I. RÉSZ.
A MODERN ÁLLAMOK MEGALAKULÁSA.

I. FEJEZET.
A német birodalom megalakulása.

887-ben másodszor és végképen felbomlott a frank birodalom. Kitűnt, hogy az egyházi közösség nem elégséges a birodalmat alkotó különböző nemzetek összetartására.

De azért fenmaradt a népeket minden időben átható vágy és törekvés az egyesülés felé s mint a Karoling korszakban, úgy még sokáig az egyházi közösség kinálkozott oly alapnak, melyen az egyesülés keresztülvihető. Az egykori Karoling császárságot alkotó keresztyén nemzetek külön érdekeik védelmére külön államokban tömörültek, de a közös vallás, közös egyház erős kötelékeinek hatása alatt, nem szüntek meg egymást ugyanazon család tagjainak tekinteni, ellentétben a nem keresztyén népekkel. Az volt a kérdés, hogy a Karoling császárságból alakult államok közül képes lesz-e valamelyik a hegemoniát kezébe ragadni s az egyházi közösségnek a politikai élet terén is kifejezést adni? Központi fekvése, népességének nagysága és erősebb faji érzete Németországot tette e feladatra hivatottnak.

Nem mintha a német nemzet igazán megalakulva, egységesen került volna ki a Karoling birodalom bukását követő zűrzavarból. A IX. század végén ép úgy nem volt a szónak mai értelmében vett német nemzet és német állam, mint nem volt franczia nemzet és franczia állam. De míg Francziaországot az ott gyorsabban és teljesebben kifejlődött hűbéri rendszer már száz meg száz apró államra bontotta szét, Németország, lakóinak törzsi különbsége szerint, nagyobb részekbe tömörült. A törzsi különbség azonban annyira érvényesült, hogy mindenik törzsnek külön szokásai, külön törvényei voltak s a német nemzetnek még közös neve is hiányzott.

A IX. század végén a Karoling birodalomból kiszakadt keleti frank birodalom, melyből a X. század első felében Németország alakult, nem egészen azt a területet foglalta el, melyet ma Németországnak nevezünk. Nyugaton benyúlt a mai Francziaországba, északnyugaton Belgium- és Hollandiába. A Maas és Mosel folyók vidéke teljesen hozzátartozott, tehát kiterjedt a mai Francziaország északkeleti departement-jaira, Hollandiára és Belgium délkeleti tartományaira. Délen a határt Olaszország felé az Alpok vonala jelölte, olyformán, hogy Svájcz nagyobbik keleti fele a német földhöz tartozott. Délkeleten, az Enns vidékén Magyarország felé ingadozott a határ Enns, hasonlóan keleten, hol a németek és szlávok szakadatlan harczban állottak. Ez oldalon még a X. század elején is a Saale és Elbe folyók vonták meg a határt, a mai szász királyság és a mai Poroszországnak az Elbétől keletre eső részei még ekkor tiszta szláv területek voltak.

Gyermek Lajos pénzei.
A körirat az elsőn: † HIIIDOIVVICV RE †; – a hátoldalon: MOGONTIAE CIVIT †.
A második érmen: † NHLVIIOVVIC PIVS; hátoldalán: SA. LO MON.

911-ben, midőn Gyermek Lajossal a Karoling család német ága kihalt, e területen a német nemzet nagy törzseinek megfelelőleg öt herczegséget találunk. E herczegségek örökös herczegek kormányzása alatt a német királyságban autonom államok voltak.

A birodalom délkeleti részében a Lech és Enns folyók, az Alpok és a thüringiai erdő között terült el a bajor herczegség. Itt még élénk emlékezetben élt a bajor törzs önállósága N. Károly előtt, az Agilulfing család kora. Midőn N. Károly utódai alatt a birodalom képtelennek bizonyult a morva-szlávok, majd a magyarok ellen védelmet nyújtani, a bajor törzs közös védelemre egyesült a keleti határgróf vezetése alatt. Liutpold határgróf 907-ben a magyarok ellen küzdve esett el s fia Arnulf már herczegi czímmel és hatalommal lépett a bajor törzs élére.

A birodalom belsejében, a bajor herczegségtől nyugatra a Rajna mindkét partján, az Alpoktól északra a Neckar vonaláig a sváb herczegség alakult meg. A herczegi hatalom kifejlődése itt nem mutatható ki oly tisztán, mint a bajor törzsnél. A IX. század végén a főpapság és főurak éles ellentétben állottak egymással s az ebből támadó zavargásokban előbb Burchard rhätiai határgróf jutott hatalomra, majd ennek megöletése után (911) Gyermek Lajos erőtelen kormánya alatt két testvér, Erchanger és Berthold, osztoztak a herczegi hatalomban és méltóságban.

A sváb herczegségtől északra, a Rajna jobb és balpartján, a Neckar és Majna folyók völgyeiben elterülő frank herczegségben a X. század első éveiben két hatalmas család, a Konradinok és Babenbergek vetélkedtek a főhatalomért. A régi germán módon irtózatos kegyetlenséggel folyt küzdelem, melyben a vérbosszú kiváló szerepet játszott, tele van még mondás részletekkel. A király s még inkább az egyház támogatásával a Konradinok győztek. A Babenberg család utolsó tagja Adalbert a Majna partján a hóhér keze alatt vérzett el (906).

A Rajna balpartján a Mosel és Maas folyók völgye, a lotharingiai herczegség sokáig ingadozott a keleti és nyugoti frank birodalom között s azután is, hogy 890-ben a keleti birodalomhoz került, lazán odafűzött része maradt Németországnak. A törzsérzék sem gyökerezhetett meg e területen úgy, mint a birodalom többi részeiben. Lakói eredetileg a frank törzshez tartoztak, de a római elemmel való keveredés a nyugoti részeken, a talaj ellentéte a herczegség északi sík és déli hegyes-dombos vidéke között oly érdekkülönbségeket teremtett, melyek a törzsi összetartozás érzetét szerfölött meggyöngítették. Különben is inkább a Karoling család óriási magánbirtoka teremtette meg ezt a herczegséget, mint a közös származás. Épen azért a herczegi hatalom is csak nehéz küzdelmek után alakult meg. 911 körül Reginár nyerte el a hatalmat s fia Giselbert 915-ben felvette a herczegi czimet.

Északon az alsó Rajna és az Elbe folyók között elterülő szász herczegségben legkorábban fejlődött ki az igazi törzsi hatalom. Németország egy részében sem volt oly erős a törzsérzék, a régi függetlenség emlékei sehol sem voltak oly élénkek, mint a szász földön. A normannok és szlávok által szorongatva e törzs mindjárt X. Károly halála után tömörülve haladt a maga külön útján s e küzdelmekben nőtt nagyra a Liudolfing család hatalma. Első kiváló tagja Liudolf, Német Lajos kortársa, a szlávok és dánok ellen vívott harczokban lett népének vezető férfia. Fiai közül Bruno 880-ban a normannok ellen küzdve esett el; Ottó, kitől a későbbi német királyok és római császárok származnak, a szász herczegséghez még a magyarok 908-iki betörése által elpusztított Thüringiát is megszerezte. A család nagy hatalmát biztosították Quedlinburg és Korvey körűl elterülő birtokai, tekintélyes előkelő származása és az egyház támogatása, melynek érdekeit mindig szivén viselte. Ottó fia, Henrik, a X. század második tizedében a leghatalmasabb német fejedelem, kinek egész Észak-Németország engedelmeskedett s kinek nevét a keresztyénség érdekében a pogány szlávok és magyarok ellen vívott harczai már európai hírűvé tették.

I. Konrád pénzei.
Körirat az elsőn: UNRADUS RE †; hátlapján: MOGUNTIA CIVIT †. – A másodikon: CONCUDU, – a mezőben REX; hátlapján: Vir Dun. J.

Mindezek a herczegek a X. század első tizedében királyi hatalommal kormányozták herczegségeiket. Mindeniknek megvolt a maga udvara, hadserege és külön országgyűlése s a maga herczegségén kívül eső dolgokkal egyik sem törődött. Midőn 911-ben Gyermek Lajos elhalt, a birodalom a teljes felbomlás állapotában volt s hogy a birodalmi egység legalább látszólag mégis megmaradt, az csupán a főpapság érdeme, mely az egyház érdekeinek biztosítását a birodalmi egység fentartásától remélte.

Így történt, hogy a papság közvetítésével a frank és szász törzs Konrád frank herczeget királynak kiáltotta ki. (911).

Konrád hét éves uralkodása szakadatlan és eredménytelen küzdelem volt a herczegek függetlenségének megtörésére. A papság támogatásával, mely a 916-iki altheimi zsinaton a legkeményebb büntetéssel fenyegette a király ellen fellázadó urakat, legyőzte Berthold és Erchanger grófokat, kik a sváb földön a herczegi hatalmat bitorolták, de kisérlete a királyi tekintély felemelésére minden más ponton hajótörést szenvedett. Erchanger és Berthold szövetségese, Arnulf bajor herczeg néhány évi számüzetés után ismét visszatért herczegségébe, a lotharingiai herczeg a nyugoti frank birodalomhoz, Francziaországhoz pártolt, s a királyi rendeletekkel mitsem törődő Henrik szász herczeg engedelmességre szorítását Konrád meg sem merte kisérteni. A belharczok által előidézett nyomort betetőzték a magyarok, kik a birodalom fejetlenségét felhasználva, ismételten betörtek s a bajor és sváb földet elpusztították s kik ellen Konrad époly dicstelenül és eredménytelenül harczolt, mint a herczegek ellen. Világos volt, hogy a frank herczegség még a papság támogatásával sem képes a hegemoniát a német törzsek fölött megtartani s Konrád elég nagylelkü volt, hogy halálos ágyán a monarchia érdekében népének figyelmét a leghatalmasabb német törzsre és a legkiválóbb német herczegre irányítsa. Henrik szász herczeget ajánlotta utódjáúl s mint a német történetírók megjegyzik, ez volt uralkodásának legnagyobb érdeme. 918 deczemberében halt el, java férfikorában, állítólag azon seb következtében, melyet a magyarokkal vívott harczban kapott.

Az elhalt király végakarata szerint öcscse Eberhard, a frank herczeg, átküldötte a szász herczegnek, Henriknek a királyság jelvényeit, a lándzsát, köpenyt, koronát és kardot. A frank törzs ezzel felismerte, helyesebben bevallotta, hogy a birodalom jövője a szászok kezében van s a 919-ben Fritzlarban tartott választógyűlésen a frank és szász urak egyértelmüleg Henrik szász herczeget királynak kiáltották ki. Kétségtelen, – bár egykorú emlékek nem emelik ki, – hogy most is első sorban a fejetlenség által fenyegetett főpapság műve volt a királyválasztás. Bizonyára nem véletlenül történt, hogy épen a frank törzs, melynek területén állott a német egyház főpapjának, a mainzi érseknek székhelye, mutatott most is, épúgy mint előbb, legtöbb érzéket a birodalom egységének fentartása iránt.

Henrik, midőn elődének örökébe lépett, benn és kinn ugyanazon nehézségekkel találkozott, de nagyobb hatalommal rendelkezett s elődjének példáján okulva nagy politikai tapintattal és eszélyességgel fogott nem annyira a birodalom rendezéséhez, mint inkább a birodalom megalapításához. Nem tűzött ki elérhetlen czélokat. Felismerve a német törzsek önállóságra való törekvésének nagy erejét, kibékűlt a herczegségek rendszerével. Nem törekedett, mint elődje, a herezegeket mellőzni, megelégedett azzal, hogy a törzsek erejét a királyság által összefoglalja s a központi hatalmat az adott viszonyok között lehetőleg érvényesítse.

Ezt a czélt sikerült is elérnie. A dél-német törzsek, a svábok és bajorok, nem vettek részt megválasztatásában s époly kevéssé látszottak vele törődni, mint elődjével. Henrik nem annyira fegyverrel, mint inkább alkudozással vívta ki, hogy királyi méltóságát a délnémet törzsek is elismerték. Burchard sváb herczeg meghódolt, de megtartotta herczegségét, a király csak a püspökségek és apátságok betöltésének jogát tartotta fenn magának. Még kedvezőbb feltételeket kapott Arnulf bajor herczeg, ki az egyházi jószágok fölött is szabad rendelkezést biztosított magának (921). Nyugaton Francziaország belviszályait felhasználva, Henrik visszaszerezte a birodalomnak Lotharingiát. Giselbert lotharingiai herczegnek nőűl adta leányát Gerbergát s ennek fejében a herczeg a franczia királytól elpártolva a német királynak hódolt meg (928).

I. Henrik pecsétje.
Kicsinyítve. A Britisch Museumban őrzött lenyomat után.

Mintegy kilencz év alatt sikerült ily módon Henriknek Németország belbékéjét helyreállítani s királyi méltóságát az összes német törzsek által elismertetni. Ezt az eredményt azonban nem szabad túlbecsülnünk. Henrik alig ért el többet a birodalom névleges egységének helyreállításánál. A herczegek alatta teljesen önállóan rendelkeznek tartományaik belügyeiben, sőt a külügyeket is a központi hatalomtól függetlenül saját belátásuk és tartományaik szerint intézik. Mindenik gyakorolja a felségjogokat, herczegségeiket birodalmaknak nevezik, az éveket uralkodásuk kezdetétől számítják, pénzt veretnek, s tartományi gyűléseket tartanak. Németország e korban tehát korántsem egységes monarchia, hanem államok szövetsége, melyben a herczegek a király iránt tartozó hűség és inkább elméleti, mint tényleges vasallusi katonai kötelezettség mellett teljesen önálló hatalmak maradtak.

Hogy mennyire laza volt a német törzseket egy birodalommá egyesítő kötelék, világosan kimutatták a magyarok ellen folytatott küzdelmek. A magyarok becsapásai egyformán sújtották a német birodalom mindenik részét; de még e közös veszély sem volt képes a német törzseket egyértelmű elhatározásra és cselekvésre, közös védelemre bírni. Mindenik törzs önállóan igyekezett e veszedelemmel szemben magán segíteni. Arnulf bajor herczeg, kinek tartományát első sorban érte a magyar pusztítás vihara, még Konrád idejében, úgy látszik azon feltétel alatt, hogy országán keresztül a zsákmányló csapatoknak szabad utat nyitott, kiegyezett a magyarokkal, s ezt a békét Henrik alatt is megtartotta. A magyarok tehát egyrészt Bajorországon keresztül a sváb földre, másrészről Morvaországon keresztül Szászországba intézték becsapásaikat, hol menedékhelyek, várak és bekerített városok hiányában zsákmányló hadjárataik sokkal nagyobb pusztulást okoztak, mint az erősségekkel bőven ellátott Dél-Németországban. Növelte a bajt a szász haderő szervezetlensége. Gyalogságnak a könnyű lovaikon villámgyorsan száguldó magyarokkal szemben nem lehetett hasznát venni; az előkelők, kik lovon szolgáltak, az egyes harczhoz szokva, a zárt sorokban harczoló magyarok rohamának nem voltak képesek ellentállani. Ez magyarázza meg, hogy a magyarok 918. és 924-iki betörései Szászországba jóformán semmi ellentállással sem találkoztak. A 924-iki hadjárat alatt a király Werla várába zárkózva tétlenűl nézte a magyarok pusztítását, midőn a szászoknak sikerült a szanaszét portyázó magyarok egyik vezérét elfogni. A magyarok, úgy látszik igen kiváló emberük szabadon bocsátása fejében magas váltságdijat igértek, de Henrik felhasználta a kedvező alkalmat s a fogoly vezért csak azon feltétel alatt bocsátotta szabadon, ha a magyarok kilencz évig nem háborgatják Szászországot. Megigérte azonban, hogy ez idő alatt a magyaroknak évi adót fizet.

I. Henrik pénzei.
Az elsőnek körirata: HENRICUS, – a mezőben: REX: – a hátlapon: † …DUNU. – A másiké: HENRICUS REX; – a hátlapon: ARGENTINA CIVITIS; felül C, alul S.

E werlai béke két szempontból méltó figyelemre. Mutatja először, hogy a magyarok hadiszervezet tekintetében mennyire fölötte álltak a nyugoti népeknek. A német király nem átallott adófizetője lenni a magyaroknak, csakhogy békét nyerhessen. Mutatja másodszor a német birodalom laza egységét. A német király békét kötött a magyarokkal, de a béke csak a szász herczegségre vonatkozott s nem a német birodalomra. Dél-Németország továbbra is nyitva maradt a zsákmányló magyar csapatoknak. Két évvel a werlai béke után, 926-ban történt a vezérek korabeli magyarság hadviselésére oly érdekes fényt vető sanct-galleni táborozás.

A kilencz évi béke alatt Henrik nagy és fontos változások alapját vetette meg. A szász föld Németország legelmaradottabb része volt, hol a szétszórt házak és falvak még e korban is Tacitus Germaniájára emlékeztettek. Henrik a királyi birtokok központjait falakkal vétette körül s a királyi birtokokon lakó nép egy részét e városokba költöztette, más részét lovas katonai szolgálatra gyakoroltatta be. A nagyok követték a király példáját s természetszerűen e megerősített központok lettek veszély idején a közelfekvő falvak népének menedékhelyei, de egyszersmind a vásárok, az ipar és kereskedelem központjai, míg a lovas szolgálatra kötelezett katona-osztályból a későbbi német társadalom egyik jelentékeny eleme, a kis nemes lovagosztály fejlődött ki. Így adott a magyar veszedelem alkalmat Henriknek, hogy Szászország fejlődését siettesse s városok, illetőleg egy későbbi polgárosztály alapításával e tartományt míveltség tekintetében közelebb hozza Németország többi részéhez.

Az ekképen újra szervezett hadsereget Henrik mindjárt az alakulás kezdetén foglalkoztatta is. Régi, minden terv nélküli pusztító háború folyt Szászország keleti határán, az Elbe és Saale folyók mellékén, szlávok és németek között. E háborúnak Henrik határozott irányt s egyszersmind birodalmi jelleget adott. Ő kezdette meg a szláv elem tervszerű visszaszorítását az Elbe vonalától az Odera vonala mögé a meghódított vidéknek német gyarmatosítása és a keresztyénség terjesztése által. Legyőzte a Havel jobb partján lakó hevelleket, elfoglalta főerősségüket, Brandenburgot (Brennabor) s az ezektől északra tanyázó szláv törzsek a vilczek, redariok és obodriták meghódoltatása után a német felsőséget a Keleti-tenger partjáig terjesztette. Miután az északi szláv törzsek általános felkelését a Lenzen mellett vívott ütközetben (929. szept. 5.) leverte, a déli szlávok ellen fordult. Meghódoltatta az Érczhegység Északi lejtőjén, az Elbe és Mulde között lakó dalamincz szláv törzset s az Arnulf bajor herczeg szövetségében egyidejűleg két oldalról intézett támadás által Szt. Wenczel cseh herczeget is a német felsőség elismerésére kényszerítette. E harczok még nem döntötték el a német uralom kérdését az Elbe és Odera között, de legalább az Elbe vonaláig kiterjesztették a birodalom határát, melynek biztosítására Henrik Meissenben és Magdeburgban két hatalmas erősséget emelt.

Ily előzmények után következett be 933-ban, a kilencz évi fegyverszünet letelése után, a magyarok új támadása. A Szászországba nyomult magyar hadsereg két részre oszlott; az egyik nyugoti irányban Thüringia felé tartott, hol azonban a thüringiaiak és a szászok megsemmisítették; a másik rész, a fő haderő, az Unstrut völgyében egy királyi várat vett ostrom alá. Ennek felmentésére Henrik személyesen megjelent s márczius 15-én egy Riade – talán Ritheburg – nevű helységnél döntő ütközetet vívott. A magyarok, miután első rohamuk a német nehéz lovasság kemény falán megtörött, azonnal felhagytak a küzdelemmel és oly sietve vonultak vissza, hogy az üldöző német lovasság vajmi kevés kárt tehetett bennök. Csak később szinezték ki és nagyították a magyarok roppant vereségévé e jóformán vértelen ütközetet, melyet Liutprand lombard krónikás után szoktak merseburgi ütközetnek nevezni.

Az ütközet erkölcsi hatása mindazáltal roppant nagy volt. Ez volt az első nagy nyilt ütközet, melyben a németek az addig legyőzhetetlennek tartott magyarok fölött diadalt arattak s egészen természetesnek tűnik fel, hogy a magyarokat Szászországtól elválasztó s eddig magyar befolyás alatt álló szláv törzsek most a németekhez csatlakoztak. Szászország végképen megszabadult a magyaroktól, kiknek betörései ezután Dél-Németországban is ritkábbakká váltak. Magában Németországban e győzelem rendkívül emelte a király tekintélyét és bizonyára sokat tett a királyságnak, a birodalmi egység e kifejezésének, népszerűsítésére. E kor szász krónikása, Widukind, beszéli, hogy Henrik e győzelem után Rómába szándékozott menni, a német történetírók szerint azért, hogy mint a szlávok és magyarok ellen vívott harczokban a keresztyénség védelmezője, a császári koronát fejére tétesse. Henrik józan, az adott körülményekkel mindig bölcsen számoló politikája nem sok valószínűséget kölcsönöz e véleménynek, de nem lehet tagadni, hogy a német királyság Henrik uralkodásának utolsó éveiben kilépett a szűk törzsi keretből s egyetemesebb jelleget öltött. Erre mutat a püspökök védelmezése a herczegekkel szemben, Henrik fiának Ottónak kijelöltetése trónutódnak a birodalom nagyjai által az erfurti birodalmi gyűlésen, s végre még a Karolingok által is fentartott germán hagyományok ellenére a családi hatalomnak és a királyságnak egyesítése a többi testvér kizárásával a trónutóddá kijelölt Ottó kezében.

Henrik 936 julius 2-án halt el Memlebenben, holttestét a Liudolfingok régi családi birtokán, a quedlinburgi vár kápolnájában temették el.

Henrik eszélyes politikája által a szász dynastia birtokában megerősített királyi korona minden megrázkódtatás nélkül szállott fiára, I. Ottóra, kit atyjával ellentétben már nemcsak a frankok és szászok, hanem az egész nemzet képviselői választottak meg királynak. Trónralépése is kifejezte a királyságnak már egyetemessé vált jellegét. Megkoronáztatása nem frank vagy szász földön, hanem a karoling hagyományokhoz csatlakozva Aachenben lothringeni földön történt: a német egyház főpapja, a mainzi érsek, tette fejére a koronát s a koronázási lakomán az öt német törzs fejei, a herczegek szolgálták.

Valóban I. Ottó más világnézettel lépett a trónra, mint atyja, más felfogása volt a királyi méltóságról, családja hivatásáról s a német nemzet európai állásáról.

A quedlinburgi szt. Péter-templom kriptája; I. Henriknek és nejének Mathildnak sírhelye.

A quedlinburgi régi vár és templom.

Az az egyszerű állás, melyet Henrik mint király is a német herczegek között elfoglalt, hogy első legyen az egyenlők között, Ottót már nem elégítette ki. Ő valóban királya akart lenni nemcsak a szász törzsnek, hanem a német nemzet mindenik törzsének. Ebből természetesen következett, hogy a herczegek nagy önállóságát meg nem tűrhette, valamint az is, hogy családja tagjaitól ép úgy, mint többi alattvalóitól, feltétlen engedelmességet követelt. Azt akarta, hogy a herczegek még akkor is, ha az ő saját családjához tartoznak, a király tisztviselői legyenek, ne pedig hercegségeik örökös urai, s e pontban éles összeütközésbe jutott nemcsak a herczegek és a német törzsek separatistikus törekvésével, hanem családjának a régi germán felfogáshoz ragaszkodó tagjaival is. Innen azok a belküzdelmek, melyek uralkodásának első felét betöltik s melyek részben összeszövődnek a Németország keleti határain lakó pogány népek ellen a birodalom és a nyugati keresztyénség érdekében folytatott harczaival. E küzdelmek szerencsés kimenetele oly nagy tekintélyre juttatta, hogy most már az egyesített német nemzet élén a római császárság felújítására tört. Uralkodásának második felét a karoling-emlékek hatják át. Mint N. Károly utóda, Nyugat-Európa keresztyén népeinek politikai egységét igyekezett kifejezésre juttatni. A megváltozott viszonyok között a N. Károly által létesített formában ez nem volt lehetséges; a frank uralmat az új római német császárságban a német nemzet hegemoniája lett volna hivatva helyettesíteni.

E szempontokat figyelembe véve I. Ottó hosszú uralkodásának eseményeit három csoportba oszthatjuk: küzdelmek a királyság tekintélyének érvényesítéséért a birodalmi egység érdekében; küzdelmek a birodalom megvédelmezéséért a keleti pogány népek ellen és küzdelmek Olaszországban a római császárság felújításáért.

I. Ottó királyi pecsétje. I. Ottó császári pecsétje.
A British Museum lenyomatai után.

A belküzdelmek mindjárt Ottó trónraléptével kezdődtek s kevés megszakítással 954-ig tartottak. A király ellen fegyvert fogtak idősebb, de törvénytelen testvére, Thankmar, és öcscse Henrik, kik ép úgy igényt tartottak a hatalomra, mint Ottó, s a herczegek közül Eberhard frank, Giselbert lothringeni és Eberhard bajor herczegek, kik a királyság új jelleméhez simulni nem akartak. A küzdelem első periodusában 948–951-ig a király mindenütt nagy szerencsével győzelmesen harczolt. Először Thankmart verte le, kit győztes csapatai Eresburg bevételénél az oltár előtt gyilkoltak le (938), azután Bajorország ellen fordult s Arnulf fiát Eberhardot, ki a kiráylyal mit sem törődve, atyja példája szerint függetlenül akart uralkodni, megfosztotta a herczegségtől. Ekkor tört ki a Rajna mellett a király öcscsével, Henrikkel, szövetkezett frank és lothringeni herczegek lázadása. Hermann sváb herczeg támogatásával Ottó itt is szerencsésen harczolt. Az andernachi ütközetben Eberhard frank herczeg halálát lelte, Giselbert lothringeni herczeg pedig menekülés közben a Rajnába fúlt (939). A magára maradt Henrik még egy kisérletet tett a szász nagyok fellázítására és bátyja meggyilkoltatására, s miután ez nem sikerült, 941 karácsony ünnepén a frankfurti templomban a király lábai elé borult. A királyi hatalom győzött a régi germán családi jog és a törzsek külön állása fölött.

Ottó győzelmét a X. század kezdetén felemelkedett, függetlenséghez szokott és fellázadni mindig kész herczegi családok megtörésére használta fel. A frank herczegséget, a birodalom szívét, megtartotta a maga kezeiben; a lothringeni herczegséget vejének, Konrád frank grófnak adományozta; Bajorországban az elűzött herczegi családdal rokon Berthold herczegnek halála után (947) öcscsét, Henriket nevezte ki herczeggé, fiával Liudolffal nőül vétette Hermann sváb herczeg leányát s Hermann halálával e herczegség Liudolfra szállott (950). Ilyformán az összes herczegségeket közvetlen vagy közvetve családja tagjai által Ottó a maga kezeiben egyesítette. De ezzel nem elégedett meg. A herczegi méltóság hivatali jellegének kifejezésére a birodalom minden részében kivette a herczegek kezéből a püspökök kinevezésének jogát, ezt a maga számára tartotta fenn s ugyanakkor a herczegek mellé közvetlen királyi hivatalnokokat nevezett ki, a palotagrófokat (Pfalzgraf), kik a királyi jövedelmeket kezelték s bizonyos tekintetben a herczegeket ellenőrizték.

Az volt a kérdés, hogy a birodalom ezen új szervezete biztosítja-e a király feltétlen rendelkezését a birodalom minden részében, hogy a kormányzás ilyetén módja a királyi család tagjai által nyújt-e kezességet a törzsek separistikus törekvésének elnyomására, a birodalom egységének fentartására? A herczeg ragadja-e magával a népet, vagy a törzsek külön szelleme téríti el a herczeget családja fejétől? Ottónak csakhamar tapasztalnia kellett, hogy a családi közös érdekeken belül még mindig tág tér nyilik a személyes nagyravágyásnak s ennek következtében a családi összetartozás érzete nem elégséges a birodalom különböző részeinek szilárd összekapcsolására és nem nyújt elég biztosítékot a belbéke fenmaradására.

953-ban a német törzsek nagy része ismét fegyverben állott a király ellen. Mint a belküzdelmek első periodusában, most is a királyi család tagjai adták meg a jelt a felkelésre. Liudolf sváb herczeg, a király fia és Konrád lothringeni herczeg, a király veje, féltékenységből Henrik bajor herczeg iránt, ki megtérése után a király leghívebb támasza lett s kinek hű szolgálatait Ottó első itáliai hadjáratában Liudolf képzelt vagy valódi igényeinek rovására a friauli herczegséggel és az istriai határgrófsággal jutalmazta, 953 tavaszán fegyvert fogtak. Rövid idő alatt a birodalom minden része mozgásba jött. Frigyes mainzi érsek a felkelőkhöz csatlakozott, a szász nagyok felkelése kitörőfélben volt, a sváb és bajor föld nyilt lázadásban állottak. A király ügye veszve látszott, midőn a magyarok pusztító betörése 954-ben a helyzetet megváltoztatta. A fölkelők, csakhogy czéljukat elérjék, nem átallották e pusztító vihart hazájukra zúdítani; a magyarok mint a felkelők szövetségesei jelentek meg. E válságos pillanatban egyedül Ottó védelmezte a német birodalom becsületét. Rögtön összeszedte hadait s Bajorország védelmére sietett. A magvarokat nem érhette be, ezek már a sváb és frank földön keresztül Lotharingiába s Francziaországba törtek, de a király megjelenése Bajorországban elfojtotta a felkelést s megnyerte számára a német közvéleményt. A felkelés elveszítette a talajt lábai alatt. Frigyes mainzi érsek, Konrád és Liudolf siettek egymás után meghódolni s a következő 955 év elején Regensburg bevétele után Bajorország is teljesen a király kezeibe jutott.

Ottó a győzelmet és azon körülményt, hogy a felkelés alatt vagy ennek következtében a herczegségek és a legkiválóbb főpapi székek: a mainzi, kölni és trieri érsekségek megüresedtek, belpolitikájának teljes megváltoztatására használta fel. Kitünt, hogy a herczegségek kiosztása családja tagjai között nem nyújt biztosítékot a birodalom egységének és belbékéjének fentartására. E czél elérésére tehát más útat kellett követni. Ekkor kezdi Ottó azon politikát, hogy a hatalom súlypontját a herczegségekről a püspökségekre helyezi át. A herczegek jogait még jobban megnyirbálta, s ezzel szemben a püspökök gazdagságát, politikai hatalmát és befolyását rendkívül emelte. A főpapokban vélte feltalálhatni a királyság legbiztosabb támaszait, a birodalom egységének legmegbízhatóbb fentartóit; hiszen a főpapi székek betöltése teljesen tőle függött s az egyház volt ez időben az egyetlen hatalom, mely nagy vagyonának jövedelmeit nem magánczélokra használta fel. Minél nagyobb gazdagsággal és politikai befolyással ruházta fel tehát a király a főpapokat, annál nagyobb hatalom állott, ha nem is közvetlenül, rendelkezésére. Ekkor lettek a német főpapok igazi fejedelmek, mert Ottó nemcsak birtokaikat, hanem jogaikat is gyarapította, nevezetesen megadta nekik a pénzverés, vámszedés jogát, sőt a városokat is alájok rendelte. Természetesen vége lett a német egyház függetlenségének. Ottó ép úgy rendelkezett a püspökökkel, mint a világi hivatalnokokkal; ő nevezte ki, ő ellenőrizte őket s az egyháznak adott jövedelmeket kénye-kedve szerint használta fel politikai czélokra. Míg a megosztott s tisztán hivatallá sülyesztett herczegi méltóságokra jelentéktelen embereket nevezett ki, minden örökösödési jog nélkül, addig a nagy politikai hatalommal felruházott püspökségeket rokonaival és legmegbízhatóbb embereivel töltötte be. Így nevezte ki nagytehetségű testvérét, Brunót, kölni érsekké és a két részre osztott lothringeni herczegség felügyelőjévé; törvénytelen fiát, Vilmost, mainzi érsekké, s távoli rokonát, Henriket trieri érsekké.

I. Ottó császár pénzei.
Köriratok: 1. † ODDO † REX †; a hátlapon: COLONIA. felül S, alul A. – 2. ODDO † RE † a hátlapon: THERT † MANNI (= Dortmund.) – 3. vizszintesen: ODDO; felülről lefelé REX, a kerületen IM–PR–AT–OR; a hátsó lapon: † oToRE o Vo RoIo (= T). – 4. † ODDO REX; a hátlapon megfordított betűkkel: RENVAD (= St. Reinwald, Dortmund védszentje); felül S, alul A.

Innen kezdve egy századon át az állam és egyház összeolvadásán alapult a királyság hatalma, de az egyház teljes alárendelése az államnak, a kor szellemével ellenkező veszedelmes kisérlet volt, mely a német királyságot nehéz megpróbáltatások elé vitte.

A belső küzdelmek alatt ezekkel sokszorosan összeszövődve s egymást kölcsönösen befolyásolva, szakadatlan küzdelem folyt a birodalom keleti határain a szomszéd pogány népek, a magyarok és szlávok ellen. A küzdelem jelleme ugyanolyan, mint Henrik alatt. Míg a magyarok ellen a harcz védelmi jellegű, a szlávokkal szemben a német birodalom lép fel támadólag.

A határokon századokon át folyt rabló betöréseket már I. Henrik alatt a német elem tervszerű terjeszkedése követte az Elbe és Odera között. Henrik a szlávokat az Elbe jobb partjára vetette vissza s a német felsőséget kiterjesztette a csehekre, valamint az Elbe és Odera között letelepedett szláv törzsekre. Halála azonban mindezen eredményeket kétségesekké tette. Csehországban Szt. Venczelt öcscse, Boleszláv meggyilkolta (935) s a cseh nemzet elszakadt a birodalomtól. – Ugyanakkor kitört a lázadás a német felsőség ellen az Elbétől északkeletre lakó szláv törzsek között. A csehek ellen Ottó mindjárt trónralépése után személyesen vezetett hadsereget, de megveretett, mire a közép Elbe jobb partján lakó törzsek is lerázták a német uralmat. Az Elbe-melléki szlávok megfékezését Ottó két szász főúrra, kipróbált hű embereire, Billung Hermannra és Gero határgrófra bízta. Billung Hermann, a későbbi szász herczegi család ősapja, az Elbe és Odera torkolata közötti területet, a mai Mecklenburgot, a redari szláv törzszsel vívott véres harczok után ismét biztosította a birodalom számára, míg a mai Brandenburg és Szászország területén lakó szlávokat irtózatos kegyetlenségek között, melyek a németek akkori műveltségére igen kedvezőtlen fényt vetnek, Gero határgróf igázta le. 950 körül az Elbe jobb partján lakó összes szláv törzsek ismét adót fizettek s most már a csehek sem állhattak tovább ellent. 950-ben Ottó másodszor vezetett hadat Csehországba s Boleszláv kénytelen volt a német felsőséget elismerni.

Gero határgróf pecsétje.
A Gernrodénak szóló adománylevelen, 964-ből.

Az erőszakos hódítást, mint N. Károly alatt a békés hódítást, nyomon követte a keresztyén hit terjesztése és a német gyarmatosítás.

A keresztyénség elterjedésének kiinduló pontja az Elbe balpartján már Henrik által megerősített Magdeburg lett, honnan az Ottó által Trierből letelepített szerzetesek csakhamar utat törtek a keresztyén hitnek az Elbe jobb partján lakó szlávok között. Magdeburg lett 968 óta mint érsekség az Elbe-mellékű szláv egyház központja s a magdeburgi érseknek voltak alárendelve az Ottó által felállított havelbergi, brandenburgi, merseburgi, zeitzi és meiszeni szláv püspökségek. A keresztyénséggel terjedt a német, elem is. Az Elbe és Odera közötti területet Ottó grófságokra osztotta, melyeknek központjai gyanánt a szláv törzsek régi erősségei szerepeltek. A szláv terület minden részén várak emelkedtek, szász harczosok tartották azokat megszállva s a várak oltalma alatt mindenütt német gyarmatok keletkeztek, terjesztve a keresztyénséget, a míveltséget, a német nyelvet és szellemet s biztosítva a német faj részére a fegyver által megszerzett területet.

Míg a szlávok ellen folytatott támadó háborúk terhét és hasznát csaknem kizárólagosan a szász törzs viselte, addig a védelmi harczokban a magyarok ellen részt vett valamennyi német törzs. A földrajzi viszonyok következményeképen azonban a magyar háborúk súlya első sorban mégis a bajor törzsre nehezedett.

Ottó trónralépése után azonnal megujultak a magyarok betörései. 937-ben egy csapatjuk a még mindig barátságos Bajorországon keresztül a frank földre s onnan a szász földre csapott. Ottó azonnal ellenük sietett, de a magyarok kitértek előle s a Rajnán keresztül Francziaországba törtek, melyet végig pusztítva az Alpokon és Felső-Italián át tértek vissza hazájukba. De a következő években Ottó leverte a német herczegek felkelését s Bajorországot szorosabban a birodalomhoz csatolta. A barátságos viszony a magyarok és a bajor herczegek között véget ért s az Ottó által kinevezett új bajor herczegek, Berthold és Henrik, a központi hatalom által támogatva elég erősek voltak, hogy a küzdelmet a magyarok ellen a magok erejével felvegyék. E küzdelmek, melyek színtere Bajorország keleti része volt, változó szerencsével folytak. 943-ban Berthold herczeg aratott Welsnél Traun mellett nagy győzelmet a magyarok fölött; 948-ban Henrik, Ottó öcscse, az új bajor herczeg szintén szerencsésen harczolt. 949-ben a bajorok szenvedtek vereséget, de már 950-ben Henrik magyar földre tört s nagy zsákmánynyal megrakodva győzelmesen tért vissza. Döntő fordulat e küzdelmekben akkor következett be, midőn a magyarok felismerve a német törzsek egyesülésének nagy fontosságát, nem mint eddig egyes portyázó csapatokban, hanem egész erejüket egyesítve támadtak a német birodalom ellen, hogy annak Ottó által megteremtett s rájok veszedelmes egységét ismét szétrobbantsák.

Az alkalmat a döntő támadásra megadta a német belviszályok új kitörése 953-ban. Magok a felkelők hívták fel a magyarokat a beavatkozásra. Így történt, hogy 954-ben a magyarok ismét nagy tömegben támadtak. Elpusztították Dél-Németországot, de megjelenésök nem akadályozta meg, sőt mint fentebb kifejtettük, siettette a német felkelés bukását s Ottó tekintélyének megszilárdulását. A következő 955. évben a magyarok megujuló betörése a német nemzetet már egyesülve találta. A támadás váratlanul jött. A Bajorországból 955 elején a forrongás lecsendesítése után Szászországba visszatért királyt egy magyar követség kereste fel, mint a német udvarnál gyanúsították, hogy a birodalom viszonyait kikémleljék s alig hogy a király e követséget békében elbocsátotta, jött Henrik bajor herczeg tudósítása a magyarok betöréséről. A német krónikások – kétségkívül nagy túlzással – százezer főre teszik a magyar haderő számát, mely Bajorországnak a Duna és az Alpok között elterülő részét elpusztítván, Augsburgot vette ostrom alá. Ottó e hírre azonnal fegyverre szólította a német birodalom összes törzseit s a magyarok által keményen szorongatott Augsburg felmentésére sietett. Az egész német nemzet egyesült zászlói alatt, a lothringeniek kivételével, ott volt valamennyi német törzs hadosztálya, sőt a birodalom új hűbérese, Boleszláv cseh herczeg is küldött válogatott segédcsapatokat. A német hadsereg közeledésének hirére a magyar hadsereg félbenhagyta Augsburg vívását s a Lech folyó nyugoti partján elterülő síkon foglalt állást. Itt vívták a döntő ütközetet 955 augusztus 10-én. A kisebb számú, de fegyelmezettebb és jobb fegyverzetű német hadsereg teljes diadalt aratott a magyarok fölött, kiknek hadi mozdulatai ezúttal nem mutatták azt a fegyelmezettséget és ügyességet, mely fegyvereiket a régibb időkben annyira rettenetesekké tette. A gyors és erélyes üldözés teljessé tette a németek győzelmét és a magyar hadsereg vereségét, melynek nagyságát a német évkönyvek és a magyar mondák egyaránt kiemelik és kiszínezik. Az üldözés közben estek fogságba a magyar vezérek Lél és Bulcsu is, kiket aztán Henrik bajor herczeg Regensburgban felakasztatott.

Papok és főuri nők a IX. században.
Miniature egy bibliában, mely a toursi Szent Márton zárdában készült Kopasz Károly számára. A párisi Nemzeti Könyvtárban.

Nem alaptalanul hasonlították össze az egykorúak Ottó augsburgi győzelmét Martell Károly poitiersi diadalával. A történet kevés ütközetet ismer, melynek nagyobb és egyetemesebb jelentősége lett volna. Következményeit megérezte a magyar nemzet, a német birodalom és egész Európa.

A magyarok betörései Nyugot-Európába véget értek. E rettenetes vereség végképen elzárta az útat nyugat felé s Magyarország természetes határai közé szorítva, a magyar nemzet kénytelen volt megélhetése feltételeit békés úton saját hazája földjén keresni fel. A megváltozott életmód lassan megváltoztatta a nemzet egész gondolkozását és világnézetét. Az ellenséges viszonyt nyugot nemzeteivel a békés érintkezés követte s rövid félszázad leforgása alatt az összeköttetés oly erőssé lett, hogy Szt. István Magyarországot és a magyar nemzetet a nyugot-európai népek nagy családjának tagjává avathatta fel.

Németországban az augsburgi ütközet nemcsak a magyar betörések végét jelentette, hanem legalább I. Ottó korára a belső küzdelmek megszünését is. «Kétszáz év óta nem vívott ki német király ily nagy győzelmet», kiált fel egy német krónikás az ütközet leirása után. A királyság által egyesített német törzsek vívták ki e diadalt, mely egy félszázad óta pusztító vihartól szabadította meg a német nemzetet. A király tekintélye előtt most mindenki feltétlenül meghajolt s Ottó hatalmas állását, a belviszonyok teljes megváltozását mutatja, hogy az eddig kezében tartott herczegségek kormányát, még családja hatalmának bölcsőjét, Szászországét is, minden aggodalom és veszély nélkül bízhatta az illető herczegségből származott családokra.

De Ottó a Lech mezején nemcsak a német nemzet, hanem az egész nyugoti keresztyénség ellenségét győzte le. Nyugot-Európa nemzeteinek a közös vallás alapján Nagy Károly által végrehajtott egyesülése felbomlott ugyan, de azért fenmaradt a világnézet, hogy a nyugot-európai népek egy közös család tagjai, ellentétben az Európa keleti részeiben lakó barbár, pogány népekkel. Különben is a magyarok pusztításai nemcsak Németországot sujtották, hanem egész Nyugot-Európát, s Ottó az által, hogy betöréseiknek véget vetett, az egész nyugoti keresztyénségnek nagy szolgálatot tett. Ezért kiáltotta ki a német hadsereg győzelmes királyát a lechmezei diadal estéjén imperatornak, ezért ünnepelte a keresztyén világ az augsburgi ütközet után Ottóban nemcsak a német nemzet, hanem az egész keresztyénség hősét.

N. Károly császárságának felújítása, a nyugot-római császári méltóság betöltése most már lehetővé vált.

Az augsburgi diadal vezette Ottót Rómába a császárság visszaállítására, de a keresztyénség közös ellenségén aratott nagy gőzelem csak betetőzte hírnevét. A mily mértékben haladt előre uralkodása első felében királysága megszilárdításában, oly mértékben emelkedett Németország külső hatalma s Ottó híre és tekintélye. Befolyását a Karoling birodalom felbomlása után keletkezett országokban, jóval az augsburgi ütközet előtt, már a herczegek első felkelésének leverése után megalapította.

Ellentétben Németországgal, hol a Henrik és Ottó alatt mindinkább megerősödő központi hatalom némi rendet létesített, az egykori karoling birodalom másik két országában, Francziaországban és Olaszországban, a mind jobban kifejlődő hűbéri rendszer hatása alatt teljes fejetlenség uralkodott. Francziaországban a Karoling család utolsó gyönge ivadékai küzdöttek a feltörekvő nagyokkal, első sorban Francia herczegség uraival, nem annyira a királyi hatalomért, mert az már alig volt, mint inkább a királyi czímért. 936-ban a karoling IV. Lajos nyerte el a koronát, de nemsokára veszedelmes versenytársra akadt Hugóban, Franczia herczegének személyében. Mindkét vetélytárs rokona volt Ottónak s mindkettő versenyzett szövetségeért és pártfogásáért. Ottó a Karoling király javára döntött s 946-ban hadsereggel vonult Francziaországba Hugó hatalmának megtörésére. E hadjáratban elfoglalta Reims és Laon városokat s visszaadta IV. Lajosnak; elpusztította Normandiát, de bár 948-ban az ő kezdeményezésére összehívott és az ő személyes jelenlétében Ingelheimban megtartott zsinat is kiátkozta a franczia Karolingok ellenségeit, a gyönge Lajos roskadozó trónját megszilárdítani Ottónak sem sikerült. Egy lényeges eredményt azonban Franciaországgal szemben is elért a német király: Lotharingiát, mely eddig a két birodalom közt ingadozott, állandóan a német birodalomhoz csatolta.

Maradandóbb hatású volt, s nemcsak Németország és Olaszország későbbi fejlődésére, hanem egész Európa középkori történetére mély jelentőségű eseménynyé vált Ottó beavatkozása az olasz ügyekbe.