III. FEJEZET.
A római német császárság fénykora.

II. Konrád, kivel a frank család uralkodása kezdődik, elődének, II. Henriknek politikájához híven, az adott viszonyok okos számbavételével igyekezett királyi hatalmát erősíteni s a királyi méltóságot családja számára biztosítani. Az eszközökben azonban eltért elődjétől. Míg II. Henrik I. Ottó politikájához ragaszkodva a herczegek nagy hatalmával szemben a püspökökre támaszkodott, II. Konrád a már szintén elhatalmasodott főpapsággal és a herczegekkel a kis nemességet állítja szembe. Magában a hűbéri rendszerben, melynek elfojtására gondolni sem lehetett, keresett orvoslást e rendszerből a központi hatalomra háramló bajok ellen. A legnagyobb baj onnan származott, hogy a hűbériség elve szerint a hűbéres (vasallus) csak hűbérurának tartozott engedelmességgel, az ő urának hűbérura iránt pedig nem volt semmi kötelezettsége. Mihelyt tehát a király a nagy birodalmi hűbéreket kezéből kibocsátotta, a másodrangú vasallusok nagy serege kisiklott közvetlen rendelkezése alól, s a nagy hűbérúr ellenszegülése szükség szerint maga után vonta a másodrangú vasallusok ellenszegülését is, mivel az engedetlenség a hűbérúr iránt a hűbérbirtok elvesztésével járt. Míg ugyanis a királytól függő kis és nagy hűbéreknél az örökösödés elve már rég érvényre emelkedett, addig a másodfokú hűbérek teljesen a hűbérúr kényétől és szeszélyétől függtek. Mindebből természetesen következett, hogy valahányszor a király és a nagy hűbérúr között összeütközés támadt, a másodrangú hűbéres annak zászlóját követte, kitől hűbérbirtoka függött. A királynak tehát legközvetlenebbül érdekében állott e viszonyt megváltoztatni s az örökösödés elvének kiterjesztésével a másodrangú hűbérekre ezek birtokainak nagy tömegét a nagy hűbérurak hatalma alól kivonni s a király védelme alá helyezni. Nincs nyoma annak, hogy Konrád a másodfokú hűbérek örökösödését Németországban is törvénybe iktatta volna, mint azt Olaszországban tette, de tényleg minden elkövetett, hogy az ekként felállított elvet gyakorlati úton életbeléptesse. Belpolitikájának vezérelve volt, hogy az örökösödés elvét a nagy hűbéreknél megszüntesse, a másodfokúaknál érvényesítse, ha e törekvés első része nem sikerült is teljesen, a másodikat sikerült megvalósítania s ily módon a másodfokú hűbéresekben a királyságnak erős politikai és katonai támaszt szereznie.

A királyi hatalom emelésével szoros kapcsolatban II. Konrád főtörekvése családja örökösödési jogának megszilárdítására irányult. Már 1026-ban kijelöltette a fejedelmek által utódjának fiát, az akkor még kilencz éves Henriket, 1028-ban kinevezte bajor herczeggé s ugyanazon évben formaszerint megválasztatta királylyá és megkoronáztatta. Hogy pedig a királyi méltósággal hatalmat is biztosítson fia számára, az időközben megürült herczegségeket, így a bajor herczegségen kívül a sváb herczegséget is, reá ruházta. A frank herczegség már úgy is a család birtokában lévén, a szász és lothringeni herczegségeken kívül az összes herczegségek fia kezében egyesültek. Még családja kebelében is óvakodott a királyi hatalom birtoklásának vetélytársakat teremteni: összes rokonait a papi pályára kényszerítette. Politikája azonban itt is eltért az Ottókétól. A főpapoknak, még ha rokonai voltak is, nem engedett oly kiváló politikai befolyást, mint elődei. Felhasználta őket, mint hivatalnokait a központi hatalom érdekében, hadiszolgálatra kényszerítette őket hűbéreseikkel egyetemben, de éppenséggel nem volt bőkezű az egyházak iránt. Ellenkezőleg, a mennyire lehetett, az elődei által az egyháznak adományozott koronajószágokat visszavenni igyekezett. A püspökségek betöltésénél a legnagyobb önkénynyel járt el. A püspököket tisztán politikai és pénzügyi szempontokból nevezte ki, s a kinevezési jogból a királyság számára új jövedelmi forrást nyitott. Az volt a püspökségre vagy apátságra a legalkalmasabb jelölt, ki legtöbbet tudott fizetni. Ezt a XI. század egyházi életét megmételyező visszaélést nevezték simoniának.

A II. Konrád által megerősödött királyi hatalom hatását megérezték Németország szomszédai. Mint az Ottók utóda Konrád minden ponton fentartotta a római-német császárság igényeit, de az Ottókkal ellentétben, helyes gyakorlati érzékkel hatalmának súlypontját nem Olaszországban kereste. 1026-ban olasz királylyá, 1027-ben császárrá koronáztatta magát, s az észak-olaszországi nagy hűbérurak, első sorban a királyi hatalommal daczoló Aribert milanói érsek hatalmának korlátozására kiadta 1037-ben híres constitutióját, mely a kis hűbéresek (valvassores) örökösödési jogát biztosította, de sem itt, sem Közép-Olaszországban a pápával, sem délen a görögök és arabokkal szemben nem követte az Ottók universalis politikáját. Ellenben Németországban vaskézzel elnyomta mostoha fiának, Ernő sváb herczegnek és unokatestvérének, Konrád karinthiai herczegnek felkelését (1030) s a határokon is visszaállította a birodalom régi tekintélyét. III. Boleszláv lengyel király utódja, Micziszlav, nem volt képes atyja hatalmas állását fenntartani s három évi küzdelem után Konrád Lusatiát kiragadta a lengyelek kezéből (1030). Röviddel utóbb Micziszlav, testvére, Bezbriem által elűzetve, Konrád udvarába menekült, s miután a német király fegyvere által trónját visszanyerte, elismerte Konrádot hűbérurának (1031). Ugyanekkor Szt. István magyar király ellen is harczolt Konrád, hogy minő okból, nem világos – egy német krónika azt mondja, hogy a bajorok voltak a hibásak – de a Duna jobb partján előnyomuló német király seregét a magyarok megsemmisítették s Bécset is elfoglalták (1030). A következő év tavaszán a császár fia, Henrik, ki már ekkor Engelbert püspök vezetése mellett a bajor herczegséget kormányozta, kibékült Szt. Istvánnal s a Lajtha és Fischa között elterülő vidéket átengedte a magyaroknak. A magyarokkal szemben szenvedett vereséget s területi veszteséget fényesen kárpótolta a birodalom nyugoti határán a burgundi királyság megszerzése 1032-ben. III. Rudolf, Burgundia királya, halálos ágyán a koronát és Szt. Móricz lándzsáját a már előbb utódjául kijelölt császárnak küldötte. Konrád, kivel szemben a burgundi urak egy része Odo champagnei grófot kiáltotta ki királynak, 1033-ban elfoglalta a burgundi királyság keleti részeit, Peterlingenben a Bodeni tónál fejére tette a koronát s miután a következő évben a nyugoti részeket is meghódította, Genfben, a burgundi királyok régi koronázási helyén másodszor is megkoronáztatta magát. Igy került a Rhône és Saône vidéke német uralom alá, csakhogy az itt erősen kifejlődött hűbéri rendszer mellett a császárság igazi hatalomra soha szert nem tehetett.

A német birodalom megalapítása óta nem történt trónváltozás a királyságra nézve oly kedvező körülmények között, mint II. Konrád halálakor (1039). II. Konrád egyetlen fia és utóda, III. Henrik, a férfikor küszöbén állott; atyja uralkodásainak utolsó éveiben már tevékeny részt vett a kormányzásban s atyjától ábrándos tervek helyett tényleges hatalmat, a királyság és birodalmi egység fejlesztésére szilárd alapot örökölt. Egész Dél-Németország közvetlen rendelkezése alatt állott; még atyja életében megkapta a sváb és bajor herczegségeket, atyja halála után örökölte a frank herczegséget s ugyanazon évben a Konrád herczeg halálával megüresedett karinthiai herczegséget is a koronához csatolta. E herczegségek birtokában, támogatva az atyja által a királyság érdekeihez kötött kis nemesség által, III. Henrik uralkodásának első felében a birodalom belsejében és a határokon egyiránt ellenállhatlan erővel lépett fel s a császárság hatalmát és fényét eddig hallatlan s többé soha el nem ért magas fokra emelte.

Az új uralkodó erélyét és hatalmát a birodalom belsejében a lothringeni ügyek tették először próbára. Az Ottók olasz politikája óta a birodalom súlypontja Dél-Németországra ment át s II. Henrik és II. Konrád azon törekvésükben, hogy az Olaszországhoz földrajzilag közelebb fekvő dél-német herczegségekben a királyi hatalmat érvényesítsék, az északi herczegségeket, Szászországot és Lotharingiát elhanyagolták. Így történt, hogy az Ottók politikája feledésbe merült; az I. Ottó által két részre osztott nagy terjedelmű s épen azért a királyságra veszélyes lothringeni tartomány II. Henrik uralma alatt ismét egy herczeg kezében egyesült. 1044-ben meghalt Gozelo lothringeni herczeg. Végrendeletében Felső-Lotharingiát idősebb fiára Gottfriedre, Alsó-Lotharingiát fiatalabb fiára, Gozelóra hagyta. Gottfried azonban atyja példájára a herczegséget osztatlanul akarta birni, de midőn öcscse ellen fegyvert fogott, III. Henrik, ki a herczegség egyesítését veszélyesnek találta, a viszályba beavatkozott. A fejedelmi törvényszék Gottfriedet hűbérétől megfosztotta, mire Henrik Gottfried ellen vonult, legyőzte és fogságba ejtette. A megalázott Gottfried lemondott Alsó-Lotharingiáról és visszakapta Felső-Lotharingiát.

E rövid s látszólag fényes sikerű hadjáratot megelőzőleg Henrik mindjárt uralkodása első éveiben a keleti határokon vivott ki nagy eredményeket. Nem ugyan az Elbe alsó vidékein, hol I. Ottó korában a német hittérítés és ezzel együtt a német birodalom terjeszkedése oly hatalmas lendületet vett volt, hol azonban azóta a brémai érsekek minden erőfeszítése a központi hatalom közönyössége miatt sikertelen maradt, hanem az Elbe középső és felső vidékein és a Duna mellékén.

Lengyelország III. Boleszláv halálával megszünt veszélyes lenni a német birodalomra, II. Konrád már német felsőség alá hajtotta; de a széttört lengyel hatalom romjain Csehország emelkedett fel. A német trónváltozást felhasználva Bretiszlav cseh herczeg az Elbe, Odera, és Visztula folyók felső vidékein lakó szlávokat Boleszláv lengyel király példájára egy nagy szláv államban igyekezett tömöríteni. Először Morvaországot csatolta Csehországhoz, azután Lengyelországot támadta meg, ezt tűzzel-vassal elpusztítva s a nyugoti részeket meghódítva Gnesenből Prágába vitte a csehek apostolának, Adalbertnek ereklyéit. Felbátorítva ezen sikerek által, országát a német befolyás alól fel akarta szabadítani. Első lépés lett volna erre a mainzi érsektől függő cseh egyház felszabadítása. Severus prágai püspök megtagadta a mainzi érseknek az engedelmességet s önállóságának jelvényéül a szent-széktől palliumot kért. Világos volt, hogy az egyházi függetlenséget csakhamar a politikai is követné. Igy fogta fel ezt III. Henrik is s a német befolyás fenntartására azonnal megkezdette a háborút.

Nem könnyen boldogult. A cseh herczeg erélyesen védekezett s szövetségesre talált Péter magyar királyban, Szt. István utódjában, ki hogy az őt mint idegent nem kedvelő magyar nemzetnél népszerűségre tegyen szert, elfogadta a cseh herczegtől felajánlott szövetséget s 1039/40 telén Ausztriába törve, azt tűzzel-vassal pusztította. Henrik a magyar támadást egyelőre figyelem nélkül hagyva, egész erejét Bretiszláv ellen központosította. 1040-ben magyar csapatok által is segítve, a cseh herczeg visszaverte a támadást, de 1041-ben Henrik még nagyobb erővel tört Csehországba s most a cseh nemzet egy részétől elhagyott Bretiszláv kénytelen volt békét kérni. Regensburgban megjelent Henrik előtt, letette a hódolati esküt, Szilézia kivételével lemondott lengyel hódításairól s ezután hű vazallusa maradt a német királynak. A lengyel királyságot a Bretiszláv által elűzött Kázmér kapta meg, ki aztán hálából szintén német hűbéresnek vallotta magát.

A cseh háborút nyomon követte a magyar háború. Regensburgban, hol Henrik Bretiszláv hódolatát fogadta, megjelent az időközben trónjáról elűzött magyar király, Péter is, bocsánatért s koronája visszaszerzéséhez segítséget esdekelve. Henrik megbocsátott neki s kegyébe fogadta őt, nem az Isten kedvéért, mert megesett szíve az elűzött király nyomorúságán, – mint a német krónika mondja – hanem azért, mert az alkalom kedvezőnek látszott Péter megsegítése által Cseh- és Lengyelország példájára Magyarországot is a német birodalom hűbéres tartományává tenni. Természetes következménye volt ez a német politikában II. Henrik óta bekövetkezett változásnak: a német birodalom súlypontjának áthelyezésével a déli részekre Magyarország is a birodalom hatalmi körébe eső országnak tekintetett. A két első hadjárat 1041 és 1043-ban nem vezetett sikerre. Aba Sámuel, az elüzött Péter utódja, igéretekkel és Szt. István hódításának (a Lajtha és Fischa között) átengedésével visszatérésre birta a németeket; de 1044-ben Henrik harmadszor is támadott s ezuttal döntő eredménynyel. A Rába mellett a ménfői síkon döntő győzelmet vívott ki a magyarok fölött (1044 julius 5), s a magával vitt Pétert ismét beültette a királyi székbe. A következő évben formailag is levonta a német király győzelmének következményeit. 1045 tavaszán védenczének, Péternek, meghivására Magyarországba jött s a pünkösdi ünnepeken Székes-Fehérvárott tartott ünnepek alatt Péter egy aranyos lándzsa jelképében Magyarországot mint hűbéres tartományt felajánlotta a német királynak. A magyar urak hűséget esküdtek Henriknek és utódainak, Henrik pedig visszaadta a lándzsa jelképében Magyarországot, mint élethossziglan szóló hűbért Péternek.

Fényes eredmények voltak azok, melyekre II. Henrik e pillanatban visszatekinthetett; állása oly hatalmas és tiszteletgerjesztő volt, minővel még német király nem dicsekedhetett, maga I. Ottó sem. Dél-Németországban közvetlenül rendelkezett, Szászország nyugodt volt, Lotharingiát két részre osztva, meggyöngítette, Burgundia birodalmához tartozott s a keleti határokon a birodalom nyugtalan és veszélyes szomszédait, a cseheket, lengyeleket és a magyarokat felsősége alá hajtotta. Parancsának engedelmeskedtek a Rhônetól az erdélyi Kárpátokig, az Adriai-tengertől a Balti-tenger partjáig. Az volt a kérdés, hogy e nagy, fényes eredményekben megvolt-e egyszersmind az állandóság biztosítéka is? E kérdésnek el kellett dőlni azon idő alatt, míg Henrik elődei példájára Olaszországban tartózkodott, hogy nagy művét a császári korona feltevésével, az olasz viszonyok rendezésével, s mindenekfölött a pápaságnak égető szükséggé vált reformálásával befejezze.

Ellentétben atyjával, II. Konráddal, ki az egyház iránt csak mint hatalmának egyik eszköze iránt érdeklődött, III. Henrik idealis czélok felé hajló lelke az egyházi érdekeket kezdettől fogva hévvel felkarolta. Buzgó harczosa volt az egyház által hirdetett Isten békéjének; ezt hirdette a constanzi és trieri birodalmi gyűlésben (1044). Kegyeletét az egyház iránt mindjárt trónralépésekor kimutatta, midőn megbocsátott atyja szenvedélyes ellenfelének, Aribo milanói érseknek, s szabadon bocsátotta az ugyancsak atyja által fogságban tartott Burchard lyoni érseket. Az egyháznak ha valaha, úgy most volt szüksége ily uralkodóra, mert annyi sikertelen kísérlet után kitünt, hogy az egyház egész hivatását veszélyeztető bajokkal és visszaélésekkel szemben egyesek, sőt egy egész párt jámbor buzgalma és lelkesedése is világi hatalom támogatása nélkül tehetetlen.

A baj nem szorítkozott Németországra; általános volt. A X. és XI. század íróit olvasva, a társadalom minden osztályának romlottsága, de különösen az egyház szomoru állapota miatt egyhangú panaszszal találkozunk. Az egyházi életbe a romlás csiráit már a népvándorlás beoltotta s azokat az uralomra jutott hűbéri rendszer aztán teljesen kifejlesztette. A világi társadalmat a népvándorlás korában jellemző rendetlenség és barbár erőszakosság magával sodorta az egyházat is. A nyugot-római császárság elenyészését követő zavaros időkben a papság a barbárok erőszakoskodásai ellen természetszerűen a királyok védelmét kereste, de a védelemért szükségképen el kellett türni azok beavatkozását az egyház ügyeibe. Hozzájárult, hogy miután a miveltség e korban egészen az egyházban központosult, a barbár királyok tanácsosai, első rangu hivatalnokai a főpapság köréből kerültek ki. A főpapok által teljesített szolgálatokat, mint minden más szolgálatot, e korban földbirtokkal jutalmazták, de e meggazdagodás az egyház hivatását rendkivül veszélyeztető visszaélésekre vezetett. A meggazdagodott és hatalmassá lett püspökségek és apátságok felkeltették a legelőkelőbb családok birtokvágyát s az egyházban addig uralkodó és annak nagy erőt nyújtó demokratiai szellem hanyatlásnak indult. Valódi papi aristokratiává kezdett a püspöki kar átalakulni, mely tagjait többé nem születési különbség nélkül az alsó papságból, hanem főképen a harczias világi aristokratiából vette, elég gyakran a nélkül, hogy az illetők a papi pályára készültek volna.

II. Henrik császár és Kunigunda császárné legendájának első lapja.
Az alsó mezőben a császár és neje láthatók, a mint a bambergi dómot a mandorlában trónoló Krisztusnak ajánlják. Készült 1150. körül. A bambergi városi könyvtárban.

A hűbéri rendszer kifejlődése még rosszabbá tette a helyzetet, még tovább vitte a papi és világi aristokratia összeolvadását, még teljesebbé tette a főpapság függését a világi hatalmaktól. A királyok – részben azért is, mint az Ottók korában láttuk – hogy függetlenségre törekvő hatalmas hűbéreseik erejét ellensulyozzák, jónak látták a papságra támaszkodni s hogy ennek a netalán még hiányzó anyagi hatalmat is megszerezzék, a kiválóbb püspökségeket nagy birodalmi hűbérekkel ruházták fel. Mi sem természetesebb, mint hogy a püspöki székhez kötött földbirtok hűbéri jellegét összezavarták magával a püspöki méltósággal és a kinevezést a keresztyén egyház legfőbb állásaira, az egyházi törvények ellenére, melyek a nép és az alsó papság által végrehajtott választást szentesítették, a királyok s általában a hatalmas hűbérurak ragadták kezökbe. Hogy minő, az egyház érdekeivel mitsem törődő elvek váltak a kinevezéseknél irányadókká, nem nehéz belátni. Fegyverforgatás és hadvezérlet e kor legbecsültebb képességei s e képességeket a főpapoktól éppúgy megkövetelték, mint a korona világi hivatalnokaitól és hűbéreseitől. «Nem keresték többé – mondja a püspöki székek betöltéséről egy XI. századbeli író mély keserüséggel – a jelölteknél a tudományosságot, érdemet és képességet, hanem igenis a rokonságot, gazdagságot és szolgai engedelmességet, s ez utóbbiak közül egy is elégnek tartatott a püspöki méltóság betöltésére». Szokássá lett, s pedig nemcsak Németországban II. Konrád alatt, hanem egyebütt is, az egyházi méltóságok betöltését a királyi kincstár fő jövedelmi forrásának tekinteni és ebből kifolyólag az egyház ügyeinek vezetésére a legalkalmasabbnak azt a jelöltet ítélni, kitől legnagyobb ajándékot lehetett várni. Ez a visszaélés – melyet simoniának neveztek – igen nagy mértékben elterjedt a XI. század első felében. A püspökök, hogy magoknak a püspöki szék elnyerése végett kiadott költségekért kárpótlást szerezzenek, a kisebb papi állásokat szintén pénzért osztogatták. Olaszországban annyira elterjedt és annyira szokásossá vált a simonia, hogy mint egy e korbeli egyházi író mondja, nem is tudták már az emberek, hogy az bűn. II. Sándor pápa pedig a XI. század közepén egyik levelében ezt írja: «Nincs pap, bármily tudományos és erkölcsös legyen is, ki állást kapjon, hacsak pénzen nem veszi meg».

A simonia természetes következménye a papság erkölcsi és szellemi sülyedése lett. Általános a panasz e korban a papok tudatlansága és erkölcstelen élete miatt, mely egyiránt szól a főpapságra, alsó papságra és szerzetesekre. A papi nőtlenség még ekkor nem volt kötelező törvény erejére emelve. A zsinatok már régtől fogva ajánlották ugyan a papoknak a nőtlen életet s általános volt azon nézet, hogy a nőtlen pap méltóbban töltheti be hivatását, mint a nős, de a papság elvilágiasodása annyira meglazította az egyházi fegyelmet, hogy a XI. század első felében az alsó papság általában nős volt, sőt nős főpapokat is elég gyakran lehetett e korban találni. A papok általánossá vált házassága hatalmasan elősegítette a papság elvegyülését a barbár világi társadalommal, veszélyeztette az egyház javait, mert a nős papok fiaik és leányainak jövőjének biztosítására legkönnyebb forrásnak az egyház jószágait tekintették; de másrészről a nőtlen papok kicsapongásai első sorban Olaszországban hallatlan magas fokot értek el. E kor irói a papság erkölcsi romlottságáról oly sötét képet festenek, melyhez hasonlót az emberiség történetében csak a legnagyobb hanyatlás korszakai mutatnak fel.

A régi cluny-i apátság.

A visszahatás – a reform – nem a világi papságtól indult ki, melyet a hűbéri rendszer nagyon szorosan a világi társadalomhoz kötött, hanem a szerzetesektől. Valahányszor az egyház nagy veszélyben forgott, a visszahatás a szerzetes rendek körében vált először érezhetővé, s innen terjedt át a világi papságra. Az egyház megmentői a hűbériségből származott veszélyekkel szemben a clunyiek lettek. A clunyi kolostort Màcon mellett Burgundiában 909-ben Vilmos aquitániai herczeg alapította, még pedig eltérően az eddigi szokástól oly formán, hogy az új kolostor minden más egyházi vagy világi hatalom kizárásával egyenesen a szent-szék védelme és felsősége alatt álljon. E kolostorban mindjárt az első apát, Berno, új és az akkori időben valóban példányszerű, szigoru szerzetesi életet alapított meg. Nyomdokain haladtak, sőt a fegyelmi szabályok súlyosbításában még felülmulták utódai, Odo, Maiolus, Odilo és Hugó, kiknek vezetése alatt a clunyi kolostor európai hírre és rendkivüli jelentőségre emelkedett. E rendkivül buzgó, vallásos korszakban, az egyházi élet általános romlottsága közepett oly szerzetes társulat, mint a clunyi, melynek szigorú fegyelme és vallásos buzgósága még a legjámborabb életű embereket is bámulattal vegyült elismerésre késztette, a nyugoti európai társadalomra mély benyomást tett. Az egyszerű clunyi szerzeteseket a legelső kolostorok hívták meg apátjaiknak és boldog volt azon egyház – mondja egy e korbeli író – mely innen kaphatott püspököt. Az utánzás nem maradhatott el. A clunyi kolostor nagynevű első apátjai csaknem szünet nélkül új meg új kolostor reformálásával voltak elfoglalva, nemcsak Francziaországban, hanem Olaszországban, sőt egész Európában. Szent Odo, ki már Rómában is reformált, a szigorú fegyelmen kívül egy más újítást is hozott be. Nevezetesen a szerzetesi élet elfajulásának megakadályozására Szent Odo a központositás rendszeréhez fordulva, az általa alapított vagy reformált kolostorokat a mozgalom középpontjával, Clunyvel szoros kapcsolatba hozta. Az új kolostorok nem lettek önállókká, hanem továbbra is a clunyi apát vezetése alatt maradtak és a függés kifejezéséül a kolostor főnökét nem apátnak, hanem csak priornak nevezték.

Így alakult meg a clunyi congregatio. Cluny központja lett egy hatalmas szövetkezetnek, melynek szálai behálózták az egész nyugoti keresztyénséget. Odo utódjának Maiolusnak már a pápai koronát ajánlják fel, melyet azonban ő el nem fogad; utódja Odiló tekintélye előtt meghajolnak a császárok és királyok, mint III. Ottó, II. Henrik, II. Konrád, Capet Hugó franczia király és Szt. István magyar király. A Clunyből kiindult mozgalom körülbelül egy század lefolyása alatt kiterjedt egész Nyugot-Európára s betöltötte azt az askesis szellemével. III. Henrik idealis felfogásának teljesen megfelel a clunyiek reformja, s égett a vágytól, hogy az askesis szellemében a főpapságot éppúgy reformálja, mint azt a clunyiek a szerzetesekkel tették. Az első lépésnek e téren a pápaság reformátiójának kellett lenni.

III. Ottó halála után a pápaság ismét visszaesett a római nemesség igájába, s mint az Ottók előtt, ismét tisztán személyes, a legönzőbb érdekek lettek irányadók a pápai szék betöltésénél. Ez a pápaság erkölcsi tekintélyének újabb hanyatlását idézte elő. Két család, a Crescentiusoké és a Tusculumi grófoké, vetekedett a patriciusi czímért s az ezzel összekötött hatalomért. II. Silvester halála után (1003) Crescentius János vette fel a patriciusi czímet, melyhez ekkor a pápa kinevezésének jogát csatolták s uralkodott az általa beültetett pápák, XVII–XVIII. János és IV. Sergius fölött 1012-ben bekövetkezett haláláig. Ekkor a tusculumi grófok kerültek felül s e család egyik tagja, Theophylactus, VIII. Benedek név alatt a pápai trónra lépett, testvére pedig «a rómaiak senatora» czímmel a város kormányzását vette kezébe. Ezzel a pápaság a tusculumi grófok családi jószága lett. I. Henrik és II. Konrád a német viszonyok rendezését tartván főfeladatuknak, elnézték a tusculumi grófok bitorlását, kik a császár nevében teljhatalommal uralkodtak az örök város fölött. VIII. Benedek nem volt méltatlan a pápai székre. Pártolta a clunyieket s több zsinatot tartott az egyház reformálása végett, de a feudalismus által lenyűgözött pápaságnak nem volt képes tekintélyt szerezni. Halála után (1024) testvére, «a rómaiak senatora», addigi világi ember, lépett a pápai trónra XIX. János név alatt. Őt követte szintén a tusculumi családból a tizenkét éves IX. Benedek, felnőtt korában a pápai széken XII. Jánosnak méltó utódja. Alatta azon jelenetek, melyek egy századdal előbb I. Ottó beavatkozását szükségessé tették, még botrányosabban megújultak. Míg XII. Jánost kortársai kicsapongásai miatt vádolták, addig IX. Benedek az orgyilkosságtól sem riadt vissza, s hogy a magaviselete által felidézett botrányt teljessé tegye, mint pápa megnősülni szándékozott. Szándékát leendő apósa ellenzése miatt, ki azt kivánta, hogy előbb a pápaságról mondjon le, nem vihetvén ki, miután a házasságot a pápai méltóságnál többre becsülte, ez utóbbit eladta egy János nevű papnak, ki VI. Gergely nevet vett fel. A római nép egy része már előbb elszakadt volt IX. Benedektől s III. Silvestert emelte a pápai trónra. Teljessé lett a zavar, midőn IX. Benedek, nősülési szándékában csalatkozva, a pápai czímet ujra fölvette. A pápai méltóság sárba volt tiporva; a zavar, a rendetlenség és az ebből kifolyó botrányok mellett, mindazon bűn, miben a XI. század papsága szenvedett, Rómában jutott legteljesebb virágzásra.

A reformpárt számos hívei örömmel üdvözölték VI. Gergelynek felemeltetését, ki jámbor kegyes életéről volt ismeretes s kinek oldala mellett ezen időben tűnik fel először a középkori történet egyik legnagyobb alakja, Hildebrand, a későbbi VII. Gergely pápa. Két évig fáradozott VI. Gergely őszinte jó akarattal s nemes buzgósággal a rend helyreállításán, de a felemeltetéséhez kapcsolódott bűn megboszulta magát, minden fáradozása a jó ügy érdekében hajótörést szenvedett. Gyülöltté tette magát minden párt előtt, s az anarchia oly rettenetessé lett, hogy egy későbbi elbeszélés szerint egyszerre három pápa székelt Rómában, világos volt, hogy Rómát és a keresztyén egyházat csak a császári beavatkozás mentheti meg s a római papság zsinata felszólította III. Henriket, hogy siessen Rómába, tegye fejére a császári koronát s mentse meg az egyházat (1046).

Mint a clunyi reformpárt híve s mint hivatott római-német császár III. Henrik egyaránt késztetve érezte magát a felhívás elfogadására. 1046. októberben megjelent Lombardiában s minthogy semmi ellentállással sem találkozott, egész figyelmét az egyházi ügyek rendezésére fordíthatta. Páviában tartotta az első zsinatot, melyben a clunyiek szelleméhez híven megfogadta, hogy az egyházi állások betöltésénél minden haszontól óvakodni fog s átok és hivatalvesztés terhe alatt eltiltotta a simoniát. A második zsinatot a Róma felé vezető úton Sutriban tartotta s erre megidézte mind a három pápát; de csak VI. Gergely jelent meg. A sutrii zsinat s azután a római zsinat (1046. decz. 20. és decz. 23) letette mind a három pápát s Henrik ajánlatára Liudger bambergi püspököt választotta pápává II. Kelemen név alatt. Az új pápa karácsony napján császárrá koronázta III. Henriket, kit a megvesztegetett rómaiak a magok részéről felruháztak a patriciusi czímmel és az ezzel egybekötött döntő szavazattal a leendő pápaválasztásnál (principatum in electione).

III. Henrik és a középkori német császárság a hatalom tetőpontján állottak. Az eddig elért fényes eredményekhez Henrik a legfényesebbet csatolta; uralkodott az egyházon is, szolgájává tette a pápaságot. Állása összehasonlíthatatlanul hatalmasabb volt, mint az Ottóké, sőt mint a N. Károlyé. A mit N. Károly megtenni meg sem kisértett, mit az Ottók csak fegyverrel, erőszakkal értek el, a pápaválasztási jogot Henrik minden ellentmondás nélkül, az egyház és a római nép által szinte felhíva reá vette kezébe. Az ő általa kinevezett pápa uralkodott Rómában is – négy német pápa egymás után – rendelkezésére bocsátva az anyagi erő mellett az egyház által képviselt roppant erkölcsi erőt. De épen e pillanatban, midőn a császárság egyetemes hatalma megszületni látszott, kitűnt ez eszme megvalósíthatatlansága, kitűnt, hogy mily gyönge alapokon nyugodott a középkori római-német császárságnak látszólag oly fényes épülete. Mindazon elemek, melyeket az egyetemes monarchia létükben fenyegetett, a függetlenségükben megtámadott nemzetek, az elnyomott, de meg nem tört helyi hatalmak a birodalomban, a reform utjára terelt, de függetlenségétől megfosztott egyház megmozdultak s néhány évi sikertelen küzdelem után Henrik kénytelen volt belátni, hogy túlment a határon s kénytelen volt a hatalomnak az imént elért magas fokáról lejebb szállani.

A jelt a támadásra a magyar nemzet adta meg, s a magyar felkelés sikere azonnal maga után vonta a birodalom északnyugoti részeinek felkelését. Péter népszerűtlen trónját a német felsőség elismerése nem erősítette meg. 1046-ban általános felkelés tört ki a németek védencze ellen, mely a száműzetésből visszatért Árpádházi herczeget, Endrét emelte a trónra. A fogságba került és megvakított Péter börtönben végezte életét. Henrik épen utban volt Olaszország felé, midőn a magyarországi eseményekről értesült s bármennyire sajnálta is védenczének, Péternek sorsát, egyelőre nem segíthetett. De midőn Olaszországból visszatért s benn a birodalomban is helyreállította a megzavart békét, megbukott tekintélyének helyreállítását komolyan tervbe vette. Visszautasította az Endre által felajánlott békét, s 1051-ben hatalmas hadsereggel Magyarországba tört. Kudarczot vallott; seregének csak romjait vezethette vissza s ép oly «dicsőség és haszon nélkül való» volt második hadjárata 1052-ben. Nem volt képes Pozsonyt bevenni s bár forma szerint még ekkor sem mondott le igényeiről a fenhatóságra, Magyarország tényleg felszabadult a német felsőség alól.

A Magyarországgal szemben szenvedett vereség visszahatását megérezte a császár birodalmának minden pontján. Még Henrik olaszországi tartózkodása alatt Gottfried lothringeni herczeg másodszor is fegyvert fogott, hogy igényeit Alsó-Lotharingiára érvényesítse s felkelése a birodalom egész északnyugoti részét mozgásba hozta. A hennegaui, flandriai és hollandi grófok szintén fegyvert fogtak Gottfried mellett. Az Olaszországból visszatérő császár Francziaországgal, Angliával és Dániával szövetkezve leverte a felkelést (1049), Gottfried fogságba került, de a császár győzelme még nem volt teljes. Gottfried kimenekült a fogságból, Olaszországba távozott, nőül vette Bonifác tusciai őrgróf özvegyét Beatrixot s e házasság által Közép-Olaszország leghatalmasabb fejedelmévé lett. Olaszországi hatalmára támaszkodva igényeit a lotharingiai herczegségre ismét felújította. A császár magyarországi veresége által felbátorítva, Balduin flandriai gróf, Gottfried szövetségese, ismét kitűzte Lotharingiában a felkelés zászlóját. Henrik leverte Gottfriedet, elűzte a tusciai őrgrófságból, de régi hatalmát és tekintélyét visszaállítani nem volt képes. Az északnyugati részekben minduntalan ismétlődő felkelések csak symptomái voltak az egész birodalmat átható forrongásnak. Okot erre a császár politikája, nevezetesen az egyházzal szemben elfoglalt állása szolgáltatott. A világi urakat sértette, hogy Henrik ellentétben atyja politikájával, a főpapokat ismét előtérbe állította, minek következményeit a világi hűbérurak hamar megérezték. A clunyi reformpárt szelleméhez híven a császár óvakodott a püspökségeket és apátságokat árúba bocsátani, de az ekként elmaradt császári jövedelmet a világi urakon vette meg. A világi hűbérek adományozásáért, valamint a megerősítésért, ha a hűbér új kezekbe ment, magas árt követelt. A világi fejedelmek elégedetlensége a császár egyházi politikája miatt oly nagy volt, hogy Henrik 1046-ban kénytelen volt elődének egyik fontos vívmányáról, a nagy herczegségeknek a koronához való csatolásáról, lemondani. A bajor és karinthiai herczegségeket újra hűbérbe adta. Különösen nagy volt az elégedetlenség a szász herczegségben, melynek elődei által tiszteletben tartott különállását Henrik, úgy látszik, megtörni szándékozott. A világi elemmel szemben itt is a papságra támaszkodott, s kiváló pártfogásában részesítette Adalbert bremai érseket, ki az északi patriarchatusra irányuló törekvéseiben érsekségét anyagilag is, még pedig a szász urak rovására, gazdaggá és hatalmassá tenni igyekezett.

A goslari császári palota.

A minden oldalról kitöréssel fenyegető veszélylyel szemben a császár kénytelen volt engedni. Ha nem kötött is forma szerint békét Endre magyar királylyal, azon tervéről, hogy Magyarországot fegyverrel hódítsa meg, végképen lemondott. Kibékült régi makacs ellenségével, Gottfrieddel is: visszaadta neki a tusciai őrgrófságot s egész figyelmét és erejét a szász ügyek rendezésére készült fordítani, midőn férfikora virágában 1056. okt. 5. hirtelen elhalt.

A német korona egy hat éves gyermek fejére szállott épen azon pillanatban, midőn a III. Henrik által mély sülyedéséből kiemelt pápaság hatalmas lépésekkel sietett előre azon az uton, mely a szentszéket a császárság igényeinek ellenére világuralmi állásra vezette.