VI. FEJEZET.
Az Omajjád khalifák. (661–750.)

Segédirodalom.

I. Moávija	661–680		II. Oma	717–720
I. Jezid	680–683		II. Jezid	720–724
II. Moávija	683		Hisám	724–743
I. Merván	683–685		II. Velid	743–744
Abdelmelik	685–705		III. Jezid	744
I. Velid	705–715		Ibráhim	744
Szuleimán	715–717		II. Merván	744–750

A kormányzás szellemében beállott változás Moávija trónralépte alkalmával mindjárt azon külső tényen jutott kifejezésre, hogy a khalifaság székhelyét Medinából, mely az iszlám vallásos életének forrása, az első khalifák patriarkhális rendszerének színtere volt, a fényes Damaskusba helyezte át, Syria fővárosába, melynek lakosságában az első Omajjád khalifa helytartó korában, majd később pártütése idejében erős támaszát ismerte fel. Az itt letelepedett arabok között nem igen honosodott meg az iszlám pietista szelleme. Az iszlám nem szorította ki a pogány arabság életfelfogását. Legjobban tehát itt érezhették magukat az omajjádok. E dynastia teljes korszakában Damaskus maradt a khalifaság székhelye, a hol fényes udvart tartottak és az iszlám tanaitól csak csekély mértékben megváltoztatott arab élet környezte őket.

A medinai hagyományt legszívesebben teljesen kipusztították volna a nép lelkületéből. Még vallásos tekintetben is Syriát szerették volna az iszlám középpontjává tenni Arábia helyett.

Ő alattuk a hidsázi szent helyek rovására nagyon emelkedik Jeruzsálem tekintélye is a mohammedánok között. Udvari theologusaik rakás számra gyártják a próféta azon mondásait, melyek szerint a jeruzsálemi zarándokolás egyenlő értékű Arábia szent városainak kegyeletes felkeresésével, a Siloam vize felér a Zemzem forrásainak szentségével. Kisérletet tettek még arra is, hogy a próféta kathedráját, melyet a medinai mecsetben nagy kegyelettel őríztek, mint az iszlám tanainak legelső látható symbolumát, Damaskusba hozzák át. Ez áthelyezéssel Medinát alább szállítani és Damaskust emelni akarták a vallásos nép kegyeletében. Függetlenné akarták tenni az iszlámot gyermekkori emlékeitől, melyekben az ő családjuknak az iszlámhivők szempontjából nem éppen épületes szerep jutott. E kisérlet azonban hajótörést szenvedett, hihetőleg a medinai nép legyőzhetetlen ellenzésén, melylyel az okos omajjádok épp e kérdésben nem akartak a végletekig szembeszállni. A jámbor legendában mindenféle csudás események lépnek közbe, melyek az omajjádok szentségtörő szándékát a legutolsó pillanatban megakadályozzák.

Az arabok Damaskusba magukkal hozták nemzetök régi szenvedélyeit is, melyek ellen hiába küzdött az iszlám.

A törzsek egymás elleni versengése itt a muszlim khalifa közvetlen környezetében épp oly erővel folyt, mint csak valaha a sivatag pogány beduinjai közt. Nevezetesen az arab törzsek két nagy csoportja, az északiak és a déliek álltak szemben. A megváltozott viszonyok között az állami életre való befolyás s bizonyára első sorban a magas állami hivatalok és a velök járó hatalom és előny elnyerése is szerepelt versengéseik czéljai között. Syriában a délarabok, kiket legelőkelőbb törzsük szerint kelbiták-nak neveztek, voltak többségben az északiak fölött, kiket ugyanazon szempontból, a potiori, keisziták-nak neveztek. E két törzscsoport egymás elleni harcza az omajjád dynastia egész uralkodásán áthúzódik és a két törzscsoporttal való okos elbánás sokszor nagy feladatokat tűzött a khalifák elé. Moávija, kit minden cselekedetében nagy államférfiúi ügyesség jellemez, példát adott utódainak abban is, hogyan kell a versengő arabság szenvedélyeit féken tartani.

Moávija nagyon szerencsés belátást mutatott azon egyének megválasztásában, kiket a nagy birodalom tartományaiba mint helytartókat küldött. A személyválasztás fokozódott fontosságú volt azon tartományokban, a melyeknek lakosságát a lázadás szelleme töltötte el. Különösen Irák volt a nyugtalanság fészke. Baszrában a kháridsiták, Kúfában a siiták ütötték fel fejüket; az Iráktól keletre fekvő régi perzsa tartományok sem voltak eléggé megbízhatók. Itt erős kézre volt szükség. Ezen erős kezet Moávija Zijád b. Obeid-ben ismerte fel, kinek egységes kormányzására bízta azt az egész nagy területet, mely kiterjedéséhez képest azelőtt több helytartónak volt kiosztva. Zijád egy rabszolganő fia volt, kinek Abú Szufjánnal, Moávija atyjával való törvénytelen viszonyából származott. Moávija oly ragaszkodással viseltetett irányában, hogy az iszlám törvényeinek ellenére és a jámbor körök nagy boszúságára nyilvánosan testvérének ismerte el; kétes származása miatt ezentúl e néven ismerték: Zijád ibn abihi: «Z. atyjának a fia». Sokan azzal a gyanuperrel éltek, hogy Moávija e kedvenczét utódjául szemelte ki; de e szándékának valóvá tételét Zijádnak kora elhalálozása (673) meghiusította. Zijád jól értett hozzá, hogyan kelljen a baszrai kháridsitákkal és a kúfai siitákkal elbánni. Szigorú rendszabályokkal, az izgatók bebörtönzésével, kegyetlen büntetésekkel, melyeket az e területeken régebben uralkodó perzsák intézményeiből vett át, rövid idő alatt sikerült neki a nyugtalan elemeket megfékezni és mindenfelé félelmet terjeszteni.

Moavija khalifa ezüst dirhemje.

Medinában is mutatkoztak már csirái a jámbor muszlim elemek fészkelődésének a hitetlen uralom ellen. Hisz Haszan halála után itten élt Huszein, Ali fia, kibe, mint a próféta unokájába, nemcsak távolban a síiták, hanem a vallásos körök általán (a kharidsiták kivételével) reményüket helyezték; itt élt továbbá Abdalláh b. Zobeir, annak a Zobeirnek a fia, ki az Othmánt választó tanács tagja volt és maga is igényt tartott a khalifaságra. Ezek voltak a pietista pártok támaszai a győzelemre jutott mekkai szellem ellenében. Közibéjük a khalifa Mervánt küldte helytartónak, ugyanazt, ki Othmán khalifának belső tanácsosa volt és később a teve-ütközetben az Ali ellen küzdő mekkai elégületlenek között vett részt. Erre bízta a khalifa a medinaiak fékentartását, a mi jól sikerült is a helytartónak.

Míg így ügyes helyettesei a belső nyugalomnak megszerezték biztosítékait, a khalifa a birodalom határai felé fordíthatta figyelmét. Már helytartó korában kedvencz eszméje volt, hogy az iszlám birodalma határait a byzanczi állam felé kiterjeszti. Az Ali ellen viselt háború arra kényszerítette, hogy Byzanczczal fegyverszünetet kössön.

Most 663-ban, midőn uralkodását biztosítottnak tekinthette, e fegyverszünetet megszegte. Hadvezérei, s ezek között a nagy Khálid fia, Abderrahmán, győzelmesen harczolnak Kis-Ázsiában, meghódítják Tarsust, Amoriumot és Chalcedonig haladnak előre. Moávijának az volt a gondolata, hogy Konstantinápolyba is bevonuljon és elhódítsa a byzanczi birodalom fővárosát az éppen ez idő körül a II. Constans nyugtalan uralkodása után trónra jutott IV. Constantinustól. Legelőször lép fel e hadjárat alkalmával az uralkodó fia Jezid, ki a khalifa flottáját az európai partra hajóztatta át és innen Konstantinápoly ostromához fogott. De sikertelenül. A téli hadjárat nehézségeivel nem bírtak Moávija ázsiai katonái; másrészt a görögök az épp ez idő körül felfedezett görögtűz alkalmazásával meghiusították az aarabok minden erőlködését; sőt a változó hadiszerencse közt a Kis-Ázsiában tett hódítások nagy részét sem tarthatták meg a győző arabok. Ellenben Rhodus szigetét az egyiptomi hadsereg 673-ban elfoglalta Okba b. Ámir vezérlete alatt.

Amr b. al-Ász hódításai óta a khalifák nem igen foglalkoztak volt az északnyugati Afrikával. Most Okba b. Náfi, az afrikai hódítások hőse vitte a muszlim seregeket Libya felé. A Fezzán tartomány oázisának lakóit az iszlám birodalmának adófizetőivé tette; innen a mai Tunis déli részébe vonult és ott a mai Kairavánt alapította, az észak-afrikai iszlám szent városát, mely még a mai napig is Okba nagy mecsetjével büszkélkedik. Az afrikai iszlám e legszentebb épületének alkotására nagyban használták építőanyagul a Kairaván közelében éjszakra fekvő hajdani Colonia Sabrata épületromjait. Az Okba mecsetének minaretjéhez vezető lépcsőzet tövében még mai napig is néhány római felirat olvasható (Corpus Inscriptionum Latinarum, VIII. köt. 80. sz.)

A berber lakosság szívós ellenállása mellett azonban a győzők nem tudták az újonnan meghódított területeket tartósan megszállva tartani, ámbár Okba még 683-ig folytatta harczait a Szahara szélén. Az iszlám afrikai tartományának biztos nyugati határa Barka maradt. A szaharai háborúk hősies episodjaikkal gazdag legendafüzér alkotására nyújtottak alkalmat az arabok képzeletének. A rettenthetetlen Okba a hőse e legendáknak, melyek még mai napig is megfordulnak az arab mesemondók száján. A legendák számos vonása még a történelembe is beszivárgott.

Szerintük Okba a mai Marokko tengerpartjáig, egészen Tangerig nyomult volna elő és csak a világtenger szabott volna határt győzelmes előrenyomulásának. Bizonyos azonban, hogy Marokko területére csak jóval később terjesztette ki az iszlám uralkodását.

Fényes eredményeket ért el a khalifai birodalom keleti határán Obeidalláh, ki atyjának, Zijádnak utóda volt Irák és Perzsia helytartóságában. Átlépve az Oxust, hadserege a keleti törökséggel ütközött össze s Beikendig és Bokharáig hatolt előre. Szaíd, Othmán khalifa fia, kit Obeidalláh a tartományok helytartójául hagyott itt, Szamarkandig folytatta a hódítást; az iszlám országa most e vidéken a Jaxartesig terjedt. E hadjáratok egyik kiváló hadvezére Mohallab b. abi Szufra Kábulból egészen a Pendábig vitte az iszlám seregeit. Ámbár nem voltak egyelőre képesek itteni hódításaikat Kandaháron túl állandóan biztosítani, e háborúk az iszlám befolyásának kezdeteit jelzik Észak-Indiában.

Bár Moávija uralkodásának szellemét arab eszmék hatották át: egy lényeges pontban eltért tőlük; épen abban, melyre nézve az iszlám az arab hagyomány nyomdokaiba lépett. – Láttuk, hogy az eredeti iszlám államszervezete nem ismerte az uralkodói méltóság átöröklését apáról fiura. Választáson alapuló monarchiát állapít meg az iszlám régi közjoga. Moávija eléggé ismerte az állami élet feltételeit, hogy belássa, hogy ily nagy birodalom fennállását kétségessé tenné a minden uralkodó halála után felmerülő utódválasztás kérdése. Biztos utódlási rendszert akart megállapítani s ezzel együtt azt a vágyát is ki akarta elégíteni, hogy az uralkodást az Omajja családban tegye állandóvá. Fiára, Jezidre akarta hagyni a khalifaságot. Ezen kivánságának teljesítése azonban sok akadályba ütközött. A nép különböző rétegei más más szempontból ellenezték Jezidet. Az irákiak és a jámbor körök hatalmasan izgattak a khalifa azon törekvése ellen, hogy a khalifaság a «Herakliosok és Khosroesek módjára» töltessék be. Medinában nem akartak belenyugodni a könnyelmű Jezid kinevezésébe. Midőn a helytartó Merván a medinaiak hajthatatlanságáról tett jelentést, Moávija személyesen indult Arábiába, hogy az ellenzőket megfélemlítse. Sikerült is neki az ellenzéket csellel és erőszakkal megtörni és még életében fia számára általános hódolást kieszközölni. Halála után (aprilis 680) I. Jezid mint jogos khalifa foglalhatta el a damaszkusi trónt.

Moávija uralkodásának ideje alatt az Omajja-család két legjelentősebb ellenfele nem lépett ki a cselekvés terére. Most a gyenge jellemnek ismert Jezid trónraléptével ezek is elérkezettnek vélték az időt, hogy megfigyelő helyzetüket elhagyják és támadólag lépjenek fel az új khalifa ellen, kinek elismertetését úgy is semmisnek tekintették.

Medinában élt ugyanis Huszein, Ali khalifa második fia, a siiták szerint Haszan lemondása után a prófétai család jogainak örököse. Ugyanott tartózkodott Abdalláh b. Zubeir, az omajjád-dynastia másik ellensége, ki ha nem is az örökösödés czímén, a khalifaságra vágyódott és a medinai jámborok között nagyon népszerű volt. Semmi szín alatt nem bírhatták rá, hogy Jezidet khalifának elismerje. Huszein hívei leginkább a siita hagyományokkal telített Kúfában voltak. Moávija halála után alkalmasnak találták a körülményeket arra, hogy Huszeint jogainak érvényesítésére felhívják. Meglehetős optimista színben nézték a dolgot Huszein hívei, kik a Medinába küldött levelükben vagy százhuszonnégyezerre tették azok számát, kik készen állnának arra, hogy Huszeint nyilt fellépésében támogassák. A hásimita család józanabb tagjai (közöttük Abdalláh b. Abbász) tanácsának ellenére Huszein engedett kúfai barátai csábító szavának és egész családjával, ugymint medinai híveivel útnak indult Kúfa felé. Előre küldte unokatestvérét, Muszlim b. Akilt, ki szintén unokája volt Abu Tálibnak és kinek az lett volna a feladata, hogy a talajt a Huszein vezérlete alatt intézenő támadásra előkészítse, másrészt hogy Huszeint az ügyek állásáról értesitse. Az Irákba érkező Muszlimhoz tényleg számosan csatlakoztak az alida ügy pártolói közül; míg Kúfába ért 12,000-re szaporodott fel hadserege. Ezen első sikerre buzdító hírt küldött Huszeinnek. Muszlim és Huszein azonban nem számítottak a helytartó Obeidalláh okos erélyességével, ki atyjának, Zijádnak iskolájában megtanulta, hogyan kelljen iráki lázadókkal elbánni. Obeidalláh a kúfai lázadásról értesülvén, székhelyéről, Baszrából a lázadás szinhelyére sietett és ott annyira megfélemlítette Muszlim embereit, hogy csak kevesen maradtak meg mellette és ő maga is a párt egyik tagjának házában keresett menedéket, a honnan azonban felkutatták és mind őt, mind pedig az őt házában rejtegető barátját a vesztőhelyre vitték.

Ámbár Huszein útközben a dolgok e fordulatáról értesült, nem hajtott azokra, kik reménytelen küzdelmének abbanhagyását tanácsolták neki. Irákba érkezvén, szívesen bocsátkozott volna tárgyalásokba Obeidalláhval, ki hajlandóságot mutatott arra, hogy a próféta unokája ellen intézendő, a lakosság között nagyon népszerűtlen véres harczot kikerülje. De akadt egy tanácsadója, a prófétai család engesztelhetetlen ellensége, Samir személyében, ki arra bírta, hogy semmi más feltételre, mint Huszein feltétlen megadására, rá ne álljon. Igy tehát kikerülhetetlen volt az összeütközés az omajjád helytartó hadserege és Huszeinnek már 150-re lefogyott hívei között. Kerbela völgyében volt a döntő ütközet 680 október 10-én (a hidsra szerint 61 moharrem 10-én). A minden oldalról bekerített Huszein minden hívével együtt áldozatul esett a meggondolatlan küzdelemnek. Samir gondoskodott róla, hogy egyikök se maradjon életben. Huszein fejét a diadal jeléül elküldték Jezid khalifának; testét azon a helyen, a hol elesett, eltemették. Sírja fölé a síiták kegyelete egy fényes mecsetet emelt, mely köré idővel egyéb alida imámok síremlékei is csoportosultak és mely mai napig a síita muszlimok legszentebb zarándokoló helye (Meshed Huszein). Fejét – a legelterjedtebb vélemény szerint – Aszkalonban temették el. Midőn a keresztesek e várost elfoglalták, Talái b. Ruzzik, az utolsó fátimid khalifa vezére, a síiták e szent ereklyéjét Kairóba hozatta és a tiszteletére épült Huszein-mecsetben helyeztette el, a hol mai napig a nép ájtatos kegyeletének tárgyául szolgál.

A kerbelai csatanapot, a melyen a prófétai család tagjai, maga a család feje Huszein és a kiséretében levő asszonyok és ártatlan gyermekek Samir kegyetlenségének estek áldozatául, a siita felekezet az iszlám leggyászosabb emléknapjának tartja. Moharrem hó 10. napja az ásúra-ünnep, melyre maga a próféta eleinte a nagy évi bőjtöt rendelte a Huszein martyromsága emlékének szentelt gyásznap, melyet a síiták a régi babyloni Tammuz-cultusra emlékeztető féktelen gyászszertartásokkal ünnepelnek. A Huszein martyrologiuma, melyet a síita legenda a legsötétebb vonásokkal rajzolt meg, teszi e gyászoló ünnep tárgyát; passiójátékban, a mohammedán irodalom egyedüli kísérlete a dráma terén, jelenítik meg a nép előtt az omajjádok kegyetlen gyűlöletét a próféta unokája és családjának tagjai ellen. A síiták felekezete a kerbelai csatanapon született meg. Ezután már nem lehetett az omajjád-uralommal való kibékülésről szólni. Meg kellett boszúlni a próféta unokájának vérét és a családja tagjain elkövetett kegyetlenséget; visszaszerezni a próféta családjától elkobzott jogokat. Jezid khalifa és Samir b. Dzi Dsausan ezentúl a legundokabb nevek minden síita ember szemében; nem veszi szájára a nélkül, hogy e nevek említését a leggyűlöletesebb átkokkal ne kísérje. Még a szunnita iszlám is, bár nem függeszti fel a kerbelai eseményekért az omajjád khalifaság folytonosságát, Jezid uralkodását az iszlám gyászos episodjának tartja.

A Huszein vállalatának meghiusítása után Jezid uralmának most komoly veszélye támadt az időközben a medinai szigorú helytartó elől Mekkába vonult Abdalláh b. Zubeir és híveinek mozgalmában. Annál könnyebb volt nekik az omajjád khalifa ellen izgatni, minthogy a Huszein meggyilkolása most egy okkal többet nyújtott az omajjád család méltatlanságának bebizonyítására. A körültekintő Abdalláh, ki eddig óvakodott a nyilt pártütéstől, most lázadásra hívta fel a két szent város, Mekka és Medina lakosságát is; különösen az utóbbiban nem került valami nagy erőlködésébe, hogy az igazhitű társadalomban amúgy is lappangó ellenállás szikráját fellobbantsa. A khalifa egy vén, kipróbált katonáját, Muszlim b. Okbát küldte a szent város ellen; halálának esetére mindjárt utódjáról is gondoskodott Huszein b. Numeir-ben. Mindkettő az Omajjádok ügyének feltétlen híve, kik nagyon gyönge lábon állottak az iszlámmal. Feladatuk is olyan volt, hogy jó muszlim bajosan vállalkozik rá; Muszlim Medina városa ellen intézte támadását és a Moávija háborúiban tapasztalt katonáival az elszántsággal védekező lakosságot megadásra kényszerítette. (Harrai ütközet, aug. 683.) Három napon át dúltak, pusztítottak a szent városban; sem életet, sem becsületet nem kíméltek. Vagy 5000 embert gyilkoltak meg az iszlám első harczainak élő tanui közül; az anszár családok tisztelt alakjait kíméletlenül pusztították el. Még a muszlimok szent kegyeletének emléke, a próféta mecsete előtt, a melynek falai között nyugosznak Mohammed és a két első khalifa tetemei, sem álltak meg. Az arab pogányság megújult harcza volt ez a medinai vallás ellen.

Innen aztán délnek indultak Mekka ellen, a hol Abdalláh b. Zubeir, kit hívei nyiltan khalifának kiáltottak ki, a Kába környékén ütötte fel táborát. Míg a harrai ütközetben nyilt mezőn folyt a küzdelem, itt a megerősített várost valóságos ostrom alá kellett fogniok. A muszlimok szent háza ellen fordították hajító eszközeiket. Összelövöldözték a Kábát; a fekete kövön látszó repedések e pusztításból valók. Ez ostrom alatt érte Huszein b. Numeir-t, az omajjád sereg hadvezérét, Jezid khalifa halálának híre (nov. 683). E hír megakasztotta mekkai műveletét és megmentette a muszlimok szent városát Medina sorsától.

A hirtelen kimúlt khalifa halála előtt nem gondoskodott arról, hogy legidősebb fiának, Moávijának, a befolyásos körök hódolatát biztosítsa. A régi közjogból az uj rendszerbe is átment az a felfogás, hogy még az örökösödés törvényei szerint trónra jutó khalifát is a hatalom birtokába csakis az intéző körök (mint mondani szokták, «a kötés és oldás embereinek») formaszerinti hódolása (bai’a) helyezi. Ezt nehéz volt kieszközölni. Ebből nagy zavarok keletkeztek a fejetlen birodalomban. Mekka ostromlója most még Abdalláh b. Zubeirt is szivesen megkinálja a khalifasággal, ha az omajjád ügyvivővel minden érintkezést vissza nem utasít. Nem akart szóba állani oly emberrel, ki a világ legszentebb helyének szorongatására vállal megbizatást, a ki Alláh szentségei ellen intézte dúló fegyverét. A muszlimok közmegegyezésétől, nem az ellenség kinálatától várta a hatalom elnyerését. Syriában pedig most volt alkalom arra, hogy az északi és déli arab törzsek, a keisziták és kelbiták versengése vegyüljön a khalifa székvárosában uralkodó zavarba. Mindkét fél a maga embereit akarta előtérbe tolni. Túlsulyban a kelbiták voltak. Maga Mekka ostromlója is, ki most Damaskusba siettett, e pártot támogatta. Sikerült is nekik Jezid legidősebb fiát, a 21 éves Moáviját khalifául elismertetni (683), ki azonban pár hét mulva meghalt,. Halála előtt az igazhitű gyülekezet kezébe adta vissza a khalifaválasztás jogát; nem tudott családjában senkit, kit jó lélekkel utódjául jelölhetett volna.

Ez események nem csekély mértékben gyarapították az ostromlóktól felszabadult Arábiában ismét megerősödött Abdalláh b. Zubeir reményét. A beállott fejetlenség között ő volt tulajdonképen az egyedüli biztos pont, melyre a khalifaság jövőjét alapítani lehetett; rövid idő alatt egyre szaporodtak is hívei, Arábián kívül Irákban és Egyiptomban őt tekintették most a sorra kerülő khalifának; még az omajjádok hagyományos fészkében, Syria számos városában is neki hódoltak. Különösen a keiszita-párt hajolt feléje; míg a kelbiták egyre csak az Omajjád családban kerestek jelöltet. Eleinte a 16 éves Khálidra, Jezid ifjabb fiára gondoltak, egy végtelenül jelentéktelen ifjúra, a kire nézve elég jellemző, hogy az utókor tudatában csakis mint alchimistáról maradt vissza némi homályos emlékezete.

A lábrakapott zavart az Omajjád család egy másik ága használja fel hatalomvágyának kielégítésére. Az eddigi khalifák az omajjádok Harb ágából (l. a törzstáblát) kerültek ki. Merván, kit már Othmán khalifa történetéből, majd később mint Moávija medinai helytartóját ismerünk, az uralkodó család Abu-l-ászi ágához tartozott. E ravasz és becsvágyó férfiú most magára irányítja a kelbiták figyelmét és sok tárgyalás után el is éri czélját, miután a Khálid híveinek mindenféle engedménynyel kedveskedett. Megigérte, hogy nőül veszi Khálid anyját, Jezid özvegyét és halála után Khálidra szállítja a khalifaságot. Igy az omajjádok pártja 684. junius 22-én Mervánt ismerte el khalifának. E méltóság ezentúl a dynastia bukásáig az omajjádok ez ifjabb ágában maradt meg. Az arab történetirók ezentúl mervánidáknak is nevezhetik az omajjád-dynastia híveit.

Első dolga volt az uj khalifának, hogy a keiszita ellenpártot tegye ártalmatlanná. Ez sikerült is neki; a Damaskustól keletre elterülő Merds Ráhit mezején csapott össze Merván a keisziták kis seregével, melyet húsz napon át ismétlődő csetepaték után egy döntő ütközetben tönkre tett. E győzelem Syria urává tette Mervánt, Egyiptomon kívül azonban a birodalom egyéb tartományaiban Abdalláh ibn Zubeir-t ismerték el khalifának. Mielőtt Merván az ellen-khalifával a harczot az egész vonalon felvehette volna, felesége Meszuin, Jezid khalifa özvegye megmérgezte őt, boszúból azért, hogy Merván, ki idejekorán akarta a trónöröklést családjának biztositani, nem Khálidot, Jezid öcscsét, hanem saját fiát, Abdelmeliket jelölte ki utódjául (apr. 685.)

A Moávija halála után mindenfelé nyilvánuló forradalmi elemek csak most törnek ki vad erővel, midőn Abdelmelik (685–705) ült Moávija uralkodó székébe. Az egész nagy birodalomban lázadás dühöngött. A vallásos és politikai pártok, az apróbb érdekcsoportok, melyek az előző három évtizedben szervezkedtek, mind forrongó helyzetbe ejtik a khalifátus más-más vidékeit. Ott volt első sorban Abdalláh b. Zubeir, kinek több tartományban hódoltak. Ez ellenkhalifán kívül a kháridsiták és siiták az omajjád hatalom megbuktatására törtek. Kelbiták és keisziták versengése dúlta fel a híven megmaradt részeknek is belső békéjét. Komolyan volt veszélyeztetve az ifjú mohammedán állam fenmaradása. Abdelmelik, ki a zavaros viszonyok között rendet teremtett, háza legkiválóbb alakjának bizonyult. A siita mozgalom most új alakban nyilvánult. Egy thákifita arab ember Mukhtár, Huszein vére megboszulásának ürügye alatt Ali harmadik fia, Mohammed ibn al-Hanafijja érdekében lázította fel a síitákat és valóságos rémuralmat gyakorolt Irákban. Mindenféle szédelgéssel számított fanatizált csapatának felbátorítására. Isteni inspiratiókra hivatkozott, melyek őt Huszein boszulójává avatják. Ali székét védő ereklyeként hordatta körül a táborban csaták idején; a döntő pillanatban gondoskodott róla, hogy galambok röpüljenek fel feje fölött; azt aztán arra magyarázta, hogy égi angyalok sietnek hívei segítségére. A khalifa katonái a lázadó Mukhtárnak ily eszközökkel egyideig lelkesített seregeitől egy rettenetes csatában vereséget szenvedtek. Az arab történetírók azzal a gyanuperrel élnek, hogy e vereségben része volt a belső pártversengésnek is magában a khalifa táborában és hogy főképen a keisziták árulása volt okozója a Mukhtár diadalának, mely a syr sereg két leghatalmasabb vezére, Obeidalláh és Huszein b. Numeir is áldozatul esett. A keiszita pártnak volt egy elintézetlen ügye. Merds Ráhitért akartak bosszút állni és a szükség pillanatában cserben hagyták vezéreiket. Mukhtár azonban csak rövid ideig örvendhetett e sikerének. Muszab b. Zubeir baszrai helytartó, úgymint a khoraszáni helytartó, Muhallab, függetlenül egymástól Kúfa ellen indulván, ostrom alá fogták Mukhtárt; ez hősies küzdelem után fegyverrel kezében elesett (aprilis 687).

Mukhtár bukása egyenlőképpen felszabadította Abdelmeliket és Abdalláh b. Zubeirt az uralmukat fenyegető nagy síita veszélytől. E pillanatban ugyanis mindkét khalifa uralkodott még a muszlimok birodalmának más-más részei fölött. A mecsetekben a pénteki szertartás alkalmával nem mindenütt Abdelmelik nevére mondotta az imám a khutbát. Maga Arábia, az iszlám fészke, ugymint a birodalom keleti tartományai, mindenütt tehát, a hol az iszlám pietismusának fészkei voltak, nem egykönnyen hódoltak meg az igazhitűektől gyülölt Merván ivadékának. E tartományokban Abdalláh b. Zubeirt ismerték el khalifának, bár keleten eléggé haragudtak a fejedelem öcscsére is, Muszabra, ki bátyjának teljhatalmu képviselője volt Irákban.

Hogy tehát Abdelmelik a birodalom legjelentékenyebb tartományaiban elismertetését kivívja, Irák és Arábia felé kellett indítania hadseregét. A kis Tigris partján Meszkin mellett, azon a ponton, melyet az arab geographia Deir al-Dsáthilik-nek, azaz a Katholikos klastromának nevez, győzte le (690) Muszab seregét. Irák e döntő csata szerencsés eredménye által ismét az omajjád khalifa birodalmához volt kapcsolva. Nehezebb feladat volt Arábia visszahódítása. Hat hónapi ostromba kerűlt Mekka bevétele. Nem volt kikerülhető, hogy úgy mint Jezid idejében, a Kábának ne szegezzék ostromló eszközeiket és az igazhitűek érzését kiméletlen módon meg ne sértsék. Ez ostrom, a melyet az igazhitű krónikások a szent terület ismételt profanatiójaként jellemeznek, örökös vádként tapad az omajjád hatalom emlékén a kegyes muszlimok lelkületében. Végül a szent város meghódolt. Arábia khalifája, Abdalláh, Mekka falain hősiesen elesett. Nem volt most már ellenkhalifa Abdelmelik ellenében. S midőn még ugyanaz évben Khoraszán tartományban is lecsendesítették az omajjádok ellen nyilvánuló ellenszegülést, az évet az egyesülés évének (ám al-dsemá’a) nevezhették el. A Moávija birodalma ismét egy uralkodó kezében volt.

Nem szünt meg azonban a belső nyugtalanság, melyet a népesség folyton lázongó eleme: a kháridsiták mindenfelé okoztak. Ezek most Náfi b. Azrak vezetése alatt folytatták portyázásaikat. Minden rendes állami hatalomnak, akár az Abdelmelik, akár az Abdalláhénak, vakmerően ellenszegültek. A saját izlésük szerint teljesen demokrata államformát akartak. Még az ellenkhalifa legyőzése előtt volt velük dolga Transoxania helytartójának. Most Abdelmelik nagy hadvezérét Haddsáds b. Juszufot, ki csak az imént szerezte babérjait az arábiai hadjáratban, küldte Irákba, hogy a kháridsita lázadóktól feldúlt tartományban, ugymint az onnan keletre fekvő részekben a rendet helyreállítsa.

A damaszkusi nagy mecset előcsarnoka.
(Az 1893-iki tűzvész előtt.)

Haddsáds az omajjád korszak legkimagaslóbb államférfiui alakja. A Thakif törzsből származó szegény arab ember volt, ki mint szerény iskolamester kezdte nyilvános pályáját. Nem osztozkodott arábiai környezetének vallásos buzgalmában és az omajjád hadsereghez szegődött. Erélyességéről és bátorságáról már jól ismerték, midőn őt Abdelmelik Arábiába küldötte az Abdalláh elleni harczra; az ellenkhalifa leverése után még itt maradt, hogy Abdalláhnak netán még nyugtalankodó híveit féken tartsa. Innen a khalifa Irákba hivta helytartónak; mint ilyennek a birodalom egész keleti részére is kiterjedt hatásköre. Ő nevezte ki az alatta álló keleti tartományok számára a helytartókat. Idővel a khalifa teljhatalmu alkirályává emelkedett. Haddsáds igazi képmása volt Zijádnak; ugyanazon feladat várt reá most, mint hajdan Moávija uralma hatalmas képviselőjének ugyanezen a vidéken. Csakhogy Haddsáds, kinek emléke az iszlám évlapján mint a legfélelmetesebb zsarnokok egyike van megörökítve, még rémítőbb kegyetlenséggel dühöngött nemcsak a nyilt lázadók, hanem bármily egyén ellen, kit Kúfa városában körüljáró lictorai és kémei mint a kormány szempontjából gyanus vagy megbízhatatlan embert jelentettek fel. Mai napig fennmaradt bemutatkozó pénteki szónoklata, melyben nagy ékesszólással fejtette ki kíméletlen kormányprogrammját. Telve is voltak Kúfa tömlöczei az ő uralkodása alatt; 120.000-re teszik azok számát, kiket helytartóságának ideje alatt kivégeztetett. Ő volt azzal megbízva, hogy minden alida kísérletet csirájában elfojtson, s hogy a reá bízott tartományban nyugtalankodó kháridsita csapatokat kiirtsa. 695–704-ig a legvadabb kháridsita vezérekkel verekedett nmeg; legyőzte Katarit, ki Farsz tartományát lázította fel, Szálih b. Muszarrikhot, Sebib b. Jezidet, kik Mesopotámia népének hirdették a kháridsita tanokat.; Szidsisztán és Khúzisztán tartományokban a khalifa ellen fellázadt Abderrahmán b. Asathnak, ki ezelőtt a khalifának szolgált mint hadvezér, hosszan tartó lázadását verte le; a hol csak a khalifátus ellenségei mutatkoztak, vérontástól vissza nem riadva, megjelent, hogy Abdelmelik tekintélyét helyreállítsa. Legtöbb munkát adott neki a nyugtalankodásra hajlandó Irák, mely vegyes lakosságánál és a sok pietista elemnél fogva, mely itt megtelepedett, soha sem békült ki az omajjád rendszerrel s a legnehezebben volt fegyelmezhető.

Haddsádsnak az a jó gondolata volt, hogy az Euphrates és Tigrist összekötő csatorna mellett egy katonai szállásnak rendelt új várost alapított, Vászit-ot. Az új város fekvésénél fogva alkalmas volt arra, hogy onnan szemmel tartsa egész Irák mozgalmait és az ottan elszállásolt katonaságot elég gyorsasággal vesse bármely gyanus mozgalom tűzhelyére.

Ily háborús viszonyok között a khalifa csak kevés figyelmet fordíthatott a görög határ felé. Leontius 686-ban a muszlimoktól elfoglalt Arméniába vihette a byzanczi seregeket, s onnan egészen a Káspi-tengerig terjedő területből kiűzhette a muszlimokat. Miután a belső béke helyreállt, 693-tól kezdve Mohammed, a khalifa öcscse, az elhódított területek visszafoglalására gondolhatott; 703-ban a keresztyénektől megszállt tartományok nagy része ismét a muszlimok kezében van.

Nagy nehézséget okozott az afrikai birtok megtartása, a hol egyrészt a byzancziak némely a muszlimoktól meghódított területet visszafoglaltak, másrészt a szabadságukra féltékeny berber törzsek semmi módon nem akartak az iszlám jármába bele törődni. Sem az idegen vallás, sem az idegen uralom nem volt a régi hagyományaik mellett makacsan kitartó törzsek inyére. Most az Auras hegységben egy prófétanője (Káhina) támadt a berbereknek, ki nemzetét maga köré gyűjté és a berber törzseket az arab uralom és az iszlám ellen feltüzelte. Az afrikai tartomány szemmel tartása az egyiptomi helytartó dolga volt; ez idő szerint Abdalaziz-é, a khalifa öcscséé. Ez Haszan b. Nómán hadvezért 40.000 katonával küldte Afrikába. Haszan Karthagó területén szárazon és vizen győzelmet aratott a byzancziak fölött. Sokkal több nehézséget okozott a Káhina ellenállásának a megtörése, ki kétségbeesett harczot folytatott az arabok óriási serege ellen. Haszant egy véres csatában legyőzte és a nagy Syrtis felé vetette vissza. Pusztává tette az egész terűletet, melyen az arabok előrehaladtak; ezalatt a hegyek közűl intézte váratlan támadásait az ellenség ellen. Végre a berberek közt kitört egyenetlenség lehetetlenné tette további ellenállását. Kényszerítve volt saját fiait Haszan táborába küldeni, hogy ott az iszlámot felvegyék. Ő maga seregeinek pusztulása után az Auras hegység egy kútja mellett találta halálát, melyet még soká a «Káhina kútjának» neveztek.

Haszan nem végezhette be afrikai művét, melyet oly dicsőséggel kezdett meg. Abdalaziz visszahívta őt és helyében Músza b. Nuszeir-t bízta meg Haszan nagy eredményeinek kihasználásával. Músza, már most a berberséggel is kiegészítvén hadseregét, győzelmi utját egészen az Atlanti-tengerig terjesztette ki. A régi Numidia és Mauretania egészen Tangerig most lett muszlim területté; délfelé egészen Szidsilmászáig vitte az iszlám fegyverét. E hódítások csak Abdelmelik utódjának uralkodása alatt fejeztettek be. (696–709.)

Így sikerült, Abdelmelik 20 éves uralkodása alatt, melynek első hét évében még Abdalláhval osztotta meg a khalifaságot, az iszlám birodalmának egységét helyreállítani, határait kiterjeszteni. Szerencsés tapintatot mutatott a khalifa azon versengések kiegyenlítésében, melyek az ő uralkodása alatt is a kelbiták és keisziták között folytak és az omajjád korszak alatt soha meg nem szűntek. Bár ő maga a keiszitákhoz húzott és ezeknek kedvezett, Haddsáds is e párthoz tartozott, – jól értett hozzá, hogy a két párt között az egyensúlyt fentartsa.

A külső háborúkban és a belső zavarok leverésében elért sikereit nagy államférfiui belátásának köszönhette, melylyel hadvezéreit és helytartóit kiszemelte. Mohallab, de különösen Haddsáds, kiket az igazhitűek az iszlám ostorainak tekintenek, azon vérengzés miatt, melyet az omajjád ügy érdekében az igazhitű elégületlenek ellen elkövettek, bármily kifogás alá essék is eljárásuk az iszlám pietistikus szempontjából, valódi megmentői voltak az iszlám birodalmának.

Abdelmelik a nagy harczok között, melyek uralkodásának egész idejét kitöltötték, nem feledkezett meg birodalma belső felvirágoztatásáról sem. Pártolója volt a művészeteknek. Kora költőinek bőkezű maecenása volt. Az omajjádok alatt virágzásnak induló mecsetépítési mozgalom is először az ő uralma alatt érvényesül. Ő alkotta meg Jeruzsálemben görög építők segítségével a «Sziklakupolya» (kubbat al-szakhra) név alatt ismert diszes mecsetet a bibliai Mória hegyen. Szemben az igazhitű tulzókkal, kik az omajjád uralomnak esküdt ellenségei voltak, gondja volt rá, hogy a vallásos élet támogatását ily művekkel bizonyítsa be. A belső közigazgatás rendezésére is nagy figyelmet fordított. Legemlékezetesebb reformja a pénzügy rendezése. Az ő uralkodásáig a görög és perzsa pénzeket használták az iszlám birodalmában; csak arab felirásokat verettek a régi pénzekre, melyeken a görög császár vagy szaszanida király arczképe és jelvényei mellett a pénzeken szokásos koránmondatok és egyéb arab formulák láthatók. Abdelmelik tiszta arab pénzeket veretett és egységes pénzrendszerrel helyettesítette az eddig divott vegyes pénzlábakat. Egyátalán a nemzetiségek széthúzó törekvései ellenében arabosította a belső administratiót is, és véget vetett a közigazgatás több nyelvüségének. Uralkodása alatt jutott csak teljes érvényre az omajjád rendszer egyik kimagasló mozzanata: az arab faj szellemi hegemoniája az iszlámban.

Abdelmelik dirhemje és rézpénze.

A hódítások számos idegen elemet kebeleztek volt be az iszlám társadalmába. Ez idegen elemek megtalálták az utat arra, hogy az uralkodó faj mellett egyenlő joguaknak tekintsék őket. Az iszlámra áttérve, lemondtak eredeti nemzetiségükről. Mint maulá-k egy-egy tősgyökeres arab család kötelékébe léptek és ennek jogait élvezték. Az iszlám egyenlőségi tana kedvezett nemcsak az arab társadalomba való beolvadásuknak, hanem annak is, hogy az uralkodó körben teljes elismerést élvezzenek. Minthogy nemzetük nagy művelődési hagyományaival, ugymint személyes képességükkel felülmulták a csak az imént sivatagaikból világhódításra kelt nyers és műveletlen arabokat, az uralkodó faj azon veszélynek volt kitéve, hogy – a mint ezt az iszlám későbbi története tényleg be is bizonyította – a maulá-elem minden téren kiszorítsa az arabokat, az állami életben éppen úgy mint a szellemi érvényesülésben. Már az omajjád uralkodás kezdetén mutatkoznak annak jelei, hogy a perzsákból lett új-mohammedánok az iszlám arab jellegét veszélyeztetik.

Mindent elkövettek ennek elhárítására Haddsáds erélye a lázadó elemek elnyomásán kívül főleg még a túlkapó maulá-elem visszaszorítására irányult. Sokszor volt alkalma fészkelődéseit szigorú intézkedésekkel megfékezni. Az Abdelmelik uralkodása alatt helyreállított egységes mohammedán állam egyúttal arab nemzeti intézménynyé domborodott ki.

Abdelmelik a khalifa méltóságát az omajjádok Merván-ágának biztosította. Nagyon jelentékeny uralkodó volt közöttük Abdelmelik fia, I. Velid, ki a khalifátus hódító útját keleti határain túl folytatta. Uralkodása Európa történetében is emlékezetessé vált. Velid uralkodása alatt lépik át a mohammedánok hadseregei az Afrikát Európától elválasztó tengerszorost.

E hódításaiban hős hadvezérek álltak rendelkezésére. Államférfiui nagy belátását bizonyítja, hogy atyja nagy tanácsadóját, Haddsádot teljes hatalommal meghagyta a keleti helytartóságok betöltése körül; ő mozgatja a birodalom legfontosabb tartományainak politikáját. Vezére, Koteiba b. Muszlim, kit Haddsáds Khoraszán helytartójává nevezett ki, már Abdelmelik uralkodása alatt betör a törökök országába és meghódítja Tokhárisztánt. Velid alatt folytatja hódító hadjáratát, visszafoglalja a régibb hódításokból elszakadt területeket, átlépi a Jaxartest, behatol Fergánába és Sásba (Taskent), egész Turkesztánt Kasgárig a khalifaság hatalmába veszi. Teljes diadallal küzdöttek a trónvillongások által gyengített Byzancz ellen. Itt a khalifa öcscse Maszlama, majd fia Abbász szerzik első babéraikat. Amaz Kisázsiába hatolt, Kappadokiában győzelmet arat a görögök fölött, és Tyranát hódolásra kényszeríti (707). Innen Arménián és Azerbaidsánon (Atropatene) keresztül a Káspi-tenger felé indúl és az erős Derbendet (Bb al-abwb) veti alá az iszlámnak. Abbász Pisidiába és Ciliciába hatol, a görögöktől visszafoglalt Tarsost ismét az iszlám hatalmába ejti.

Mohammed b. Kászim ezalatt délkelet felé viszi az iszlám fegyvereit, átlép az Induson és diadalmasan halad elő Multánig. Az iszlámnak ez időtől kezdve vannak indiai tartományai.

A hódítások legfényesebb mozzanatait azonban az afrikai diadalok és ezekkel kapcsolatban a spanyol hadjárat alkotják. Az afrikai hódításnak határt szabott a byzancziak hatalmában megmaradt Ceuta vára, melynek Julianus Comes volt a kormányzója. A nyugati góthok uralma alatt álló Spanyolország nyugalmát ez időben belső zavarok forgatták fel. Roderich, góth herczeg Witika királyt megfosztotta trónjától, minek polgárháború lett a következménye. Julianus gróf, kinek oka volt Roderichra neheztelni, a Witika gyermekeinek pártját támogatta, az arabokkal szövetségeket kötött és lehetővé tette nekik, hogy a spanyol parton kikössenek. 711. áprilisban és májusban Tárik arab hadvezér, Músza egy felszabadított rabszolgája, kit a hadvezér e vállalattal, melynek nagy arányait előre nem látta, megbízott, 5000 főnyi hadsereggel déli Spanyolország három pontját foglalta el. A mai Gibraltárban, mely e foglalástól vette nevét (Gebel Tárik, Tárik sziklája), üti fel táborát, a honnan Julianustól segítve, az országba betör. Spanyolország lakosságának a góthok kemény uralma alatt elnyomott elemei, úgy mint hajdan Egyiptom lakossága, szivesen látják az idegen hadsereget, melynek előrehaladása felszabadulással kecsegteti őket a góthok nyomasztó igája alól. Xeres de la Frontera mellett nyolcz napi csatában (julius 19–26) dőlt el a góth uralom sorsa. Az arabok Roderich serege túlnyomó számerejének ellenére számos veresége után végre legyőzték a hősiesen küzdő, de minden oldalról hűtlenségtől körülvett Roderichet, a góthok utolsó királyát, ki ez ütközetből nyomtalanul eltünt. A Xeres de la Frontera melletti győzelem alapította meg az arabok uralmát Spanyolországban; 1492-ig maradnak meg a muszlimok Spanyolországban. Hatalmas khalifaságot, nagy culturát teremtenek ez országban, míg a közöttük lábra kapó egyenetlenségek következtében hatalmuk fel nem bomlik és utolsó maradékukat vissza nem kergetik Afrikába, a honnan Músza seregei a pyrenaei félsziget meghódítására indultak vele.

Músza b. Nuszeir rézpénze.

Arab aranypénz Spanyolországban. Kr. u. 717. évből.

A xeres-i csatát az Ecija melletti győzelmes ütközet követte; innen Toledo és Cordova felé haladnak. Tárik győzelmének hírére Músza b. Nuszeir, kiben alvezérének mesés sikerei féltékenységet ébresztettek, maga is a diadalok színhelyére siet, hogy Tárik hódításait kiegészítse. A győző alvezért, kit túlkapásokkal vádolt, lánczra vereti és már most maga és fia Abdalaziz, folytatják a diadalokban gazdag hadjáratot. Észak felé egészen Saragossáig haladnak előre; csak a baszkoktól lakott vidék meghódítását nem kisérlik meg; délkeleten Theudemir herczeg ellenállását megtörik; kevés nehézséggel elfoglalják a félsziget nyugati részét. Csak kevés kerülete maradt az országnak, mely függetlenségét az arab és berber hódító seregek elől tartósan megvédhette. Spanyolország meghódolt a muszlim fegyvereknek.

Diadalai között találta Múszát a khalifa visszahívó rendelete. Mindenféle vád és gyanusítás előzte meg visszatérését. Belejátszott a kelbiták és keisziták versengése is. Damaskusban ez idő szerint, már Abdelmelik óta, az utóbbiak pártja volt túlsúlyban; Músza a kelbitákhoz tartozott. Kezdettől fogva annak hírében is állott, hogy nyilvános tevékenységében a maga zsebére is dolgozik, s nem híven kezeli a kezén megforduló értékeket. Aztán a Tárikkal való méltatlan elbánás is gyanut ébresztett; Tárikot a khalifa rendeletére a rablánczok alól fel kell szabadítania Múszának. Damaskusban attól is féltek, hogy a győző hadvezér a központtól a tenger által elválasztott új tartományban a khalifától független fejedelemséget alkot. Mesés kincsekkel és nagyszámú foglyokkal vonult be Músza a khalifa székvárosába. De már nem volt módjában a khalifa elé állni, hogy az ellene terjesztett vádak alól igazolja magát; Velid nagy betegen utolsó óráit élte; 715. februárban meghalt.

Velid utóda, a kelbita párthoz tartozó Szuléimán, kibe Músza reményét helyezte, nem kímélte a diadalmas hadvezért. Rosszúl bánt vele és kemény büntetésekben marasztalta el; arról is gondoskodott, hogy Múszának Spanyolországban visszamaradt fiai, nevezetesen a hódításokban részes Abdalaziz, az új tartományban el ne hatalmasodhassanak. Új helytartót küldött Kairavánba, mely helytartói széktől függött egyelőre az európai tartomány is. Ezzel Músza fiait elfogatta; Abdalazizt nemsokára elégedetlen arabok gyilkolják meg. Maga Músza alig egy évvel élte túl a rajta elkövetett méltatlanságot.

Így tehát Velid nevéhez vannak kapcsolva Omar óta az iszlám legdicsőbb hódításai a legszélsőbb Keleten és a legtávolibb Nyugaton. Az állam belső felvirágoztatását tekintve, az ő uralma jelzi az omajjád időszak fénykorát. Nagyban folytatja atyjának művét. Ő volt a legelső khalifa, ki a nép oktatására intézeteket alkotott, kórházakat is alapított, és fényes épületekkel a diszes Damaskusban és az ország más részein a mór építési művészet kifejtéséhez hozzájárult. Legnevezetesebb alkotása az 1893-iki tűzvész által ismét elpusztult Omajjádok mecsete Damaskusban. Ezen már régi időben a pogány vallásnak szolgáló, később a keresztyénség által Szt. János székesegyházává átalakított nagyszerű imaház felét Omar Damaskus meghódítása után a mohammedán-cultus számára foglalta le. Velid már uralkodása legelső idejében a templomnak a keresztyének kezében megmaradt felét ezektől megváltotta és az egészből pazar pénzköltségen azt a fényes mecsetet alkotta, mely évszázadokon át a syriai iszlám büszkesége és az omajjádok dicsőségének híradója volt.

A férfikora virágában elhalt Velidot, atyja Abdelmelik rendelkezése szerint öcscse Szuleimán követte az uralkodásban (715–717). E khalifa nem volt annyira ügyes, hogy a keisziták és kelbiták közötti versengést atyja bölcseségével kiegyenlítse és hogy az államtól e belső pártharcznak, mely az omajjád hatalom elgyengülését siettette, vészes következményeit elhárítsa. Ő alatta a kelbitáké a hatalom; már elődje korában is nyilt bizonyítékát adta Szuleimán annak, hogy a lábra kapott keisziták megalázásába szivesen beleegyezik. Míg keiszita elődei a bölcs belátású Haddsáds tanácsára a magas állami állásokból az ellenpárt nehány kiváló emberének is juttattak, Szuleimán alatt a kelbita párturalom a legtürelmetlenebb alakban érvényesül. A távol keleten tört ki a harcz. Kuteiba, Khoraszán meghódítója és helytartója, Mohammed b. Kászim, ki annyi dicsőséget szerzett távol Indiában a mohammedán fegyvernek, mint keiszita emberek, kik Haddsádsnak köszönték befolyásukat, most háttérbe szorulnak a pazar és fényűző kelbita Jezid b. Mohalleb elől, kinek zsaroló kormányzása Khoraszánban nagy elégületlenséget idézett elő.

Szuleimán rövid uralkodásának azonban volt egy kimagasló nagy eszméje is: Konstantinápoly meghódítása, melyet elődei több ízben sikertelenül kíséreltek meg. Testvérére Maszlamára, ki már Velid alatt a byzanczi hadjárat fővezére volt, bízta e nagy feladat megoldását. 716-ban Maszlama Kisázsiából, melyben most erősen állott az iszlám uralma, Byzáncz ostromlására indult. A görög császárság fővárosát, mind fekvése, mind védelmezőinek hadi mestersége kemény ellenállásra tették képessé, míg az ostromlók tábora az élelmezés hiánya miatt és az ennek következtében beállott betegség miatt mindinkább kétséges helyzetbe jutott. Több havi ostrom után bizonyossá vált, hogy nem teljesülhet a khalifa kivánsága. Szuleimánt, ki a dőzsölésben és érzéki élvezetekben mértéket nem ismert, túlhajtott életmódja korán vitte a sirba. Utódjául unokatestvérét Omart nevezte ki, Abdalaziz fiát, ki bátyja Abdelmelik alatt Egyiptom helytartója volt.

Omar Velid alatt (706–712) az omajjád dynastiát Medinában, mint ennek helytartója, volt hivatva képviselni. E hivatásában Omar, kit omajjád testvéreitől amugy is mély vallásos kegyelet különböztetett meg, a medinai jámbor körökkel benső érintkezést folytatott. Lelkének hajlandósága az omajjádok szellemével kerek ellentétben álló politikai irányba terelték őt. Kiméletesen bánt el azon jámbor férfiakkal, kiket Haddsáds azért, mert nem igen szerették az omajjád uralmat, forradalmi emberekként üldözött. Ezért a hatalmas iráki kormányzó nógatására hat évi működés után Omart visszahivták Arábiából, a hol az elégületlen jámborok kibékítéséhez oly nagy mértékben hozzájárult.

E szellemet juttatta most érvényre, midőn Szuleimán hirtelen elhalálozása után, melyet a héttérbe szorított omajjád nagyok a betegeskedő emberre gyakorolt pietista befolyásnak tulajdonítottak, az uralkodás élére jutott. A jámbor mohammedán közvélemény, mely az omajjád korszakot az istentelenség és jogtalanság uralmának bélyegzi, azt a három évet (717–720), melyek alatt II. Omar űlt a khalifák trónján, ez általános itéletből kiveszi.

Tényleg II. Omar ellentétbe helyezkedik minden eddigi elődjével; elitéli az omajjád kormányzás módját, czéljait és eszközeit, s nagy névtársa, I. Omar uralkodásának szellemét tűzi ki a saját kormányzása programmjául. Kevés érzéke van a keisziták és kelbiták pártversengése iránt; egyáltalán nem törődik vele. Mohammed hirdetése értelmében nem ismer törzskülönbséget, mely a pogányság szellemében gyökerezik. Igazi híve a próféta mondásának, hogy: «közöttetek a legnemesebb az, ki a legistenfélőbb». II. Omar a hat évtized óta háttérbe szorult szunnát akarja helyreállítani a lábra kapott önkény ellenében: a szunnát a közigazgatásban és a mindennapi életben, a palotákban és a kunyhókban. Mert bizony nagyon különböztek a damaskusi udvar viszonyai azon környezettől, melyben a próféta közvetlen utódai Medinában kormányozták az igazhitűek ügyeit. Az új khalifák helytartói is más szellemben s más törvények szerint kormányoztak a távoli tartományokban, semmint azon utasítások szerint, a melyekkel I. Omar a tartományokba kiküldött ügyvivőit ellátta volt.

I. Omar nem akart egyéb lenni mint Emir al-múminin, «az igazhitűek vezére», parancsolója, választott első tisztviselője az igazhitűek gyülekezetének. Az omajjádok, és ezt már Moávija kétségtelenül kifejezésre hozta, királyi méltósággal óhajtottak tündökölni; ha legyőzték a görög császárt, trónjától megfosztották a perzsa királyt, csak nem lehettek náluknál kisebb urak.

Méltóságuk kimutatására már most valóságos udvari életet teremtenek maguk körül. Megszünik az a polgári közvetlenség, melylyel a megelőző korszakban a khalifa a legutolsó alattvalójával érintkezett. Már Moávija damaskusi fényűző palotájában udvari tisztviselőket alkalmaz, nevezetesen a hádsibot, ki a kihallgató terem bejáratát őrzi és élénk ellentétben a mindenek számára hozzáférhető elődeivel, a közönséget visszatartja az uralkodótól. Udvari költőkkel, énekesekkel és énekesnőkkel népesítik be Damaskus fényes királyi udvarát. Midőn a mecsetben megjelennek, Damaskus híres Omajjád-mecsetében, nem akarják ájtatosságukat a nép szemeláttára végezni, mint elődeik; egy páholyszerű fülkét keríttetnek külön a maguk számára. Ha kijárnak, testőröktől vétetik magukat körül. A nagyszerű viszonyoknak megfelelnek a paloták is, melyeket maguknak és magas tisztviselőiknek építtetnek. E törekvéssel kapcsolatos az építészet fejlődése e korszakban.

A közigazgatás rendszere is tetemesen fejlődik uralkodásuk alatt. Tíz helytartóságra oszlik a nagy birodalom; a helytartók kerületei apróbb kerületekre oszlanak, a helytartók alatt álló és nekik felelős tisztviselők (praefectusok) kormányzatával. A közigazgatástól elválasztják az igazságszolgáltatást. A helytartók és kerületi helyetteseik mellé külön birákat (kádi) neveznek ki. Azonkívül az adóügyet is külön, a helytartó alatt működő kezelőkre bízzák. Már Moávija szervezi a pecsétek dívánját, egy állami kanczelláriát, mely a központi kormánytól kiinduló összes rendeleteket nyilvántartja és hitelesíti. Egy külön dívánt állít fel a földadó (kharáds) igazgatására. Ugyanő szervezi a postaszolgálatot is a birodalom legtávolabbi részeiben; a barid-et ( veredus-ból származó e szóval nevezik ez idegenből átvett intézményt) első sorban az állami levelezés eszközlése szempontjából szervezi, azért, hogy a patriarkhális korszak hosszadalmas eljárásán segítsen, mely minden híradás számára külön futárt igényelt; ez intézmény egyúttal arra is szolgált, hogy a legtávolabbi helységek eseményeiről elég gyorsan értesüljön a khalifa. A központi kormányzást ő maga tartotta kezében. A kormányzati ágak ügykörökre való felosztását az omajjád khalifa még nem ismerte. Az írás és számadás teendőiben eleinte még a hódított elemekre szorultak az arab uralkodók; a görögökre, perzsákra Syriában és Mesopotámiában, a koptokra Egyiptomban. Eleinte az idegen nyelveket is használták a közigazgatás némely ágában. Csak Abdelmelik, ki az idegen pénzek helyett is legelőször veretett tiszta arab feliratuakat, arabosította végleg a hivatalos eljárást.

Nagyon sülyed azonban a közigazgatás erkölcsi állása. A kormányzat rendszere alkalmat szolgáltat arra, hogy a különben erélyes, az állam hatalmát minden téren előmozdító és hódításaikkal gyarapító helytartók, saját személyes érdekükről ne feledkezzenek meg és anyagi meggazdagodásukról gondoskodhassanak. Már Moávija eltörli Omar azon intézkedését, hogy a hódított tartományban megtelepedő harczosok földbirtokot ne szerezhessenek. Sőt a khalifák ezentúl hadvezéreiket és helytartóikat földbirtokkal dúsan megajándékozzák a hódított tartományokban; a legtöbb esetben nagy területeket hűbérjószágokul helyeznek önálló rendelkezésük alá. Ezen intézkedések a letelepedő arabok társadalmi és gazdasági szervezetét gyökerestől megváltoztatják – a katonákból nagybirtokosok lesznek; de az ősi javaikból kizavart lakossággal szemben bitorlással és jogfosztással is jártak.

A patriarkhális időkhöz hasonlítva romlás állott be az adóügy dolgában, melyet I. Omar oly lelkiismeretesen szabályozott vala. A helytartókat nagy hatalommal ruházták fel, ennek arányában növekedett önkényes eljárásuk is. Az adóbehajtás valóságos zsarolássá vált az önkénykedő helytartók és közegeik kezében. A népesség adóképessége a szüntelen háborúk és lázadások alatt lényegesen alább szállt; a hadviselési költségek ugyanazon arányban emelkedtek. A tisztviselők nem alkalmazkodtak az Omartól megállapított adókulcshoz. Az első khalifák jogra és méltányosságra alapított intézkedései teljesen dugába dőltek.

Alaposan felbomlott a dsizja ügye. A más vallásúak tömegesen tódultak az iszlám körébe, melynek felvételével sok előny nyilt számukra. Az iszlám alaptörvénye szerint az iszlámba való belépéssel felszabadultak volna a dsizja-adó alól. A kormányzók világi gondolkodásánál és a vallás ügye iránt tanusított közönyösségüknél fogva, nem helyeztek nagy súlyt a mohammedán gyülekezet gyarapodására. Az ő korszakukban például a parszi vallás háborítatlanul fenmarad a régi Iránban. Jobban szerették a telt állampénztárt, mint a zsúfolt mecseteket. Az iszlám birodalmának győzelmes vezérei meg is találtak ijedni, ha a zsidók és keresztyének, minden külső kényszer nélkül, önként özönlöttek a győzők táborába, az üdvözülés elé. Az iszlámot gyarapító minden lélek számokban kifejezhető veszteséget jelentett ugyanis a fiscus szempontjából.

Ezért az Omajjádok nem is ragaszkodtak a vallástörvényhez, a mennyiben a dsizja fizetése alól nem mentették fel az áttérőket, sőt minden idegen származásútól megkövetelték, akár mohammedán, akár könyvbirtokos; elengedését az arab származástól tették függővé. Ez megfelelt azon arab szempontnak, melyet különösen Abdelmelik érvényesített; de mélyen sujtotta a maulá-elem egyenjoguságát.

A közügy ily világias, az iszlám intézményeinek kereken ellentmondó kezelését óhajtotta megszüntetni most II. Omar. Lehetőleg helyre akarta állítani az I. Omartól felállított szabályokat; véget vetni a helytartók kormányzatában elharapódzott jogtalanságnak, önkénynek és zsarolásnak. Nagy ügyet vetett különösen arra, hogy az iszlámra való áttérésnek meg legyen a foganatja az adófizetés dolgában is, bármily érzékenyes sujtsa is az állampénztárt az iszlám ez alaptörvényének betűszerinti érvényesítése. Egy helytartója egyszer a következő jelentést küldte a khalifának: «Ha a dolgok ekkép folytatódnak, az összes más vallásúak az iszlámra térnek és így mi az egész jövedelemtől elesünk, a mit azelőtt adójukkal az államkincstárnak hajtottak.» A khalifa pedig a legközelebbi beriddel a következő üzenetet küldé elégületlen helytartójának: «Semminek sem örülnék inkább, mint ha az összes más vallásúak az igaz hitre átlépnének. A mi pedig az állam kincstárát illeti, hát tudd meg, hogy Alláh Mohammedet prófétának, nem pedig adószedőnek küldte az emberek közé.»

S ugyanazon szellemben a közigazgatás egyéb ágaira is következetesen óhajtja alkalmazni azon rendszabályokat, melyeket az ős iszlám felfogásától áthatva I. Omar alkotott. Vallásos hajlamait tükrözi az udvar környezete is. Nem énekesek és költők, elmés szellemek vannak a khalifa környezetében, hanem a vallás emberei, a régebben száműzött tudós theologusok és ájtatos emberek. Véget vet a damaskusi udvar fényűzésének, melyet a nép adófillérei jogtalan elidegenítésének tart. Még a vallásos czélra fordított pompát is helyteleníti. Ha tovább él a khalifa, az Omajjád-mecsetet megfosztja díszétől, melyet nem tudott összegyeztetni a patriarkhális idők cultusának egyszerűségével.

A jámbor khalifa administrativ intézkedései nagy veszélylyel jártak az állam pénzügyeire. Rendeletei, melyeket a patriarkhális idők hagyományaiból merített, csakis ez idők viszonyaira voltak alkalmazhatók. A nagy omajjád khalifák alatt kifejlődött nagyszabású állami élet, az évtizedeken át meghonosodott és egykönnyen vissza nem reformálható közigazgatási rend nem voltak fentarthatók azon állami bevételek nélkül, melyeket II. Omar most mint a szunnával ellenkezőket, más alapra óhajtott fektetni. S tényleg a helytartók egyre csak arról panaszkodtak, hogy a legjövedelmezőbb tartományok pénztárai üresek és hogy nem bírnak eleget tenni az állam legsürgősebb igényeinek.

Még sokkal élesebb ellentét állt elő II. Omar politikai elvei és az Omajjádok eddigi eljárása között. Moávija, Abdelmelik, Haddsáds úgy bántak el a siitákkal és kháridsitákkal, mint a vallás és az állam ellenségeivel; irtó háborúkat viseltek ellenük. Moávija óta Ali emlékét a mecsetekben nyilvánosan kiátkozták. Az omajjád elveken felépült gondolkodás szerint Kerbela napja, az alida rebellisek kiirtása, az iszlám életére üdvös esemény volt. Arra szoktatták a népet, hogy az Omajjádok ellenségeit a vallás ellenségeinek tekintse.

II. Omar egész mást tanult Medinában. A próféta családjának emlékét szent kegyeletettel őrizte lelkében; Kerbela áldozatai martyrok voltak; a próféta ivadékainak üldözése az igaz mohammedán vallással össze nem fér; az állam biztonsága nem alapítható ily érzületre. Megszüntette Ali elátkozását a szószékeken. A ki a patriarkhális korszak felfogását akarta a politikában is érvényre emelni, a kháridsitákat sem nézhette gonosztevőknek, kik a jogos khalifaság ellen lázítják a népet. Hiszen a kháridsiták csak azon alapot akarták fentartani, a melyen Abu Bekr és Omar jutottak a khalifa trónjára. Már pedig az Omajjádok alatt meggyökeresedett örökösödési rendszer, a mely a választó nép közakaratát teljesen félretolta, a régi szunnával, melyet II. Omar tűzött zászlajára, egyáltalán nem egyezett.

E khalifa politikája tehát végeredményben nem vezetett volna egyébre, mint összeomlására azon nagy állami épületnek, melyet Abdelmelik és Haddsáds véres harczokkal és küzdelmekkel erősítettek meg. Eltávolította a kormányzattól azokat a férfiakat, kik a régi szellem képviselői voltak. Jezid b. Mohallebet, Khoraszán helytartóját, az omajjád politika ez idő szerinti végrehajtóját a keleti tartományokban, börtönre vettette Damaskusban. Mindenfelé a birodalomban a síita és kháridsita bujtogatók szabadabban emelhették fejüket. II. Omar alatt indul meg «a próféta családjá»-nak jogaiért az a belső mozgalom, mely harmincz évvel később már odáig megérett, hogy az omajjád dynastia végső elbukását idézze elő.

Bármennyire dicsőítik tehát a vallásos és erkölcsi szempont szószólói II. Omar rövid uralkodását – a «jó uton induló» négy első khalifa mellé mint ötödiket, az ő nevét függesztették; sokan mint az epedve várt «Megváltót» ünnepelték, – a gyakorlati politika igényei szempontjából károsnak, az államot felbontó elméletnek itélték azon rendszert, melyet uralkodóvá akart tenni. Leginkább az Abdelmelik ivadékai, kik II. Omar trónrajutásával amúgy is sérelmet láttak az ő hagyományos jogaikon, duzzogtak az Omajjádok művének lerontója ellen. Azt mondják, hogy Omar nem természetes halállal múlt ki (720 februárban).

Csak négy évig uralkodik utána II. Jezid, Abdelmelik fia (720–724). Ismét szabadon fejlődhetett a két törzspárt közötti versengés. A khalifa neje Haddsádsnak volt rokona; ez a keisziták uralmát jelentette. Már most Jezid b. Mohallebet és családját nem a vallás czímén üldözik és börtönzik be, hanem azért, mert a kelbita pártnak voltak támaszai. Jezid erre lázadással felelt; a pártütő helytartót Maszlama Kúfa mellett valóságos ütközetben győzte le, a melyben Jezid elesett. Az állami fegyelemnek II. Omar elnéző uralma következtében beálló lazulása most a központtól távoleső tartományokban mindinkább jelentkezik.

II. Jezid halála után testvérének, Hisámnak csaknem két évtizedre (724–743) terjedő uralkodását is belső pártzavarok és a tartományokban dúló lázadások töltik ki. Hisámnak feltett szándéka volt, hogy az elharapódzott fejetlenséggel szemben az omajjád politikai hagyományt ismét teljes érvényre juttassa. Erős kezekre akarta bizni az állam gyeplőit, mint nagy elődjei. S e szándékának nyilvánításával foglalta el trónját. Az állami tekintély azonban ez idő szerint már annyira alá volt ásva a tartományokban, hogy Hisám Abdelmelik eszközeivel nem érte el e nagy mintaképe sikereit. Mindjárt uralkodása kezdetén az ügyek élére mint Irák és a keleti tartományok kormányzóját Haddsáds mintájára egy erélyes férfiút állított. Khálid al-Kaszri nemcsak a Haddsáds szellemének ujjáélesztéseért találkozott a jámborhitű körök ellenszenvével, hanem azért is átvitték rá az Abdelmalik vaskezű kormányzója ellen táplált gyűlöletet, mert anyja keresztyén asszony volt, kinek számára a helytartó palotájában egy keresztyén templomot rendezett be. Khálid, a kelbita csoport pártolója, azon 14 év alatt, hogy fontos tisztségét betöltötte, Haddsáds tanítványának bizonyult és szigorú rendszabályaival ránczba is szedte a zavargó Irákot. Kevésbbé sikerült azonban a rend és engedelmesség helyreállítása a távolibb tartományokban, Khoraszánban, Indiában és Transoxániában. A lázadások, melyeket a velük összejátszó keiszita és kelbita villongások még csak bonyolódottabbakká tettek, a khalifaság tekintélyét a keleti vidékeken teljesen aláásták.

Ezalatt a khalifaság legnyugatibb tartományában, Spanyolországban egyre növekedett a muszlimok terjeszkedési vágya. Már 718 óta kísérlették meg Spanyolország muszlim urai a pyrenaei határ átlépését. A déli Francziaországban a keresztyén fejedelmek között uralkodó zavarok nagyon megkönnyítették nekik a terjeszkedést; 720-ban Narbonne a muszlimoknak már erősségül szolgálhatott észak felé; 725-ben már Carcassonet és Nmest is hatalmukba ejtik és Autunig nyomulnak elő. 732-ben Eudo herczeg seregét a Dordogne mellett megsemmisítik és majd a Loire-ig érnek el, midőn Tours és Poitiers között Martell Károly a muszlimokra szerencsétlen végű csatában megakasztja előrenyomulásukat. Egy ideig még Narbonnet megszállva tarthatják, de innen is nemsokára vissza kell vonulniok a Pyrenaeusok másik oldalára.

Sok bajt okozott Hisámnak a khalifaság nyugatafrikai tartománya. A berberek, kik között mindinkább terjedt az elégületlenség a khalifa helytartóinak túlságos adókövetelései miatt, ismét mozogni kezdtek. Hatalmasan lábra kaptak közöttük a szabadságérzetüknek annyira kedvező kháridsita törekvések. A Káhina napjai felélednek és egészen az Atlanti-tenger határáig terjed a forradalmi felkelés, az imént Velid alatt meghódított berberek között. Az országban megtelepedett arabok nem igen szolgálhattak a forradalmi szellem ellensúlyozására. Nagy volt közöttük azon medinai családok ivadékainak száma, kik a harrai irtó ütközetből nyugatra menekültek és ez emlékek miatt nem voltak hajlandók a syriai kormány helytartóit támogatni. Az afrikai tartományban dúló lázadás Spanyolországra is kihatott, melynek kormányzata az afrikai viszonyokkal szoros kapcsolatban állott. Itten is folyton dulakodtak egymással a keisziták s kelbiták, a túlsúlyért küzdöttek arabok és berberek, e két nemzetiség, melyeket a hódítás Spanyolországba juttatott. Az egymással harczban álló törzsi és nemzetiségi pártok azonban egy eszmében megegyeztek: a keleti khalifaságtól való függetlenségi törekvésekben. A khalifa helytartójának halála után a spanyolországi muszlimok maguk közül nevezték ki utódját Abdelmelik b. Kattán személyében, ki maga is a harrai ütközet egyik menekültje volt.

Nagy hadsereggel küldte Hisám a berberek közé hadvezérét, Kolthúm b. Ijádot, ki fiával Baldssal és a többi syriai hadvezérrel könnnyű szerrel vélte szétkergethetni a hadviselésben iskolázatlan és rendetlen berber guerilla-csaparokat. De az eredmény azt mutatta, hogy a khalifa rendes katonasága, melynek vezérei a hadviselés módjára nézve sokszor ellentétes nézeten voltak, nem tudott helyt állani a berberek vad strategiája ellen. A lázadó csapatok, a khalifa hadseregét nyomon követve, azt egészen a marokkói Szébu folyam völgyéig engedték előrehaladni. Itt azonban váratlanul bekerítették és nagy vereséget szereztek neki (741). Hiába kért a Ceutába vonuló Kolthúm segítséget Spanyolország új helytartójától, Ibn Katantól. Hisz láttuk, hogy ő maga is medinai származású volt, ki a harrái vérfürdőről nem feledkezett meg.

Nagyobb sikerrel küzdött az afrikai lázadás ellen Hanzala b. Szafván, kit a khalifa a következő évben küldött helytartónak a Nyugatra. Asznám mellett (nem messze az afrikai tartomány székvárosától, Kairavántól) a berbereket egy döntő ütközetben megverte; innen azután Spanyolországban kitört zavarok lecsendesítésére Abu-l-Khattárt küldte át, ki egy időre a khalifaság tekintélyét annak legifjabb tartományában ismét helyreállította.

Hisámnak nem sikerült azon reménységét, melylyel a khalifaságot elfoglalta, teljesíteni. Czéltudatosan fogott hozzá azon feladathoz, hogy a muszlim állam megbomlott egységét és erejét helyreállítsa. A fenyegető végenyészet óráját erélyes helytartói és hadvezérei segítségével késleltette ugyan, de nem teremthetett szilárd alapot, melyen az omajjád állam még sok időre fennállhatna. Az ő halála után képtelen utódai nagy léptekkel siettetik a Moávijától alapított dynastia bukását.

Közvetlen utódját, II. Velidet, kit már atyja, II. Jezid rendelt Hisám utódjául (743–44), az arabok a fászik (gonosztevő) melléknévvel különböztetik meg névtársától. Tékozló, kicsapongó, kegyetlen és az állam ügyeivel könnyelműen bánó ember volt, ki a takarékos Hisámtól ismét jobb karba hozott állampénztárt dőzsölésekre fordította. A keiszita párt felé hajlott; a Hisám uralkodása alatt oly sok érdemet szerzett Khálid al-Kaszrit kivégeztette. Ez felbőszítette ellene a kelbitákat, kik a khalifa egyéb ellenségeivel szövetkezve őt alig 13 havi uralkodása után meggyilkoltatták és III. Jezidet, I. Velid fiát kiáltották ki khalifának.

Ez erőszakosság azon következménynyel járt, hogy a khalifai tekintélyt teljesen aláásta. Az eddig trónra jutott omajjád uralkodóknak jogczíme elődjüknek a trónöröklésre vonatkozó rendelkezésén alapult. III. Jezidet egyik elődje sem jelölte ki a khalifaság jogos örököséül; egy párt emelte őt a paizsra és gyilkosság által jutott méltóságához. A keisziták természetesen mitsem akartak tudni az ellenpárt jelöltjéről. Még az omajjádák őstartományában, Syriában is fellázadtak ellene. Más helyeken a dynastia más tagjait kiáltották ki. Legveszedelmesebb ellenfeléül Merván b. Mohammed jelentkezett, I. Merván khalifa unokája, ki Hisám uralkodása óta Armenia és Azerbaidsán helytartója volt és az omajjád családban nagy tekintélynek örvendett. Az omajjád család e tagja e válságos időben kötelességének tartotta, hogy a khalifaság successiójában III. Jeziddel beállott rendetlenség elé gátat vessen. Odahagyta tartományát és a keiszitáktól támogatva, 80.000-nyi hadsereggel jelent meg Damaskus előtt (744). Itt időközben a halálosan beteg III. Jezid saját testvérét, Ibráhimot nevezte ki utódjává. Merván a jogtalan khalifa intézkedését nem ismerte el és az utolsó jogos khalifának, II. Velidnek gyermekeire akarta átruházni az igahitűek uralmát. 12,000 kelbita állott Merván fenyegető hadserege elé. Ain el-Dsarr mellett véres ütközetre került a dolog, melyben Merván ügye győzött. A gyenge Ibráhim kétségbeesetten menekült a fővárosból, de előbb eltette láb alól II. Velid fiait. Most már az ő érdekükben küzdő Merván maga tartott számot az omajjád örökségre.

Az iszfaháni nagy mecset.

II. Merván (744–750) sem bírt a maga számára általános elismertetést kierőszakolni. Ő sem volt szabályszerűen khalifának kinevezve és ennélfogva még Syria tetemes részét is csak hódítással ejthette hatalmába. Szuleimán, Hisám fia, ki Ibráhim seregét az Ain el-Dsarr melletti csatában vezérelte volt, hadsereggel indult Merván ellen, kitől Kinniszrin mellett vereséget szenvedett. Ily körülmények között mindenfelé előbukkantak a forradalmi elemek. Irákban a lázadó kháridsitákat Jezid b. Hubeira helytartó leverte. A perzsa tartományokban fenyegetően mozogtak a síiták. Mindezen zavarok között Merván hat éven át nagy elszántsággal küzdött az omajjád tekintély fentartásáért. De az utolsó évek polgárháborúi között végleg kimerült az állami hatalom ereje. Mindinkább lehetetlenné vált már a Moávija családja számára a hatalmat megmenteni. Az omajjád khalifaságot ez idő szerint már azon körülmény is megingatta, hogy a dynastia törzsországa, Syria, mely minden viszontagság között a dynastia első korszakában annak megbízható támasza volt, most maga sem állott teljesen a khalifa mellé. A khalifátus fészkében is nagy számmal voltak ellenei Mervánnak. Uralkodásának nem volt biztos pontja sehol sem. Hiába sikerült neki a kétségbeesés végső erejével itt-ott engedelmességre kényszeríteni az elszakadt tartományokat. A zavarosban hatalmas mozgalom készült háza ellen. E mozgalom, mely az omajjád dynastiának a haláldöfést adta meg, Khoraszánból indult ki, a hol Naszr b. Szajjár, a dynastia legutolsó hű hadvezére hiába erőlködött a forradalmi mozgalmaktól teljesen aláásott tartomány megfékezésében. A forradalmi elemek most egy újabb góczpontban egyesültek, a Hásimiták felkelésében. Ez hítta ki az omajjádokat a legutolsó mérkőzésre, melyre most már nem volt elég erejük.

*

Az iszlám teljes történetében, kezdve az omajjád khalifaság idejétől egészen napjainkig, a vallásos dogmatikában, de még inkább a nép lelkében fontos szerepe volt és még mindig van a mahdi-eszmének. Ezen eszme nyújtott vigaszt és reményt a kormányviszonyokkal elégületlen jámboroknak, a vallásos rajongóknak, kik az időleges kormányzatban nem lelhették valósulását azon várakozásoknak, melyeket a mohammedán vallásnak megfelelő államhoz kapcsoltak. A mahdi-gondolat kölcsönzött kitartást az omajjád uralom előtt meghunyászkodó, a nyilt ellenszegülést kerülő jámbor-köröknek, midőn a lázadás helyett Alláhtól remélték a rossz viszonyoknak megváltoztatását. De ugyanezen eszméhez folyamodtak azon praetendensek is, kik a tényleges hatalom megbuktatását tűzték ki alattomos áskálódásaik czéljául.

A mahdi-eszme mindig forradalmi mozgalmaknak szolgált támaszul. Akár dynasztikus, akár társadalmi felforgatók rendszerint a mahdi-eszmébe burkolták törekvésüket. Rendszerint egy-egy nyilvános vagy akár csak lappangó mahdi személye szolgált a forradalmi mozgalmak ürügyéül.

E szó mahdi annyit jelent, hogy: «a jó útra vezérelt». Mióta a létező kormányformával elégületlen pártok csoportosultak az iszlámban, a próféta egy jövendölésében adtak formát a viszonyok változásába vetett bizalmuknak, mely szerint «az idők beteltével Alláh a próféta ivadékaiból egy férfiút támaszt, a ki a világot eltölti jóval és igazsággal, úgy a mint annak előtte tele volt roszszal és igazságtalansággal». S e férfiú a mahdi.

E gondolat kialakítására mindenesetre hatása volt a zsidó messiás-eszmének; de azon különös formára, melyet az iszlámban felvett, döntő befolyása volt a perzsa tanoknak. A khalifaság legrégibb közjogi ellenzékét tudvalevőleg a síiták képviselték, kiknek aspirátiói különösen a perzsa lakosságtól elfoglalt vidéken voltak elterjedve. Államjogi eszméik alakulásába régi perzsa hagyományok is belevegyültek. Nekik kapóra jött a parsismus tana a régi vallásos okmányokban Szósiansz megváltó királyról, kit a régi perzsák hite az idők végére vár, hogy a feltámadást előkészítse és a megrontott világon boldog állapotokat teremtsen. Az őt megelőző időben a jogtalanság és kegyetlenség már annyira elharapódzott az emberek között, hogy a malmokat «az ártatlanok kiontott vérével hajtják, mely a harmatot is pirosra festi». Szakasztott ilyen dolgokat beszéltek az omajjád uralom ellen duzzogó pártok a létező viszonyok romlottságáról és a bitorlók jogfosztásáról, melynek a mahdi van hivatva véget vetni.

Bár az eredeti felfogás szerint a mahdit az idők végére várják, midőn véget fog vetni a hazug Deddsál (Anti-Krisztus) kegyetlen uralkodásának, már elég korán hozzászoktak az elégületlen pártok, hogy be nem érve a hosszú határidőre halasztott megváltás reménységével, közelben megérhető időre várják a mahdi megjelenését.

A rendes síiták abban nyugodtak meg, hogy az ő 12-ik imámjuk, az úgynevezett lappangó imám, az istentől a világ megváltására rendelt mahdi. Megjelenését minden napra remélik. A régi Babylonia helyén azon barlang előtt, melyből a mahdi előlépését várják, sok időn át naponta egy felkantározott lovat tartottak készen számára. Az omajjádok teljes ideje alatt az elégületlenek a mahdi megjelenését várták, hogy a jogfosztó uralomnak véget vessen. A kik nem épen a síitáknak dynastikus szempontjából, hanem pusztán a jámbor mohammedán embernek az omajjád uralkodók istentelensége fölött kétségbeesett lelkével várták a megváltót, már a jobb érzelmű II. Omart hitték annak. De ez az uralkodó omajjád származású volt. Nem volt a próféta véréből. Másrészt rövid uralkodása után utódai alatt csakhamar ismét előállt a régi rendszer.

Mind erősebbé vált a hit, hogy a próféta közel rokonságából kerül elő a várva várt Megváltó. Az omajjád dynastia uralkodásának utolsó évtizedeiben gomba módra termettek titkosan terjeszett apokalyptikus iratok (maláhim), melyek titokzatos módon a nemsokára bekövetkezendő változásokról szóltak és a közönséget a dynastia ellen áskálódó forradalmi emberek kitörésére előkészítették. Párhuzamosan ez iratok terjesztésével, különösen a birodalom keleti tartományaiban, ügyes propagandisták, «hívók» (dáď) mint nevezni szokták, jártak a nép között; akár világosan, akár nevét és hollétét titkos homályba burkolva, szereztek hívőket az iszlám egyedül jogos imámja, a mahdi számára. A birodalomban II. Merván alatt beállott zavarok nagyban elősegítették a propaganda sikerét a nép között.

De ez idő szerint nemcsak az alidák járatták dáďkat az emberek között. Mindinkább kidomborodott egy eddigelé előtérbe nem lépett trónkövetelő család aspiratiója is. E családot a fentebb közölt törzstáblán Mohammed egyik nagybátyjának, Abbásznak ivadékául látjuk feltüntetve. Abbász utódai arról voltak meggyőződve, hogy ép oly joguk van a khalifaságra, mint Mohammed másik nagybátyja, Abú Tálib (Ali atyja) utódainak. Azt a körülményt, hogy Ali utódai anyai ágon (Fátima) is a prófétától származnak, mindenféle örökjogi finomságokkal ütötték el. Nagyobb biztosság kedveért még azt is terjesztették, hogy Abú Hásim, az egyik alida trónkövetelő, forma szerint az Abbász családra ruházta át az alidák összes jogait. Ők már most Hásimról, Abbász nagybátyjáról (l. az 1. törzstáblát) leginkább hásimitáknak szerették családjukat neveztetni, ezáltal mintegy súlyt vetvén azon ellentétre, mely közöttük és az omajjádok, azaz Abd-Samsz (Hásim testvérének) ivadékai között fennáll.

A czímen már most az ő dáď-jaik is bejárták az iszlám keleti tartományait, különösen a perzsa emberektől lakott Khoraszánt, a hol leginkább találkoztak az omajjádok gyűlölői és a hol sikerült is nekik titokban sok ezer embert toborozni a Hásimiták, azaz Abbászidák ügye számára. «A próféta házának jogait helyreállítani a bitorlók ellenében», ez volt a jelszavuk. A prófétának egy jövendölését terjesztették, mely szerint «majdan fekete zászlókkal előbukkannak a hívek Khoraszánból, élükön a Mahdi». E propaganda fővezére egy Abú Muszlim nevű ember volt, kinek származását mély homály födi, de kiről biztosan csak annyit tudhatunk, hogy nem volt arab ember. Tevékenységében nagy része volt az arabok elleni gyűlöletnek és azon iráni eszméknek, melyeket a mahdi-reménységek palástoltak. Ebben az időben az abbaszidák titkos praetendense Ibráhim volt, Abbásznak negyedízben leszármazója. Ezzel már most egész nyiltan lépett elő a ravasz Abú Muszlim, ki az alidák követőit is a maga pártjára csalta azzal, hogy hiszen Ali is hásimita volt. Nékik is mindenekelőtt a Hásim-családért kell küzdeniök. Ily érveléssel hatott is az Abú Muszlim igazi czéljain át nem látó síitákra és így az alidáktól egy évszázadon át nagy buzgalommal szított mozgalom eredményeit az abbaszidák érdekeire használta fel. 747 junius 9-én tört ki nyiltan a lázadás, A kelbita araboktól támogatva több khoraszáni város csatlakozik a lázadók seregéhez. 748-ban és 749-ben már szervezett hadsereggel nyomult előre Abú Muszlim és az omajjádokat számos keleti városból kiűzte. Merván khalifa azt hitte, hogy a veszedelmes mozgalomnak leggyökeresebben azzal vethet véget, hogy Ibráhimot, az abbaszida párt imámját, kit syriai rejtekében Homeimában, a Genezaret tó partján felkutatott, elfogatja és Harránban kivégezteti.

Az imám kivégeztetése már most jeladás volt az abbaszida pártnak erői megfeszített kifejtésére. Ibráhim imám erőszakos halálát az iszlám nagy gyászának tekintették. Feketébe öltöztek és fekete zászlók alatt folytatták előrenyomulásukat. Ime «a fekete zászlós emberek, kik Khoraszánból előbukkannak, élükön a mahdi». A fekete szín maradt ezentúl az abbászid uralkodók hivatalos szine; az omajjádoké a fehér volt.

Ibráhim testvére, Abu-l-Abbász, áll most a párt élére. Mindig gyarapodó hadsereggel nyomul előre, Mesopotámián át Syriába. Mindenütt az omajjádok ellen elkeseredett lakosság lelkesedése fogadja. Mervánnak folyton leapadó hadserege nem képes megvédeni a dynasztia ügyét. Semmit sem használ a hősies bátorság, melyet ő maga tanusít. Abu-l-Abbász győzelemről győzelemre halad. Már 749 októberben Kúfában khalifának kiáltják ki. Damaskust 750 ápril 22-én foglalja el. Merván az abbaszidáktól üldözve szökésnek ered, meg sem áll Egyiptomig, a hol Abuszirban (a régi Busiris) felismerve 750 augusztus 5-én gyiloknak esik áldozatul.

Abu-l-Abbász kard élére hányatja a gyűlölt omajjád család minden kéznél levő ivadékát. A próféta családján elkövetett százéves bitorlást kellett megtorolnia a szent család jogai megvédőjének és helyreállítójának. Becsületesen kiérdemli az al-Szaffáh, «vérontó» nevét, melylyel kortársai jellemzik és melyen a történelemben meg van örökítve.

Az Omajjádok családjából csak egy ifjú menekült, Abderrahmán. Ez Spanyolországba vándorol és ott megalapítója lesz a második (nyugati) omajjád dynastiának.

Segédirodalom.

Weil Gustav, Geschichte der Chalifen (1846–1851) I. és II. kötete.

Kremer Alfred, Geschichte der herrschenden Ideen des Islams (1868).

U. az. Culturgeschichte des Orients unter den Chalifen (1875–1877) I. kötete.

Müller August, Der Islam im Morgen- und Abendland (1885–87) I. kötete. (az Oncken-féle gyüjteményben).

Flügel Gustav, Geschichte der Araber bis auf den Sturz des Chalifats von Bagdad (2. kiad. 1864) a tények rövid összefoglalása.

Goldziher Ignácz, Az Iszlám. Tanulmányok a muhammedán vallás története köréből (1881).

U. az. Muhammedanische Studien I., II. kötet (1888–90).

U. az. Arábia és az iszlám történetéről és művelődéséről szóló értekezései a Budapesti Szemlében 1886–1895.