VIII. FEJEZET.
A szláv államok és Magyarország megalakulása.

Mint Nyugot-Európában a IX. század, úgy Kelet-Európában a X. század az államalapítások kora. Míg azonban nyugaton az egykori Karoling birodalom már keresztyén és a míveltség magasabb fokán álló népei szervezkedtek különleges helyi és törzsi viszonyai szerint, addig keleten vallási és politikai tekintetben még fegyelmezetlen népek alakítottak a keresztyén vallás alapján a keresztyén egyház vezetése alatt új államokat. Kelet-Európa barbár népeinek állami szervezkedése a keresztyén vallás alapján az egyetemes európai történelem egyik nagy jelentőségű ténye: most lett az eddig Dél- és Nyugot-Európára szorított mívelődési fejlődés igazán egyetemes, igazán európai. Az európai keresztyénség határai keleten, ha nem is érték el, de megközelítették a continens földrajzi határait s a határok kitágulásával a nyugoti keresztyén míveltség törzsországai lényegesen kedvezőbb helyzetbe jutottak. A keresztyén civilisatio védelmezésének nagy és nehéz feladata nyugot népeiről Kelet-Európa újonnan alakúlt keresztyén népeire szállott át.

Ebben rejlik a X. század folyamán keresztyénné lett keleti népeknek s köztük első sorban a magyar nemzetnek világtörténeti hivatása: Csehország, Lengyelország, Oroszország és Magyarország a X. század végétől átvették Németország régebbi szerepét a barbár világ keletről minduntalan megújuló támadásai ellen, testökkel födözték a keresztyén míveltséget, melynek épen ezért nem annyira fejlesztői, mint inkább védelmezői és terjesztői lettek.

A X. század elején Európa keleti nagy részét az Elbe és Saale folyóktól, a Cseh erdőtől és az Alpok keleti kiágazásaitól az Ural hegységig, az Aegei- és Adriai-tengerektől az északi Jeges-tengerig szláv, finnugor és török népek lakták. A szláv faj földrajzi elhelyezése a X. században nem egészen felelt meg e nagy népfaj mai hazájának. Nyugotra mélyen benyult a mai Németország szívében az Elbe alsó folyásáig, sőt az Elbe középső folyásánál e folyó bal partján egészen a Saaleig, míg keleten a Volgának csak felső folyását érte el. A nagy szarmata síkságon sem érte el mostani határait. Északon a finnugor törzsek szorították le a Felső-Volga vonaláig, délen a Fekete-tengertől a török népek széles öve választotta el. Nyugot-keleti irányban a szlávok által megszállott terület az Elbétől a Volgáig összefüggő egész volt, melyen e faj különböző törzsei következő rendben helyezkedtek el.

Nyugaton a szláv faj előörsei gyanánt az Elbe és Saale folyóktól keletre az Odera völgyéig a Balti-tengertől a Szudetákig a polabok telepedtek le. Három fő csoportjuk e területen olyformán oszlott meg, hogy északon az obotriták, középen a viliczek, délen a szorbok helyezkedtek el.

A Szudetáktól délre a magyarok és németek csapásai alatt a IX. század végén összetört morvaszláv birodalomból a csehek váltak ki, a mai Cseh- és Morvaországban. Tőlük délre az Alpok keleti ágai között a karantán szlávok vagy szlovének már ekkor német uralom alá kerültek, míg a pannoniai szlávok Magyarország dunántúli vidékén a hódító magyarokba olvadtak.

A polaboktól keletre az Odera és a Visztula torkolata között a pomeranok, tőlük keletre szintén a Balti-tenger mellett a Memel torkolatáig a poroszok laktak. Tőlük északra a Balti-tenger mellékén az esztekkel és livekkel már a finnugor népek öve kezdődött.

A pomeranoktól és poroszoktól délre, az Oderától keletre a Visztula mindkét partján a lengyelek terjeszkedtek ki; míg északkeletre a Njemen és Duna közti vidéket a litvánok szállották meg. Tovább keleten a nagy szarmata síkságon az ural-balti és ural-kárpáti földhátak között, keleten a Volga és Oka egyesülésétől nyugotra a Dnyeper alsó folyásáig Jekaterinoszlavig huzható vonalig az oroszok különböző törzsei telepedtek le.

A mai Oroszországnak tehát csak kis részét lakták ezen időben a szlávok, sokkal nagyobb területet foglaltak el a finn-ugor és a török népek. Északon az esztek, livekhez sorakoztak a finnek és kisebb finnugor törzsek; a Pecsorától északkeletre a szürjének, a Felső-Káma vidékén a permiek és votjakok, a Káma alsó folyásánál a cseremiszek. Innen kezdődött a török népek öve. A Káma és Volga összefolyásánál a mai Kazan vidékén a bolgárok alakították a keleti vagy Nagy-Bolgárországot, tőlük délre a Volga és Ural folyók között délen a Kaspi-tengerig az uzok vagy kúnok tanyáztak. A Fekete-tengertől északra a Dnyeper és Volga között a kazarok nagy birodalma terült el, míg a Dnyepertől nyugatra a Kárpátokig és az Al-Dunáig elterülő síkságot, a mai Bessarabiát, Moldva és Oláhországot a bessenyők szállották meg.

Ilyformán a keleti szlávok mindkét szárnyán, északon és délen finnugor és török népek helyezkedtek el; de végzetteljessé lett a szlávok politikai alakulására, hogy a IX. század végén a Fekete-tengertől északra tanyázó harczias török törzsek előörsei, a magyarok a Kárpátok vonalát áttörve és a Közép-Duna és a Tisza síkján letelepedve, a szlávok által lakott terület közepébe hatalmas ék gyanánt furakodtak be. A szláv világ földrajzi egysége megszakadt: a szláv fajnak a nyugoti míveltség iránt egyik legfogékonyabb eleme, a pannoniai szlovének, a magyarokba olvadtak s a Kárpátok déli lejtőjén megalakult magyar birodalom a Balkán félszigeten megtelepedett szláv törzseket, a horvátokat, szerbeket és az eredetileg török, de már ekkor elszlávosodott bolgárokat örökre elválasztotta északi testvéreiktől.

A X. század elején még egy szláv törzs sem alakított önálló államot. Mint egy régebbi korban a germán törzseknél, a szlávoknál is az államalapítás karöltve járt a keresztyén vallás felvételével; de a keresztyénség elterjedése az egymástól elkülönzötten élő szláv törzseknél a hatalmas német és byzanczi birodalmak szomszédságában az idegen befolyással idegen uralomra vezetett. Délen a horvátok, szerbek és bolgárok görög befolyás alá jutottak, tőlük északnyugotra a karantán szlovének már Nagy Károly alatt beolvadtak a frank birodalomba, míg északon az Elbe melléki szlávok, a polábok, hosszú, kétségbeesett harczokban vérzettek el a németekkel szemben s a mily mértékben keresztyénekké lettek, úgy vesztették el önállóságukat és nemzetiségüket. A német birodalom közvetlen határain élő szláv népek közül egyedül a cseheknek sikerült, ha nem is független, de önálló és szláv nemzeti jellegu országot alapítani.

E meglepő tényt Csehország földrajzi viszonyai magyarázzák meg. A Szudeták és az észak-nyugoti Kárpátok által határolt ország egységes földrajzi terület, mely az ide telepedett szláv törzsek között az együvé tartozás eszméjét korán felébresztette s az elszigetelt törzsi életre hajlandó szlávok között közös érdekeket teremtett, míg ugyanakkor a Cseh-erdő és az Érczhegység vonala a németek előnyomulása elé bár nem leküzdhetetlen, de igen jelentékeny akadályt gördített. Mint a többi szlávoknál, úgy a csehországiaknál is fennállott még a IX. század folyamán a régi politikai felosztás törzsekre, zsupákra, melyek mindenikének élén egy főnök, fejedelem állott. Az összeköttetés a törzsek között szerfölött laza volt, túlnyomó hatalomra az egymással vetélkedő főnökök közül a IX. század folyamán egyik sem birt emelkedni. Az egység hiánya megbénította a nemzet erejét kifelé s a csehek a IX. században felváltva hatalmasabb szomszédaik uralma alatt állottak. Előbb a frank birodalom fennhatóságát ismerték el, majd a morva-szláv fejedelmek fennhatósága alá kerültek. Innen kapták a keresztyénség első, gyönge kezdeteit, a morva-szlávok között sikerrel muködő Methodiustól és ennek tanítványaitól.

A morvaszláv birodalom bukása a IX. század végén felszabadította a cseheket a morva uralom alól s a magyarok diadalmas előnyomulása a Duna völgyében elhárította, legalább egyelőre, a németek részéről fenyegeto veszélyt is. Míg az Arnulf halála után felbomlásnak indult keleti frank birodalomból a X. század első tizedeiben a szász törzs hegemoniája alatt a német birodalom megalakúlt, a csehek magukra maradtak s talán a magyarok részéről fenyegető veszedelem hatása alatt önállóan szervezkedtek. Ezen időre esik a már a IX. század közepén keresztyénné lett prágai herczegek – a Przemyslidák – felsőségének megalapítása: az összes cseh törzsek fölött és a politikai egység megteremtésével karöltve a keresztyénség sikeresebb terjesztése német missionáriusok által. Csehország első herczegének Arnulf kortársát, Spitinevet tekintették, kinek először sikerült hatalmát egész Csehországra kiterjeszteni, s felsőségét az összes zsupánok által elismertetni.

Unokája és második utóda, Venczel, élete feladatául a keresztyénség uralmának megszilárdítását tekintette. Számos templomot épített, német papokat hívott az országba s épen a keresztyénség érdekében a német politikai befolyás előtt nehézség nélkül meghajolt. Midőn I. Henrik a német viszonyok rendezése után fegyvereit a szlávok ellen fordította s az Elbe melletti szlávok legyőzése után Arnulf bajor herczeggel szövetkezve Csehországba nyomult, Venczel meghódolt a német királynak, hűséget esküdött s a szász krónikás szerint évi adó fizetésére kötelezte magát (929). Innen kezdődik Csehország politikai függése a német birodalomtól, melytől a cseh nemzet egy pár szerencsés kisérletet leszámítva, végképen megszabadulni nem tudott s mely az idők folyamán e kezdetben tisztán szláv ország egy tekintélyes részének elnémetesedésére vezetett.

A legenda és az ennek nyomán haladó történetírás nagy előszeretettel időz Venczel herczeg jámbor keresztyén erényeinek festésénél, de a pogánysághoz még mindig erősen ragaszkodó csehekre ez erények nagy hatást nem gyakoroltak. A keresztyénség, a német papok nagy befolyása, az ország függetlenségének elvesztése mély visszahatást keltettek fel. Az elégedetlenek élére Venczel öcscse, Boleszláv állott, ki bátyját 935-ben Bunzlauban nehány főúr segítségével meggyilkolta.

A herczegi méltóságot most Boleszláv nyerte el. Az új uralkodó kiüzte a német papokat s megtagadta a német felsőség elismerését, de a keresztyénséget, melynek fennmaradását a nyugati keresztyén világ tőszomszédságában szükségesnek itélte, nemcsak fenntartotta, hanem terjedését hathatósan előmozdította. Németországgal szemben Csehország függetlensége egyidőre érvényre emelkedett. A német trónon I. Henriket 936-ban fia, I. Ottó követte s a magyarok betörései s még inkább a német fejedelmek felkelései hosszú ideig meggátolták az új királyt, hogy a birodalom megingatott tekintélyét a keleti határokon helyreállítsa. De midőn Ottó 950-ben a német birodalom belbékéjét helyreállította s az északi, Elbe melléki szlávokat is megfékezte s egész erejével Csehország ellen fordult, Boleszláv meghódolt. A kapcsok, melyek Csehországot a birodalomhoz csatolták, most még szorosabbra füződtek. Ezután a cseh herczeg nemcsak évi adót fizetett a királynak, hanem katonai szolgálatot is teljesített. Midőn néhány évvel később a magyarok nagy támadása Németország ellen bekövetkezett, Boleszláv ezer lovassal sietett Németország segítségére, s hűbérura oldala mellett küzdött a lechfeldi nagy ütközetben.

Ezzel Boleszláv teljesen elődjének nyomdokába lépett. Békében a szomszéd német birodalommal, sőt ennek tekintélyére támaszkodva, erősebbé tette a herczegi hatalmat s birodalma határait kelet felé tovább terjesztette. E hatalmi lendület részleteit nem ismerjük, csak az eredmény világos, hogy t. i. Boleszláv után a kis fejedelmek vagy főnökök, kik között a herczeg csak az első volt, eltünnek s a történet ezután csak egy hatalmat ismer az egész országban. Ép ily ismeretlenek a keleti terjeszkedés részletei, de kétségtelen, hogy Boleszláv német hűbérura által gyámolítva, sikerrel kezdette meg a tovább keletre lakó még pogány és szervezetlen szláv törzsek meghódítását. Krakó és e várossal együtt Szilézia nagy része a cseh herczeg uralma alatt állottak, de a mit a cseh történetirók elbeszélnek, hogy a cseh herczegség határai a Bugig, a Dunáig és a Mátra hegységig terjedtek, a legnagyobb mértékben valószinűtlen és minden történelmi alapot nélkülöző állitás.

Csehország egyházi viszonyainak rendezése II. Boleszláv nevéhez fűződik, kinek trónralépését a cseh történetírás atyjának Cosmasnak megbízhatlan adatai alapján 967-re helyezik. Miután a csehek megtérítése közül a német papok, első sorban a regensburgi püspökség papjai buzgolkodtak, a cseh tartományok egyházi tekintetben a regensburgi püspök hatósága alá kerültek; de természetes törekvése volt a cseh herczegeknek, hogy országukat egyházi tekintetben is önállóvá tegyék. Mindeddig e törekvés a regensburgi káptalan ellenmondása miatt meghiusult, de midőn 972-ben Szt. Wolfgang regensburgi püspök fennhatóságáról a cseh egyház fölött önkényt lemondott, I. Ottó császár 973-ban Boleszlav kérésére felállította a prágai püspökséget s ezt a mainzi érsek fennhatósága alá helyezte. Az új püspökség második főpapja a magyar történetben is emlegetett Szt. Adalbert, a hatalmas cseh főúrnak, Szlavniknak fia lett, kinek jámbor, az aszketa életre hajló jelleme a cseheknek pogányszokásokkal még erősen vegyített keresztyénségével megbarátkozni nem tudott. 989-ben, s miután rövid időre 992-ben visszatért, 995-ben végképen elhagyta hazáját s a pogány poroszok megtérítésére indult, kik között a vértanúi halált, melyre jámbor lelke annyira sóvárgott, fel is találta (997. ápril. 23.).

A prágai püspökség felállítása szűkebb határok közé szorította a német befolyást, de a német birodalom felsőségét lerázni II. Boleszlávnak sem sikerült. Szövetségben Mieskó lengyel herczeggel és Henrik bajor herczeggel ismételten harczolt II. Ottó ellen, de mindannyiszor kénytelen volt meghódolni. Utódjának, a «vörös»-nek nevezett III. Boleszlávnak zsarnok és kegyetlen uralma alatt, majd a trónöröklés rendezetlensége miatt az uralkodó család tagjai között kitört belviszályok következtében Csehország elvesztette a két első Boleszláv alatt kivivott nagy jelentőségét s hatalmasan felemelkedő szomszédai Lengyelország és Magyarorzság mellett egyetemes jelentőségben hosszú időre háttérbe szorult.

A Visztula mellett lakó szláv törzsek tömörülése szintén a keresztyénség felvételével vette kezdetét. A csehek és a polabiták által fedett lengyelek vallási és állami szervezkedését a nyugoti befolyás kevesebb veszedelemmel fenyegette, mint nyugoti szomszédaikét, de természetes földrajzi határok hiányában a lengyel törzsek állami tömörülése lassabban ment végbe, mint a cseh törzseké. A lengyel nemzet legrégibb történetét a X. század közepéig borító homályból a legendák és mondák nyomán csak annyit vehetünk ki, hogy a lengyel állam bölcsője, Gnesen vidékén, a poseni tartományban állott. Itt uralkodtak a mesés Piaszt utódai, ki állítólag a IX. század közepén a Krakó körül elterjedő Horvátországból vándorolt be s egy régibb fejedelmi család megbuktatásával az uralmat családja számára megszerezte.

Az első történeti alak e korból Mieskó vagy Miciszláv, I. Ottó német király kortársa, I. Boleszláv cseh herczeg veje, a már keresztyén cseh udvar hatása alatt felvette a keresztyénséget (966.), s megalapította a magdeburgi érsekség hatósága alatt álló poseni püspökséget. Fia és utóda I. Boleszlav (992–1025) a Chrobry («dicsőséges») melléknévvel az atyja által kijelölt uton haladva a keresztyénséget és a lengyel államot szilárd alapokra fektette. A csehek kezéből kiragadta a régi Horvátország fővárosát Krakót, mely ezóta állandóan lengyel várossá lett, sőt beavatkozva a cseh herczegi család viszályaiba, megszerezte a cseh herczegséget is (1003), míg ugyanakkor szerencsés harczokban birodalma határait északon a Balti-tengerig, délen állítólag a Kárpátoktól délre a Dunáig terjesztette ki. Fontosabb volt Lengyelország jövőjére e mulékony hódításoknál a lengyel nemzeti egyház alapítása, a mi a vallási és politikai befolyás szoros kapcsolata folytán egyértelmű volt a lengyel állam önállóságát a német birodalom részéről fenyegető veszélynek elhárításával. Felhasználva III. Ottó ábrándos vallásosságát, II. Szilveszter pápa támogatásával Boleszláv megszüntette a magdeburgi érsekség fennhatóságát a lengyel egyházra s a krakói, kolbergi, boroszlói és később a poseni püspökséget is az általa alapított gneseni érsekség alá rendelte. Az egyházi függetlenítést nyomon követte a politikai függetlenítés. Mint cseh herczeg Boleszláv vonakodott elismerni a német király felsőségét s bár a II. Henrik ellen folytatott tizenötéves küzdelemben Csehországot elveszítette, Morvaországot, Sziléziát és Lausitzot megtartotta s II. Henrik halála után a szent-szék beleegyezésével a királyi czimet is felvette.

A lengyel királysággal egyidőben alakult meg Európa keleti nagy síkságán a legfényesebb jövőre hivatott szláv állam, az orosz birodalom. Mint tovább nyugotra lakó testvéreiket, úgy a Dnyeper, Dűna és a Felső-Volga mellékén tanyázó szláv törzseket még a IX. században sem fűzte közös nemzetté semmiféle kötelék. Poloczk, Smolensk, Novgorod és Kiev, mint e szláv törzsek központjai, korán jelentőségre és a míveltségnek aránylag elég magas fokára emelkedtek, de az egység hiánya a törzsek erejét megbénította s rovásukra délről a kazárok, északról a litvánok mindinkább tért hódítottak. Nem is saját erejük mentette meg a keleti szlávok függetlenségét: az államalkotó erő, mely az orosz birodalmat megalapította s a szarmata sikság török és finn népei fölött uralomra juttatta, idegen néptől jött.

A hagyomány, melyet a legujabb történeti kutatások is megerősítenek, az orosz nemzet politikai szervezését a varégoknak tulajdonítja. Némelyek a szláv történetirók közül – úgy látszik, nemzeti hiuságból – a varégokban a Balti tenger déli partvidékeiről bevándorolt szlávokat látnak, de sokkal valószinübb az a nézet, mely a varégokat a skandináv vagy normann nép egyik törzsének tekinti. A normann kalandorok – a tenger királyai – a IX. században nemcsak Nyugot-Európát zaklatták rabló becsapásaikkal, hanem mint békés kereskedők, még gyakrabban mint zsákmányt hajhászó kalandor harczosok, felkeresték Kelet-Európát is. Régi kereskedelmi út vezetett a Balti-tengertől az Ilmen tó mellékén és a Dnyeper folyó völgyében Konstantinápoly felé. Ez uton jutottak el már régebben a normann kalandorok a keleti császárság fővárosába, hol varangok név alatt a császári testőrségben külön csapatot alkottak.

Harczias török szomszédaik által szorongattatva a novgorodi szlávok az Ilmen tó mellékén a varégokhoz vagy normannokhoz fordultak segítségért. «A mi országunk nagy – így szólottak az orosz történetírás atyjának, Nestornak szavai szerint a varég főnökökhöz – minden bőségben van itt; de a rend és az igazság hiányoznak: foglaljátok el és kormányozzatok minket». Nem bizonyos és nem is látszik valószínünek, hogy a varégok betelepedése Novgorod vidékére teljesen békés úton történt volna, de az sem valószínű, hogy a megoszlott szláv törzsek valami nagy ellentállást fejtettek volna ki. A hagyományon nyugvó elbeszélés a normannok békés betelepüléséről bizonyítja, hogy nem voltak nagy ellentétek a hódítók és hódítottak között. Normannok és szlávok gyorsan összeolvadtak s mint rendesen történni szokott, a kisebb számú hódító nép átvette a nagyobb számú meghódított nép nyelvét. A varég főnökök igazságot szolgáltattak és adót szedtek, de megvédték az országot s az alávetett szlávok szokásait és régi intézményeit nem bántották.

A hagyományon alapuló orosz történetírás, mely történelmi bizonyságra igényt nem emelhet, 862-re teszi a normann főnököknek, Ruriknak és testvéreinek, Sineusnak és Truvornak, betelepedését és a Düna és a Felső-Volga vidékén elterülő novgorodi fejedelemség megalapítását. Ugyanekkor más normann főnökök tovább dél felé nyomulva a Dnyeper völgyébe, Kievet ragadták ki a kazárok kezéből. Rurik utódja, Oleg, Szmolenszket és Kievet is birodalmához csatolta s a Dnyeper torkolatának elfoglalásával megnyitotta az utat a Fekete-tengerre s kijelölte az orosz politikának azt az irányt Konstantinápoly felé, melyen ez még napjainkban is mozog. Mert a varégok époly merész tengerészek voltak, mint nyugoti testvéreik s a mint a Fekete-tenger partvidékét elérték, megkezdették kalóz kirándulásaikat, melyek nevöket a görög birodalomban époly rettegetté tették, mint a normannokét Nyugot-Európában. Már Oleg 2000 ladikból álló flottával jelent meg 907-ben a Bosporusban. Konstantinápoly erős falai és a görögök magasabb haditudománya elhárították a fővárost közvetlenűl fenyegető veszélyt, de a tartományok ugyancsak megérezték a merész kalózok szomszédságát. A császári udvar pénzzel és előnyös kereskedelmi szerződésekkel igyekezett az orosz fejedelmeket lefegyverezni, de a görögök engedékenysége még csak fokozta az északi barbárok zsákmányszomját és hódításvágyát. Sőt a görögök régi politikájukkal – egyik barbár nép feluszításával a másik ellen – magok adtak alkalmat arra, hogy az oroszok a Balkán félszigeten a lábukat megvessék. Nikeforosz görög császár 967-ben Péter bolgár fejedelem ellen Szvatoszláv kievi fejedelemmel szövetkezett. A görögök hivására Szvatoszláv 968-ban 60,000 embert szállított, a Dunán felevezve a bolgár földre, melynek nyugoti részeit – miután az egész országot iszonyuan elpusztította – állandóan megszállotta. Az orosz hatalom befészkelődése Konstantinápoly szomszédságában – hiszen Szvatoszláv székhelyét már Kievből Prezlavba (Perstlaba) szándékozott áttenni – a legnagyobb aggodalommal töltötte el a görögöket s Nikeforosz utódja, Tzimiszkesz János, a birodalom minden erejét összeszedte, hogy e veszedelmes szövetségeseket Bolgárországból kiűzze. Szvatoszláv a bessenyőkkel és magyarokkal szövetkezve, megelőzte a támadást. 970-ben átkelt a Balkánon s Thráciát tűzzel-vassal pusztította. A döntő ütközet, melyet Drinápoly közelében Arkadiopolisnál vívtak, a görög haditudomány és fegyelem fényes győzelme volt a barbárok fegyelmezetlen vitézségén. Szvatoszláv kénytelen volt visszavonulni Bolgárországba s midőn két évi küzdelem után a görögök onnan is kiűzték, 972-ben a visszavonulás közben az elpártolt bessenyők hadseregét teljesen tönkre verték s őt magát is megölték.

Szvatoszláv bukását nyomban követte a visszahatás: a görög befolyás, a keresztyén hit elterjedése Oroszországban. Az utat a keresztyénség behatolására a kereskedelmi és hadi összeköttetések Konstantinápolylyal már régebben előkészítették volt. Szvatoszláv anyja Olga már a keresztyén hitet követte, s állítólag már a X. század közepén egy keresztyén templom állott Kievben. Szvatoszláv utódja, Vladimir (972–1015), végre némi ingadozás után megtette a döntő lépést, felvette a keresztyénséget 989. vagy 990-ben.

Mint a legtöbb barbár fejedelmet, úgy Vladimirt sem a vallásos meggyőződés, hanem politikai okok vezették a keresztyénség felvételére. Ez az erőszakos, kegyetlen fejedelem, kiről feljegyezték, hogy öt felesége mellett nyolcszáz ágyast tartott, hatalmát és dynastiája jövőjét akarta a keresztyénség felvételével biztosítani. Úgy vélik, hogy a szlávok között már ekkor a keresztyénségnek igen sok híve volt, míg a fejedelem környezetét s hatalmának támaszát képező varég nemesség a régi pogány valláshoz szívósan ragaszkodott. Ámde mióta a fejedelmek székhelyüket Novgorodból Kievbe tették, az összeköttetés Skandináviával mindinkább meglazult, a varégok sorait nem újították fel többé a régi hazából kivándorló friss csapatok s nem látszott többé tanácsosnak a szlávok nagy tömegével szemben a varégok kis csoportjára támaszkodni. Vladimir tehát, midőn a keresztyénséget felvette, a hatalom súlypontját az idegen eredetű varégoktól a Kiev körül lakó és a keresztyénséghez szító szlávokra helyezte át, mi által más szóval a nemzeti orosz állam megalapítója lett. Világosabban felötlik Vladimir áttérésének okait keresve – e némileg modern világnézetnek hódoló s épen azért kétes értékű elméletnél – az orosz fejedelem azon törekvése, hogy a görög császári családdal rokonsági összeköttetésbe léphessen. Mint egy pár századdal előbb a germán főnököket a római császárság fénye és dicsősége még hanyatlásában is elvakította, olyan forma hatást gyakorolt a keleti barbár fejedelmekre a byzanczi görög császárság. E fényes, dicső emlékekben gazdag monarchiával közelebbi összeköttetésbe lépni oly kitüntetés volt egy barbár fejedelemre, melyért érdemesnek látszott ősei hitét feláldozni. Midőn Vladimir 988-ban Cherson elfoglalása után II. Bazil császártól a béke fejében testvérhugának, Anna herczegnőnek kezét kérte s a császár e feltétel teljesítését a keresztyénség elfogadásától tette függővé, az orosz fejedelem népével együtt megkeresztelkedett.

A Vladimir által megkezdett munkát folytatta fia Jaroszláv (1015–1054), kit az orosz történetírás a bessenyők ellen folytatott szerencsés harczaiért a nagy melléknévvel ruházott fel. A keresztyénség, mely Vladimir alatt csak külszín, látszat volt, csak most kezdett az orosz nép széles alsó rétegében elterjedni és igazán gyökeret verni. A szláv népeknél e korban annyira hiányzó nemzetiségi érzés helyett a keresztyén vallás, a Byzanczból kapott keleti formában, lett az összekötő kapocs, mely az orosz nép különböző törzseit összetartotta. Oroszország a keresztyénség felvétele után «Byzancz gyarmata» lett. Innen kapta a vallással együtt egész míveltségét, innen jöttek főpapjai s ide vonzódtak fejedelmei, kik a mennyiben népük míveltségét emelni igyekeztek, görög módra rendezték be az általuk alapított iskolákat s görög művészek által építtették székvárosaik, Kiev és Novgorod templomait. Igaz ugyan, hogy a görög befolyás nem ölte meg az orosz nemzetiséget, az istentisztelet nyelve orosz volt s a keresztyén vallás Oroszországban igazán nemzeti vallás lett, de másrészről a görög vallás felvétele az orosz nemzetet elzárta az európai miveltség igazi tűzhelyétől, Nyugot-Európától. Oroszországot nem érintette a nyugoti míveltség azon friss, éltető szelleme, melyre a civilisatió ösvényére lépett nemzetnek s a megalakulás nehézségeivel küzdő fiatal államnak oly égető szüksége volt s melyet a keleti császárság elaggott civilisatiója megadni képtelennek bizonyult, itt éppúgy, mint a Balkán félszigeten.

A IX. század utolsó éveiben a Közép-Duna és a Tisza mellékén letelepedett magyar nemzet áttérése a keresztyén hitre és állami szervezkedése csaknem teljesen azon időre esik, mint északi szláv szomszédaié. Csehország, Lengyelország, Oroszország és Magyarország egyszerre léptek az európai keresztyén államok sorába. De míg e szláv államok csak időközönként egy-egy kiválóbb fejedelem vezetése alatt voltak képesek az európai népek politikai életében jelentőségre emelkedni, addig Magyarországot népének derekassága, kiváló földrajzi helyzete és szerencsés politikai szervezete Európai keleti részeiben évszázadokon át uralkodó állásra juttatta.

A földet, a melyet a vándorló magyar nemzet a IX. század végén megszállott, maga a természet jelölte ki egységes országnak. A Kárpátok hatalmas lánczolata élesen megvonta határait s bár területén rónaság és hegyvidék, alföldek, felföldek és dombvidék váltakoznak, folyamvölgyeinek iránya természetes központ gyanánt a Duna medenczéjét, a Tisza mindkét partján elterülő síkságot jelölte ki. Mindazon népek közül, melyek egykor e területen laktak, csak azok voltak képesek az egész országot összetartani, melyek hatalmuk súlypontját e természetes központra, a nagy alföldre helyezték. E vízben és legelőben gazdag vidék csábította első sorban a honfoglaló nomád magyar nemzetet is a letelepedésre s innen e természetes központból terjesztette ki lassankint uralmát a környező felföldekre. Mert minden jel arra mutat, hogy a honfoglaló magyar nemzet által megszállott terület nem egészen azonos a mai Magyarország területével. Nyugatra mélyen benyomult a Duna völgyébe s kiterjedt a mai Alsó-Ausztriára, Morvaországra és Styriában a Mura mellékére. Ellenben északon és északkeleten a hegyes vidékeket nem számíthatjuk a magyarok által megszállott területhez, valamint Erdélynek, a délkeleti felföldnek legnagyobb részét sem.

Csak a X. század második felétől kezdve az augsburgi csata következményeként történt meg a birodalom lassú eltolódása nyugatról keletre; nyugaton a határok lassú visszaszorulása a Lajta és Morva folyókig, északon, északkeleten és délkeleten azok lassú kitolása a Kárpátok vonala által kijelölt természetes határokig.

Az új hazában a magyar nemzet folytatta a régibb lakóhelyein, Kelet-Európa nagy síkságán megszokott életmódját. A nemzet nagy tömege az alföldön és a dunántuli dombvidéken törzsenként megszállva, legeltette nyájait a gazdag legelőkön, űzte a vadászatot és halászatot, míg a harczkedvelő fiatalság zsákmányló betöréseket intézett a szomszédos nyugoti és déli országokba. E rabló hadjáratok, melyeket Nyugot-Európa országainak rendezetlen politikai viszonyai rendkívül megkönnyítettek s melyek a magyar nevet Nyugot-Európában egy félszázadon át rettegés tárgyává tették, vajmi kevés kivétellel nem voltak nemzeti vállalatok. Nem az egész nemzet intézte azokat a fővajda vezetése alatt s nem is hódítás volt a czél, hanem – mint a régi germánoknál történt – valamelyik vitézségéről híres főnök alatt egyesült a különböző törzsek harczvágyó fiatalsága, kisebb-nagyobb csapat a szomszéd országok kirablására. Az első sikerek, lovasságuk rohamának ellentállhatlan ereje, mindenek fölött azon körülmény, hogy tisztán lovasságból álló hadseregük képes volt tömeges hadimozdulatokat hajtani végre, mig Nyugot-Európában a lovas katona csak a kézviadalhoz értett, mind merészebb hadjáratokra csábította őket. Délen bekalandozták a byzanczi birodalmat Konstantinápolyig és Thessalonikéig, Olaszországot nyugaton az Alpokig, délre Nápoly vidékéig; nyugaton Németországot az északi-tengerig, sőt a Rajnán át becsaptak Francziaországba az Atlanti-Oczeánig és délre a Pyrenéekig. Útjukat mindenütt pusztulás jelezte. A megerősített helyek ostromával nem törődtek; várak vivásához, mint lovas katonák, nem is értettek, de a nyilt, védetlen vidéket irgalom nélkül elpusztították. Mint a normannok, ők is kiváló előszeretettel a templomokat és kolostorokat keresték fel, kifosztották és felgyújtották; az embereket, ha ellentállottak, leöldösték; azokat, kik megadták magukat, rabszijra fűzték s vagy váltságdíj mellett szabadon bocsátották, vagy hazájukba hurczolták. «Egy félszázadig úgy volt – mondja egyik történetirónk – mintha egy százakra és ezerekre menő szegénylegény-csapat rohanná meg és sarczolná büntetlenül Európát, csakhogy e rablócsapatokban a magyar szegénylegény kevés jó és sok gonosz szenvedélye mellett a magyar huszár harczi erényei is megvoltak.»

899-től 955-ig tartottak e rabló betörések. E félszázad alatt alig telt el év, melyben kisebb vagy nagyobb magyar csapat ne fosztogatta volna Európa valamelyik országát. Nem csoda, ha Nyugot-Európa népeit a szenvedett csapások alatt oly keserüség és gyülölet fogta el a magyarok iránt, mely még századok mulva is visszhangot keltett fel lelkükben. Krónikaíróik nem is embereknek, hanem vérengző állatoknak festik a magyarokat, kik nyers húst esznek és ellenségeik vérét iszszák. E szempontból, hogy t. i. a X. században kalandozó magyarok szokásait és erkölcseit tisztábban láthassuk, nem lesz érdektelen a magyarok 926-ki svábföldi hadjáratát részletesebben megismertetni. E hadjáratot – mely a kalandozó magyarokat a híres sanct-galleni kolostor falai alá is elvezette – csaknem egy századdal később e kolostor krónikaírója, Ekkehard beszéli el régi hagyomány alapján, de oly közvetlenséggel, mely az elbeszélés igazságát kétségen felül helyezi.

Midőn Engilbert, a sanct-galleni monostor apátja értesült, hogy a magyarok Augsburg alatt táboroznak, előkészületeket tett a védelemre. Ő maga is pánczélt öltött, szerzeteseit felfegyverezte, s mivel a kolostor megvédhetésében nem bízott, a hegyek között egy ormon hirtelen kastélyt építtetett s a monostor kincseit ide hordatta, mig a nőket, gyermekeket és öregeket a közeli falvakból a Bodensee tulsó oldalán fekvő Wasserburg várába vitette. A kémek éjjel-nappal bejárták a vidéket, hogy a magyarok mozgalmairól hírt adhassanak. Mivel ellentállástól nem tarthattak, a magyarok nem maradtak egy tömegben, hanem Augsburg alól elvonulva, csapatokra oszolva lepték meg és fosztogatták ki a helységeket. Sanct-Gallen alá is oly hirtelen érkeztek, hogy az apátnak és társainak alig volt idejök a kastélyba menekülni.

«Volt ekkor – folytatja Ekkehard – a mieink közt egy Heribáld nevű igen hóbortos együgyü barát, kinek szavait és tetteit a többiek sokszor nevették. Ennek, midőn a barátok az erősségbe indultak, némelyek ijedten mondák, hogy fusson ő is velök. Fusson, válaszolá, a kinek tetszik, én ugyan sehova sem futok, mert nekem a gazda nem adott az idén bőrt sarura. S így a közelgető magyarokat minden félelem nélkül bevárá. Berontanak végre a magyarok, tegezzel, szörnyű kopjákkal és gerelyekkel fegyverkezve. Gondosan kikutatják az egész helyet; semmi nem vagy semmi kor nem remélhet tőlük kegyelmet. Csak magát Heribáldot találják félelem nélkül állva. Csodálják, mit akar, miért nem futott el. Előljáróik e közben azoknak, kik meg akarták ölni, parancsot adván, hogy kiméljék, tolmácsok által kikérdezik s a mint észreveszik, hogy hóbortos, mindnyájan nevetve megkegyelmeznek neki. Szent Pál kőoltárához hozzá sem nyulának, minthogy az ilyenekben gyakran csalatkozva, hamun és csonton kivül egyebet nem találtak. Végre bolondjuktól kérdezik, hol van a monostor kincse elrejtve? S midőn ez őket nagy gyorsan a rejtekajtócskához vezette, azt feltörik, de benne aranyozott gyertyatartókon és csillárokon kívül egyebet nem találván, vezetőjöket e rászedésért pofonveréssel fenyegeték. Ketto közülök fölmegy a toronyba, melynek hegyében a kakast aranynak vélték, azt hivén, hogy a hely istene, mint nevezék, csak drága érczből lehet öntve; s midőn az egyik, hogy azt láncsájával lefeszítse, erősen kinyúlt, a magasból a tornáczra esik s ott összetöri magát. A másik pedig a tetőzet szélére állott, hogy onnan legazoljon, de hanyatt esve egészen összezúzódott. S midőn mind a kettőt, mint Heribáld elbeszélte, az ajtófelek között megégették, a máglya lángjai a mennyezetig fölcsapkodának ugyan, de bár a tüzet kopjáikkal piszkálták, sem Gál, sem Magnus egyházát fel nem birák gyújtani.»

«Volt a barátok közös pinczéjében két hordó bor még színig telve. Ezeket, mert efféle zsákmányban az ellenség bővelkedett, senki fel sem bontotta. Mert mikor az egyik közülök szekerczéjével az egyik hordóhoz vágott, Heribáld így kiálta rá: Ne bántsd barátom, mit akarsz, mit igyunk majd mi, ha ti innen eltávoztok? Mit amaz tolmács által megértvén, elkaczagá magát s társait is megkéré, hogy az ő bolondja hordaihoz ne nyuljanak.»

«A magyarok e közben portyázókat küldöznek szét, kik az erdőket és rejtekhelyeket a legszorgosabban felkutassák, s gondosan figyelnek, nem hoznak-e ezek valami ujságot. Végre a folyosókon és a mezőn bőséges lakomára széledeznek. Az előkelők a monostor terét elfoglalva, dúsan lakomáznak. Heribáld is, mint később beszélé, úgy jól lakott, hogy jobban sohasem. S a mint azok szokásuk szerint szék nélkül a zöld gyepre heveredtek ebédelni, ő magának és egy fogoly papnak széket raka. S azok, miután a barmok czombjait és más részeit félnyersen, kés nélkül, fogaikkal tépve megették, a lerágott csontokat enyelegve egymásra hajigálák. A bor is kupákkal állott a középen s kiki különbség nélkül annyit ivott, a mennyi tetszett. S miután a bortól neki hevültek, mindnyájan iszonyúan kiabálának isteneikhez s a papot és bolondot is kiabálni kényszeríték. A pap, ki nyelvöket jól értette, azért is tartották őt meg életben, hatalmasan kiabála velök s miután nyelvökön eleget ostobáskodott, a szent kereszt feltalálásának ünnepe másnapra következve, ennek antiphoneját kezdé könynyezve énekelni, melyet Heribáld is, ámbár rekedt hangon, együtt énekelt vele. Mindnyájan összejönnek, kik itt valának, a foglyok szokatlan énekére s kitörő kedvvel tánczolnak és dalolnak főnökeik előtt. Némelyek fegyverrel is összecsapva mutogatták, mennyit értenek a hadi gyakorlathoz. Ez alatt a pap ily jó kedv közben elérkezettnek vélvén az időt, hogy szabadulásáért könyörögjön, könnyezve a főnökök lába elé omlik: de azok vad haragjokban, akaratjokat füttyökkel és iszonyú morgással adják tudtul legényeiknek. Azok rögtön ott teremnek; az embert egyszerre megragadják, késeiket kirántják, hogy mielőtt fejét vennék, tonsurájából pilist metéljenek. Míg azonban ehhez készültek, kémeik a kastély felé terjedő erdőből kürtriadással és kiabálva elősietnek s jelentik, hogy közelökben egy fegyveres csapatokkal megrakott kastély van, mire a papot és barátot ott hagyva, mindnyájan gyorsan kisietének, s a mint szokásuk vala, hihetetlen hamar csatarendbe állának. Hallván azonban a kastély mivoltát, hogy azt vívni nem lehet, a monostort, mivel annak istene Gál a tűzzel is bir, oda hagyván, hogy láthassanak, mivel éjjeledni kezdett, a falu néhány házát felgyujtják, s a kürtöket és minden szót betiltva a Konstáncz felé vezető úton eltávoznak».

«A kastélybeliek azután, kik a monostort vélték égni, távozásukat megtudván, rövid utakon utánnok nyomulva, a tömeget messziről kisérő utócsapatot megtámadják, néhányat közülök megölnek, egyet pedig sebesülten magokkal visznek. A többiek alig menekülhetve, kürtökkel adnak jelt a tömegnek, hogy vigyázzanak. S azok a lehető leggyorsabban nyilt térre jutva, a mint lehetett, hamarjában hadirendbe állanak s székeiket és podgyászaikat körbe állítva, éji őröket rendelnek s magok a fűbe heveredve csendesen iddogálnak és alusznak. Hajnalban a közel falvakat benyargalva, ha a futamodók valamit ott hagytak, felkutatják és elrabolják s minden épületet, mely mellett elhaladnak, felgyujtanak».

Az itt bővebben ismertetett sanct-galleni táborozáshoz hasonlók lehettek mindazon hadjáratok, melyeket a nemzet kalandvágyó és zsákmányszomjas ifjusága, minden politikai czél nélkül, egy félszázadon át a miveltebb és gazdagabb nyugoti országok ellen intézett. Igazán nemzeti vállalatnak nevezhetjük azonban a 955-ki nagy hadjáratot, melyre a nemzet nagy tömegét nem csupán zsákmányszomj, hanem határozott politikai czél indította s melynek mélyreható következményeit a magyar nemzet és Nyugot-Európa egyformán megérezték.

A X. század első felében a magyarok pusztításainak első sorban kitett Németország nagy változáson ment át. I. Ottó erőteljes kormánya alatt a birodalom egységének eszméje a törzsi elkülönzöttség fölött diadalmaskodott. A század közepén hosszú és nehéz küzdelmek után Ottó már az egész birodalom ereje fölött rendelkezett. Vége lett azon időknek, midőn a német törzsek mindenike a maga üdvét a mások rovására kereste, midőn I. Henrik szász herczeg és német király a békét a magyarokkal csak a szászok érdekében kötötte meg, midőn a bajor herczegek, hogy tartományukat biztosítsák, a kalandozó magyar csapatoknak Németország többi részeibe szabad utat nyitottak. 947-ben Ottó a birodalmi egység eszméjétől, vagy a mi ezzel egyértelmű volt, a szász törzs hegemoniájától legjobban idegenkedő bajor törzset is hatalma alá vetette. A herczegi hatalmat Bajorország fölött Ottó saját öcscsére, Henrikre ruházta. A helyzet ezzel egyszerre megváltozott; a barátságos viszony fenntartására a magyarok és a bajor törzs között a régi feltételek mellett többé gondolni sem lehetett. Henrik herczeg nemcsak elzárta az utat a magyarok előtt, hanem azonnal megkezdte a harczot ellenök s az egész német nemzet erejére támaszkodva, ő maga lépett fel támadólag. 950-ben a magyarok földjére nyomult s két győzelem után nagy zsákmánynyal tért vissza szerencsés hadjáratából.

Ugyanekkor megváltozott a helyzet Olaszországban is. 951-ben Ottó elég erősnek érezte magát, hogy hatalmát Olaszországra is kiterjeszsze. Beavatkozott az olaszországi pártviszályokba, legyőzte Berengár olasz királyt s bár az olasz koronát felelősségének elismerése mellett Berengár birtokában hagyta, a friauli és veronai őrgrófságokat, a trienti és isztriai grófságokat Németországhoz csatolta s öcscse Henrik herczeg kormányzására bizta. Az út a magyarok elől Olaszországba éppúgy el lett zárva, mint Németország felé.

E változások a magyar nemzetet a legközelebbről érintették. A bajor herczeg hatalmának kiterjedése az Adriai-tengerig s Boleszláv cseh herczegnek 950-ben történt meghódolása Ottó előtt a félszázadon át folytatott s mintegy már életszükségletté vált nyugoti rablókalandozásoknak útját vágta, sőt, mint a bajor herczeg 950-ki merész támadó fellépése világosan sejteni engedte, a német nemzet összes törzseinek egyesülése e nemzet függetlenségét is komoly veszedelemmel fenyegette. Természetes volt ily körülmények között, hogy a magyarok a német birodalomnak rájok nézve annyira fenyegető egységét szétrobbantani s mindenekelőtt a bajor herczeg veszedelmes hatalmát összetörni törekedtek. Mindjárt 953-ban megragadták a kedvező alkalmat. A német királyi családban kitört a viszály. Lindolf, Ottó fia és Konrád, Ottó veje, fellázadtak, a felkelésbe magukkal sodorták a frank, sváb és bajor törzseket s összeköttetésbe léptek a magyarokkal. A német herczegek meghivására a magyarok 954-ben nagy haderővel jelentek meg Németországban, elpusztították Bajorországot, de főképen a zsákmánylást tartva szem előtt, nem keresték a döntő csatát Ottóval, e helyett Dél-Németország elpusztítása után átcsaptak Francziaországba s Burgundon és Felső-Olaszországon át tértek vissza hazájukba.

E hadjárat fényes sikere felbátorította őket s a következő 955. évben újra támadtak. A magyar mondákban annyira ünnepelt Bulcsu és Lél vezetése alatt oly nagy számban törtek be, minőt a német krónikás szerint soha senki azelőtt egy tartományban nem látott. Csakhogy időközben a német viszonyok teljesen megváltoztak. Ottó a felkelést 954 végén teljesen leverte s a váratlanul betörő ellenség ellen a birodalom egész erejét egyesíthette. Míg a magyarok Augsburgot vívták, a lotharingiak kivételével valamennyi német törzs egyesült Ottó zászlója alatt s augusztus 10-én az Augsburg mellett elterülő síkságon a Lech mezején döntő ütközetre került a dolog. A német krónikaírók szerint a németeknél sokkal nagyobb számú magyar hadsereg a régi módon, szokott vitézséggel harczolt, de mintha a félszázadon át folytatott apró kalandozó hadjáratok a régi szigorú fegyelmet meglazították volna, a magyar hadirendszernek Bölcs Leó császár által kiemelt fényes vonásai e döntő ütközetben nem érvényesültek. A hadi mozdulatok nem vágtak egybe s a zsákmánylás vágya elölte a fegyelmet. A német hadsereg megkerülésére kiküldött hadosztály korán támadott. Megszalasztotta ugyan a német hadsereg utolsó hadosztályait, de elmulasztotta a félig megnyert győzelmet biztosítani. A német hadsereg hátvédét tevő cseh és sváb csapatok megfutamítása után, zsákmányláshoz fogott s az Ottó által a megzavart hadi rend helyreállítására visszaküldött frank lovasság a szétoszlott rendetlen tömeget könnyű szerrel szétverte. Ezalatt a magyar főhadsereg mozdulatlanúl állott s bevárta az első győzelem által fellelkesített német hadsereg támadását. Nehéz küzdelem után a nehéz fegyverzetű német lovasság a könnyű magyar lovasság fölött győzelmet aratott s az erélyes és gyors üldözés a csatatérről még meglehetős rendben visszavonuló magyar hadsereget teljesen megsemmisítette. Az üldözés közben estek fogságba a magyar vezérek, Bulcsu és Lél, kiket Henrik bajor herczeg több előkelő magyar hadi fogolylyal együtt Regensburgban – mint a német krónika mondja – «a magyar nemzet gyalázatjára» felakasztatott.

A nagy hadsereg katastrophája, az ünnepelt hadvezérek dicstelen halála, kitörülhetetlenül bevésődött a magyar nép emlékezetébe. Századok mulva is visszarezgett a nemzet lelkében e nagy vereség fölött érzett fájdalom, melyet a monda a költészet virágaival, a krónikások a tények tudákos elferdítésével igyekeztek enyhíteni. A fogoly vezér Lél, ki, mielőtt a vesztőhelyre lép, kürtjével agyonsújtja a német királyt, «hogy szolgája legyen a túlvilágon», a mesés hős Botond, ki hogy társait megboszulja, végig pusztítja Németországot s leöleti összes német foglyait, a későbbi nemzedékek szemében a megsértett nemzeti önérzet és büszkeség védelmezői és bosszulói gyanánt tüntek fel. De az egykorú nemzedék a rideg valóság előtt állott, melyet megváltoztatni nem lehetett. Elveszett a régi hit a magyar fegyverek győzhetetlenségeiben s ezzel együtt a félszázadon át folytatott merész rablókalandok leghatalmasabb rugója. Nyugot felé, hol az augsburgi csata közvetlen hatása épen a római-német császárság megteremtésében nyilvánult, a kalandozások kora bezárult s a délfelé a byzanczi birodalomba 970-ig intézett betörések – bár a monda ezekkel később kiváló előszeretettel foglalkozott – csak gyönge visszhangjai voltak a lezajlott nyugati nagy vállalatoknak.

Két nagy változás jellemzi e korban nemzetünk beltörténetét: a szláv vegyülés és a központi hatalom hanyatlása.

Azon az egész területen, melyet ma Magyarországnak nevezünk, a honfoglaló magyarok szláv lakosságot találtak. Szláv helynevekkel találkozunk Pozsonytól Brassóig, Árvától Belgrádig, Erdélyben épúgy, mint az alföldön, az északi hegyes vidéken épúgy, mint a dunántúli dombvidéken. Hogy egy törzshez tartoztak-e mindnyájan, még nem eléggé tisztázott kérdés, valamint még a fölött is foly a vita, hogy az ország nyugoti részének szláv lakosai, kiket pannoniai szlávoknak és marahánoknak szoktak nevezni, a szlávok mely törzséhez tartoztak. Valószínűnek látszik azonban, hogy a pannoniai szlovének egészen önálló szláv törzset alkottak, melyet sem a cseh-tót, sem a mai szlovén, sem a szerb vagy bolgár törzszsel azonosítani nem lehet. Ez a törzs beszélte az ó-szlovén nyelvet, melynek helyét a szláv nyelvészek a mai élő szláv nyelvekben hasztalan keresték s melynek jellemző sajátságait a magyar nyelvben fenmaradt szláv szavak a leghívebben őrizték meg. A pannoniai szlovén nép zöme a Dunántúl lakott, itt kezdett a keresztyén hit már a IX. század végén elterjedni s itt találkozunk a keleti frank vagy német befolyás alatt az állami élet első kezdeteivel is. Miután a bevándorló magyarság zöme szintén a Dunántúl telepedett le, a két népelem keveredése itt volt a legerősebb s kétségtelen, hogy az összeolvadás is itt történt meg leggyorsabban. A magyar elem ez összeolvadásból győzelmesen bontakozott ki, nem veszett el a szláv elemben, mint az aldunai bolgárok, ellenkezőleg ő szívta fel teljesen a pannoniai szlovént. Megtartotta nyelvének finn-ugor jellegét, de a magyar nyelvet elborító szláv szóáradat mutatja az összekeveredés nagyságát s a fogalmak, melyeket e szláv szavak jelölnek, feltüntetik, minő sokat köszönhet a magyar míveltség tekintetében azon szláv törzsnek, melyet teljesen magába olvasztott.

Sokszor felvetették a kérdést, hogy mi óvta meg a magyar nemzetet a szláv népek tengerében az elszlávosodástól? Miután a magyar nyelvbe átment szláv szavak a pannoniai szlovén népet a míveltség magasabb fokán tüntetik fel, mint a minőn a beköltözködő magyar állott, méltán feltünést kelthet, hogy nem a kevésbbé mívelt elem fogadta el a míveltebb elem nyelvét, mint az pl. a rómaiak és germánok összeolvadásánál történt, hanem megfordítva. Azonban nem szabad felednünk, hogy a szláv nép magasabb míveltsége, a mint az a magyarba átment szavakból visszatükröződik, csak látszólagos volt. Kétségtelen, hogy a szláv, mint állandóan megtelepedett nép, a földmívelést jobban ismerte s az iparnak is több ágát űzte, mint a nomád és a harczot főfoglalkozásának tekintő magyar, de viszont az is kétségtelen, hogy hadi képzettség és politikai míveltség tekintetében a magyar végtelenül fölötte állott a szlávnak. Azt sem szabad felednünk, hogy míg a római birodalom területére költözködő germánoknál a hazaváltoztatás egyszersmind életmódváltoztatást is jelentett, addig a magyar új hazájában is hosszú ideig, mondhatjuk századokig, megtartotta régi életmódját, végre azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a magyar a X. és XI. században még korántsem volt sziget a szláv tengerben, hanem előörse a mai Oroszország déli vidékein tanyázó rokon török népeknek, melyekkel közvetlen összeköttetésben állott s melyek, mint történeti emlékeink bizonyítják, minduntalan új rajokat bocsátottak a Duna-Tisza mellékére. E bessenyő, kazár és kún betelepedések a magyar nemzet számbeli felsőségét is biztosították a meghódított szláv népek fölött.

A másik nagy változás, a központi hatalom hanyatlása, természetes következménye volt az új hazából egy félszázadon át nyugot felé intézett rabló hadjáratoknak. Az első görög író, ki nemzetünkről részletesebben ír, Bölcs Leó császár, már kiemeli, hogy a magyarok – eltérőleg a többi szkytha népektől – egy fejedelem alatt állanak s valóban az atelközi katastropha után csakis az egységes vezetés, a hatalom központosítása Árpád kezében menthette meg a magyar nemzetet az elpusztulástól s szerezhetett tovább nyugaton az atelközi tanyáiból kivert nemzetnek új hazát. A mint azonban a morvaszláv birodalom összetörése után az új haza birtoka biztosítva volt s a kalandozó hadjáratok megkezdődtek, a fővajda kezéből kiesett az egész nemzet vezetése. Mert e vállalatok, mint már megjegyeztük, nem voltak nemzeti vállalatok s így természetesen a belőlök származott haszon és dicsőség nem a fejedelmet, hanem, épen a fejedelem hatalmának és tekintélyének rovására, a vállalat vezéreit illette. Árpád közvetlen utódai annyira háttérbe szorultak a kalandozó hadjáratok vezérei mellett, hogy a hagyomány még neveiket sem őrizte meg teljesen. Krónikáink szerint Árpádot Zsolt, ezt meg Taks követte a fejedelemségben, holott Bíborban-szülött Konstantin görög császár szerint a fejedelmi méltóságot 950 körül a hagyomány által teljesen elfelejtett Vál viselte. A külföldiek előtt sem tünt fel Magyarország a X. század első felében monarchikus, egy fejedelem alatt álló országnak. Zsolt és Vál nevét nyugaton nem is ismerték, Taks nevét is csak egyszer említik, mint egyik hadjárat vezérét. A német krónikaírók ismételten a magyarok királyairól beszélnek, a magyar viszonyokat igen jól ismerő byzanczi császárok pedig leveleiket a magyarok fejedelmeihez czímezték.

A fejedelem hatalmával együtt ugyanazon ok hatása alatt a régi törzsszervezet is bomlásnak indult. A törzseket a törzsfők névleges hatalma, személyes derekasságán alapuló tekintélye tartotta össze, de a zsákmányló hadjáratok a tehetségnek, ügyességnek és szerencsének tág teret nyitottak s a legmerészebb és legügyesebb harczosok a dolog természete szerint gazdagságban és tekintélyben a többiek fölé emelkedtek. A zsákmányra vágyó fiatalság, nem törzsek szerint csoportosulva, hanem egy-egy ügyes és szerencsés vezér zászlói alatt sorakozva, indult e hadjáratokra. A régi aristokratia mellé és részben helyébe új aristokratia lépett. A X. században a törzsi kötelék a Dunántúl, tehát azon vidéken, melynek lakói első sorban foglalkoztak a zsákmányló hadjáratokkal, teljesen felbomlott s csak ott maradt meg, hol a földrajzi távolság miatt a kalandozó hadjáratok bomlasztó hatása kevésbbé érvényesült, keleten Erdélyben és a Tisza, Maros és Duna közt támadt szögletben.

Bomlásnak indult belső szervezetével, fegyvereinek kifelé megrendült tekintélyével a magyar nemzet az augsburgi ütközetre következő évtizedben a legveszélyesebb válság elé érkezett. A régi állapot nem volt többé fentartható, a ragaszkodás hozzá pusztulást, halált jelentett, de ugyanezt jelentette a nyugoti viszonyokhoz való alkalmazkodás is, ha nem a nemzet kebeléből történik a kezdeményezés s még inkább, ha az átalakulás idegen befolyás alatt, vagy a mitől az adott viszonyok között tartani lehetett, egyenesen a római-német császárság fegyvereinek nyomása alatt megy végbe. Hogy ez a veszély nem következett be, hogy a magyar nemzeti egyéniségének teljes fentartásával csatlakozhatott a nyugoti népek nagy köztársaságához, Árpád két ivadékának, Gézának és Szent-Istvánnak halhatatlan érdeme s a magyar nemzet, midőn e két fejedelmének vezetését elfogadva, önkényt lépett a fejlődés új útjára, ezeréves történetében annyiszor kitüntetett életrevalóságának első fényes bizonyítékát adta.

972-ben, midőn Taksot fia Géza váltotta fel a fejedelemségben, a magyar nemzet történetének fontos fordulópontjához érkezünk. Megkezdődik a magyarok által oly hosszasan zaklatott nyugot-európai népek békés visszahatása. A nyugot-európai szellem első hatása sugárzik ki Géza fejedelem két egymással szoros kapcsolatban álló törekvésében: a monarchikus hatalom megalapításában és a keresztyénség terjesztésében.

A mint a kalandozó hadjáratok a fővajda hatalmának lehanyatlására vezettek, úgy megszünésök a központi hatalom javára keltett fel természetes visszahatást. Az augsburgi nagy csatavesztés után a hadvezető hősök, a Lélek és Bulcsúk napja leáldozott s a nemzetre a megváltozott külviszonyok által rákényszerített béke napjaiban ismét előtérbe lépett azon család tekintélye, mely a fejedelemséget örökösen birta s melyhez a nemzetet a kegyelet és tisztelet erős kötelékei fuzték. És Géza – úgy látszik – az az ember volt, ki a kedvező körulményeket hatalma emelésére fel is tudta használni. A külföldi krónikaírók, kik ez idő óta kezdenek nemzetünk belügyei iránt érdeklődni, erőskezu, kegyetlen uralkodónak festik, ki haragjában sok embert megölt s hasonló felfogás tükröződik vissza Géza jelleméről a legendákban megőrizett magyar hagyományban is. «Szigorúan és kegyetlenül bánt alattvalóival» mondja Szt. István legendája. Kétségtelen, hogy Géza az erőszaktól sem riadt vissza, ha hatalmának emeléséről volt szó s bár az uralkodása alatt kétségtelenul lezajlott belküzdelmeket és azok részleteit nem ismerjük, az eredmény elég világosan áll előttünk. Midőn 997-ben elhalt, ő a külföld szemében is Magyarország igazi királya s hatalma tényleg királyi hatalom volt. A fejedelem mellett álló régi méltóságok, a karkhász és gylasz hatalma teljesen elhalványult s a régi törzsfőnök utódai közül is csak kettő őrízte meg önállóságát. Gyula az erdélyi felföld nyugati vidékein és Ohtum vagy Ajtony a Maros, Tisza és Duna által határolt szögletben.

Fejedelmi hatalmának emelése szabta meg Géza viszonyát a külföldhöz, első sorban a német birodalomhoz és a keresztyénséghez is. Közönségesen azzal szokták indokolni Géza barátságos politikáját a német birodalom iránt és hajlandóságát a keresztyén valláshoz, hogy belátta, hogy a magyar nemzetet csakis a keresztyén vallás mentheti meg a végső veszedelemtől, az annyit zaklatott nyugoti népek halálos boszújától. A nélkül, hogy a magyar fejedelemnek ily épen nem valószinu éleslátást, helyesebben modern felfogást tulajdonítanánk, világos lehetett Géza előtt, hogy a barátságos közeledést nyugathoz s mi ennek az akkori viszonyok között szükségszerű feltétele volt, a keresztyénség felvételét fejedelmi hatalmának és családjának érdekei követelik. Hogy fejedelmi hatalmát megszilárdítsa, szüksége volt békére, a hatalmas német birodalom jóakaratú támogatására, hogy pedig családja tekintélyét és fényét saját népe és a külföld előtt emelje, arra legbiztosabb útnak látszott a családi összeköttetés a hatalmas német uralkodó családdal. Mindezek előfeltétele volt a keresztyénség felvétele.

973-ban, midőn a már agg I. Ottó császár az olasz viszonyok rendezése után hatalma és dicsősége teljességében Németországba visszaérkezett, quedlinburgi udvarában tisztelegtek nála Nyugot- és Kelet-Európa népeinek követei. A tisztelgők között voltak Géza követei is, tizenkét magyar, kik oly sokáig rettegett nemzetük nevében a nyugoti keresztyénség világi fejének békét és barátságot hoztak. Ottó a magyar fejedelem udvariasságát nem késett viszonozni, nem sokkal utóbb, még ugyanazon évben Bruno verdeni püspököt Magyarországba küldötte. E követségváltásokban nyert kifejezést Magyarország megváltozott világhelyzete. «A pogányság barlangjának rettegett kapui megnyiltak» s megjelentek hazánk földjén az első nyugoti hittéritők.

A keresztyén vallás már ekkor nem volt ismeretlen a magyar nemzet előtt. Nem tekintve a félszázados harczias, de olykor-olykor békés érintkezéseket a nyugoti keresztyén népekkel, melyek a keresztyénségnek ha nem is elfogadására, legalább megismerésére elég alkalmat nyújtottak, nem tekintve, hogy a magyar földön már ekkor az itt talált szláv lakosság és a külföldről behurczolt rabszolgák között a keresztyénségnek számos híve volt, a konstantinápolyi udvar már régebben tett kisérletet a magyar nemzet megtérítésére. Nem egykorú, de teljes hitelt érdemlő görög író (Skylitzes) beszéli, hogy Bulcsu és Gyula, a magyarok fejedelmei – mint a görög író mondja – 950 körűl Konstantinápolyban járván, felvették a keresztyénséget. Bulcsunál, kit pedig keresztatyja, Biborban-született Konstantin császár a patriciusi méltósággal is kitüntetett, a megtérés nem volt őszinte, a mint visszatért hazájába, ismét pogány lett, de Gyula megtérése nem enyészett el nyomtalanul történelmünkben. Midőn visszatért, egy Hierotheus nevű szerzetest hozott magával, kit Theophylaktos patriarcha Magyarország püspökévé szentelt fel s ki Magyarországon számos pogányt megkeresztelt. Gyulának leánya, Sarolta, Géza neje lett s bár a külföldi irók nem igen hizelgőleg nyilatkoztak róla – azt mondják, hogy férfimódra lovagolt, ivott, s egyszer haragjában egy embert meg is ölt – mint keresztyén asszony bizonyára nagyban elősegítette férje áttérését és közeledését a nyugoti világhoz. Később egy másik magyar úr, Ohtum vagy Ajtony, ha nem is egyenesen Konstantinápolyból, szintén a görög birodalomból kapta a keresztyénséget. Viddinben keresztelkedett meg s székhelyén Marosvártt, vagy mint utóbb nevezték Csanádon, görög kolostort alapított. Valami nagy eredménye a görög térítésnek nem igen lehetett, mit nemzetünk művelődési szempontjából fájlalnunk nem is lehet. A keleti keresztyénség, nem tekintve csekélyebb művelő képességét, végzetteljes ellentétbe hozta volna nemzetünket nyugattal, hová pedig hazánk földrajzi viszonyainál fogva első sorban utasítva volt.

A nyugoti egyház térítési kisérletei Géza fejedelemségének első éveire mennek vissza. Az első nyugoti hittérítő a svábföldi jámbor szerzetes Wolfgang, később regensburgi püspök volt, ki azonban nagyon rövid ideig tartózkodott Magyarországon, mert térítői működése Piligrim passaui püspök terveibe ütközött. E nagyravágyó német főpap, a szláv határszéli német főpapok példájára, a magyar nemzet megtérítése által Magyarországot egyházi hatósága alá akarta vetni s ezen alapon püspökségét a salzburgi érsek hatósága alól kivonva, érsekséggé emelni. Míg tehát egyrészről Wolfgangot, mint nem egyházkerületébe tartozó hittérítőt, Magyarországból visszaparancsolta s helyébe a maga egyházkerületéből küldött szerzeteseket és papokat, addig másrészről mindent elkövetett, hogy az általa kitalált régi római laureacumi vagy lorchi érsekségnek szintén általa kitalált felsőségét a pannoniai egyház fölött a pápa ő reá, mint a régi lorchi érsekek utódjaira ruházza. Hogy a szent-széket terve kivitelére hajlandóvá tegye, 974-ben a pápához írott levelében dicsekedve és kétségkivül erősen túlozva említi meg a hittérítők által Magyarországon elért nagy eredményeket. Nem kevesebb, mint 5000 előkelő magyar tért volna át a keresztyénségre. A keresztyének – a világ minden részéből odahurczolt foglyok – kik szerinte Magyarország lakosságának többségét alkották, most már szabadon gyakorolhatják vallásukat, mert a magyarok, még azok is, kik a pogányságban maradtak, többé nem tiltják a keresztelést s megengedik a papoknak, hogy az országban tetszésük szerint járjanak-keljenek. «Szóval majdnem az egész magyar nemzet kész a szent hit elfogadására.» A legfontosabb eredményt azonban Piligrim püspök nem említette meg. Úgy látszik a levél írása után nemsokára történt, hogy Géza fejedelem egész családjával felvette a keresztséget s nem valószinűtlen, hogy Piligrim valamelyik papja volt az, ki a magyar fejedelmet a keresztyén egyházba vezette.

Piligrim törekvései még sem sikerültek; a salzburgi érsek erélyesen tiltakozott jogainak megsértése ellen s röviddel utóbb Németország politikai viszonyai akként alakúltak, hogy a magyar hittérítés a nagyravágyó passaui püspök kezéből teljesen kiesett.

Alig halt el I. Ottó császár, újra kitört a bajor törzs régi ellenszenve a szász hegemonia iránt. II. Ottó ellen, ki atyjánál is erősebben fogott a központosításhoz, a herczegségek önállóságának megsemmisítéséhez, unokatestvére, Henrik bajor herczeg, a «Czivakodó» melléknevű, fegyvert fogott s szövetkezett a német felsőséget nehezen tűrő cseh és lengyel herczegekkel. Az ekként kitört küzdelemben Piligrim is érdekelve volt s a német főpapok politikájához híven, herczege ellen a császár mellett foglalt állást. Elfoglalva a Bajorországban dúló polgárháborútól, Piligrim kénytelen volt a magyar nemzet megtérítésére vonatkozó terveit elejteni s nem vehette fel azokat a polgárháború bevégzése után sem. A császár legyőzte a bajor herczeget és szövetségeseit, s győzelmét a túlerős bajor herczegség meggyöngítésére használta fel. Délen kiszakította belőle a karinthiai herczegséget, keleten pedig az osztrák határgrófságot (976). Ez utóbbit a Duna mindkét partján az Enns folyótól St.-Pöltenig a császár hű vitéze Liutpold nyerte el, kinek eredetét később – úgy látszik tévesen – a Gyermek Lajos alatt szereplő Babenbergekkel hozták kapcsolatba. Az osztrák határgrófság – a későbbi Ausztria csirája – a bajor herczeg fenhatósága alatt a birodalom határait lett volna hivatva védelmezni és terjeszteni a magyarokkal szemben, de mivel az osztrák határgrófok a bajor herczegek felsőségét ép oly kevéssé tűrhették, mint ezek a császárét, a dolgok természetes rendje szerint a Babenbergek a császárság szövetségesei lettek, míg a Babenbergek által egyiránt fenyegetett bajor herczegek és a magyarok egymáshoz közeledtek. A közös politikai érdek hozta létre a családi összeköttetést a bajor herczeg és a magyar fejedelem között. 995-ben István, Géza legidősebb fia, nőül vette Gizellát, III. Henrik bajor herczeg leányát.

Azon feszült, sőt úgy látszik ellenséges viszonynál fogva, melybe Géza 974 után a császársághoz jutott, Piligrimnek, a császár hű és buzgó szövetségesének nem lehetett többé tere Magyarországon. Nem is találkozunk ezután Piligrim részéről semmi kísérlettel magyarországi terveinek megvalósítására. A térítés munkáját német, cseh és olasz missionariusok folytatták, kik közül a magyar egyház később nagy előszeretettel ünnepelte a magyar fejedelmi udvart egy ízben meglátogató Szent Adalbert prágai püspök emlékét, kinek István megkeresztelését és nevelését is szerették tulajdonítani. Valami nagy eredményre azonban a keresztyénséget illetőleg Géza alatt nem szabad gondolnunk. Az a fejedelem, ki tisztán hatalmi érdekből lett híve a keresztyénségnek, ki a keresztyénség szellemétől oly kevéssé volt áthatva, hogy a pogány isteneknek még megkereszteltetése után is áldozatokat hozott, mert hiszen elég gazdagnak tartotta magát, hogy egyszerre több istennek is szolgáljon, bizonyára nem volt alkalmas arra, hogy a keresztyénséget a nyugati világnézettől még oly távol álló magyar nép között meggyökereztesse. Szent Adalbert visszariadt e pogánysággal fertőzött keresztyénségtől s azt a barbárságnál is rosszabbnak itélte. Mindazáltal nem szabad a Géza fejedelemsége alatt elért eredményeket kicsinylenünk. Az út a továbbfejlődésre ki volt jelölve, a talaj a keresztyén magyar állam épületének felemelésére előkészítve s nemzetünk szerencséjére Géza utódjában meg voltak mindazon tehetségek, melyek a koruk szükségleteit felismerő, s nemzetük történetében mély nyomokat hagyó nagy férfiakat alkotják.