V. FEJEZET.
A szekták. – Az Omajjád khalifaság jelleme.

Az Ali uralkodása alatt kitört pártharczok, úgy mint az Omajjádok uralmának kezdetétől fogva az elégületlenek között kifejlődött belső mozgalmak az iszlám vallásos egységét felbontották. Bár a hatalomtól visszaszorítva, az iszlám főáramlatától schismaticus törekvések ágaztak el. Ezek eleinte csupa elméleti jelentőségűek és nem voltak elég erősek, hogy a közügyek alakulásában érvényesüljenek. De előkészítik a talajt arra, hogy későbbi korszakokban határozottan kidomborodott alakban léphessenek elő és az iszlám alakulására a birodalom különféle pontján döntő befolyást gyakoroljanak.

Az iszlám szektái közjogi vitákból indultak ki. A politikai tételekhez csak később járulnak dogmatikai tanok is, melyek e szektákat az általános orthodoxiától megkülönböztetik.

Az iszlámban kifejlődött harczok a khalifaság kérdése körül csoportosulnak. A szekták azon felelet szerint különböznek egymástól, melyet e kérdésre adnak: ki van jogosítva arra, hogy mint a próféta khalifája az igazhitüek élére álljon?

1. A patriarkhális korszakban senki nem kételkedett abban, hogy a khalifaságot szabad választással kell betölteni, tekintet nélkül a választandónak származására, törzsi illetőségére. Az iszlámnak első kezdeteitől fogva mélyen gyökerezik az igazhitűek ösztönében az a felfogás, melyet az elméleti theologia nemsokára határozottan formulázott, hogy t. i. a törvényes állapotnak egyik forrása az idsmá, a közmegegyezés, consensus omnium. Az összesség, úgy mondának, vagyis az egyház nem egyezik meg téves dologban. A mi a mohammedán egyház közakarata, az egyúttal az iszlám helyes gyakorlata.

Igy tehát a khalifa is a hivők közmegegyezéséből meríti jogát az uralkodásra, semmi egyébből. Az örökösödés, mint uralkodási jogczím teljesen ismeretlen volt. Az események eddigi menetében azt láttuk, hogy Abu Bekr és Omar halála után senki nem gondolt arra, hogy a meghalt khalifák fiait ültessék a khalifai székbe, bár nagyon élénk részt vettek az állami mozgalmakban; mindenkor másfelé irányult a választók figyelme. Ali, ki rokonság dolgában legközelebb állt a próféta családjához, három választás alkalmával mindig a leggyengébben állt a többi jelölttel szemben, és midőn negyedszer sikerült neki a khalifa méltóságát elfoglalni, e tény az iszlám egységének felbontására adott alkalmat. De már Haszan megválasztásában annak jelét látjuk, hogy ez idő körül az igazhitüek széles rétegeiben már megfogamzott az a gondolat, hogy a khalifai méltóságot a próféta családjában való örökléssel kell betölteni. S ez eszme aztán Moávija uralkodása és az omajjád dynastia szilárd térfoglalása alatt mindinkább megerősödött a jámbor mohammedánok lelkében. Erre alapítják oppositiójukat a tőlük gyülölt omajjádok ellen.

Az iszlám első két évszázadi történetének szemlélete határozottan megczáfolja azon nagyon elterjedt téves felfogást, mely szerint a mohammedán állam első alakulásától fogva a theokratikus állam bélyegét viseli homlokán; hogy az állam vallásos intézmény volt az iszlámban és hogy az állam feje vallásos hatalomnak volt a kifejezője és hordozója; hogy világi uralkodói jellege mintegy beleolvadt túlnyomólag vallásos hivatásába és attributumaiba. Ez teljesen helytelen felfogás. A négy első khalifa alatt a mohammedán állam katonai szervezet; pusztán a militarismus alapján áll. Az omajjád dynastiának idejében pedig a lehető legtávolabb áll a theokratiától. Ez idő alatt az uralkodónak és az államnak vallásos feladatai jóformán hárttérbe szorulnak; az uralkodók és képviselőik, a helytartók, határozottan és tudatosan megtagadnak minden kapcsolatot az iszlám vallásos feladataival. A theokratikus irány e korszakban nem a hivatalos iszlámban jelentkezik, hanem csupán azon ellenzéki áramlatokban, melyek az uralkodó szellem ellen kifejlődnek. A theokratia egy elnyomott kisebbség politikai hitvallása.

Az omajjád uralkodók nem a medinai szellem képviselői és folytatói, azon szelleméi, mely a Medinában alakult iszlám vallásos életében nyer kifejezést, mely a «próféta városában» ébredt, ott erősödött meg és onnan sugárzott ki a hódítások által Ázsia és Afrika nagy részén kiterjedő mohammedán államra. Ők a mekkai hagyományokat képviselik. A mekkai aristokratia, bár fővárosuk a kényszernek engedve kénytelen volt kapuját a győzelmes iszlámnak megnyitni, és az ősi pogányság szentélyét, a kábát, az új vallásnak átengedni, bensőleg még soká folytatta ellenállását a számos csatában győzedelmes iszlám ellen. Nem annyira ősi vallásukat védték az ujítók ellenében, nem isteneik és cultussak volt ragaszkodásuk és féltékenységök tárgya, mint inkább társadalmuk ősi intézményei és különösen az a hegemonia, melyet mint ez intézmények igazgatói a félsziget társadalmi életében is gyakoroltak. Azon elsőbbséget, melyet a mekkai kureisiták az arabság körében elfoglaltak, a leghatározottabban veszélyeztette most az iszlám azon tana, hogy «a legelőkelőbbek közöttetek azok, a kik a legistenfélőbbek».

S a mekkai családok között éppen az Omajjádok voltak azok, kik itt a leghatalmasabb állást foglalták el. Az Alláh nevében beszélő prófétának ők okozták a legnagyobb bajt és az arab eszményekkel ellentétbe helyezkedő iszlámot ők üldözték a legkeményebb erőszakkal.

Ez ellenséges érzelem volt a család közös érdeke. S lelkök ez iránya csak színleg szenvedett változást az iszlám győzelme után. Mekka meghódolásán túl nem birták ugyan a kard erejével folytatni ellenállásukat. De a külső hódolattal együtt nem tettek le a mekkai szellemről a medinai szellem javára. Az iszlámot ők most hatalmi, nem dogmatikai ügynek nézték és a pogányságban gyakorolt hatalmukról a megváltozott viszonyok között sem volt szándékuk lemondani. A harmadik medinai khalifa, Othmán, már az ő emberük volt; alatta az Omajja családból való helytartók, kik az iszlám törvényeivel vajmi keveset törődtek és ez által az igazhitűek megbotránkozására nyujtottak okot, osztozkodtak a mohammedán állam területében és vagyonában. S Othmán halála után e hatalom megtartása volt a család törekvése. Az iszlám csak más alakba öltöztette a pogányság idejében gyakorolt hatalmukat.

E hatalom tehát teljesen világi érdekekben gyökerezett és kevés tekintettel volt az iszlám vallásos czéljaira. Az omajjád kalifák világi fejedelmek és nem is kivánnak más színben feltünni, mint világi fejedelmek színében. Ők magok, a jámbor lelkek nagy boszúságára, «királyok»-nak szeretik magokat czímeztetni és uralkodásukat teljesen világi alapokra fektetik. Az állam, ez az ő gondjok: az egyház csak annyiban tényező az ő rendszerökben, a mennyiben egynéhány tekintélyes képviselő által, kiket sikerült az udvar körébe vonni, jogczímeket kovácsoltatnak eljárásuk számára; mert a medinai hagyományokhoz szokott nép szemében ilyenekre mindenkoron szükség volt. Világi uralmuk tudatában nem helyeznek semmi súlyt azon folytonosságra, melyet a khalifa szó fejez ki és melyet Medina szelleme képvisel. Magaviseletök mintegy visszautasítja azt a gondolatot, hogy a mohammedán állam, melynek ők a fejei, azon győzelmes harcz eredménye, melyet Medina a mekkai pogányság ellen vívott. Hiszen ők azon emberek utódai, kik e harczban elbuktak. Hind, e hirhedt pogány asszony, ki dobszóval és buzdító énekkel kisérte volt őket a harcz mezejére, az első omajjád király tulajdon édes anyja volt. E dynastia uralkodásának egész korszaka, kevés félbeszakítással azon benyomást teszi, mintha a medinai szellemtől, mely az iszlámot megteremtette, teljes elszakadás jellemezné. Odáig mennek, hogy magát Medinát, melyet a nép kegyelete «az illatos»-nak nevezett el, «piszkos»-nak gúnyolják. Üldözik a próféta családját és megalkotják ezzel a későbben kifejlődő reactio számára a martyr-alakokat. Az iszlám első győzelmei emlékét képviselő ország ellen nagy az ellenszenvök; gyülöletükben annyira mennek, hogy pusztításuktól még a «szent házat», a Kábát sem kimélik. Közülök sok oly uralkodó támadt, kiket még külsőleg sem lehetne az «igazhitűek» sorában fölemlíteni és kik pogány érzületeikkel és iszlám-ellenes lelkületök nyilt kimutatásával kaczér módon híreskedtek.

Még hivatalos fellépésük azon mozzanatait is, melyek a vallásos gyülekezet vezetésével álltak kapcsolatban, teljesen világi czélzattal érvényesítették, mint királyok, nem mint imámok.

A próféta ideje óta az a szokás gyökeresedett meg, hogy a birodalom székhelyén a pénteki liturgiát (ez a mohammedán vallásos élet legünnepélyesebb mozzanata) a khalifa vezette; maga az uralkodó intézte az ünnepi szónoklatot (khutba) az egybegyült ájtatosokhoz. A tartományok fővárosaiban e tisztségét a helytartóra ruházta; egyéb nagy városokban azon férfiakra, kik ott a khalifa hatalmát képviselték. Még mai napig is a nagy mecsetek pénteki szónokait a khalifa nevezi ki. Az omajjád uralkodók és helytartóik már most mindent elkövettek arra, hogy e functióknak világi színezetet kölcsönözzenek és nem annyira a vallás előtt való meghódolásukat, mint inkább büszke királyi jellegüket tüntessék fel. Nem óhajtottak mint vallási functionáriusok lépni a nép elé. A szószéket (minbar), mely a vallásos szokás szerint egyszerű faalkotmány volt, fejedelmi díszszel ékesítették, kőből és érczből építették. A vallásos szokás azt kívánta meg, hogy állva mondják el szónoklatukat; ők azonban ezt nem egyeztethették össze fejedelmi méltóságukkal, a régi «jó úton induló» khalifák szokásaihoz ragaszkodó jámborok boszankodására leültek a minbar legmagasabb lépcsőjére és így szóltak az előttük álló néphez. A mecsetben nem egyszerű arab öltözékben jelentek meg, mint a régi khalifák, hanem fehér fejedelmi palástban és teljesen fölfegyverkezve. Nem a vallásos khalifa tisztségét akarták folytatni, hanem a pogány arab fejedelemét, ki a nép szólója volt. E czím a pogány társadalomban a legelőkelőbb férfiakat illette meg, azokat, kiknek fejedelmi rangjok volt a törzsben. Az omajjád khalifák szónoklásukkal nem egyházi, hanem világi rangjokat mutatják ki. Nem is vallásról és a próféta dicsőségéről beszéltek, hanem saját hatalmukról. Ha elégületleneket sejtettek a gyülekezetben, reájuk ijesztettek és megfélemlítették őket. Az ezen időből fenmaradt pénteki szónoklatok sok bizonyítékot nyujtanak e tényről.

Ez állapotok sok fájdalmat okoztak a medinai szellem képviselőinek, azon jámbor mohammedánoknak, kik az iszlám vallásos életének elhomályosodását és elgyengülését a legnagyobb szerencsétlenségnek tekintették. Sajgó szívvel nézték, hogy a próféta legnagyobb ellenségeinek, Abu Szufjánnak és a «májevő» Hindnek gyermekei kezébe került az iszlám hatalma, és hogy hatalmukat az iszlám igazi vallóinak elnyomásával érvényesítik.

E jámborok nagy része azonban megelégedett azzal, hogy az uralkodó állapotok ellen bensőleg, mint mondani szokták, «szívével» protestált; óva intette a híveket a nyilt lázadástól, a viszonyok megváltoztatását Alláhtól várta. Ezek az idsmá alapján állottak; nem tartották megengedhetőnek, hogy a mohammedánok közmegegyezése alapján uralkodó férfiak ellen fellázadjanak. Felfogásukat a próféta szájára adták és azon kor szokása szerint, saját meggyőződésüket hadith-ek alakjába öntötték. Ily mondásokat hirdettek a próféta nevében: «A kik az iszlám egységét széthasítják, a hódoló esküt megszegik, a közösségből kiválnak és a muszlimok biztonságát veszélyeztetik, azokat hitetleneknek kell tekinteni». – «A ki az uralkodók cselekedeteit rosszalja, türjön békében, mert a ki az engedelmességből akár csak egy arasznyira kilép, az úgy hal meg akár csak pogány volna». – «A ki a közösségtől elpártol, az az iszlám kötelét vetette le nyakáról». – «A pokolnak hét kapuja van; egyikök azoknak van rendelve, kik a kardot viszik gyülekezetembe». – «Bármily emirnek engedelmességgel tartozik az ember, akár jó, akár rossz; ne daczoljatok a felsőbbséggel: ha nem jár isten utjában, bizzátok az itéletet Alláhra. Tekintsétek az istentelen kormányt büntető pálczának, melylyel Alláh benneteket megpróbál; de a világért se lázadjatok fel ellene. Türjétek alázattal és bizzatok Alláh segítségében.»

2. Az uralkodó szellem felszíne alatt azonban ellenáramlatok is lappangtak, melyek a pogány szellem folytatólagos hatása ellen vajmi erőtlen, a hatalom vasakaratától erőszakkal visszanyomott ellenzéket fejtettek ki.

A vallásos irányzatot az omajjád-dynastia uralkodásának évszázadában első sorban egy bár nem minden befolyás nélküli, de mindenesetre semmi hatalommal nem biró kisebbség tartja fenn, mely a lábra kapott világiasság ellenében a medinai eszméket tűzte zászlajára.

Theologusokból állott e párt, kik a hitetlen világias időkben a mohammedán vallásos tant fejlesztik és kimutatják azon ellentétet, mely közötte és az uralkodó szellem között fennáll. E pártnak hívei nem igen zavarhatták a vizet, ámbár azon tiszteletnél fogva, melylyel a nép e szent férfiak irányában viseltetett, nagyban járultak hozzá az omajjádok fejlődő népszerűtlenségéhez.

Voltak közöttük olyanok is, kik nyiltan kiálltak a síkra és a vallástalan uralkodókkal nagy merészséggel szállottak szembe. Hogy ily bátor emberekkel miként bántak el az omajjádok és uralmuk képviselői, mutatják az egyik hatalmas helytartó, a félelmes Hadssáds b. Júszufnak egy ily erkölcstanítóhoz, a nagy tiszteletben álló Anasz b. Málikhoz, intézett dorgáló szavai. Ha nem hagyna fel vallásos alkalmatlankodásával, «úgy őrli meg, mintha malomkő alatt feküdnék és czéltáblául állítja oda nyilai számára». S Hadssáds és az iskolájához tartozó omajjád államférfiak ily kitételeket nem épen metaphoraként használtak. Kiméletlenül bántak el azokkal, kik a vallás nevében háborgatták hatalmukat.

Minél türhetetlenebbeknek találták vallásos szempontból az uralkodó viszonyokat, annál sóvárgóbban vetették reményüket a jövőre nézve, a próféta családjába, a nélkül azonban, hogy ők ezt a családot tartanák a khalifaságra egyedül jogosultnak. Mert a multakra nézve nagy méltánylással ismerték el a khalifaság történeti fejlődését a négy első khalifa alatt, kik egytől-egyig a próféta társai voltak és a próféta társainak köszönték méltóságukat. Mint isteni akarat előtt meghajoltak még az omajjád dynastia hatalma előtt is; hisz forma szerint az idsmában gyökerezett. Nem támasztottak ellene nyilt lázadást.

Ez a mohammedán orthodoxia álláspontja: a szunna. Bármiként is itélik meg vallásos szempontból a khalifák magaviseletét, egyházjogi tekintetben a khalifaság tényleges alakulását törvényesnek és jogosnak ismerik el. Kibékülnek a meglett tényekkel. A «társak» cselekedeteit pedig egyáltalán nem engedik semmiféle rosszallással illetni; ők legjobban ismerték a próféta akaratát; a vele folytatott mindennapi érintkezés őket a szentség körébe emelte. A szunna hive szemében nincs magasabb tekintély a «társ»-nál.

3. Minden tekintetben veszélyesebb volt az omajjádokra az oppositiónak egy másik köre: a legitimisták pártja. E párt hite szerint az első omajjád uralkodó Mohammed unokájának trónját bitorolta és így tovább minden uralkodó egy másik imámét (így nevezték ők a jogos khalifákat), a kiket ők magok között, mint az államegyház jogos fejeit ismerték el. A hatalom szerintök nem világi jogalapokon nyugodott. Nem a nép választottja az, a kinek a nép közérzülete hódol, nem ő az állam jogos uralkodója: hanem az, ki a próféta egyenes örököse, méltóságának jogos utóda. Az ő trónjelöltjeiknek jogczímei a prófétaság kiváltságaira mentek vissza, vallásos mozzanatokból indultak ki; ehhez képest imámjaikat a közönséges emberi tehetségeket felülmuló sajátságokkal (p. o. csalhatatlansággal) is felruházzák, melyek az állam fejét az isteni akarat kifolyásának tüntették föl, ki nem a nép jogait egyesíti személyében – nem tőle van választva – hanem az isten uralmát képviseli az emberek között.

Látjuk, mily radicalis elvi különbség volt az omajjád khalifák jogczímei között és azon alap között, melyre a legitimisták imámjaik jogköveteléseit építék. Az Omajjádok világi uralkodása ellenében a theokratia a maga teljes kifejlődésében.

E párt azonban nem elégedett meg azzal, hogy a khalifaság jogtalan bitorlására vonatkozó felfogását a Moávija győzelmét követő korszakra alkalmazza. A kik következetesen vallják elveiket, a három első khalifát is jograblóknak mondják, minthogy a próféta halála után az utódlás joga egyesegyedül Alit illette, utána meg fiait. A szunna híveinek azon tanítását, hogy a próféta nem intézkedett arról, ki legyen utódja, merész hazugságnak és hamisításnak jellemzik. Szószerint idézik a próféta azon mondásait, melyekkel egyenesen Alit jelölte utódjának. E rendelkezések eltitkolását és meghamisítását a «társaknak» tulajdonítják, kik a próféta akarata ellenére ejtették meg a khalifa választását, s a kik okozói az iszlámot megrontó bűnténynek, hogy a «próféta házá»-nak jogait elkobozták. A társaknak ennélfogva semmi tekintélye az ő vallásos rendszerükben; e tekintély csakis a ház embereit (ahl al-beit), azaz a próféta családjának tagjait és utódaikat, első sorban az egyenes örökösödés utján jogosult khalifákat, vagy mint ők – a theokratikai jellem világosabb feltüntetésére – szivesebben nevezik, az imámokat illeti.

Azokat, kik e tant vallják, szemben a szunnitákkal, azaz az iszlám tényleges histórai felődésének elismerőivel, síitáknak nevezik, e szóból sía, azaz: valakit követő, hozzá ragaszkodó társaság, ez esetben: Ali síá-ja.

4. A síiták maguk között többféle felekezetre oszolnak. Minthogy Alinak sok felesége és ezektől egy egész sereg gyermeke volt, könnyen szétágazhattak a vélemények arra nézve, hogy az Alidák melyik ágában öröklődik át az imámság apáról fiúra.

II. Törzstábla.

A síiták többsége a Fátima (Mohammed leánya) gyermekeire korlátolja az imámság öröklését. A II. törzstábla megmutatja, hogy mily vonalban örökítik át e jogot apáról fiúra egészen a 12. imámig. Ez még gyemekkorában eltünt a földről; nem halt meg, lappangva él valahol, s az idők elteltével mint Imám Mahdi fog előlépni, hogy az igazságtalansággal eltelt világon a jogos viszonyokat helyreállítsa. Ezért a «rejtőző imám»-nak nevezik. Ez imámokat, kik közül többen tényleg elő is léptek jogaik érvényesítésével, ismerték el a síiták mindenkor az iszlám egyedül jogos fejedelmeinek az orthodox egyház khalifái ellenében, kiket az imámok jogai bitorlóinak tekintettek. Híveik a khalifáknak sok bajt okoztak lázadásaikkal. A síita népek uralkodóikat a 12. imám eltünése óta a lappangó imám időleges világi helytartóinak nézik.

A síiták azon felekezetét, melynek hívei az imámságot e 12 alida ivadék sorában örökítik át, imámitáknak, vagy tizenketteseknek nevezik (ithná asarijja). E felekezethez tartozott mindenkor a síiták többsége; mai nap is ezt a rendszert vallják p. o. Perzsiában, a hol a szefevidák dynastiájának uralkodása óta (1512) a síitaság van uralkodó egyháznak elismerve.

5. A síita hívek között azonban alakultak egyéb felekezetek is. Ezek közül csak azokat említjük, melyek az iszlám történetében valamikor nevezetesebb szerepet vittek.

A harmadik imám, Huszein halála után az alidák ügyének hívei közül sokan a jogos öröklést nem a többiektől 4. imámnak elismert Ali (Zein al-ábidin)-ra örökítik át, hanem az örökösödést a Fátima ágáról átviszik Ali egy másik nejének fiára, Mohammed b. al-Hanafijjára. Ezt ismerték el imámnak az omajjád khalifa ellenében. Minthogy ezen Mohammed igényeit különösen Alinak egy Keiszán nevű felszabadított rabszolgája képviselte, e rövidéletű felekezetet keiszánitának nevezték. Mikor ez a Mohammed 700-ban meghalt, hívei között róla ugyanazon hit állapodott meg, melyet az imámiták később a lappangó imámról vallottak.

6. Törzstáblánk az 5. imám mellett ennek testvérét Zeidet tünteti fel. Erre ruházza a 4. imám halála után a zeidita síiták felekezete az imámi méltóságot, melyet ivadékaira is átörökít. E felekezet még mostan is fennáll Délarábiában. Minden síita felekezet közt a szunnita khalifasággal szemben ez a legtürelmesebb, a mennyiben azt tanítja, hogy az oly uralkodó, ki a khalifaságra jog szerint legméltóbb egyén kiszorításával jut uralomra, a nép engedelmességére igényt tarthat. E tétel révén elméleti tanukat mindenkoron kiegyeztethették e velük ellentétben álló tényleges politikai alakulásokkal.

7. A 6. imám, Dsáfar után a legitimitás törvényei szerint elsőszülött fiát Iszmáilt illette az imámság. Ez azonban a mohammedán törvénynyel nem igen törődő ifjú volt; azért atyja őt kizárta az imámi jog örökléséből, melyet öcscsére Múszára ruházott. Az imámiták már most ez utóbbit ismerik 7. imámnak és az ő utódai során örökítik az imámságot. Ezt a kizárást és átruházást a síitáknak iszmáeliták nevezete alatt támadt felekezete nem ismeri el érvényesnek; a jogos imám – úgy mondanak – nem lehet bűnös, ha a látszat ellene szólna is. Iszmáil csak látszólag vétkezett az iszlám törvényei ellen. Az imámság az illető egyénnek veleszületett immanens határozottsága, melyből semmi körülmények között ki nem lehet őt vetkőztetni. Ennélfogva Iszmáil a legitim 7. imám, és e méltóság az ő ivadékaiban öröklődik apáról fiúra. A tizenkettesekkel ők csak a hat első imámra nézve egyeznek. Vallástani tekintetben is külön váltak a közönséges imámita síitáktól. Az iszmáilita legitimitáson alapszik a fatimida dynastia és ezzel kapcsolatban még egyéb az iszlám történetében előlépő mozgalom.

8. A síiták között már nagyon korán találhatók azon törekvés csirái, hogy az imámok elismerésével és a szunnita iszlám khalifáinak visszautasításával nemcsak közjogi tekintetben különböznek az orthodox iszlámtól. Az alida ellenzékben kezdettől fogva előlép egy oly irány, mely Aliban és utódaiban nem közönséges uralkodókat látott, hanem az emberiség köréből kiemelkedő lényeket, kik az istenség sphaerájához állanak közel. Az imámok csalhatatlanságának tana is e törekvés következménye. Voltak azonban síita hivek, kik e tannal nem elégedtek meg. Még Ali életében egy Abdalláh b. Szabá nevű, Délarábiából származó zsidó, ki előbb az iráki zavargásokban részt vett, aztán Egyiptomba tette át lakóhelyét, azon tant hirdette az egyiptomi mohammedánok közt, hogy Ali a messiás, hogy az isten szelleme szállt reá; hogy halála után majdan visszatér a földre. Időközben az égben él a felhők között; a mennydörgés az ő hangja, a villámlás az ő ostora.

Omar mecsetje Jeruzsálemben.

A síita ügyet Ali halála után különösen az iszlám perzsa elemei karolták fel. Az omajjádok, kik uralkodásuk szellemével az arab nemzeti hagyományokat jelenítették meg, nem kedveztek az iszlám idegen, nem arab nemzetiségeinek, sőt a pogány arabság gőgjével lenézték a meghódított nemzetiségeket, kiket arab szempontból adsam, azaz barbároknak tekintettek. Nem engedtek nekik semmi érvényesülést az állam közügyeiben, elnyomták és háttérbe szorították őket. Könnyen érthető ennélfogva, hogy az omajjádok ellenségeihez csatlakoztak és a sia ügyét karolták fel. Ennek tanai amúgy is a legközelebb álltak az ő régi hagyományaikhoz.

A perzsa királyság isteni intézmény; a legkövetkezetesebb theokratia. Maga a király «isteni» férfiú; bághi (isteni), ez a szaszanida király állandó jelzője az érmeken. «A mazdáhitű, isteni ... Irán és Anirán királyainak királya, Jezdán (isten) magvából való (minocsetri)». Az istenséghez oly közel viszonyban áll, hogy, mint erre nézve a perzsa birodalom legrégibb korszaka, az achaemenidák ideje, a legkésőbbi szaszanida korszakkal megegyezik, isteni hódolatot igényel a maga számára. Aeschylos a Perzsák-ban Istennek nevezteti a perzsa királyt alattvalóival, és II. Jezdedsird a fanatikus szaszanida uralkodó azt a hitet terjeszti magáról, hogy az istenséggel személyes kapcsolata van. Az isteni sunstantiának elődről utódra való átöröklése csakis a legszigorúbb legitimitás alakjában történhetik. Csakis a közvetlen örökösödés mellett tartható fenn a királyi személynek isteni természetéről szóló hit. Az isteni királyt a Karéno, azaz az isteni gloria külső jele kiséri; ez csakis a királyi személy valódi ivadékaira szállhat át. A nem legitim királyt nem övedzi az isteni karéno. A szaszanida dynastia megalapítóján, Artakhsír Pápakán-on, ki a legitimitás czímén döntötte meg a parthus uralmat, épen az őt kisérő karénón ismerték fel achaemenida származását.

III. Jezdedsird ezüstpénze.

Ez eszméket vitték be a perzsa muszlimok a mohammedán királyság felfogásába is; ez eszméket csakis a síita legitimismus körében fejthették ki. A prófétába már őseiről szállt az isteni szikra, ez nemzedékről nemzedékre legitim utódaiba, vérbeli leszármazóiba szállt apáról fiúra. Csakis ők képesek rá, hogy a khalifaságot, már most, mint isteni intézményt, megjelenítsék. E körben fejlődött az imámok természetfölötti minőségének tana. Különösen Huszeinnak a martyrium fényével övezett halála, az alidáknak folytonos üldöztetése a hatalmon levő omajjádok részéről, mindig új meg új táplálékot nyujtott arra, hogy az emberistenítés körébe emeljék a próféta szentelt családját. A mit régi nemzeti hagyományok beszéltek az Ahrimán seregeinek harczairól a jó isteni lények ellen, azt most átvitték az omájjádoknak kegyetlen harczára az alidák isteni személyei ellen. Mennél inkább kellett az omajjádok üldözéseit elszenvedniök, annál hathatósabban fokozódtak e tanok azon perzsa körökben, melyek az iszlámot az ő régi nemzeti hagyományaik szellemében vették fel lelkükbe.

E tanok, melyek már a rendes imámiták dogmatikájába is utat találtak a siitaság némely elágazásában, aztán a legvadabb túlzásokba mentek át. Alig van dogmatikai rendszer, melyben szaporábban burjánzott a szektaalakulás, mint a siitaságban. Maguk a siiták boszankodással szólnak az ő rendszerükből kinőtt túlzó tanokról (ghulát), melyeknek vallóit magus is eretnekeknek tartják. Sokan az emberistenítést a legféktelenebb módon alkalmazták. Az isteni incarnatió hite leginkább az iszmailita szekta dogmatikai rendszerében jutott kifejezésre. Mások Alit egyenesen istennek nevezik (ez a még most is fennálló Ali-iláhi szekta) és előbbrevalónak mondják magánál Mohammednél, a ki csak ember volt. A Ghurábbijja szekta meg azt állítja, hogy Ali Mohammedhez úgy hasonlított, mint az egyik holló (ghuráb) a másikhoz; nem lehetett egymástól megkülönböztetni. Innen van, hogy Gábor arkangyal, kit Isten a maga kinyilatkoztatásával Alihoz küldött, tévedésből Mohammednek adta azt át. Ezek a legitimitást nem is annyira Mohammedhez, mint inkább Alihoz kapcsolják. Az úgynevezett ötösök (mukhammisza) azt hiszik, hogy Mohammed, Ali, Fátima és két fia Haszan és Huszein egy elválaszthatatlan isteni pentaszt alkotnak; mindegyikük ugyanazon egy isten incarnátiója.

9. Ugyancsak a közjogi harczokban gyökerezik a kháridsiták szektája, melynek kezdeteivel már megismerkedtünk.

Ha nem is a legitimitás korlátaitól feszélyezve, az orthodox iszlámban idővel az a meggyőződés fejlődött ki és emelkedett törhetetlen szabálylyá, hogy a szabadon választandó khalifának a Kureis törzsből való férfinek kell lennie. E vezető törzs széles elágazása még e korlátozás mellett is tág tért engedett a muszlim gyülekezet szabad választásának. Tényleg kilencz századon át a khalifa czím viselői, egészen addig, hogy II. Szelim alatt (1517) Egyiptom meghódításával és az ottan lakó utolsó abbaszida árnyék-khalifa elűzésével az othmán szultánság ruházta magára e czímet, kureisita emberek voltak. Ha a tényleges uralmat (szultán) más uralkodók gyakorolták is, ez egész idő alatt, bár csak névleg, a khalifa méltóságát mindenkor kureisita ember képviselte.

A kháridsiták a közösségből azon tannal léptek ki, hogy az igazhitűek gyülekezete a legérdemesebbet választja meg khalifának. A származás nem korlátolja a szabad választást. Nemcsak, hogy a kureisitasághoz nem, de még az arab származáshoz sincs kötve a khalifaság. Ha érdemes rá, «akár egy nabatus rabszolgára» is lehet bízni e tisztséget. Ha a gyülekezet a megválasztott khalifa uralkodása alatt az uralkodó érdemtelenségéről győződik meg, jogában van őt méltóságából elmozditani, sőt halállal is büntetni. Abu Bekr és Omar érdemeseknek bizonyultak az igazhitűek vezetésére; ők jogos khalifák voltak. De Othmántól kezdve a khalifaságot jogtalanul töltötték be. Sem ő, sem Ali, Moávija és utódai pedig éppen nem voltak méltók arra, hogy az iszlám élén álljanak.

A kháridsiták, maguk köré gyüjtvén az elégületlen elemeket, sokszor a közös negativ alapon a siitákkal is egyesülve az omajjád uralkodás első felében folyton nyugtalanítják az uralkodó dynastiát és lázadásaikkal zavarják az állam belső békéjét. Minthogy az ő tanuk tisztán demokratikus alapon áll, szívesen csatlakozik hozzájuk a köznép, midőn szabadon választott khalifa-vezéreik alatt, hol magában Arábiában, hol a folyton forrongó Irákban, hol az állam keleti részeiben lázadásokat idéznek elő. Az ő közjogi thésiseihez csatlakoztak az északafrikai berberek is, kiknek ősi demokratikus alkotmánya semmiképpen sem fér össze azon absolutismussal, mely a khalifaság kormányformája volt. A berberek között maradt fenn legtovább a kháridsiták szektája. Franczia fenhatóság alatt a Szahara néhány oázisában, melyek Francziaország algeriai gyarmatának legdélibb határát alkotják és melyeken a Beni Mzáb néven ismert berber törzs lakik, még mai napig is fennáll egy kháridsita elveken alapuló közösség, melynek intézményei, a mennyire idegen uralom alatt lehetséges, e szekta tanait tükrözik.

A kháridsita szekta kapcsolatban demokratikus közjogi tanaival puritán erkölcstant is hirdet, melynek szigorú következményeiben sem osztozik az orthodox iszlám. A szunnita iszlámban azon tan uralkodik, hogy muszlim ember csak az esetre válik a kárhozat martalékává, ha az iszlám alapdogmáit tagadja meg; addig míg ezekben hisz, muszlimnak kell őt tekinteni, akár ha gyakorlati életében az iszlám törvényeit meg szegi is. Ezen kiméletes tannal az omajjád khalifákat és képviselőiket, kik minden pillanatban áthágták a törvényt, akarták megmenteni az iszlám számára és egyúttal fentartani képességüket arra, hogy muszlim fejedelmek legyenek. Ennek ellenében a kháridsiták az iszlám törvényei ellen elkövetett kihágásokat is olybá veszik, hogy az ember általuk hitetlenné válik. A hitetlenség pedig a halálbüntetést vonja maga után. Ezen szigorú tan különbözteti meg őket a murdsiták iskolájától, kik azzal, a mit az üdvözülés és elkárhozás dolgában tanítanak, a türelmesség legszélsőbb határáig elmentek.

A kháridsiták azon önálló fejlődésénél fogva, melyen szektájuk függetlenül az orthodox közösségtől, keresztül ment, jogi intézményeik dolgában is sok ponton különböznek az iszlám nagy egyházától. Tanaik részletes kifejtésére nézve már korán oszoltak számos alsóbb ágazatra. Vezéreik, kiket időről-időre demokratikus alapon a gyülekezet élére helyeztek, a kháridsita alaptanokat más-más módon alkalmazták. Vannak közöttük enyhébb világnézetűek, s vannak másrészt olyanok, kik demokratikus és puritán tanaikat a legszélsőbb végletekig óhajtották alkalmazni. Sokan közülök a kháridsiták világgyülölő tanai alkalmazásában odáig mentek, hogy mint p. Náfi b. Azrak hivei azt követelték, hogy a hitetlenek kiskorú gyermekei is halállal lakoljanak, míg más kháridsita gyülekezetek csakis a nagykorúakat foglalták be azon fanatikus elbánásba, melylyel tanaik szerint a törvény áthágóit sujtani kell. Ily eltérésekben nyilvánulnak a kháridsita felekezeten belül a részletekben egymástól különböző szekták; vannak szifriták, azrakiták, vahbiták, ibádhiták sat. Ezek közt leginkább az enyhébb ibádhiták terjedtek el. A Mzáb-kháridsiták, úgymint az Ománban és Zanzibárban mai napig fennálló kháridsita gyülekezetek e szekta alapján állanak.

A kháridsita elnevezést az iszlám történetírói nagy szabadsággal használják. Bármilyen, a fennálló állami tekintély ellen irányuló forradalmi mozgalmat, mely nem síita alapon indul, sokszor a kháridsita elnevezés alá foglalják, ha semmi belső kapcsolatban nem is áll az Ali táborából kivált pietisták forradalmával, a nahraváni ütközet áldozataival.

A damaszkusi nagy mecset.
(Az 1893-iki tűzvész előtt.)

Ezek voltak azon belső mozgalmak, melyekkel az omajjád dynastiának számolnia kellett.