XII. FEJEZET.
Első keresztes hadjárat.

A görög birodalom segélykérése a nyugoti világot a támadó fellépésre az iszlám ellen teljesen elkészülve találta. Meg voltak mindazon tényezők, melyek milliók lelkében közös vágyat támasztanak s ennek hatása alatt ezrek és ezrek tettvágyát egy közös czél felé irányíthatják. Nyugot népei az askesisbe átcsapó vallásos buzgóság légkörében élve, épen e korban megtalálták igazi egyesítőjöket és vezéröket a császárság hatalma alól felszabadult pápaságban s rettenthetetlen, közös eszmékért küzdő hadseregre tettek szert az épen ekkor kifejlődő lovagságban. Az askesis készítette elő a talajt a keresztes háborúkra, a pápaság vetette fel az eszmét, s a lovagok valósították meg.

A husvét jelképes ábrázolása.
Nazianzi Gergely (328–390) egyházi beszédeinek a Basilius macedon császár számára készült példányából. A párisi Nemzeti Könyvtárban.

Kétségtelen, hogy a keresztes háborúk igaz okát nem annyira a keleti viszonyokban, az iszlám terjeszkedésében és a görög császárság szorongatott helyzetében, mint inkább a nyugoti népeknél a XI. század vége felé uralkodó eszmeáramlatban kell keresnünk. Ez a rendíthetlen hit kora, midőn még a kétkedés és eretnekség nem homályosították el az egyház tisztaságát, midőn a keresztyénség szelid tanai kirívó ellentétben állva bár, de mégis szoros összeköttetésbe jutottak a nyugoti világ fékezhetetlen harcz- és kaland-vágyával, nyers és barbár erkölcseivel. Soha a vallás, a kétkedésnek még árnyékától is ment hit annyira nem uralkodott az emberek lelkén, mint a XI. században. Ekkor lesz a föld «a siralom völgye» s megragadja a szellemeket ellentállhatlan erővel azon vágy, hogy testi szenvedések, nélkülözések által szabaduljanak meg bűneiktől, hogy a vezeklésekkel teljes de rövid ideig tartó földi vándorlás után az igazi, örök élethez jussanak. Nyugot-Európa szomorú társadalmi viszonyai, az állami hatalomnak csaknem teljes hiánya s ebből kifolyólag a vad ököljog uralma, gyakran ismétlődő inséges évek, ragályos, pusztító betegségek mind ujabb és ujabb tápot adtak e szellemi iránynak. Az askesis szelleme megragadta a társadalom minden osztályát. Fejedelmek, előkelő asszonyok – köztük egy császárné – lemondtak a hatalomról és gazdagságról, hogy a kolostor falai közé visszavonulva, ima és vezeklés között előkészüljenek az örök üdvösségre. Mások ugyanazon szellem hatása alatt, de a barbár népek vándorlási kalandokat kereső vágyaitól ösztönöztetve, elhagyták hazájukat, hogy távoleső szent helyek felkeresése által érdemeljék ki az örök életet. Igy adott a XI. század elején hatalmasan felemelkedő askesis nagy lendületet a zarándoklásnak s ezen a XI. század közepén mind sűrűbbé váló zarándoklások alkotják igazi bevezetését a nagy fegyveres zarándoklásoknak: a keresztes háborúknak.

Mióta a keresztyénség a Földközi-tenger mellékén elterjedt és uralomra emelkedett, mindig jámbor és kegyeletes tettnek tartották a keresztyénség történetében emlékezetes helyek meglátogatását. Sokan vándoroltak Gnesenbe Szt. Adalbert sírjához, sokan San Jago di Compostellába, Sz. Jakab apostol ereklyéihez, még többen Rómába, hol az apostolok fejének hamvai nyugosznak; de mindezen szent helyeket elhomályosította Palaestina az ő szent helyeivel, hol az Üdvözítő született, élt, tanított és az emberiség megváltásáért kereszthalált szenvedett. A római birodalom fennállása idején megkezdődött zarándoklások «a tengeren túl»-ra nem szüntek meg akkor sem, midőn Palaestina az arabok kezébe került. Ötszáz éven át fennmaradt az arab uralom a szent helyeken s ezen egész idő alatt a nyugoti keresztyének zarándoklása keletre fennakadás nélkül tartott. Az arabok tiszteletben tartották a szent helyeket, Jeruzsálemben a szent sír templomát meghagyták a keresztyének birtokában, s a zarándokokat jámbor feladatuk végrehajtásában nem háborgatták. A Palaestinába készülő zarándokok kisebb csapatokba összeverődve rendesen Olaszország valamelyik kikötővárosában hajóra szállottak, Sziriába eveztek s a tengerpartról gyalog, a legtöbb esetben mezitláb vándoroltak Jeruzsálembe a szent sír templomához és a többi szent helyekre. A XI. század elején felébredő askesissel e zarándoklások mind sűrűbbek lettek s hova-tovább mind nagyobb arányokat öltöttek. Szokássá lett a nagyobb bűnök megbocsátását a «tengeren túli» zarándokláshoz kötni s nemcsak közrendűek, hanem előkelő emberek, püspökök, grófok és fejedelmek, természetesen nagy kisérettel, siettek kelet szent helyeit felkeresni. A XI. század folyamán a «tengeren túlra» zarándoklók között számos olasz, franczia, angol és német püspököt találunk, a zarándokok között látjuk a toulousei, barcelonai, anjoui, luxemburgi, flandriai és hollandi grófokat, egy normandiai és egy dán herczeget, sőt Norvégia királyát is. Ez előkelő zarándokokhoz a nagy számú kiséreten kivül a hosszú út biztosabb megtehetése reményében a közrendű zarándokok egész tömege csatlakozott, elannyira, hogy nem egy esetben az egy csapatban vándorló zarándokok száma százakra, sőt ezrekre rúgott. Leghiresebb volt e tekintetben a Siegfried mainzi érsek által 1064-ben vezetett csapat, melynek számát 7000 főre tették.

Mióta azonban Sziriában és Palaestinában a bagdadi khalifák aránylag szelid uralmát az egyiptomi Fatimidák uralma váltotta fel, a zarándoklás nehézségei lényegesen nagyobbak lettek. A keresztyén zarándokoknak most már nemcsak a hosszú út és szokatlan éghajlat természetes nehézségeit kellett leküzdeni, hanem lépten-nyomon tapasztalniok kellett a szent helyek új urainak vallási fanatismusát, türelmetlenségét és durva erőszakoskodásait. Még rosszabb lett a helyzet, midőn az uralmat a Fatimidák kezéből a szeldzsukok ragadták ki. A törökök nemcsak a szent helyek látogatását nehezítették meg, hanem igen gyakran kirabolták a zarándok karavánokat és a zarándokokat legyilkolták. Siegfried mainzi érsek fennebb említett nagy zarándok csapatának több mint fele lelte halálát a rabló török csapatok ellen vívott küzdelmekben. A keresztyén zarándokok részéről mind sűrűbben felhangzó panaszok élénk visszhangra találtak Európa népeinél, mély fájdalommal töltötték el a hivők lelkét s a méltatlankodás, sőt megbotránkozás régi érzetét a fölött, hogy keresztyének előtt oly annyira szent helyeken a keresztyén hit ádáz ellenei uralkodnak, mind hevesebbé tették. A szent helyek eleste óta soha meg nem szünő vágy: kiragadni a szent helyeket a hitetlenek kezéből, általános lett Nyugot-Európában s csak egy alkalmas pillanat, csak egy szikra kellett, hogy a megbotránkozás érzete köztudattá emelkedjék s a milliók lelkében szunnyadozó vágy a szent sir felszabadítására harczias lelkesültségbe törjön ki. A törökök erőszakoskodásai és félelmetes előnyomulások Kis-Ázsiában, a zarándokok panaszai és a görög birodalom segélykérései meghozták a kedvező pillanatot.

Megvolt már a hadsereg is a nagy feladat keresztülvitelére. Nyugot-Európa társadalmának egy egész osztálya eltelve vallásos lelkesedéssel és harczvágygyal, de egyszersmind kaland és zsákmányszomjjal, készen állott, hogy a legfőbb hadur szolgálatában kelet hitetlen népeire rohanjon. A XI. század közepén feltünik a lovagság. Nyugot-Európa harczosai, a szabad előkelő emberek, kik kizárólagosan a katonai hivatásnak éltek, már megalapították sajátságos szervezetüket. Egyforma fegyverekkel, egy módon küzdenek s a hűbériség kötelékei által egymáshoz csatolva képesek nagy tömegekben is harczolni. Az volt a feladat, hogy a lovagság által képviselt nagy erő, mely eddig a magánháborúkban önmagát emésztette fel, egy közös czélra, a hitetlenek elleni küzdelemre irányuljon. E feladat teljesítésére vállalkozott a pápaság.

Mióta a szent-szék a cluny-i reformtörekvések uralomra jutása után a keresztyénségben elfoglalt egyetemes nagy állásának igazi öntudatára emelkedett, felvillant az eszme az iszlám ellen Siciliában és a spanyol félszigeten már szerencsésen megkezdett támadó küzdelemnek általánossá tételére. Midőn a szeldzsukok fenyegető előnyomulásának hatása alatt VII. Mihály görög császár segítségért a nyugoti keresztyénséghez fordult, VII. Gergely pápa hévvel megragadta a hitetlenek ellen megindítandó nagy küzdelem eszméjét. A keresztyén világ harczosaihoz intézett felhivása Dél-Francziaország és Burgund lovagjainál élénk visszhangra talált s 1074-ben a pápa már azon tervvel lépett fel, hogy a keresztyén lovagok élén, nemcsak Kis-Ázsiából szorítja ki a törököket, hanem a szent sírt is felszabadítja Isten ellenségeinek uralma alól. De a kedvező időpont ez eszme kivitelére még ekkor nem érkezett meg. Hogy a pápa VII. Gergely eszméje szerint, mint Szt. Péter utóda, Jézus Krisztus földi helytartója korlátlan hatalommal rendelkezhessék a keresztyén világ ügyeiben, arra nem volt elég a szent-szék függetlenítése minden világi hatalom alól, ki kellett még vívni felsősége elismertetését minden világi hatalommal, magával a császárral szemben is. Igy tört ki a nagy küzdelem a pápaság és császárság között, mely a hitetlenek elleni küzdelem tervét egy időre háttérbe szorította. Maga VII. Gergely elbukott a küzdelemben, de eszméi és törekvései diadalt arattak.

Húsz évvel később Alexios görög császár segélykérése már a szent-széket oly helyzetben találta, hogy II. Orbán pápa elődének, VII. Gergelynek tervét a siker reményével felvethette. A német király ártalmatlanná téve, a pápaság tekintélye biztosítva volt s a franczia származású II. Orbán, ki jellemében a franczia lovagság vallásos és harczias érzelmeit egyesítette, készséggel engedett a keletről kapott felszólításnak. Az 1095 márczius első napjaiban Piacenzában tartott zsinaton a görög császár követeinek meghallgatása után felszólította a keresztyén népeket, hogy fogjanak fegyvert és siessenek a hitetlenek által szorongatott byzanczi császárság segítségére. A pápa felszólítása nem hangzott el eredménytelenül, a jelenlevő olasz urak közül többen fogadalmat tettek a szent hadjáratra. De a pápaság és császárság küzdelme által széttépett Olaszország nem volt alkalmas hely ily nagyszerű vállalat megindítására s II. Orbán, ki a francziaországi viszonyokat igen jól ismerte, a piacenzai zsinat után Francziaországba sietett, hogy az askesis és lovagság hazájában újítsa meg felhívását Európa népeihez.

I. Komnenos Alexios pénze. Alakja: Krisztus és a császár.
Felirata: † KE (x ú rie) BOHQEI (bohdei) ADEXIw DECPOTHTw. Eredeti nagyság. A berlini kir. éremgyüjteményben.

Az 1095 nov. 18-án Clermontban megnyitott zsinat egyike volt a középkor legfényesebb gyülekezeteinek. 14 érseken, 225 püspökön és 400 apáton kivül több ezer lovag kiválóan Dél-Francziaországból s a köznép megszámlálhatlan tömege vette körül a pápa személyét; ki miután a zsinat tanácskozásai véget értek, november 26-án a szabad ég alatt tartotta meg a szent harczra buzdító emlékezetes beszédét. Elbeszélte a jeruzsálemi keresztyén templomok meggyalázását, a keleti keresztyének és a jámbor zarándokok szenvedéseit s felszólította a lovagokat, hogy Krisztus szolgálatában a hitetlenek, «Agar fiai» ellen fegyvert ragadjanak. Szavai, mint a gyujtó szikra, lángra lobbantották a tömeg vallásos és harczias érzelmeit s az általános felkiáltás, mely a pápa szavait követte: «Isten úgy akarja», mindennél fényesebben mutatja, hogy az, miről a pápa beszélt, mennyire eltöltötte mindnyájok szivét. Sokan könyekre fakadtak s mindnyájan a pápához tódultak, hogy Adhemar puyi püspök példájára a szent hadjárat fogadalmának jelvényét, a vörös keresztet vállaikra tűzzék.

Alexios császár.
Miniature egy görög kéziratban. Rómában a vaticáni könyvtárban.

Ezután a pápa kihirdette az Isten békéjét s elrendelte, hogy a keresztesek birtoka az apostoli szék különös oltalma alatt állván, senki a keresztesek vagyonát átok terhe alatt bántani ne merje. Mindenki, ki a keresztet felvette, kötelezi magát, hogy harczolni fog a hitetlenek ellen s addig vissza nem tér, míg a szent sírt meg nem látogatta. Viszont az egyház mindazoknak, kik nem nagyravágyás vagy pénzvágy, hanem jámbor szándék által vezetve indulnak a szent hadjáratra, teljes bűnbocsánatot ad. Ugyanekkor meghagyta a pápa a zsinaton jelenlevő papoknak, hogy hazájokba visszatérve hirdessék a keresztes hadjáratot. Azon felszólítást, hogy személyesen álljon a keresztesek élére, a pápa nem fogadta el, de hogy a nagy vállalat vezetése az egyház kezében maradjon, Adhemar puy-i püspököt bizta meg, mint legatusát, a vállalat szervezésével. Adhemar a lovagokkal, kik a zsinaton, vagy kevéssel utóbb fogadalmat tettek s a kik között a legkiválóbb Rajmund toulousei gróf volt, abban állapodott meg, hogy az indulás a következő év augusztus közepén történjék s találkozási helyül Konstantinápolyt tűzték ki.

Azon papok között, kik a pápa rendeletéből Francziaországban és Németországban a keresztes hadjáratot hirdették, a remete Amiensi Péter nagy történeti hirnévre emelkedett. Kortársai leirták, hogy e durva remete ruhába öltözött, csillogó szemü, sovány, kicsiny ember minő bámulatos hatással hirdette a szent háborút s egy pár évtized múlva a jámbor hagyomány, mely az első keresztes hadjáratnak a képzeletet annyira megragadó eseményeit még erősebben kiszínezte, megtette az ékesszóló remetét az első keresztes hadjárat igazi szerzőjének. Úgy beszélték, hogy a remete már a keresztes hadjárat előtt Jeruzsálembe zarándokolt s ottan a szent sír templomában álomba merűlt. Álmában megjelent az Üdvözítő s felszólította, hogy menjen a patriarchához, ki megbizó levelet fog neki adni s azután visszatérve hazájába, beszélje el a szent föld nyomorát s szólítsa fel a hivőket Jeruzsálem felszabadítására. Péter engedelmeskedett s a patriarcha megbizó levelével visszatérve, megkapta a pápától a felhatalmazást a keresztes hadjárat hirdetésére. E legenda híven visszatükrözi a középkor világnézetét, a mely az asketa remetében az ember ideálját látta s épen ezért hajlandóbb volt e csodás, nagy történeti esemény megindításában Isten eszközéűl egy remetét, mint magát az egyház fejét, a pápát tekinteni.

Míg a lovagok, kik között legalább az előkelőknek tiszta képük volt a megindítandó vállalat nehézségeiről, az előkészületeket megtették, Nyugot-Európában, első sorban Francziaországban, nagy néptömegek verődtek össze. A vallásos lelkesedés mellett a vágy, hogy a hűbériség nyomasztó bilincseiből szabaduljanak, ezreket és ezreket vont a kereszt zászlója alá s az alig felfegyverzett emberek, élelem, ruházat és pénz nélkül, «Isten úgy akarja» kiáltással már 1096 telén és tavaszán megindultak kelet felé. Sokan magukkal vitték egész családjukat, s az ökrök által vont szekerekre rakott gyermekek minden kastélynál, minden városnál felkiáltottak: «Nemde itt van Jeruzsálem?» E rendezetlen, papok, mint Remete Péter és Gottschalk, vagy kalandor szegény lovagok, mint Pénznélküli Walter és Emiko leiningeni gróf által vezetett csapatokból vajmi kevesen jutottak el a szent földre. Gottschalk, Volkmar és Emiko fegyelmezetlen, rabló csapatait, melyek a szent háborut a Rajna mellékén a zsidók kegyetlen mészárlásával kezdték meg, már Kálmán magyar király megsemmisítette. Walter és Remete Péter, kik legelőször indultak útnak, eljutottak Konstantinápolyba, de Alexios császár sietett e veszedelmes szövetségesektől szabadulni s átszállította őket Ázsiába. Itt a törökök kardja alá kerültek s nagyon kevesen menekülhettek vissza Remete Péterrel Konstantinápolyba. Nicaea sikján – úgy beszélték – e szerencsétlen első keresztesek csontjai egész halmokat alkottak.

Ily előzmények után, midőn már a nagy vállalat előjátékaképen egy pár százezer ember elpusztult, indult meg a lovaghadsereg, melynek számát bizonyára tulozva 100,000 lovagra és 600,000 gyalogra tették. A mozgalom nem igen terjedt túl Francziaország határain s nem ok nélkül nevezik a franczia történetírók az első keresztes hadjáratot a franczia nemzet nagy hadi vállalatának. Mert még azok is, kik Francziaország határain túl a mozgalomhoz csatlakoztak: a lotharingiai, az angolországi és a dél-olaszországi lovagok, eredetükre és nyelvükre a francziákhoz tartoztak. Eredetileg minden lovag mint teljesen önálló ember indult meg kisebb vagy nagyobb kiséretével e vállalatra, de a dolog természete szerint a kisebbek kénytelenek voltak a nagyobbakhoz csatlakozni s így már az induláskor a földrajzi viszonyok szerint négy nagyobb csoport alakult, melyek különböző utakon külön vezérek alatt indultak a gyülekezés helyéül kitűzött görög főváros felé. A dél-francziák a pápai legatus és Rajmund toulousei és provencei gróf vezetése alatt Észak-Olaszországon, Dalmátián és Epiruson keresztül vonultak Thráciába Konstantinápoly felé. Hozzájuk csatlakoztak utközben az észak-olaszországi keresztesek is. Az észak-francziák, kiket a franczia király testvére, Hugo, Vermandois grófja és Robert normandiai herczeg vezettek s kikhez az angolországi lovagok is csatlakoztak, végighaladva Francziaországon és Olaszországon, Brindisiben hajóra szálltak s Epirus partjain kikötve Epiruson és Thrácián keresztül nyomultak előre. Ugyanezt az utat követték a Boemund tarenti herczeg és unokaöcscse Tankréd zászlói alá sorakozott dél-olaszországi normannok, mig a lotharingiaiak és az északkeleti francziák Bouilloni Gottfried alsó-lothringeni herczeg és testvérei, Balduin és Eustach, vezetése alatt a Duna és Morava völgyén kelet felé vezető utat választották.

Egységes vezetésről e tömegben szó sem lehetett. A vállalat vezetésével a pápa által megbizott Adhemar puy-i püspök tekintélye csak erkölcsi volt s mivel a királyok közül egy sem vállalkozott a hadjáratra, a fennebb említett vezérek, kik rangban, tekintélyben és hatalomban egyformán állottak, közösen intézkedtek. Közöttük Rajmond toulousei grófot gazdagsága, Boemund tarenti herczeget a keleti viszonyok alaposabb ismerete s a politikai viszonyok államférfiui felfogása, Tankrédet lovagias vitézsége, Bouilloni Gottfriedet egyenes jelleme s őszinte vallásos lelkesedése emelték a többiek fölé. Ezért és mivel ő vont a visszahódított Jeruzsálem első uralkodója, a legenda később Gottfriedet az első keresztes hadjárat fővezérévé avatta. A vallásos lelkesedésen kivűl, mely az egész tömeget áthatotta, az alsóbb rendű lovagoknál a kalandvágy, a vezetőknél egy-egy fejedelemség meghódításának reménye nem utolsó tényezők voltak a kereszt felvételére.

Midőn Konstantinápolyban a pápa leveléből értesűltek, hogy minő hatalmas hadseregek indultak meg nyugatról, a császári udvart nem csekély aggodalom szállotta meg. Nem segélycsapatok közeledtek, mint azt Konstantinápolyban remélték és várták, melyeket a császár tetszése és a birodalom érdeke szerint felhasználhatott, hanem nagy hadseregek, engedelmességhez nem szokott, önállóságukra büszke és a legnagyobb mértékben féltékeny hűbérurak vezetése alatt, kik harczba indultak a hitetlenek ellen, de saját külön czéljaikkal s nem a császár érdeke szerint. Nem lehetett kételkedni, hogy e nyugoti harczosok Kis-Ázsiát a törökök kezéből ki fogják ragadni, de az már igen is kétséges volt, hogy a visszahódított területet a császár rendelkezésére fogják-e bocsátani. Nem lehetett-e attól tartani, hogy a keresztesek vezérei, kik közül Boemondnak, Guiscard Robert fiának ellenséges indulatát, nagyravágyását, sőt fegyvereit is eléggé ismerték már a görögök, Kis-Ázsia nyugoti tartományait a magok számára hódítják vissza s a délolaszországi normann államhoz hasonló, hódító állam alakításával Kis-Ázsia nyugoti partjain a görög birodalmat két tűz közé szorítják? Alexios császár érezte, hogy a görög birodalom fennmaradása követeli, hogy a nyugotról keletre özönlő hadierők irányítását kezébe vegye s nem habozott a görög diplomatia minden eszközét felhasználni, hogy a császári város nagyszerűsége, a császári udvar fénye és pompája által elvakított lovagok erejét a birodalomra veszélytelenné tegye, sőt a császárság régi hatalmának visszaszerzésére lehetőleg felhasználja.

A szent sír temploma Jeruzsálemben.

A szent sír templomának hosszmetszete.
A templom XII. századbeli állapota szerint.

A mint tehát a keresztes csapatok 1096/97 év telén egymásután Konstantinápolyba érkeztek, a császár sietett a nyugoti formákhoz alkalmazkodva a vezéreket egyenként arra birni, hogy mindazon területekért, melyek egykor a római birodalomhoz tartoztak s melyeket a töröktől vissza fognak hódítani, neki mint hűbérurnak hűséget esküdjenek. A kereszteseket, kik magukat Krisztus katonáinak vallották, felháborította a császár követelése, de midőn néhányan a császár rábeszélései és igéretei által elcsábítva az esküt letették, a többiek is részint önkénytesen, részint – mint Bouilloni Gottfried – fegyveres erő által kényszerítve, követték a példát. A császár elérte czélját, de a régi ellentét a keletiek és nyugotiak között most még élesebbé lett s mig a görögök a nyugotiak nyersesége és rablásvágyáról panaszkodtak, addig a nyugotiak a «gyáva és hazug görögök» árulásáról beszéltek. Midőn egy ünnepélyes alkalommal a császár a lovagokat a trónteremben fogadta, egyikük, egy előkelő franczia lovag, mitsem törődve a császár felségével, a trónra ült. A császár, – mondja a jelenet elbeszélője, a császár leánya, Komnenos Anna – ismerve a frankok kevélységét, nem szólt semmit, de Balduin gróf elvonta a trónról a lovagot s megmagyarázta neki, hogy nem szokás a császár jelenlétében leülni. A lovag nagy haragra lobbanva, így szólt a császárra mutatva: «Nézzétek ezt a parasztot, mint ül ott, midőn annyi derék kapitány fenn áll.» A császár megmagyaráztatta magának e szavakat, s midőn a vezérek eltávoztak, megkérdezte a kevély lovagtól, hogy ki legyen ő: «Franczia vagyok, – felelt a lovag – a legelőbbkelő családok egyikéből. Hazámban három út találkozásánál egy régi templom van, hol a ki küzdeni akar, könyörög Istenhez és várja ellenfelét. Én eleget vártam ott, de senki sem mert jönni.» A császár sietett veszedelmes hűbéreseit a Bosporuson átszállítani.

A görög birodalomra főfő-fontosságu kérdés volt a Konstantinápolylyal átellenben fekvő erős Nicaeának – egy török szultánság székhelyének – visszaszerzése s azért a Bosporuson átkelt keresztesek egy görög hadosztály által támogatva, Nicaeát ostrom alá vették. Szétverték a nicaeai szultán felmentő hadseregét, s már-már megadásra birták a várost, midőn a görögök a keresztesek kijátszásával az őrséggel megegyeztek s a várost birtokukba vették. A Nicaeából kizárt keresztesek tovább vonultak Kis-Ázsián, az iconiumi szultán területén keresztűl Sziria felé. Doryleumnál (1097 julius 1.) döntő csapást mértek a törökökre s ellenség által többé nem háborgatva, de az elpusztított vidéken az éhség és hőség miatt sokat szenvedve, a Taurus hegységig jutottak. Itt már szövetségesekre akadtak a keresztyén örmény államokban, s mig a fősereg északra Caesarea felé haladva, nagy ívben megkerülte a Taurust, a főseregtől elvált Balduin és Tankréd Cilicia partvidékét, Tarsus környékét tisztították meg a török csapatoktól. De itt megszünt az egyetértés a keresztesek között. A mint a görög birodalom hatalmi köréből kiléptek, azonnal kitüntek a vezérek nagyravágyó tervei. Boemund, úgy látszik, már ekkor tervbe vette Antiochia vidékén egy normann állam alapítását s ennek bevezetéséűl unokaöcscse, Tankréd, megszállotta Tarsust. Ez felkeltette Balduin féltékenységét s kiűzte Tankréd embereit Tarsusból, de nem sokkal utóbb ő is sietett maga számára fejedelemséget szerezni. Túl az Euphrates folyón, Mesopotamia északi részén fennállott még a kis edessai keresztyén fejedelemség s Balduin a főseregtől másodszor is elválva, merészen előrenyomult a szeldzsukok által szorongatott keresztyén állam segítségére. Szerencsés harczokban elérte Edessát s Thoros fejedelem a gyorsan népszerűvé vált lovagot utódjává nevezte ki. De ez Balduin nagyravágyását nem elégítette ki s néhány hét mulva Thorost lemondásra kényszerítve (1098 márczius) megalakította keleten az első keresztyén államot: az edessai grófságot.

Antiochia falai nyugat felől.

Harcz a keresztesek és saracénok között.
Üvegfestmény a XII. századból a párisi Notre-Dame templom egy ablakán.

Ezalatt a fősereg Sziria fővárosa, Antiochia alá érkezett (1097 okt. 21) s azt ostromolni kezdte. Kelet e híres városa – egy napi járásra a tengerparttól az Orontes völgyében – bár sokat vesztett régi fényéből, Sziriának még mindig első városa volt. Falait, melyek oly vastagok voltak, hogy egy négyes fogat végig mehetett rajtok, 450 bástya koszoruzta s 20,000 harczos védelmezte. Baghi Szijan emir, a város ura, jól elkészült az ostromra és segítségre szólította fel az összes keleti mohammedán fejedelmeket. Ostromszerek hiányában a keresztesek eleinte csak a megszállásra szorítkoztak, de a gyorsan kiélt, különben gazdag vidéken ők magok jutottak nagy inségbe, midőn a fáradhatlan Boemund közbenjárására az örmény és ciliciai keresztyén fejedelmek élelmi szerekkel, az időközben a sziriai tengerparton megjelent olasz tengerészek pedig ostromtornyok készítésével némileg kisegítették őket szorult helyzetökből. Hét hónapig állottak már a keresztesek a város falai alatt, az ostrom nem haladt előre, midőn hire érkezett, hogy Kerboga moszuli emir, Barkijarok szultán rendeletére a keleti török fejedelemségek erejét egyesítve, a város felmentésére közeledik. E válságos pillanatban Boemund azon ajánlattal lépett a fejedelmek elé, hogy megnyitja Antiochia kapuit, ha a város birtokát neki biztosítják. Az egymás hatalmára féltékeny fejedelmek – első sorban Rajmund toulousei gróf – egy ideig hallani sem akartak e feltételről, de midőn a keresztesek helyzete az ostromlott és a felmentésre közeledő török hadak között mind kétségbeejtőbbé vált, beleegyeztek. Ekkor Boemund, egy áruló török tiszt segítségével, kivel már régebb összeköttetésben állott, egy viharos sötét éjjelen (1098 junius 2.) megszállotta az ostromlott város három bástyáját. A keresztesek behatoltak s 10,000 ember lemészárlása után a várost birtokukba vették.

Harcz keresztesek és saracénok között.
Ablakfestmény a XI. századból; régebben a szt. denisi templomban.

Három nap mulva megérkezett Kerboga emir nagy hadsereggel, melynek számát 200,000-re tették s az ostromlók ostromlottak lettek. Az élelmiszerek csakhamar elfogytak, éhség és pestis kezdették tizedelni a keresztesek sorait. Sokan kétségbeestek a vállalat sikere fölött, köteleken leereszkedve a falakról a tengerpartra siettek, de a nagy tömeg kitartott s hitök, vallásos rajongások megmentette őket. A legnagyobb szükség pillanatában egy Péter nevü provencei pap kijelentette a fejedelmek előtt, hogy Szt.-András felfedezte neki, hol van a szent lándzsa, melylyel a keresztre feszített Jézus Krisztus testét a római katona átszurta. Ásni kezdettek a kijelölt helyen, Szent Péter templomának főoltára előtt s midőn hosszas keresés után a lándzsát csakugyan megtalálták, leirhatlan lelkesedés szállotta meg a hivők tömegét. Boemund, kit a fejedelmek e szorult helyzetben tizennégy napra korlátlan hatalmu fővezérré választottak volt, felhasználta a kedvező pillanatot. A vallásos rajongástól áthatott kereszteseket nyilt ütközetre vezette s az egymás közt egyenetlenkedő török emirek hadserege fölött teljes győzelmet aratott. (1098 junius 28.).

A Földközi tenger körüli országok a keresztes háborúk idején

Megnyilt az út Jeruzsálem felé, de a fejedelmek nem siettek azt felhasználni. Hogy a kiállott nagy küzdelmek fáradalmait kipihenjék, 1098. nyarán Antiochiában maradtak s míg a keresztesek kisebb csapatokra oszolva a szomszéd török emirségeket rabolva bekalandozták, a fejedelmek közt ujra kitört a meghasonlás. 1098. aug. 1-én a pápai legatus, Adhemár püspök meghalt s vele letünt a keresztes táborban az egyetlen férfiú, ki tekintélyével a fejedelmek nagyravágyását fékezni s irigységüket egymás ellen korlátok közé szorítani képes volt. Boemund és Rajmund toulousei gróf végképen meghasonlottak. Jóllehet a fejedelmek Boemundnak biztosították Antiochia birtokát, Rajmund – ki már ekkor teljesen a görög politika eszközévé vált, azt sürgette, hogy a várost a görög császárnak engedjék át. Egyik sem akart távozni, nehogy vetélytársa a zsákmány birtokából kiszorítsa, mignem a lovagok és a zarándokok, kiket a fejedelmek nagyravágyása kevéssé érdekelt, hangosan követelni kezdették a tovább vonulást Jeruzsálem felé s azzal fenyegetőztek, hogy a vitás várost földig le fogják rombolni.

Ekkor végre engedett Rajmund s 1098. november végén a keresztesek, Boemund kivételével, ki új államának szervezésére és kikerekitésére Antiochiában maradt, megindultak dél felé. Számuk már ekkor 50.000-re olvadt le, de vallásos lelkesedésük, s kivívott győzelmeik által emelt öntudatuk rettenthetetlen bátorsággal töltötte el őket. Hogy az élelemszállító genuai és pisai hajóhadakkal összeköttetésben maradjanak, a sziriai part hosszában vezető útat választották s lassu menetekben dél felé haladva, 1099. junius első napjaiban Jeruzsálem alá érkeztek. A mint Jeruzsálem felé közeledtek s az evangeliumi emlékek által megszentelt helyeken áthaladtak, kimondhatatlan lelkesedés ragadta meg a zarándokokat. Az utolsó pillanatban minden rend felbomlott, mindenki előre sietett, hogy a szent város falait mihamarább megpillanthassa. «Oh jó Jézus – mondja egy szerzetes, ki a keresztesek között volt – midőn a keresztyének a te szent városodat megpillantották, mennyi köny folyt szemeikből.» Felhangzott a keresztes háború jelszava: «Isten úgy akarja» s mindnyájan karjaikat kitárva a földre borultak, hálát adva az Istennek, hogy őket idáig vezette.

De a végczélhoz érkezve, még nehéz feladat várakozott a kereszt harczosaira, kiknek számát ekkor már csak 25.000-re becsülték. A keményen megerősített várost az egyiptomi khalifa emberei védelmezték. Míg ugyanis a keresztesek a törökök erejét Sziria északi részében lekötve tartották, az egyiptomi Fatimidák 1098 nyarán Jeruzsálemet a törökök kezeiből kiragadták. A keresztesek és az egyiptomiak, mint a Sziriában uralkodó szeldzsuk törökök közös ellenségei, korán összeköttetésbe léptek. A keresztesek még Kis-Ázsiából küldöttek egy pár lovagot Kairóba, s az Antiochia alatt táborozó kereszteseket viszont egyiptomi követek keresték fel. De miután mindkét fél a maga számára akarta Sziriát elfoglalni, a tervezett szövetség nem jöhetett létre s Jeruzsálem elfoglalása után az egyiptomi khalifa tudatta a keresztesekkel, hogy csak fegyvertelenül és kis csapatokban látogathatják meg a szent várost. A keresztesek ezzel mit sem törődve, a mint megérkeztek, eltelve vallásos lelkesedéssel, minden előkészület nélkül azonnal rohamot intéztek. Nem sikerült. Rendes ostromhoz kellett látni; de ezalatt az elpusztított, különben is kietlen vidéken, a forró nyári időszakban, az éhség és szomjuság miatt sokat szenvedtek. Végre nagy fáradsággal, Jaffában kikötött genuai tengerészek segítségével két ostromtornyot összeállítottak s 1099. julius 14. hajnalban rohamot kezdtek. Az ostromtornyokat a falakhoz gördítették s az egyikről Bouilloni Gottfried és testvére Eusztach, a másikról Tankréd és Róbert normandiai herczeg – elsők csapatjaik élén – a falra léptek. Heves küzdelem és irtózatos vérengzés után – a krónikás szerint a lovak szügyig jártak a vérben – a keresztesek elfoglalták a várost. A küzdelem végeztével fejedelmek, lovagok és zarándokok letették fegyvereiket, levetették véres öltönyeiket s mezitláb, hymnusokat énekelve vonultak a szent sír templomába.

A keresztes háború elérte czélját. A szent sír fel volt szabadítva. Fenmaradt az a kérdés, mi történjék az annyi véráldozattal visszaszerzett szent várossal? A keresztes hadjáratban résztvett papok egy második egyházi államot akartak szervezni a jeruzsálemi patriarcha vezetése alatt; de a lovagok nem voltak hajlandók a zsákmányt kezükből kibocsátani. Előbb Rajmund toulousei grófot kinálták meg a hatalommal s midőn ez visszautasította, «mert e szent helyen nem akart földi koronát viselni», Gottfried lothringeni herczeget emelték a trónra. (1099. julius 22.). Az ifjú állam szerencséjére az egyiptomi khalifa, még mielőtt a keresztyén zarándokok Európába visszatértek volna, megkisérlette Jeruzsálem visszafoglalását. Az egyiptomi hadsereg közeledésének hirére Gottfried a lovagokkal az ellenség ellen indult s Askalonnál fényes győzelmet aratott. (1099. augusztus 12.). E diadal biztosítani látszott az új állam fenmaradását s az annyi küzdelemben kifáradt keresztesek siettek hazájukba visszatérni. Csupán 300 lovag maradt Gottfried és Tankréd kiséretében a szent városban. «Ne felejtsétek el soha – mondák ezek könnyek között a távozóknak – ne felejtsétek el soha testvéreiteket, kiket száműzetésben hagytok hátra.»

Az első keresztes hadjárat következményeképen Sziriában négy kis keresztyén állam alakult: Edessa, Antiochia, Jeruzsálem s emezeknél valamivel később Tripolis. Egyelőre azonban e sziriai városok csak központok voltak, honnan a hátramaradt fejedelmek részben saját erejökkel, részben a kisebb-nagyobb csoportokban érkező zarándokok és az olasz tengeri városok, nevezetesen Genua és Pisa támogatásával uralmukat a környező vidékre, első sorban a sziriai partvidékre, a régi Phoeniciára kiterjesztették s hódításaikat a nyugatról hozott hübéri elvek szerint szervezni kezdették.

Kiváló földrajzi fekvése s alapítójának Boemundnak tehetsége kezdetben Antiochiát emelte legnagyobb jelentőségre. Míg a keresztesek főhadserege Jeruzsálem ellen vonult, Boemund sorra elfoglalta a kisebb török erősségeket Antiochia közelében s a tengerparti fontos Laodiceát vette ostrom alá. Azonban hatalmának terjesztését ezen irányban meggátolta a görög politika s a görög udvar érdekeit szolgáló Rajmund toulousei gróf irigysége és féltékenysége. Alexios görög császár ugyanis a keresztesek sikereinek hirére szintén előrenyomult Kis-Ázsiában, de a helyett, hogy a kedvező alkalmat az ikoniumi szultánság teljes megsemmisítésére használta volna fel, Boemund szövetségesei a ciliciai örmény fejedelmek ellen fordult, s a rettegett normann fejedelem hatalmának terjedését igyekezett minden módon meggátolni. Czélját annyiban elérte, hogy Rajmund segítségével Laodiceát csakugyan kiragadta a normannok kezéből, de a gyülölet lángja a nyugotiak és a görögök között most még hevesebben fellobogott s a keresztyénség érdekében oly annyira szükséges egyetértésnek örökre vége lett. Ez irányban feltartóztatva Boemund kelet felé fordult s az Antiochia és Edessa között fekvő s mindkét keresztyén államra veszedelmes Halebet vette ostrom alá. Midőn azonban Gábor malatiai örmény fejedelem hivására egy kis csapattal Haleb alól Kis-Ázsiába sietett, a törökök meglepték és foglyul ejtették. (1100.).

Boemund fogsága nagy csapás volt a keleti keresztyénségre. Igaz ugyan, hogy e hírre Tankréd Jeruzsálemből, melynek trónjára áhítozott, visszasietett s a törökök által szorongatott Antiochiát felmentette (1101); de győzelmeit nem aknázta ki, s nem is igyekezett bátyját a fogságból kiszabadítani, hanem a görögök által megszállva tartott Laodiceát kezdte ostromolni. A keresztyének hatalma Észak-Sziriában határozottan hanyatlásnak indult, a melyet még siettetett az 1101-ki új keresztes hadjáratnak megdöbbentően szerencsétlen kimenetele.

Már II. Orbán pápa a keresztesek első sikereinek hírére ismételten és erélyesen felszólította a nyugati keresztyén népeket, hogy keleten küzdő testvéreik segítségére siessenek. Utóda II. Paschalis Jeruzsálem elfoglalása után megujította e felhívást, melynek sikerét előmozdították az ujonnan alapított keleti államok fejedelmeinek fényes kilátásokkal biztató, de sürgető segélyt kérő levelei. Francziák, olaszok és németek, nem kisebb számmal, mint az első keresztes hadjáratban, vették fel a keresztet s indultak kelet felé. Köztük voltak a milanói és salzburgi érsekek, a laoni, soissonsi és párisi püspökök; az aquitaniai és bajor herczegek, a burgundi, bloisi és neversi grófok. Nagy számukban elbizakodva s az első keresztes hadjárat sikere által elvakítva, egyenesen Bagdad elfoglalását tüzték ki a hadjárat czéljául. Kezdetben úgy tervezték, hogy egy tömegben fognak Konstantinápolyból megindulni, de az előbb érkezettek türelmetlen harczvágytól égve, nem akartak a később jövőkre várakozni s három tömegre szakadtak. Az első, francziákból és olaszokból álló csapat, melynek számát, hihetőleg túlozva, 200.000 főre tették s melyhez a még mindig keleten tartózkodó Rajmund toulousei gróf is csatlakozott, Kis-Ázsia északi részén keresztül Szivasz (Sevastes) város felé tartott, hogy az ott fogolyként őrizett Boemundot kiszabadítva Bagdad ellen vonuljon. A fenyegető veszélylyel szemben a szeldzsuk fejedelmek minden erejüket egyesítették. A keresztesek útjába eső vidéket teljesen elpusztították s az éhség és mindennemű nélkülözések következtében teljesen kimerült keresztes hadsereget a Halys folyó partján teljesen megsemmisítették. A gyalog vándorló zarándokok és az asszonyok elvérzettek a törökök kardja alatt, vagy fogságba hurczoltattak s csakis a lovagok egy részének sikerűlt a Fekete-tenger partjára Sinopéba menekülni s onnan Konstantinápolyba visszatérni. E nagy veszedelem hirére a másik két csapatból sokan visszatértek Európába, mások hajókra szállva igyekeztek Sziriát elérni. Azokat, kik útjokat Kis-Ázsián keresztül folytatták, a törökök részben a Taurusban, részben Heraklea városnál csaknem teljesen megsemmisítették.

Míg a szeldzsukok a döntő pillanatban erejöket egyesítve, három nagy keresztyén hadsereget tönkre vertek, Sziria északi részeiben és Ciliciában a görögök és normannok küzdelme egy perczig sem szünetelt. Tankréd mitsem törődve a keresztesek sorsával, Kis-Ázsiában makacsul folytatta Laodicea ostromát s midőn azt végre elfoglalta, a török helyett ismét a görögöket támadta meg Ciliciában. Viszont a görög udvar, hogy a normannok terjeszkedését a sziriai partokon megakadályozza, kezet fogott a Halys melletti veszedelemből megmenekült s Sziriába visszatért Rajmund toulousei gróffal, ki a görögökre támaszkodva, a normannok antiochiai országának déli szomszédságában Tortosát elfoglalta s megkezdette a gazdag Tripolis ostromát. Boemund visszatérésére egy pillanatra kedvező fordulatot idézett elő a keresztyének ügyeiben. Egyik örmény fejedelem lefizette a normann fejedelem váltságdíját (1103) s Boemund a fogságból megszabadulva, azonnal erélyesen megkezdte a harczot a törökök ellen. Balduin edessai fejedelemmel és az örmény fejedelmekkel szövetkezve Harran várost szándékozott elfoglalni, hogy az Észak-Sziriából Mesopotamia felé vezető útat kezébe kerítse s a sziriai szeldzsuk fejedelmeket keleti hit- és fajrokonaiktól elvágja. De a nagy remények között megindított vállalat balul ütött ki. A keresztyénekkel szemben a muzulman fejedelmek szintén szövetkeztek s a Harran alatt vivott ütközet, bár szerencsésen kezdődött, az edessai lovagok vigyázatlan előrenyomulása miatt a keresztyén hadsereg teljes vereségével végződött. E csapást a normannok nem birták kiheverni. Ellenségeik minden oldalról rájok támadtak: keleten a szeldzsukok szorították őket vissza Antiochia falaig; északon a görögök ragadták el Ciliciát, délen Rajmund folytatta hódításait s vetette meg alapját a normannok rovására a tripoliszi grófságnak. Boemund érezve erejének elégtelenségét, 1104-ben visszatért Európába, hogy új keresztes hadsereget szervezzen. Három év alatt mintegy 35.000 embert gyűjtött zászlói alá, de a görögök ellen táplált s nem épen alaptalan gyülölete által elszédítve, kereszteseit a görög birodalom ellen vezette. Durrazót vette ostrom alá, de a görög felmentő hadsereg bekerítette s a normann fejedelem kénytelen volt személyen a császár előtt megjelenni s békéért könyörögni. (1108.). Megkapta oly feltétellel, hogy hűséget esküdött a császárnak s elismerte, hogy Antiochiát mint csak az ő életére szóló görög hűbért birja. Boemund azonban nem tért vissza többé Sziriába. 1111-ben Olaszországban elhalt s Tankréd mit sem törődve bátyja igéretével, az antiochiai fejedelemség függetlenségét – igaz ugyan, hogy előbbi nagy jelentősége nélkül – fentartotta.

A szent sír templomának alaprajza.
A. A szent sír. B. Régi zsidó sírok. C. A Golgotháról való sziklák (a hagyomány szerint). D. Gottfried és I. Balduin sírhelyei. E. Az utolsó négy jeruzsálemi király síremlékei. F. Sz. Helena kápolnája. G. Ste. Marie latine temploma.

Bouilloni Gottfried síremléke a szent sír templomában, Jeruzsálemben.
1828-ban készült rajz után. Azóta elpusztult. Felirata: Hic jacet inclitus Godefridus de Bulion, qui totam istam terram acquisivit cultui christiano, cuius anima cum Christo requiescat. Arcua.

Földrajzi helyzeténél fogva Jeruzsálem kevésbbé volt kitéve a török támadásoknak, a görög birodalom hatalmi körén is kívül esett s így mindaddig, míg az egyiptomi mohammedánok nyugton maradtak, az új keresztyén állam komoly veszélyben nem forgott. Az askaloni csata megszerezte az új állam fegyvereinek a szükséges tekintélyt s azon mély vallási ellentétnél fogva, mely az egyiptomi Fatimidákat a sziriai törököktől elválasztotta, az egyiptomi támadás megújulásától nem lehetett tartani. Bouilloni Gottfried erejét azonban megbénította a patriarcha vetélykedése, ki a szent városban a világi hatalmat is magának követelte, továbbá a keresztesek hazamenetele az ascaloni csata után. Midőn Tankréd is eltávozott, hogy a Tiberias tó vidékén önálló uralmat alapítson, Gottfried összesen 200 lovaggal maradt Jeruzsálemben. E csekély haderővel Gottfried nem tehetett többet, mint hogy a Jeruzsálemhez legközelebb eső városokból a török őrségeket kiűzte s a tengerparton romokban heverő Joppét a velenczeiek segítségével felépítette és megerősítette. A monda által annyira felmagasztalt, annyi keresztyén és lovag erénynyel felruházott védelmezője a szent sírnak tényleg igen jelentéktelen fejedelme volt s midőn egy évi uralkodás után 1100-ban elhalt, a jeruzsálemi állam a leggyöngébb volt a keleti keresztyén fejedelemségek között. Gottfried halála után Dagobert patriarcha, miután az egyházi állam felállítása lehetetlennek bizonyult, Boemund antiochiai fejedelem kezére szerette volna a várost játszani. Azonban Boemund már ekkor szeldzsuk fogságban volt s a lotharingiai lovagok által Gottfried haláláról gyorsan értesitett Balduin edessai fejedelem – Edessát unokaöcscsének, az ifjabb Balduinnak engedve át – 200 lovaggal megjelent Jeruzsálemben s bátyja örökségét birtokába vette. (1100. nov.). A normann fejedelmek támogatására többé nem számíthatva, Dagobert patriarcha is kénytelen volt engedni s 1100. decz. 25-én Balduint Betlehemben első jeruzsálemi királylyá koronázta. Balduin volt nemcsak a királyság, hanem a jeruzsálemi állam igazi megalapítója is. A bátyjától örökölt két várost, Jeruzsálemet és Jaffát, valóságos országgá kerekítette ki. Északon ügyes politikával megszerezte a Tankréd által alapított galileai grófságot, a sziriai tengerparton pedig az olasz tengeri hatalmak, Velencze és Genua, által támogatva, egymásután elfoglalta Arzuf, Caesarea (1101), Akkon (1104), Beirut és Sidon (1110) városokat s az egyiptomi khalifa által ellene küldött hadseregek fölött is 1101. és 1102-ben nyilt csatákban fényes diadalokat aratott. Hasonló szerencsével harczolt a mohammedánok ellen utóda, II. Balduin (1118–1131.) is. A velenczeiek segítségével 1124-ben elfoglalta a sziriai tengerpart legfontosabb városát Tyrust s a Jordán forrás vidékének meghódításával létre hozta a szárazföldi összeköttetést a jeruzsálemi királyságtól függő tripoliszi grófsággal s közvetve ily formán az észak-sziriai keresztyén államokkal. Midőn második utóda III. Balduin alatt 1153-ban az egyiptomiak utolsó sziriai birtoka Askalon is a keresztyének kezébe került, a jeruzsálemi királyság elérte legnagyobb kiterjedését. Magában foglalta a régi Phoeniciát és Paleastinának jelentékeny részét.

Egy templomos-lovag szobra.
A XIII. század első felében használt egyenruhában. Síremlék. Állítólag a William Longspee-é, Salisbury earljének fiáé, a Salisbury kathedraléban. William Longspee 1250-ben esett el a szent földön.

A templariusok házi viselete.

A János-lovagrend régebbi viselete.

A keresztesek által keleten alapított négy állam mindenike, a nyugatról átültetett hűbéri szellem következményeképen, önálló ország volt. Az antiochiai, tripolisi és edessai fejedelmek elismerték olykor-olykor a jeruzsálemi királyt hűbéruroknak, de a jeruzsálemi király felsősége tisztán névleges volt, mely tényleg semmi hatalomgyarapodással nem járt s még azt sem akadályozhatta meg, hogy e fejedelmek egymás ellen háborút ne viseljenek s ezen egymás ellen viselt háboruikban akárhányszor a hitetlenekkel ne szövetkezzenek. A hűbéri szellem hatása keleten ugyanolyan volt, mint nyugaton: mindenik fejedelem csak közvetlen hűbéresei fölött gyakorolt igazi hatalmat s a legritkább eseteket kivéve, veszély idején csak ezekre számíthatott.

Máltai lovag.
Ost Amman fametszete a Cleri totius Romanae ecclesiae… habitus cz. műből.
4. rét. Frankfurt. 1585.

A német lovagrend viselete.

Mind a négy keresztyén állam hűbéri elveken épült fel s szervezetök teljesen megegyezett. A fejedelem csak székvárosát tartotta meg közvetlenül hatalma alatt, országa többi városait, mint hűbéreket kiosztogatta a kíséretéhez tartozó lovagok között. A lakosság javarészét a régi görög lakosság tette, mely keresztyén vallását az iszlám uralma alatt is megtartotta. Csakhogy e keresztyén lakosság a görög egyházhoz tartozott, nem ismerte el a pápa egyházi főségét s a latin hódítás után is megtartotta különállását saját püspökei alatt. A nyugoti lovagok, számszerint elenyésző csekély része a lakosságnak, mély megvetéssel bántak a schismatikus bennszülöttekkel, s mint meghódított, alávetett tömeget megadóztatták s a részvételből az állami hatalomban teljesen kizárták. Ily formán a keresztyén lakosság egymástól élesen megkülönböztetett két részre szakadt, melyek közül az egyiknek, még pedig a sokkal nagyobbnak nem volt semmi érdeke azon államnak fentartásában, mely rá csak kötelezettségeket rótt, de a jogokból teljesen kizárta.

Kivételt csakis a tengerparti városok tettek, hol a lakosság igen tekintélyes része nyugatról bevándorolt kereskedőkből állott. Mint a lovagok csaknem kizárólag francziák voltak, úgy a kereskedők tulnyomóan olaszok, Velenczéből, Genuából és Pisából. A keresztes lovagok – mint már említettük – az olasz tengeri városok segítségével hódították meg a tengerparti városokat s osztozkodtak ezekkel az uralomban is. Mert az olasz lakosságnak egészen külön állása volt, nem volt alávetve a keleti keresztyén fejedelmeknek. Mindenik városban külön negyedben laktak, az anyavárosból kiküldött kormányzó hatósága alatt állottak, s egyéb kisebb kiváltság mellett teljes vámmentességet élveztek. A jeruzsálemi királysághoz tartozó városokban Velencze, az antiochiai és tripoliszi fejedelemségekben főképen Genua uralkodott.

A hűbérek és hűbéresek viszonyát egymáshoz, a fejedelmek és lovagok jogait és kötelességeit, mint nyugaton, úgy e keleti keresztyén államokban is szokáson alapuló törvények szabályozták. Már II. Balduín király a főpapok és lovagok gyüléséből bocsátott ki törvényeket a házasságtörés, lopás és rablás ellen, de a jeruzsálemi királyság nagy törvénykönyvét (Les assis de Jérusalem), melyet alaptalanul a jeruzsálemi királyság kezdetéig vittek fel s Gottfried nevével hoztak kapcsolatba, csak a XII. század közepén Fulko vagy III. Balduin király korában állították össze.

E híres törvénykönyvben teljes képét kapjuk a hűbéri rendszernek, melynek szokáson alapuló törvényeit nyugaton még ekkor nem gyüjtötték össze. Kötelezővé a XIII. század elején lett a jeruzsálemi királyságban s érvényben maradt a cyprusi királyság megszünéséig.

Szerzetes a szent sír lovagjainak rendjéből.

Keresztes lovag.
II. Jakab Constitutióinak egyik képe, 1295-ből.
A könyv a brüsseli Burgogne-könyvtárban van.

Megbecsülhetlen szolgálatot tettek keleten a keresztyénség ügyének az egyházi lovagrendek, melyeknek keletkezése kapcsolatos az első keresztes hadjárat óta roppant lendületet vett zarándoklással. Azon hirre, hogy Jeruzsálem a hitetlenek uralma alól felszabadult, ezren meg ezren siettek Európa minden országából keletre, hogy imáikat a leghathatósabb helyen, az Üdvözítő sírjánál végezzék el. A békés zarándokok, kik nem küzdeni, hanem imádkozni mentek, rendszerint a tengeri útat választották s Joppéban kötöttek ki. De mindaddig, míg a palesztinai városok nagy része a muzulmanok kezében volt, a Joppéból Jeruzsálembe vezető útat a szanaszét csatangoló szaraczén lovasok és rablók szerfölött bizonytalanná tették. A minduntalan felhangzó panaszok azon gondolatot keltették fel két franczia lovagban, Payens Hugóban és St. Omer Gottfriedban, hogy a zarándokok védelmezésére egy vallásos és hadi czélokat követő társulatot alapítsanak. (1118.). Tervüknek megnyertek még hét lovagot s 1123-ban megalakították a rendet, melynek tagjai a közönséges szerzetes fogadalmakon kívül kötelezték magokat, hogy a zarándokokat a Jeruzsálembe vezető úton a hitetlenek ellen védelmezik. Első főnöküknek Payens Hugót választották. Költségeiket egyelőre Balduin király födözte, ki számukra palotájának egy részét átengedte, nem messze azon helytől, hol egykor Salamon temploma állott. Innen vették fel a lovagok a templarius vagy templomos nevet. (Templarii, milites Templi). Az 1128-iki troyesi zsinaton Payens Hugó rendjét a nyugoti keresztyén világ pártfogásába ajánlotta s mivel a korszellem a rend által képviselt harczias és egyszersmind vallásos iránynak rendkívül kedvezett, szavai termékeny talajra hullottak. Szent Bernát, ki a rendet hatalmas pártfogásába vette, maga készített a rend számára szabályokat. Francziaország, Anglia és Olaszország legkiválóbb családjainak ivadékai léptek be az új rendbe, királyok és fejedelmek roppant birtokokkal ruházták fel a lovagokat. A rend tagjai voltak első sorban a lovagok, kik egyedül viselték a rend ruháját, a fehér köpenyt a vörös kereszttel; másod sorban a papi szolgálatot teljesítő testvérek és harmad sorban a szolgák. A rend főnöke a templomosok mesterének czímét kapta (magister Templariorum).

A szent sír kanonokjainak pecsétje.

A Jánosvitézek pecsétje.

A templomosok pecsétje.

Korábban keletkezett, de lovagrenddé csak a templomos lovagok által elért nagy sikerek hatása alatt alakult át: a János lovagrend. Alapját még 1077-ben vetette meg egy Móricz nevű gazdag amalfii kereskedő az által, hogy Jeruzsálemben egy zárdát és a beteg zarándokok számára; a Szent-Jánosról elnevezett kórházat alapította. Jeruzsálem visszafoglalása után több franczia lovag beállott a kórházba betegápolónak s a provencei származásu Gerard vezetése alatt a Szent-János kórház oly áldásos működést fejtett ki, hogy Bouilloni Gottfried és II. Paschalis pápa ajánlatára a keresztyénség minden részéből gazdag ajándékok özönlöttek részére. Gerard utódja, Dupuis Rajmond a betegápoló lovagokat szerzetes rendben egyesítette (1118) s utóbb a templomosok példájára a három szerzetesi fogadalomhoz hozzácsatolta a negyediket: a küzdelmet a hitetlenek ellen. A rend világi tagjai, a lovagok, fekete köpenyt viseltek fehér kereszttel s egészen alárendelt helyzetben voltak velök szemben a rend papi tagjai és a szolgálatot tevő testvérek. Ezután csak nemes származásu egyéneket vettek fel a rend lovagjai közé. Mint a templomosok, úgy a János lovagok is a keresztyén fejedelmek bőkezü ajándékaiból gyorsan meggazdagodtak s alig volt Európának országa, melyben nem lettek volna nagy uradalmaik. Keleten minden keresztyén fejedelemségben voltak keményen megerősített váraik. Leghíresebb volt ezek között az 1186-ban épített Markab, melynek őrsége 1000 emberből állott s állandóan öt évre elégséges élelmiszerrel volt ellátva.

E két lovagrend mintájára alakult sokkal későbben, a XII. század végén, a harmadik nagy lovagrend: a német lovagrend. Mind a templomos, mind a János lovagrend – bár tagjaik között angolokat és olaszokat is találunk – franczia jellegű intézmény volt; de mióta a második keresztes hadjárat után a németek is nagy számmal kezdettek részt venni a szent földi vállalatokban és zarándoklásokban, mindinkább érezhetőbbé vált egy hasonló czélokat követő német intézmény szükségessége. Igaz ugyan, hogy volt Jeruzsálemben egy a János lovagok vezetése alatt álló kórház német zarándokok számára, de Jeruzsálemmel együtt ez is elveszett s midőn a keresztesek 1189-ben Akkont ostromolták, a beteg német zarándokokat egy zátonyra jutott hajóban kellett elhelyezni. Nem sokkal utóbb 1197-ben felállították a német fejedelmek adományából a német kórházat s megalakult a János lovagok mintájára a német (Mária) lovagrend, melynek tagjai a betegek ápolására és a harczra a hitetlenek ellen egyiránt kötelezték magukat. A rend lovag tagjai fehér köpenyt viseltek fekete kereszttel. II. Frigyes császár pártfogása alatt birtokot szereztek a szent földön s egy erősséget is építettek, de nagy történelmi jelentőségre nem keleten, hanem a szent föld elvesztése után nyugaton, a pogány poroszok ellen vívott küzdelmeikben emelkedtek.