a politikai helyzetet s egy ideig e szerint cselekedtek.

Az egyiptomi nagyvezér, Saver, vetélytársai által elűzetve, Damaskusba menekült s Nureddintől támogatást kért. Nureddin engedett a kérésnek s egyik emberét, Sirkuht, hadsereggel Egyiptomba küldötte. A török segítséggel Saver visszanyerte a hatalmat, de midőn Sirkuh arra akarta kényszeríteni, hogy Nureddinnek meghódoljon, Saver oltalmazói ellen segítségért a jeruzsálemi keresztyénekhez fordúlt. Amalrich jeruzsálemi király, ki bátyját III. Balduint 1162-ben követte a trónon, lovagjaival Egyiptomba sietett s az egyiptomiakkal egyesülve Sirkuht visszavonulásra kényszerítette (1164.). Ugyanezen eset ismétlődött három év mulva 1167-ben. Jeruzsálemiek és egyiptomiak a másodszor is Egyiptomba tört Sirkuht másodszor is kiűzték, csakhogy most a pénz és zsákmányvágy által elszédített jeruzsálemiek nem elégedtek meg a Saver által nekik fizetett évi 100.000 aranynyal. A János lovagok ösztönzésére, kik zilált pénzügyi viszonyaikat az egyiptomi zsákmánynyal akarták rendbe hozni, 1168-ban megrohanták Egyiptomot, hogy e gazdag, de tehetetlen országot kizsákmányolják. Ez oktalan politika következménye az volt, hogy a kétségbeesett Saver eddigi ellenségéhez, Nureddinhez fordult segélyért, s hogy kérését hatásosabbá tegye, rábirta a kairói khalifát, Aladhidot, hogy ez a végső szükség jelzésére feleségeinek hajfürtjeit küldje Nureddinhez a következő izenettel: «Az asszonyok, kiknek hajfürtjeit küldöm, esedeznek hozzád, mentsd meg a gyalázattól, mely őket a frankok részéről fenyegeti».

Amalrich király ólombullája.

Nureddin most harmadszor küldötte Sirkuht Egyiptomba; ez ízben válogatott tekintélyes haderővel. Amalrich meg sem kísértette az ellentállást; kardcsapás nélkül visszavonult s Sirkuh most már csakugyan ura lett a Nilus völgyének, Savert kivégeztette s midőn nem sokkal utóbb meghalt, unokaöcscsére, Ejub fiára, Szaladinra szállt a hatalom. Szaladin a khalifa halála után – állítólag ő maga gyilkolta meg – a khalifaságot eltörölte (1171) s felhasználva a Nureddin halála után vezérei között kitört viszályokat, megszerezte az uralmat Sziria és Mesopotámia fölött is és felvette a szultán czímet. Benne a keresztyének oly ellenfélre találtak, ki tehetség és hatalom és így veszélyesség tekintetében Zenkit és Nureddint messze túlhaladta. Született uralkodó volt, felruházva a szív és elme legszebb tehetségeivel, buzgó vallásossága mellett emberies gondolkodással, kitünő hadvezér, kiváló szervező, pártfogója a tudományoknak és művészeteknek.

Szaladin pénze.
Verték Kairóban, 1190-ben. Felirata, az első oldal közepén: Achmed imám (khalifa). A belső körben: Nincs isten Allahon kivül. (A khalifa czímének folytatása: Abu’l-Abbász en-Nászir li-din Alláh, az igazhitűek uralkodója. Külső kör: Az irgelmes Allah nevében verték ezt a dinárt el-Kahirában (Kairóban), 586-ban. A hátlapon, közbül: Juszúf Ibn Eijúb. A belső körben: Tele, – a király – fontos – Szalád ed-din. Külső kör: Mohammed Allah prófétája. Ez küldte általa a vezetést és az igaz vallást, hogy uralkodóvá tegye mind a vallások fölött. Allah áldása rajta.
Eredeti nagyság. A berlini kir. éremgyüjteményben.

A jeruzsálemiek rémülettel látták a hatalmi viszonyok ezen átalakulását, de nem volt bátorságuk s nem is lett volna erejök hozzá, hogy a keresztyén államot három oldalról körülfogó és megsemmisítéssel fenyegető, új nagyhatalom fejlődését megakadályozzák. Amalrichot 1173-ban tizenhárom éves fia, a beteg IV. Balduin követte a trónon, kinek nevében Rajmund tripolisi gróf vezette a kormányt, e veszedelmes időknek megfelelő erély nélkül. A régi hadi erények nem tüntek el a keresztyén lovagoknál, rettenthetetlen bátorságuk még ezután is több ízben győzelemre vezette őket, de az egyetértés és politikai belátás hiánya a győzelmeket is terméketlenekké tette. Midőn 1178-ban Szaladin a jeruzsálemi királyságot megtámadta, a pánczélos lovasság ellenállhatlan rohama még egyszer fényesen érvényesült; a ramlehi ütközetben a keresztyének összezúzták a mohammedán könnyü lovasságot. Szaladin is a legnagyobb veszélyben forgott. De a jeruzsálemi királyság északi határát fenyegető Banias ostroma nem sikerült, s a vigyázatlan, elbizakodott lovagokra a Jordán mellett Szaladin érzékeny csapást mért (1179.). 1182-ben fegyverszünetre léptek, melyet az 1183-iki döntő eredményre nem vezető küzdelmek után 1184-ben megújítottak. Mig most Szaladin Elő-Ázsiában terjesztette hatalmát, az aleppói emirt és az ikoniumi szultánt fenhatóságának elismerésére kényszerítette, a jeruzsálemi királyságot a trónváltozások és pártküzdelmek gyöngítették. 1185-ben a beteges IV. Balduin elhalt s a korona nővérének, Sybillának első férjétől, Montferrati Konrádtól született kiskorú fiára, V. Balduinra szállott. A kormányzói hatalmat Sybilla második férjének, Lusignan Guidónak mellőzésével ismét Rajmund tripolisi gróf vette át. Azonban V. Balduin már 1186-ban elhalt, s miután az uralkodó család női ága is kihalt, a lovagok egy része a kormányzó Rajmundot, a másik része Lusignan Guidót kivánta a trónra emelni. Törvénytelen választással Lusignan Guidó nyerte el a koronát, de Rajmund mint az új király engesztelhetlen ellensége vonult vissza Tripolisba. E válságos pillanatban, midőn a meggyöngült királyságban még az egyetértés is hiányzott, idézték elő magok a keresztyének Szaladin újabb támadását és a jeruzsálemi királyság bukását.

Lusignan Guidó, mihelyt a trónra lépett, sietett az elődje által Szaladinnal kötött fegyverszünetet megerősíteni, de arra nem volt elég tekintélye, hogy azt alattvalóival is tiszteletben tartassa. Châtillon Rajnáld, egy vakmerő, rablókalandra mindig kész lovag, mitsem törődve a fegyverszünettel, a Jordánon túl fekvő erős Krak várából, mely a Sziriából Arábiába vezető uton uralkodott, megrohant és kirabolt egy mohammedán karavánt. A karavánnal utazott Szaladin nővére is. Szaladin azonnal a kár megtérítését és a rabló lovag megbüntetését követelte. Lusignan Guidó nem mert hatalmas hűbérese ellen fellépni, mire Szaladin megesküdött, hogy maga fog elégtételt venni és a rablót, ha kezei közé kerül, saját kezével fogja levágni. Mindenütt kihirdette a szent háborút s még mielőtt összes haderői megérkeztek volna, a Holt-tengernél állást foglalt, hogy Châtillon Rajnáld portyázásainak útját vágja. 1187 juliusban összpontosított hadaival megrohanta a jeruzsálemi királyságot s Tiberiast ostrom alá vette.

A nagy veszélylyel szemben a keresztyének is egyesültek. Lusignan Guidó és a tripolisi gróf kibékültek s még Boemund antiochiai fejedelem is elküldötte fiát, Rajmundot, ötven lovaggal a fenyegetett jeruzsálemi királyság támogatására. Tiberiástól nyugotra gyült össze a keresztyén hadsereg: ezer könnyű fegyverzetű ijász, 18.000 gyalog és 2000 lovag pompás fegyverzetben. Rajmund tripolisi gróf, tekintettel a tikkasztó hőségre, az ütközet kikerülését javasolta, de a király a templomos lovagok nagymesterének tanácsára rögtöni támadásra határozta el magát. Julius 4-én kora reggel Lubia falunál Tiberiástól nyugatra a keresztyének megkezdették a támadást. Nehéz lovasságuk most is a régi erővel küzdött, rohama szétszórta a könnyű mohammedán lovasságot, de Szaladin újra meg újra összeszedte embereit s a félnapi küzdelemben kifáradt lovagok, lemondva a győzelemről, bár nem verettek meg, visszavonultak észak felé s Hattin falu mellett egy dombon ütöttek tábort. Szaladin azonnal körülfogta őket s másnap julius 5-én döntő támadásra vezette a mohammedánokat. Rajmund tripolisi gróf és az antiochiai herczeg néhány lovaggal áttörték az ellenség sorait s megmenekültek, de a többiek vagy levágattak, vagy fogságba kerültek. Ez utóbbiak között voltak Guidó király, öcscse Amalrich, a templomos lovagok nagymestere és a békebontó Châtillon Rajnáld is. A csata után Szaladin maga elé vezettette a fogoly lovagokat. A királyt vigasztalni igyekezett a szenvedett csapás fölött, s frissítővel kinálta meg, de Rajnáldnak szemére hányta rablásait s esküjéhez híven sajátkezűleg szurta le.

Hasonlóképen kivégeztette a templomos lovagrend nagymesterét a fogoly templomos és János lovagokkal együtt, mivel ezeket, mint az iszlám esküdt ellenségeit, a mohammedán aszaszinokkal egyenlőknek tartotta. A fogoly nemeseket Damaskusba küldötte, a közönséges foglyokat részint leölette, részint eladatta.

Míg e nagy csapás által elszédítve, a keresztyének fejöket veszítették, Szaladin gyorsan kizsákmányolva győzelmét, diadalról-diadalra haladt. Seregei elárasztották a jeruzsálemi királyság területét s egymásután foglalták el a városokat és a lovagok várait. Rövid két hónap alatt Beirut, Sidon, Khaifa, Caesarea, Joppe, Askalon és a sziriai tengerpart legnagyobb és leggazdagabb városa, Akkon, a szaraczénok hatalmába kerültek. Már csak Tyrus és Jeruzsálem maradtak a keresztyének kezében. Szaladin először Tyrust vette ostrom alá, de midőn a Montferrati Konrád által vezetett és lelkesített védők törhetetlen bátorságáról meggyőződött, hirtelen Jeruzsálem ellen fordult s néhány napi ostrom után 1187. október 2-án a szent várost megadásra kényszerítette. A keresztyén lakosok szabadon elvonulhattak, de tartoztak váltságdíjat fizetni, 10 aranyat egy férfiért, 5 aranyat egy nőért, 2 aranyat a nagyobb, egyet a kisebb gyermekekért s 3000 aranyat a szegényekért. A templomokról levették a kereszteket, a harangokat széttörték s a régi mecseteket ismét a mohammedánok foglalták el. Szaladin sátorában örömsugárzó arczczal fogadta híveinek szerencsekivánatait s gazdag ajándékokat osztogatott ki. «A trombiták harsogtak, mindnyájan örömkönnyeket sírtak, mindnyájan alázattal Alláhnak tulajdonították a sikert, minden száj az Úr dicséretét zengette» – mondja az arab történetiró.

A mily nagy volt a mohammedánok öröme Jeruzsálem eleste fölött, ép oly nagy volt e hír hallatára a nyugoti világ fájdalma és kétségbeesése. Az első hírt a keresztyénséget ért nagy csapásról III. Orbán pápa kapta 1187. október 18-án, épen akkor, midőn I. Frigyes császárt átokkal készült sújtani. A lesújtó hír megtörte a különben is beteg főpapot; két nap mulva, okt. 20-án elhalt s utóda VIII. Gergely, háttérbe szorítva a császársággal fenforgó ellentéteket, minden törekvését a keleti keresztyének felsegítésére, egy új keresztes hadjárat szervezésére irányította. A keresztyén fejedelmekhez intézett köriratában hét évre világbékét parancsolt, böjtöt és nyilvános imákat rendelt el s mindazoknak, kik a keresztet felveszik, adósságaik rendezését és általános bűnbocsánatot helyezett kilátásba. Hasonló buzgóságot fejtett ki a keresztes hadjárat érdekében utóda III. Kelemen s a szent-szék fáradozásának sikerült az 1097-ki és 1147-ki vállalatokat terjedelemben felülhaladó mozgalmat kelteni fel. Csaknem az egész keresztyén világ fegyvert fogott a keresztyénség ügyén ejtett sérelem megtorlására.

Rövid időközben egymás után három uralkodó vette fel a keresztet. Barbarossa Frigyes római német császár, ki hosszú, nagy tettekben gazdag uralkodását egy középkori római császárhoz méltóan e szent vállalattal akarta megkoronázni, Fülöp Ágost franczia és Rikhárd angol király. A régebbi keresztes hadjáratok tapasztalatain okulva, a szegény embereket kizárták a hadseregből s csupán jól felfegyverzett, némi vagyonnal ellátott embereket, többnyire lovagokat s ezek szolgáit és kisérőit vitték a hadjáratra. Frigyes, miután megelőzőleg III. Béla magyar királylyal, a konstantinápolyi császárral és az ikoniumi szultánnal megegyezett, 1189. tavaszán által indult el Regensburgból a keresztesek élén a kereszteshadak régi szárazföldi útján kelet felé. Az egész német hadsereget, melynek azonban egy része, nevezetesen az északnémetek, tengeren igyekeztek a szír partokat elérni, 100,000 főre tették. A császártól szigorú fegyelemben tartott német hadsereg akadály nélkül áthaladt Magyarországon, de a görög császárság területén nagy nehézségekre bukkant. A görögök vonakodtak élelmi szereket szolgáltatni s Izsák császár, ki kevéssel előbb Szaladinnal szövetséget kötött, értesítette a németeket, hogy csak azon esetben engedi őket tovább, ha kellő szánú kezest állítanak és sziriai hódításaiknak felét előre is átengedik neki. A felingerült németek ekkor fegyvert fogtak s csak miután Filippopol és Drinápoly elfoglalása után egész Thráciát megszállották, sikerült a görögökkel kiegyezni. 1190. márczius végén a német hadsereg átkelt a Hellespontuson Ázsiába s délkeleti irányban haladt Ikonium felé, melynek szultánjával, Kilidzs Arszlánnal Frigyes a megelőző évben szövetségre lépett a közös ellenség, Szaladin ellen. Útjok a megelőző években a görögök és szeldzsukok között vívott harczokban elpusztított területeken vezetett keresztül, s nagy fáradsággal, lovaik nagy részének elvesztése után, érkeztek az ikoniumi szultánság területére. Itt azonban barátok helyett ellenségekre akadtak. – Időközben ugyanis Kilidzs Arszlán elhalt s fiai Szaladinnal szövetkezve, fegyvereiket a keresztesek ellen fordították. Kimondhatatlan nehézségek között, éhséggel és a tábort minduntalan körülrajzó török lovasokkal küzködve, érkeztek a németek Ikonium falai alá s míg a sereg egy része a császár személyes vezérlete alatt a török hadsereg támadását diadalmasan visszaverte, a másik rész a várost rohammal elfoglalta. (1190. május 18.). Néhány napi pihenés után a német hadsereg folytatta útját délkelet felé s a Tauruson áthaladva, barátságos területre, a ciliciai örmények földjére érkezett. Itt azonban pótolhatatlan veszteség érte a kereszteseket. Az agg császár, kinek tekintélye a hadsereget minden nélkülözések között összetartotta, midőn a Szálef folyón át akart kelni, a hullámokban lelte halálát. A császár halálával eltünt a német hadsereg éltető és összetartó szelleme. Sokan azonnal elhagyták a tábort s visszatértek Európába. A többiek az elhunyt császár fiának, Frigyes sváb herczegnek vezérlete alatt eljutottak Antiochiába, hol a pestis legnagyobb részöket sírba vitte. Frigyes sváb herczeg betegen, a sereg szánalmas romjaival, érkezett a keresztyének által ostromolt Akkon falai alá. Kevés ideig vehetett részt az ostromban, a pestis őt is elragadta s a német hadsereg csaknem teljesen feloszlott.

I. Frigyes császár kőszobra.
A bajorországi szent Zeno zárda keresztfolyosójában 1170–90 körül készült.

A franczia és angol királyok csak 1190-ben indultak útnak oly előzmények után, melyek a közös vállalat kimenetelére kevés jót igértek. E két uralkodót erős ellentétek választották el, melyeket a vallásos lelkesedés és a keresztyénség közös érdeke egy pillanatra háttérbe szoríthatott, de ki nem egyenlíthetett. Rikhárd nemcsak angol király volt, hanem Francziaország nagyobb, nyugoti részének ura s e franczia tartományok után Fülöp Ágost franczia királynak hűbérese. E tűrhetetlen helyzetből, melyben a hatalmasabb a gyöngébbnek volt alárendelve, mindkét fél szabadulni igyekezett. A franczia király természetes politikája volt az angol királyt francziaországi birtokaiból kiszorítani, viszont az angol király arra törekedett, hogy Francziaország egész területének megszerzésével a franczia és angol koronákat a maga fején egyesítse. Innen azok a küzdelmek, melyek a XII. században a két ország történetét betöltik. Midőn Jeruzsálem elvesztésének híre Európába érkezett, Fülöp Ágost háborúban állott II. Henrik angol királylyal. A pápa felhivására az ellenfelek kibékültek s felvették a keresztet (1188. január), de ismét összevesztek s ismét megkezdették a háborút. E közben elhalt II. Henrik s fia Rikhárd békejobbot nyújtott a franczia királynak. Mindkét országban nagy buzgósággal hirdették a keresztes hadjáratot s a háború költségeinek fedezésére megadóztatták a szent vállalatban részt nem vevőket. Mindenki tartozott jövedelmének egy tizedét befizetni s ez adót Szaladin tizedének nevezték. Közös megegyezéssel a biztosabb tengeri útat választották s találkozási helyül Messinát tűzték ki.

Oroszlánszivű Rikhárd alakja egy pecséten.
Demay után.

1190. őszén mindkét hadsereg Messina falai alatt táborozott, de a helyett, hogy rögtön Sziria felé eveztek volna, az egész telet Siciliában töltötték. Már itt kitünt, hogy a nagyravágyó, eszélyes, érdekeiről soha meg nem feledkező franczia király és a kalandokat kereső, fenhéjázó Rikhárd, a kóbor lovagok eszményképe, nem férnek össze. Csekély ok miatt, mert a messinaiak egy angol katonát megvertek, czivódás támadt az angol keresztesek és a messinaiak között s midőn az utóbbiak városuk kapuit bezárták, Rikhárd a várost ostrom alá vette és elfoglalta. Ekkor nevezték el állítólag a messinaiak a vitézi bátorságban és zsákmánylásban övéi közül egyformán kiváló angol királyt Oroszlánszivűnek. Fülöp Ágost, bár tétlen nézője volt az eseménynek, szintén részt követelt a zsákmányból s midőn azt nem kapta meg, felajánlotta szövetségét a siciliai királynak az angolok ellen. Cselszövényekkel és szemrehányásokkal eltöltött nehány hónap után, midőn már a lovagok, kik pénzüket elköltötték, zugolódni kezdettek, 1191. tavaszán Fülöp Ágost a francziákkal hajókra szállt s az angolokat hátrahagyva, egyenesen Akkon felé evezett.

Pár hétre a francziák távozása után végre Rikhárd is elhagyta Siciliát. Útközben vihar lepte meg s nehány hajóját a szél a cyprusi partokra vetette. Komnenos Izsák, ki a szigeten Konstantinápolytól függetlenül uralkodott, a partra vetett angol zarándokokat kirabolta. Rikhárd, ki a zsarnokságáról hires bitorlót, mint a keresztesek ellenségét és Szaladin szövetségesét gyülölte, csapatait partra szállitotta s huszonöt nap alatt az egész szigetet meghódította. A lakosok birtokának felét elvette s a sziget védelmével megbízott lovagok között hűbérek gyanánt kiosztotta. A városokban és várakban őrséget hagyott hátra s miután intézkedett, hogy a szigetről hadserege számára élelmiszereket szállítsanak, Sziriába távozott, hol a rá rég várakozó, őt a Messiás gyanánt üdvözlő keresztesekkel Akkon falai alatt egyesült.

A harmadik keresztes hadjárat vitézei a keleti keresztyéneket kétségbeejtő állapotban találták. Még csak Tyrus, Tripolis és Antiochia daczoltak a törökkel s a keleti keresztyének viszálykodása még a halálos veszedelemben sem szünt meg. A török fogságból 1189 tavaszán kiszabadult Lusignan Guidó király és Montferrati Konrád, Tyrus hős védelmezője, halálos ellenségekként állottak szemben. Guidó Tyrusban akarta bevárni az Európából jövő segítséget, de Konrád, ki a várost a maga számára akarta megtartani, elutasította. Ekkor Guidó, ki minden áron egy kikötő város birtokába akart jutni, csekély haderővel a keményen megerősített Akkont vette ostrom alá (1189 augusztus). Szaladin sietett ugyan a várost felmenteni, de mire Akkon közelébe érkezett, már a keresztesek első csapatai megérkeztek s a jeruzsálemi király csekély csapatát tekintélyes hadsereggé gyarapították. Így lett Akkon ostroma a harmadik keresztes hadjárat legfőbb katonai eseménye. Az egymásután kisebb-nagyobb csoportokban Stiriába érkező keresztesek a város falai alatt elterülő kis síkságon táboroztak, míg Szaladin a távolabb eső dombokon ütött tábort nagy haderővel, hogy az ostromot akadályozza. A keresztesek a helyett, hogy minden erejöket egyesítve, nyilt csatában igyekeztek volna a fő ellenséget legyőzni, lassanként elvérzettek Akkon falai alatt. Ez annál nagyobb hiba volt, mert a Szaladin hadserege fölött kivívott győzelem esetén a város ugyis kezökbe esett volna, de meg nem is volt Akkon birtokára feltétlen szükségük, miután Tyrus, Tripolis és Antiochia elegendő alapot és támpontot nyújtottak, hogy Szaladinra döntő csapást mérjenek.

Mintán 1191. junius 8-án Rikhárd is megérkezett az angolokkal, az összes keresztyén csapatok Akkon falai alatt állottak. Most már hiábavaló volt Szaladin erőfeszítése, hogy a várost megmentse, támadásait a keresztesek ismételten visszaverték s a két éven át ostromolt Akkon julius 12-én megnyitotta kapuit. Az ostromlottak szabad elmenetelt nyertek oly feltétellel, hogy Szaladin negyven nap alatt 200.000 arany váltságdijat fog fizetni, szabadon bocsátja a fogoly keresztyéneket s visszaadja a hattini ütközetben zsákmányul ejtett igaz keresztet. E feltételek teljesítéséig az elvonuló őrségből a keresztesek 2000 embert kezesek gyanánt visszatartottak.

A jeruzsálemi királyság a XII. század végén.

Szaladin megerősítette a feltételeket s visszavonult, hogy Jeruzsálemet födözze, melynek megtámadását a keresztesek részéről biztosnak vette. Ez azonban nem következett be. A keresztes hadseregben hiányzott a tekintély, mely a különböző elemekből alakult hadsereget összetartani képes lett volna. Vitéz tettei Rikhárdot a keresztyének első lovagjává avatták, neve rémületessé vált a szaraczénok között; de a vakmerő lovag rosz vezérnek bizonyult s a mi ennél is nagyobb baj volt, indulatossága és türhetetlen gőgje által mindenkit maga ellen lázított. Akkon bevétele után a keresztes hadsereg kezdett feloszlani. Míg a keleti keresztyének a fölött czivakodtak, hogy Lusignan Guidó vagy Montferrati Konrád legyen-e a viszszahódított jeruzsálemi királyság ura, a németek és a francziák nagyobb része siettek vissza Európába. A németeket felbőszítette a Lipót osztrák herczegen elkövetett durva sértés, midőn Rikhárd Akkon bevétele után az egyik bástyára kitűzött osztrák zászlót letépette és sárba tiportatta, viszont Fülöp Ágost franczia király úgy találta, hogy a Rikhárd hírneve által keleten háttérbe szorított tekintélyére Francziaországban sürgető szükség van. Miután megesküdött, hogy Rikhárd távolléte alatt ennek birtokait megtámadni nem fogja, 1191. julius 31-én hajóra szállt s a franczia keresztesek nagyobb részével visszatért Francziaországba.

A hátramaradt keresztesek vezérlete most egyedül Rikhárdra szállott, ki a hadjáratot Szaladin ellen irtózatos kegyetlenséggel kezdette meg. Mivel Szaladin a kitűzött negyven nap alatt az akkoni őrség váltságdíját nem küldötte meg, az angol király a 2000 kezest az öszszes mohammedán foglyokkal együtt lemészároltatta. Hadjárata czéljául egyelőre nem Jeruzsálem, hanem az Akkontól délre fekvő tengerparti városok meghódítását tűzte ki, de ezeket Szaladin előre romba döntötte s midőn végre e haszontalan kitérés után a keresztes hadsereg Jeruzsálem ellen indult, a bekövetkezett téli időszak, a meg nem szünő hideg esőzés, visszatérésre kényszerítette. E harczokban Rikhárd rettenthetetlen vitézségének fényes tanujelét adta, de azt is bebizonyította, hogy hadi tervet alkotni s azt végrehajtani teljesen képtelen. Midőn 1192-ben Akkonba visszatért, hogy a Montferrati Konrád és Lusignan Guidó között kitört küzdelmet lecsendesítse, értésére esett, hogy öcscse János és Fülöp Ágost szövetkeztek ellene. Hosszas habozás után visszatérésre határozta el magát, de előbb rendezte a keleti keresztyének ügyeit. A jeruzsálemi koronát Montferrati Konrádnak – midőn pedig ezt 1192-ben az aszaszinok meggyilkolták, Henrik champagnei grófnak itélte oda, Lusignan Guidót pedig Cyprus szigetével kárpótolta. Szaladinnal három évi fegyverszünetre lépett; a keresztyének megtartották a tengerparti városokat Joppetól Tyruszig, s észak-sziriai birtokaiknak romjait, de Jeruzsálem a mohammedánok birtokában maradt s a szent sírt a keresztyének csak mint békés zarándokok látogathatták meg.

A következő 1193-ik évben elhalt a keresztyének nagy ellenfele, Szaladin s a fiai között kitört viszályokat felhasználva, a keleti keresztyének német keresztesekkel egyesülve, a sziriai partvidéket visszahódították. Nagy reményeket fűztek a VI. Henrik császár által tervezett keresztes hadjárathoz, de VI. Henrik hirtelen halála e reményeknek véget vetett. A már Sziriába érkezett német keresztesek a császár halálának hírére visszasiettek Európába s a keleti keresztyének magokra hagyatva Jeruzsálem visszafoglalására kísérletet sem tehettek.

A négy keresztyén állam keleten kettőre zsugorodott össze. Az edessai fejedelemség végképen elveszett, az erősen megfogyatkozott antiochiai fejedelemség és a kezdettől fogva gyönge tripolisi grófság egy fő alatt egy állammá egyesültek, a jeruzsálemi királyság pedig Jeruzsálem nélkül a sziriai tengerpartra, a régi Phoeniciára szorúlt vissza. Ez utóbbinak új fővárosa Akkon lett, hová a templomos és János-lovagok is áttették székhelyöket s mely várost az olasz kereskedők a keleti kereskedelem hatalmas emporiumává emeltek. Némi vigasztalást nyujthatott a Jeruzsálem elvesztését mélyen fájlaló keresztyén világnak, hogy a harmadik keresztes háború nyomában keleten két új keresztyén állam alakult: a ciprusi, mely Lusignan Guidó öcscse és utóda Amalrich okos kormányzása alatt gyorsan felvirágzott s királysággá emelkedett, s a ciliciai örmény királyság. II. Leó örmény fejedelem a ciliciai örmény fejedelemségeket egy államba olvasztotta s miután VI. Henrik római császártól királyi czímet nyert, mindent elkövetett, hogy országát a nyugoti keresztyén világgal minél szorosabb kapcsolatba hozza. Az örmény egyházat a pápa felsősége alá hajlította, franczia lovagokat és olasz kereskedőket hívott be s amazokat nagy hűbérekkel, emezeket nagy kiváltságokkal ruházta föl. A régi örmény fejedelmeket hűbéreseivé tette, birtokaikat hűbérekké változtatta át s mindezek befejezéséül bevitte a hűbéri szokásokat és törvényeket az antiochiai assisek formájában.