VI. FEJEZET.
Francziaország megalakulása.

Mint Európa középső részében Németország és Olaszország történetét a római császárság visszaállítása I. Ottó által a XIII. század végéig a legszorosabb kapcsolatba hozta, ép oly szoros kapcsolat jött létre a franczia-normann hódítás következményeképen a XI. század közepén Európa két nyugoti országa, Francziaország és Anglia között. Mint a német királyok Olaszország birtoka után, úgy törekednek az angol királyok Francziaország birtokára s e küzdelmek, melyek Francziaország és Anglia politikai történelmének a középkorban mintegy gerinczét alkotják, ép oly mélyreható befolyással voltak a franczia és angol nemzetek politikai és művelődési viszonyainak alakulására, mint a német királyok küzdelmei Olaszországban a német birodalom és Olaszország sorsára. Az angol királyok megtalálták az ő Olaszországukat Francziaországban. Mint a német királyok hatalma Olaszországban, úgy tört össze az angol királyok hatalma Francziaországban s mint a német invasiók az olasz önérzetet, úgy ébresztették fel az angol hódítások a franczia nemzeti öntudatot. De bár nagyjában e hasonló törekvések hasonló eredményeket idéztek elő, mások lévén az adott viszonyok itt és ott, mások lettek a végeredmények is. Míg Németországban a királyi hatalom romjain a nagy hűbérurak fejedelmi hatalma épült fel, addig Angolországban e romokon Európának korra legelső s szervezetében mintaszerűnek nevezhető alkotmánya emelkedett fel s míg Olaszországban a nemzeti küzdelmek friss erőtől duzzadó, de rövid életű városi köztársaságokat teremtettek, addig Francziaországban e nemzeti küzdelmek a királyi hatalom erős kifejlődésére, nemzeti alapokon nyugvó egységes monarchia alakulására vezettek.

Vastag Károly pénzei.
Körirat az elsőn: † DIRIGA RE †; a mezőben a király monogrammja; a hátlapon: DORVCCTA (Dorusta) MO(Moneta). A másodikon: † KAROLVS REX; a hátlapon: S(ancta) COLONIA A.

Midőn 887-ben a triburi gyülésen a keleti frankok, azaz a németek Vastag Károlyt a koronától megfosztották és a keleti frank birodalom trónjára Arnulf karinthiai herczeget emelték, másodszor és ezúttal örökre megszünt a Karoling birodalom egysége. A keleti germán és a nyugati román részek végképen elváltak egymástól, de míg a keleti részekben a Karoling család gyorsan bekövetkezett kihalása után már a X. században a nemzeti alapon nyugvó német királyság keletkezett, addig a nyugoti frank királyságban több mint száz éves küzdelem folyt le, míg a Karoling család helyét a trónon igazán nemzeti, azaz franczia család foglalta el s míg e küzdelmekből a középkori Francziaországnak a Németországétól annyira különböző képe kibontakozhatott.

Két hónappal a triburi gyűlés után, 888 januárban Vastag Károly elhalt s most a nyugoti frank birodalom nagyjai is megkísértették a Karoling birodalom nyugoti részeinek önálló szervezését. A neustriai és burgundi urak, a Karolingok mellőzésével Odót, Páris, Blois és Orléans grófját, emelték trónra. Odo, a Capeting család ősatyja, Róbert gróf fia, minden tekintetben méltónak látszott, hogy a tehetetlen Karolingoktól elvett koronát viselje. A neustriai urak között ő volt a leghatalmasabb, ősei már a IX. század elején leggazdagabb birtokosok voltak a Szajna és Loire között elterülő vidéken s mint atyja Róbert, úgy ő is kitüntette magát a normannok ellen vívott küzdelmekben. Hírnevét Páris egy évig tartott hősies védelmezése a normannok ellen (885–886) alapította meg. Azonban bár a wormsi találkozáson a keleti frank birodalom felsőségének elismerése mellett Arnulf is elismerte királynak, Odo királysága gyönge alapokon nyugodott. Hatalma csak a Loire és Maas folyók közt elterülő vidékre szorítkozott. Lotharingia Arnulfhoz csatlakozott, a Loiretól délre Aquitania herczege, Rainulf, fölvette a királyi czímet s Burgund is a cisjurai és transjurai részekre szakadva, teljesen elvált a nyugati frank királyságtól. A hatalma alá tartozó kis területen Odo nagy erélylyel, de nem nagy eredménynyel fáradozott némileg rendezett viszonyok teremtésén. A normannok ellen szerencsésen harczolt, de törekvése, hogy az urak rovására a királyi hatalmat erősítse, oly visszahatást keltett fel, mely a párisi grófok családját a koronától egy időre megfosztotta.

Együgyü Károly pénze.
Körirata: GRATIA D REX; a mezőben KAROLVS mint monogramm; a hátlapon: DVOS IEM–LLISMT

Bármennyire lesülyedt a Karolingok hatalma, a dynastia-változás nem mehetett végbe átmeneti kisérletek nélkül. Még nem halványultak el teljesen a Karoling-korszak régi dicsőségének emlékei s a főpapság, mely a mindinkább kifejlődő hűbéri rendszer nyomása alatt, a védelmet nyujtó erős központi hatalom hiányát sajnosan érezte, még mindig a Karolingok monarchiájában látta a legbiztosabb támaszt a világi urak erőszakoskodásai ellen. Igy történt, hogy midőn Odo 898-ban elhalt, a Karolingok igényeinek képviselője, Együgyü Károly, minden ellenkezés nélkül elfoglalta a trónt. Odo öcscse és örököse Róbert még csak kisérletet sem tett a korona megszerzésére; megelégedett az első helylyel, melyet neki nagy birtokai a főurak között biztosítottak. A vezető hatalom, a mennyiben ilyenről a méltóságaikat mér örökösökké tett herczegek és grófok teljes önállósága mellett beszélni lehet, ezután is Páris grófjának, Francia herczegség urának kezében maradt. A Laon birtokára szorított Karoling árnyékkirálynak hatalma csak akkor és annyiban érvényesülhetett, a mikor és mennyiben az újabb és újabb adományok által lekötelezett Róbert herczeg őt támogatni jónak találta. Huszonnégy évi szerencsétlen uralkodás után, melynek egyetlen feljegyzésre méltó emléke a Hrolf vagy Rollo által vezetett pogány normannok letelepítése Francziaország északi, róluk elnevezett tartományában, Róbert herczeg elérkezettnek látta az időt, hogy a hatalmat egyenesen a maga kezeibe vegye. 922-ben elűzte Laonból Károlyt s a főurak beleegyezésével a koronát a maga fejére tette. A németek által megsegítve, Károly 923-ban kisérletet tett elvesztett koronája visszaszerzésére, de bár ellenfele Róbert, a Soissons mellett vívott ütközetben elesett, az urak most sem akartak róla hallani s Róbert sógorát, Rudolf burgundi herczeget emelték a trónra. A szerencsétlen Károly mint Herbert vermandoisi gróf foglya végezte be életét 929-ben Peronne várában.

Rudolf tizennégy évi uralkodása szakadatlan küzdelmek sorozata a herczegekkel és grófokkal, királyi hatalmának érvényesítésére. E küzdelmekben megszerezte Róbert fia, Hugó számára Maine grófságot és Picardia egy részét, de míg ő az aquitaniai herczeg ellen hadakozott, hogy királyi czímét Dél-Francziaországban is elismertesse, azalatt a barbár népek támadásai három oldalról pusztították Francziaországot. Északon a normannok, keleten a magyarok zsákmányoltak, míg délen a Fraxinetben befészkelődött arabok lettek Provence ostorai. Az új dynastiához fűzött remények meghiusulása a Karoling-visszahatás érvényesülését idézte elő. Miután Rudolf 936-ban elhalt, a párisi grófok igényeinek örököse, a franczia történetírók által nagynak nevezett Hugó, maga ajánlotta az Angliában számüzetésben élő Lajosnak (Tengerentúli), Együgyü Károly fiának visszahívását és trónra emelését.

IV. vagy Tengerentúli Lajos nem volt hálátlan pártfogója iránt. Ráruházta a Rudolf halála által megüresedett burgundi herczegséget s felruházta a sokat jelentő «dux Francorum» czímmel. A Francia kifejezés alatt e korban a régi Neustriát, azaz a mai Francziaországnak a Loiretól északra elterülő részét értették s így a párisi grófok, kik e területen eddig is első birtokosok voltak, a «dux Francorum» czímmel megnyerték a katonai hatalmat és tekintélyt Észak-Francziaország különböző tartományaiban. A hatalmi viszony olyan volt, mint Martel Károly, vagy Kis-pipin és az árnyék Meroving király között, de Lajos nem elégedett meg az árnyékkirály szerepével. Érezve azt, hogy a királyi méltóság tényleges hatalom nélkül mit sem ér, laoni kis birtokát a vermandoisi grófsággal és a normandiai herczegséggel akarta kikerekíteni. Ez azonban sehogy sem egyezett Francia herczegének terveivel. Fegyvert fogott Lajos ellen, hatalmába kerítette s csak akkor bocsátotta szabadon, midőn Lajos a Karoling birtokok utolsó töredékét, Laon városát is átadta neki. A szerencsétlen Lajos sógorától, I. Ottó német királytól kért segítséget, ki 946-ban Rouenig előre nyomult a nélkül, hogy Hugónak erejét megtörhette volna.

Odáig jutottak a dolgok, hogy az Ottó parancsára Ingelheimban 948-ban összegyült zsinat előtt Nagy Károly sarjadéka a következő nyilatkozatot tette: «Ha valaki azt állítja, hogy szerencsétlenségemet az én hibáim okozták, kész vagyok meghajolni a jelenlévő király és a zsinat itélete előtt, vagy visszautasítani a vádat párbajban Isten itélete által.» Senki sem lépett fel vádló gyanánt; a zsinat kiátkozta Hugó herczeget, de hatalmat a szerencsétlen Karolingnak nem adhatott. Lajos mint árnyékkirály halt meg 954-ben s ellenfelének, Hugó herczegnek kegyelméből fia, Lothár örökölte az üres királyi czímet.

IV. Lajos ezüst pénze.
Körirata: GRATIA DI REX; a mezőben: LVDOVICVS. A hátlapon: PARISI CIVITA.

Két évvel később meghalt Nagy Hugó is és Francia herczegsége fiára, Capet Hugóra szállott. Lothár nem remélve, hogy franczia földön királyi czímének alapot szerezhessen, a Francziaország és Németország között mindig ingadozó Lotharingiára vetette szemét. A franczia főurak, nevezetesen az Aquitania odaadományozása által megnyert Capet Hugó segítségével betört Németországba s Kölnig hatolt előre; mire viszont II. Ottó Francziaországba tört s a Szajna völgyét Párisig iszonyúan elpusztította (980). Lothár nem kapta meg Lotharingiát, sőt az által, hogy e herczegségre igényt emelt, halálos ellenségévé tette a franczia Karolingok eddigi hű szövetségesét, a német királyt. Már ekkor a franczia főpapság is lemondott arról a reményről, hogy a Karolingok monarchiája valaha az egyház támasza lehessen s a Karolingok utolsó és legkitartóbb híve, Adalbert reimsi érsek is elpártolt Lothártól. Most már méltán írhatta Gerbert: «Lothár csak névleg Francziaország királya, az igazi király Hugó.» Midőn 986-ban Lothár s egy évvel később fia, V. Lajos is sírba szállt, nem állott semmi Capet Hugó útjában, hogy a franczia trónra léphessen. A Karolingok helyét egy már tisztán franczia, nemzeti dynastia foglalta el.

Az a Francziaország, melynek egyelőre üres czíme a Karolingokról a Capetingekre szállott, jóval kisebb terület volt, mint a régi Gallia, vagy a mai Francziaország. Északon és nyugaton a tenger, délen a Pyrenéek hegyláncza már ekkor természetes határokat nyújtottak, de a középkori Francziaország keleten nem érte el az Alpok, a Jura és a Vogesek vonalát. A határt ezen irányban a Saône-Rhône és a Meuse (Maas) középső folyása jelölték olyformán, hogy Lotharingia, a burgundi grófság (Franche-Comté), Savoya és a Provencenak a Rhône-tól keletre eső nagyobbik fele a német birodalomhoz vagy az úgynevezett Arelat királysághoz tartoztak. Ellenben északkeleten a flandriai grófság révén a középkori Francziaország az Escaut (Schelde) vonaláig terjedt s magában foglalta a mai Belgiumnak északi, az Escaut és a tenger között elterülő részeit.

Capet Hugó pénze.
Körirata: † GRATIA DI DVX; a mezőben e monogramm: HUGO. A hátlapon PARISI CIVITA.

Bár a X. század végén már e területen Bretagne kivételével román nép lakott, franczia nemzetről e korban még sem lehet beszélni. Az alapot mindenütt a romanizált kelta nép alkotta, de a népvándorlás korában benyomult germán elemek nagyon aránytalanul oszlottak meg a terület különböző részein. Északon a germán elem sokkal erősebb volt, mint délen, keleten ismét erősebb, mint nyugaton s a dolgok természetes rendje szerint a germán és román népelemek ez aránytalan elvegyüléséből mélyreható ellentétek támadtak észak és dél, kelet és nyugot lakói között. Legarányosabb volt a két népelem megoszlása a Szajna és Marne folyók völgyében. Igy történt, hogy a germán és román elem összeolvadása e területen ment végbe leggyorsabban s a Szajna és Loire között elterülő vidék a modern Francziaország központja, a franczia nemzet bölcsője lett. E vidék népe, melynek jellemében az északot déltől, keletet nyugattól elválasztó ellentétek oly gyorsan elsimultak, volt hivatva, hogy a vezető szerepet kezébe véve a franczia nemzet tömörülésére a központot alkossa.

Mert a Karoling birodalomból százados küzdelem után kivált Francziaország még kevesebb egységgel dicsekedhetett, mint a német birodalom. Mint Németország törzsek szerint, úgy oszlott fel Francziaország tartományok szerint, de míg Németországban a törzsi összetartozás érzete a nagyobb megoszlásnak legalább egyelőre elejét vette, addig Francziaországban a nem mindig azonos néprajzi alapon nyugvó tartományi felosztás a további felaprózást nem gátolhatta meg. A X. század folyamán, míg a Karolingok és a Capetingek a koronáért küzködtek, a mind jobban kifejlődőtt hubéri rendszer a tartományok egységét is összetörte s annyi kis állam keletkezett, a hány nagybirtokos, azaz nagy hűbérúr volt. A X. század a nagy hűbérek kifejlődésének kora. Közel két évszázadon át Francziaország mindenik tartománya önálló életet élt s Francziaország politikai történetét nem a királyság vezeti, hanem a nagy hűbérurak vállalatai töltik be. Capet Hugó trónralépése idején a következő nagy tartományokat találjuk:

Páris körül a régi Francia herczegség terült el, a Capetingok családi birtoka, Orleáns, Soissons, Laon és Amiens városokkal. A gyönge Karolingok alatt Páris grófjai a körülmények ügyes felhasználásával családi birtokaikat délen a Loiretól északra a csatornáig terjesztették ki s miután százados küzdelem után a királyi koronát is megszerezték, e földrajzi fekvésénél fogva oly kiváló területről, melyet kezükből soha többé ki nem bocsátottak, hatalmukat egész Francziaországra kiterjesztették.

A királyi birtokká alakult Francia herczegségtől északnyugatra, a Szajna torkolata vidékén alakult a X. század elején a középkori Francziaország egyik világtörténelmi jelentőségu tartománya, Normandia. Alapítója Hrolf vagy Rollo normann kalózfőnök, miután éveken át ostora volt a nyugati frank birodalom partvidékeinek, 911-ben kibékült, illetőleg egyezségre lépett Együgyü Károlylyal. Azon feltétel alatt, hogy alattvalóival együtt a keresztyén vallásra tér, Együgyü Károly átengedte Hrolfnak az Epte folyótól Bretagneig terjedő partvidéket. A normann főnök felvette a keresztyénséget s a birtokába jutott területet kiosztotta harczosai között, természetesen az oroszlánrészt magának tartva fenn. Némely helyen, hol a kalózkodó normannok már előbb telepeket létesítettek – mint pl. Cotentin félszigeten – a lakosságot kizárólag normannok, azaz skandinávok alkották, míg egyebütt, és ez volt a leggyakoribb eset, a betelepülő normannok a bennszülött román nép fölött a földbirtokos úri osztályt, az aristokratiát alkották. A normannok új hazájokban a X. század egész folyamán megőrizték régi nyelvöket s származásuk emlékeit. Összeköttetésben maradtak skandináviai véreikkel s gyakori viszályaikban franczia szomszédaikkal, segítségért hozzájuk folyamodtak. Lassanként azonban a számosabb és míveltebb franczia elem győzött a germán elem fölött. A franczia befolyás legelőször a herczegek udvaránál érvényesült, kik a szomszéd római hubérurakkal, első sorban Francia herczegeivel szoros összeköttetésbe léptek. Együtt küzdöttek az utolsó Karolingok ellen s Francia herczegei nemcsak udvartartásuk külsőségeiben utánozták, hanem teljesen átvették azok politikáját is. I. Rikhárd a X. század végén és II. Rikhárd a XI. század elején buzgó pártolói voltak a franczia nyelv és míveltség leghathatósabb terjesztőjének, az egyháznak, s herczegségök területén a normann aristokratia régi függetlenségének véget vetve, épen az egyház közreműködésével monarchiai hatalmat alapítottak. A XI. század elején Normandia már mint teljesen franczia tartomány tunik fel. A skandináv kalózok utódai mély vallásos szellemtől áthatott keresztyén lovagok lettek, kik bár germán nyelvöket és vallásukat elhagyták, őseik rettenthetetlen vitézségét és nyugtalan kalandvágyát megörizve, a XI. században e második hazájukból újabb hódításokra indultak. «Oh Francziaország – így kiált fel a XI. század elején élő normann krónikaíró, Dudo – le voltál sújtva, a földön hevertél… Ime egy új faj jött hozzád Dániából… Szövetség köttetett, béke közte és közted. E faj az egekig fogja emelni nevedet és birodalmadat.» A normann krónikás jóslata beteljesült: a francziák katonai hírnevét a középkorban első sorban az Angliát és Siciliát meghódító normann lovagok alapították meg.

Normandiától délre, Francziaországnak nyugotra az Atlanti-oczeánba benyúló félszigetén az egykori Armorikából a hűbéri szervezeten nyugvó Bretagne herczegség fejlődött ki. Lakói a kelta bretonok, a frank uralom előtt csak ideig-óráig hajoltak meg s minden alkalmat felhasználtak, hogy a frank uralmat lerázva, önálló államot alkossanak. A Karolingok soha sem voltak képesek a bretonok ellentállását teljesen megtörni s Nagy Károly gyönge utódai alatt a IX. században a bretonok nemcsak kivivták önállósagukat, hanem nemzeti fejedelmeik vezérlete alatt tisztán román, azaz franczia vidékekre is, mint Rennes, Nantes és Anjou, kiterjesztették uralmukat. A breton hatalom további terjeszkedését és megszilárdulását a normannok gátolták meg, kik a IX. század közepétől fogva e vidékeknek is ostorai lettek s a partokat állandóan megszállották. Alain vannesi gróf, kit a bretonok a «nagy» melléknévvel ruháztak fel, a IX. század végén kiűzte ugyan a kalózokat s egyidőre nyugalmat szerzett, de midőn Hrolf normann főnök Bretagne tőszomszédságában normann herczegséget alapított, a normann veszély nagyobb lett, mint valaha. Hrolf, hogy rabló népének, melyet az elpusztított Normandia nem elégített ki, új zsákmányt szerezzen, a tehetetlen Együgyü Károlyt arra kérte, hogy Bretagnet is neki ajándékozza. A frank király, ki ezzel semmit sem veszített, beleegyezett s innen származtatták későbbi időben a normann herczegek igényeiket a bretagnei herczegségre. A normannok által leveretve a bretonok vagy meghódoltak vagy kivándoroltak, részint Angliába, régi hazájokba, részint Aquitaniába s Bretagne egy időre Normandia kiegészítő része lett. Azonban a bretonok ellentállását a normannok ép oly kevéssé törhették meg, mint előbb a frankok. 938-ban Alain, a nagy Alain unokája, kituzte a felkelés zászlóját s a részben még pogány normann urak által elnyomott bretonok és francziák egyformán fegyvert ragadtak. Közös erővel kiűzték az idegeneket, visszahívták a száműzötteket, felépítették az elpusztult templomokat. A közös gyűlölet a pogány idegenek iránt kiegyenlítette a régi ellentétet a kelták és románok között s a felszabadított terület, melyhez tisztán román vidékek is tartoztak, mint franczia és hűbéri módon szervezett herczegség lépett Alain utódai alatt a franczia korona nagy hűbéres tartományai közé.

A Frank birodalom

A Normandiától és Franciától északkeletre az Escaut és az Északi tenger között elterülő Flandria grófság önállósága szintén a IX. század végén vette kezdetét. Egy vidék sem szenvedett annyit a kalóz normannoktól, mint ez s a normann becsapások mélyreható következményei sehol sem tüntek fel oly élesen, mint e tartományban. Elhagyatva a központi hatalomtól, mely a normann támadások visszaverésére képtelennek bizonyult, a vidék lakossága a könnyebb védekezés czéljából alkalmas központokban kezdett tömörülni s kijavította a régi római időkbol származó erősségeket vagy új falakat emelt, melyek mögött a városi élet azonnal kezdetét vette. E korra vihetők vissza a középkor történetében oly kiváló jelentőségre emelkedett flandriai városok kezdetei. De a normann becsapások nemcsak a városi élet, hanem a hubéri szervezet kifejlődését is elősegítették. Mit a király teljesíteni képtelen volt, a haza védelmezését a helyi hatalmak vették kezökbe s az önvédelem természetes következménye gyanánt a kisebb birtokosok a nagyobbak védelme alá helyezkedtek s a vezérlet mindnyájok fölött a leggazdagabb birtokosnak lett osztályrésze. Mint a Capetingok és a bretagnei herczegek, úgy a flandriai grófok önálló hatalma a normannok ellen folytatott küzdelmekben vette eredetét. Balduin, «a vaskarú», Kopasz Károly alatt a normann harczokban tüntette ki magát s lett a flandriai grófi család megalapítója. De a flandriai grófok nem voltak képesek oly erős monarchiai hatalmat teremteni, mint Normandia vagy Francia herczegei. Mint ők elszakadtak és függetlenítették magukat a központtól, ép úgy tettek velök szemben hatalmasabb hubéreseik. A cambraii, guinesi, saint-poli és boulognei grófok ép oly kevéssé engedelmeskedtek a flandriai grófoknak, mint ez a nyugoti frank királynak. Irtózatos belküzdelmek töltik ki Flandria beltörténetét a X. században, melyek e tartományt a nyers erőszak, az ököljog jellegzetes hazájává tették. «Oly vidékre érkeztünk – mondja e korban Flandriáról szent Ursmar életírója, – hol az egyenetlenség oly általános volt, hogy nem volt ember, ki ne siratta volna atyját, testvérét vagy fiát.»

Hasonló viszonyokkal találkozunk a Francia herczegségtől keletre a Szajna, Aube és Marne felső folyása mellett elterülő Champagne grófságban. E vidék volt első sorban szintere a Karolingok és a párisi grófok százados küzdelmének, melynek eredményeképen erős hubéres nemesség fejlődött ki. Egyházi és világi nagyok vetélkedtek a hatalomért. Míg a reimsi érsekek a Karolingok hanyatló ügye mellett szívós kitartással küzdöttek, a châlonsi és troyesi püspökök a belzavarokat hatalmuk megalapítására igyekeztek felhasználni. Csak a XI. században tűnik fel a champagnei grófok hatalma, de erős központi hatalom itt ép úgy nem fejlődhetett ki, mint Flandriában.

A IX. század végén a Saône és Loire között feltűnő burgundi herczegség csak romja volt a régi önálló, majd a Karoling birodalomba kebelezett, de a Karolingok osztozkodásaiban minduntalan feltűnő burgundi királyságnak. Míg a Saônetól keletre és a Rhône völgyében elterülő részek az önálló állami életre tett sikertelen kísérletek után a XI. század végén a római német császárság befolyása alá kerültek a Saônetól nyugatra Autun és Dijon körül elterülő vidékek kezdettől fogva szoros összeköttetésben maradtak a nyugoti frank, majd franczia királysággal. A Saônetól nyugotra alakult franczia Burgund első herczege gyanánt 877-ben Rikhárd autuni gróf tunik fel, kinek fia, Rudolf, Együgyü Károly halála után a franczia koronát is elnyerte. Rikhárd utódai egy századon át bírták a herczegi méltóságot, de a többi nagy hűbéreknél már ekkor érvényre emelkedett szokástól eltérően nem örökösen, hanem minden egyes esetben a királytól kapott kinevezés alapján. Midőn a XI. század elején az autuni család kihalt, a burgundi herczegséget most már örökös hubér gyanánt a Capetingek egyik mellékága nyerte el.

A Loiretól délre a mai Francziaország a Karolingok korában több tartományra oszlott fel: a Loire és Garonne között Aquitaniára, a Garonne és a Pirenéek között Gascogne-ra, a Rhône völgyében Burgundra, a Rhône torkolatától a Pyrenéekig a tengerparton Septimaniára s a Pyrenéektől délre a spanyol félsziget északkeleti csücskében a barcelonai határgrófságra. A Laon birtokára szorított utolsó Karolingok hatalma e távol eső vidékeken még kevésbbé érvényesülhetett, mint Észak-Francziaországban. Egyes részek, mint a barcelonai határgrófság és a Rhône melléki Burgund, teljesen kiváltak a birodalomból s a többiek kapcsolata az északi tartományokkal a puszta elméletre szorítkozott. 877-ben megszünt az aquitani királyság, mely czím alatt a Karoling herczegek Dél-Francziaország fölött ismételten uralkodtak s a központi hatalomnak a X. században bekövetkezett lesülyedésével a tartományi egység is felbomlott. Az aquitaniai herczegek igyekeztek a Karoling-házból származott aquitaniai királyok nyomdokába lépni, de a megerősödött, hivatalukat örökösen bíró és így önállóvá lett grófokkal szemben a névleges felsőségnél többet elérni nem tudtak. Gascogne, Poitou, Marche, Limousin, Auvergne, csak a főbbeket említve, mindmegannyi fejedelemségek voltak s a X. században családról családra vándorló aquitaniai herczegi czímnek csak akkor volt jelentősége, ha ahhoz családi hatalomképen egy nagyobb fejedelemség birtoka járult. A X. század közepén, 951-ben Vilmos auvergnei gróf Poitou és Limousin grófságokkal együtt az aquitaniai herczegi czímet is megszerezte, mely innen kezdve állandóan e család birtokában maradt, mígnem a XII. században leányágon az angol királyokra szállott át.

Mint a poitoui grófok az egykori Aquitania északi részében, úgy emelkedtek a déli részekben a toulousei grófok nagy jelentőségre. E vidék is a X. században számos önálló kis fejedelemségre oszlott, de itt is megvolt a természetes törekvés egy monarchikus hatalom teremtésére s kedvező földrajzi fekvése a Garonne középső folyása mellett Toulouset jelölte ki e vidék természetes központjának. Az albii és nîmesi grófságok megszerzése már a X. században megvetette a toulousei grófok hatalmának alapját, de csak a Rhône bal partján elterülő Provence birtokba vétele a XII. század elején juttatta e házat uralkodó állásra Dél-Franciaországban.

Ilyen volt nagy körvonalaiban a nyugati frank királyság, a leendő Francziaország képe, midőn 987-ben a trón birtoka véglegesen a Capeting családra szállott. E pillanatban a Karoling-családból még csak egy herczeg volt életben: Károly alsó-lotharingiai herczeg, az elhalt V. Lajos nagybátyja, de azon körülmény, hogy a félnémet, félfranczia herczeg III. Ottó hűbérese volt, jelöltségét a trónra a római-német császárság felsőségétől idegenkedő franczia urak előtt jóformán lehetetlenné tette. A már hatalmasan kifejlődött hűbériség szellemével a trón örökös birtoka s az a hatalomkör, melyet a Karolingok családi hagyományai a koronához kötöttek, nem volt összeegyeztethető s a trón betöltése végett Adalberó reimsi érsek vezetése alatt Senlisben összegyűlt főpapok és főurak teljesen a szabad királyválasztási jog alapján állottak. «Jól tudjuk, – így szólt a reimsi érsek – hogy Károlynak párthívei vannak, kik azt állítják, hogy a trón születési jognál fogva őt illeti meg. De ha a kérdést így teszik fel, mi azt válaszoljuk, hogy a trónt nem lehet örökösödés útján megszerezni; arra csak azt lehet fölemelni, kit nemcsak születésének nemessége, hanem szellemének bölcsesége is kitüntet.» Ezen elv értelmében a gyülekezet Hugó herczeget, a gallok, bretonok, dánok (normannok), aquitánok, gótok, spanyolok és vaskonok királyává kiáltotta ki.

Elefántcsont könyvtábla.
Frank munka a IX. századból. A Louvreban.
Dávid zsoltárokat dictál. Felül a király trónon, kezében pergamenttekercs, két oldalán a testőrség; alól négy irnok; köztük egy nyitott szekrény a kéziratok befogadására.

Mint e formula mutatja, a senlisi gyűlés a Capet Hugóra ruházott királyi hatalmat a nyugoti frank királyság egyszerű folytatásának tekintette. Nincs itt szó még Francziaországról és franczia nemzetről, ellenkezőleg élesen meg vannak különböztetve azon elemek, melyekből a franczia nemzet alakult. És mégis innen kezdődik Francziaország és a franczia nemzet története. A Capetingok trónralépése a régi frank királyságtól igen lényegesen elütő új királyság kezdetét jelentette. Franczia család ült a trónra, mely nem örökölte a Karolingoknak egy dicső mult emlékei által szentesített igényeit egy egyetemes birodalomra, hanem megelégedett egy szabatosan megjelölt területtel, melyhez családi birtokai elválaszthatatlanul hozzákötötték. Mert a korona ezután nem állott támasz nélkül a nagy hübérek fölött, mint a Karolingok korában, hanem a legnagyobb hübérek egyikéhez fűződött. A Capetingok, mint Francia herczegei, Páris és Orléans grófjai realis hatalom tekintetében bátran versenyezhettek a nagy hűbérurak bármelyikével; az egyház által Isten nevében végrehajtott felkenés és koronázás pedig magasan kiemelte a hatalom tekintetében velök egyenlő nagyok sorából. Bármily csekély volt is egyelőre a király hatalma, azon körülmény, hogy a király az egyház szentesítésével az egész hűbéri rendszer élére állott, erkölcsi tekintélyét rendkívül emelte. Egy hűbérúr sem zárkózhatott el azon gondolat elől, hogy a király iránt tartozó hűség megszegése egyértelmű az egyház ellen elkövetett vétekkel, a fellázadással Isten akarata ellen. Nagyban növelte a királyság tekintélyét a Capetingok ügyes politikája, melylyel a nagyok királyválasztói jogát igen korán mellőzték, oly formán, hogy az első Capetingok mindenike még életében megkoronáztatta és kormánytársává nevezte ki elsőszülött fiát. Egy század leforgása után a királyválasztás joga teljesen feledésbe merült s mindenki egész természetesnek találta, hogy a király halála után elsőszülött fia következzék még akkor is, ha nem volt már atyja életében megkoronázva. Így lett mintegy észrevétlenül a franczia monarchia örökösödési monarchia s míg ez egyfelől a királyságot megóvta a királyválasztással járó káros következményektől, addig másfelől az ekként létrejött szoros érdekazonosság az uralkodó család és a birodalom között a királyt a nagy nemzeti érdekek hivatott képviselőjévé emelte.

Nem csekély erőt adott a Capetingok királyságának szoros szövetségük az egyházzal. Az egyház szentesítette és népszeruvé tette a királyságot s a királyok ennek fejében gazdag adományokkal tüntették ki a főpapokat. A franczia főpapok közül csak a reimsi érsek, a laoni, langresi, beauvaisi, noyoni és châlonsi püspökök birták egyházi kerületük egyes részeiben a felségi jogokat, a többiek, ha még oly nagy birtokaik voltak is, közvetlenül és szorosan a király alattvalói maradtak s a birtokaik után járó hűbéri kötelességeiket a király iránt teljesíteni tartoztak. De a franczia főpapokat a hűbéri kötelékeknél sokkal erősebb kapcsok fűzték a királysághoz. Azon nagy küzdelemben, melyet a királyok a központosítás és egység nevében a széthúzó, függetlenségre törő elemekkel folytattak, a városokkal együtt a főpapok voltak a királyság természetes szövetségesei. A közös érdek egy táborba vonta őket a mindnyájukat egyformán lenyügöző feudalis aristokratia hatalmának megtörésére. Kiválóan az első Capeting királyok hatalma első sorban az egyházon nyugodott. Innen merítették a királyok tekintélyök fenntartására nemcsak a pénzt, hanem még a katonai erőt is, melyet a hubéres nemesség vagy egyenesen megtagadott, vagy lanyhán állított ki.

Világos azonban, hogy mindezen tényezők hatása csak lassan vált érezhetővé s közel két század telt el, míg a királyság Fülöp Ágost személyében nemcsak czímmel, hanem valódi hatalommal felruházva tünik fel. Maga az első király a Capeting családból Capet Hugó (987–996) személyes derekassága mellett is alig ért el többet, minthogy ellenfelét Károly lothringeni herczeget ártalmatlanná tette, az észak-franczia nagy hűbérurakkal királyi felsőségét elismertette s véget vetett a befolyásnak, melyet I. Ottó óta a német királyok Francziaország ügyeire gyakoroltak. De Dél-Francziaországban még csak tudomást sem akartak venni a párizsi királyról. Midőn a király tilalma daczára Tourst ostromló Adelbert perigordi grófhoz Hugó e kérdést intézte: «Ki tett téged gróffá?» a daczos gróf e kérdéssel válaszolt: «Ki tett téged királylyá?» Ez volt az az idő, midőn a dél-francziaországi fejedelmek okleveleiket ily forma kelettel látták el: Deo regnante, rege exspectante.

Normandiai Róbert állítólagos szobra.
A gloucesteri székesegyházban.

Capet Hugó fia, Róbert (996–1031), a hires Gerbert reimsi érsek tanítványa, kiről a régibb történetírás csak annyit jegyzett fel, hogy a szerzeteseket és a szerzetes életet nagyon kedvelte, hogy egyházi énekeket készített s nagy ünnepeken a szent-denys-i templomban maga vezette a kart s hogy általában inkább szerzetes volt, mint király, mint az újabb kutatások mutatják, époly vitéz katona volt, mint korához képest mivelt uralkodó. Öt évi harcz után meghódította a burgundi herczegséget s a királyi birtokokat, ezenkívül a sensi, autuni, dijoni, montreuili és dreuxi grófságokkal gyarapította. Tekintélyét mutatja az, hogy az olasz urak II. Konrád német királylyal szemben őt kinálták meg az olasz koronával s államférfiui bölcseségét az, hogy e csábító ajánlatot visszautasította. Utóda I. Henrik (1031–1060) nem volt képes atyja szerzeményeit megtartani. Hogy nyugtalan öcscsét Róbertet kielégítse, lemondott Burgundról s midőn Róbert mégis fellázadt s a korona birtokára tört, Henrik szövetségben Róbert normandiai herczeggel, kit a nép az «Ördög» melléknévvel ruházott fel, legyőzte öcscsét, de a normann szövetséget a királyi terület egy részének (Vexin) átengedésével kellett megfizetnie. E szövetség a normann herczeg és a franczia király között nem volt természetes s nem is tartott sokáig. Nem tekintve azt, hogy Normandia Észak-Francziaország legnagyobb és legnépesebb tartománya, herczege pedig a korona leghatalmasabb és legfüggetlenebb hűbérura volt, e tartomány a Szajna torkolatánál elzárta a franczia királyt a tengertől s hatalma felemelkedésének szárnyát szegte. Henrik felismerte a veszélyt s mihelyt Róbert herczeg meghalt, bátran megkezdte a harczot veszedelmes hűbérese ellen. A szerencse nem kedvezett e vállalataiban. Róbert herczeg utódja Vilmos – a későbbi angol király – Mortemer (1054) és Varaville (1058) mellett győzelmet aratott Henrik és hűbéreseinek csapatai fölött s hatalmát a mainei grófság megszerzésével a Loireig terjesztette ki.

Károly flandriai őrgróf. Meghalt 1127-ben.
A kép eredetije a párisi Cabinet des Estampes-ban.

Ugyanezen irányban mozgott hasonló sikertelenséggel I. Fülöp (1060–1108) politikája is. Még atyja életében királylyá koronáztatott s gyermek volt még, midőn atyja halála után a trónra lépett, de az örökösödési jog már oly mély gyökeret vert, hogy a nagy hűbérurak közül senki sem gondolt arra, hogy e különben is oly kevés hatalommal felruházott koronát a gyermek fejéről levegye. Fülöp uralkodása a franczia nemesség nagy hadi vállalatainak fényes korszaka. Ekkor hódítja meg Vilmos normandiai herczeg franczia-normann lovaghadseregének élén az angol királyságot, ekkor veti meg Henrik burgundi herczeg a pyrenei félszigeten a portugál királyság alapját s végre ekkor indul meg az egész franczia nemesség a szentföld felszabadítására. Mindezen nagy mozgalmak a király részvétele nélkül történtek, mi azonban nem igazolja a régibb történetírók kemény itéletét a király állítólagos erélytelen jelleme fölött. A hűbéri rendszer által kijelölt szűk korlátok között Fülöp a leghelyesebb, sőt az egyetlen helyes politikát folytatta, midőn minden figyelmét és erejét a látszólagosan kicsinyes, de alapjában mély fontosságú normandiai ügyekre központosította. Ez irányban kijelölte utódai számára a követendő utat. Nem akadályozhatta meg, hogy máris hatalmas vasallusa, a normandiai herczeg az angol királyság meghódítása által még magasabbra emelkedjék, de megtette a lehetőt, hogy e veszélyes nagyhatalom erejét megbénítsa. Minden mozgalom, mely nagy ellenfele, Hóditó Vilmos ellen irányult, készséges támogatóra talált benne. Segítette a bretonokat, kiket a vaskezű hódító szintén igája alá törekedett hajtani, támogatta Róbert herczeg felkelését atyja ellen s mindent elkövetett, hogy Normandiát Angliától elidegenítse s e két ország elválását előkészítse. Az angol-normann hatalmat nem törhette ugyan meg, de látszólag oly kicsinyes politikájával a király közvetlen birtokát – részben az angol-normann hatalom rovására – jelentékeny területekkel gyarapította. (Vexin és Vermandois egy része, Gâtinais, Bourges, és Dim-le-Roi.)

I. Fülöp király pecsétje.

Ellenben sokat ártott a királyság még különben is gyönge tekintélyének botrányos családi életével, mely az egyház beavatkozására és a szent-szék nagy diadalára vezetett. Húsz évi házasélet után nejét Bertát, Róbert hollandi és flandriai gróf leányát, kolostorba záratta s nőül vette a szép Bertradát, Fulko anjoui gróf nejét. A franczia főpapság tiltakozása és átka mitsem használt, de midőn 1095-ben II. Orbán pápa a keresztes hadjárat kihirdetésére Francziaországba érkezett s a clermonti zsinaton a franczia főpapok által kimondott átkot megújította, Fülöp kénytelen volt engedni s Bertradát legalább egyidőre eltávolította. A jó viszony a király és az egyház között többé nem állott helyre s ennek következményeit a királyság Fülöp uralkodásának hátralevő éveiben sajnosan megérezte. A királyság elveszítette az egyház erkölcsi és anyagi támogatását. A Capetingok korának legszomorubb évei következtek be, midőn a tekintélyét veszített királyság megszűnt úr lenni közvetlen birtokain. Pénz és fegyveres erő nélkül Fülöp kénytelen volt tétlenül nézni, mikép emeltek hűbéresei várakat Páris tőszomszédságában s lettek e rabló lovagok a kereskedők és földmivelők ostorai. Francziaország szerencséjére a királyság már elég erős volt, hogy e válságon mélyebb rázkódtatás nélkül átessék s rögtön Fülöp után katonakirály következett a trónon VI. Lajos személyében, ki a rá várakozó feladatot, a királyság tekintélyének helyreállítását a királyi birtokokon szerencsésen megoldotta.