V. FEJEZET.
A pápaság és a császárság első küzdelme. Investitura harcz.

A szász felkelés kitörésének pillanatában a reformpárt Rómában nagy diadalt ült. II. Sándor pápa meghalt (1073 ápril 21) s a pápaválasztási törvény mellőzésével a római nép és papság lelkesedése a reformpárt eddigi lelkét és vezetőjét Hiltette VII. Gergely név alatt a pápai székbe. VII. Gergely trónralépése korszakalkotó eseményt jelez Európának egyházi és politikai történetében. Most lett az eddig jobbára csak elszigetelten, helyenként folyt küzdelem a reformért általánossá; most sodortatott az eddig óvatosan kimélt világi hatalom is e küzdelembe. A Clunyból kiindult szerzetesi reformmozgalom nagy világtörténeti jelentőségre most emelkedett.

Mint a megelőző pápának, úgy VII. Gergelynek megválasztása is a német király részvétele nélkül történt; de Gergely szükségesnek itélte a II. Miklós rendeletében előirt szabályok megtartását. Miután a nép által történt megválasztását a bibztása utólag szentesítette, az új pápa levélben tudatta megválasztását a német királylyal s megerősítését kérte. IV. Henrik egészen elfoglalva a szász felkeléssel, megadta a kért megerősitést s most VII. Gergely minden kiméletet félretéve, a legerélyesebben vette fel a már elődei által megkezdett küzdelmet az egyház reformjáért s a mi ezzel egyjelentőségű volt, a szent-szék világuralmáért.

Két nagy eszme keresztülvitelének szilárd elhatározásával lépett VII. Gergely a pápai székre. E két eszme, melyekre az eddigi reformok csak a talajt készítették elő, a papság szigorú alárendelése a pápaságnak, tehát függetlenítése a világól és a világi hatalmaktól, s a pápaság legfőbb lelki és világi hatalommá való emelése volt. A nagy pápa levelei, melyek megitélésére a legjobb forrást nyujtják, kétségen kívül helyezik, hogy fő vágya és óhajtása volt az egyházat lesülyedt állapotából fölemelve, a szerzetesi szigorú szabályok által kijelölt tiszta, eszményi útra emelni. Ez volt a fő indok arra, hogy a papi nőtlenségnek a reformpárt által már annyit vitatott kérdését a legerélyesebben felvetette; habár nagy valószinűséggel lehet állítani, hogy éles figyelmét nem kerülte ki e kérdés szoros kapcsolata a pápaság hatalmi kérdésével. A nőtlen szerzetesek buzgó részvétele a reformküzdelemben hathatós figyelmeztetés volt a szent-székre, hogy minő hatalmas segítséget nyerhet igényei megvalósítására a világi papságban is, ha ez a papi nőtlenség keresztülvitele által a világi társadalomtól elszakítva, csakis az egyháznak, az ennek tett szolgálatokért nyerendő kitüntetésekért és jutalmazásokért él. A tér a papi nőtlenség keresztülvitelére már elő volt készítve. Már a II. Miklós pápa alatt 1059-ben tartott római zsinat szigorúan eltiltotta a papok házasságát, mit a reformpárt már régebben nicolaitismus név alatt eretnekségnek bélyegzett, de a zsinat határozata, Rómát és legközelebbi környezetét kivéve, hol a pápák közvetlenül rendelkezhettek, eredménytelen maradt. A püspökök kihirdették ugyan a zsinat rendeletét, de a baj oly általános és a papok ellenszegülése oly heves volt, hogy legtöbben a főpapok közül a baj orvosolhatásáról egészen lemondottak. A tartományi zsinatokon heves jelenetek fejlődtek. A mainzi érsek például, midőn a pápa rendeletét kihirdette, alig tudta életét a német papság dühe elől megmenteni. E makacsság legyőzésére VII. Gergely rendkívüli eszközök használatát látta szükségesnek s miután a főpapi rendeletek eredménytelenségéről meggyőződött, forradalmi útra lépve, a népre hivatkozott. Az 1063-iki római zsinat tette először azon fontos lépést, hogy a nős papok ellen kiadott rendeletében a népet felszólította, hogy a nős papok által tartott isteni tiszteletet meg ne hallgassa. Ezt a rendeletet Gergely trónralépése után azonnal felújította s megtoldotta azzal, hogy egyes tekintélyes világi embereket külön is felszólított, hogy a nős papok isteni tiszteletét erővel is megakadályozzák. A reformpárti szerzetesek által vezetett nép csaknem kivétel nélkül mindenütt a reform mellé állott és az ezáltal gyakorolt nyomás, bár nem tagadhatni, hogy a nép közbelépése sok zavart és botrányt idézett elő, a makacs papságot végre is engedelmességre kényszerítette.

Épen ilyen szigorral fogott VII. Gergely nemsokára trónralépése után a simonia kiirtásához. Az utóbbi évek tapasztalataiból meggyőződvén jogát világiak gyakorolják, nem remélhető, általános és mélyreható eszközhöz nyult, midőn megkisértetpapság kivételét a hűbéri rendszer alól. Az egyház alkosson egy szorosan zárt testületet, melyet a fejedelmek hatalomszava az ujjá alakulásban és működésében ne korlátolhasson: «Legyen szabad, tiszta és katholikus.» E szempont birta rá a pápát, hogy az 1075 február havában Rómában tartott zsinaton az investituráról szóló rendeletet kibocsássa, melynek értelmében excommunicatio terhe alatt megtiltotta minden egyházi embernek, hogy püspökség, apátság vagy más egyházi méltóság investituráját világi ember kezéből elfogadja. Kétségtelen, hogy e rendelet rendkívül merész támadás volt a tényleg fennállott viszonyok ellen. Hiszen, miután a pápa arra kétségkívül nem gondolt, hogy a papok a birodalomtól nyert javakról lemondjanak, az investitura tilalma értelmében, a király kezéből az egyházi javak fölött való rendelkezés egyszerüen kiesett volna. Különösen sujtotta e rendelet a királyi hatalmat Németországban, hol a papság a birodalom területének közel egyharmadát birta s hol az Ottók óta a királyság ereje első sorban a papság hatalmas világi állásán nyugodott. Azonban minden jel arra mutat, hogy VII. Gergely az investitura tilalmáról szóló rendeletének végrehajtását e merev alakban kivihetetlennek tartotta s kibocsátásával IV. Henrikre csak nyomást kivánt gyakorolni, hogy a szász felkeléssel épen ezen időben nagyon elfoglalt fiatal fejedelem hatalmát a főpapok kinevezése körül lehetőleg megszorítsa.

A pápa és a német király között az összeütközés kikerülhetlen volt, nem az investitura-tilalom kibocsátása miatt, melyet módosítani a pápa mindjárt a tilalom kibocsátása után késznek nyilatkozott, hanem a köztök fenforgó nagy elvi ellenténémet király, mint N. Károly és az Ottók utóda, a keresztyén világ fejének tekintette magát, ki mellett a pápa, mint a keresztyén egyház feje, csak mint a császárságnak alárendelt hatalom állhat meg. E felfogás nem volt összeegyeztethető VII. Gergely felfogásával, ki a szent-szék hatalmát és felsőségét nemcsak az egyházra, hanem az összes fejedelmekre és a császárra is kiterjesztette. A lelki és világi hatalom VII. Gergely felfogásában nincsen megosztva; ő mindkettőt feltétlenül a szent-szék számára követelte. «Már eredetök mutatja – így szól egyik levelében – a pápai méltóság felsőségét a király fölött: ezt az emberi kevélység találta fel, azt az isteni kegyesség alapította.» A pápaság isteni eredetéből önként következik, hogy az apostoli szék iránt a királyok és népek feltétlen engedelmességgel tartoznak. «Az apostoli szék iránti engedetlenség – így szól a pápa – egy értelmű a bálványozással» és pedig nemcsak a lelki ügyekre vonatkozó, hanem a szorosan világi kérdésekben is, «mert ha az apostoli szék az Istentől ráruházott fejedelmi hatalomnál fogva a lelki ügyek fölött itélhet, miért ne itélhetne a világiak fölött is?» «A pápa fölött senki sem itélhet. A pápának joga van letenni a császárokat s feloldhatja az alattvalókat a fejedelmek iránt tartozó hűség alól.» Szóval az a hatalom, melyet VII. Gergely a szent-széknek követelt, a korláttalan, a legfőbb hatalom volt a népek és fejedelmek fölött a keresztyénség lelki és világi ügyeiben. E roppant követelés természetes következménye volt a cluny-i reformmozgalmon elömlő spiritualis iránynak. «Mint a lélek a test fölött, úgy áll az egyházi hatalom a világi fölött, s mint a léleknek a testet, úgy kell a királyi méltóságot a szent-széknek vezetni; mert ez fogja Isten itélőszéke előtt a királyokat képviselni, neki kell egykor számot adni ezek tetteiről.» Látni való, hogy mind a császár, mind a pápa igényt tartottak a legfőbb hatalomra a keresztyén világban és e kérdés fölött okvetlenül össze kellett ütközniök.

Az első érintkezések IV. Henrik és VII. Gergely között épen nem voltak ellenséges természetüek. A német király a szász felkelés által szorongattatva, két izben is a szent-szék közvetítését kérte a közte és alattvalói közt fenforgó viszályten igéretet tett, hogy életét meg fogja javítani, nevezetesen pedig óvakodni fog a simoniától. De a pápa nem elégedett meg az igéretekkel s miután látta, hogy Henrik azok beváltásával késlekedik, erélyes rendszabályokhoz nyult. Hogy a birodalmi főpapokat, kik nagy többségükben az egyház reformjától idegenkedtek, a szent-szék hatalma alá hajlítsa, a soraikban simoniával vádoltakat az 1075-ki római zsinatra idézte s azokat, kik meg nem jelentek, kiátkozta és méltóságuktól felfüggesztette. Ugyanezen zsinaton kibocsátotta fennebb részletesen ismertetett rendeletét az investitura tilalmáról.

A pápa e fellépése előidézte a királyi méltóságában és büszkeségében megsértett német király és a méltóságukban fenyegetett német főpapok szövetkezését. A püspökök által megsegítve IV. Henrik 1075 juniusban hatalmas hadsereget állított kit mellékén Homburgnál majd Nägelstädtnél döntő győzelmet aratott a szászok fölött. 1075 végén a szászok feltétlenül meghódoltak. A király győzelme németországi ellenségei fölött teljes volt s e győzelem az adott viszonyok között szakítást jelentett a szent-székkel. Mert épen ekkor a viszonyok Olaszországban is a szent-székre kedvezőtlenül, IV. Henrikre kedvezően alakultak. Régi küzdelem folyt Milanóban a szerzetesek által vezetett s a római curiával szövetkezett alsópolgári osztály (patarinok) és az egyházi reformoktól idegenkedő világi papság és vagyonos polgárság között s e küzdelem 1075 májusban az utóbbiak részére dőlt el. Erlembald, a pataria vezére, teljes vereséget szenvedett s a győztes párt a várost a német király oltalma alá helyezte. E győzelem által felbátorítva, Cadalus ellenpápa legyőzött, de meg nem semmisített pártja újra fölemelte fejét, sőt magában Rómában is a papság és az aristokratia egy része összeköttetésbe lépett Wibert ravennai érsekkel és kanczellárral. E pártból indult ki az az összeesküvés, melynek VII. Gergely 1075 karácsony ünnepén csaknem áldozatul esett. A pápa isteni tiszteletet tartott, midőn a római aristokratia feje, Cencio, fegyveres kisérettel megrohanta a templomot és a megsebesített és foglyul ejtett pápát megerősített lakásába hurczolta. Azonban a római aristokratia uralma oly szomorú emlékeket hagyott hátra az örök városban, hogy Cencio merényletének hirére a római nép azonnal fegyvert fogott és a pápát fogságából kiszabadította.

Tekintélye Németországban megszilárdulván, IV. Henrik Olaszországban is felújítani készült elődei régi hatalmát. Miután 1075-ben karácsony ünnepén a Goslarban tartott birodalmi gyűlésen a fejedelmeket azon igéretre kötelezte, hogy halála onrádot utódjává választják, úgy látszik a következő évben személyesen Olaszországba készült. Addig is azonban egyik meghitt emberét, Nellenburgi Eberhard grófot előre küldötte, hogy a talajt egyengesse. Tárgyalásokat kezdett a dél-olaszországi normannokkal, hogy őket a szent-szék ügyétől elvonja s mitsem törődve az investitura-tilalommal, a megüresedett milanói érsekséget hű emberének, Thedaldnak adományozta s a római egyházkerülethez tartozó fermói és spoletói püspöki székekre német embereket nevezett ki.

E támadásokat VII. Gergely nem hagyta válasz nélkül. A királyi udvarnál egész nyiltan üzött simonia miatt már II. Sándor pápa kiközösítette volt az egyházból a királynak néhány tanácsosát, de IV. Henrik, bár ismételten megigérte, hogy a sánsága szerint az excommunicált tanácsosokat udvarából eltávolítja, ez embereket továbbra is udvarában tartotta és kegyeiben részesítette. Midőn tehát 1075 végén egy német követség tért vissza Olaszországból, a pápa e követség által levelet küldött át IV. Henriknek, melyben a legerélyesebben felszólította, hogy szakítsa meg összeköttetését az egyház által kiközösítettekkel s megintette, az olasz főpapi kinevezésekre czélozva, hogy tartsa tiszteletben az egyház szabadságát.

Egy egykorú német krónikaíró, Hersfeldi Lambert beszéli, hogy a pápa e levélhez élőszóval átadandó izenetet csatolt, melyben a királyt a legközelebbi római zsinatra maga elé idézte, hogy feleljen az ellene emelt vádakra s engedetlenség esssal fenyegette. Azon körülmény, hogy a pápa említett levelében még mindig hajlandónak nyilatkozott a további tárgyalásokra, Hersfeldi Lambert elbeszélését valószinütlenné teszi. Ellenkezőleg úgy látszik, a királyi udvar maga terjesztette e hirt a király erőszakos fellépésének indokolására, mert a kényuralomra és erőszakosságra nagyon is hajlandó fiatal német király a pápa levelében királyi méltóságának és jogainak megsértését látván, rendkívül merész lépésre szánta el magát. 1076 január 24-re a német főpapokat Wormsba zsinatra hívta össze, melyen a német püspökök meghallgatva a római curiától elpártolt Hugó bibornoknak a pápa ellen felhozott vádjait, VII. Gergelyt a főpapi méltóságra méltatlannak jelentették ki. E határozathoz, melyet a zsinat a pápának megküldött, Henrik egy rendkívül szenvedélyes hangon szerkesztett nyilatkozatot csatolt, melyben a pápát felszólította, hogy a pápai széket azonnal hagyja el. A zsinat határozatát és Henrik levelét a lombard püspökök nagy örömmel fogadták s egy Roland nevű parmai pap a laterani templomban összegyült zsinat szine előtt febr. 22-én átadta a pápának.

IV. Henrik merész lépésére VII. Gergely még merészebb lépéssel válaszolt. Ünnepélyesen kiátkozta IV. Henriket s magának tulajdonítva azon jogot, hogy a koronák fölött rendelkezzék, a német királyt világi méltóságától megfosztotta, eltiltodástól, feloldotta alattvalóit a neki tett vagy teendő hűségeskü alól s megtiltotta, hogy bárki neki mint királynak szolgáljon. A hadizenet a keresztyénség két feje között megtörtént: a császárság és pápaság első nagy küzdelme megkezdődött.

Csaknem egy századdal később egy híres német történetíró, Ottó freisingi püspök ezt irja: «Olvasom és ismét átolvasom a római királyok és császárok történetét, de nem találok példát arra, hogy a római pápa közülök valakit kiátkozott vagy fosztott volna.» Kétségkívül hallatlan merész volt VII. Gergely fellépése IV. Henrikkel szemben, de az eredmény megmutatta, hogy a pápa minő helyesen számított a kor szellemére s minő alaposan ismerte a németországi viszonyokat. Mert az átok hatása roppant nagy volt, nem ugyan Olaszországban, hanem Németországban. A közvélemény nyomása alatt a német püspökök, kik az imént Wormsban a pápát letették s épen ezért szintén átok alá estek, siettek Henrik ügyét elhagyni s Rómába zarándokolni, hogy bűnbocsánatot nyerjenek. Még nagyobb volt az átok hatása a világi társadalomban. A szászok megragadták a kedvező alkalmat, ismét fellázadtak, s a világi fejedelmek, midőn IV. Henrik őket fegyverre szólította a szászok ellen, nyiltan megtagadták az engedelmességet. Úgy találták, hogy a király hatalma a szász felkelés leverése után túlságosan felemelkedett, s elérkezettnek látták az időt a rájok nézve annyira veszélyes királyi hatalom megtörésére. Az érdekazonosság létre hozta a szövetséget a pápa és a német fejedelmek közt, a császár ellen, ép ugy mint a pápa törekvése az olasz püspökök önállóságának megsemmisítésére előidézte nemsokára a lombard főpapok szövetségét a császárral a pápa ellen.

A régi kölni kapu Aachenben.

Henrik ügye Németországban elveszett. Hiába hirdetett birodalmi gyűlést a pápa végleges letételére előbb Wormsba, majd Mainzba, sem az egyházi, sem a világi fejedelmek nem jelentek meg. Annál nagyobb volt a pápa leveleinek hatása, melyet az átok magyarázataképen 1076 szeptemberben németországi híveihez intézett s melyben kijelentette, hogy megbocsát Henriknek, ha őszinteségének bizonyítékait adja s ha megigéri, hogy az egyházzal nem mint szolgálóval, hanem mint föllebbvalóval fog bánni; de ha vonakodik meghajolni, válaszszanak a fejedelmek új királyt, kit ő meg fog erősíteni. A pápa felszólítására a német fejedelmek 1076 októberben a pápai legatusok jelenlétében összejöttek Triburban s a király letételét komoly megbeszélés tárgyává tették. Henrik érezve a veszélyt, Tribur közelébe Oppenheimba sietett; a fejedelmekkel alkudozásba bocsátkozott, nevezetesen megigérte, hogy ezután csak a fejedelmek tanácsa szerint fog kormányozni; de a hangulat annyira ellene volt, hogy a fejedelmet meg sem akarták hallgatni, míg átok alatt áll. Már új király választásáról beszéltek, midőn Hugó clunyi apát közbenjárására némi megegyezés jött létre a király és a fejedelmek között. Henrik megigérte, hogy a kiátkozott tanácsosokat és püspököket udvarából eltávolítja és engesztelékeny hangon fog a pápának írni. A fejedelmek kijelentették, hogy ha Henrik 1077 február 22-ig az átok alól feloldozást nem nyer, nem tekintik őt többé királynak. Addig is kényszerítették, hogy vonuljon vissza Speierbe s mondjon le a hatalom gyakorlatáról.

A pápa győzelme biztosnak látszott. Kezében volt letéve a német királyság sorsa s míg Henrik a fejedelmek határozata szerint Speierbe távozott, VII. Gergely elhagyva Rómát, Észak-Olaszország felé tartott, hogy az Alpokon átkelve a Németországban Augsburgban tartandó nagy zsinaton itéljen a király és alattvalói között. Ez lett volna a pápaság teljes diadala, a német királyság teljes lealázása s Henrik érezve, hogy ezt minden áron meg kell akadályoznia, deczember végén hirtelen elhagyta Speiert, neje, kis fia Konrád s néhány hű szolgája kiséretében Burgundon keresztül Olaszországba utazott. A tél minden viszontagságaival daczolva, átkelt a mont-cenisi hágón s Páviába érkezett, hol a lombard főpapok és főurak, a reformált pápaság régi ellenségei, kitörő lelkesedéssel fogadták. A pápa meglepetéssel értesült Henrik váratlan megérkezéséről. Azon hitben, hogy a német király észak-olaszországi hívei élén ő ellene tör, hirtelen félbeszakítva utját, szövetségesének és barátnőjének Mathild tusciai őrgrófnénak oltalma alá, Canossa erős falai mögé menekült.

A pápa és az olaszok egyformán csalódtak. Henrik nem harczolni, hanem vezekelni jött. Azon hitben, hogy az átok alól való feloldozás által kicsikarja ellenségei kezéből a legerősebb fegyvert, azon reményben, hogy ily módon meggátolhatja a pápa megjelenését Németországban s megóvhatja a német királyság méltóságát, kész volt a maga személyét a porig alázni, nem gondolva meg, hogy ezzel egyszersmind a koronát is époly mélyen megalázza. Koronája megtarthatására nem látott más módot, mint a pápa és a német fejedelmek szövetségének szétrobbantását s visszautasítva olasz híveinek fegyveres támogatását, mint bűnbánó érkezett Canossa falai alá (1077 jan. 25). Mint előbb a triburi gyűlésen, úgy most is Hugó clunyi apát, Henrik keresztatyja volt a közvetítő, de a pápa, ki jól érezte, hogy az átok feloldásával legerősebb fegyverét teszi le, nem könnyen engedett. Két téli napon át vezekelt a király mezitláb a vár kapuja előtt, mígnem Hugó apát és Mathild őrgrófné kéréseinek engedve, Gergely megkezdte a tárgyalásokat. Január 28-án létre jött a kiegyezés. Henrik megigérte, hogy kibékül a német püspökökkel és fejedelmekkel a pápa itélete szerint s e czélból a pápának Németországba szabad utat biztosít. Ha igéretét megszegi, ezáltal minden további itélet nélkül elvesztette trónját. Január 29-én megnyilt Canossa kapuja Henrik előtt, s a bűnbánó német király, a hatalmas III. Henrik császár fia a pápa előtt letérdelve megnyerte a hőn óhajtott feloldozást.

Mathild őrgrófné.
A vaticani könyvtár egyik egykorú kézirata után.

Ez a híres canossai jelenet, melyhez hasonlót a világ sem azelőtt, sem azután nem látott. Ha a középkor igazi jellegét egy esemény érthetővé tenné, úgy ez csak Canossa lehetne, midőn a pápaság legnagyobb győzelmét aratta a világi hatalom fölött. A pápaság nagyszerű diadala, a canossai jelenetben nyilvánuló óriási hatalma a keresztyénség fölött, annál meglepőbb, annál fényesebb, mert felemelkedése e világuralmi állásra bámulatos rövid idő alatt történt. Még jól emlékeztek az emberek a sutrii jelenetre, midőn a német király három pápa fölött mondott itéletet s most ugyanazon német király és római császár fiának és utódjának személyében a pápa lábai elé látta borulni a keresztyén világot: népeket és fejedelmeket.

Mert VII. Gergely nemcsak a német királyt alázta meg, hanem, mint Szt. Péter utódja, Jézus Krisztus földi helytartója, az összes keresztyén országok legfelsőbb vezetését a maga számára követelte. Mindenütt fel akarta szabadítani az egyházat, s mint a császár, úgy a királyok, herczegek és grófok kezéből is ki akarta ragadni az egyháziak investituráját. Törekvése nem mindenütt sikerült. A fejedelmek csaknem mind ellenszegültek, de fellépésével, óriási követeléseivel megjelölte az irányt, melyen haladva utódai két századon keresztül a szent-szék főhatalmát Európa népei és országai fölött több vagy kevesebb sikerrel megvalósították.

Francziaországgal szemben a pápa helyzetét megkönnyítette ez ország erős szétdaraboltsága és a királyi hatalom szerfölötti gyöngesége. VII. Gergely kortársa, I. Fülöp, a mily kényur volt közvetlen alattvalói s általában a gyöngékkel szemben, ép oly tehetetlennek tünt fel egész Francziaországra szóló királyi czimének érvényesítésénél. A zavar, a rendetlenség, mely ez országban dühöngött, csaknem példa nélkül áll és az erőszakosság minden nemében a számtalan kis zsarnoknak maga a király adta a példát. Egy király sem ment oly messzire a simoniának nevezett visszaélés gyakorlatában, mint a franczia király. VII. Gergely, mindjárt azután, hogy a pápai trónra lépett, a leghevesebben kikelt a franczia király ellen s felsorolva bűneit, felszólította a franczia püspököket: intsék meg királyukat, térjen a javulás utjára, mert különben meg fogja fosztani koronájától. Nem tudjuk, hogyan végződött e heves összeütközés; de azon körülményből, hogy később a pápa engesztelékeny hangon írt I. Fülöpnek, következtethetjük, hogy a franczia királynak sikerült igéreteivel lecsillapítani a pápát, kit különben is 1076-tól fogva a német királylyal kitört viszálya tartott lekötve.

Angolország királya, a normann hódító Vilmos, a szent-szék régi szövetségese volt. II. Sándor pápa áldásával és zászlójával kelt át Vilmos 1066-ban Angliába, hódította meg a szigetet s hálából a hódítás után a szent-szék hatalmának utat nyitott a Róma előtt eddig elzárt angol egyházba. A jó viszony a szent-szék és a normann hódító között fenmaradt VII. Gergely pápasága alatt is, de VII. Gergely ezzel nem elégedett meg, hódolatot, vazallusi hódolatot követelt az angol királytól. Vilmos a hűbéresi esküt megtagadta, de az adót, melyet a régi angolszász királyok a szent-széknek fizetni szoktak, ő is megküldötte.

Hasonló igényekkel lépett fel a pápa a spanyol félszigeten. Melegen felkarolta a spanyolországi keresztyénség ügyét, erkölcsi hatalmának egész erejével támogatta a keresztyén fejedelmeket az iszlám ellen folytatott nagy küzdelmükben, viszont azonban megkövetelte főhatalmának feltétlen elismerését. Roncy grófnak odaadományozta mint pápai hűbért, évi adó fizetése mellett mindazt a földet, melyet az araboktól meg fog hódítani. Midőn a burgundi urak Spanyolországba készültek, a pápa a következőleg írt hozzájok: «Tudnotok kell, hogy a spanyol királyság a legrégibb korban a Szent Péteré volt és most is, jóllehet régtől fogva meghódították a pogányok, csak a szent-székhez tartozhatik.» Tudatta velök, hogy minő adományt tett Roncy grófnak s megtiltotta nekik, hogy Spanyolországba menjenek, ha csak a Szent Péter jogait el nem ismerik.

Figyelme kiterjedt Európa keleti országaira is. Beleavatkozott Csehországban a Vratiszláv és testvére Jaromir között, Magyarországban a Salamon és Géza között fenforgó trónviszályba, mindig azon czélból, hogy a szent-szék legfőbb rendelkezési jogát érvényesítse és elismertesse. Midőn értesült, hogy Salamon országát hübérül IV. Henriknek felajánlotta, keményen megfeddette, mert tudhatta volna, «hogy az ország a római szentegyház tulajdona, azt hajdan István király minden joggal és hatalommal Szent Péternek ajánlotta fel és adta át s midőn a boldogemlékű Henrik császár meghódította, a királyság jelvényeit Szt. Péter sirjához küldötte annak, kit a királyság fölött a fenhatóság megillet.» Oroszországban «Szent Péter jogánál fogva» a koronát Isislav kievi trónkövetelőnek adományozta, ki a szent-szék hívének vallotta magát. Úgy látszik, hogy ezt a keresztyén birodalmat, melynek ő nemcsak egyházi, hanem világi feje is akart lenni, Európa határain túl Ázsiára is ki szándékozott terjeszteni. A szeldzsuk törökök által szorongatott görög császársággal hosszas tárgyalásokat folytatott s megvillant fejében az a gondolat, hogy a nyugoti keresztyén népeket a görög császárság megsegítésére és a szent sir felszabadítására keletre vezesse.

E roppant követelések, bár tagadhatatlanul összhangban állottak a kor vallásos felfogásaival, csak elméletek maradtak. A fejedelmek itt-ott a körülmények nyomása alatt engedtek a pápának, de legtöbben többé vagy kevésbbé nyiltan visszautasították azon tant, mely a pápát az összes keresztyén országok és fejedelmek hűbérurának hirdette és VII. Gergely, bármennyire meg volt is követeléseinek jogosságáról győződve, kénytelen volt a fejedelmek tiltakozását eltürni, mert canossai diadala után csakhamar a német királylyal megkezdett küzdelem élethalál küzdelemmé változott át.

Sváb Rudolf bronz sírlapja a merseburgi dómban.

IV. Henrik csakhamar belátta, hogy canossai vezeklésével nem érte el a kívánt sikert. Észak-olaszországi híveit a legnagyobb mérvben elkeserítette a király megalázkodása a pápa előtt. Ők azt kivánták, hogy Henrik vezesse őket Rómába, koronáztassa meg magát császárnak, foszsza meg méltóságaitól közös ellenségöket, VII. Gergelyt, s midőn látták, hogy a király e helyett térdre borulva kéri a pápától a feloldozást, egyszerüen árulónak nevezték Henriket s azt követelték tőle, hogy mondjon le kiskorú fia, Konrád javára. Még nagyobb baj volt Henrikre, hogy felmentése az átok alól a német fejedelmekre nem tette meg a várt hatást. A német fejedelmek nem azért szövetkeztek a szent-székkel, mert a pápa ügyét igazságosnak tartották, hanem azért, mert az alkalmat kedvezőnek itélték a rájok nehezedő királyi hatalom megtörésére. Épen ezért ép oly kevéssé akartak tudni Henrikről Canossa után, mint azelőtt, s attól tartva, hogy Henrik és a pápa az ő rovásukra fognak véglegesen kiegyezni, a triburi egyezség megszegésével, nem várva be a pápa kilátásba helyezett megérkezését, elhatározták, hogy új királyt választanak.

1077 márczius 13. a Forchheimban összegyült német püspökök és fejedelmek Rudolf sváb herczeget királylyá választották. Nagy jelentőséget kölcsönzött a forchheimi gyűlésnek azon elvi határozat, melyet a fejedelmek a jelen volt pápai legatusok helyeslésével kimondottak, hogy a német trónt csak választás utján lehet betölteni, miután az uralkodó király fiait örökösödési jog nem illeti meg. Ezzel ki lett mondva, hogy a német korona nem örökösödési, hanem választási, s lehetetlenné lett téve a jövőre a német királyság megerősödése s ezzel együtt a birodalom egységének fentartása. Az új királyt, miután az investituráról lemondott, a mainzi érsek felkente királynak; de a német nemzet nem követte a püspököket és a fejedelmeket.

Az alsó papság, mely az egyházi reformokat gyűlölte, Henrikkel tartott, hasonlóan a függő helyzetéből a frank királyok által kiszabadított köznemesség és a rajnaparti városok. Mainz lakosai még a koronázás napján kiüzték falaik közül Rudolfot s Worms polgárai bezárták előtte kapuikat, midőn városukat meg akarta látogatni. Ily körülmények között Henrik, midőn Felső-Olaszországból Németországba visszatért, kedvező fogadtatásra talált. A birodalom déli tartományai, Bajorország, Karinthia, Csehország és Burgund, hozzá csatlakoztak s vele tartottak a városok is. Az ulmi birodalmi gyűlésen (1077 május) Henrik főellenfeleit a délnémet herczegeket birodalmi átok alá vetette s Rudolf az ellenkirály kénytelen volt a felkelés igazi tűzhelyére, a szász földre visszavonulni.

VII. Gergely egy ideig habozott a két ellenkirály között: a kettős királyság, úgy látszik, nem egyezett az ő terveivel. Senki sem törődött többé Németországban az egyház reformjával, sem a pápai közvetítéssel, melyet pedig Gergely ismételten felajánlott. A dolog természetéből következett, hogy a két király között csak a fegyver dönthetett s erre készültek mindkét táborban. A hadi szerencse Rudolfnak kedvezett; 1078 aug. 7-én Henrik a frank herczegségben Melrichstadt mellett vereséget szenvedett s ugyanazon napon Rudolf párthivei a Neckar mellett is győztek Henriknek egy másik, többnyire parasztokból álló hadseregén. Ujabb sikertelen alkudozások után Henrik 1080 jan. 27 Flarchheim mellett ismét megveretett s most már a pápa azon hitben, hogy Rudolf végleges győzelme küszöbön áll, véget vetett a hosszú habozásnak. 1080-ban a márcziusi római zsinaton ismét kiátkozta Henriket a hozzá ragaszkodó püspökökkel együtt. Most is megfosztotta királyi méltóságától úgy Németországban mint Olaszországban, alattvalóit feloldozta a hűség és engedelmesség alól, s az apostolok fejedelmeihez, Péterhez és Pálhoz intézve könyörgését, felszólította ezeket, mutassák meg, hogy nem csak az égben tudnak kötni és oldani, hanem a földön is ők adják vagy veszik el érdem szerint a császárságokat, királyságokat, fejedelemségeket, herczegségeket és grófságokat.

A pápai átoknak azonban most már nem volt oly rettenetes hatása, mint az első ízben. Henrik párthiveit, sem az egyháziakat, sem a világiakat nem tántorította el a pápa itélete s Henrik mitsem törődve az átokkal, melynek elterjesztéséről a birodalomban ő maga nem minden gúny nélkül gondoskodott, 1080 nyarán támadólag lépett fel Rudolf ellen. Ezuttal Szászországban kereste fel ellenfelét s bár az Elster mellett vívott ütközetben ismét vereséget szenvedett (1080 okt. 15.), mégis ő volt győztes, mert ellenfele Rudolf az ütközetben kapott súlyos sebeiben egy pár nappal később elhalt. Rudolf halála súlyos csapás volt a pápára, épen azon pillanatban, midőn a szent-szék diadala biztosítottnak látszott. Igaz ugyan, hogy a szászok és svábok Hermann luxemburgi gróf személyében új ellenkirályt választottak, de Hermannak még annyi tekintélye sem volt, mint Rudolfnak, s Henrik most már arra gondolhatott, hogy Németországban a küzdelmet párthiveire bízva, Olaszországba megy leszámolni főellenfelével, a pápával.

A németországi események kihatottak Olaszországra is. A felső olaszországi urak és püspökök türelmetlenül várták Henriket; sőt a tusciai hűbéresek nagy része is elszakadt az őrgrófnétól: kijelentették, hogy ők a király ellen nem harczolnak. Fenyegetett helyzetében a pápa jónak látta ismét a normannokhoz közeledni, kiket pedig kevéssel előbb kiátkozott volt. Az aquinói találkozáson Guiscard Róbertet feloldotta az átok alól s újra felruházta Apulia és Calabria birtokával. Sok hasznát egyelőre nem vette e szövetségnek, mert a nagyravágyó normann herczeg politikája ezen időben teljesen kelet felé irányult; vejét, a trónjától megfosztott VII. Mihály görög császárt akarta ismét trónra emelni.

Ily előzmények után, midőn ügyei mind Németországban, mind Olaszországban kedvezőbb fordulatot vettek, határozta el Henrik, hogy az ellenkirályok felállítását egy ellenpápa felállításával viszonozza. 1080 juniusban Brixenben zsinatot tartott, hol a személye körül gyülekezett harmincz olasz és német püspök VII. Gergelyt letette és a császári párt régi és buzgó előharczosát, Wibert ravennai érseket III. Kelemen név alatt pápává választotta. 1081-ben Henrik személyesen is megjelent Olaszországban s olasz párthívei élén Rómának tartott. A várost nem vehette be. A német királylyal szemben a rómaiak szorosabban csatlakoztak a pápához; de a következő 1082. évben Henrik újra megjelent Róma előtt s elfoglalta Tivolit, honnan az ellenpápa III. Kelemen a várost ostromzár alatt tartotta. VII. Gergely helyzete mind rosszabbra változott. Felső-Olaszország teljesen Henriknek hódolt; Mathild tusciai őrgrófné saját alattvalóival küzködött; délen a normannok, mitsem törődve hűbérurok és szövetségesök szorongatott helyzetével, egész erejökkel a görög császár ellen fordultak. Kifáradva végre az évekig tartó küzdelemben, a rómaiak is cserben hagyták az Angyalvárba visszavonult pápát s 1084 tavaszán megnyitották a város kapuit a németek előtt. Henrik most egy ujonnan összehívott zsinaton Gergelyt méltóságától megfosztotta, a rómaiak által III. Kelement újra megválasztotta s 1084 márczius 31-én pápája által magát császárrá koronáztatta.

A császár az Angyalvárat ostrom alá vette, de a legnagyobb veszély perczében végre megérkezett az oly régen várt segítség. Guiscard Róbertet mégis aggodalomba ejtette a császár diadala. A pápa bukása az ő délolaszországi állását is megingatta volna; nem volt titok, hogy a két császár szövetségben áll egymással s IV. Henriket olasz vállalataiban görög pénz támogatta. Azon hírre tehát, hogy Róma a németek kezébe került, Guiscard Róbert nagy hadsereggel, 30,000 gyalog és 6000 lovassal, megindult a szorongatott pápa felmentésére. Henrik nem várta be a normannok megérkezését; elvonult észak felé. A normannok rohammal elfoglalták a várost s oly pusztítást s öldöklést vittek véghez, hogy a rómaiak teljesen elidegenedtek a vad csapatok szövetségesétől, VII. Gergelytől. Midőn tehát a normannok az irtozatosan elpusztított Rómát elhagyták, a pápa is távozott velök, s Salernoban zsinatot tartva, megújította az átkot IV. Henrik, III. Kelemen és párthiveik ellen, s fegyverre szólította ellenök az egész keresztyén világot. Felhivása nem talált viszhangra. Guiscard Róbert is újra távozott keleti tervének kivitelére, s nem sokkal utóbb VII. Gergely halálos betegségbe esett. Midőn az ágya körül gyülekezett bibornokok élete nagy tetteire emlékeztették, a haldokló pápa e hiressé vált szavakkal felelt: szerettem az igazságot, gyülöltem az igazságtalanságot, azért halok meg számkivetésben. Utódjául Desiderius monte-cassinói apátot jelölte ki s azon kérdésre, hogy fentartja-e az ellenfelei ellen kibocsátott átkokat, akként felelt, hogy IV. Henrik, Wibert ellenpápa és főbb párthiveik kivételével mindenkit felold az átok alól. 1085 május 25-én meghalt.

Távol nagy tettei szinhelyétől, száműzetve az örök városból, halt el a középkornak ha nem is leghatalmasabb, de legnagyobb pápája, «kinek személyében az uralkodó és államférfiu lángesze ritka módon egyesült s kinek forradalmi merészségét el nem érte sem a régi Róma, sem az ujkor egy embere». Óriási igényekkel lépett fel s az igények keresztülvitelében bámulatos erőt fejtett ki. Sokszor kiemelték az általa megvalósítani óhajtott pápai világuralom roppant veszélyeit az emberi szellem szabadságára, s bár ez kétségtelenül igaz, ne feledjük, hogy a pápát e roppant követelésekre, nem, mint közönségesen hangoztatni szokták, a nagyravágyás, hanem más és pedig nemes forrásból fakadó indok vezette. E vas korszakban, midőn mindenütt és mindenki előtt a jogot és igazságot az erő mértéke szabta meg, midőn a rendetlenség árjába magok a fejedelmek is belesodortattak, a nagy pápa csak egyetlen hatalmat látott, mely isteni tekintélyen alapulva és parancsait az Isten nevében osztogatva, hivatva, jogosítva és képesítve lehetett a megtámadott társadalmi rendet és erkölcsiséget védelmezni. E hatalmat ő a mindenható tekintélylyel felruházott pápaságban találta fel, s hogy e czélját elérje, hogy a pápaság legfőbb hatalmát kivívja, nem habozott a császárságot, mint a legelső világi hatalmat, megtámadni, hogy azt vagy megtörje, vagy meghódolásra kényszerítse. Nagy tervének kivitelében elbukott, de a pápaság ügye nem bukott el. A reformmozgalom, mely a pápaság világuralmi állását megteremtette, összhangzásban állott a kor uralkodó eszméivel és a Gergely által már gyakorolt roppant hatalomnak mindaddig fenn kellett maradni, míg azt Európa népeinek politikai és társadalmi viszonyai szükségszerűvé tették, s míg a pápák e hatalom fentartására Gergelynek nemcsak igényeit és érveit, hanem önzetlen tiszta lelkesedését is örökölték a megtámadott társadalom és erkölcsiség védelmezésében.

VII. Gergely halála a reformpárt híveit, kik Salernóban a száműzött pápa körül csoportosultak volt, de a kiknek legnagyobb része nem örökölte a nagy pápa megingathatatlan bizalmát az általa képviselt ügy iránt, a legnagyobb zavarba ejtette. Nem ragaszkodtak szorosan VII. Gergely óriási igényeihez, de még sem ismerhették el a IV. Henrik által beültetett pápát, hacsak azon elveket, melyekért a reformált pápaság évtizedeken át oly következetesen és annyi kitartással küzdött, s melyeket az összes reformpárt, mint az egyház függetlenségének alapfeltételeit, magáénak vallott, megtagadni nem akarták. Törekvésük tehát oda irányult, hogy oly embert emeljenek Szt. Péter trónjára, kinek békülékeny szelleme mellett szilárd ragaszkodása a reform ügyéhez az egyház és az állam között megzavart békés viszonyok helyreállítására alapos reményeket nyújtson. Egy évi ingadozás és habozás után a bibornokok Desiderius monte-cassinói apátot pápává választották, de a békét őszintén óhajtó főpap, érezve minő nehézségekkel kell majd megküzdenie, hosszasan vonakodott a felajánlott méltóságot elfogadni. Az időközben Jordan capuai normann herczeg fegyvereinek védelme alatt Rómába vonult bibornokoknak csaknem erőszakkal kellett őt III. Victor név alatt a pápai trónra emelni.

A reformált pápaság szerencséjére III. Victor uralkodása nem sokáig tartott. Az az engesztelékeny, közvetítő, minden áron békét kereső politika, melyet az uj pápa követett, e pillanatban, midőn a szenvedélyek mindkét párton oly magasan hullámzottak, nem volt időszerű s Victor trónralépése csak megzsibbasztotta a pápaság erejét és a reformpárt kebelében könnyen végzetessé válható meghasonlást támasztott. A francziaországi reformpárt fejei, Hugo lyoni érsek és Rikhard marseillei apát, Gergely eszméinek és politikájának rendületlen hivei, az elveikkel ellenkező választást hangos elégedetlenséggel fogadták, s Victort a német király szövetségesének tüntették fel. Viszont a pápa az 1087-ki beneventi zsinaton elujította az átkot III. Kelemen ellenpápára, de a szokásossá vált kiátkozási formulát IV. Henrik ellen nem ismételte, ellenben Hugó lyoni érseket és Rikhárd marseillei apátot excommunicatióval sujtotta. A szakadás ezzel a reformpárt kebelében tényleg beállott, de mielőtt a viszály elmérgesedhetett volna, III. Victor 1087. szeptemberben meghalt. Végóráján mintha maga is lemondott volna a közeli kibékülés lehetőségéről, utódjául az engesztelékeny, békés irány határozott ellenségét, Odo octiai püspököt ajánlta utódjául. A Rómából az ellenpápa elől távozni kényszerült bibornokok engedtek a pápa végső óhajtásának s Terracinában 1088 márczius 12-én Odot II. Orbán név alatt pápává választották.

A franczia származású II. Orbán Reims-ben majd Cluny-ben nyerte kiképeztetését. Itt vonta magára VII. Gergely figyelmét, ki nem késett a tehetséges fiatal szerzetest Rómába vonni és a pápai udvarnál alkalmazni. Még VII. Gergely életében ostiai cardinalis püspökké emelkedett fel s több izben szerepelt fontos kiküldetésekben. Azon kevés számú főpapokhoz tartozott, kik feltétlenül csatlakoztak VII. Gergelyhez s híven támogatták nemcsak az egyházi élet reformjára, hanem a szent-szék mindenhatóságának megalapítására irányuló törekvéseiben is. Mint pápa is határozottan VII. Gergely álláspontját foglalta el és szándékát, VII. Gergely politikáját erélyesen folytatni, a szent-szék németországi hiveivel e szavakkal tudatta: «Elfogadom, mit ő elfogadott, s elátkozom, mit ő elátkozott». Fellépése kiragadta a reformpártot a két éven át tartott ingadozásból; a küzdelem a császárság ellen megujult épen oly hévvel s talán még nagyobb szenvedélyességgel, mint VII. Gergely alatt.

Míg a szent-szék e válságon átesett, IV. Henrik Németországban küzdött hatalma helyreállításáért. Az investitura küzdelem Németországot irtózatos zavarba döntötte. A pápa és császár küzdelme ismétlődött kicsinyben a német birodalom minden egyházkerületében; csaknem minden püspökségben ismétlődött a schisma; császári püspökök állottak szemben a pápai püspökökkel. E viszonyok megbénították a királyi hatalmat, melynek főeszközei a birodalmi püspökök voltak, s a mennyiben a püspökök hivek maradtak a császárhoz, a szent-szék itt is, mint Olaszországban, a világi társadalmat hozta mozgásba a birodalom régi formáihoz és a császársághoz hű papság ellen. Általános elvadulás következett be: a központi hatalom megrendülésével előállott a nyers ököljog korszaka. Mindenki csak magára gondolt, mindenki csak a maga hasznáért küzdött, s mint a püspökségekben császári és pápai püspökök, úgy állottak egymással szemben a világi hatalomért az ellenkirályok herczegei és grófjai. Henrikre hárult Olaszországból visszatérve (1084 végén) azon súlyos feladat, hogy helyreállítsa a jog uralmát; hogy békét parancsoljon és a belbéke megzavaróit büntesse. Támogatva a hozzá még mindig ragaszkodó püspököktől, kik közül Henrik lüttichi püspök vált ki hűsége által, az Isten békéjét újra kihirdettette s a jelentőségben már ekkor tetemesen gyarapodott városok anyagi támogatásával a Rajna mellékén az országos béke eszméjének érvényt is tudott szerezni. Buzgó fáradozása a közjóért felemelte a királyság erkölcsi tekintélyét, s bár a csatatéren most sem volt szerencsés – Würzburg közelében Pleichfeld mellett a szászokkal szövetkezett sváb és bajor herczegek megverték (1086 aug. 11.), – Hermann ellenkirály halála 1088-ban állását és hatalmát ismét megszilárdította. Belefáradva a küzdelembe, 1090-ben a szászok is letették a fegyvert s Henrik megelégedve azzal, hogy tekintélyét Németországban legalább látszólag elismertetni sikerült, figyelmét Olaszország felé fordította, hol II. Orbán pápa ügyes politikával a császárság olasz és német ellenségeit hatalmas szövetségben igyekezett egyesíteni.

II. Orbán pápaságának első éveiben nem nagy szerencsével küzdött a császár és a császár ellenpápája ellen. Miután pápává választatott, Roger normann herczeg támogatásával elfoglalta Rómát (1088); de alig hogy a normann csapatok visszavonultak, III. Kelemen visszatért s II. Orbán kénytelen volt ismét Dél-Olaszországba a normannok oltalma alá menekülni. De 1089-ben a helyzet hirtelen megváltozott. A pápa közvetítésével Mathild tusciai őrgrófné nőül ment a fiatal Welfhez, Welf bajor herczeg fiához s az a nagy hatalom, mely e házasság folytán keletkezett – a tusciai őrgrófság és az Esték birtoka Lombardiában és a bajor herczegség Németországban – a szent-szék rendelkezésére állott. Henrik felismerte a veszélyt; Olaszországba sietett, elfoglalta hosszas ostrom után Mantuát, s szerencsésen harczolt Tusciában is Mathild ellen, midőn váratlanul oly csapás érte, mely után régi erélyét és erejét többé vissza nem nyerte. Saját családja lázadt fel ellene. Előbb második neje, az orosz Praxedis, hagyta cserben s tiporta sárba méltóságát vádjaival, majd idősebb fia Konrád, kit olasz királylyá nevezett ki, pártolt ellenfeleihez (1093). Mindezekhez járult, hogy a lombard városok belefáradva a végnélküli küzdelembe, szintén elpártoltak a császár ügyétől. Milano, Cremona, Lodi és Piacenza 1093-ban húsz évre szövetséget kötöttek egymással és Mathilddal. Az első lombard liga olasz királylyá kiáltotta ki Konrádot, ki, midőn Monzában a milanói érsek által királylyá koronáztatott, a pápának ünnepélyesen hűséget esküdött. Olaszországban a Henrik ügye teljesen elbukott, s mindazt, mit itten a császárság elveszített, a pápaság nyerte meg. 1094-ben Orbán visszanyerte Rómát s a következő évben 1095-ben diadalmenetben végig vonulva Olaszországon, Piacenzában, a kevéssel előbb még császári uralom alatt álló vidéken tartott híres zsinaton újra kiátkozta Henriket és ellenpápáját, felvetette a keresztes hadjáratok eszméjét, melyet az 1095-iki clermonti még hiresebb zsinaton meg is valósított. E nagy vállalattal a pápaság a keresztyén világ élére lépett, tekintélyével háttérbe szorítva, fényével a középkori egyházi irók kedvelt hasonlata szerint, mint a nap a holdat, elhomályosítva a császárságot.

Elveszítve Olaszországot, Henrik visszatért Németországba s felvette a közbéke helyreállítására irányuló régi politikáját. Kibékült egyik fő ellenségével, Welf bajor herczeggel, a sváb földön helyreállította a rendet, e herczegséget vejére Hohenstaufen Frigyesre ruházta, pártütő fia Konrád helyett, az 1099-iki aacheni gyülésen második fiát Henriket utódjává választatta, s az 1102-iki mainzi birodalmi gyülésen négy évre és az egész birodalomra szóló közbékét hozott létre. Csak a szent-szék nem tudott régi, makacs ellenségének megbocsátani. Midőn 1099-ben II. Orbán pápa s egy évvel utóbb III. Kelemen ellenpápa is sírba szálltak, Henrik kisérletet tett a kibékülésre. Válasz gyanánt II. Orbán utóda, a szelid lelkű, de teljesen környezetének befolyása alatt álló II. Paschalis pápa 1102-ben újra átokkal sujtotta s erélyesen támogatta a császár második fiának, a későbbi V. Henriknek lázadását atyja ellen. Mi birta a fiatal Henriket arra, hogy bátyja példáját követve, atyja ellen szintén fellázadjon, nem egészen világos. Úgy látszik, hogy a szent-székkel folytatott hosszas küzdelem miatt trónöröklési jogának elvesztésétől tartott, s midőn a német fejedelmek ismét egy ellenkirály felállítására gondoltak, ő maga lépett fel atyja ellen. 1104-ben elhagyta atyja udvarát, s miután a pápa támogatását megnyerte és a szászok régi gyülöletét IV. Henrik ellen lángra lobbantotta, megkezdte a harczot. A mainzi birodalmi gyülésen (1105) kibékülés ürügye alatt atyját hatalmába kerítette s Ingelheimban a pápai legátus szine előtt lemondásra és bűnei nyilvános bevallására kényszerítette. De az öreg császár még egyszer megkisértette a hatalmat kezébe keríteni. Megszökött Ingelheimből, lemondását érvénytelennek jelentette ki s a hozzá minden körülmények között szívósan ragaszkodó Rajna-parti városok és Otbert lüttichi püspök támogatásával újra megkezdette a harczot koronájáért. E küzdelemben halt el Lüttichben 1106 aug. 7-én. Szerencsétlen végnapjai, halála a számüzetésben, kiegészítő képét nyujtják a nagy küzdelem másik főalakja, VII. Gergely salernói haldoklásának.

IV. Henrik elbukott; de a nagy küzdelem ezzel nem ért véget, csak új stádiumba lépett. Az új német király, V. Henrik, bár lázadását atyja ellen ennek az egyház ellen folytatott küzdelmével mentegette, korántsem volt a szent-széknek oly feltétlenül hódoló szolgája, mint a minőnek mutatta magát leveleiben és nyilatkozatában, mindaddig, míg atyja ellen a szent-szék gyámolítására szüksége volt és a minőnek hitte őt e szép szavak után a nagy emberismerettel épen nem rendelkező II. Paschalis. Az új német király épen oly szívósan ragaszkodott királyi jogaihoz, mint bármelyik előde, s benne a szentszék az egyeneslelkű IV. Henriknél sokkal veszélyesebb, kétszinű, ravasz, lelkiismeretlen ellenfélre talált.

Alig hangzott el a reformpárt és a szent-szék örömzaja IV. Henrik bukása és halála fölött, már is kitünt, hogy a pápaság és a császárság között három évtizeden keresztül folyó küzdelem alatt támadt mély szakadást az egyház makacs ellenségének halála nem hidalta át. II. Paschalis nem örökölte elődei magas törekvését, nem követelt V. Henriktől feltétlen hódolatot és hűségesküt, de a nagy küzdelem tárgyának egy eddig nagyon is háttérbe szorított pontjához a mély meggyőződés egész hevével ragaszkodott. E pont volt az investitura kérdése. VII. Gergely törekvéseiben az investitura-rendelet kibocsátása csak eszköz volt, hogy a világi hatalomtól függetlenített papságot minél szorosabban a központosított egyház fejéhez füzze; de utódai, kiválóan a reformpárt azon hívei, kik előtt főczél gyanánt a szerzetes szellemben reformált egyház lebegett, a kérdést más szempontból tekintették. Ők az egyházi rend méltóságának lealacsonyítását látták abban, hogy a főpapi méltóság jelképeit világi, tehát bűnösnek tekintett kéz osztogassa és a legmélyebb megbotránkozást keltette fel bennök azon gondolat, hogy «pásztorbot és gyűrű átadásával világi ember merészelje bitorolni Krisztus hatalmát». Ez volt Paschalis felfogása is és úgy látszik, mintha nála nem is az egyháznak a világi hatalomtól független állása lett volna az investitura-tilalom főczélja, hanem az investitura jelvények szent jellegének megőrizése a profanatiótól. Igy magyarázható meg, hogy a mi a császárság és pápaság nagy küzdelmének kezdetén csak eszköz volt egy magasabb czél elérésére, a küzdelem folyamatában czéllá változott és így II. Paschalis trónralépése után a szent-szék politikájának főczélja nem a mindenható pápaság, hanem a világi hatalomtól teljesen független egyház volt, még akkor is, ha e függetlenséget a főpapság gazdagságának és politikai hatalmának elvesztésével kellett megvásárolni. Paschalis szemei előtt az ős keresztyén egyház lebegett eszménykép gyanánt; de a visszatérés a mult felé már lehetetlen volt és e törekvés a pápát oly bonyolult helyzetbe sodorta, melyből egyszerű szerzetesi erényei s őszinte jóakarata ki nem vezérelhették.

Speier város pecsétje.

Mindjárt V. Henrik trónralépése után kitünt, mily éles az ellentét a német király és a pápa között az investitura kérdésében. V. Henrik, mint atyjának vetélytársa, feltétlen hódolatot vallott a szent-szék iránt; de mint egyedüli király örökölte atyja helyzetét és a királyi hatalom fentartása végett szükségképen ragaszkodnia kellett az investitura jogához. Tárgyalásra hivta fel tehát a pápát; de II. Paschalis, hogy álláspontja iránt a német udvarnál semmi kétség ne támadhasson, az 1106-ki guastallai és az 1107-ki troyes-i zsinatokon az egyháziak investituráját világiak által a legszigorubban elitélte. A mindkét részről oly régen várt béke küszöbén a pápa merev magatartása Németországban mély visszatetszést keltett s V. Henriknek nem volt nehéz e kérdésben az egyházi és világi nagyokat a maga érdeke körül egyesíteni. A Mainzban 1107 elején összehívott püspökök és világi urak az investiturát a koronát megillető jognak jelentették ki, de elhatározták, hogy megkisértik a kérdést békés úton intézni el s e czélból követséget küldöttek a Francziaországban időző pápához. A chalons-sur-marnei tárgyalások azonban nem vezettek eredményre. A pápa minden engedményt határozottan visszautasított s a felingerült német követek, kik Suger st. denys-i apátnak, a tárgyalás szemtanujának és elbeszélőjének megjegyzése szerint, nem rábeszélésre, hanem megijesztésre voltak kiszemelve, azon fenyegetéssel távoztak, «hogy a kérdés nem itt, hanem Rómában, még pedig karddal fog eldöntetni».

Harczos a XI. század végén.
Pergament lapra festett miniature töredéke.

A fegyveres eldöntés azonban egyelőre még nem következett be. Cseh, lengyel és magyar ügyekkel elfoglalva, V. Henrik nem szünt meg, szinleg időnyerés végett, tovább is alkudozni a pápával s csak miután Kálmán magyar királylyal Pozsony sikertelen ostroma után kibékült, forditotta 1110-ben egész figyelmét és erejét a még mindig függőben lévő investitura-kérdés eldöntésére. Uj tárgyalásokat kezdett a pápával követei által Sutri középolaszországi városban; de követeit nyomban ő maga is követte, hogy a szokásos római utat és a császárrá koronáztatást elvégezze. – Helyzete e pillanatban igen kedvező volt. Olaszországban nem félhetett ellentállástól: Mathild tusciai őrgrófné napjai meg voltak számlálva és «a szent-szék leánya», mint őt VII. Gergely nevezte, öreg napjaiban elvesztette nem ugyan lelkesedését a pápaság iránt, hanem férfias erélyességét és bámulatra méltó tevékenységét; Dél-Olaszországban pedig a normannok hatalmán a keresztes háboruk által előidézett kivándorlás ejtett igen sulyos sebet. Magában Németországban is lecsendesülni látszottak a hosszú belküzdelmek hullámai s a német egyházi és világi urak szokatlan lelkesedéssel karolták fel a római utat. Fényes kisérettel és, a mi még hatásosabb eszköz volt a római út szokásos nehézségeinek elhárítására, erős hadsereggel szállott le a német király 1110 végén az Alpokról Lombardia sikjára. A római-német császárságnak Canossa falai alatt elhalványult fénye újra felragyogott; minden ellentállás nélkül vonult át V. Henrik Lombardián s az 1111. év kezdetén Toscanán keresztül Rómának tartott.

A Németország felől fenyegető vihar Paschalist készületlenül lepte meg. A német királylyal szemben védtelenül állott; de azért el volt tökélve, most tán még erősebben mint valaha, elveit és régi álláspontját szilárdul fentartani. A főérv, melyre a császár hívei a laikus investitura mellett hivatkoztak, abban állott, hogy az egyházi jószágok királyi adományból származtak, hogy tehát a főpapi székekkel összekötött városok és grófságok, beneficiumok, melyeknek élvezete szükségképpen feltételezi a királyi investiturát. A pápa tehát elhatározta, hogy az egyházi jószágok feladásával fegyverezi le ellenfelét. Szerzetes szelleme a főpapság birtokában levő gazdag regáliákban csak botránykövet látott s az evangeliumi szegénység lebegvén szeme előtt, kész volt, a szegény bár, de független, szabad egyházért a főpapság gazdagságát és politikai hatalmát áldozatul dobni. Követei a német király követeivel Sutriban megegyeztek, hogy Henrik koronázása napján ünnepélyesen le fog mondani az investitura jogáról, viszont a pápa az egyház nevében lemond mindazon jószágokról, melyeket a püspökök és apátok az idők folyamán a koronától kaptak.

A speieri dóm belseje.
Alapította II. Konrád; bevégezték V. Henrik alatt.

V. Henrik elfogadta és megerősítette a szerződést azon gyanus kikötéssel, hogy azt a német püspökök és a birodalom világi fejedelmei is elismerjék. Kétségtelenül jól tudta a német király, hogy püspökei a regaliákról lemondani nem fognak, de tettetésre és erőszakra hajló jelleménél fogva sietett megragadni az alkalmat, hogy a pápa személyét hatalmába kerítve, a nyiltan be nem vallott, de tényleg folyó küzdelemben a császárság felsőségét végképen biztosítsa. Elfogadta tehát a szerződést s miután ezzel minden akadályt elhárítani látszott, megtartotta bevonulását Rómába (1111 febr. 12.). A pápa bibornokaitól környezve Szt-Péter templomában fogadta a leendő császárt s mindjárt kérdést intézett hozzá, hogy a szerződés értelmében szándéka-e lemondani az investituráról? A király a kiséretében levő német főpapok véleményét kivánván meghallgatni, a szerződés ismét felolvastatott; de ezen pontnál, hogy a püspökök és apátok a laikus investitura kikerülése végett a regaliákról le fognak mondani, a német főpapok között iszonyú zaj támadt. Nyiltan kijelentették, hogy az egyházi jószágok elvétele az egyház kirablása, szentségtörés, hogy a pápának ily igéretet tenni joga nem volt s végre, hogy ezen eretnekséggel teljes szerződést ők el nem fogadhatják. A pápa és a német főpapok között támadt hosszú vitát a király egyik kisérője szakította félbe, a király azon határozott kijelentésével, hogy ő is, mint elődei, minden feltétel nélkül kiván megkoronáztatni. A pápa viszont határozottan megtagadta az investituráról való lemondás előtt a koronázást, mire Adalbert mainzi érsek tanácsára Henrik a pápát és a bibornokokat őrizet alá helyeztette.

V. Henrik elérte czélját. A rómaiak felkeltek ugyan a pápa védelmére s véres küzdelem után, melyben Henrik is megsebesült, kiszorították a németeket a városból, de a pápa és a bibornokok, kettő kivételével, mint foglyok követték a német hadsereget a Tivolinál felütött táborba. Henrik diadala a pápaság fölött csaknem oly teljes volt, mint ezé a császárság fölött Canossánál. A rómaiakon kívül senki sem sietett a szent-szék védelmére; a pápa hatalmában volt s mint Canossánál a pápa, úgy most a német király dictálta a feltételeket. A fogolytársainak szenvedései és kérelmei által meghatott pápa hatvanegy napi nehéz fogság után engedett; beleegyezett a király minden követelésébe, s miután esküvel igérte, hogy Henriket átokkal sujtani soha sem fogja, aláirta azon szerződést, mely biztosította a német király számára a szabadon, simonia nélkül megválasztott püspökök és apátok felruházását a gyűrűvel és bottal; az egyházi felszentelés csak azután következik. A király beleegyezése nélkül megválasztott jelölt addig fel nem szentelhető, míg a királyi investiturát meg nem kapta. E kiváltságlevél kiállítása után a pápa és fogolytársai visszanyerték szabadságukat. Az egyetértés a keresztyénség két feje között látszólag helyreállott, s Henrik, miután még a császári koronát is fejére tétette, azon hitbe hagyta el Rómát és Olaszországot, hogy a három évtizeden át folyó küzdelem véget ért, még pedig a császárság teljes diadalával.

E számítás ép oly alaptalannak bizonyult, mint a pápának a sutrii egyezséghez kötött reménye. A pápa is, a császár is kifeledték számításukból, hogy a pápaság az egyházban még nem fejlődött ki ellentmondást nem türő hatalommá, hogy tehát azon eszméknek, melyeket Paschalis az erőszaknak engedve feladott, a szent-szék nem egyedüli, hanem csak legelső képviselője volt. A sutrii egyezség meghiusult a német főpapok ellenzésén; de általánosabb és mélyebb visszatetszést keltett fel az egyház kebelében a Henrik által kicsikart kiváltságlevél. A pápa meghajolt; de a VII. Gergely és II. Orbán szellemétől áthatott franczia és olasz reformpárt felvette a szent-széktől elhagyott ügyet s támaszkodva a császár erőszakos eljárásán megbotránykozott közvélemény erejére, megkezdte a küzdelmet az egyház függetlenségeért. Az első tiltakozás azon bibornokoktól eredt, kik a német király erőszakos fellépése idején a fogságot szerencsésen kikerülték volt. János tusculumi és Leó velletrii cardinalis püspökök még 1111 folyamán zsinatra hivták össze a római papságot, s e zsinaton a pápa engedményét érvénytelennek jelentve ki, felujították VII. Gergely és II. Orbán rendeleteit a laikus investitura ellen. Ugyanekkor Conon palestrinai cardinális püspök, a szent-szék jeruzsálemi legátusa, Jeruzsálemben zsinatot tartott és V. Henriket kiátkozta; a franczia püspökök pedig, kiket VII. Gergely harczias szelleme lelkesített, egyenesen a pápát szándékoztak felelősségre vonni és fölötte itéletet mondani. Ez általános mozgalom hatása alatt a pápa is kénytelen volt nyilatkozni s e czélból tartotta az 1112 márczius 18-án megnyitott laterani zsinatot. Hogy elveinek szilárdságát és hitének tisztaságát, melyekre az előző év eseményei némi árnyékot borítottak, minden kétségen és gyanusításon felül emelje, a pápa e zsinatot ünnepélyes hitvallással nyitotta meg, különösen kiemelve e hitvallásban szilárd ragaszkodását VII. Gergely és II. Orbán rendeleteihez. A hitvallásnak megfelelő szellemben készült a zsinat végzése, mely a Henriknek adott privilegiumot – mint az okirat mondja pravilegiumot – kárhoztatja, elátkozza és semmisnek nyilvánítja. De a reformpárt buzgóbb és merészebb híveit a zsinat végzése már nem elégítette ki. Miután V. Henrik nyiltan kimutatta, hogy az egyházzal szemben teljesen atyja elveit követi, ugyanazon fegyverekkel kivántak ellene harczolni, mint a minőkkel a szent-szék IV. Henrik ellen küzdött. Az egyházi átkot sürgették mindenekelőtt a német király személye ellen, s miután a pápát esküje lekötve tartotta, a pápai legatusok vállalkoztak arra, hogy a szent-szék e hatalmas fegyverét a császárra emeljék. Conon jeruzsálemi legatus a már előbb kimondott átkot nem kevesebb mint öt zsinaton ismételte s példáját követte Guido viennei érsek, apostoli legatus Francziaországban. A Guido által összehivott viennei zsinat, melyen a legtekintélyesebb franczia főpapok vettek részt, a laikus investiturát eretnekségnek bélyegezve, újra eltiltotta; a pápától kierőszakolt privilegiumot érvénytelennek nyilvánította és V. Henrik német királyt, ki a pápától a legméltatlanabb bánásmód által «ama gonosz, kárhozatos» iratot kicsikarta, mint második Judást az egyház közösségéből kizárta és átok alá vetette.

Királyi viselet a XII. században.
Egykorú brüsseli kéziratból.

V. Henrikre a viennei zsinat által kimondott egyházi átok, miután nem egyenesen a szent-széktől jött, talán minden komolyabb következmény nélkül maradt volna, ha épen ezen időben Németország belviszonyai lényegesen meg nem változnak. Eddig V. Henrik állását a pápasággal szemben szilárddá azon egyetértés tette, mely a császár és a fejedelmek között fennállott. Ez juttatta a császárságot az 1111-iki fényes győzelemre a pápaság fölött s ez tette lehetővé, hogy a császárság e diadal után ismét oly fényben ragyogott, mint III. Henrik legszebb napjaiban. Csakhogy ez az egyetértés nem maradhatott fenn sokáig. V. Henrik, a mint a szent-székkel szemben atyja politikáját követte, úgy a birodalom belügyeiben sem adta fel elődeinek törekvését a királyi hatalom növelésére; de igyekezete, hogy hatalmát és tekintélyét a birodalom minden részében érvényre emelje, felkeltette a német fejedelmeknek egy pár évig háttérbe szorult ellenszenvét az erős királyság iránt. Az önállóságukra féltékeny világi fejedelmekhez csatlakozott a főpapság tekintélyes része, mely a pápa személyének megaláztatásában az egyház megaláztatását látta s mely csak a kedvező alkalomra várt, hogy az engedelmességet a királynak nyiltan felmondja. Adalbert mainzi érsek, a király bizalmas tanácsadója, az 1111-iki események főintézője, állott az elégületlenek élén. Henrik hamar észrevette a helyzet megváltozását: Adalbertet elfogatta, elitéltette és elzáratta (1112); Lothar szász herczeg lázadását leverte (1113) s midőn 1114 elején menyekzőjét I. Henrik angol király leányával Mathilddal ünnepelte, hatalma szilárdabbnak tünt fel, mint valaha. De ez csak látszat volt. A fejedelmek féltékenysége felébredt s a legkisebb esemény ismét általános felkelésre vezetett. Midőn a király Lajos thüringiai grófot, a szász felkelők egyikét, elfogatta és a friezek ellen hadjáratra készült, a lázadás egyszerre kitört Kölnben, Lotharingiában és a szász földön. A szerencse most elhagyta a császárt: 1114-ben Köln ostromával kudarczot vallott, 1115-ben Welfesholgeenál a szászok nyilt ütközetben legyőzték. Ugyanekkor Ditrich bibornok, pápai legatus, a királyt magában Németországban átokkal sujtotta s a tiz év óta szünetelt polgárháborut Németország minden részében újra felgyujtotta.

E veszélyes helyzetben a császár merész lépésre határozta el magát. Hogy a pápával kibéküljön s ekként a szövetséget a szentszék és a német felkelők között elvágja, 1116-ban hirtelen Olaszországban termett, hol Mathild tusciai őrgrófné halálával az eddigi hatalmi viszonyokban nagy változás állott be. Mathild végrendeletében birtokait a szent-széknek adományozta, de mivel az örökség nagy része a császártól függő s így végrendeletileg el nem adományozható hűbér volt, e végrendelet a viszály új forrását nyitotta meg a pápaság és a császárság között. A szent-szék fentartotta igényét az egész örökségre, de Henrik mitsem törődve a pápa igényeivel, birtokába vette Mathild örökségét. Hatalmát Felső- és Közép-Olaszországban ez által jelentékenyen megszilárdította, de czélját, hogy a szentszékkel az 1111-iki alapon kibéküljön, most még kevésbbé érhette el. Paschalis pápa a császár veszedelmes szomszédsága ellenére megmaradt előbbi nyilatkozatai mellett. Az 1116-iki márcziusi laterani zsinaton ünnepélyesen elátkozta az 1111-iki kiegyezést s megerősítette a pápai legatusok eljárását, szentesítvén ilyformán az ezek által V. Henrikre kimondott átkot.

Hadi készségek a XII. században.
Tollrajz egy XII. századbeli psalteriumból. A berlini királyi metszetgyűjteményben.
A kép Dávid és Urias történetét ábrázolja. Alant Urias halála látható, fönt Dávid, a mint egy harczos kezéből a hirt és a hirnöki botot átveszi.

II. Paschalis pápa halála (1118 jan. 21) annyiban tisztázta a helyzetet a pápaság és császárság között, a mennyiben megszabadította a szent-szék politikáját azon tartózkodástól V. Henrikkel szemben, melyre Paschalist 1111-ben letett esküje kötelezte. A bibornokok által megválasztott új pápa, II. Gelasius, a békepárt híveihez tartozott, de miután a laikus investitura megszüntetését ő is elvi kérdésnek tekintette, a császárral mindjárt trónralépése után megkezdett béketárgyalások eredményre nem vezettek. A pápa egy Luccában vagy Cremonában tartandó egyetemes zsinatra kivánta bízni az investitura eldöntését, mibe viszont a császár, ki az 1116-iki laterani zsinatból eléggé ismerte a főpapok ellenséges indulatát s ki e kérdésben még birodalma főpapjaira sem igen számíthatott, bele nem egyezhetett. A meghiusult béketárgyalás után Henrik fegyverhez nyúlt; Rómát elfoglalta, de a pápának sikerült Capuába menekülni, honnan, miután Henriket és az általa beültetett ellenpápát Burdinus bragai püspököt (VIII. Gergely) kiátkozta, a császár fegyverei elől Francziaországba menekült s kevéssel utóbb Clunyben elhalt (1119 jan. 29). A haldokló pápa kivánsága szerint az egyház kormányzását ideiglenesen Conon bibornok vette át, ki bibornoktársait meggyőzte arról, hogy e viharos időkben az egyház élén oly emberre van szükség, ki elveinek szilárdságával világi fényt, hatalmat és gazdagságot párosít. Ily embernek tünt fel Guido viennei érsek, a legelőbbkelő franczia főuri családok egyikének ivadéka, kinek rokonsági összeköttetései a franczia és angol királyi családokig, sőt V. Henrik személyéig terjedtek. E fényes származás mellett a viennei érseket elveinek szilárdsága és merész fellépése is nagy mértékben ajánlották, úgy hogy Conon bibornoknak nem volt nehéz a Clunyben összegyült cardinalisok figyelmét Guidóra irányozni és őt II. Calixtus néven pápává választatni. Csaknem félszázad óta ez volt az első eset, hogy világi pap és nem szerzetes foglalta el a pápai széket.

Bár e korban azon körülmény, hogy valaki, mint világi pap és nem mint szerzetes, nyerte kiképeztetését, rendkívül befolyt az illető eszméinek és egész világnézetének fejlődésére, II. Calixtus multjából még sem lehetett volna sejteni, hogy trónralépésével a szent-szék politikájában változás fog beállani. Mint viennei érsek az elsők közé tartozott, kik II. Paschalis és II. Gelasius merev politikáját, mely egyetlen czél gyanánt a laikus investitura megszüntetését tűzte ki, szenvedélyesen pártolták, mint pápa pedig kiválóan politikusnak és nem szerzetesnek bizonyult. Óhajtotta ugyan ő is az egyház függetlenségét, de átlátta, hogy az adott viszonyok között az államot az egyházzal összekötő kapcsok széttörése, nem tekintve a kivihetőség kérdését, magára az egyházra is végzetteljes lehetne. VII. Gergely magas eszméje, a szent-szék egyházi és világi uralma, vezette őt is és ezen eszmének megvalósítása követelte az eredménytelen küzdelem befejezését. Bármily hatalmas volt a vallásos szellem Európa népeinél, lehetetlen volt észre nem venni, hogy a szent-szék egyházi fegyverei nem oly hatásosak már, mint VII. Gergely és II. Orbán korában. A hosszú küzdelem kifárasztott mindenkit és az általános békeóhajtással nem látszott tanácsosnak daczolni. A szent-szék hatalmi állása Felső- és Közép-Olaszországban Mathild őrgrófné halálával erősen megrendült; a nagy grófné birtokait V. Henrik lefoglalta; Paschalis pápa még kisérletet sem tett a szent-szék igényeit érvényre emelni, mintegy igazolván ezzel is nézeteinek őszinteségét az evangeliumi szegénységet illetőleg, melyet a sutrii egyezségben a főpapságra róni igyekezett. Tuscia elvesztése után a pápa Rómában védtelenül állott; már Gelasiusnak Francziaországba kellett menekülni és 1118 óta a császár pápája uralkodott Rómában. De a németországi viszonyok sem voltak olyanok, hogy az új pápát a küzdelem folytatására ösztönözték volna. A császár által kinevezett ellenpápának nem voltak ugyan számbavehető hívei a német főpapság között, de azon körülmény, hogy az 1119-ben Olaszországból visszatért király fegyvereinek a szerencse kedvezett, a német főpapokat is békére hangolta. A három évtizeden át dúló belháborúban kimerült Németország békét óhajtott és a császár erélyes mérséklettel fegyvereinek szerencséjét arra használta fel, hogy a birodalom nagyjait kivétel nélkül békéltető birodalmi gyűlésre Triburba hívta. Bár az egyházi törvények szerint tilos volt a kiátkozott császárral közlekedni, a német főpapok mégis nagy számmal jelentek meg a gyűlésen, mit a császár azzal viszonzott, hogy az ellenpápa ügyét feladva, megengedte, hogy a német főpapság II. Calixtust ismerje el törvényes pápának és a kibékülésre a szent-székkel határozott igéretet tett.

A mindkét részről nyilvánult békeóhajtások mellett is a tárgyalások többszöri megszakítással évekig elhuzódtak. Csak miután az Olaszországba visszatért pápa az ellenpápa legyőzése és lemondatása után állását Rómában megszilárdította s a további küzdelem eredménytelenségét mindkét fél belátta, sikerült kölcsönös engedmények alapján a császár és a pápa biztosainak a békét Wormsban 1122-ben létrehozni. E szerint a császár lemondott az investituráról a gyűrű és a bot átadása által s megengedte, hogy birodalmában a püspökségek és apátságok az egyház törvényei értelmében választás által töltessenek be. Viszont a pápa megengedte, hogy a választás a császár jelenlétében történjék, természetesen erőszak vagy simonia nélkül és hogy a megválasztott a regaliákat a király kezeiből vegye át és teljesítse az ezek után jogszerűen járó kötelezettségeket.

E szerződéssel ért véget a pápaság és császárság küzdelmének első felvonása. Teljesen egyik fél sem érte el, a mit akart. A pápaságnak nem sikerült VII. Gergely czélzata szerint az egyházból a világi hatalomtól teljesen független testületet alakítani, viszont a császárságnak sem sikerült régi uralkodó állását az egyházzal szemben megtartani. Mindkettő kénytelen volt engedni s az investitura jogán a wormsi concordatumban mintegy megosztoztak. Megfelelt ez a tényleges állapotnak. A küzdelem e tekintetben eldöntetlen maradt, de mint már kiemeltük, a küzdelem tárgya tulajdonképen nem az investitura kérdése, hanem az volt, hogy a pápát vagy császárt illeti-e meg a keresztyén világ fölött gyakorlandó legfelső hatalom. A dolog természetéből következik, hogy e kérdést a wormsi concordatumban nem érintették, de e szempontból tekintve végig a küzdelmen, a wormsi concordatum, mely a két küzdő fél között nem békét, hanem csak fegyverszünetet létesített, a pápaság nagy diadalát jelenti. A császárság minden ponton meggyöngült; a pápaság minden ponton megerősödött. A szent-szék függetlensége – nagyságának és világraszóló hatalmának alapja és kiindulási pontja – e küzdelem folyamában szerencsésen kiállotta a tűzpróbát, többé azt senki kétségbe nem vonta; ugyanekkor a római-német császárság az örökösödés elvének megdöntésével nagyságának alapját veszítette el. A pápaság e küzdelem alatt szellemével betöltötte az egyházat, korlátlan hatalomra tett szert és Rómát a nyugoti keresztyénség vallásos életének egyetlen s a maga nemében páratlanul álló központjává emelte. Lombardia és Romagna daczos főpapjai – a milanói érsek és a ravennai patriarcha – kik a római pápát csak elsőnek tekintették az egyenlők között, kénytelenek voltak meghódolni s a pápát igazi uralkodójuknak ismerni el. Még feltünőbb volt a pápa befolyásának és hatalmának emelkedése Németországban, hol a küzdelem folyama alatt a reformált pápaság híveinek száma a püspökök, papok és szerzetesek körében rendkívül felszaporodott. Mint Cluny Francziaországban, úgy lett Hirschau a svábföldön Németországban épen ezen idő alatt (1069–1091) a reformeszmék igazi tűzhelye s a szent-szék tekintélyének és hatalmának főtámasza. Itt honosult meg legelőször a laikus testvérek intézménye: világiak, szegények és gazdagok a nélkül, hogy kolostorba léptek volna, mint világi testvérek tagjai lettek a szerzetnek s ezzel természetesen buzgó terjesztői a reformeszméknek s a valódi szerzetesekkel együtt feltétlen hívei s lelkes katonái a pápaság ügyének.

Ezzel szemben a császárság a küzdelem folyamában sokat veszített régi egyetemes jelentőségéből s a wormsi concordatum után állása Németországban is erősen megrendült. Szó sem lehetett többé arról, hogy a német király a püspökökkel, mint hivatalnokaival kormányozza a birodalmat; az egyházak többé nem királyi egyházak, mint az Ottók korában, a püspökök nem védenczei többé a királynak, hanem hűbéresei, az egyházi fejedelmek teljesen egyenjogú társai lettek a világi fejedelmeknek. Ez utóbbiak szintén sokat nyertek a királyság rovására. A nagy hűbérek örökösödése bevégzett ténynyé vált s a mi nem kevesebb jelentőségű: a király oldala mellett a király tanácsában a birodalom kormányzásának fő tényezőivé emelkedtek.

Kelta emlékek.
(Gailhabaud után.)

1. Kelta dolmen Locmariaker mellett, Bretagneban.
Dolmen (kelta szó, kőlapot jelent). «Table de César»-nak, «table des marchands»-nak s a «Dolvarchant»-nak is nevezik. A három kövön nyugvó kőlap 8.70 m. hosszú, 4 m. széles, 1 m. vastag. Hossztengelye kelet-nyugati irányba esik. Alsó ln faragványok voltak láthatók, melyek idő folytán elpusztultak. A dolmeneknek vallásos rendeltetésök volt, talán áldozati asztalok voltak, melyek, gyakran kivájva felfogták az áldozatok vérét.

2. Kelta sír Hérouval mellett.
Egy méternyire mélyed a föld alá. Az egész hat kőlapból áll. Hat csontvázat találtak benne. (1839.)

3. Kelta sírhalmok Tiermont mellett, Belgiumban.
Ezek a földből vagy apró kövekből fölhalmozott sírdombok különböző nagyságban, egyenként, csoportosan, vagy sorokban, – mint itt is – fordulnak elő. Keletkezésök a Krisztus utáni második századba esik. Részint egyeseknöbbeknek a sírjai voltak, s e szerint kisebb vagy nagyobb terjedelműek; némelyek – ezek bizonyára családok nyugvóhelyei – több kamrából és folyosóból állnak. A csontvázak, melyeken olykor égés nyomait látni, különböző rendszerek szerint vannak elhelyezve. Néha emlékek e sírok, ilyenkor nagyságuk annak érdeméhez igazodik, a kinek emlékét őrzik. Mások törvényhelyek voltak, az itélet kihirdetésére és végrehajtására.

4. Kelta épület-maradványok Locmariaker mellett.
A locmariakeri «pierres plates» 3.40 m. széles, 21,50 m. hosszú s 11,70 m. magas épületmaradvány. Délfelé egy kis, kőlappal fedett, kamrába vezet. A bejárat az északi oldalon van. Öt, régen támaszul szolgáló, ma már elpusztult kőnek belakok rajzai voltak. Az ilyen rejtett folyosók, melyeket a nép «Tündérbarlang»-oknak nevez, s melyek végül kerek vagy négyszögű helyiséggé szélesednek ki, bizonyára vallásos czélokra szolgáltak.

5. A nagy libegő kő Perros-Guyrochban. (Côtes du Nord.)
A perros-guyrechi ingó kő a legnagyobb a maga nemében; 14 m. hosszú, 7 m. vastag. Csúcsa egy a földön fekvő még nagyobb kövön áll, s oly egyensúlyban van, hogy 500,000 kgr. súlya mellett is egyetlen ember megingathatja. Teteje lapos, kés van, melyből alighanem emberkéz vájta csatorna vezet ki.

6. Druida épület-maradványok Carnacnál, Morbihan departementben.
A kervarieau-i kövek druida-emlékek. Az itt bemutatott kép a Carnac (carn [kelta szó] = kő) melletti nagy druida emlékeket mutatja. Ezek körülbelül 1200 földbe ásott gránitobeliszkből állanak, melyek közül a legmagasabbak 6–7 m. magasa3–4, egyesek 2 m. magasak; a legnehezebben 40,000 kgr. súlyúak. Párhuzamos és derékszögü sorokban állanak; a déli oldalon 20 m. magas tumulus van, mely alatt 1862-ben egy kamrát találtak emberi csontokkal és kelta régiségekkel. E sirok jelentősége még ismeretlen.

7. Egy gall sírhely térképe Somsoisban (Marne.)
Mint a legtöbb régi temető, ez is domboldalban feküdt, nem messze egy régi uttól 21 m. hosszú és 12 m. széles területen 1,30 m. mélyen feküsznek az átlag 2 m. hosszú és 85 cm. széles sírok sd nélkül. A csontvázak természetes állásban fekszenek a sírban, horizontálisan. Mellettök lándzsákat, kardokat újj- és kar-gyürüket találtak.

Már V. Henrik megérezte a viszonyok változását; uralkodásának utolsó évei kétségtelen jeleit mutatják a királyság hanyatlásának. Mint I. Henrik angol király sógora és szövetségese, háborút viselt VI. Lajos franczia király ellen, mely Metz sikertelen ostromai után hirtelen véget ért. Az urak cserben hagyták a királyt, «mert – mondja Ekkehard, e korszak német krónikása – a németek nehezen szánják el magukat arra, hogy idegen nemzeteket megtámadjanak». Annál nagyobb hévvel küzdöttek egymás ellen. «Ez időben – írja Ekkehard – előbb Szászországban, azután csaknem egész Németországban, a külső harczok lecsendesülvén, a belküzdelmek vihara tört ki. A rablók, kik a lovagok neve alatt mindenütt elszaporodtak, megrohanták az egyházak birtokait és fosztogatták a föld népét.» Lothár szász herczeg, mitsem törődve a királysággal, egészen függetlenül kormányozta a szász földet. Igaz ugyan, hogy erélyesen felvette az Ottók politikáját az Elbétől keletre lakó szláv népek meghódítására és a német elem terjesztésére, de más részről a szász föld déli és nyugoti részeinek fejedelmeit is a maga hatalma alá igyekezett vetni. Henrik, ki a szász herczeg e törekvésében a birodalom egységének megbontását látta, a bambergi birodalmi gyűlésen a fejedelmeket rábírta, hogy Lothár ellen hadsereget állítsanak ki (1124 julius); de mielőtt a tervezett hadjáratot megkezdhette volna, java férfikorában élete negyvenharmadik évében, 1125 május 23-án Utrechtben elhalt. Benne kihalt a frank család, melynek uralkodása alatt a német királyság átélte a legnagyobb hatalmi kifejlődés és a legmélyebb megaláztatás egymást gyorsan felváltó napjait.