II. FEJEZET.
A római német császárság felállítása.

Mindazon csapások mellett, melyek a középkor első századaiban sújtották, Olaszország a X. században még mindig leggazdagabb és legmíveltebb országa volt Nyugot-Európának. Az ókori civilisatió emlékei sehol sem maradtak meg oly épségben, mint itt; sem a gótok, sem a longobárdok, sem a frankok invasiója nem törülhette el azokat. Az idegent még a X. században is meglepte az itt még a papság körében is feltünő előszeretet az antik pogány míveltség emlékei iránt s mindenekfölött az Alpoktól északra csaknem egészen elenyészett, de itt még mindig eleven és mozgalmas városi élet. Itt még mindig volt ipar és kereskedelem; az iparosok és kereskedők minden olasz városban népes és nagyon befolyásos társadalmi osztályt alkotnak. Igaz ugyan, hogy a frank hódítás a hűbéri rendszer magvait itt is elhintette, de a hűbéri intézmények itt más irányban fejlődtek s nem is tettek szert oly erőre, mint az északi országokban. Az urak erőszakoskodásai ellen az olasz városok védelmet találtak püspökeikben, kik a Francziaországban és Németországban a világi urak által bitorolt közhatalmat az uralkodók kegyéből és a polgárság támogatásával a magok kezébe vették. A püspökök és polgárok szövetsége megmentette az olasz városokat a hűbériség bilincseitől.

Arnulf pecsétje.
A British Museumban levő lenyomat után.

Arnulf pénzei.
Körirat az elsőn: † ARNULFUS RE; hátlapján: MOGONCIAE CIVIT. – A másodikon SA COLONIA, a mezőben ARXP keresztben, közbül három golyó; a hátlapon RNA. L. IECIO, a mezőben kereszt, két szögében T és P betűk.

Annál többet kellett szenvedni Olaszországnak a barbár népek betöréseitől. Délről az arabok, északról a magyarok tartották a X. század első felében a félsziget lakosságát állandó rettegésben. Az utolsó karoling császár, Arnulf halála után (899) nem volt többé hatalom, mely a félsziget erejét a védelemre egyesíteni képes lett volna. Felső- és Közép-Italia kis herczegei s Burgund királyai versenyeztek a királyi hatalomért s az üres császári czímért; mindenik olasz királynak a X. század első felében versenytársakkal kellett küzdeni. Mintha maguk az olaszok kedvet találtak volna, a pártoskodásban. E kornak egy olasz krónikása, Liutprand cremonai püspök, azzal vádolja honfitársait, hogy mindig két királyt választanak csak azért, hogy egyiket a másik által féken tarthassák. Már Arnulfnak vetélytársa akadt Lambert spoletói herczegben, kit a pápa is elismert római császárnak. Arnulf és Lambert halála után Berengar friauli herczeg és Lajos provencei herczeg küzdöttek a hatalomért. 905-ben Berengar győzött, foglyul ejtett vetélytársát megvakíttatta s X. János pápa által 919-ben császárrá koronáztatott. De még ugyanazon évben ellenfelei Rudolf burgundi királynak ajánlották fel a császári koronát. Több évig tartó küzdelem után Berengart 924-ben ellenfelei orozva meggyilkolták, s három év mulva ellenfelét Rudolfot is kiűzték a félszigetről. A hatalmat most Hugó provencei herczeg nyerte el s megtartotta 946-ig, a mikor az olaszok őt is elűzték. Fiával, Lothárral szemben Berengar ivreai őrgróf lépett fel mint trónkövetelő s Lothárnak 950-ben történt halála után elnyerte a koronát. De a burgundi párt, melynek élén Lothár özvegye Adelhaid állott, nem nyugodott bele a nemzeti királyságba, s az által, hogy Ottó német királyhoz fordult segítségért, közvetlenül előidézte a német király közbelépését és az idegen uralmat.

Burgundi Rudolf pénze.
Körirata elől: † GRATIA DI REX, a mezőben Rudolf monogrammja: RADULFUS; a hátlapon DVNIS CASTELLI.

A zilált politikai viszonyok hatását a szent-szék is mélyen megérezte. A X. században nemcsak a szent-szék politikai állása, hanem erkölcsi tekintélye is megsemmisült. Mindazon személyi és politikai pártoskodások, melyek e korban Olaszország belbékéjét felzavarták, visszhangra találtak Rómában. Olasz és burgundpárt s nagyravágyó római főurak versenyeznek a főpapi hatalomért, mindenik eszközévé akarja tenni a szent-széket, s az általok felidézett zavarban egy kicsapongó asszony, majd egy római főúr keríti kezébe a hatalmat az örök városban s teszi szolgájává a pápaságot.

A hatalomért küzdő pártok között uralkodó iszonyú gyűlöletet és az erkölcsök rettenetes elvadulását mutatja az a jelenet, melynek 897-ben Róma színtere volt. 896-ban meghalt Formosus pápa, kinek főrésze volt Arnulf német király behivásában és császárrá koronáztatásában. Utódja, VI. István, a spoletói Lambert pártjához tartozott s hogy boszút álljon elődjén s ennek emlékét elátkozza, kiásatta Formosusnak egy év óta sirban nyugvó holttestét s teljes főpapi ornatusba öltöztetve az e czélra összehívott zsinat színe elé állította. A halott pápa perét letárgyalták, elítélték s miután főpapi jelvényeitől és három ujjától megfosztották, a Róma utczáin meghurczolt és meggyalázott holttestet a Tiberisbe dobták. A boszú hamar utólérte VI. Istvánt; még ugyanazon évben kitört ellene a felkelés. Formosus pápa és Arnulf császár hívei letaszították a méltatlan embert Szt. Péter trónjáról s a tömlöczben megfojtatták. De a nyugalom és rend nem tért vissza. Nyolcz év alatt, 896–904. között, nyolcz pápa váltotta fel egy mást.

Arnulf és VI. István pápa pénze.
A körirat elől: † ARNOLFUS MP(=imperator), a mezőben Róma monogrammja; a hátlapon: SCS PETRUS, a mezőben István (Stephanus) monogrammja. Eredeti nagyság. A berlini múzeumban.

904-ben vette kezdetét Rómában az asszonyuralom; a szépségéről és kicsapongó erkölcseiről egyiránt híres Theodorának és a hozzá mindenben hasonló leányának, Maroziának kora. A hatalom a római főuraké lett. Előbb Theodora férje, Theophylactus, ki magát a rómaiak consulának és senatorának nevezte, majd a homályos eredetű Alberich, camerinoi őrgróf, Marozia férje, kormányozták Rómát s szorították háttérbe az általok kinevezett s eszköz gyanánt felhasznált pápákat. Az egyetlen pápa, ki e korban nem főpapi erényei, hanem politikai tehetségei által kivált, X. János, ki a Garigliano folyónál kivívott győzelme által Közép-Italiát a szaraczénok pusztításaitól megszabadította. X. János Alberichet is megbuktatta s önállóan kezdett uralkodni, de Marozia második férje, Guido toscanai őrgróf segélyével ismét kezébe kerítette a hatalmat s X. János börtönben halt el. Midőn azonban Marozia második férjének halála után Hugó olasz királylyal lépett házasságra s Rómát e romlott erkölcsű, kevélysége és hűtlensége miatt egyiránt gyűlölt ember kezébe akarta játszani, kitört a rómaiak felkelése. A Marozia saját fia Alberich által vezetett forradalom győzött, Hugó kénytelen volt menekülni s Marozia börtönben végezte életét (932).

Így jutott a hatalom e nagytehetségű férfiú kezébe, ki azt haláláig meg is tartotta. Alberich Rómát aristokratikus köztársasággá alakította át, melyben a pápa csak a lelki hatalmat birta, míg a világi hatalom a fejedelmi és senatori czímmel felruházott Alberiché maradt. Két évtizeden át Róma aránylag jólétet élvezett. Alberich vaskézzel helyreállította a rendet, megfékezte az erőszakoskodó főurakat, megvédte Hugó olasz király ellen Róma függetlenségét s bár leigázta a pápaságot, sokat tett az egyházi élet, nevezetesen a szerzetesek életében elharapózott rendetlenségek és visszaélések megszüntetésére. De bár áldás volt Rómára Alberich uralma, mégis bitorlás maradt az olaszok, sőt mondhatjuk az egész keresztyénség szemében. Lehetett-e szó a szent-szék függetlenségéről, midőn Alberich hatalmas alakja mellett az általa beültetett jelentéktelen pápák neveit is alig ismerjük? Az Olaszországban uralkodó fejetlenség és a pápa erkölcsi tekintélyének lesülyedése annyival fájdalmasabban érintette a keresztyénséget, mert a nyugoti keresztyén világnak a frank császárság bukása után fennmaradt egyedüli kapcsát, az egyházi közösséget is széttöréssel fenyegette. Attól lehetett tartani, hogy a pápa egyházi tekintélyével elenyészik főpapi hatalma is és a katholikus egyház nemzeti egyházakra oszlik fel. Pedig épen e korban, midőn a hatalom mindenütt széttörött, midőn a fejetlenség mindenütt elharapózott, az eltünt egység ábrándképe Nyugot-Európa népeinél ismét felmerült sokkal nagyobb erővel, mint valaha. A mindennapos harczok, a fejetlenség ezer meg ezer baja közepett a római császárság kora, az emberiség aranykora, felelevenedett az emberek emlékezetében, s népszerűvé vált a régi hatalmas pogány, majd keresztyén császárság felújításának eszméje. Ekkor lett N. Károly és kora legenda tárgyává s egy új N. Károlytól, a nyugoti keresztyénség egységének visszaállítójától, várták és remélték Európa népei a keresztyénséget dúló bajok megszüntetését.

Ilyenek voltak Olaszország viszonyai s az európai népek közszelleme, midőn Ottó német király 951-ben részint családi összeköttetései miatt, leginkább pedig személyes nagyravágyásból Felső-Olaszország pártviszályaiba avatkozott. A burgundi párt hivására megjelent Olaszországban; nőül vette Lothár özvegyét Adelhaidot s a legyőzött Berengárt hódolatra, s a veronai és aquilejai őrgrófságok, továbbá Istria, Friaul és Trient átengedésére kényszerítette. Kétségtelen, hogy a német király nagyravágyása itt nem állapodott volna meg, de a császári korona megszerzését az ismét kitört német belzavarok és a hatalmas római patricius Alberich ellenszegülése egyelőre meghiúsították.

A helyzet nemsokára megváltozott. Ottó leverte a német herczegek felkelését, a királyságot erősebbé tette, mint valaha, s 955-ben a magyarok fölött kivívott augsburgi fényes győzelme újabb dicsfénynyel vette körül koronáját. A keresztyénség közös ellenségének tekintett pogány magyarokon aratott győzelme megszerezte számára az erkölcsi alapot, hogy N. Károly örökébe lépve, a római császárságot visszaállítsa. Erre ösztönözték őt az Olaszországban felújult belzavarok is.

954-ben meghalt Alberich s vele eltünt Róma belbékéje. Alberich, hogy családjának a hatalmat továbbra is biztosítsa, megeskette a rómaiakat, hogy II. Agapet pápa halála után fiát Octaviánt fogják pápává választani. Ez 955-ben bekövetkezett. Octaviánt a rómaiak XII. János név alatt pápává választották, de a fiatal, alig tizenhétéves pápa, míg egyfelől kicsapongásai által a szent-szék méltóságát meggyalázta, addig másfelől az atyjától örökölt politikai hatalom fenntartására is képtelennek bizonyult. Berengár által szorongatva, ki úgy látszik a kedvező alkalmat Róma megszerzésére akarta felhasználni, a pápa Ottóhoz fordult segítségért. Hasonló felhivások érkeztek a német királyhoz a jogaikban Berengár által megsértett felső-olaszországi püspököktől, első sorban Milano érsekétől. Ottó magasröptű terveinek kivitelére a kedvező alkalom megérkezett. A politikai állapot olyanféle volt, mint Pippin korában, most is, mint akkor, a pápa maga kéri az olasz király ellen az idegen segítséget; de Ottó helyzete mégis sokkal kedvezőbb volt, mint a Pippiné. Oly pápával szemben, mint a minő XII. János volt, a beavatkozás a német királyt nemcsak az olasz korona megszerzésével, hanem a pápaság fölötti uralom megnyerésével is kecsegtette.

I. Ottó pecsétgyűrűje.

961-ben Ottó hatalmas hadsereggel átkelt az Alpokon Olaszországba. Páviában olasz királylyá koronáztatta magát s miután Berengár az ellenállást meg sem kisértette, egyenesen Róma felé tartott. 962 január 31-én megtartotta ünnepélyes bevonulását az örök városba; a pápa két nappal később fejére tette a császári koronát. Az ugyanazon év február 13-án kiállított oklevél, mely hivatva volt a pápaság és császárság viszonyát egymáshoz szabályozni, mutatja, minő alárendelt helyzetbe került a pápaság a császársággal szemben. A császár ez oklevélben megerősítette a pápát világi birtokaiban – a római exarchatuson kívül a ravennai exarchatus, Campania egy része mint Nápoly, Gaëta és Fundi, s «ha Isten segítségével ura lesz», Sziczilia birtokában – de másrészről ki van mondva ez oklevélben, hogy a megválasztott pápa csak akkor szentelhető fel, ha a császári missusok jelenlétében a császárnak hűséget esküdött.

A császárság visszaállításával a szent-szék urat teremtett magának. Bármily méltatlan ember volt magas állására, XII. János nem akart a császár vasallusa lenni, s alig hogy Ottó Rómából eltávozott, mindent elkövetett, hogy az imént felemelt császárt megbuktassa. Szövetkezett Berengárral, alkudozást kezdett a byzanczi császárral s mondják, még a magyarokat is arra ösztönözte, hogy ismét Németországba törjenek. Mindez azonban már késő volt, az új császárságot össze nem törhette. Ottó 963-ban ismét Róma ellen fordult, a várost rohammal elfoglalta s most már teljesen ura lett a szent-széknek. Mialatt XII. János «mint vadállat bujdokolt az erdőkben és hegyeken», Ottó megtette a lépéseket, hogy a császárság uralmát a szent-szék fölött biztosítsa. Megeskette a rómaiakat, hogy beleegyezése nélkül többé nem fognak pápát választani, s néhány nappal később november 6-án zsinatot hivott össze, mely a császár kivánsága szerint XII. Jánost, mint esküszegőt, szentségtörőt, vérfertőzőt a pápai méltóságtól megfosztotta s VIII. Leó személyében új pápát választott.

A császár győzelme teljes volt; de a diadal hevében Ottó túl ment a határon. Nem elégedett meg azzal a hatalommal, melyet egykor N. Károly gyakorolt, hanem az által, hogy a pápaválasztás jogát – igaz ugyan, némileg elleplezve – kezébe vette, a pápát egyenesen a német király szolgájává tette. Ezáltal azonban veszedelmes visszahatást keltett fel. Az önrendelkezési jogában megrövidített római nép büszkeségét és gyűlöletét hivta ki a barbárnak tekintett uralkodó önkénye ellen.

I. Ottó császár, feleségével és fiával.
Elefántcsont tábla; I. Ottó korabeli munka. Eredetije Trivulzio marchese birtokában, Milanóban. A császár a lábát csókolja Krisztusnak, a ki szűz Mária és Szent Mauritius, a császár védszentje között trónol.

E visszahatást Ottó mindjárt VIII. Leó beültetése után megérezte. A rómaiak felkeltek a császár és az általa beültetett pápa ellen. Igaz ugyan, hogy a német hadsereg vérbe fojtotta a felkelést, de alig hagyta el Ottó a várost, XII. János visszatért Rómába (964), elűzte VIII. Leót, s az Ottó által tartott zsinat végzéseit egy új zsinat által megsemmisíttette. Pár hónap mulva XII. János meghalt (964 május), de a rómaiak most sem akartak hallani a németek pápájáról, s V. Benedeket emelték a pápai székre. Azonban a császár sem engedett: «Csak akkor mondok le Leó visszahelyezéséről – így nyilatkozott volna ha a kard kiesik kezemből». Ujra Róma ellen vonult, véres küzdelem után bevette a várost, irtózatos boszút állott az ellenpápa hívein, VIII. Leót visszahelyezte s midőn 965 elején Németországba visszatért, két kiváló fogoly követte őt: Berengár, a volt olasz király és V. Benedek, az expápa.

I. Ottó lovasszobra Magdeburgban.

Egyelőre tehát Ottó ismét diadalmaskodott, összetörte a pápaság önállóságát, a szent-széket teljesen alávetette a császárságnak. Boszuállása oly kegyetlen volt, hogy midőn VIII. Leó 965-ben meghalt, a rómaiak nem mertek beleegyezése nélkül pápát választani s a császári párt hive, XIII. János nyerte el a koronát. De a gyűlölet a barbár német uralom ellen nem aludt el, csak hamu alatt lappangott. Már 966-ban ismét lángban állott Olaszország. Felső-Olaszországban felkelés tört ki, Rómában a császári pápát elzárták, Alsó-Olaszországban Adalbert, a fogságba hurczolt Berengár fia, tett szert hatalomra. A császár kénytelen volt visszatérni Olaszországba. Megérkezését Rómába kegyetlen büntetések, kivégeztetések és száműzetések tették emlékezetessé. A császár boszúja még a halottak sirját sem kimélte meg. Ottó vaskeze levert minden ellenállást, a dél-olaszországi kis fejedelmek is siettek hódolatukat kifejezni; de a császárság visszaállítása óta lefolyt események eléggé kimutatták, hogy a római német császárság mily gyönge alapokon nyugszik. Németországban a császár gyakori távolléte szükségképen a királyi hatalom újabb gyöngülésére vezetett; Olaszországban csak fegyverrel volt ideig-óráig fenntartható a császári hatalom. A császár eltávozását felkelés, visszatérését rettenetes megtorlás jelezte s ez utóbbi újabb meg újabb tápot adott az olaszok égő gyűlöletének az északi barbárok ellen.

És e gyönge alapokon már is ingadozó épületet Ottó még magasabbra akarja emelni. Mint Nagy Károlynál, úgy nála is felmerül a világbirodalom eszméje: a nyugoti és keleti császárság egyesítésének terve. Ezért igyekezik családi összeköttetésbe lépni a keleten uralkodó császári családdal. Fiát Ottót, kit 961-ben német királylyá választatott meg és 967-ben római császárrá koronáztatott, az elhalt II. Romanos császár leányával akarta összeházasítani. Ajánlatát Nikephoros Phokas császár udvaránál megvetéssel fogadták. «Hallatlan az, – így kiáltottak fel a görög császár udvarnokai – hogy bíborban született herczegnő idegenhez menjen nőül.» A keleti császár, hogy megvetését a nyugoti császár iránt kimutassa, Ottó követét, Liutprand cremonai püspököt, az asztalnál a bolgárok követe után ültette. A házasságba csak azon feltétel alatt volt hajlandó beleegyezni, ha Ottó Olaszországban mindazt visszaadja, mi egykor a görögöké volt. Ottó megkisértette a görögöket dél-italiai birtokaikból, Apuliából és Calabriából kiszorítani, de törekvését nem koszorúzta siker. Ekkor Konstantinápolyban hirtelen fordulat állott be. 969-ben egy palotaforradalom Nikephoros Phokas császárt megbuktatta s utódja Tzimiskes János, a bolgárok és arabok által szorongatva, jónak látta a németekkel kibékülni. Beleegyezett a tervezett házasságba, mely a fiatal tizennyolcz éves Ottó és a csak tizenhat éves, de szépsége és míveltsége által egyiránt feltünő görög herczegasszony Theophania között 972-ben Rómában köttetett meg.

Ez a házasság, mely mintegy hivatva volt feltüntetni, hogy a nyugoti császár egyenrangú társa lett a keleti császárnak, a már öreg Ottó császárnak utolsó politikai tette volt. Visszatérve Németországba 973 husvétját nagy fénynyel ünnepelte Quedlinburgban, hol nemcsak a birodalom nagyjai, hanem a szomszéd nemzetek, francziák, dánok, szlávok és magyarok követei is megjelentek. Néhány nappal később, 973 május 6-án Memlebenben meghalt.

I. Ottót a történetirás a «nagy» jelzővel tisztelte meg és ha uralkodásának külső eredményeit tekintjük, el kell ismernünk, hogy nem volt példányképének, Nagy Károlynak, méltatlan utódja. A német birodalomban felemelte a királyság tekintélyét, legyőzte észak és kelet pogány népeit, ez által utat nyitott a keresztyénségnek és az európai míveltségnek e tájak felé, visszaállította a nyugatrómai császárságot s uralma alá hajtotta Olaszországot és a szent-széket. De nagy műve, a római-német császárság ingatag alapokon nyugodott. Magában a német birodalomban, a hűbéri rendszer már oly erős gyökeret vert, hogy azt többé kiirtani és egy erős központi hatalmat felállítani alig volt lehetséges. A mit e téren Ottó nagy küzdelmek után uralkodása első felében elért, azt később hatalmi körének túlságos kiterjesztése ismét koczkára tette. A római császárság visszaállítása megakasztotta a német királyság természetes fejlődését, más czélok felé vonta erejét, oly czélok felé, melyek elérhetlen ábrándképek maradtak. A szentszék önállóságának megsemmisítése ellenkezett a kor szellemével, Olaszország egyesítése Németországgal ellenkezett a földrajzi viszonyokkal, ellenkezett a két ország lakóinak erkölcseivel, nyelvével és míveltségével. Igaz ugyan, hogy Ottó személyes tehetsége, tevékenysége és bátorsága mindezen nehézségeken diadalmaskodtak, de művének állandóságát sem törvények, sem intézmények nem biztosították. Ez fejti meg a császári hatalom gyors lehanyatlását, mindjárt alapítójának halála után.

II. Ottó alig tizennyolcz éves fiatal ember volt, midőn trónra lépett. Atyja uralkodásának utolsó felében már az imperialismus légkörében nevelkedve, királyi és császári méltóságának erős érzetében volt. Az atyja által kijelölt politikai irányban haladva, fiatal heve és izgatott tevékenysége nem elégedett meg az atyja által elért eredményekkel. Minden irányban többet akart tenni. Németországban a királyi hatalmat közvetlenebbé, Olaszországban a császári hatalmat, vagy mi itt ezzel egy jelentőségü, a német uralmat Alsó-Itália megszerzése által állandóvá tenni igyekezett.

Két német herczegségben volt még mindig szerfölött gyönge a központi hatalom. Lotharingiában, mely inkább Francziaország felé vonzódott és Bajorországban, melynek törzsi különbségen alapuló önállósága a szász dynastiából kivált új herczegi család alatt ismét élesen előtérbe lépett.

II. Ottó császári pecsétje
A British Museumban lévő lenyomat után

Bajorországban I. Ottó öcscsének Henriknek halála után Henrik özvegye, Judith, majd hasonnevű fia, kit gyakori lázadásáért a «czivakodó» melléknévvel ruháztak fel, uralkodtak. Az akkori Bajorország a legnagyobb német herczegség volt. A tulajdonképeni bajor herczegségen kívűl hozzá tartozott a keleti határgrófság (Ostmark), a későbbi Ausztria, továbbá, a karinthiai herczegség s végre az Adriai-tengerig lenyuló friauli herczegség. Sőt a bajor herczegi család igényt tartott még a sváb földre is, melynek 973-ban kihalt herczegi családjával közel rokonságban állott. Azonban Ottó, épen mivel Bajorország nagyságát és önállóságát a királyi hatalomra máris veszélyesnek itélte, a sváb herczegséget unokatestvérének, Ottónak (a Liudolf fiának) adományozta, keleti határgróffá pedig a bajor herczegi családdal ellenséges viszonyban álló Babenberg Liutpoldot nevezte ki.

Erre következett be Henrik bajor herczeg lázadása, mi jeladás volt a német királyság iránt ellenséges elemeknek a felkelésre. Henrik szövetségre lépett a német felsőséget tűrni nem akaró cseh és lengyel herczegekkel, nyugaton Lotharingiában a régi herczegi család tagjai indítottak mozgalmat, északon a dánok, keleten a szlávok újították meg a régi ellenségeskedést. De a fiatal császár erélye leküzdött minden nehézséget s a lázadókon nyert győzelmét a bajor herczeg nagyhatalmának megtörésére használta fel. Karintiát és Friault teljesen elválasztotta Bajorországtól, a belőlök egy új, a hatodik német herczegséget alkotta; meglazította a keleti határgrófság viszonyát a bajor herczegséghez, s a bajor püspököket önállóbbakká tette a herczeggel szemben. Az ekképen megcsonkított herczegséget a száműzetésbe küldött Henrik helyett Ottó sváb herczeg nyerte el.

Elefántcsont tábla.
Diptychon első lapja vagy könyvtábla; II. Ottó és Theophania házasságát jelképezi. Az alakokat a feliratok határozzák meg, a császár lábai alatt fekvő donátorra egy tábla vonatkozik e felirattal: «Uram, védd hűséges szolgádat, Ch. Jánost». Byzanczi munka a X. századból. Párisban, a Cluny museumban.

Hasonló erélylyel lépett fel a fiatal király Lotharingiában. Miután Reginar egykori lotharingiai herczeg fiainak lázadását leverte, atyja példáját követve e szintén nagy kiterjedésű tartományt véglegesen két részre, északi és déli Lotharingiára osztotta s ugyancsak atyja politikája szerint a főpapokat állítva a herczegekkel szembe a kölni és trieri érsekek nagy területét teljesen kivette a herczegi hatalom alól. De nem volt elég e tartományt lecsendesíteni, meg is kellett azt Németország számára tartani. Lothár franczia király, felhasználva az új király trónralépésekor kitört zavarokat, hogy Lotharingiát Francziaország számára visszaszerezze, 978-ban a német birodalomba tört; Aachenig nyomult előre s a meglepett Ottót csaknem elfogta. De a visszatorlás nem maradt el. Ottó még ugyanazon évben Francziaország ellen nagy hadjáratot indított s győzelmes hadaival Páris előtt a Montmartre magaslatain ütött tábort. A várost ugyan nem foglalhatta el, de Lotharingia birtokát a német birodalom számára biztosította. 980-ban Lothár a chiersyi békében lemondott a herczegségre támasztott igényéről.

A birodalom déli és nyugoti részeiben kivívott győzelmek visszahatottak az északi és keleti határokon támadt mozgalmakra is. 980-ban minden nehézség le volt küzdve. Az Elbe melléki szlávok meghódoltak, a cseh herczeg 978-ban újra elismerte a német felsőséget és a dánokkal szemben is sikerült a birodalom régi határait megtartani. És most midőn Németországban a császárság tekintélye megszilárdulni látszott, Ottó egész figyelmét az olasz ügyekre fordította. A kedvező pillanat megérkezett, hogy a lecsendesített Németország erejével az atyja által megújított római császárságnak az általa tervezett fényt és hatalmat megadja.

Rómával és a szent-székkel szemben a császárság állását I. Ottó halála nem változtatta meg. Igaz ugyan, hogy 974-ben a Crescentiusok hatalmas családja kisérletet tett a német felsőség lerázására, de eredménytelenül. Az általok meggyilkolt VI. Benedek pápa helyébe beültetett VII. Bonifácz csak egy hónapig birta a hatalmat megtartani. A német párt ismét felülkerekedett s az elűzött VII. Bonifácz helyét a császári érzelmű VII. Benedek foglalta el. Midőn a császár 980-ban Olaszországba érkezett, Róma csendes volt, a császári hatalmat senki kétségbe nem vonta.

Annál nagyobb volt az arabok részéről fenyegető veszély Dél-Olaszországban, melyet Ottó mint neje hozományát a görögök kezéből kiragadni szándékozott. Épen ekkor az iszlám ereje ismét növekvőben volt. Az arab világbirodalom ketté szakadása keleti és nyugoti khalifaságra egyidőre megbénította az iszlám erejét, annyival inkább, mert a bomlás itt nem állapodott meg, hanem a keleti khalifaság az idő folyamán ismét számtalan kis fejedelemségre és városi köztársaságra bomlott fel. De a tizedik század kezdetén az Észak-Afrikában uralkodó Fatimidák egymásután meghódították Egyiptomot, Syriát és Siciliát s az arab világ erejét a keresztyénség ellen központosítva, Siciliából Alsó-Olaszország meghódítására törtek. Igy lett e szép és annyiszor elpusztított vidék három nagy hatalom birtokvágyának tárgya és küzdelmének színtere. Közép-Európa uraival, a görögöktől és araboktól egyiránt és nem is méltatlanúl barbároknak tekintett németekkel szemben a görögök és arabok egyesültek. Rossano és Colonne mellett Ottó véres győzelmet aratott a szövetkezett arabok és görögök fölött, (982), de a vigyázatlanúl előrenyomuló német hadsereget kevéssel utóbb a hegyek közül előtörő arabok teljesen megsemmisítették. Maga a császár is alig menekülhetett meg. Ez iszonyú csapás azonban nem törte meg bátorságát. A veronai birodalmi gyűlésen (983 jun.) három éves fiát Ottót a német és olasz nagyok által utódjává választatta és hadjáratra készült az arabok és görögök ellen, midőn Rómában 983 decz. 7-én hirtelen elhalt, iszonyu zavart hagyva maga után. Az alsó-olaszországi nagy vereség megrendítette a császárságnak különben is gyönge alapokon nyugvó épületét; a nagyratörő császár világuralmi eszméi ellen heves visszahatás következett be.

A római császárság koronája egy három éves gyermekre, III. Ottóra szállott azon pillanatban, midőn egy férfiú egész erejére lett volna szükség, hogy a birodalomnak I. Ottó által megteremtett és II. Ottó által tovább fejlesztett egysége fenntartható legyen. II. Ottó olaszországi vereségének hírére a keleti határokon az annyiszor leigázott, de a német uralommal kibékülni nem tudó szlávok iszonyú felkelése tört ki. Míg a csehek a Saale folyó vidékét pusztították, a liuticzek Brandenburgot és Havelberget, az obodriták Hamburgot, a keresztyénség és a német uralom e központjait égették fel. A dánok szintén lerázták a német felsőséget a keresztyénséggel együtt s a svédekkel és norvégekkel egyesülve a normann pusztítás minden iszonyait felújították a német tengerpart vidékén.

Mindezen bajokhoz járult a császár halálával bekövetkezett fejetlenség. Az özvegy császárnénak, Theophaniának, mint idegennek nem volt meg a szükséges népszerűsége és tekintélye s a dynastia még egyetlen életben lévő férfi tagja, a II. Ottó által méltóságától megfosztott Henrik bajor herczeg, a kedvező alkalmat nemcsak herczegségének visszaszerzésére, hanem egyenesen a korona elnyerésére akarta felhasználni. Utrechti fogságából kiszabadulva, alkudozásba bocsátkozott a Lotharingia birtokára vágyó Lothár franczia királylyal s szövetségre lépett a cseh és lengyel herczegekkel. E válságos pillanatban a császárságot a bukástól a német főpapok hűsége és erélyes támogatása mentette meg. Most tűnt ki, mennyire helyes volt I. Ottó politikája, hogy a hatalom súlypontját a herczegségekről a püspökségekre helyezte át. A főpapok Willigis mainzi érsek példájára és vezetése alatt egyértelműleg III. Ottó körül sereglettek s támogatásukkal Theophania császárné diadalmaskodott. Henrik kénytelen volt a kezébe kerített kis királyt kiadni s a birodalom kormányzásáról lemondani (984. rohri birodalmi gyűlés). A kormányzói hatalmat Willigis mainzi érsek vezetése mellett az özvegy császárné nyerte el.

De a törvényes rend helyreállítása mégsem történhetett a központi hatalom erős csorbítása nélkül. Henrik visszanyerte bajor herczegségét előbb a II. Ottó által meghagyott terjedelmében, később, 989-ben, régi terjedelmében a karinthiai herczegséggel együtt. Sem a császárné, sem a mainzi érsek nem voltak képesek a hűbéri rendszer fejlődését és a két előbbi császár által háttérbe szorított törzsi önállóság érvényesülését meggátolni. Az északi és keleti határokon a határgrófok fenntartják és megvédik a birodalom érdekeit, de a birodalomban a királyi hatalom minduntalan tért veszít s I. Ottó és II. Ottó vívmányai egymásután elvesznek. Thüringia ismét kivált a szász herczegségből, a tartomány nagyjai a központi hatalom mellőzésével maguk közül herczeget választottak. Bajorországban 995-ben Czivakodó Henrik halála után hasonnevű fiát választották herczeggé a bajor nagyok, a királynak csak a megerősítés jogát hagyva fenn. Látni való, mily kevéssé tudott gyökeret verni az Ottók azon felfogása, hogy a herczegek a király tisztviselői s mily kevés idő kellett ahhoz, hogy az annyi küzdelem árán felemelt központi hatalmat a helyi hatalmak ismét háttérbe szorítsák.

Hasonló tüneménynyel találkozunk Olaszországban. Alig halt meg II. Ottó, a német párt által száműzött VII. Bonifácz visszatért Konstantinápolyból, a hatalmat kezeibe kerítette s a németpárti pápát, XIV. Jánost megölette. A Crescentiusok lettek ismét Róma urai. Ezek egyike felvette a patricius czímet, VII. Bonifácz helyett XV. Jánost ültette a pápai trónra, s a pápa nevében fejedelmi hatalommal uralkodott az örök város fölött. A császárság árnyékhatalommá változott, melylyel senki sem törődött.

Ily viszonyok között vette át a 995-ben nagykoruvá lett III. Ottó az uralkodást. Egy római német császár és egy byzanczi herczegnő gyermeke, egy német főpap felügyelete alatt egy franczia pap által neveltetve, a fiatal uralkodó személyében bizarr módon egyesültek kelet és nyugat világnézete, a nyugoti asketismus a byzanczi imperialismussal. Ha már I. Ottó és II. Ottó félreismerték helyzetüket, midőn a római császárság ábrándképeért a német birodalom természetes határait túllépték, III. Ottónál teljességgel hiányzott az érzék kora szükségleteinek megértésére. Az imperialismus minden igaz alapot nélkülöző eszméivel eltelve az Augustusok utódjának képzelte magát, kinek hivatása a beteg világot meggyógyítani. Mint római császár nem érezte magát otthon őseinek német birodalmában, melyet csak a hatalmas imperium egyik barbár provinciájanak tekintett s álmai Olaszországba, Rómába vonzották, honnan a császárságnak és pápaságnak eddig nem ismert erőt és fényt remélt adni.

III. Ottó császár evangeliariumából, az ajánlati oldal képe.
A müncheni királyi könyvtárban.
A császár trónon ül, két egyházi és két világi főúr között. Négy nőalak, Róma, Gallia, Germánia és Sclavinia személyesitései, hódolati ajándékokkal közelednek hozzá.

Mihelyt nagykorúvá lett és a keleti határokat a szlávok ellen valamennyire biztosította, 996-ban Olaszországba indult. Nem mint ősei, hadsereggel, hanem mint zarándok, püspökei kiséretében, imádkozva és zsoltárokat énekelve.

III. Ottó és Adelhaid pénze.
Körirat: † D–JGR–A † REX; a mezőben kereszt, egyik szögletében O, alatta pont; szemben vele ismét O, alatt két pont. A másik két szögletben D–D. A hátlapon koronás fej, körirat: OTTO REX ADELHEIDA.

A kezdet megfelelt ábrándos várakozásainak s az első véletlen siker még megerősítette álmodozásaiban. XV. János meghalt s a Crescentius uralmát nehezen tűrő római nép követsége sietett Ottó elébe, hogy az új pápa kinevezését kérje. A fiatal király, miután Ravennában unokatestvérét, Brunót, V. Gergely név alatt pápává választatta, Rómába sietett; száműzte, majd ismét visszahivta Crescentiust s a császári koronát fejére tétette (996. május 21.). Ily eredménynyel még I. Ottó sem dicsekedhetett. Most először foglalta el Szt. Péter székét egy német pap, még pedig császári parancsra. A császárság hatalma Róma, a szent-szék, s mindezekkel együtt a keresztyén világ fölött befejezett ténynek látszott.

De hogy mindez csak látszat volt s hogy midőn Európa összes viszonyai szükségképen helyi hatalmak keletkezésére utaltak, a régi római egyetemes császári hatalom mennyire időszerűtlen és lehetetlen volt, vajmi hamar kitünt. Míg a császár Rómában szerzett új barátjával, Adalberttel, a csehek apostolával, Németországba visszatért, 996 szeptemberben Rómában kitört a felkelés. Crescentius lett ismét a helyzet ura; V. Gergelyt elűzte s Byzanczhoz közeledve görög embert, a calabriai születésű Philagathos Jánost nevezte ki XVI. János név alatt pápának. A forradalmat nem a római nép csinálta, mely az egésznek inkább közönyös nézője volt, hanem a római nemesség, melynek megerősített házai Róma minden utczájában feltalálhatók voltak s mely biztos támaszra talált minden mozgalom alkalmával a Róma környékén az Apenninek lejtőin épült erősségekben lakó rokonainál. Midőn tehát 998-ban Ottó Németországból visszatért, a római nép részéről nem is találkozott ellentállással s csak Crescentius kisértette meg a Hadrianus már rég erősséggé átalakított mausoleumának védelmezését. Rövid ostrom után a németek elfoglalták az erősséget s most a császár kegyetlen boszút állott. Crescentiust lefejeztette, pápáját, XVI. Jánost megcsonkítva, megvakítva, börtönbe vetette. Hasonló büntetéssel sújtotta a lázadás többi előkelő részeseit.

Nem sokkal utóbb V. Gergely pápa meghalt (999 február). Ottó nem habozott a pápaválasztást egyenesen kezeibe venni s minden választási actus nélkül császári teljhatalmával Gerbert ravennai érseket nevezte ki pápává. Gerbert, mint pápa II. Silvester, e kor történetének egyik legkiválóbb alakja. Dél-Francziaországban Aurillacban született szegény szülőktől s Spanyolországban nevelkedve fel, oly tudományos műveltségre tett szert, hogy kortársai bűbájossággal gyanúsították. Egyiránt kitünt tiszta, lendületes, szónoki művészete, mathematikai és csillagászati képzettsége s classikus műveltsége által. Először mint a reimsi iskola tanítója emelkedett hírnévre, majd a politikai térre lépett, hol nagyravágyása, alkalmazkodni tudó, de cselszövényekre és kalandosságra is hajló szelleme fényes jövőt biztosítottak szálmára. Francziaország ekkori belküzdelmeiben, a Karolingok és Francia herczegei között elsőrangú részt vett; reimsi érsekké emelkedett fel s miután állása Francziaországban tarthatlanná vált, III. Ottó udvarába menekült (997). Rövid idő alatt teljesen megnyerte a fiatal császár kegyét, kinek ábrándképeket hajhászó szellemét hízelgései által az asketikus és imperialistikus irányban még jobban megerősítette. Ottó e kedvelt emberét a ravennai érsekséggel, majd V. Gergely halála után a pápai méltósággal jutalmazta meg.

Míg most II. Silvester a szent-szék tekintélyének emelésében nagy erélylyel és nem sikertelenül fáradozott, császári barátja az ő befolyása alatt még jobban belemerűlt ábrándos terveinek szövésébe. A birodalom és az egyház Ottó gondolatában összeolvadtak; a birodalomnak oly messzire kellett kiterjedni, mint a keresztyén vallásnak. De ez egyetemes birodalomnak csak Róma lehetett központja, az egyetemes egyház és a régi római világbirodalom fővárosa. Ide akarta székhelyét áttenni s innen szándékozott a római császárságot újra szervezni, mitsem törődve a valósággal, a dolgok lényegével, csupán gyermekes és részben nevetséges külsőségekre szorítkozva. Heribert, kölni érseket archilogothet-té, Németország és Olaszország kanczellárjává nevezte ki s vezetése alatt szervezte a császári, az egész birodalomra szóló kanczelláriát, melyben többnyire olasz származású notariusok Justinianus codexének elvei szerint lettek volna hivatva dolgozni. Császári pecsétje e feliratot viselte: Renovatio imperii romani, a római birodalom felújítása. Udvarát byzanczi módra rendezte be, ennek szigorúan megszabott viseletével és merev szertartásaival. A császárnak tíz koronája van, ezek egyike a vaskorona, jelenti, hogy Pompejus, Caesar, Augustus és Trajanus meghódították a világot; egy másik, aranykorona e büszke feliratot viseli: Roma caput mundi regit orbis frena rotundi; «Róma a világ feje kormányozza a földgolyó gyeplőit.» Szigorúan meg van szabva a diadalmenetek rendje és módja is. A császár természetesen Rómában lakik az Aventinus hegyen, környezve nagyszámú, részint római, részint görög nevű hivatalnoktól. Találunk ezek között patriciust, magister militiae-t, comes palatiit, protospathart, primiscriniariust s a mi legkülönösebb, egy admiralist is, noha e hatalmas császárnak, a római birodalom felújítójának, egyetlen hajója sem volt.

I. Ottó király pecsétje.
A British Museumban levő lenyomat után.

Így szorították teljesen háttérbe a régi római császárság illusiói a német birodalom érdekeit. Mit bánta I. Ottó unokája, Augustus és Trajánus utóda, hogy mi történik a királyi hatalommal az annyira lenézett Németországban, mi történik a birodalom keleti határain? Pedig ott épen ekkor a német birodalmat nagyon közelről érdeklő események következtek be. A Közép-Duna mellékén új keresztyén királyság alakúlt: Szt. István keresztyén magyar királysága, a német egyház és a német királyság közreműködése nélkül. I. Ottó politikája, mely N. Károly példájára az Elbe mellékén oly ügyesen tudta azonosítani a keresztyénség és a birodalom érdekeit, a Közép-Dunánál kudarczot vallott. A magyar nemzet megtérítésében – Piligrim passaui püspök törekvésének meghiusulása után – nem volt része sem a német királynak, sem a német egyháznak s az eredmény a német birodalomtól és egyháztól független magyar királyság s az önálló magyar egyház létrejövetele lett.

I. Ottó császári pecsétje.
A British Museumban levő lenyomat után

Ugyanekkor a lengyel egyház és ezzel együtt a lengyel állam is kisiklott a német befolyás alól. Német hittérítők hintették el a keresztyén hit első magvait Lengyelországban s így egészen természetes volt, hogy a még I. Ottó idejében alakult első lengyel püspökség, a poseni, a magdeburgi érsekségtől függött. – III. Ottó kortársa, Chrobry Boleszlav lengyel herczeg, a vértanúi halált szenvedett Szent Adalbert holttestét Gnesenben temettette el. Ide zarándokolt 1001-ben Ottó s Gnesent, annak a vértanúnak sírhelyét, kit ő annyira tisztelt, kihez a barátság kötelékei is fűzték, érseki székhelylyé tette, mely alá rendelte a pápával egyetértőleg a kolbergi, krakói és boroszlói püspökségeket. Ezzel a német egyház elvesztette befolyását a lengyel egyházra s az egyházi befolyás megszünése maga után vonta a politikai befolyás elvesztét is. A független magyar és lengyel állam megalakulása Németország keleti határain, útját állotta az I. Ottó által oly fényesen inaugurált német terjeszkedésnek kelet felé.

Gnesenből III. Ottó 1001-ben ismét Olaszországba ment, hogy álmodott hatalmas császárságának fővárosában, Rómában állandóan megtelepedjék. Keserű csalódás várt rá. A rómaiak, kiknek annyira hízelgett, kiknek kedvéért szülőföldjét megtagadta, ő benne is csak a barbár uralkodót látták s fegyvert fogtak ellene. A császár leverte ugyan e felkelést, de a Rómában elfojtott tűz hirtelen lobbot vetett Olaszország többi részeiben. Dél-Italia elszakadt, Velencze megtagadta az engedelmességet s míg a császár e mozgalmak elfojtásán eredménytelenül fáradozott, a rómaiak ismét fegyvert ragadtak. E küzdelmek közepett halt meg III. Ottó Paternó város falai előtt 1002 január 23. A sors gúnyja volt, hogy a császár német híveinek fegyverrel kellett utat törni Olaszországon át, hogy elhalt uralkodójuk holttestét végső kivánsága szerint német földben helyezzék nyugalomba.

A visszahatás az Ottók római császársága ellen a birodalom minden pontján kitörőben volt, midőn III. Ottó elhalt, s azon körülmény, hogy III. Ottóban a szász dynastia egyenes ága kihalt, a visszahatást még teljesebbé tette. Olaszország elszakadt a gyűlölt német uralomtól; az olasz koronát Arduin ivreai őrgróf nyerte el (1002 febr.). Rómában II. Silvester nagy nehezen fentartotta az Ottók által megteremtett rendet, de alig hogy meghalt (1003 május), a Crescentius család egyik tagja, János, patricius czímmel kezébe ragadta a hatalmat az örök város és Silvester gyönge utódja, XVIII. János fölött. Németországban a birodalmi egység eszméje ismét elhalványult s élesebben, mint valaha, fellépett ismét a törzsi önérzet és érdek a német nemzet két legnagyobb törzsénél, a bajornál és szásznál. Közvetlen alkalmat erre a trónörökösödés kérdése adott.

Mióta I. Henrik személyében a szász dynastia a koronát elnyerte, a trón betöltésénél választás és örökösödés egyenlő tényezők gyanánt tünnek fel. Az e korból fenmaradt koronázási formulákban erősen hangsúlyozva találjuk a választás mellett az örökösödést is. E százados gyakorlatra támaszkodva emelt igényt a koronára a Liudolfing család még egyetlen életben lévő férfi tagja, Henrik bajor herczeg, Czivakodó Henrik fia, I. Henrik király dédunokája. Az örökösödés joga mellett szólott, de Dél-Németországban a svábok, Észak-Németországban a szászok Henrik felemeltetésében a bajor törzs hegemoniáját látták s ily áron a birodalom egységét nem voltak hajlandók fentartani. Amazoknak Hermann sváb herczeg, emezeknek Eckart meisseni őrgróf volt a jelöltjük.

A mainzi dóm a chorus felől nézve.
A Németországban ma is fennálló «boltozatos basilikák» közül a legrégibb. Először 1009-ben szentelték fel. A tűz többször elpusztitotta. A mai épületet 1081-ben kezdték épiteni, s többszörös megszakitás után 1239-ben fejezték be.

Mint a II. Ottó halálát követő zavarokban, úgy most is a német főpapság egyetértése döntötte el a trónörökösödés és a birodalom egységének kérdését. A főpapság a birodalom egységének fenmaradása mellett buzgólkodott s erre legtöbb kilátást nyujtott a Liudolfing család örökösödési jogának fentartása. Willigis mainzi érsek egész tekintélyét latba vetette Henrik érdekében s nagy befolyásával keresztül vitte, hogy a bajorok, frankok és lotharingiaiak a bajor herczeget királylyá választották s Mainzban megkoronázták (1002 junius). A bevégzett tény előtt meghajolt a másik két német törzs is; előbb a svábok, majd a szászok is, kiknek jelöltje, Eckart, még a mainzi koronázás előtt meggyilkoltatott, elismerték II. Henriket királynak.

De mint II. Ottó halála után, úgy most is a trónörökösödés rendezése a központi hatalom újabb gyöngítését vonta maga után. A merseburgi gyűlésen (1002 jul.), melyen a szász nagyok meghódoltak, formaszerinti tárgyalások folytak II. Henrik és a Bernát szász herczeg által vezetett szász urak között, melyeknek végeredménye II. Henrik elismerése, de ugyanakkor a szász törzs különállásának, Szászország autonomiájának biztosítása lett. A helyzet olyanforma volt, mint I. Henrik idejében. Mint akkor a szász törzs hegemoniájának fejében, a déli törzsek, a svábok és bajorok nyertek a központi hatalom rovására engedményeket, úgy most megfordítva a bajor törzs hegemoniájáért kellett a szász törzset kárpótolni. Az Ottók által Németország és Olaszország között létesített összeköttetés természetes következményeképen a hatalom súlypontja Észak-Németországról Dél-Németországra szállott, de a dolgok lényege nem változott. Az Ottók kora nyomtalanul repült el Németország fölött: a birodalom szervezete a XI. század elején is a törzseken nyugodott s II. Henrik alig dicsekedhetett nagyobb hatalommal, mint őse, I. Henrik.

Mint I. Henrik, úgy II. Henrik is a körülményekkel bölcsen megalkuvó uralkodó volt s bár az Ottók politikáját teljesen el nem ejtette, a római császárság ábrándképe helyett főtörekvését a német ügyek rendezésére fordította. De a mint a királyi hatalmat csak engedmények fejében nyerte el, úgy annak gyakorlatában is lépten-nyomon akadályokra bukkant. Csaknem egész uralkodása küzdelem az önállóságra törekvő nagyok ellen, majd a Rajna mellett, majd Lotharingiában, majd Bajorországban. Ha sikerül is az ellentállást mindenütt levernie, ez csak a mind jobban előtérbe nyomuló hűbéri rendszernek tett engedmények fejében történik. Az örökösödés elve, mely a kisebb hübérekre már az Ottók alatt szabály lett, most a nagy hűbérekre, a grófságokra, őrgrófságokra és herczegségekre is érvényre kezdett emelkedni; mintegy magától értetődő dolognak kezdték tekinteni, hogy a nagy hűbér is apáról fiúra szálljon. Az Ottók elvét, hogy a herczegségek és grófságok hivatalok, nem lehetett többé fenntartani, s Henrik, bár a hűbérek formális megerősítéséhez szigorúan ragaszkodott, annyira nem tartotta magát ezen elvhez, hogy ő maga is adományozott örökös hűbéreket. A hűbériség hatását mutatják a II. Henrik alatt mind sűrűbben előforduló fejedelmi- és birodalmi gyűlések is. A királyi hatalommal szemben ekkor kezd feltünni a fejedelmek tanácskozási joga.

II. Henrik pénzei.
Az elsőnek körirata: HENRICUS, a mezőben A és W, felül háromszög, alul fekvő S; a hátlapon: DAVANTRIA (= Deventer). A másodiké: HENRICUS, benne jobb tenyér gyöngysorral diszített íven, két oldalon RE–X; a hátlapon: DAVENTRE.

A dolgok természetes rendje hozta magával, hogy a hűbériség fejlődése magával ragadta a főpapságot is, s hogy a püspökök sem elégedtek meg azzal a szereppel, melyet a császári politika I. Ottó óta nekik szánt, hogy t. i. királyi rendeletek egyszerű végrehajtói legyenek. Itt azonban II. Henrik nem engedett. Az egyház e német királyt a szentek közé iktatta, s igaz is, hogy az egyház királyi volt, de nem oly értelemben, hogy a papság uralkodott rajta, hanem hogy ő akart az egyház által uralkodni, vallásos uralkodó volt, a legműveltebb mindazon királyok között, kik eddig uralkodtak Németországban, ismerte az egyházi törvényeket és sokat foglalkozott az egyházi élettel, de a vallásosság soha sem szorította nála háttérbe a politikust. Még jámbor alapításainak is, mint pl. a bambergi püspökség alapításának, megvolt politikai jelentősége. Azt akarta, hogy e püspökség a keresztyénségnek, de egyszersmind a német birodalomnak is erős vára legyen a szlávok pogánysága ellen. A német egyházzal szemben Henrik erélyesen folytatta az I. Ottó művét: a világi urakkal szemben az egyházra támaszkodott s a püspököket a birodalom legalkalmasabb tisztviselőinek, az apátságokat a birodalom legelső pénzforrásának tekintette. E törekvésében nem ismert semmiféle kíméletet. A püspökök kinevezésének jogát a maga kezeibe vette s a püspöki székeket teljesen önkényesen töltötte be oly emberekkel, kik hivatva voltak a királyság politikai czéljait szolgálni, mitsem törődve nem egy püspökségnek régi oklevelek által biztosított szabad választási jogával. Még kíméletlenebbül támadta meg a nagy és gazdag apátságok, mint Hersfeld, Reichenau, Fulda, Korvey, régi kiváltságait. E gazdag apátságokat reformálta a kor kivánalmai szerint, szigorúbbá tette a szerzetesi élet idő folytán meglazult fegyelmét, de ugyanakkor teljhatalommal rendelkezett az apátságok javai fölött, melyekből mint kiapadhatlan forrásból merített, valahányszor a szükség követelte. Hol ellentállással találkozott, azt szigorúan elfojtotta, megváltoztatta az apátokat, lefoglalta s akárhányszor világiaknak adományozta a kolostorok jószágait. «Senki – mondja egy német történetíró – sem támadta meg erőszakosabban az egyház kiváltságait és javait, mint az a király, kit a középkor szentnek nyilvánított, s kit a lorschi kolostorban a szerzetesek atyjának neveztek.»

II. Henrik királyi pecsétje.
A British Museumban lévő lenyomat után.

Míg ilyformán II. Henrik a központi hatalom számára a megmenthetőt megmenteni igyekezett, a német birodalom egyetemes nagy állása veszendőbe ment. Az Ottók világuralmi törekvésétől Henrik idegen maradt; de a királyi hatalom gyöngülése még a Közép-Európa fölötti uralom megtartását is, mihez Henrik is ragaszkodott, szerfölött megnehezítette. Egynéhányszor II. Henrik is megjelent Olaszországban, de csak rövid időre s nem is ért el komoly eredményeket. 1004-ben legyőzte Arduint, de a megváltozott viszonyokat mutatja, hogy míg I. Ottó választás és koronázás nélkül, mint hódító vette fel az olasz királyi czímet, addig Henrik kénytelen elismerni az olaszok választási jogát. Mint választott király koronáztatta meg magát Paviában (1004 május 14.) s a koronázás napjára következő éjjelen oly felkelés tört ki az új király ellen, melyet a német hadsereg csak a legnagyobb erőfeszítéssel volt képes elnyomni. Még kevésbbé lehetett szó arról, hogy II. Henrik az Ottók régi hatalmát a szent-szék fölött megtartsa. A pápaválasztás jogát előbb a Crescentiusok gyakorolták, s midőn hosszas polgárháború után a Crescentius család hatalma megrendült, a Crescentiusok régi vetélytársai a tusculumi grófok lettek Róma urai. E család egyik tagja VIII. Benedek név alatt a pápai trónra lépett, testvérei Alberich és Romanus, mint senator és consul gyakorolták a világi hatalmat, s Henrik kénytelen-kelletlen belenyugodott a helyzetbe. A Crescentiusokkal szemben a tusculumi családra támaszkodva, elismerte VIII. Benedeket, ki őt aztán 1014-ben császárra koronázta. 1021-ben harmadízben jelent meg Olaszországban s a pápa sürgetésére Dél-Itáliában a görögök ellen fordult. Nagyobb eredményeket itt sem vívott ki, de legalább az egyházi állam déli részeit biztosította s a birodalom régi határait e ponton megtartotta.

„A” kezdőbetű Flavius Josephus krónikájának egy másolatában, Zwiefalten klastromában.
A XII. század elejéről. A stuttgarti királyi könyvtárban.

II. Henrik császárnak és nejének, Kunigundának, síremléke a bambergi dómban.

Ellenben nem sikerült II. Henriknek a császárság igényeit a birodalom nyugoti és keleti határain fentartani és érvényesíteni. Burgund királya, III. Rudolf, elismerte őt hűbérurának s átengedte neki országát, de a hatalmas burgundi hűbérurak hallani sem akartak a német királyról s II. Henrik mindkét hadjárata a Saône völgyében kudarczczal végződött. – Még érzékenyebben érintette a császárság kültekintélyét a lengyelektől szenvedett vereség. Lengyelország, mely egyházi tekintetben már III. Ottó alatt kivonta magát Németország befolyása alól, II. Henrik trónralépése idején politikai tekintetben is, elszakadt a birodalomtól. Vitéz és erélyes herczege, III. Boleszláv, még a cseh herczegséget is megszerezte, sőt a meisseni tartomány birtokba vételével hatalmát egészen az Elbéig terjesztette. 1003–1017. küzdött II. Henrik ez új szláv nagyhatalom ellen, a nélkül, hogy megtörni képes lett volna. 1015-ben egészen az Oderáig nyomult, de visszatérése közben az erdőkben elrejtőzött szlávok seregét meglepték s teljesen szétverték. 1017-ben újra támadott, ismét vereséget szenvedett, mire 1018-ban békét kötött, «nem tisztességest, – mondja e kor legkiválóbb német krónikása, Thietmar, merseburgi püspök, – hanem olyant, a minőt épen kötni lehetett». Boleszláv megtartotta összes hódításait s az egyetlen engedmény, melyet Henriknek tett, az, hogy a német határtartományokra elismerte a német királynak minden gyakorlati érték nélkül való felelsőségét.

II. Henrikben kihalt a szász uralkodó család (1024), mely száz esztendeig tartó uralma alatt nagy és nevezetes szolgálatokat tett a német nemzetnek. Megmentette a keleti barbár népek betöréseitől, kijelölte a német elem terjeszkedésének irányát kelet nagy síksága felé, közelebb hozta egymáshoz a német nemzet nagy törzseit s végre Itália és Németország koronájának egyesítése által sűrű összeköttetésbe hozta a német nemzetet az akkori Európa legműveltebb országával, s ez által hatalmas lépéssel előbbre vitte Németország művelődését. Teljes sikert a szász dynastia azonban egy téren sem aratott. A nyugoti császárság visszaállítása kiragadta e családot a természetes határok közűl s míg az Ottók Németország határain túl, a régi római császárság ábrándképe után rohanva, a világuralmat hajhászták, a mindinkább kifejlődő hűbéri rendszer hatalmuk természetes, de elhanyagolt alapját, Németországot mindinkább széttépte. E század alatt, melyet röviden az Ottók századának nevezünk, a német törzsek régi ellenszenve, sőt gyűlölete a közös állami élet iránt jelentékenyen alább szállott, de Németország egysége e század alatt mégsem haladt előre. A törzsi felosztás és elkülönzöttség helyébe a hűbéri rendszer következményeképen még nagyobb mérvü feldarabolás lépett, s az új dynastiára várt a feladat, hogy a hűbéri rendszer által megteremtett nehézségekkel szemben a birodalom egységét fentartsa és a királyi hatalmat valósággá tegye. Az új dynastia helyzete e tekintetben hasonló volt a szász dynastiáéhoz I. Henrik trónralépése idején, s látni fogjuk, hogy az eredmény is sok tekintetben hasonló. Mint a szász, úgy a frank dynastia tagjai is sikerrel működtek, míg hatalmuk természetes alapján maradtak, s mindent koczkára tettek és mindent elveszítettek, mihelyt az adott viszonyokat félreismerve hatalmuk természetes határait átlépték.

II. Henrik halálával a királyválasztási jog visszaszállott a német nemzetre, de mint rendesen történni szokott a trón betöltésénél, a rokonságot a kihalt uralkodó családdal irányadónak tekintették. E tekintetben I. Ottó két dédunokája jöhetett és jött számításba: az idősebb és fiatalabb Konrád, kik mindketten unokái voltak az augsburgi csatában hősi halált halt Konrád frank herczegnek I. Ottó leányával kötött házasságából. A királyválasztásra a Rajna jobb partján Kambában, Oppenheimmal szemben összegyűlt, német urak – «vires ac viscera regni», mint őket II. Konrád életírója, Wipo nevezi – bajorok, svábok és frankok, a mainzi érsek példájára, ki először szavazott, az idősebb Konrádot kiáltották ki német királynak. A lotharingiaiak és szászok nem vettek részt a választásban, de nem is tiltakoztak ellene; a szászok különállását – a mint az II. Henrik alatt létre jött – az új király is sietett elismerni.