A Kába.
a) Fekete kő. b) Díszes függöny. c) Ajtó. d) Vízcsurgó.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
IV. FEJEZET.
Az első négy khalifa.
(632–661).
| Abu Bekr | 632–634 | Othmán | 644–656 |
| Omar | 634–644 | Ali | 656–661 |
Ámbár Mohammed a Korán számos helyén nagy súlylyal nyilatkoztatta ki, hogy ő épp oly gyarló ember, mint gyülekezetének legcsekélyebb tagja; hogy sem rendkívüli tudással, sem természetfölötti tehetséggel nem rendelkezik; hogy ő csakis Alláh akaratának hirdetője, Alláh szolgája és «követe» az emberekhez: mindamellett a köznép lelkéből nem volt kiirtható azon hit, hogy természetfölötti tehetségei vannak, csuda képessége, mindentudása.
Mikor meghalt, sokan nem is akarták elhinni, hogy halandó emberként múlt ki. Azt halloták Mohammedtől, hogy egykoron Mózes is eltünt Izrael népe elől és negyven napig a Szinai hegy csúcsára költözött Isten közvetlen közelébe és hogy a negyven nap elteltével ismét visszatért hívei közé.
Ilyennek nézték az ő mesterük eltünését is. Nem halt meg; csak eltünt egy időre; ismét visszatér.
Maga Omar is a hitben ingadozóktól költött hazugságnak mondotta a próféta halálának hírét; a visszatérő próféta mindenkit keményen megbüntet, ki e hazug hírnek hitelt ad. Nem is akartak tehát egyelőre abba a kérdésbe bocsátkozni, hogy ki legyen a próféta utóda az igazhitűek gyülekezetének vezetésében.
Néhány higgadt ember erélyessége azonban véget vetett e hit terjedésének és az iszlám ügyének érdekében, mely erős vezető kéz hiányában az elzüllés veszélyének volt kitéve, csakhamar belátták annak szükségét, hogy mentül előbb egy e nagy feladatra hivatott férfiút kell az iszlám élére állítani. Mert nem egy oldalról annak jelei mutatkoztak, hogy, különösen a beduinok között, nem csekély azoknak száma, kik a kard erejével reájuk erőszakolt igát és az iszlámmal járó szokatlan kötelességeket, a hódító halála után szívesen lerázták volna.
Aztán Mohammed sikerétől felbuzdítva, az arab félsziget különböző részein egyéb próféták is felléptek, kik egyes törzsek között már csak azért is nagyszámú követőre találtak, mert e versenypróféták elismerése és támogatása által, kik nem kivántak annyi áldozatot, mint a mennyit az iszlám rótt reájuk, legkönnyebben megszabadulhattak az iszlám terheitől.
A Kába.
a) Fekete kő. b) Díszes függöny. c) Ajtó. d) Vízcsurgó.
Különösen két dolog ellen nyilvánult nagy ellenszegülés a sivatag beduinjainak tetemes része között. Sokan a világért sem tudtak megbarátkozni a tőlük követelt istentiszteleti gyakorlatokkal, a szabott intézményül reájuk rótt imádkozással, melyet szabadságukat korlátozó nevetséges czeremóniának tartottak s melyhez foghatót pogány-korukban egyátalán nem ismertek; mások még nagyobb hévvel szegültek a vagyonukat érzékenyen károsító Zakát kötelessége ellen: nem akartak adót fizetni oly czélra, melyért lelkesedni egyátalán nem tudtak. Aztán az sem ment az aristokratikus gondolkozásban felnevelkedett beduinoknak a fejébe, hogy ők, kik mindenek fölött a saját tözsüket tartották a legkitünőbbnek és előre valónak, a szegényes Hásim családból való ember javára lemondjanak minden igényükről.
Már ha kell, szívesebben hajolnak meg egy saját törzsükből, vagy egy azzal rokon törzsből való próféta előtt. Látjuk, mily kevés érzéke volt a beduinoknak még ez idő szerint a Mohammedtől alkotott egységes nemzeti eszme iránt. Nem ismertek arab nemzetet, hanem csakis egymással folyton farkas szemet néző arab törzseket.
A Jemáma vidékén tanyázó arabokat egy Muszeilima néven ismert próféta gyüjtötte maga köré, ki mindenben Mohammedet utánozta; a hagyomány egy tőle hirdetett, alakra és tartalomra a Mohammed hirdetéseit mímelő korán töredékeit is fentartotta. Muszeilima rövid idő alatt sok hívet gyüjtött maga köré és komolyan veszélyeztette az ifjú iszlám ügyét. Már annyira ment, hogy pénzeket is veretett a maga nevére; ezekből egy példány a Koburg Fülöp herczeg gyüjteményében van meg.
Muszeilimán kívül egy Tuleiha nevű próféta a Ghatafán törzshöz tartozó arabok között lépett fel. A sokfelé ágazó nagy Temim törzsben egy prófétanőnek, Szadsádnak, adtak hitelt, ki csakhamar Muszeilimával állt össze és így egyesült erővel a Temim törzsben veszedelmes ellenhatalmat támasztott, az iszlám ellen.
Mohammed halála előtt nem nevezett ki utódot (khalifát). Ily kinevezés nem egyezett volna az arab szokással.12 Az arab törzsek seikh-jeik halála után szabadon választják meg utódját.
A seikh méltósága nem öröklődik át apáról fiúra, vagy ilyennek hiányában (ez eset állt Mohammed halála után, kinek fiai mind zsenge korukban haltak el) egyéb közeli rokonra. Az arab törzset a seikh választásában nem korlátozza semmi örökösödési szabály. Azt választja meg főnökének, kit kora (a seikh szó annyit jelent, hogy: öreg), tapasztalása, a törzs érdekében szerzett érdemei, az előbbi seikh életében mellette elfoglalt bizalmi állása és mindezen körülményekből önként következő tekintélye e méltóságra legalkalmasabbnak mutatnak. A seikh méltósága nincsen a törzs egyugyanazon ágához kapcsolva. Ámbár, a dolog természete szerint, valamely törzs sok ága között az egyik vagy másik különös tekintélyre szokott emelkedni, úgy, hogy a seikhek, a szabad választás fentartása mellett, közüle kerülnek ki, nem nagy ritkaság számba megy, hogy néhány nemzedék után a seikhet a törzs más-más ágából válaszszák.
A próféta utódjának megválasztása ugyan más szempontok alá esett, mint egy elhalálozott törzsfőnök helyének betöltése. Mindamellett a mekkai és medinai arabok e fontos állami tény elintézésénél is csak az arabok évezredes szokásait alkalmazhatták az új viszonyokra. Az volt a kérdés, hogy tekintélyénél, az iszlám ügyében kifejtett érdemeinél és a próféta bizalmánál fogva a gyülekezet mely csoportját illeti meg az elsőbbség és ezen belül mely férfiút; ki lesz a legalkalmasabb arra, hogy az iszlám egységét a széthúzó törekvések ellen megvédelmezze?
Az iszlám híveinek legtekintélyesebb körei három csoportra oszoltak. Ezen közvetlenül a próféta halála után mutatkozó csoportosulás a későbbi időben kifejlődő pártharczoknak csíráját foglalja magában. Legelőször e fontos kérdésben mutatkozik meg a muhádsir-ok és anszár-ok vetélkedése. Amazok az iszlám első hiveiként, kik Mohammednek a mekkai pogányok ellenében már fellépésének első idejében mutatták ki hűségüket és ragaszkodásukat, tartottak igényt az elsőbbségre; emezek mint az iszlám hathatós védői, kik a prófétát és híveit körükbe fogadták, midőn az ifjú iszlám ügyét a kureisita pogányok üldözései között végső veszély fenyegette. Amazok között a legtekintélyesebbek közel rokoni kötelékkel voltak, a prófétához kapcsolva: Abu Bekr és Omar a próféta apósai voltak, Ájisa és Hafsza, a próféta feleségei, az ő leányaik; Othmán és Ali, a próféta vejei, amaz Rokkajjának, ez a próféta kedvencz gyermekének, Fátimának férje. Az anszárok élén Szád b. Ubáda állott, a legelőkelőbb ember Mohammed legelső medinai hívei között, ki az iszlám legrégibb csatáiban nagy érdemeket szerzett a próféta körül.
Csekélyebb reménye lehetett még ez időben egy harmadik pártnak: a Hásim családnak, mely csak az iszlám későbbi fejlődésében fog nagy jelentőségre vergődni. Ezen párt súlyt helyezett arra, hogy a próféta khalifája az ő családjából kerüljön ki. E párt jelöltje Fátima férje volt, a próféta unokaöcscse Ali, kit a próféta édes gyermekeként szeretett, s kinek atyja, Abu Tálib, volt az elárvult Mohammed atyai gondozója. Mily kevéssé felelt meg az arabok felfogásának az uralkodó méltóságának öröklés útján történő betöltése, abból is kitünik, hogy mindezen nyomós jogczímek ellenére a hásimiták igényeinek ez idő szerint csak vajmi kevés pártolója akadt.
A pártok versengésében csakhamar a muhádsir párt kerekedett felül. Omar, kit a közvélemény több alkalommal kimutatott bölcsesége és erélyessége miatt a legalkalmasabbnak tartott, Abu Bekrnek ajánlotta fel a khalifaságot; az ő megválasztása mellett azon kívül nagy buzgóságot fejtett ki ügyes és okos leánya, a fondorkodásokban tapasztalt Ájisa, kit a muszlimok mint az igazhitűek anyját (umm al-múminín) nagy tiszteletben tartottak és kinek véleménye nagy fontosságú volt tanácsukban. Abu Bekr mellett különösen azon körülményt is felhozták, hogy a próféta több ízben őt bízta meg helyettesítésével nyilvános functióiban; a próféta akadályoztatásakor ő vezette mint imám az igazhitűek imaszertartását. Igy tehát Abu Bekr, kit az igazhivők a Sziddík (igazságos) disznévvel tiszteltek meg, lett a próféta első khalifája.
Nagy buzgósággal hozzálátott az iszlám ellen az arab terület különféle részén megindult forradalmi mozgalmak leveréséhez. Khálid b. al-Velid hadvezér segítségével megsemmisítette az iszlám egységét fenyegető hamis prófétákat; engedelmességre szorította a Nedsd (arab fensík, a hol mai nap a vahhábiták uralkodnak) beduinjait, kik a zakát megtagadása czímén az iszlámtól elpártoltak (ridda a. m. visszaesés, e forradalmi mozgalom neve). A belső forradalmak sikeres leverése mellett ő kezdte meg az iszlám hatalmának kiterjesztését Arábia határain túl. Utódja nagy hódítási munkájának ő vetette meg alapját, rövid két évi uralkodása alatt, a mennyiben a byzánczi császársággal Syriában, a perzsa hatalommal Mesopotámiában már az ő hadvezérei mérkőznek. Khálid a déli Babylonia helytartójának, Hormizdnak vezérlete alatt álló perzsa hadsereget a Kázima (a későbbi Baszrától két napi távolságban) mellett vívott láncz csatában (így nevezve, mert a perzsa harczosok egy része lánczczal volt egymáshoz kapcsolva) győzte le és ezzel utat nyitott az iszlám hadseregének Irákba, a hol egészen Hiráig nyomult előre és az alsó Euphrates nyugati vidékét az iszlám számára meghódította. E hadjárattal útját egyengette a nagy perzsa hódító háborúnak, mely ő utána Perzsiát az iszlám számára megszerzi. Nagyban fokozta a hadakozó beduinok harczi kedvét az a gazdag zsákmány, mely hatalmukba került. A győzelmes háborúból Medinába, mindenféle arany, ezüst ékszereken kívül, azt beszélik, egy elefántot is küldhettek. Jó szerencsével indult a muszlimok serege a byzanczi császársághoz tartozó Syria ellen is; halála előtt maga a próféta kötötte szívükre e támadó hadjáratot. Khálidnak Irákból visszasiető serege Bosztrát, a byzancziak syriai védvárát megadásra kényszerítette. Csakhamar a Syriába küldött muszlim hadsereg zömével déli Palesztinában egyesülnek. Adsnádein mellett, délfelé 3 1/2 mérföldre Jeruzsálemtől (634 jul. 30-án) a Theodoros, Heraklios császár testvérének vezérlete alatt álló görög hadsereget megverték.
Ez volt, még Abu Bekr idejében, a muszlimok első nagy döntő győzelme a byzánczi császárság fölött. Abu Bekr csak rövid ideig örvendhetett két hadserege sikereinek, melyekkel az iszlám nagy hódításainak alapját megvetette. 634. augusztus 23-án lázas betegség következtében meghalt.
Életmódjával példát nyujtott közvetlen utódjainak arra, hogy méltóságukat ne fejedelmi pompa igénylésével mutassák ki. A legnagyobb polgári egyszerüségben folytatta életét Medinában, mely a próféta halála után megmaradt a khalifaság székhelyének. Eleinte kereskedői jövedelméből tartotta fenn családját. Midőn az állam ügyei miatt régi foglalkozását abban kellett hagynia, csak csekély mértékben vette igénybe az állam pénztárát; csak annyit fordított saját czéljaira, a mennyi az iszlám minden harczosának kijárt. Gondoskodott róla, hogy halála után még e csekély összegek is hagyatékából a közkincstárnak visszatéríttessenek. E szempontból joggal az iszlám patriarkhális korszakának nevezik ezt az időt, melyben az ő általa kitűzött módon kormányozták a kezdődő hódítások által mindinkább kiszélesedő mohammedán birodalmat.
Rövid uralkodásának egyik fontos ténye volt, hogy a koránt, melynek egyes darabjait nagyon megbízhatlan alakban és eltérő szöveggel őrizték Mohammednek a belső és külső háborúk alatt mindenfelé elszéledt társai, az által mentette meg az elkallódástól, hogy Zeid b. Thábitot, a próféta egyik íródeákját, a szétszórt korándarabok összegyűjtésével és megszerkesztésével megbízta. De még ez nem az a szerkezet, melyben a korán most kezeink között van. Végleges szerkezete csak később, Othmán uralkodása alatt (650) keletkezett, midőn a khalifától kirendelt bizottság a Zeid munkája mellett fennmaradt variansok felhasználásával a Korán kánoni szövegét megállapította. Abu Bekr, az uralkodását megelőző pártküzdelmek kikerülése czéljából, halála előtt Omart ajánlotta utódjául, kit a tekintélyes muszlimok gyülekezete meg is választott khalifának.
Omar uralkodásának ideje a fiatal iszlám hőskorának mondható. Elődjének művét nagy sikerrel folytatta. Ő volt az iszlám legnagyobb hódítója. Megdöntötte a szaszanidák birodalmát, a byzanczi császárságtól elhódította Syriát és Egyiptomot, innen nyugatra egészen Tripoliszig terjesztette ki az iszlám hatalmát. Keleten csaknem India határáig ért el.
Hódító szerencséjét a görög és perzsa birodalom egymás ellen folytatott pusztító harczai és ezek következtében a két keleti nagyhatalom belső elgyöngülése nagyban előmozdította. A Konstantinápolyban dúló trónvillongás lefoglalta Heraklios erejét és ellankasztotta képességét az ellentállásra; azonkívül a görög birodalmat a Balkán-félszigeten az avarok és szlávok előnyomulása nyugtalanította és haderejének nagy részét lekötötte. A helytartók kiméletlen kormányzása s azon türelmetlenség, melyet a hivatalos egyház a keleti tartományokban elterjedt schismatikus felekezetek ellen kifejtett, e tartományokban gyülöletessé tették Byzancz uralmát. E tartományok lakossága nem igen fejtett ki ellenállást a hódítás ellen, mely őket a görögök hatalma alól felszabadítja és a vallásgyakorlat dolgában kellő szabadságot biztosított. Már Abu Bekr azon utasitással bocsátotta el vezéreit a syriai hadjáratba, hogy a keresztyén lakosság vallásos ügyeit ne bántsák, hogy kimélettel legyenek papjaik iránt. A dsizja pontos szolgáltatása árán teljes bátorságban gyakorolhassák vallásukat.
Khálid b. al-Valid rézpénze.
(Körülbelül 636-ban Tiberiásban verték.)
Az adsnadeini ütközet után a muszlim seregek Palaestinából északi irányban nyomulhattak elő. Győzelemről győzelemre haladva Syria legfontosabb erősségei, legféltettebb városai megnyílnak előttük. Egészen Damaskusig nyomulnak elő, a Merds al-szuffar mellett vívott győzelmes ütközet után hatalmukba kerül Syria ősrégi fővárosa; észak felé előre haladva Bálbekig jutnak el. A byzanczi kormányzat nyomásától szívesen szabaduló nép alig mutat látszólagos ellenállást; sőt nagy számmal az iszlám táborába tódulnak, melyet felszabadítójuknak tekintenek. A császár birodalma becses tartományának megmentésére Theodoros Szakellarios vezetése alatt ismét lábra állít egy hadsereget, melylyel a muszlimok hadai a Hermon hegységből a Tiberias tó felé siető Jarmúk (Hieronax) folyó mellett találkoznak. Itt történt (636 augusztus) a döntő ütközet, mely Palaestinát és Syriát végképen kitörülte a byzanczi császárság tartományainak sorából. Egymás után nyiltak meg a byzánczi birodalom vallásos kegyelettől környezett városainak kapui az arab vallás harczosai előtt. Antiochia elbukott. Legfényesebb diadaluk Jeruzsálem meghódolása volt. Jeruzsálem lakossága hősies elszántsággal védelmezte e várost, melynek bírása Omar khalifának különös vallásos fényt kölcsönzött. A zsidóság és keresztyénség legyőzése symbolumának tekintette a világ legszentebb városának meghódítását, melybe már Mohammedet is éjjeli álomlátásában a szárnyas Borák ló hátán vitték az angyalok. Az ellenállás eredménytelensége Sophronius patriarkhát arra kényszerítette (638), hogy a személyesen jelen levő khalifával a város átadása iránt alkudozzék. Ezentul Mekka és Medina mellett egy harmadik szent városát ismerik az iszlámnak: Jeruzsálemet. Az Omar mecset, a keresztyénektől és zsidóktól egyaránt tisztelt templom-hegyen, máig a Haram al-serif (a nemes szentély) névben osztozik Arábia szent helyeivel.
Valóságos tragédiának nevezhető az a hősies elbukás, melylyel ezalatt keleten a szaszanidák birodalma is elpusztult. A hajdan oly hatalmas szaszanidák, kik abban találták világtörténeti hivatásukat, hogy az achaemenidák birodalmát helyreállítsák, elpusztultak Omar seregeinek kiméletlen előrenyomulása alatt. Kétségbeesett erőlködéssel eleinte sikerült nekik a reájuk rontó araboknak ellentállni (634 a hídcsatában), de e csekély győzelem mámorából csakhamar ki kellett józanodniok, midőn Kadesziánál (637) egy döntő ütközetben az elszánt muszlimok javára dőlt el a hadi siker koczkája. E szerencsétlen ütközet volt az iráni királyság végső órája. A legutolsó szaszanida fejedelem megrémülve hagyja el ragyogó székvárosát, Ktesiphont; egyre országának az araboktól még el nem foglalt keleti kerületeibe vonult vissza. Itt rövid ideig sikerült uralmának utolsó foszlányát fentartani, sőt 642-ben hadi készületeket is eszközölt a hajdani birodalom nyugati részében megtelepedett arabok ellen. Ezek a régi Ekbatana vidékén, Nihávend mellett álltak eléje és a perzsák utolsó hadseregét végképen megsemmisítették. A khalifa seregeinek nem állott már utjában semmi. Az Oxus és a Kaspi tenger partjáig terjesztik ki hódításukat; délfelé is az egész perzsa területet bekebelezik az iszlám birodalmába. Nincs is most már Jezdedsirdnek hová menekülnie; csekély számú hívei, kik futásában kisérik, nem birják megvédelmezni. Végre Mervben egy molnár nyujt menedéket a szaszanidák sarjának; itt (651) ellenséges gyiloknak esik áldozatul. Zoroaster vallásának szent tüzét még csak rövid ideig ápolhatják titokban. Az egész területen, melyen az achaemenida királyok óta Ahúra-mazdáónak áldoztak, már mostantól Alláh nevére hangzik az ima. Már nem Zarathustrát, hanem Mohammedet kötelesek isten prófétájának tisztelni. Az Aveszta helyett a Koránt ismerik el isten törvényének.
Omar nagy katonai belátásának bizonyítékát adta azzal, hogy már a hódítás első részének befejezése után a meghódított gazdag tartomány biztosítására nyomban két katonai gyarmatot alapít: Kúfát és Baszrát; későbbi fejlődésükben az iszlám művelődésére is nevezetes két várost. Kúfa, Mesopotámiában Kádeszia közelében, délre a régi Babylon romjaitól, Baszra az Euphrates alsó folyásánál (Satt el arab), nemcsak mint katonai városok, a miknek szánva voltak, tettek szert nagy fontosságra, hanem csakhamar a mohammedán szellemi életnek is nagy csomópontjaivá lettek; Baszra azonfelül még a perzsa tenger kereskedelmének is egyik előkelő tényezőjévé vált és a kereskedelmi forgalmat India és China felé előmozdította.
Egyidejüleg Perzsia meghódításával a byzanczi birodalom egy másik tartományára, Egyiptomra is rátört a muszlimok serege. Amr b. al-Ász, ki Palaestina meghódításában is mint Omar egyik hadvezére vett részt, volt az egyiptomi hadjárat hőse. 640-ben nyert a khalifától engedélyt arra, hogy aránylag csekély hadsereggel Palaestinából Egyiptom meghódítására induljon.
Az egyiptomi lakosság, melynek zömét a kopt nemzet alkotta, meglehetős közönyösségel nézte az idegen hatalom betörését. Nem érzett nagy ragaszkodást görög uralkodói iránt, kik a maguk részéről sem igen kimélték volt Egyiptom népét. Ez érzület nagyban megkönnyítette Amr sikereit. Úgy látszik, hogy az ország egy kopt tisztviselője, kit az arab források Mukaukisznak czímeznek és kiről mint valami hatalmas helytartóról szólnak, de ki Karabacek kimutatása szerint csak egy pagarcha (kerületi főnök) tisztségét látta el, alkudozásba is bocsátkozott az arabokkal. De habár a lakosság részéről nem találkoztak komoly ellentállással, kik mint monophysiták szivesen is látták a görögök veszélyét, az arabok nem könnyű szerrel ejtették hatalmukba Egyiptom erősségeit. Eleinte csekély számú volt a vakmerő Amr hadserege arra, hogy a görög katonaságot leverje. A Nilus áradása is, mely épen ez időtájt következett be, akadályul szolgált előnyomulásában. De a görögök még sem védekezhettek soká. Heliopolis elfoglalása volt az arabok első sikere; ezután Memphist fogták ostrom alá, Alsó-Egyiptom legfontosabb városát. A khalifától küldött segédcsapatok megérkezése után hét havi ostromra sikerült a várost elfoglalni. Azon a helyen, a melyet Amr tábora az ostrom alatt elfoglalt, Fosztát, (most Ó-Kairó) városát alapította; középpontjában, ugyanott, a hol a fővezér sátra (arabul fosztát) állott, egy még mai romlott állapotában is bámulandó mecsetet alapított, az Amr-mecsetet. 642-ben, Heraklios halála után, Alexandria is a muszlimok birtokába jutott.
A győzők, úgy mint Syriában, Egyiptomban is dicsérendő kimélettel jártak el a meghódolt lakosság irányában. Szigorúan bekövetelték az iszlám egyházjogától kiszabott dsizját, de ennek ellenében meghagyták egyházuk régi alkotmányát, sőt politikai autonom jogaiknak nagy részét is. Nem zavarták ki a legyőzötteket földbirtokukból és tisztségeikből. A közigazgatási állásokat leginkább görögök és koptok kezeiben hagyták meg, kik még évtizedeken át saját nyelvüket használták az administratió teendőiben. Az adót nem a győző önkényével rótták ki a lakosokra, hanem méltányos eljárást tűzvén ki czélul, a régi lakosság bizalmasainak hozzájárulásával szabták meg. Eljárásuk minden részletére nézve bő felvilágosítást nyújtanak a Rainer főherczeg Bécsben őriztetett papyrusgyűjteményében talált okmányok, melyek a hódoltság első évtizedeiről gazdag adatokat tartalmaznak. A hódító hadvezér, bár egész múltja a mekkai aristokratia szűk látókörében folyt le, minden intézkedésében nagy államférfiui képességet tanusított. Bebizonyította ezt azzal is, hogy a meghódított Egyiptomnak nemzetgazdasági jelentőségét sem hagyta figyelmen kívül.
Valamint Omar Perzsia meghódolása után Baszra megalapítása által a perzsa tengeren mozdította elő a kereskedelmi forgalmat, úgy Amr, kire a khalifa mint első helytartójára bízta Egyiptom kormányzatát, az ókor eszméinek nyomán haladva, egy csatornáról gondoskodott, mely a Vörös-tengerrel való közlekedést közvetítette.
Míg Omar hadvezérei Perzsiában, Syriában és Egyiptomban diadalról diadalra viszik az iszlám fegyvereit, addig ő maga Medinában, Abu Bekr egyszerű életmódját folytatva, az uralkodása alatt alakult nagy mohammedán állam belső kormányzatának, közigazgatásának alapjait rakja le.
E tekintetben is Abu Bekr példáján indul, az ő kezdeményezését folytatja és tökéletesíti. A viszonyok teljes kialakulása csak most tüntette fel igazában szükségét az állandó rendszabályok megalkotásának.
Mindenben az iszlám szunnáját tekintették cselekvésük irányelvének. A khalifa maga járt elől a jó példával. Minden évben személyesen vezette a mekkai zarándokolást és a hads szertartásait. Teljes következetességgel törekedett, az arab társadalomból nehezen kiírtható nézetek ellenében, az iszlám egyenlőségi elvét gyakorlati érvényre emelni. Nem engedte, hogy az iszlámra tért ghasszánida fejedelem származása czímén több jogot igényeljen a maga számára, mint bármely más szerény tagja a muhammedán társadalomnak.
Ámbár a meghódított tartományokban a régi vallások jogait elismerte és nagy tolerantiát tanusított irányukban, magán az arab félszigeten nem akart megtűrni más vallást, mint az iszlámot. Az összes zsidókat, kik pedig nagy számmal laktak északi Arábiában, s a keresztyéneket, kik Nedsrán tartományában (déli Arábia legészakibb részén) voltak megtelepedve, egy szigorú rendelettel kiutasította az országból. «E félszigeten nem egyesülhet két vallás», Mohammed ez állítólagos mondását idézték Omar kegyetlen rendszabályának igazolására. Nagy szigorúsággal követelte a mohammedán törvény pontos megtartását, mely a tábori élet körülményei között sok tekintetben ellankadt. Hiszen a hódító háborúkba induló beduinokat nem is annyira az iszlám hite lelkesítette, mint a sok zsákmány reménye, mely a kelet leggazdagabb országaiban nézett reájuk. Omar szigorúan megkövetelte a féktelenségre hajlandó embereitől az iszlámtól megkivánt vallásos fegyelmet, melyet első sorban saját közvetlen környezetében, Medinában honosított meg. Kérlelhetetlenül alkalmazta az iszlám törvényeiben kiszabott büntetéseket a kihágók ellen. Nem igen szigorúnak vették idáig a bortilalmat, Omar a törvényben kiszabott korbácsbüntetéstől nem kimélte meg azokat, kikről e tilalom átlépése tudomására jutott. Ezért a «korbács emberének» szokták őt nevezni. Az arab források több esetet említenek fel arra, hogy előkelő állásu arabok inkább a görög birodalomba kivándoroltak és keresztyénekké lettek, semhogy azon tartózkodásoknak vessék magukat alá, melyeket Omar az iszlám törvénye nevében tőlük megkövetelt.
Az Amr-mecset belseje.
(Ó-Kairó, Fosztát-ban.)
Aztán positiv alapra fektette, részletei szerint szervezte azon ügyeket, melyekről Mohammed törvénye csak egész általánosságban szól. Ezek között különös fontossággal birnak a zakát és a dsizja ügyei.13 Midőn Omar adószedőit Arábia különféle részeibe szétküldötte, pontos adókulcsot adott kezükbe a zakátra nézve, akár készpénz, akár a juhtenyésztés, akár a földmüvelés eredményei után. Készpénz után 2 1/2 százalékot, vagy a mint ő kifejezte, «a huszadrész felét» követelte. A kinek 24 tevéje volt, 5-5 tevénként egy juhot, 25–35 után egy teveüszőt szolgáltatott a zakát-kincstárba; 40–120 juh után 1 juh járt; 30 tehén után 1 borju stb. Érdekes az a törvénye, hogy lovak után nem kellett zakátot fizetni. A kinek rabszolgája volt, annak e birtokát nem tekintette zakát-alapnak. – Szántóföldek után a jövedelem tizedét hajtotta be az igazhitűektől; a meghódított tartományokban a birtokukban megmaradt más vallásuak külön földadóra (kharáds; innen jő a magyar harács) voltak kötelezve.
Hogy a meghódított tartományokban a zsarolásnak és fosztogatásnak elejét vegye, a dsizja magasságát is kiszabta. Minden felnőtt ép testű férfiutól (gyermekek, aggastyánok és betegek kizárásával) vagyoni viszonyai szerint évenkint 1–4 denárt követelt dsizja czímén (1 denár körülbelül 4 frt). Egyiptomban a hódítás idejében 8 millió dsizjaköteles ember volt; ezek a közpénztárnak 16 millió denárt, azaz átlag fejenkint 2 denárt szolgáltattak.
A háborúban ejtett zsákmány 1/5 részét a hadvezér az állampénztárnak köteles átadni; a megmaradt 4/5 rész a háborúban résztvevő katonák között méltányosan kiosztandó.
Omar nagyon fontos intézkedése volt: az iszlám hiveinek jutó dotatio szabályozása. Az állampénztár jövedelméből ugyanis rendes évi járandóságot osztott ki az alattvalók között. E járandóság az Omartól felállított szempontok szerint 100–12,000 drachma között váltakozott. A próféta még életben levő özvegyeinek 10,000-t juttatott; csak Ájisával tett kivételt; az ő fizetését 12,000 drachma erejéig emelte fel. Szintúgy, érdekességük szerint, kisebb-nagyobb járandóságokat rendelt az életben levő muhádsirok- és anszároknak és családjaiknak. A járandóság magasságának meghatározásában tekintettel volt arra, vajon az illető család feje az iszlám első ütközeteiben, Bedr vagy Ohod mellett, vagy egyéb csatákban részt vett-e. E körülmények szemmel tartása czéljából külön törzskönyveket (díván) rendezett be, melyekben a muszlim hiveket és családjaikat a fentemlített szempontok feltüntetése mellett nyilvántartották. E törzskönyvek aztán a fejlődő genealogia tudományának is erős segédeszközéül szolgáltak.
Nem engedte meg Omar, hogy győző hadseregének tagjai a meghódított tartományokban földbirtokot szerezzenek. Fenn akarta tartani bennük a katonai szellemet, s ezért, mint láttuk, katonai gyarmatokat alkotott számukra. Ilyen volt eredetileg az Egyiptomban alapított Fosztát városa is. A fegyveres erővel meghódolt tartományok teljes fekvőségeit, a mennyiben gazdáik nem vették fel az iszlámot, elvben állami birtoknak nyilvánította; de nem zavarta ki belőlük hagyományos tulajdonosaikat. Az állami jelleg fentartásával örökös hűbér czímén bennmaradtak régi javaikban; csak a kharáds fizetésére voltak kötelesek.
Azon szigorú következetesség, melylyel Omar a tőle alkotott rendszabályokat, különösen az adózás dolgában, alkalmazta, volt oka erőszakos halálának. Egy Fírúz nevű Kúfában lakó perzsa keresztyén mesterember a reá rótt adó magassága ellen panaszt emelt a khalifánál. Ebben a patriarkhális időben bárki ügyes-bajos dolgaival személyesen hozzáfért a fejedelemhez. Ez teljesen jogosnak mondta a kúfai helytartó, Mughira b. Súbától kiszabott összeget és nem akart belőle engedni. Az elkeseredett perzsa másnap reggel, midőn Omar a mecsetbe ment, hogy a nép imáját vezesse, tőrrel halálosan megsebezte. Halálos ágyán az iszlám államának jövője töltötte el gondolatait. Mélyen érezte, hogy utódjának czélszerű választásától most még sokkal inkább függ az iszlám sorsa, mint akkor, midőn Abu Bekr halála után ő vette át a kormánypálczát. Uralkodása alatt egy nagy világbirodalommá bővült az Abu Bekr hagyatéka. Annak szükségét érezte, hogy még életében rendezze a khalifaválasztás életbevágó ügyét. Legszivesebben látta volna, ha utána Abderrahmán b. Auf, egyike a próféta legmegbízhatóbb társainak, ki az iszlám első háborúiban részt vett és mindenkor bátor harczosnak bizonyult, foglalja el a khalifa székét. Az volt a meggyőződése, hogy Abderrahmán ugyanazon szigorú és önzetlen szellemben vezetné az iszlám kormányát, melyet ő maga tűzött ki élete irányelvéül, hogy a tőle erős kézzel alkotott művet mindazon férfiak között, kik ez idő szerint e magas méltóságra igényt tartottak, leginkább képes fentartani. Abderrahmán azonban nem volt rábírható, hogy a khalifaság terhét vállára vegye. Omar most már úgy intézkedett, hogy Abderrahmán mellé még öt férfiút nevezett ki választó bizottságul. Ők egyezzenek meg a khalifa személye fölött; ha három nap alatt tárgyalásuk nem vezetne eredményre, Abderrahmán jelöltjére szálljon a khalifaság. Ali, Othmán, Talha, Zubeir, Szád b. abi Vakkász, e választó bizottság tagjai, mindannyian önönmaguk számára igényelték a khalifaságot. Közöttük komoly jelölt azonban csak kettő volt, Ali és Othmán; az utóbbi felé hajlott Abderrahmán véleménye is. Alinak nem keveset ártott Ájisa ellenszenve, kinek, mint a próféta özvegyének akarata még mindig nagy súlyú volt a közvéleményben. Hosszas fontolgatás után Othmánban egyeztek meg, miután szentül megfogadta, hogy «Alláh könyve, a próféta szunnája és Abu Bekr s Omar eljárása szerint» akarja az iszlám ügyét vezetni. Omar megbizottjainak választását, melybe Ali is beleegyezett, tudatták a néppel, mely kivétel nélkül hozzájárult az ajánlathoz és a szokott formák között hódolatát bemutatta az új khalifának.
Ámbár Othmán mindig előkelő helyet foglalt el a próféta bizalmas társai között, választása nem bizonyult a nehéz kérdés sikeres megoldásának.
Hetven éves aggastyán volt, midőn a kormány gyeplőit kezébe vette. Már uralkodásának első tényei gyenge jellemét mutatták. Nem volt a maga akaratának gazdája; mindenben külső befolyásoktól függött és e befolyások közül a leghatalmasabb a saját szűkebb családjának tanácsa és érdeke volt. Nézzük a törzstáblát. Azt látjuk, hogy Othmán az Omajja család egyik ágából származott, atyja, Affán, unokája Omajjának. A hatalmas mekkai család ezen ága nem tartozott a próféta heves üldözői közé; ezek leginkább a családnak Harbtól származó ágából kerültek ki. Mindamellett Othmán választása azt mutatja, hogy ez idő szerint az iszlám fátyolt vetett az első küzdelmek alig két évtizedes multjára. Az iszlám vallásos vezetői Othmán választásával teljesen befogadták a kureisiták Abd-samsz csoportját, sőt egyik tagjának, ki mint a próféta veje a muhádsirok között előkelő állást foglalt el, előnyt adtak nemcsak az Anszár trónigénylői, hanem a Hásim-csoport azon jelöltje fölött is, ki már közvetlenül a próféta halála után bejelentette jelöltségét. Most már harmadízben mellőzték Alit, a hasimidák legtekintélyesebb emberét.
Az Omajja családja, mely a pogányságban kizárólagosan tartotta kezében a mekkai társadalom legfőbb méltóságait és az iszlámban eddigi mellőztetését amúgy is csak haragosan tűrte, már most megragadta az alkalmat, hogy gyenge atyafiát, Othmán khalifát körülhálózza és az iszlámot a saját családi érdekében használja ki. Omarnak a birodalom bővülésével fel kellett hagynia az összes ügyek személyes és közvetetlen igazgatásával. A meghódított tartományokba felelős helytartókat nevezett ki, kik az ő vallásos és közigazgatási eszméit képviselték a medinai központtól távol eső kapcsolt részekben. Othmán atyafiai most arra bírták a gyenge khalifát, hogy a legkipróbáltabb embereket visszahívja és a helytartói helyeket és egyéb magas méltóságokat csupa családjabeli emberrel töltse be. Ezek között akadtak nagyon képes és ügyes, államérfiúi tehetséggel megáldott férfiak is; közéjük tartozott például Moávija. Mohammed elkeseredett elllenségeinek, Abú Szufjánnak és Hindnek a fia, kit a khalifa Syria teljhatalmu helytartójául küldött Damaskusba. De voltak közöttük tehetetlen és ily fontos hivatalokra alkalmatlan emberek is. Az ügyes Mughira b. Súbát, ki mint Omar iraki kormányzója, nagy erélyességgel tartotta féken a perzsáktól elhódított tartományt, elmozdította hivatalától és helyébe saját mostohatestvérét nevezte ki, Valid b. Okbá-t, ezt az iszákos embert, ki Kúfában részeg állapotban állt, mint imavezető, az ájtatos gyülekezet élére. Amrnak, Egyiptom hős hódítójának, kit Omar a meghódított tartomány első helytartójaként bízott volt meg az ország kormányzatával, át kellett engedni helyét a khalifa rokonának, Abdalláhnak, kitől Mekka bevétele alkalmával a próféta az igazhitűek védelmét megvonta és ki ez által földönfutóvá tett.
Nemcsak a magas méltóságokat adományozta szűkebb családja tagjainak, hanem az állam pénzeit is reájuk vesztegette. Mily éles ellentétet tapasztaltak a muszlimok az egyszerű, szegényes életmódú első khalifák között, kik még a saját fentartásukra is csak fukaran vették igénybe az állam jövedelmeit, s Othmán között, ki rokonai javára prédálta el az állam kincstárát! Nagybátyját Hakamot (l. törzstábla), kit a próféta és két utóda nem tűrtek meg környezetükben, visszahívta és 100.000 dirhem-(drachma)-mel ajándékozta meg; fiának Mervánnak pedig átengedte az afrikai háború zsákmányaiból az államkincstárt illető ötödöt és még azonfelül a kincstár birtokaihoz tartozó egy északarábiai terjedelmes fekvő jószágot.
A tartományokba kinevezett helytartó atyafiak, kiknek nem volt mit félniök a khalifa irányában tartozó felelősségtől, a reájuk bízott kormányzási körben mértéktelen zsarolást követtek el; mintha csak saját maguknak és családjuknak meggazdagítása volna a czéljuk, nem egyéb. Mesés dolgokat beszélnek az arab tudósítók a különben nagyon ügyes Moávija önkényes zsarolásairól a reá bízott syr provinciában.
Aztán a valláshoz hű körök az omajjád helytartók és környezetük vallásellenes magatartásán ütköztek meg. Othmán maga őszinte híve volt az iszlámnak, melyhez családja szellemének ellenére a legelsők közt csatlakozott volt. Vallásos kegyeletét azzal is kimutatta, hogy a Korán végleges megszerkesztése körül nagy buzgalmat mutatott. Ellenben a családjából való helytartók a mekkai pogány aristokraczia szellemét vallották; semmibe nem vették az iszlám törvényeit (l. fent Valid b. Okba példáját) és szüntelenül sértették az igazhitűek érzületét. S maga a khalifa az iszlám leggyűlöletesebb ellenségeit, kiket Mohammed Mekka elfoglalásakor az általános amnestiából kivett, hítta meg közvetlen környezetébe. Hakam fia, Merván volt titkára és első tanácsadója.
Az iszlám külső ügye ugyan kedvezően alakult Othmán uralkodása alatt. Északafrikában tovább terjesztette az iszlám birodalmának határait; az Omar alatt meghódított tartományokban (Khoraszánban, Egyiptomban) kitört nyugtalanságot lecsendesítette és e részek birtokát biztosította. Syria helytartója legelső kisérletet tett egy kis hajóhad szervezésével, melyre neki a Közép-tenger ázsiai partvidékén jó alkalma kinálkozott; 648-ban az ujonnan szervezett kis hajóhaddal Cyprus szigetét hódították meg és 654-ben egy valóságos tengeri ütközetben visszautasították egy görög flotta kisérletét, mely Alexandriában kikötni és innen Egyiptomot az iszlámtól elhódítani törekedett.
Konstantinápoly ellen is készült flottájával Moávija, midőn a Tripolisban kitört zavargás máshol tette szükségessé ereje kifejtését, a mi miatt kénytelen volt e tervétől elállni.
Ezen külső eredmények nem bírták a közhangulatot kibékíteni azon belső, kormányzati és vallásos állapotokkal, melyeket Othmán atyafi-helytartói és kormányzói teremtettek és melyeket a tehetetlen vén khalifa legjobb akarata mellett sem volt képes elhárítani. Az elégületlenség nőttön nőtt Medinában is, melynek lakói az igazhitű traditiók őrei voltak, a tartományokban is, melyneknek népességére mindig nyomasztóbb módon nehezedett az önkényes kormány zsarolása és fosztogatása. Mindinkább erősebben tömörültek az elégületlenek, kik akár vallási, akár politikai szempontból czélul tűzték ki a jelen kormányzat megbuktatását, első sorban a khalifa eltávolítását. Valóságos összeesküvések támadtak a birodalom különféle pontjain. Az Omartól alapított két katonai gyarmat, Baszra és Kúfa, nyugtalan lakossága köréből indult ki a forradalom eszméje. Egyiptomban, a hol az eltávolított helytartónak, Amrnak nagy pártja volt, nyiltan mutatkoztak a lázadás jelei. Abu Bekr khalifa fia, Mohammed, az Othmán rendszerének esküdt ellensége, a forradalmi elemekhez csatlakozott és hathatós tényezője volt a fenyegető lázadásnak. Élénk levélváltás folyt ezen forradalmi központok izgató emberei között, kik készséggel ajánlkoztak arra, hogy a khalifaság székhelyén a döntő lépéseket megkezdjék és a provinciákban nyilvánuló mozgalmat a helyszinén támogassák. Első feltételük volt a gyűlölt Mervánnak, a khalifa titkárának eltávolítása és igazságos, az iszlám szellemében eljáró helytartók kinevezése. A tétovázó khalifát egy pénteken a fővárosba gyűlt izgatók a mecsetben végezett functiói között megtámadták és midőn lakóházába menekülve, ott elzárkózott, több héten át ostrom alá fogták. Hiába várt most külső segítségre. Míg a szorongatott khalifa ostromolt háza előtt az összesküvők benyomultak a khalifa lakószobájába és a 82 éves védtelen aggastyánt 656. junius 17-én leszúrták. Éppen a korán olvasásával foglalkozott. Ellenségei még holttestét is bántalmazták és tisztességes sírhelyet sem engedtek a meggyilkolt khalifának. Elődei a próféta utolsó nyugvóhelye mellé temetkeztek; Othmán hulláját csak Moávija khalifa idejében takarították a khalifához méltó helyre.
Mindenek szeme most Alira irányult, a próféta eddig makacsul mellőzött vejére. Az Omajja család politikai ellenségei benne a hásimitát kedvelték; a jámbor mohammedánok tőle, a próféta családja tagjától, a próféta legközelebbi rokonától várták a vallásos viszonyok helyreállítását. Othmán halála után reá is állt az uralom elfoglalására; az illetékes medinai körök forma szerint meghódoltak neki.
Voltak azonban hatalmas és fondorkodó ellenségei. A leghatalmasabbak és legveszélyesebbek voltak az Omajja család és ennek csatlósai. Ezeknek élén állott Syria helytartója Moávija, ki kezdettől fogva e párt khalifajelöltje volt. Ali ellen ügyesen izgatták fel az arab nemzeti érzületet. Ámbár a lázadás alatt teljes visszavonultságban élt, igazságtalanul azzal gyanusitották Alit, hogy cselekvő részt vett az Othmán elleni forradalomban, a khalifa meggyilkoltatásában. Felelőssé tették az agg khalifa erőszakkal kioltott életeért. Az arab felfogás szerint az Omajjja család vérboszúval tartozott meggyilkolt rokonáért. Nóman b. Besír, egy medinai ember Othmán hívei közül, a meggyilkolt khalifa véres ruháját vitte el Damaskusba és a gyilkosság e szemmel látható tanubizonyságának szemlélése a boszú vágyát ébresztette Moávija környezetében. Előbb a vérboszú szent ügye intézendő el: ez volt Ali ellenségeinek jelszava.
Omar mecsetje.
Jobbról a háttérben az El-Aksza mecsettel, Jeruzsálemben; Salamon király egykori templomának helyén.
De még azok között is, kik nem éppen az Othmán hívei voltak, de kik Ali megválasztásában saját önző aspirátióik meghiúsítását látták, akadtak Alinak heves ellenségei. Talha, Zubeir, Szád, kik az Othmánt választó bizottság tagjai voltak, most ismét reménykedtek a maguk javára. Mindegyiküknek volt titokban némi pártja. Azok között, kik mint ők maguk is résztvettek Medinában az Ali elismerésében, Omar fia, Abdalláh sem nyugodott bele Ali megválasztásába. Mindez elégületlenek most Mekkába vonultak vissza, a hol a fondorkodó Ájisa, Ali régi ellensége állt az élükre. Midőn az ellenállás kellőleg szervezve volt, az elégületlenek Baszrába tették át főhadiszállásukat, onnan szítva a lázadást Ali ellen. Ez Kúfába vonult hadseregével. Bár Ali semmi áron sem akart ellenségeivel összeütközni és a véres harczot a legvégső lehetőségig ki óhajtá kerülni, sőt békealkudozásokba is bocsátkozott ellenségeivel, hívei támadólag léptek fel az Ájisa vezérszavának engedelmeskedő baszraiak ellen. Egy Khoreiba nevű helység mellett Baszra közelében valóságos csatára került a dolog. Mintha nem is Mohammed hívei volnának, ki szigoruan eltiltotta, hogy az igazhitű muszlimok egymás ellen fegyvert emeljenek. Itt szegték meg legelőször nyilt csatában az iszlám e törvényét. Ez ütközet eredménye nem kedvezett Ali ellenségeinek. Talha és Zubeir, a mozgalom megindítói elestek. Ájisa teve hátáról adta ki rendeleteit és igazgatta az Ali ellenségeinek mozdulatait. E körülmény adta meg a khoreibai ütközetnek történelmi nevét: «a teve napja». Maga Ájisa is fogságba került; azon feltétellel bocsátották szabadon, hogy Medinába vonul vissza.
Ez első összeütközés sikere által ártalmatlanná vált az Ali ellenzőinek egyik csoportja: a mekkai. Ali Kúfában maradt; ide tette át székhelyét. A khalifaság középpontjának már nem maradhatott meg a patriarkhális Medina, az iszlám szülővárosa. A politikai viszonyok a forrongó Irák tartományára utalták az uralkodót; itt volt szükséges a folytonos jelenléte, nem a csendes, nyugalmas és engedelmes Medinában.
Mekkai ellenségeinek leverése után sokkal veszélyesebb ellenféllel kellett Alinak még megküzdenie. Moávija, Syria helytartója, kihívó módon tagadta meg Alitól a hódolást. Ürügyül meggyilkolt rokona, Othmán vérének megtorlását használta fel és e jelszó alatt toborozta Syriában a néki engedelmes lakosságot. Vallásos szinezetet is kölcsönöztek a pártütésnek, a mennyiben a meggyilkolt khalifát «a két világosság urát» (két felesége révén volt a próféta veje) a vallás martyrjának (sahíd) nyilvánították. Ezen ürügyet okosan használta ki Moávija arra, hogy az Omajja családnak a hásimiták ellen régi idők óta táplált gyűlöletét az iszlám viszonyai között is feléleszsze és az Abd-samsz ágnak régi, az iszlám elől háttérbe szorult hegemoniáját feléleszsze. Ali, miután mindent megkisérelt a vérontás elkerülésére, végre kénytelen volt fegyveres erővel indulni a pártütő syriaiak ellen. 70.000 embert állított síkra ellenük. A két hadsereg Sziffín völgyében (az Euphrates déli partvidékén, Rakka közelében) találkozott.
Mohammedán viselet.
Tulajdonképeni vallásos érzület a két hadseregnek csak egyikét töltötte el, semmiesetre sem a Moávijáét, mely keveset törődött e háború vallásos jelentőségével. Inkább még Ali embereinek zömében élt e háború vallásos jellegének tudata. Az omajjádokat olybá vették, mint a dsáhilijja hitetlen pogányait, kik holmi pogány eszmék (vérbosszú) réven akarják megfosztani a szent család tagját, az igazhitü gyülekezet választottját azon méltóságtól, melyet kötelességből foglalt el. Ali hadseregében találkozunk legelőször az úgynevezett koránolvasókkal, a mohammedán pietismus képviselőivel, kik az iráki harczosok bátorságát azon fanatismussal élesztették, melyet ők maguk a szent könyvből merítettek. Ők, kik Ali hadának tetemes részét tették, nem hatalmi kérdést láttak a pártok harczában, hanem az iszlám szent törvényének, melyet éjjel-nappal olvasgattak, harczát e törvény ellenségei ellen.
Mohammedán viselet.
Sokat tárgyaltak egymással, mielőtt a véres harcz, mely elől Ali szivesen kitért volna, elkerülhetetlenné vált. Három napi küzdelem után a syrek belátták, hogy a hadi siker Ali elszánt fanatikusainak kedvez. Most cselhez folyamodtak, nehogy a sziffini ütközet az omajjád lázadó kétségtelen kudarczával végződjék. Ismerték az ellenfél Korán-tiszteletét. Ezt használták fel a vereség kikerülésére. Korán-könyveket tűztek lándzsáikra és azokat az ellenség elé tartva, egyre azt követelték, hogy a szent könyvre bizzák az ügy eldöntését, ne pedig kölcsönös öldöklésre. Alig pillantották meg Ali «koránolvasó» harczosai a szent könyvet, máris lelohadt harczi kedvük. Nem tehették, hogy a koránnak szegezzék dárdáikat. Erővel rábirták Alit, hogy a neki kecsegtető fegyveres sikert ne használja ki, hanem fegyverszünetet kössön és hogy a két ellenséges párt részéről két választott biróra bízzák az ügy elintézését. A dolog e fordulatában nagy része volt Amr b. al-Ásznak is, Egyiptom meghódítójának, ki csalatkozva azon reményében, hogy Ali őt visszahelyezi Egyiptom helytartóságába, Moávija pártjához szegődött. Őt hatalmazta fel Moávija igényei képviseletére, míg Ali Abú Músza al Asaríra ruházta jogainak védelmét. 658 ramadán havában találkozott a két férfiú. Abú Músza azon nézetet nyilvánította, hogy mindkét harczoló fél mellőzésével a khalifaválasztást a népre kellene bízni. Amr e nyilatkozatot az egybegyűlt nép előtt annak kimutatására használta fel, hogy maga Ali képviselője is méltatlannak tartja őt a khalifaságra és ügyes fordulatokkal a meggyilkolt Othmán rokonát és vérbosszúlóját kiáltotta ki az igazhitűek uralkodójának.
Mohammedán viselet.
Ezalatt Ali táborában is kiütött a lázadás. Sokan voltak, kik semmi áron sem akartak belenyugodni a választott biróság elvébe és rossz néven vették a békeszerető Alitól, hogy ez ajánlatra ráállt.
Leginkább az Ali seregében levő pietista elemek, az «olvasók» és a gondolkozásukhoz közel álló emberek bőszültek fel azon gondolaton, hogy a prófáta jogos utódja beleegyezett abba, hogy jogainak elismerését egy békebiróságra bízza, melyben a vallás ellensége vele egyenlő joggal itéljen a khalifaság fölött. «Nincs itélete az embereknek; az itélet egyedül Alláh-t illeti», így hangzott jelszavuk. Hozzájuk aztán a régi arab eszmék képviselői is csatlakoztak, kik megelégelték a kureisiták két nagyravágyó ágának küzdelmét; helyre óhajtották állítani a régi arabok hagyományát, mely szerint a nép szabadon választja fejedelmét. Nem tartották szükségesnek, hogy minden áron a kureisiták közül kerüljön ki a khalifa, mint eddig. Hadd bízza meg a nép a legméltóbbat, és ha méltatlannak bizonyulna, távolítsa el, vagy ha szükséges, végezze ki.
E szempontokból mind Alit mind Moáviját érdemtelennek nyilvánították a khalifaságra, amazt, mert Alláh ügyét emberek döntésének engedte alávetni és ez által árulást követett el az iszlám közügyén, emezt erőszakos istentelen eljárása miatt. Ámbár egymástól eltérő okokból vagy 12,000-en kiváltak Ali hadseregéből és vissza indultak Kúfába. Arra készültek, hogy egy érdemes embert válaszszanak khalifának, bármely törzshöz tartozzék is, ha érdemessége miatt a nép bizalma benne találkozik.
E pártot kháridsitáknak nevezték, szószerint «kilépők, elpártolók». Ezentúl sok baja lesz velük a későbbi khalifáknak. Most Kúfából a Tigrist átlépve Nahravánba (a későbbi Bagdadtól északra) indultak és itt ütöttek tábort; khalifának egyik emberüket, Abdallah b. Vahb-ot választották. Innen aztán egy részük a szomszédos vidékekre is elszéledt, hogy a lakosságot a kháridsita lázadó tanoknak megnyerje. E lázadás feltartóztatta Alit azon szándékában, hogy Syriába, Moávija pártütésének fészke ellen vigye seregét. Előbb a saját hívei között támadt felkelést kelle megsemmisítenie. A kháridsiták nagy része Ali katonáinak közeledtére kereket oldott; vagy 1800 elszánt harczos maradt együtt. Ezeket Ali a nahraváni ütközetben (julius 658) egytől-egyig felkonczolta.
Moávija ezalatt csak egyre folytatta művét a tartományokban is. Legelőször Egyiptomban sikerült neki Ali tekintélyének véget vetni és a maga elismertetését kivinni. Ali Abú Bekr khalifa fiát, Muhammedet, ki az Othmán elleni lázadás lelke volt, nevezte ki Egyiptom helytartójává, mellőzésével a hódító Amrnak, kit ezáltal elkeseredett ellenségévé tett és Moávija táborába hajtott. Amr fondorkodásai folytán sikerült Moávijának Egyiptomban nagy pártot toborozni, úgy hogy Amr, midőn a sziffini ütközet után Syria felől Egyiptomba bevonult (658) és ott mint Moávija helytartója letelepedett, készen találta a népességet arra, hogy Ali-tól, kinek helytartója számos elkövetett hibái miatt úgy sem birta a lakosság rokonszenvét, elszakadjon és versenytársát ismerje el. Innen könnyű volt Moávijának Arábia felé terjeszkedni. Mekkában, Medinában, meg Délarábiában is megjelentek seregei és a khalifaság legfontosabb pontjain, ha nem is sikerült nekik egyelőre állandóan lábukat megvetni, de legalább érezhetően nyugtalanították Ali uralmát.
Két éven át a birodalom mindenféle részén dúlt a fegyveres harcz a két követelő seregei között; Ali vitéz hadseregével átalán jól tartotta magát. Ekkor egy kháridsita összesküvés tűzte ki czélúl, hogy az iszlám birodalmában uralkodó zavaroknak az által vessen véget, hogy ez állapotok három okozóját láb alól elteszik. Ez által lesz csak az igazhitűek módjában, hogy a khalifaságról az isteni törvényeknek megfelelő módon gondoskodhassanak. Hárman vállalkoztak, hogy egy ugyanazon pénteki napon, 661 január 22-én mérgezett tőrrel meggyilkolják Alit, Moáviját és Amrt. A két utóbbit az életükre törő kháridsita összeesküvők gyilokja nem találta halálosan; csak Ali esett áldozatúl Kúfában Abderrahmán b. Muldsam tőrének.
Ali hívei a khalifa halála után sem akartak Moávijának meghódolni. Tovább folytatták ellenállásukat. Ali nagyszámú gyermekei közül, a Fátima gyermekeit, mint a próféta unokáit, Haszant és Huszeint ismerték el a meggyilkolt khalifa jogutódainak. A kettő közül az idősebbre, Haszanra vitték most át a khalifai hódolatot. Ali fiának nem volt jellemében a harcz folytatása. Épp ellentéte volt atyjának, kit az iszlám hős harczosai között a legelső helyen említenek és kinek Dzu-l-fikar nevű kardja az iszlámban a hősiesség jelképe maradt. Már a próféta háborúiban is előkelő részt vett; mindenütt bátorsága által tűnt ki. Azóta sem nyugodott kardja; a maga ügyének védelmezésében, melyet a sziffini békealkudozás akarata ellenére szakított félbe, mindvégig bátor kitartást tanusított, mely által katonáit is lelkesítette a hacrz folytatására.
Haszan közönyösen fogadta atyja híveinek hódolatát. De a helyett, hogy 40,000-nyi serege élén az Irákot fenyegető Moávija ellen indult volna, a sereg egy részét Keisz b. Szád vezérlete alatt az ellenség ellen küldte; ő maga azonban Madáinba vonult vissza, hogy a perzsa királyok fényes palotájában nyugalmas életet rendezzen be a maga számára. Midőn Keisz vereségének híre Haszan környezetében elterjedt, körülötte levő katonái fellázadtak ellene és csak egynéhány hű arab törzsnek köszönte életét.
Könnyű volt most Moávijának ily ellenféllel tárgyalásokba bocsátkozni. Haszan Moávija javára a khalifaság jogairól lemondott. Többre becsülte a jómódú nyugalmas életet mint a próféta családjának jogaiért való harczot. Jellemét a kikötött feltételek mutatják. Azonkívül, hogy Moávija saját és Ali volt híveinek biztonsága iránt kötelező igéretet tett, még azt is kikötötte, hogy néki a Kúfában egybegyűjtött államkincstárból öt millió drachmát kiszolgáltassanak és e mellett élethossziglan tetemes évi járadékot biztosítsanak. Ő maga pedig hat havi dicstelen szereplése után Medinába vonult vissza és élete háralévő részét nagy csendben, vallásos szemlélődés között töltötte el. Haszan gyávasága már most minden nagy nehézség nélkül Iráknak is urává tette Moáviját.
Az igazhitűek azonban ezentúl sem nyugodtak bele, hogy a próféta öröksége az istentelen Omajja-család e bitorló képviselőjére szálljon. De egyelőre nem volt férfiú, a ki körül mint a vallás ügyének vezére körül csoportosulhattak volna. A Haszantól teremtett helyzet gyarapította Moávija jogczímeit. Öcscse Huszein most Medinába vonult bátyjával. Csak később fog rövid időre előtérbe lépni. Egyelőre a négy «jó úton induló» khalifa után Moávijával ez Omajjád dynastia áll az iszlám élére.