VII. FEJEZET.
Angolország megalakulása.

Ugyanakkor, midőn a Karoling birodalom romjain Nyugot-Európa nagy nemzetei külön államokká kezdettek tömörülni, kezdődik a Nagy-Brittaniában letelepedett angol-szász nemzet egységes állami élete is. A két kis királyság közül előbb az északi Northumberland, majd a középső Mercia s végül a IX. században a sziget déli részén legkedvezőbb földrajzi fekvéssel dicsekvő Wessex nyerte el a hegemoniát. Ekbert, Wessex királya – ki egyideig hazájából száműzetve Nagy Károly udvarában tartózkodott, – a nagy császár segítségével visszatérve az angol földre, egymásután legyőzte s felsőségének elismerésére kényszerítette a többi angol-szász királyokat. Midőn 836-ban elhalt, Wessex hegemoniája meg volt alapítva s csak idő kérdésének látszott a hét részre oszlott angol-szász nemzet teljes politikai egyesülése. E kedvező fejlődést megakasztotta s Anglia történetének új irányt adott a népvándorlás utolsó nagy északi hullámának, a normannoknak vagy dánoknak megjelenése Nagy-Brittania partjain.

A normannok megostromolnak egy várost.
Miniature egy angolszász kéziratból, a IX. századból.

A normannok, a nagy germán népcsaládnak legészakibb ága, Jütland félszigeten, a dán szigeteken és a skandináviai félszigeten laktak s még a IX. században is megőrizték régi pogány vallásukat s kezdetleges politikai és társadalmi szervezetüket. Még e korban is oly formán éltek, mint Caesar vagy Tacitus germánjai. Vidékenként egy-egy tekintélyesebb családból származó főnök (iarl) vezetése alatt csoportosultak s bár voltak királyaik is, a legfőbb politikai hatalmat a szabad emberek gyülekezete gyakorolta. Hazájuk jellemző földrajzi sajátosságai a mély fjordok által szaggatott partok és szigetek, kitünő tengerészekké, a tengerész élet kalandvágyó, megedzett vitéz emberekké nevelték őket. A XI. század kezdetével mind nagyobb tömegekben kezdettek kivándorolni, részint azért, mert szegény földjük képtelen volt nagyobb tömeget eltartani, részint azért, mert hazai törvényeik az ifjabb fiutestvéreket az örökösödésből kizárták, részint azért, hogy a mind erősebbé váló királyi hatalom alul szabaduljanak. Könnyű hajóikon bámulatos utakat tettek meg. Némelykor mint kereskedők, a legtöbb esetben mint elszánt tengeri rablók felkeresték a keleti és északi tenger partvidékeit s egy-egy «tengeri király», wiking, vezérlete alatt nagyobb tömegekbe összeverődve 200, 300, sőt egypár esetben 3000 hajóval is meglepték és kirabolták a gazdag partvidékeket s a további rabló hadjáratokra alkalmasaknak látszó pontokat megerősítve, állandóan megszállották. Oroszország, Németország, Nagy-Brittania, Irország, Francziaország és Spanyolország partvidékei egyformán rettegtek e majd varégoknak, majd dánoknak, majd ismét normannoknak nevezett kalózoktól, kik mint a pogány, barbár népek általában, különös előszeretettel a templomokat és kolostorokat rabolták ki és égették fel. De a partoktól távolabb eső vidékek sem voltak tőlük biztonságban. Könnyű hajóikkal mélyen feleveztek a folyamokon: a Rajnán Kölnig, a Szajnán Párisig, a Loireon Orleansig, a Garonne-on Toulouseig, sőt akárhányszor sajkáikat lovakra rakva átkeltek a vízválasztókon, meglepve és elpusztítva mélyen a szárazföld belsejében tengerektől és folyóktól távol eső területeket. Pusztításaik nagy mértékben elősegítették a Karoling birodalom felbomlását s feltartották az angol-szász nemzet állami egyesülését is. Angliában a benyomuló dánok a tűzhelyeiket védelmező angol-szászokban nyelvre és származásra nézve testvérnépre bukkantak és a küzdelem közöttük a testvérháborúk iszonyatos jellegét öltötte fel. De épen ezen okból, mihelyt a dán küzdelmek vihara elvonult, minden meglepő gyorsasággal visszatért a régi kerékvágásba. Bármily rettenetesek voltak a dánok pusztításai, Anglia megmaradt Angliának, a nép és az intézmények ugyanazok maradtak, mint azelőtt. A betelepedett dánok gyorsan és teljesen összeolvadtak a rokon angol-szászokkal s a keresztyén vallás is minden nagyobb erőfeszítés nélkül győzedelmeskedett Odin vallásán.

A normannok ostromolnak egy várost.
Miniature egy angolszász kéziratban, a IX. századból.

Normann harczosok.
Angolszász miniature után.

Már Ekbertnek kellett küzdeni az angol partokat is felkereső kalózcsapatok ellen, de a nagyobb tömegek támadása csak Ekbert halála után vette kezdetét. Ekbert fia és utóda Ethelwolf (836–857) Ockleynél (Surreyben) fényes győzelmet aratott a vad ellenség fölött, azt azonban nem akadályozhatta meg, hogy a dánok Sheppey szigeten állandóan megtelepedjenek. Ugyanekkor más normann vagy dán csapatok Irország nyugoti partvidékét, Ferró szigetet, a Hebridákat, Orcadokat és Shetland szigetcsoportját szállották meg. E sikerek újabb csapatokat vonzottak Anglia felé, hol Ethelwolf halála után az ország felosztása Ethelwolf három fia között az angol-szászok ellentállását tetemesen megbénította. 866-ban Ethelred bátyjainak halála után névleg egyesítette ismét az országot, tényleg azonban egyes részek a régi királyok utódai alatt megtartották önállóságukat. Ilyformán a minden oldalról egyszerre támadó dánokkal szemben a védekezés egészen helyivé vált. Mindenik tartomány csak magára gondolt s a tengeren uralkodó dánok a főcsapást a Wessexszel leglazábban összetartozó Northumbeland ellen intézték. 866-ban oly számmal jelentek meg, mint soha azelőtt; nyolcz király és húsz jarl (gróf) vezetése alatt. A York mellett vívott egyetlen ütközettel urai lettek a tartománynak, 868-ban Merciába is benyomultak s pusztító dühök első sorban mindenütt a templomok ellen irányult. A lindisfarnei, lindsey-i és hexhami püspökségek elenyésztek; a crowlandi, peterboroughi híres apátságok romba dőltek; Beda és Alcuin hazája pogányságba és barbárságba sülyedt. A győzelmi hírek hallatára újabb csapatok érkeztek Skandináviából s 871-ben a dánok már Wessex ellen kezdették meg a támadást. A Themse mellett Readingnél Ethelred még egyszer győzelmet aratott, de a dánok kevéssel utóbb még nagyobb erővel támadtak s Mertonnál összezuzták az angol-szászokat. Ethelred sebeiben meghalt s a dán invasiótól elborított Angolország koronája Ethelwolf legfiatalabb, még egyetlen életben levő fiára, Alfrédre szállott.

Egy normann hajó képzeleti helyreállítása.
A bayeuxi szőnyegről.

Ethelwolf aranygyűrűje.

Nagy Alfrédben végre megtalálta az eltiport angol-szász nemzet azt a királyt, kire e viharos időkben szüksége volt. Alfréd személyében a középkor történelmének egyik legvonzóbb alakja tünik fel. Hatalmas alkotások nem jellemzik uralkodását s e tekintetben személye nem is igen hasonlítható össze a történet lángeszű nagy alakjaival. A tér, melyen működött, nagyon is szűkkörű volt, de az az erkölcsi nagyság, mely minden tényéből kisugárzik, a legnemesebb, a legkiválóbb uralkodók sorába emeli. Az első keresztyén király e szónak igazi értelmében, ki mindig «méltóan akart élni», kinek egész élete népe javának volt szentelve, ki mint hazájának felszabadítója s népe anyagi jólétének és szellemi míveltségének előmozdítója, a nagy melléknevet, melylyel az utókor felruházta, egyiránt fényesen kiérdemelte. Uralkodásának harmincz éve (871–901) az angol-szász nemzet történetének legfényesebb korszaka.

Nagy Alfréd egy ékszer-darabja.
Találták 1693-ban Äthelneynél. – Az oxfordi Ashmolean muzeumban.
Valószinüleg kormánypálczájának gombja. Ovalis kristály; hosszanti átmérője 5 cm, vastagsága 11/2 cm. A berakott munka, zöld és sárga színben, valószinüleg a királyt ábrázolja. A hátlapot finom ornamentalis aranylap fedi. A kristály van foglalva, a foglalaton e szavak olvashatók: «Aelfred mec heht gewercan». (Alfréd készíttetett).

Nehéz pillanatban vette át az uralkodást. Csak a Themsétől délre elterülő területet menthette meg; de míg a visszaszorított dánok Merciát elpusztították, s ezt a tartományt is, mint már előbb Northumberlandot és Kelet-Angliát behódoltatták, Alfréd kétségbeesett ellenállásra készült. Egy hevenyében felszerelt angol-szász hajóhad legyőzte a dán hajóhadat s midőn 876-ban a dánok a walesi gallokkal egyesülve ismét előrenyomultak, Alfréd visszaverte őket s Exetert kiragadta kezökből. A dánok megesküdtek, hogy elhagyják Wessexet s visszavonultak Glocesterbe, de alig hogy Alfréd hadseregét elbocsátotta, a hazulról érkezett zsákmányra vágyó friss csapatok által megerősödött dánok 878. telén rabolva és pusztítva az országba törtek. E váratlan támadás egy pillanatra minden ellentállást elfojtott. «Sokan elszaladtak – mondja az angol-szász krónika – a többiek meghódoltak, Alfréd király kivételével, ki csekély kiséretével az erdők és mocsarak közé vonult vissza.» Hónapokon keresztül bujdosott a király, éhséggel és ellenséggel küzdve, mialatt a dánok csekély kivétellel az egész országot behódoltatták. Ez az az időpont, melylyel a hagyomány később annyi előszeretettel foglalkozott s melyben a királynak vonzó alakját annyi szép mondával vette körül. A tavasz kezdetével Alfréd Athelney-ben erősséget épített s innen figyelemmel kisérte az ellenség minden mozdulatát. Maga köré gyűjtötte az angolszászokat, majd az Edington mellett vívott nagy ütközetben legyőzte a dánokat s negyvennégy napi ostrom után megerősített táborukat is elfoglalta. Guthrum dán király felvette a keresztyénséget s megesküdött, hogy népével együtt Kelet-Angliában békében fog élni.

Ez a wedmorei béke, (878), mely Angliát egy északi dán és egy déli angol-szász részre osztotta. Alfréd csak a wessexi királyság, London és környéke fölött uralkodott. A régi kis királyságok közül Kent és Sussex a wedmorei béke után szorosan csatlakoztak Wessexhez, míg Merciának nyugoti, a dánoktól visszahódított részeit Alfréd mint határgrófságot az északi támadások visszaverésére leányának Ethelflednek vitéz férjére, Ethelredre ruházta. Meciának nagyobbik keleti fele, Kelet-Anglia és egész Northumberland Danelagh név alatt dán területet képeztek.

A béke helyreállítása után Alfréd minden gondját népe jólétének emelésére fordította. Mindent elkövetett, hogy az országot a jövendő veszélyekkel szemben megerősítse és hogy a dán pusztítások nyomait elenyésztesse. A határokon a dánokkal és gallokkal szemben számos új erősséget épített s szervezte a hadsereget az általános hadkötelezettség alapján. E nemzeti hadsereg két részre osztva részben activ szolgálatot teljesített, részben a várak őrségét alkotta, míg az újonnan alkotott hajóhad a partokat védelmezte. A régi angolszász törvényeket összegyűjtötte és kijavította, a király igazságszolgáltató hatalmát az egész országban érvényre emelte. Szigorúan őrködött a belbéke fentartásán: a magánboszú jogát eltörölte s a törvények legcsekélyebb megsértését, mint a király személye ellen elkövetett sértést, szigorúan büntette. Mint egy angol történetíró mondja, jó kormányzatának titka azon rendkívüli erélyességben rejlett, melyet mindenütt és minden alkalommal kifejtett. Mindenekfölött gyakorlati ember volt, szorgalmas és minden dologban a részletekbe behatoló. A kormányzás gondjai mellett arra is talált időt, hogy az idegenekkel és tudósokkal társalogjon, költeményeket tanult, fordításokat végzett, épületterveket készített, sőt útmutatásokat adott ötvöseinek, solymárainak stb. Mindig hordott magával táblácskákat, melyekre feljegyezte mindazt, mi érdeklődését felkeltette. Ideje pontosan be volt osztva s az a szigorú rend, melyet magánéletében pontosan megtartott, jellemzi kormányzását is.

Normannok.
Kisebbített hasonmás a bayeuxi szőnyegről. Sisakokat, pánczélokat, kardokat, csatabárdokat, lánfzsákat, boros hordókat és más holmikat visznek a hajókra.
Az alsó kép a lovagok megérkezését a hajókhoz s a tengeri utat ábrázolja.

Mint egy másik nagy germán fejedelemnek Alfrédnek is hervadhatatlan dicsősége a tudományok szeretete és azon nemes törekvés, hogy népe míveltségét magasabb fokra emelje. Mint egykor Nagy Károly, ő is tudósokkal vette magát körül s a külföldről behívott tudósokat a legmagasabb egyházi méltóságokra emelte. Azt akarta – mondja ő maga – «hogy országában a szabad emberek fiai, kiknek módjuk volt hozzá, kényszeríttessenek mindaddig tanulni, míg az angol írást tökéletesen tudják olvasni; azután pedig azok, kik a tanításnak és az isteni szolgálatnak szentelik életöket, a latin nyelvben kapjanak oktatást.» Ő maga személyesen is fáradozott azon, hogy azon ismereteket, melyeket eddig csak a papság szerezhetett meg, a nép számára is hozzáférhetőkké tegye. Lefordította angol nyelvre Boetiust, Orosiust, s ennek Beda által irt folytatását, saját nemzetének történetét. E műveket nemcsak lefordította, hanem megmagyarázni is igyekezett. E mellett nem feledkezett meg a régi angol-szász dalok és mondák összegyüjtéséről sem s ösztönt adott az «angol krónika» név alatt ismeretes legrégibb angol-szász krónika összeállítására.

Ez áldásos működést még egyszer félbe kellett szakítani a nagy királynak, hogy hazája régi ellenségeivel ismét megmérkőzzék. Egy évtizedig tartott szünet után észak fiainak kivándorlása újra kezdetét vette s a főáramlat Anglia termékeny déli partvidékei felé irányult. Épen e korban, a X. század végén kezdettek megalakulni a skandináv államok, a dán, norvég és svéd királyságok s az erős központi hatalmat tűrni nem akaró skandináv főnökök a tengereken túl igyekeztek új, szabad hazát alapítani. Miután a keleti frank birodalomban Arnulf erős keze a kalózok pusztításainak határt szabott, a normann harczosok nagy tömege 892-ben Hastings nevű főnök vezérlete alatt Anglia ellen fordult. Három évig tartott nehéz küzdelem után Alfréd kiszorította a dánokat, s szövetségeseiket a gall fejedelmeket is békére kényszerítette. Az intézkedések, melyeket országa védelmére a béke éveiben tett, a veszély pillanatában fényesen beváltak s midőn 901-ben meghalt, az angol-szász nemzet méltán siratta benne legnagyobb és legnemesebb uralkodóját.

Angliának Alfréd által megalapított hatalma csaknem egy századig fenmaradt, habár a meg nem szünő dán betörések az országot nem egyszer végső veszedelembe sodorták. N. Alfréd fia és utóda, Eduárd (901–925), sógora Ethelred halála után az angol Merciát Wessexhez csatolta s a dán Merciát is meghódította. Anglia déli partvidékeit új erősségek alapításával biztosította, s megkezdette Angliának északi, a dánok által megszállva tartott részeinek visszahódítását. A skótokkal szövetkezett northumberlandi dánok legyőzése után egész Észak-Anglia elismerte őt «atyjának és urának.» Fia és utódja Äthelstan (925– 940) bevégezte Northumberland meghódítását s a szövetkezett skótokon, dánokon és gallokon Brunauburthnál aratott nagy győzelme után (937) nem nevezte többé magát egyszerüen az angol-szászok királyának, mint elődei, hanem «egész Británnia uralkodójá»-nak büszke czímét vette fel. Az északi és keleti tartományok meghódítása azonban nem volt állandó. Alighogy Äthelstan meghalt, a dánok által lakott terület, a «Danelagh», újra fellázadt.

E küzdelmekben, melyeket Äthelstan közvetlen utódai, Edmond (941–946) és Edred (946–955) az angol földön lakó dánok leigázására szerencsés eredménynyel folytattak, lép előtérbe azon angol főpap alakja, ki a X. század második felében négy király alatt az angol-szász királyság ügyeit vezette.

Szent Dunstan, az első nagy angol egyházi államférfiú, a Lanfrancok, Wolseyk és Laudok elődje, mint az angol-szász egyház reformatora és mint az angol-szász királyság szervezője, e korban határozottan Angliának első embere. Előkelo családból – állítólag királyi vérből – származott. Glastonbury-ben született s az ir szerzetesek által itt alapított kolostorban tanult. Az egyházi és világi tudományokban szerzett nagy jártassága mellett kitünt mint festő, mint könyvíró, mint ötvös és mindenekfölött mint zenész. Kortársai Dávidhoz hasonlították s midőn nagybátyja, Adhelm canterbury-i érsek, Äthelstan királynak bemutatta, a király annyira megkedvelte, hogy udvaránál tartotta. «Itt akár felemelkedett, hogy Istenhez imádkozzék, akár leült, hogy az emberek ügyét itélje, bölcsen és óvatosan viselkedett. Ha látta, hogy az állam ügyei a királyt kifárasztották, cytherán, czimbalmon vagy bármi más hangszeren játszott és felvidította a király és a nagyok szivét.» Azonban a király kegye irigységgel töltötte el az udvaronczokat, s Dunstan kénytelen volt, hogy ellenségei elől meneküljön, a királyi udvart elhagyni. Szerzetes lett s teljesen egyházi hivatásának és a tanításnak élt, midőn Äthelstan halála után Edmond király ismét az udvarba vonta, glastonbury-i apáttá nevezte ki s első tanácsosává választotta.

Ez időben kezdte meg Dunstan egyházi reformatori muködését. Nagy Alfréd nemes fáradozásai az angol-szász nemzet miveltségének emelésére nem termettek gyümölcsöt. A dánok ellen vívott folytonos küzdelmek közepett senki sem gondolt arra, hogy a nagy király által megkezdett művet folytassa s a nemzeti míveltség hordozója, a papság, rendetlenségbe és tudatlanságba sülyedt. A szerzetesség intézménye teljes bomlásban volt. A szerzetesek minden szabály és fegyelem nélkül éltek s nem egy gazdag apátságban a szerzetesek helyét házas világi papok foglalták el. E baj a X. században egész Nyugat-Európában általános volt s megszüntetésén Francziaországban a clunyiek épen ezen időben nagy erélylyel fáradoztak. Dunstan felkarolta a clunyiek törekvését. A vezetése alatt álló kolostorba bevitte a clunyiek szigoru szabályait, s az általa adott példa szerint számos új apátság keletkezett s a régiek is lassanként átalakultak. A világi papok helyét ismét a szerzetesek foglalták el s a reformált kolostorok itt is, mint egyebütt, a szigoru szerzetesi élet, egyuttal a tudomány, a míveltség gyúpontjai lettek.

Mint államférfiú Dunstan egész Anglia békés egyesítését tűzte ki kormányzata feladatául. Kilépett azon szűk körből, melyben az eddigi angol királyok mozogtak; politikája nem a hegemóniát viselő Wessex, hanem egész Angolország érdekeit tartotta szem előtt. Még mindig erős volt a tartományi szellem, s kiválóan éles az ellentét a dán elemmel erősen vegyült északi és a tisztán angol-szász déli tartományok között. Ez ellentétet igyekezett Dunstan kiegyenlíteni s az a szemrehányás, mit ellenfelei ellene emeltek, hogy kedvezett a dánoknak és nagyon szerette az idegeneket, államférfiúi bölcseségének legszebb dicsérete. Nem akarta, hogy a többi tartományok lakói magokat Wessex alattvalóinak érezzék s nem habozott az északi tartományokban a régi, jóknak bizonyult dán intézményeket és törvényeket továbbra is fentartani. Azonban ez Wessexben ellenhatást keltett fel. Midőn 955-ben Edred király elhalt, az angol-szász urak, kik a hubéres királyságokat zsákmánynak tekintették, a hatalmat kezükbe ragadták s a befolyásuk alatt álló Edwig király Dunstant elűzte udvarából. A következmény Anglia egységének felbomlása lett. Northumberland és Mercia elszakadtak Wessextől s Edwig öcscsét, Edgart emelték a trónra, ki a merciai nagy tanács (witenagemot) ajánlatára nem késett Dunstant visszahívni. Midőn 959-ben Edwig elhalt, Wessex is elismerte Edgart királynak s Dunstan canterbury-i érsekké neveztetve ki, a legfőbb egyházi és világi hatalmat kezeiben egyesítette. Edgar királylyal teljes egyetértésben zavartalanul folytatta a megjelölt irányban egyházreformatori és államférfiúi muködését. Az angol-szász királyság soha sem volt erősebb. Hatalmas hajóhad őrködött a partok biztonsága fölött s hódolatra kényszerítette az irországi dánokat is. A monda, mely elbeszéli, hogy Edgar sajkáját nyolcz hubéres király hajtotta mint evezős, lényegében igazat mond; az angol-szász királyságot e kor a hatalom tetőpontján tünteti fel.

De e nagyhatalmi kifejlődést nyomban hanyatlás, majd bukás követte. A dán betörések és letelepedések, mint már megjegyeztük, nem változtatták meg Anglia néprajzi viszonyait, sőt a régi angolszász intézményeket is érintetlenül hagyták, de oly mélyreható társadalmi változásokat idéztek elő, melyek hatása alatt a régi angolszász alkotmány lassanként átalakult. A régi demokratia helyébe a legtökéletesebb oligarchia lépett. A szabad paraszt osztály, melyen a régi angol-szász királyság ereje nyugodott, lassanként elenyészett. A dán pusztítások, a háború örökös veszélyei arra kényszerítették a szabad parasztokat, hogy magukat és birtokukat valamely hatalmasabb birtokos (thegne vagy thane, hlaford vagy lord) védelme alá helyezzék. A föld, melyet eddig szabadon birtak, hűbérré változott, melyért az úrnak engedelmességgel és szolgálattal tartoztak. A szabad parasztok jobbágyokká lettek s szabadságukkal együtt természetesen elveszítették befolyásukat is az állam ügyeinek intézésére. Hatalmasan elősegítette ez utóbbi változást a királyság megnagyobbodása, régi kis királyságok megszunése és az összes angol-szász királyságok egyesülése. Régen, ősgermán szokás szerint, minden szabad ember tagja volt községe, grófsága, vagy királysága törvényhozó gyűlésének. Az előkelők előzetesen megbeszélték az ügyeket, de a döntés mindenben a szabad emberek összeségétől függött. A nagy gyülekezet (witenagemot), melyben jog szerint minden szabad ember részt vehetett, választotta a királyt, gyakorolta a legfelső igazságszolgáltatást, hozta a törvényeket, határozott a béke és háború fölött. A mint azonban a királyság nagyobbodott, a közönséges szabad emberek a dolgok természetes rendje szerint mindinkább kimaradtak a nagy tanácsból s befolyásuk – jóllehet a községi és grófsági gyűlésekben, kisebb mértékben ugyan mint ezelőtt, még mindig érvényesült – a királyság nagy tanácskozásaiban teljesen elenyészett. A witenagemot, az összes szabad emberek gyülekezete, a nagybirtokos nemesek és főpapok gyülekezetévé, a régi demokratikus alkotmány pedig oligarchikus alkotmánynyá változott át.

Edgar király.
Egy X. századi angolszász kéziratból. A királynak a winchesteri püspökség számára tett adománya emlékére. A British Museumban, Londonban.

Edgar király halálával sírba szállt az angol-szász királyság nagysága is. Két fia közül Eduárd követte (975–78) s Dunstan egyideig még sikerrel küzdött számos ellenségei ellen, de midőn Eduárdot mostoha anyja által felbérelt gyilkosok megölték, a wessexi urak befolyása kerekedett felül. A trónt Eduárd mostoha testvére, II. Ethelred foglalta el (978–1016), Dunstan pedig visszatért Canterburybe, hol még tíz esztendeig élt, idejét tanulmányai és az egyház kormányzása között osztva meg. Vele együtt elbukott a nemzet egyesítését czélzó politika is; a tartományi ellentétek újra előtérbe léptek.

Az angolszászok között kitört egyenetlenség új támadásokra bátorította fel a dánokat. Mercia és Northumberland tétlenül nézték, mint pusztítja az ellenség a nyugoti tartományokat s midőn a király az árulóknak tekintett merciai grófok ellen támadt, Mercia Elfrik vezetése alatt a dánokhoz csatlakozott. Ethelred, ki már csak Wessex és Kent fölött uralkodott, kénytelen volt pénzen vásárolni meg a békét s megengedte, hogy a dánok országában békésen letelepedjenek. 991-ben tűnik fel a béke megvásárlására kivetett adó az u. n. danegeld. Eredménye ennek sem volt; a pénz mind újabb és újabb csapatokat vont Skandinaviából Angliába s öt éven keresztül a dánok egész dühe Wessex ellen fordult. Ethelred ujra pénzen vásárolta meg a békét s megigérte, hogy Wessexbe letelepedni akaró dánokat ellátja pénzzel és élelmiszerekkel. De már ekkor az angolszászok árulásra gondoltak. A király titkos parancsára a közéjük letelepedett, elszéledt dánokat legyilkolták (1002. nov. 13.). E gyilkosság bosszúra hívta fel Svén dán királyt, kinek huga Gunhild egész családjával az áldozatok között volt. Megesküdött, hogy Ethelred trónját felforgatja s négy éven keresztűl tűzzel-vassal pusztította Wessexet (1003–1007). Nagy pénzösszeg árán végre visszavonult, de csak azért, hogy a döntő támadásra előkészüljön. Midőn 1013-ban újra megjelent Angliában s Northumberland és Mercia is hozzácsatlakoztak, eldőlt az angolszász királyság sorsa. Rövid küzdelem után a városok, köztük legutoljára London, meghódoltak s Ethelred sógorához, Vilmos normandiai herczeghez menekült.

Svén hirtelen halála néhány héttel a hódítás befejezése után (1014) még egyszer reményt nyujtott az angolszászoknak a dán iga lerázására. Visszahívták Ethelredet és Svén fiát, Knudot vagy Kanutot kiszorították az országból. De a nagytehetségű fiatal dán király, mihelyt Skandináviában atyai örökségét öcscsével Haralddal megosztotta, ismét visszatért. Mercia és Northumberland nagyjai azonnal királyukká kiáltották ki s Ethelred halála után (1016) Wessex egy része is hozzá pártolt. Ethelred vitéz fia, Edmond, tovább folytatta a küzdelmet a túlnyomó dán hatalom ellen; de midőn kevéssel utóbb orgyilkosság áldozatául esett, egész Angolország elismerte Kanutot királynak. Edmond számuzött fiai Szt. István magyar király udvarában találtak menhelyet.

A kétszáz éves küzdelem véget ért; Angolország a dán hódító lábainál hevert. De Kanut nem mint hódító, hanem mint angol király akart uralkodni. E barbár fejedelem, ki a pogány hitben növekedett fel, felismerte, hogy a jövő a keresztyénségé s míg Skandináviában a keresztyén hit és míveltség terjesztésén fáradozott, Angolországban, mint az egyház védelmezője, a legbuzgóbb angolszász királyok nyomába lépett. Elfogadta az angol szenteket, az apátságokat gazdag adományokban részesítette, védelmezte az angol püspököket a szent-szék túlkapásai ellen, az assandumi csatatéren, hol Edmond királyt legyőzte, templomot emelt s 1027-ben Rómába zarándokolt. Politikai tekintetben is a legjobb angol királyok példáját követte. Felújította Edgar király törvényét, Dunstan politikáját, mely nem ismert különbséget dán és angol, hódító és meghódított között. Nem változtatott semmit a régi angol kormányzati rendszeren. A régi tartományi különbségnek megfelelően négy nagy grófságra osztotta az országot (Mercia, Northumberland, Wessex és Kelet-Anglia) s az által, hogy mindeniknek élére dán vagy angol helytartót nevezett ki, kedvezett a tartományokban még mindig erős partikularis szellemnek, de a helytartókat a koronához füző kötelékek megszorításával gondoskodott arról is, hogy e tartományi elkülönzöttség szelleme az ország egységét ne veszélyeztesse. Uralkodásának legfőbb jótéteménye volt az oly rég nélkülözött béke, melyet kül- és belellenséggel szemben erélyesen fenn tudott tartani s az a pártatlan igazságosság, melylyel a régi ellentéteket dán és angol alattvalói között elsimítani törekedett. Nem üres szóvirág, hanem tettek által bebizonyított kormányzati elv volt az, miről alattvalóinak Rómából a következő sorokat irta: «Fogadalmat tettem, hogy minden dologban az egyenes utat követem, hogy méltányosan és kegyesen kormányozom királyságaimat és alattvalóimat és hogy mindenkinek részrehajlatlan igazságot szolgáltatok. Ha eddig hanyagság vagy ifjukori szenvedély jogaim túllépésére ragadott, kész vagyok Isten segítségével hibáimat beismerni és jóvá tenni. Egy királyi tisztviselő se merjen a király iránti félelemből vagy kedvezésből valaki iránt igazságtalanságot elnézni vagy gyakorolni szegény vagy gazdag iránt, ha csak valami súlyt helyez az én barátságomra és saját jólétére. »

Külügyi tekintetben uralkodása bár szintén békés volt, fényes eredményekkel dicsekedhetett. Nem alaptalanul hasonlították össze Nagy Károlylyal. Európa északi tartományait egy nagy birodalomban kormánypálczája alatt egyesítette. 1018-ban öcscse Harald halála után örökölte Dániát; 1028-ban meghódította Norvégiát s ugyanakkor Svédország is elismerte fennhatóságát. 1031-ben a skótokat győzte le és II. Malkolm királyt arra kényszerítette, hogy hubérese legyen. II. Konrád német király visszaadta neki mint dán királynak az Eidertől északra fekvő tartományokat. Rudolf burgundi király megigérte, hogy oltalmába veszi az országán keresztül Rómába utazó angol zarándokokat és kereskedőket s végre felujította a régi szövetséget Normandiával, nőül vevén Emmát, Ethelred özvegyét, Rikhárd normandiai herczeg leányát.

E nagy birodalom kevéssel élte túl alapítója halálát. Kanut halála után (1035) két fia: Hardikanut, ki Dánia trónját ellenmondás nélkül elfoglalta, és Harold versenyeztek az angol koronáért s mindkettőnek akadtak párthivei, míg a régi királyi családra, Ethelred és Edmond fiaira, senki sem gondolt. Az oxfordi békében a testvérek megosztoztak Anglia birtokán. Harold a Themsétől északra eső részeket kapta, de midőn kevéssel utóbb 1040-ben elhalt Hardikanut, még egyszer egyesítette Anglia és Dánia koronáit. De Nagy Kanut korának szép napjai többé nem tértek vissza. E két dán király kegyetlen, vad uralma rögtön Nagy Kanut békés igazságos kormánya után teljesen népszerűtlenné tette az idegen uralmat, felújította az angolok régi százados gyűlöletét a dánok iránt. Hardikanut súlyos dánadót vetett ki s midőn Worcester lakosai a dán zsoldosok (housecarls) zsarolásai miatt fellázadtak, a várost felégettette s az egész grófságot zsákmányra bocsátotta. «Soha véresebb esemény nem történt a dánok megérkezése óta», mondja egy e korból fennmaradt angolszász költemény. Midőn 1042-ben hirtelen meghalt, a gyülöltté vált dán uralom önmagától megbukott. A trónt az angolszász urak meghivására a régi uralkodóház ivadéka Ethelred fia, hitvalló Eduárd foglalta el.

Hitvalló Eduárd (1042–1066) száműzetésben Normandiában nevelkedett fel s midőn ősei trónjára visszatért, idegennek érezte magát a francziaországi miveltségi viszonyokkal összehasonlítva barbár angolszászok között. A legenda bő áradozással beszél ez utolsó angolszász király jámbor egyszerüségéről, derült szelídségéről és erkölcsi tisztaságáról s felruházta a «hitvalló» jelzővel, de e jámbor, kolostorba illő erények nem tették képessé Eduárdot, hogy harczias alattvalói fölött uralkodjék. Míg ő udvarát ifjukori barátjaival, a normannokkal töltötte meg, a hatalom egynéhány angol helytartó (ealdormen) kezébe ment át, kik között bátorság, ügyesség és nagyravágyás által Godwin, Wessex helytartója tünt ki. A király környezetét tevő normann papokkal és urakkal szemben Godwin volt a nemzeti, angolszász ellenzék képviselője s bár durvasága és leplezetlen hatalomvágya miatt egyidőre az angolszászoktól is elhagyatva 1051-ben száműzetésbe kellett mennie, kierőszakolta visszatérését s még nagyobb hatalomra emelkedett, mint azelőtt. Midőn 1052-ben elhalt, fia Harold lépett örökébe s tizenhét éven keresztül nem Eduárd, hanem ő volt Anglia igazi uralkodója, bár szelidebb formákban, ő is, mint atyja, Eduárd örökségének megszerzésére tört s hogy a hatalmat a döntő pillanatban kezében tartsa, a nagy helytartóságokat családja tagjai között osztotta ki. Az ország háromnegyedrésze közvetlenül vagy közvetve rendelkezése alatt állott s el kell ismerni, hogy mint kormányzó és hadvezér egyiránt méltó volt a hatalomra és arra a népszerüségre, melylyel a normann befolyástól idegenkedő angolszász nemzet személyét körül vette. Állása oly annyira biztosított volt, hogy midőn 1066-ban Eduárd elhalt, a királyi ház utolsó sarjának, Ethelred unokájának, Edgar Ethelingnek mellőzésével a trónt minden nehézség nélkül elfoglalhatta. Mindenki természetesnek találta Angliában, hogy a korona azé legyen, ki mint a nemzeti angolszász érdekek őre és képviselője, a hatalmat már eddig is gyakorolta.

Nem úgy történt Angolország határain kívül. Vilmos normandiai herczeg igényt emelt az angol koronára, tiltakozott Harald trónralépése ellen s oly vihart zúdított Angolországra, melynek következményeit Anglia és Francziaország századokon át megérezték.

Vilmos normandiai herczeg, kit kortársai nagynak, az utókor hódítónak, ellenfelei a fattyúnak neveztek, Róbert normandiai herczegnek és Arlettának, egy falaisei timár leányának fia, erényeiben és hibáiban igazi mintaképe volt a franczia-normann lovagnak. Hatalmas testtel bámulatos physikai erőt, rettenthetetlen bátorságot, fékezhetetlen szenvedélyeket, mindenek fölött kérlelhetetlen boszuvágyat egyesített. Egész élete hosszú küzdelem volt, de vasakarata és erélye minden akadályt legyőzött. Hét éves volt, midőn atyja halála a herczegi székre, az akkori Európa legnyugtalanabb nemességének élére állította. Folytonos belküzdelmek között nevelkedett s midőn húsz éves korában tartománya kormányzását személyesen átvette, az eddig egymás ellen harczoló nemesek fegyvereiket ellene fordították. A val-des-dunes-i (Caen mellett) ütközetben Vilmos leverte a nemességet (1047); igazi ura lett tartományának, melynek területét a franczia királylyal vívott szerencsés harczaiban Maine grófsággal gyarapította.

Eduárd király pecsétje.
Körirata: SIGILLVM EADVVARDI ANGLORVM BASILEI.
A British Museumban lévő lenyomat után.

Nem könnyű megállapítani, minő jogon emelt Vilmos igényeket az angol koronára. Ő maga Hitvalló Eduárdra hivatkozott, ki egy látogatás alkalmával az öröklés jogát neki igérte, és Haraldra, ki egy utazás alkalmával mint hajótörött a franczia partokra vettetett s Vilmos hatalmába kerülvén, hogy szabadságát visszanyerje, egy szent csontokkal teli szekrényre tett esküt, hogy Vilmos jogait az angol koronára támogatni fogja. Mihelyt Eduárd haláláról értesült, felszólította Haraldot, hogy igéretét teljesítse, s midőn hírét vette, hogy Harald a koronát a fejére tétette, megtette az előkészületeket, hogy képzelt vagy valódi jogait fegyverrel érvényesítse. Hatalmas támogatásra talált a szent-széknél, melyet a Clunyből kiindult reformmozgalom már ekkor teljesen meghódított volt s melynek igazi vezetője, Hildebrand, Vilmos győzelmétől Angliában a clunyi eszmék és pápaság tekintélyének diadalát remélte a szent-széktől eltávolodott angol egyház fölött. Hildebrand közvetítésére II. Sándor egész főpapi tekintélyét latba vetette Vilmos érdekében. átokkal sújtotta Haraldot, megáldotta a normandiai herczeg vállalatát s egy szentelt zászlót küldött át neki. A szent-szék és Vilmos felhivására Francziaország minden részéről összegyült a harcz és zsákmányvágyó lovagság a szent háborúra.

Hódító Vilmos pecsétje. Első lapja.
A British Museumban őrzött lenyomat után.

Hódító Vilmos pecsétje. Hátlapja.
A British Museumban őrzött lenyomat után.

Míg Vilmos normandiai hübéresei és a hozzá csatlakozott keresztesek erejét a Somme torkolatánál Saint-Valleryben központosította, Harald fegyverre szólította az angolszász nemzetet. Nemcsak Normandia felől fenyegette trónját a vihar. Egyik testvére, Tostig, Norvégiába menekült s támogatására a norvég partokon nagy hajóhad gyült össze. Hónapokon keresztül őrizték az angolszászok déli és keleti partjaikat a készülőben levő kettős invasió ellen, de mivel a kedvezőtlen szelek a normann hajóhad kiindulását késleltették, a többnyire parasztokból álló angolszász hadsereg türelmét vesztve eloszlott. Csupán a testőrség maradt Harald oldala mellett, midőn a rég készülődő vihar két oldalról, délen és keleten egyszerre lecsapott. Ugyanakkor, midőn Vilmos hajóhada a franczia partokat elhagyta, Harald Hardrada norvég király hajóhada kikötött a yorkshirei partokon. Harald nyomban a norvégek ellen indult, s Stanford Bridge mellett döntő csapást mérve a norvég királyra, sietett vissza a déli partok védelmére. Elkésett. Mire Londonba érkezett, már akkor Vilmos 50,000 emberből álló hadseregével Pevenseynél ellentállás nélkül partra szállott.

Harald a legnagyobb erőfeszítéssel sem volt képes e nagy veszedelemmel szemben országa erejét egyesíteni. Mint egykor a dán invasió idején, az északi tartományok, Mercia és Northumberland, semlegesek maradtak; e tartományok helytartói inkább féltették Haraldtól függetlenségöket, mint a normannoktól hazájuk és nemzetük szabadságát. Tanácsolták Haraldnak, hogy vonuljon vissza Londonig s elpusztítva a Themsétől délre eső vidékeket, éhség által birja az ellenséget visszavonulásra. De Harald nem engedett. Nem akarta elpusztítani azok javait, kik őt királyukká választották s hogy Londont védelmezze, Hastingstől nem messze a senlaci dombon megerősített tábort ütött. Itt történt a döntő ütközet 1066 október 14-én. Palissadok által födve az angolszász gyalogság véresen visszaverte a normann lovagok támadását, de midőn a győzelem reményétől elkapatva, az angolok megerősített táborukat elhagyták, Vilmos, ki e kedvező pillanatra várt, lovasainak ellenállhatlan rohamával áttörte az ellenség sorait s a megerősített tábort elfoglalta. A normannok győzelme teljes volt. Harald és két testvére az angolszász nemesség virágával és a híres dán zsoldosok csapatjaival az utolsó csöpp vérig küzdve, a csatatéren maradtak. Ez egyetlen ütközettel eldőlt az angolszász királyság sorsa.

Harald hűséget esküszik Hódító Vilmosnak.
A bayeuxi szőnyegről; a XI. századból. A bayeuxi dómban.

Míg Vilmos a senlaci ütközet után Canterburyn keresztül lassan előrenyomult, a legyőzött angolszászoknál a legnagyobb zavar uralkodott. Haraldnak és testvéreinek eleste megbénította a nemzeti ellentállást. Edvin és Morker, a leghatalmasabb helytartók, a veszély hallatára Londonba siettek s a királyi család még egyetlen életben levő tagját, Edgar Ethelinget királylyá kiáltották ki, de midőn Vilmos a Themsén átkelve összeköttetésüket tartományaikkal veszélybe hozta, Londonból sietve tartományaikba vonultak vissza. Magára hagyatva, Edgar meghódolt s felajánlotta a koronát Vilmosnak, s miután London is megnyitotta kapuit, a normann hódító az angol koronát 1066 karácsonyán Westminsterben fejére tétette.

Vilmos első intézkedései világosan kimutatták, hogy mint a régi angol királyok örököse kiván uralkodni, de világossá tették azt is, hogy örökösödési jogához minő mélyreható jogi következtetéseket csatolt. Mint Angolország törvényes királya, minden ellenszegülést lázadásnak bélyegzett s kérlelhetlen szigorral és vas következetességgel levonta a lázadás jogi következményeit. Mindenki, ki fegyvert fogott ellene, mint lázadó, jószágainak elvesztésével bünhődött. A senlaci csatában résztvett összes angolszászok, első sorban a Godwin család óriási birtokait elkobozta, azokat pedig, kik nem harczoltak ugyan ellene, de hozzá sem csatlakoztak, pénzbirsággal sújtotta. Fegyvertársait és pedig minden tekintet nélkül arra, hogy normannok vagy angolok voltak, a lázadóktól elvett birtokok, mint királyi hübérek adományozásával jutalmazta. Ez elvhez egész uralkodása alatt hű maradt s gyakorlatára bő alkalma nyilt, mert Angolországot a senlaci csata után kellett még meghódítani. Huszonegy éves uralkodása csaknem szakadatlan küzdelem volt koronájának bel- és külellenségei ellen. Alig hogy eltávozott 1067-ben Angliából Normandiába, kitört az első nagy nemzeti felkelés. A nyugoti városok, élükön Exeterrel, kitűzték a felkelés zászlóját; példájukat követték az Edvin és Morker vezetése alatt állott északi tartományok s midőn végre Sveno dán király is megjelent hajóhadával a Humber torkolatánál, az egész angol nemzet mint egy ember fegyvert fogott a gyülölt normann uralom lerázására. Vilmos szerencséjére ellenségei nem egységes terv szerint működtek s alkalmat nyujtottak neki, hogy egyiket a másik után győzze le. A normannokkal és a hozzá hű angolszászokkal először a nyugoti városokat verte le, azután a dán királyt birta pénzzel visszavonulásra, majd északra fordulva egymásután elfoglalta Nottingham, Leicester, York és Durham városokat. Irtózatos volt az északi grófságok pusztulása. Vilmos számító, hideg kegyetlenséggel a városokat és falvakat felgyújtotta, a lakosságot kardélre hányta, vagy a határon át Skócziába űzte. Hogy a dán hajóhad kikötését lehetetlenné tegye, a partvidéken a vetéseket, az igavonó marhákat, sőt még a földmívelésre szükséges eszközöket is irgalom nélkül megsemmisítette. A York környékén elterülő puszta vidék még ötven év mulva is hirdette a normann hódító kegyetlen bosszúját. II. Malcolm skót király beavatkozása 1071-ben másodszor is felgyújtotta a lázadás lángját, Edwin és Morker újra fegyvert ragadtak s a Wash öböl körül elterülő mocsáros vidéken az ely-i szerzetesek és egy legendaszerű hős, Hereward, vezetése alatt a dán eredetű szabad parasztok felkelése tört ki. Azonban Vilmost szerencséje most sem hagyta el. Az északi felkelés vezérei közül Edwin egy kisebb csatározásban elesett, Morker fogságba került s a minden oldalról bekerített elyi parasztok kétségbeesett ellentállás után kénytelenek voltak meghódolni. Vilmos most egész erejével a skótok ellen fordult. Szerencsés csaták között Skóczia szivéig nyomult előre, midőn Malcolm megalázta magát s békéért könyörgött. Személyesen jelent meg a normann táborban s Vilmos lábaihoz borulva, letette a hűbéresi esküt (1071). Anglia meghódítása be volt fejezve.

Az angolszász nemzet ismételt felkeléseinek következménye gyanánt Angolország politikai és társadalmi szervezete mélyreható változáson ment keresztül. Látszólag Vilmos mitsem változtatott a dolgok régi rendjén, meghagyta a közigazgatás és igazságügy régi szervezetét, kijelentette, hogy Hitvalló Eduárd törvényei szerint akar uralkodni, tényleg azonban Angolország politikai szervezetét egészen átalakította, mit akképen fejezhetünk ki, hogy a hűbériség katonai szervezetét Francziaországból átültette az angol földre. Hogy trónját fenntarthassa, minden pillanatban készen álló nagy hadseregre volt szükséges s ennek fenntartására az eszközt megadta a lázadók jószágainak tömeges elkobzása. A régi angolszász nemesség vagy a harczmezőn lelte halálát, vagy száműzötté lett, a hübéresek közül is igen sokan, mint a felkelések részesei, kénytelenek voltak birtokaik egy részéről lemondani, hogy a többit megtarthassák. Mindezen birtokok a királyra szállottak, ki azokat párthívei között kiosztotta. Hogy mily nagy mérvű volt a birtokelkobzás, mutatja az, hogy Vilmos testvére, Odo, kétszáz kastélyt kapott Kentben s ugyanannyit Anglia többi részeiben. Csaknem ennyit kaptak hadseregének kiválóbb lovagjai a Fitz-Osbern, Montgommery, Mowbray stb. családok ősei. A legutolsó normann harczos is gazdag és hatalmas lett a meghódított országban. A nagybirtokosok birtokaik egy részét kiosztották hűbér gyanánt saját embereik között, de mindnyájan nagy- és kisbirtokosok, akár közvetlenül, akár közvetve nyerték a királytól jószágaikat, a kapott hűbér fejében a király katonái lettek. Mindenki tartozott letenni a hűség-esküt legfőbb hűbérurának a királynak s a hódítás befejezése után körülbelül hatvanezer lovag állott az első felszólításra a király rendelkezésére.

Zománczos rézlemez a XII. század közepéről. Bloisi Henrik winchesteri érseket ábrázolja.
A British Museumban.

E hatalmas haderő a mily alkalmas volt a meghódított ország fékentartására, a hűbéri rendszer természeténél fogva époly nagy mérvben fenyegette a korona hatalmát is. Azonban Vilmos, ki a francziaországi viszonyokat igen jól ismerte, mindent megtett, hogy az általa Angolországba átültetett hűbéri rendszert a koronára lehetőleg ártalmatlanná tegye. Ezért kötelezte nemcsak az elsőrangú, hanem a másodrangú hűbéreseket is hűségesküre a korona iránt, ezért ügyelt arra, hogy a kiosztogatott hűbérek egymástól lehetőleg távol, az országban szétszórva feküdjenek s ezért ragaszkodott a régi angolszász alkotmányhoz, mely a legfőbb birói és közigazgatási hatalmat a korona számára biztosította. A régi nagy grófságokat (Wessex, Mercia, Northumberland) feldarabolta, s bár a grófi méltóságot fenntartotta, ez a leginkább fenyegetett határszéli grófságok kivételével üres czimmé változott. A hatalom minden grófságban a király által kinevezett s minden perczben elmozdítható sheriff kezébe ment át. Végre szigorúan megkövetelte a hübéri kötelezettségek teljesítését. Megbízott emberei bejárták az országot s mindenik grófságban a százados gyűlés tagjaiból választott bizottságot eskü alatt kikérdezték mindenik földnek a természetéről, nagyságáról, lakóinak számáról és állapotáról s azon összegről, melylyel a koronának tartozik. Ezen vallomások gyüjteménye a híres Doomesday book. (Itélet napjának könyve.)

Hódító Vilmos és csatája 1066. okt. 14.
(A bayeuxi dómban őrzött XI. századi szőnyegen.)

Mint a világi, úgy az egyházi társadalom is megérezte a hódító vaskezét. Vilmos egyházi politikája arra irányult, hogy az egyházban támaszt találjon úgy a leigázott angolszászok, mint az általa megteremtett hatalmas világi aristokratiával szemben. A canterburyi érseki széket a clunyi reformok buzgó előharczosa, a beci apát, Lanfranc nyerte el s az összes főpapi székekben az angolszász püspökök és apátok helyébe normannok léptek. Lanfranc vezetése alatt a Dunstan halálával fennakadt reformmozgalom áthatotta az egész angol egyházat. A papok nőtlensége érvényre emelkedett, a káptalanoknál a nős kanonokok helyét szerzetesek foglalták el s a szent-széktől kiküldött legatusok a Rómától eddig idegenkedő angol egyházat a legszorosabb összeköttetésbe hozták a római egyházzal. Vilmos teljes erővel pártolta e reformmozgalmat. «Az apátok és püspökök választásánál – mondja egy kortársa – nem annyira gazdagságukat és hatalmukat, mint inkább bölcseségüket és szentségüket vette tekintetbe.» De bár nagy súlyt helyezett a szent-székkel kötött szövetségére, a korona érdekeit egy perczig sem tévesztette szem elől. Úr akart lenni az angol egyház fölött is s független a pápával szemben is. A püspököket éppúgy hűségesküre kötelezte, mint a világi urakat s eltiltotta, hogy beleegyezése nélkül valamelyik hűbéresét az egyház átokkal sújtsa. Szintúgy beleegyezésétől tette függővé a zsinatok határozatainak és a pápák leveleinek érvényességét. A senlaci ütközet után Rómába küldötte Harald zászlóját, később ismételten gazdag ajándékokat küldött a szent-széknek, de VII. Gergely azon kivánságát, hogy a pápát ismerje el hűbérurának, határozottan visszautasította. «Eddig soha sem akartam hübéri esküt tenni – így irt a pápának – s most sem akarok tenni. Nem igértem azt meg soha s úgy tudom, hogy elődeim sem tettek soha hűbéresküt a szent-széknek.»

A szent Hilda apátság romjai Whitbyben, York grófságban.
Alapította Northumberlandi Oswald király 650 körül; kiépíttették Hódító Vilmos utódjai.