BEVEZETÉS.

Csaknem egy félezred év telt le, míg az ötödik században a barbár germán népek csapásai alatt összetört nyugoti birodalom romjain a népvándorlás tengerének utolsó hullámai lecsendesültek, s a barbár és római világ elemeinek összevegyüléséből keletkezett zűrzavarból az új nemzetek és államok képe, a modern Európának nagy körvonala, lassanként kibontakozott. E fél ezred év eltemette a régi római világot, elsöpörte társadalmi osztályait, romba döntötte intézményeit, kitörölte nyelvét az élők sorából s a régiek romjain új nemzeteket, új társadalmi osztályokat és új intézményeket teremtett. De bár látszólag minden megváltozott, ez új világ és a letünt római világ között nem tátongott áthidalhatlan űr. A római műveltség életképes elemei túlélték az általános romlást s bár egy időre háttérbe szorultak, a haladó idővel mind erősebben érvényesültek s lassanként széttörhetlen kapcsok gyanánt fűzték össze a régi és az új világot. E kapcsok közül a legerősebb, mely, ha egy időre meglazult is, de soha el nem tört, a keresztyén egyház volt.

A népvándorlás a keresztyén vallást általánosan elterjedve s a keresztyén egyházat megszilárdulva találta a római világban. A hanyatló római császárság társadalmának a keresztyén papság volt erős szervezetével, friss erejével s a hitből merített lelkesedésével legéletrevalóbb eleme. Meg volt már a papság hierarchiai szervezete a római pápának nyugaton általánosan elismert fősége alatt, s míg a római társadalom minden osztálya reménytvesztetten és csaknem tétlenül várta be és szenvedte át az ötödik században bekövetkezett germán invasio minden nyomorát, a keresztyén papság reményteljesen fordult a közelgő barbárok felé, s erélyes tevékenysége kimentette a római társadalom minden osztályát, a császárság minden intézményét elsöprő áradatból. Pedig helyzete épen nem volt könnyű; rendkívüli nehézségeket kellett leküzdenie. Azon germán népek közül, melyek a római birodalom területén letelepedtek és ott államokat alapítottak, egy sem tartozott hívei közé. A nyugoti és keleti gótok, a burgundok, vandalok és longobárdok, arianusok, az angol-szászok és frankok pogányok voltak. Az ötödik század második fele a katholikus egyház életének legválságosabb korszaka, midőn az egyháznak, ha létele nem is, de befolyása és uralma a legkomolyabb veszélyben forgott. A germán invasio akkor érte el tetőpontját és az egyház azon roppant erőfeszítések között, melyet a részben a volt római tartományokba özönlő, részben a Germánia őserdeiben tanyázó barbárok megtérítésére kifejtett, semminemű világi hatalom tekintélyére és erejére nem számíthatott. A keleti császárság a barbár népek áradata által két oldalról, északról és keletről, szorongattatva, lemondott nyugaton, ha nem is igényeiről, legalább azok érvényesítéséről. Magában Itáliában arián vallású germánok állapítottak új államot, melyben a katholikus egyház távol attól, hogy uralkodó lett volna, örvendhetett, ha üldözésnek nem volt kitéve. Pogányoktól és eretnekektől körülvéve, kiszolgáltatva a barbárok önkényének és gyűlöletének, az egyház nagy és nemes hivatása kérdésessé vált. A durva erőszakosság korában, mint csupán erkölcsi hatalom, világi kard nélkül meghódíthatta-e a barbár germánokat, képes lehetett-e őket engedelmességre szoktatni és a műveltség útját előttök megnyitni?

Ekkor történt, hogy a Gallia északi részében letelepedett frankok királya, a frank birodalom megalapítója, Chlodwig, népével együtt a római katholikus hitre tért. (496.) Chlodwig az első hatalmas germán uralkodó, ki a katholikus hitet elfogadta s áttérése kapcsolatban a frank birodalom megalakításával a középkor történelmének kiinduló pontja lett. Ha formailag nem is, tényleg szövetség jött létre a katholikus egyház és a frank birodalom között, mely mindkét félnek roppant előnyöket biztosított. Bajos volna eldönteni, hogy melyik fél tett több szolgálatot a másiknak: a katholikus egyház a frank birodalom gyarapodására, vagy a frank uralkodók kardja a katholicismus uralomra juttatására Nyugat-Európában és a keresztyénség elterjedésére Közép-Európában. Az összeköttetés a római egyházzal megszerezte a frank államnak az arián vallású germán hódítók uralma alatt álló román lakosság rokonszenvét, s ezen az alapon épülhetett fel a belső szilárdság s ebből kifolyólag hatalom tekintetében a többi germán államot messze felülhaladó s azokat lassanként magába olvasztó frank birodalom. Míg a többi római területen alakult germán királyságban a hódító germánok és a meghódított románok a vallási ellentét miatt ellenségekül állanak szemben egymással, a frank birodalomban az ellentét az egyvallású hódítók és hódítottak között gyorsan elenyészett. Innen a többi germán királyságok feltünő gyöngesége, csekély ellentálló képessége kültámadással szemben; innen viszont a frank birodalomnak ellentálló, sőt terjeszkedési ereje. A vandalok, burgundok és keleti gótok országát az első vihar elsöpörte, de a frank birodalom nemcsak az iszlám világraszóló hatalmát volt képes diadalmenetében feltartóztatni s hódításainak örökre határt szabni nyugaton, hanem kiterjeszkedett oly vidékekre is Germánia belsejében, melyek még a római sasok előtt is megközelíthetlenek maradtak. Itt is a katholikus egyházra támaszkodott a frank hatalom; a keresztyén hittérítők egyengették a frank hódítás útját. Hódítás és hittérítés karöltve jártak Germániában; a mit a kereszt meghódított, azt a frank kard biztosította.

Világos, hogy a római egyház is sokat köszönhetett a frankoknak. A mily mértékben terjeszkedett a frank birodalom, oly mértékben terjedt a római egyház uralma. A frank birodalom hatalmas felemelkedése Nyugot- és Közép-Európában döntötte el a katholicismus végleges győzelmét az arianismus fölött; még azon germán népek is, melyek egyáltalában kikerülték a frank hódítást, mint a nyugati gótok Spanyolországban, vagy csak később kerültek frank uralom alá, mint a longobárdok Itáliában, kénytelenek voltak, hogy magukat fentarthassák, az arián vallást a katholikussal felcserélni. Frank közvetítés nyitotta meg az utat a katholikus hittérítőknek Britanniába az angolszászok közé, s hogy mily összeköttetés volt a hittérítés és a frank hatalom terjedése között Germániában, már érintettük. A frank birodalom és a katholicismus együtt emelkedtek uralkodó állásra s velök együtt emelkedett a szent-szék tekintélye, mely N. Gergely pápa óta a pogány vagy eretnek germánok megtérítését a szerzetesek segélyével nagy erélylyel munkába vette és sikerrel keresztül is vitte. Övé volt a tervszerű vezetés érdeme s övé lett a kivívott eredmény oroszlánrésze is. A germánok megtérítésének következményeképen a nyolczadik században a római püspök a nyugoti egyház főpapja lett. Nyugat népei ezután benne nemcsak a rangban legelső püspököt, hanem a keresztyén egyház fejét tisztelték.

Így emelkedtek fel egymás vállain a frank birodalom és a pápaság s ezen előzmények után következett be a nyolczadik században azon fordulat, mely a két hatalom barátságos viszonyát mindkettőjök érdekében valóságos szövetséggé változtatta át.

Azon nagy tiszteletnek, tekintélynek, sőt mondhatjuk már hatalomnak, melyet a pápa, kiválóan Szt.-Bonifácz működése óta, nyugaton élvezett, semmiképen sem felelt meg a szent-szék világi állása. A keleti gót birodalom bukása után megszünt Itália egysége. A keleti császárok nem voltak képesek a félszigetet a hatodik század végén betörő longobárdok ellen megvédelmezni, viszont a longobárdok sem voltak elég erősek arra, hogy uralmukat egész Itáliára kiterjeszszék. Nevezetesen Róma és a félsziget déli részei a keleti császárok birtokában maradtak; a császár helytartója rendelkezett az örök városban s a pápa, kinek egyházi főségét keleten mindig kétségbe vonták, a császár és helytartója szemében csak a birodalom egyik püspöke volt, kinek a császár feltétlenül parancsol s a kit, ha nem engedelmeskedik, mint hűtlen alattvalót bilincsekbe is verethet. Világos, hogy ez alárendelt helyzet nem volt összeegyeztethető a szent-széknek nyugaton kivívott magas tekintélyével s egészen természetes volt a pápák törekvése, hogy e függő helyzetből szabaduljanak.

A régóta várt alkalmat a szabadulásra meghozta a nyolczadik század elején keleten kitört képrombolás. A keleti császár parancsával daczolva, a pápa a képtisztelet mellett foglalt állást s vele tartott az egész nyugati világ. A római nép elűzte a császár helytartóját, a pápa felszólítására a longobárd király elfoglalta a keleti birodalom utolsó birtokait Felső- és Közép-Itáliában, magának a római exarchatusnak egy részét is. A pápa tényleg felszabadult. Belforradalmak és arab támadások által elfoglalva, a keleti császárok mitsem tehettek elvesztett itáliai birtokaik visszaszerzésére s a felszabadult Rómában a dolgok természetes rendje szerint a pápáé lett a világi hatalom is. Nem sokáig élvezhette békében. A görögök helyét a longobárdok foglalták el, ezek részéről fenyegette most újabb veszély a szent-szék függetlenségét.

A mily természetes volt a pápák törekvése a függetlenségre, ép oly természetes volt a longobárdok törekvése, hogy Itáliának a földrajzi viszonyok és a történet által kijelölt központját, Rómát, megszerezzék. A hódítást követő században a Pó mellett elterülő síkságon nyugodott a longobárd királyság súlypontja – Pavia volt fővárosa, – de hamar belátták a longobárd királyok, hogy Itália egyesítése Róma birtoka nélkül lehetetlen. Eddig két körülmény gátolta egész Itália megszerzését: a görög hatalom fennállása és a longobárdok ariánus vallása, mely utóbbi megfosztotta őket a benszülött lakosság rokonszenvétől. Most ez akadályok megszüntek. A hetedik század folyamán a katholikus hit felvétele megszüntette a longobárdok és az itáliai nép között eddig fennállott ellentétet s a képrombolás megingatta a görög hatalom alapját Itáliában. A longobárd királyok, Luitprand és utóda Aistulf, felismerve a kedvező helyzetet, most már egyenesen Róma birtokára törtek, hogy az örök város birtokbavételével az egész félszigetet longobárd uralom alatt egyesítsék.

Sokszor és méltán kiemelték, hogy a szent-szék soha ily nagy veszélyben nem forgott. Hogyan teljesíthette volna a pápaság egyetemes európai nagy hivatását, ha Róma egy barbár király székvárosa. A barbár önkény, a durva erőszak korában a pápa eszközzé vált volna az ugyanazon városban székelő barbár király kezében, kinek hatalmát sokkal súlyosabban érezte volna, mint a távol lakó görög császárét. Nem csoda, ha a szent-szék a legerélyesebben ellene szegült a longobárd királyok törekvésének s hogy függetlenségét megmentse, oltalomért azon hatalomhoz fordult, mely a keresztyénség érdekeinek védelmezésében már is oly nagy szolgálatokat tett: a frank monarchiához.

Épen ekkor a frank birodalom fontos válság küszöbén állott. Több mint egy század telt el, hogy a hatalmat Chlodwig elsatnyult ivadékainak kezéből a Karolingok erőteljes családja vette át. A frank birodalom hatalmas fellendülése a nyolczadik század elején e család nevéhez füződik. Martell Károly, a Karolingok első kimagasló alakja, dicső harczokban megvédte a keresztyénséget és az európai civilisatio jövőjét a Spanyolországból ellenállhatlannak látszó erővel előre törő iszlámmal szemben, az ő és utódja Pipin fegyvereinek oltalma alatt törtek utat az angol-szász szerzetesek Germánia belsejében a keresztyén hitnek és civilisatiónak, a szent-szék egyházi hatalmának és a frank uralomnak.

De jóllehet a tényleges hatalom egy század óta a Karolingok kezében volt, a frank királyi korona még mindig a Merovingek fejét ékesítette. Oly magasan állott e degenerált család joga a koronára a frank nép szemében, hogy annak széttörését még Martell Károly kiváló egyénisége sem merte megkisérleni. Megelégedett a királyi hatalom tényleges birtokával és a frankok herczegének czímével. Utóda, Pipin, már magasabbra tört; a királyi hatalom mellé a királyi czímet is meg akarta szerezni. Világos volt, hogy a fenforgó körülmények között, azon mély kegyelet mellett, melylyel a frank nép a Meroving család százados jogát övezte, Pipin e lépést önkényesen, felsőbb szentesítés nélkül meg nem tehette. Világos volt azonban az is, hogy e szentesítést más meg nem adhatta, mint a nyugoti keresztyén világ általánosan elismert egyházi feje, Szt-Péter apostol utóda, a római pápa.

Így utalták egymásra kölcsönös érdekeik nyugat e két hatalmát s szövetkezésök a nyolczadik század közepén a középkor történetének egyik legfontosabb, következményeiben messze kiható eseménye lett.

A pápa most végleg elfordult a hanyatlóban levő, erőtlen keleti császárságtól s azt a támogatást, melyet mint lelki hatalom nem nélkülözhetett, a legkiválóbb germán népnél, a frankoknál kereste és találta fel. Mint a nyugoti keresztyén világ főpapja szentesítette a Karolingok trónralépését s ennek fejében Pipin a sokat jelentő patricius czímmel felruházva magára vállalta a szent-széknek, «Isten szent egyházának és köztársaságának» védelmezését. Megvédte a pápát a longobárdok ellen, sőt többet is tett. Joggal vagy jog nélkül, neki adományozta az exarchatust, a keleti birodalomtól Itáliában elszakított területet. Megvetette a pápák világi hatalmának alapját.

A mit Martell Károly megkezdett és Pipin folytatott, bevégezte Nagy Károly. Az egyház a pápa támogatásával az északi germántörzsek, az angol-szászok és skandinávok kivételével egy nagy birodalomban egyesítette a germán nép összes törzseit, véget vetett a longobárdok birodalmának s a pápát e veszedelmes szomszédaitól megszabadítván, hatalmát Észak- és Közép-Itáliára is kiterjesztette. Nyugat keresztyén román-germán nemzetei vajmi csekély kivétellel kormánypálczája alatt egyesültek s ekként oly birodalmat teremtett, mely nagyságra nem volt méltatlan az elenyészett nyugat-római császársághoz. «Mindazon városok, melyek egykor Galliában, Germániában és Itáliában a nyugoti imperatorok székhelyei voltak, birodalmához tartoztak.» A helyzet ismét olyan volt, mint a nyolczadik század közepén. Mint akkor, most is csak a czím hiányzott a tényleges hatalomhoz s mint akkor Pipinnek, úgy most Károlynak is a pápa adta azt meg, midőn szövetségesét, oltalmazóját, az egyházzal szemben is atyja politikáját követő hatalmas frank királyt a 800-ik évben római császárrá koronázta.

Nagy Károly képmása.
Festette a magyar származású Dürer Albert, Nürnbergben, 1510-ben.

Lant-alakú fejdísz.
Périgueux-ben 1858-ban talált bronz szobor.

E nyugaton századok óta elenyészett, de feledésbe nem merült s minden kiváló germán uralkodó által elnyerni óhajtott méltóság felújításában nyert a kor általános felfogásához illő kifejezést Nyugot-Európának Nagy Károly által befejezett egysége. Az egyházi tekintetben már előbb bekövetkezett egyesüléshez járult most a politikai egyesülés is s mindkettőnek befejezése Nyugot-Európa népeinek egyesülése a császár és a pápa fősége alatt természetes következménye volt a frankok és a szent-szék között kezdettől fogva fennállott s az idők folyamán szoros szövetséggé fejlesztett barátságos viszonynak. Épen ezért az új császárság csak névre római, tényleg egyházi és germán eredetű s ebben a kettős eredetben ki van már fejezve a roppant különbség a régi és az új római császárság között.

Nem tekintve a nagyon is szembeötlő különbséget, az új császárságban, melyet igen jellemzően szent császárságnak szoktak nevezni, épen e kettős eredeténél fogva nehezen megoldható s azért később nagy küzdelmekre vezető kérdések csirái lappangtak. Ki adja az új császárságban a koronát, más szóval, kit illet meg a császári trón betöltésének joga? Tényleg N. Károlyt hódításai, a pápa elhatározása és a római nép beleegyezése tették császárrá, de várható volt-e a jövőben mindezen tényezők összeműködése? E határozatlanságból fejlődtek ki később azon elméletek, melyek elseje szerint a császárok a koronát elődeik hódításának tekintve, a rendelkezés jogát fölötte magoknak tulajdonították; másodika szerint a római senatus és nép választása dönt a korona fölött, s a harmadik szerint a pápa mint Jézus Krisztus földi helytartója adományozza e méltóságot.

Második nehéz kérdés, mely később felmerült, az új császárság egyetemes jellege, helyesebben viszonya a keleti császársághoz. Mindkettő a régi római császársághoz fűzte eredetét s ez alapon mind a keleti, mind a nyugoti császárok igényt tartottak a világuralomra. Megállhatnak-e egymás mellett ily alapon, mint egyenrangú felek? A keletiek mint a régi római császárok közvetlen utódai nem haboztak a nyugati császárság jogosultságát megtagadni. Büszkeségük fellázadt az ellen, hogy barbár király viselje a császári koronát s nevezze magát római császárnak. Szemükben a nyugoti császárok állandóan barbárok és bitorlók maradtak. Lényegesebb és következményeiben sokkal nagyobb jelentőségű volt azon kérdés: minő viszonyban állanak egymáshoz az új császárságban a pápa és a császár? Elméletben nem volt nehéz e kérdés eldöntése: a császár alattvalói egyszersmind a szent-szék hívei; a császár tehát világi, a pápa egyházi feje a nyugoti keresztyén népek köztársaságának. De meg lehet-e vonni élesen a határt az egyházi és világi hatalom között, s ott, hol e határok elmosódnak, hol a két hatalom körei egymásba vágnak, kit illet a legfőbb rendelkezési jog? Mindkettő magának tulajdoníthatta: a császár, mint a régi római császárok hatalmának örököse, a pápa, mint Isten földi helytartója. Világos, hogy fel kellett merülni azon kérdésnek, melyik nagyobb a kettő közül, s érthető, hogy e kérdés eldöntése nehéz küzdelmek forrásává lett.

Mindezen, a nyugoti császárság felállításával összekötött nehézségek világosan állanak előttünk, de kétségtelen, hogy a kortársaknak sejtelmük sem volt felőlük. N. Károly hatalmas egyénisége mellett ily kérdések nem merülhettek fel. Ő még teljes hatalommal rendelkezett a császári korona fölött, a pápa és a római nép véleményének megkérdezése nélkül tette fia fejére a császári koronát. A keleti császárok vele szemben a körülmények kényszerítő hatása alatt elfojtották egy pillanatra büszkeségük felháborodását, követségekkel tisztelték meg s elismerték egyenrangú félnek. Magában Rómában az új császár hatalma épúgy érvényesült, mint birodalma többi városaiban s a pápa is csak a birodalom egyik püspöke, igaz, hogy első püspöke gyanánt tünik fel. De alig húnyta be szemeit a császárság megalapítója, előtérbe léptek e kérdésekkel összekötött bonyodalmak, túlélték a Karoling birodalom és császárság bukását s századokon keresztül megszabták Európa történetének irányát.

A Karoling birodalom és a N. Károly császárságának bukása meglepő gyorsasággal következett be. Alig egy félszázaddal az alapító halála után nem volt többé császár s a Nyugot-Európa népeit egyesítő hatalmas frank birodalom darabokra szakadozott. E tény nem lephet meg, ha meggondoljuk, mennyi belső ellenmondás volt a N. Károly-féle római császárságban, mennyire nem volt az összeegyeztethető, sőt mily éles ellenmondásban állott a kor szellemével. E különböző népelemekből álló császárságot a germán frankok kardja alapította s épen azért a germán népelemen nyugodott a birodalom súlypontja. Ámde várható volt-e a germán népektől a római császárság eszméjének fentartása az állami fejlődés azon fokán, melyen ők akkor állottak? A bekövetkezett események fényesen kimutatták, hogy a germán népet jellemző ragaszkodás az egyéni szabadsághoz még az államot sem tűrhette meg, annál kevésbbé az egyéni szabadság elvének teljes megtagadását követelő római császárságot. Sőt a római császárság visszaállítására irányuló kisérlet oly visszahatást idézett elő, mely nemcsak a császárságot semmisítette meg, hanem a birodalmat is. Az egységes központosított monarchia helyett egy század leforgása alatt minden helyivé és egyénivé változott át.

A dolgok természetes rendje hozta magával, hogy a szétbomlás nem volt egy pillanat műve. A birodalmat alkotó elemek szétválása fokozatosan következett be. Először három nagy darabra szakadt a birodalom, a népességet alkotó három nagy nemzetiség, a németek, francziák és olaszok szerint. E nemzeteket épen az egy birodalomba való csoportosítás juttatta nemzetiségök öntudatára. Nagy Károly előtt, sőt uralkodása alatt sem lehet német, franczia vagy olasz nemzetről beszélni, de midőn N. Károly őket egy birodalomban egyesítette, e nemzetek mindenike érezte, hogy nyelvre, erkölcsre és jogban is különbözik a birodalom többi tagjaitól s a közös nyelv, azonos erkölcs és jog megteremtette a külön nemzeti érdeket, mely csakhamar háttérbe szorította a közös birodalmi érdeket.

A szétbomlás második fokozatában a három nagy nemzet területén belül a tartományi vagy törzsi különbségek érvényesültek. A birodalom nyugoti részében, a későbbi Francziaországban, a román és germán elemek különböző vegyülése szerint elváltak az északi és erősebb germán szinezetű tartományok a déli tisztább román lakosságú vidékektől; míg keleten a német és olasz határon fekvő vidékek, Lotharingia, Burgund, Arelat és Provence, hol a lakosság vér és nyelv szerint átmenetet alkotott a franczia nemzetiségből a német és olasz nemzetiségbe, szintén önálló, kelet és nyugot között ingadozó államokká csoportosultak. Itáliában a régi longobárd herczegségek emlékei elevenedtek fel, míg a birodalomnak a Rajnától keletre eső részében, a későbbi Németországban, a törzsi érdekek léptek fel erőteljesen s nyomták el legalább egy időre a közös német nemzetiség eszméjét. A szétbomlás harmadik és végső fokozatában a fejlődő hűbériségnek Pipin és Károly által nagy nehezen visszaszorított, de meg nem semmisített elvei törtek elő s teremtettek a törzsek és tartományok keretén belül annyi kis államot, a hány nagy földbirtok volt. A nagy földbirtokosok, a hűbérurak lettek a Karoling birodalom igazi örökösei, legelőször nyugaton, később a hűbéri rendszer elveinek terjeszkedésével a birodalom keleti és déli részeiben is.

A Karoling birodalom fokozatos bomlását siettették a kültámadások. A IX. század vége felé a népvándorlás utolsó hullámai teljesen aláásták a Karoling állam belsőleg elkorhadt épületét. A IX. század elején megkezdődött a népvándorlás a Karoling birodalom ellen három irányból. Északon a normannok pusztították, délen a saracénok támadták Afrikából és Spanyolországból Olaszországot és Galliát, keleten szláv nép lassú előnyomulása fenyegette elözönléssel.

Már Nagy Károly küzdött e népek ellen. Szárazföldön a gall határon, valamint az Elba és Duna mellékén a frank fegyverek könnyű szerrel visszaverték a támadásokat, de a tengeren támadó normannokkal és saracénokkal szemben még Nagy Károly sem dicsekedhetett döntő győzelmekkel. Gyönge utódai alatt Dél-Itália nagy része a saracénok kezébe esett s 845-ben Rómát is kirabolták az iszlám harczosai. Nem is a birodalom mentette meg Itáliát, hanem a közös veszély érzetében egyesült olaszok X. János pápa vezérlete alatt Garigliano mellett aratott győzelmökkel vetettek véget a saracénok pusztításainak. Még nagyobb volt a baj a birodalom nyugoti felében, hol a normannok pusztították és sarczolták a tenger partvidékét és a folyók mellékét. A Loire folyón behatoltak Orleansig, a Szajnán Párisig, a Rajnán feleveztek Kölnig, sőt a Moselen felhatolva Lotharingiát is ismételten kizsákmányolták. Keleten Arnulf császár a löweni győzelemmel határt szabott pusztításaiknak, de nyugaton tovább tartott az a normannok végleges megtelepedéséig a róluk elnevezett vidéken a Szajna alsó folyása mellett.

A keleti birodalom, a későbbi Németország, az Elba és Duna mellékén a szlávokkal küzködött. Az Elba mentén a szlávok előnyomulása viharos küzdelmek nélkül, szinte észrevétlenül történt, ellenben a Duna mellékén a IX. század második felében Szvatopluk egy harczias és hatalmas szláv államot, a nagy morva birodalmat alapította, mely a német nemzet hegemoniáját Közép-Európában a legkomolyabb veszélylyel fenyegette. A Karoling család utolsó erőteljes ivadéka, Arnulf, a morva szlávok elleni küzdelmekben emésztette fel erejét.

Feltartóztatta ugyan ez oldalon is, mint Löwennél, a normannokkal szemben a közvetlen veszélyt, de a morva birodalom megsemmisítése első sorban nem a németek, hanem a magyarok műve volt. A Közép-Duna mellékét megszállott népnek csaknem évenként pusztító betörései a keleti frank birodalmat évtizedeken át oly helyzetbe juttatták, mint a normannok a nyugoti frank birodalmat.

Ily belső és külső bajokkal küzködve bukott el a Karoling birodalom a IX. század végén, irtózatos politikai és társadalmi chaost hagyva maga után, melyből a X. század folyamán csak lassan kezdenek kibontakozni a modern Európának új politikai és társadalmi rendszerén, a hűbériségen alapuló államai.