III. FEJEZET.
Az iszlám.

Az iszlám tanai részint a Koránban, részint a mohammedánok között a próféta és társai hagyományaként forgalomban lévő, az iszlám 2. századától kezdve irásba is foglalt tanító mondásokban és elbeszélésekben (hadith) vannak letéve. Mind a Korán, mind a hadith tartalmának részletes ismertetését az Arab irodalom történeté-ben végezzük.

Az iszlám már azon alakjában, melyet maga a próféta kölcsönzött neki, kevés eredeti eszmét nyújtott az emberiség azon részének, melyhez tanításával fordúlt. Eredetisége nem tanaiban, hanem azon hatásokban nyilvánult, melyeket előidézett; abban, hogy erkölcsi világnézetével, legalább elméletileg, véget vetett azon állapotnak, a melyet ezután joggal dsáhilijjának, azaz barbárságnak neveztek. Ezentúl már nem a boszúállás, nem a féktelen szenvedély, nem a kiméletlen megtorlás megy erény számba.

Az erkölcsi tanításokat és intézményeket, melyekkel Mohammed polgártársainak reformátorává lett, kevés kivétellel mind kívülről kölcsönözte. Első sorban azon vallásokból, melyeknek vallóit ahl-al-kitáb-nak nevezte, azaz: vallásos könyv birtokosainak; közéjük sorozta a zsidókat és keresztyéneket, kiknek három szent könyvét (taurát azaz tóra (pentaleuchus), zabúr azaz zsoltár, indsil azaz evangelium) ő maga is isteni eredetűnek ismeri el, bár folyton hangoztatja, hogy a zsidók és keresztyének e könyvek értelmét elferdítették.

A törvényeken és intézményeken kivül a Koránban foglalt bibliai történeteket is tőlük kölcsönözte át. De azon személyek, kiknek közléseiből e történetekkel megismerkedett, nem mindig a bibliai kánonnak megfelelő alakban közölték vele azokat. Mohammed bibliai elbeszélésein sokszor átlátszik élő forrásainak elégtelen tudása, melyet aztán Mohammed gyakran még zavaros alakban ad tovább (p. o. szűz Máriát Imrán lányának mondja; a bibliai Imrán Mózes atyja volt, Amrám). Sok helyütt meglátszik, hogy a keresztyén egyház tanait a keleten elterjedt gnostikus felekezetek felfogásában ismerte meg. Jézus haláláról szólván, (4-ik szúra, 156-ik v.) – a doketisták tana értelmében – kereken visszautasítja azt az állítást, hogy Jézus lett volna az, kit keresztre vertek; ellenben azt hiszi, hogy egy hozzá hasonló alak lépett helyébe, Jézus pedig életben maradt. – A Szentháromságot úgy adja elő, hogy benne Mária mint isteni személy foglal helyet, mint a collyridianusoknál, kiknek tana a régi egyháztörténeti írók tanúsága szerint az arábiai keresztyének között volt elterjedve. Hasonlóan a keresztyénség egyéb tanait is oly értelemben adja elő, hogy ez ismereteinek forrásaiként az orthodox dogmatikától elszakadt sectákat ismerjük fel.

Ezenkívül a bibliai elbeszéléseket saját czéljai értelmében dolgozza fel, azért, hogy a régi pogányok küzdelmében prófétáik ellen a mekkaiak viszonyát az ő hirdetéséhez tükröztesse.

A zsidó és keresztyén befolyásokon kívül még a perzsa vallás hatása is félreismerhetetlenűl tapasztalható azon tanításokban, melyekkel Mohammed hiveit ellátta. E hatás az iszlám ily korai idejére nézve még nem szolgált alapos kifejtés tárgyául. De magának a Koránnak tartalmából is világosan mutatkozik.

A perzsa befolyás érvényesülésére több ponton kinálkozott alkalom, első sorban déli Arábia felől, mely Mohammed idejében a perzsa cultura hatása alatt állott. Arábia egyéb részeiben is, különösen a keleti partvidéken, sürüen voltak perzsa gyarmatosok, kik a kereskedelem révén könnyen közvetíthettek perzsa eszméket azon körökkel, melyekből az iszlám prófétája kikerült. S a hirai államból is, mely a tulajdonképeni Arábiával az iszlámot közvetlenül megelőző századokban sürű kapcsolatban volt, nem csak keresztyén, hanem perzsa eszmék is átszivárogtak az arabok azon köreibe, melyek mohón kaptak fel minden új dolgot, a mivel üres lelküknek némi tartalmat adhattak.

Hogy mindezen kapcsolatok a pogányság idejében nem hagyták érintetlenűl az arab műveltséget, szemünkbe ötlik, ha tekintetbe vesszük azon számos perzsa idegen szót, melyekkel az arab sivatag írni-olvasni nem tudó költőinek verseiben találkozunk; még pedig nem is csak azokéban, kik sürű utazgatásaik alatt, talán kereskedőktől is felszedhették a perzsa kitételeket, hanem még azoknál is, kik Arábia földjéhez tapadtak és csak a tősgyökeres törzsek között pengették lantjukat. Gyakoriak a perzsa idegenszavak a koránban is. Perzsa elnevezésű ruhákba és ékes szövetekbe öltözteti Mohammed képzelete a földi kínlódásért a paradicsomban gyönyört és elégtételt élvező igazhitűeket. Még az édeni bort is perzsa elnevezésű serlegekből (melyek neve a török révén hozzánk is eljutott: ibrik) szörpölteti velük.

Hogy Mohammed tana a végső dolgokról (eszkhatológia) telis-teli van perzsa elemekkel, az kezdettől sem kerülhette ki az iszlám kutatóinak figyelmét. Mohammed a perzsák eszkhatológiájának p. o. egy jellemzetes vonását kölcsönözte át, a «mérleg» (mízán) képzetét, melynek serpenyőiben a túlvilági biró az emberek jó és rossz cselekedeteit mérlegeli.

De nevezetes, hogy még oly képzetet is, melyet a biblikus vallásokból vett át, a perzsák vallásos eszméi szerint módosít. Ennek példájáúl a szombat intézményének felhasználását említjük. Mohammed arra is tanítja hiveit, hogy «Alláh hat nap alatt teremtette az egeket és a földet», de mintegy czélzatosan hozzá teszi, hogy «nem ért bennünket semmi fáradság» (50. szúra, 37. vers). És midőn az isten tíz parancsolatainak a bibliai felsorolás hatása alatt keletkezett vázlatát adja elő (6. sz. 152. és kk. vv.) mintegy szándékosan hallgatással mellőzi a szombati nyugalomra vonatkozó igét; a szombat intézménye, egy másik hely szerint, csakis a zsidóknak adatott (16. sz. 125. vers), de nincs érvénye a Mohammed hirdetése alapján alakult vallásközösségben. S tényleg a mohammedánok heti ünnepe, a péntek, gyülekezési nap (dsumua), de nem nyugvó nap. A munka nincs tilalom alá fogva, csak az ünnepi istentisztelet órájában köteles az igazhívő a köznapi foglalkozástól távol tartani magát. Ebben a bibliai intézménynek perzsa ízű módosítását látjuk. A perzsák vallása is hat időszakra osztja fel a világ teremtését; de nem ismer heti nyugvónapot, különösen azon a czímen, hogy isten is a teremtés befejezése után kipihente fáradságát. Sőt midőn a perzsa papok a bibliai iratok ellen egyenes vitatkozásra kelnek, a biblia teremtés-történetében találjuk polemiájuk legnyomatékosabban kifejtett mozzanatainak egyikét.

Mohammed medinai korszakában rakta le az iszlám vallásának és törvényeinek alapköveit. Rendszerré azonban csak az ő halála után következő nemzedékekben tömörült az iszlám vallása. Intézményei fokozatosan fejlődtek. A kezdettől fogva szétágazó gyakorlat csak későn jut némi megállapodásra; a részletekben még mai napig sem uralkodik teljes egyformaság. Dogmatikáról pedig csakis az iszlám 2. századától kezdve lehet szó és ettőlfogva vagy két századig tart, míg a pártok és iskolák harczai közül az orthodox formula véglegesen érvényre emelkedik.

Már az ős iszlám is a következő öt kötelességet tekinti a vallás oszlopainak, a miknek mind mai napig megmaradtak az iszlám tanításában. Ezek a következők:

1. Annak vallása, hogy nincsen istenség csak egy Alláh és hogy Mohammed Alláh követe (raszúl Alláh).

Ezen hitvallást az iszlámban a tanúságtétel (sahádat) két szavá-nak (Alláh, Mohammed) nevezik, és a mohammedán credo sarkalatos alapjának tekintik. A részletesebb hitvallás így hangzik: «Hiszek Alláhban, angyalaiban, szent könyveiben, prófétáiban, a túlvilági életben, az isteni határozatban (decretum divinum), akár a jóra, akár a rosszra nézve, és a holtak feltámadásában.

2. Az istenszolgálat, mely naponkint öt, szoros időpontokhoz kötött imádság-szertartásban (szalát) nyilvánul; ez időpontok: a dél, délután, nap lenyugta, az éjjel, reggel. A naponkint ötszöri istentisztelet is perzsa befolyás eredménye, a mennyiben a koránban előbb két (reggel és estve), később egy «középső ima» betoldásával a zsidó szertartás mintájára három napszakra rendelt kötelességszerű imaszertartást a perzsák 5 gáh-jának (ima és áldozás időpontjai) példájára öt imádságra egészítették ki. – Ez imádságok mindegyikét már nagyon korán szabályozták mindenféle formaszerűségekkel; a térdhajtások (rak’a) és földreborulások (szudsúd) köteles száma mindegyik imára nézve pontosan ki van szabva.

Az imádkozási szertartás kimagasló mozzanata a pénteki (jaum al-dsumua, azaz: a gyülekezési) nap liturgiája, olyan helyeken, a hol rendes gyülekezet található, minden pénteken a déli ima ideje körül tartatik. A szalát ez alkalommal ünnepélyes szónoklattal (khutba) van egybekapcsolva, melyet régi időben maga a khalifa tartott a székvárosban. Mohammed a zsidók szombati és a keresztyének vasárnapi ünnepének helyébe a pénteket rendelte nem ugyan nyugvó, hanem gyülekezési napnak.

3. A közadó (zakát) szolgáltatása, melylyel minden mohammedán ember a gyülekezet közczéljainak (vallásháború stb.) előmozdítására, úgymint a szegények felsegítésére a közpénztárhoz hozzájárulni köteles.

4. A bőjtölés (szijám), melyet Mohammed a zsidó nagybőjtöt utánozva eredetileg az első hónap (moharrem) 10. napjára (ásúrá) rendelt, de későbben, midőn az arab zsidók támogatásáról lemondott, a régebbi intézkedés eltörlése mellett, a 9. hónapra (ramadhán) tett át. Ezen teljes hónapot bőjthónak rendelte, melynek összes napjain, a hajnal hasadásától a nap lenyugtáig a mohammedán hivőnek minden világi élvezettől szigoruan tartózkodnia kell.

5. A mekkai zarándoklás (hadds), melyet a mohammedán ember egyszer életében, a mennyiben komoly akadály nem gátolja, végezni köteles. A zarándoklás szertartásaira a 12. vagyis a zarándoklási hónap (dzu-l-hiddsa) tíz első napja van rendelve. Ez intézményt, a vele járó szertartásokkal a próféta kénytelen volt az arab pogányságból átvenni, melynek sarkalatos vallásgyakorlatai közé tartozott. Némi monotheistikus módosítással, a pogány istenekre irányuló vonatkozásoknak az Alláh-hit értelmében történt átmagyarázással és egy e czélra költött Ábrahám-legendához való kapcsolással lényegében a pogány időből átöröklött formák között maradt meg a hadds szertartása az iszlámban is. Központja a Kába, melyet a bucsújárók népe hétszer megkerül; a pogány arabok hagyományaként fentartotta magát a fekete kő tisztelete és a Kába-cultus egyéb járuléka. A pogányok bálványainak lerontásától a próféta nem riadt vissza; hisz ezeknek fetis-tiszteletén, mely inkább az egyéneknek, semmint a közösségnek ügye volt, könnyen adtak túl a vallásos tekintetben meglehetősen közönyös arabok. A mekkai hadds nagy nemzeti ünnepét, mely a pogány arabság ősi szunná-ihoz tartozott, még oly gyökeres reform sem volt képes eltörölni, minő az iszlám volt.

Ezen minden egyes egyént egyenkint illető vallásos kötelességeken kivül vannak parancsolatok, melyeknek végrehajtása nem az egyéneket illeti, hanem a teljes mohammedán egyházat és melyek teljesítéseért első sorban az igazhitűek kormányzója (emír al-múminín), a khalifa felelős. Ezen kötelességek között legelőkelőbb helyen áll a vallásháború (dsihád), a hitetlen (káfir, ebből eltorzitva gyaur) világ elleni harcz, a czélból, «hogy Alláh szava legyen a leghatalmasabb», hogy az iszlám hatalmának érvényt és elismerést szerezzenek.

Az imádkozás mozzanatai.

E parancsolat, mely eredeti szándéka szerint az arab félsziget makacs törzseinek az iszlám jármába hajtására vonatkozott, az iszlám hatalmának fejlődésével mind nagyobb körökre terjedt. A mohammedán fejedelem kötelességévé vált minden évben háborút indítani az iszlám területével határos nemmohammedán államok ellen.

Az egész világ e szempontból két félre oszlott: iszlám-területre (dár al-iszlám) és háború-területre (dár al-harb), azaz olyanra, mely ellen a mohammedán fejedelem kötelessége háborút indítani.

A dsihádnak nem az volt a czélja, hogy a nem mohammedán világot kard erejével az iszlám vallására térítse, hanem hogy az iszlám politikai uralmát terjeszsze. Csak a bálványimádóktól követelte Mohammed a feltétlen áttérést és az iszlámmal járó kötelességek elvállalását; a zsidóktól, keresztyénektől és perzsáktól – vagy mint ő nevezi madsúsz, azaz mágusoktól, kiket egyszóval könyvembereknek (ahl al-kitáb) tudniillik kinyilatkoztatott valláskönyvek birtokosainak nevez, csakis az iszlám hatalmának elismerését követeli és bizonyos feltételek között megengedi nekik, hogy régi vallásukat háborítlanúl gyakorolják a mohemmedán hatalom védelme alatt. E vallástürelem első feltétele a fejadó (dsizja) fizetése, melylyel azon általuk nem teljesíthető kötelességet váltják meg, hogy az iszlám vallásháborúiban részt vegyenek. A dsizja intézményét is a perzsáktól kölcsönözte az iszlám. A perzsáknál is külön adó volt kiróva azokra, kik bármely okból nem voltak képesek a nemzeti háborúkban cselekvően részt venni.

Az imádkozás mozzanatai.