II. FEJEZET.
Mohammed próféta és az iszlám kezdetei.

Mohammed (a. m. a magasztalt periclutoV) 570 körül Kr. u. született Mekkában. Atyja, Abdalláh, kereskedő volt, a Kureis törzsből, abban az időben az arabság legtekintélyesebb törzse. E törzs (lásd a törzstáblát) két főcsoportra oszlott, a szerint a mint a hozzá tartozó családok Abd-Manáf két fiának egyikétől vagy másikától, Abd-samsz-tól, vagy Hásimtől származtak. Az előbbi fiának Omajjának családja volt a kureisiták tekintélyben és gazdagságban előkelő ága; ez igazgatta a kábát, kezében voltak a cultus és a municipális kormányzat legfőbb tisztségei. A Hásim ága háttérbe szorult; tagjai szegény kereskedők voltak.

A Hásim ághoz tartozott Mohammed is. Atyja üzleti ügyekben utaztában korán elhunyt Jathrib városában (a későbbi Medinában). Anyja Amina nem sokkal élte túl férjét; Mohammed nevelésének gondja most nagyatyjára Abd-al-Muttalibra szállt, majd ennek elhalálozása után csakhamar fia, Abu Tálib kötelességévé vált elárvult unokaöcscsének gondját viselni. A fiatal Mohammed itt szegényes viszonyok között nevelkedett. Ifjúságáról biztos adataink nincsenek; a vallásos legenda itt is kitölti a történet hézagait. Szerinte az ifjú Mohammed gazdag mekkaiaknak mint juhpásztor szolgált; később nagybátyját, Abu Tálibot üzleti utazásaiban kisérte Syriába. Huszonöt éves korában egy gazdag kureisita kereskedő özvegyének, Khadidsának üzletébe lépett. Itt oly hiven és ügyesen vitte a kereskedelmi ügyeket, hogy a negyven éves Khadidsa, ki nagy vonzalommal viseltetett a nálánál sokkal ifjabb Mohammed iránt, vele házasságra lépett és ez által független helyzetet biztosított neki a mekkai gazdag társadalomban, mely a szegény hásimitát lenézte.

Mint Khadidsa ügyvivője, majd üzletének független gazdája a Délarábiába és Syriába induló kereskedelmi karavánokkal több izben tett nagy utazásokat észak- és dél felé. Ez utazások tényének sokkal biztosabb a történeti alapja, mint azoknak, melyeket a legenda Abu Tálib kiséretében tétet vele azon czélból, hogy vallásos inspirátióira már kora ifjuságában alkalmat találjon.

Mert kétségtelen, hogy a fiatal kereskedő, ki vallásos dolgok iránt meglehetősen közönyös társadalomban nevelkedett, ez utazásokban talált alkalmat arra, hogy a monotheista vallásos eszmékkel megismerkedjék, melyek Délarábiában és Syriában el voltak terjedve. A legenda nevükön nevezi a keresztyén barátokat, kikkel Syriában érintkezésbe lépett, midőn karavánjával utazván egészen Bosztráig eljutott, a Jordán keleti tájának e fontos kereskedelmi állomásáig, mely a byzanczi uralom egy főhelye és a keresztyénség egyik csomópontja volt e vidéken. Azt beszélik, hogy itt Bahira (e szó annyit jelent, hogy: kiválasztott) és Dsirdsisz (György) keresztyén barátokkal érintkezett, kik a mekkai kereskedő ifjura figyelmesekké lettek és benne ismerték fel a prófétát, kinek megjelenéséről régi könyveik szólottak.

Mindenesetre bizonyos, hogy Mohammed fogékony lelkére nagy hatással voltak azon vallásos tapasztalatok, melyeket távol utazásai szolgáltattak neki. Arábia északi részében és különösen Medinában, a hol édes atyja volt eltemetve, nagyon el voltak terjedve a zsidóság és keresztyénség; még tovább észak felé, a syriai sivatagban sok keresztyén remetének volt tartózkodási helye, kik kisebb-nagyobb keresztyén gyülekezetet gyüjtöttek maguk köré a sivatag lakói közül, kik, az egyház szervezetén kivül ugyan, a keresztyén életnek leginkább asketikus oldalát müvelték.

Nagy hatással volt ez irányban a kis hirai állam, melynek lakhmida uralkodói alatt a keresztyénség nagyon elterjedt az arab lakosság között, a honnan aztán a határszélen tanyázó beduinok közé is kisugárzott. E befolyás alatt egész törzsek is felvették a keresztyénséget. A Mesopotámiában tanyázó Taghlib törzs a keresztyénséget vallotta; a syriai sivatag déli részén élő Tajj-törzsben is, melyet a lovagiasságáról és bőkezü vendégszeretetéről híres Hátim Tajj tett nevezetessé, el volt terjedve a keresztyén vallás. Az igaz, hogy mindezen arabok csak vajmi felületes módon vallották a keresztyénséget; kevés ismeretük volt a szent iratokról és az egyház dogmáiról. Nem állottak kapcsolatban a byzanczi egyházzal, nem éltek az egyházi kormányzat kötelékében. Vallásos életüket a sivatagban szétszórva elő remeték igazgatták, úgy látszik, az uralkodó egyháztól el nem ismert tanok értelmében. A mit a szent iratokból tudtak, inkább a bibliai kánonon kivül álló szabadon fejlődő legendákból állott, semmint az egyháztól általán elismert hagyományokból. Azokból, a miket Mohammed tőlük eltanult, p. o. az következik, hogy reájuk inkább hatottak az evangelium infantia és egyéb apokryph iratok, semmint a kánonba foglalt evangeliumok. Minthogy az irás-olvasás mestersége közöttük nem honosodott meg, amazokat is korlátlan szabadsággal fejlesztették maguk között.

E körökben tehát Mohammednek nagy alkalma nyílt, hogy utazásai közben a monotheistikus vallások eszméivel és hagyományaival megismerkedjék. De maga Mekka is elég alkalmat nyujtott ily tapasztalásokra. Mekkában sürüen fordultak meg arab zsidók, kik északi Arábiában Jathribban, Kheibarban, nagy számmal voltak megtelepedve és igen tekintélyes községeket alkottak, melyeknek tagjai különben az arab nemzeti élettel teljesen egybeforrtak. Voltak igen nevezetes költőik, kik közül többen, p. o. Sámuel b. Ádija, Áron papi nemzetségéből származó zsidó, a Mohammed előtti nevezetes arab költők sorában találtak helyet. Nagy számmal találkoztak Mekkában Délarábiából és Aethiopiából ide utazó keresztyén kereskedők is, kiket Mekka fontossága a kereskedelmi életben ide vonzott. Voltak itt nagy számmal keresztyén rabszolgák is. Midőn egyszer a kureisitáknak a tűzvésztől megrongált kábát kellett helyreállítaniok, az építési dolgokban nem igen járatos mekkaiak keresztyén munkásokat használtak.

Mohammed nem is volt a legelső mekkai ember, kinek lelkében az ezen különféle pontokból kiinduló hatások érvényre jutottak. A régi nemzeti vallás hanyatlása sok vallásos lelkű embert, kit a mekkai cultus nem elégített ki, e külső befolyások befogadására utalt. Mohammed idejében nagy számmal voltak már Mekkában azok, kik a pogány istenekről teljesen lemondtak, az Alláh egységét vallották és asketikus életfelfogásukkal különböztek az anyagias életben elmerült mekkai társadalomtól. Minden rendszer nélkül mindenféle zsidó és keresztyén eszméket kaptak fel, melyek révén a legdurvább pogányságba merült polgártársaikkal ellentétbe helyezkedtek. Hanif-eknek nevezték magukat; ugyanazon szóval, melylyel az orthodox keresztyének az eretnek irányok követőit említenek, legjellemzőbb e kapcsolatban Varaka b. Naufal, Khadidsának unokatestvére, mint tanuja azon ténynek, hogy a monotheista hajlandóság nem volt idegen azon körből, melyben Mohammed egyénisége kialakult.

Rajongó lelki iránya e körökben elég táplálékot nyert arra, hogy kiforrjon benne az az élénk ellentét, mely az utazásai alatt befogadott hatások és a mekkai frivol társadalomban tett tapasztalatok között kialakult. Körülbelül élete 40-ik évében ez az ellentét már oly gyötrelemmé fejlődött lelkében, hogy kereskedői hivatásától, melyet nagy sikerrel folytatott vala, teljesen visszavonulva, vallásos szemlélődéssel töltötte idejét. Úgy látszik, izgatott lelki állapota feldulta egészségét is, idegei beteges rohamoknak voltak alávetve. A Mekkától északra elterülő hegységben szeretett magányosan bolyongani; minduntalan látomásai voltak, melyek közt egy magas életczél, egy nagy hivatás domborodott ki számára, melyet mekkai polgártársaival szemben teljesítenie kell.

610 körül, ramadhán hónapban, a Hirá hegy egyik barlangjába vonult vissza; itt nyugtalan álmában egész határozottsággal isteni felszólítást vélt hallani, mely őt arra kényszerítette, hogy lelki tépelődésének véget vessen és kilépjen az emberek közé «hirdetni». Itt nyilvánult neki legelső darabja az isteni könyvnek, mely későbben, midőn e könyvét összeszerkesztették, abban mint 96-ik fejezet foglalt helyet. Lelke izgalmát és látomása tartalmát nem titkolta Khadidsától, kit rokona, Varaka b. Naufal, megnyugtatott férje állapota iránt. A Mózesnek megnyilatkozott Szent Lélek nyilvánulásának jellemezte Mohammed állapotát, sőt már most azon prófétának hitte, kit Alláh az arabok közé küld.

Ettől kezdve mindinkább ismétlődtek Mohammed visiói és mindig határozottabb tartalommal nyilvánultak. Különösen két eszme jutott bennük kifejezésre: a mekkai pogány fetisek hiusága és az egy Alláh kizárólagos istensége; a közeledő nagy világitélet sejtelme. Az egy Alláh romba dönti, felforgatja a bűnös világot; nagy büntető itéletet tart az emberek fölött. E két eszme foglalkoztatja őt prófétai pályája első idejében; a világitélet rajongó rajzával vannak eltelve a legrégibb hirdetések, melyek a Mohammedtől hozott isteni kinyilatkoztatás tartalmát teszik. Ez isteni kinyilatkoztatás a Korán neve alatt ismeretes könyvet foglalja magában, melynek egyes fejezeteit Szúráknak nevezik.

75-ik Szúra (7–19.) ¹¹

7. Ha a nézés megmerevül,   8. a hold ködbe merül,   9. a nap és a hold egyesül: 10. akkor kérdi az ember, hogy merre menekül? 11. De mi sem szolgál menhelyül. 12. Uradnál lesz az időzés egyedül, 13. s az ember mit kezdett s mit végzett, arról értesül. 14. Igen, az ember felett van egy, ki tanuskodik. 15. Bár előadná mentségeit! 16. Hogy siess vele, ne pörgesd nyelvedet, 17. a mi dolgunk, hogy hirdesd s szivedbe vésd: 18. de ha nyilvánítjuk, kövesd a hirdetést. 19. Gondunk lesz rá, hogy jól megértsd.

82-ik Szúra.   1. Ha az ég majd kettéhasad,   2. ha a csillagok széthullanak,   3. s egymásra szakadnak a tengerek   4. s kifordulnak a sirhelyek:   5. akkor tudja meg a lélek, hogy mit kezdett és mit végezett.   6. Ó ember! vakmerőségre mi ragad fenséges Urad ellen?   7. A ki teremtett s egyformának alkotott.   8. A milyen néki tetszett, oly kinézést adott.   9. De ti a vallást hazugságnak vélitek, 10. pedig őrök vannak felettetek, 11. feljegyzők, fenségesek, 12. kik tudják, mit tettetek. 13. A kegyesek majd boldogságban, 14. a gonoszok a gyehennában, 15. itéletnapkor ott fognak sülni, 16. s nem tudnak tőle menekülni. 17. Csak Isten a megmondhatója, mi az itéletnap! 18. Igen, csak Isten tudja, mi az itéletnap! 19. Egy nap, melyen más lelken nem segít a lélek, 20. csak Istennél lesz az itélet!

Ez itéletből csak azok menekülnek, kik idejekorán elhagyják romlott életüket és Alláh utjára térnek; Ábrahámnak, az ős prófétának és első hanifnak vallását követik, melynek helyreállitására Alláh őt, Mohammedet, küldte az emeberek, első sorban pedig arab polgártársai közé.

Ábrahám helyreállított vallását, a saját hirdetésének teljes tartalmát iszlámnak, azaz «Alláh iránti önmegadás»-nak nevezte; e hitvallás követője muszlim (magát megadó, ugyanazon igének participiuma, melynek iszlám az infinitivusa).

E vallásra készítették elő az embereket időről-időre az Ó-Testamentom prófétái és Jézus, kit Mohammed, bár erélyesen tiltakozik a keresztyén dogmatika felfogása ellen, magas polczra helyez és Alláh «szavának» (logoV) nevez, kit Alláh az ő szellemével, a szent lélekkel erősített. Végre Alláh Mohammedet választotta követéül az emberiséghez; ő a legutolsó próféta, a próféták «pecsétje», kit Alláh ezentúl megmásíthatatlan akarata legvégső hirdetőjeként a régi próféták után mindig ujból és ujból erkölcsi romlásba visszasülyedt emberek javítására ébresztett. Az ő megjövetele és küldetése a régi könyvekben, a zsidók és keresztyének szent irataiban, a próféták számos nyilatkozataiban félremagyarázhatatlan módon van előrelátva. Ő a Mózeshez hasonló próféta a zsidók testvérei közül, kinek Isten az ő szavát a szájára adja (Móz. V. könyve 18. fej. 18. v.), az ő koránjával tündököl Jehova Párán (Arábia) hegységéről (u. o. 33. fej. 2. v.); és az ő Uj Testamentom Paraklétosz-a. A zsidók és keresztyének meghamisították és elferdítették szent irataik értelmét. De az ő fellépésével nyilvánvalóvá lett, a mit papjaik jobb tudomásuk ellenére konokul rejtegetnek és titkolnak híveik elől.

Korán-töredék kufai irásjegyekkel.
A londoni British Múzeumban. Kr. u. VIII. század.

Bár Mohammed küldetésébe az egész emberiséget belefoglalta, eleinte mégis csak a mekkai viszonyok voltak azok, melyek ellen intéseivel fordult. Nem győzi eléggé ostorozni a mekkai gazdag patriciusokat, kiket mint a szegények elnyomóit korhol, kik csak a világ anyagi érdekeivel törődnek, csakis vagyonuk gyarapítására gondolnak és nem vetnek ügyet a szegényekre és szűkölködőkre. Tanításának ez irányából érthető, hogy első hivei leginkább a mekkai szegényebb osztályokból, a gazdag kereskedők házainál levő rabszolga népből kerültek ki, kik benne felszabadítójukat üdvözölték. Hirdetéseiből nem hiányzott valami socialista zamat, mely jól esett a szegény népnek, de annál inkább felbőszítette a gazdagokat, kik amugy is előkelő megvetéssel vettek tudomást a társadalmi fokozaton náluknál kevésbbé becsült Hásim családból való férfiu beszédéről. Majd félkegyelmü hóbortosnak, kin daemonok (dsinn) vettek erőt, majd másoktól kitanított költőnek, s beszéde modorával a kuruzslókat mímelő rajongónak mondták. Míg az első időben megvető gúnynyal nézték viselkedését s ártalmatlannak tartották, s még arra sem méltatták, hogy prédikálgatásától eltiltsák, aggodalmuk komolyabb szint öltött, midőn tanai a kureisita törzs előkelőbb körei között is terjedni kezdtek.

A tekintélyes Teim családhoz tartozó Abu Bekr, sőt magából az Omajja családból való Othmán is hozzája szegődtek. S a legnagyobb sikerrel ért fel megtérése Omarnak, ki eleinte Mohammed legvadabb gúnyolóihoz szegődött volt. Csak most ébredt a hatalmas Abd-samsz család arra, hogy az ellenük fellépő rajongó ember hirdetése valódi veszedelmet jelent Mekka közérdekére és első sorban a saját öröklött hatalmukra nézve.

Különösen attól is félhettek, hogy az a tetemes haszon, melyet a hagyományos ügyek vezetéséből huztak, veszendőbe mehet, ha a Kába istenei tekintélyüket el találják veszteni. A veszélyes mozgalmat már most azzal óhajtották megakadályozni, hogy az egész hásimita családot tilalom alá fogták, a mi annyit jelentett, hogy megvonták tőle a törzsi életből származó az összes jogokat és elszigetelték a többi arabsággal való érintkezéstől (617–619). Egyre szorultabb lett most Mohammednek és híveinek helyzete a Mekka uralmát kezükben tartó Abd-samsz családdal szemben.

Szorult helyzetéből őt és híveit az iszlám alakulására elsőrendü fontosságú esemény szabadította fel.

Midőn Mohammed a mekkai bucsújárás alkalmával vajmi csekély sikerrel terjesztette hirdetéseit az Arábia minden részéről odasereglő népség között, az új tanok iránt különös érdeklődést mutattak azon zarándokok, kik Északarábiából, Jathrib városából és környékéről vettek részt a mekkai országos bucsúban. A jathribi arabság zömét két törzs alkotta: az Ausz és a Khazrads. Ezek az évszázadokkal ezelőtt Délarábiából kivándorolt törzsek közé tartoztak. Részint délarab hagyományaik révén, részint pedig azért, mert nagyszámú zsidó és keresztyén lakosságtól voltak környezve, hajlandóságot mutattak az iszlám befogadására. A hazájában üldözött prófétát és híveit maguk közé hítták, nékik ótalmat és védelmet igértek, biztosították arról, hogy városukban bátorságban élhetnek.

A prófétának kapóra jött e meghívás, mert csak ez új környezetben remélhette, hogy híveinek kis gyülekezete a kureisiták bántalmazásától meg lesz óva; meg azt is, hogy a vallásos lelkületű jathribi lakosság közt tanainak terjesztéséről is gondoskodhatik. El is fogadta a jathribi zarándoklók ajánlatait és miután híveinek nagy része a vendégszerető városba költözött át, utolsóknak maga Mohammed és Abu Bekr, végűl unokaöcscse Ali, Abu Tálib fia, vándoroltak ki Mekkából Jathribba; Ali azzal volt megbízva, hogy Mohammed és Abu Bekr családjait hozza magával. E kivándorlást, mely 622. nyarán történt, hidsrá-nak nevezik (rosszúl nevezik szökés-nek).

Így tehát a próféta Jathribba tette át működése színhelyét. Jathrib vált «a próféta városává» medinat al-nabi; ezentúl csak Mediná-nak hívják a várost, régi Jathrib neve elavul. Mostantól fogva ellenséges viszony áll be az iszlámot befogadó Medina és az iszlámot kiüldöző Mekka között. A Medinában egybegyűlt muszlim gyülekezet ezentúl két részből áll: egyik a Muhádsirún (participium-alak ugyanazon igéből, melyből a hidsra szó származik) azaz: a kivándorlók, a Medinában megtelepedő mekkai muszlimok; másika az Anszár, azaz: segítők, a medinai muszlimok, kik a prófétát és híveit befogadták.

Csak a medinai nyugalmas viszonyok között láthat hozzá Mohammed az iszlám rendszerének positiv szervezéséhez. Az iszlám Medinában alakul meg; itt születik a mohammendán vallás és a mohammedán állam. A hidsra a tulajdonképeni kezdő pontja az iszlámnak. Jól érezte ezt Omar khalifa, midőn a hidsrát tette meg a muszlimok időszámítása kiinduló pontjának.

A Korán kinyilatkoztatása nem szűnik meg Mohammed prófétai pályájának e második korszakában. Sőt szemben az első mekkai korszak kinyilatkoztatásainak apokalyptikus irányával, most positiv törvényeket és intézményeket hirdet a próféta, melyek alapján az iszlám gyülekezetét szervezi. A medinai zsidó községgel és írástudóival közel kapcsolatba lépvén, mintát nyer a községi szervezet alkotására, parancsoló és tiltó vallástörvények megállapítására; a szent történetekre is bővebb anyagot nyer azok alapján, a miket medinai érintkezéseiből elsajátíthatott. A próféta azon téves reményben ringatta magát, hogy az Anszár embereken kívül leginkább a medinai zsidókra számíthat. Mindent elkövetett, hogy őket az iszlám ügyének megnyerje: hisz ő maga azt hitette el magával, hogy vallásos hirdetésének nincsen egyéb czélja és tartalma, mint Ábrahám tiszta vallásának helyreállítása. Akadtak is medinai zsidó írástudók, kik e nézetében megerősítették, sőt a bibliából ki is olvasták, hogy ő a szent iratokban hirdetett utolsó próféta. A zsidók megnyerése czéljából törvényalkotási művében tekintettel is volt a zsidó szokásokra. Az imádkozók iránypontjául (kibla) Jeruzsálemet tűzte ki; nagy bőjtnek a zsidók bőjtnapjának megfelelő napot állapított meg; egyéb törvényekben is zsidó mintára indúlt, így p. o. a disznóhústól szigorúan eltiltja híveit; a bor tilalmát a keresztyén asketismusból kölcsönzi. De nem sikerült neki a zsidókat őseik vallásához való hűségükben megingatni; csakhamar vissza is vonja nagy részét azon engedményeknek, melyeket a zsidó vallásnak tett; a kiblát Mekka felé irányítja; a zsidó bőjtnapot is másféle intézménynyel helyettesíti. Vad dühvel üldözi most a zsidó törzseket (Nadhir, Kureiza, Kainúkaa) és külső sikereit arra használja fel, hogy a legnagyobb kegyetlenséggel torolja meg elveszett reményeit.

Alig vetette meg lábát Medinában, első gondjai közé tartozott, hogy a mekkai hitetlenek ellen háborút indítson; mert végső czélja az volt, hogy a mekkai szent házat, a kábát az iszlám számára megnyerje; másként nem remélhette, hogy az arab törzsek szavára hajtsanak. Eleinte a Mekkából észak felé induló karavánokat nyugtalanítá; a portyázásokból aztán valóságos ütközetek fejlődtek. Az első nagyobb ütközet a Bedr melleti csata volt (624), mely a muszlimok részére dőlt el; ezen vereségért a mekkaiak (625) az Ohod hegy melletti csatában álltak bosszút, mely a muszlimok vereségével végződött. Ez ütközetekben a mekkaiak élén Mohammed elkeseredett ellensége, Abu Szufján állott, Maávijának, a majdani khalifának atyja. Az Omajja családban, melynek Abu Szufján volt ez idő szerint a legelső embere, (l. a törzstáblát) elkeseredett gyűlölet uralkodott a hámisita atyafiak ellen a Bedr mellett elkövetett öldöklésért, mely arab szempontból a legnagyobb hűtlenséggel ért fel. Hisz a vérbeli kötelék felbontása és a törzstársaknak egymás irányában tartozó kötelezettségének gyökeres megszegése nélkül nem intézhette volna a támadást a Kureis törzs egyik ága a másiknak tagjai ellen. Ez érzület magyarázza meg azt a bosszúálló dühöt, mely az ohodi ütközetet vezette. Az arab becsület szempontjából elengedhetetlen vérbosszúról volt szó. Még az Omajja család hölgyei is részt vesznek a bosszú nagy müvében. Abu Szufján felesége, Hind, költői ihletét a vérengző háború szolgálatának ajánlotta föl. Barátnőivel szövetkezve, a harcztérre kísérte a férfiakat és dobszó mellett véres ízű harczi énekekkel buzdította őket arra, hogy a Bedr mellett megölt testvéreik halálát boszulják meg az elpártolt muszlimokon. Az arab források megörökítik e harczias énekek szövegét. Az arab nők barbár lelkesülése még tovább is ragadta őket: valóságos embertelen kegyetlenségre a harcztéren elesett muszlimok ellen. Hind Mohammed híveinek levágott füleiből nyaklánczokat és karpereczeket fűzött és az ohodi csata után hazatérve a szent háborúból, ily piperével kedveskedett a háztűz mellett maradt mekkai nőknek. Meg az ütközetben elesett Hamzának, a próféta nagybátyjának, kit bátorsága miatt az «iszlám oroszlánjá»-nak neveztek, kivágatta a máját és evett is belőle.

Nem oly szerencsés volt a mekkaiaknak több beduin törzstől elősegített azon vállalata (627), hogy Medináig előnyomulván, magát a várost ostrom alá fogják. Mohammed egy Medinában élő perzsa rabszolga, Szelmán tanácsára a város védtelen oldalait árkokkal vette körül, a mi által sikerült is neki a beduinok és kureisiták szövetséges ostromhadát visszaverni («az árok csatája»). Ezentúl Mohammed mind nagyobb sikerrel járt el a mekkaiak ellen; 628-ban tíz évre fegyverszünetet kötöttek, melyet azonban a mekkaiak megsértettek. A béke megszegése 630-ban Mekka meghódítását vonta maga után.

Mekka, az arab pogányság központja, most az iszlám központjává vált; a bálványoktól megtisztított Kába az iszlám szent épülete lett. Most, miután a Kába és a fekete kő az ő kezei között voltak, a győzelmes próféta könnyű szerrel láthatott hozzá az arab beduin törzsek alávetéséhez. Legnagyobb részük önként küldött követséget Medinába, mely a törzsek hódolatát mutatta be. Sőt elbizakodottságában az idegen államok fejedelmeit is felszólította az iszlám elismerésére.

A byzánczi császárságot már régebben kiszemelte a próféta támadásai egyik czéljául. Már 629-ben 3000 embert indított Syria ellen; ezek azonban Múta mellett (a Belka tartományban) kudarczot vallottak. Most mekkai diadala után ismét kedve kerekedett a keresztyén nagyhatalom megtámadására. 30,000 embert indított útnak a császárság ellen; de nem jutottak tovább Tabúk határvárosnál (a Vörös-tenger északkeleti csúcsa mellett). Mindamellett nagy sikernek vették, hogy a próféta halála után az iszlám hódító háborúiban oly nagy szerepre hivatott Khálid a keresztyén vidékek ellen intézett támadásokból magával hozta Medinába Ukeidir keresztyén fejedelmet, ki ünnepélyesen az iszlám vallását vette fel.

632-ben teljesítette Mohammed legutolsó mekkai zarándoklását; ez alkalommal tartott bucsúbeszédében, mely különféle szövegekben maradt reánk, a hívek lelkére kötötte az iszlám legfőbb tanait. E «bucsúszónoklat» neve alatt ismeretes tanítás legkimagaslóbb és az iszlám erkölcstanára legfontosabb részében Mohammed az arab törzsrendszerrel kapcsolatos társadalmi felfogást eltörli és helyébe az egyenlőség tanát helyezi. Már a Korán egy helyén (49, 13) hirdette Alláh nevében: «Ó emberek! mi teremtettünk titeket férfiből és nőből és csináltunk belőletek népfajokat és törzseket; ezért ismerjétek el egymás irányában, hogy köztetetek a legnemesebb az, ki a legistenfélőbb». Mintegy magyarázata e tannak az a pár szó, melyet bucsúbeszédében az iszlámhivők egyenlőségéről mond: «Ó emberek! – úgymond – ime Alláh eltávolította tőletek a hitetlenség korszakának hireskedését és a származásból merített pöffeszkedést. Mindnyájan Ádámtól származtok, Ádám pedig porból vette eredetét. Az arab embernek nincs semmi előbbrevalósága a nem arab fölött; Alláh csak az igaz hitet tekinti.»

Ily tanokkal véget akart vetni azon gőgös felfogásnak, melyen az arabok társadalmi élete alapult. De véget akart vetni egyúttal a törzsek folytonos torzsalkodásának is. Valamint egyrészt az összes muszlimoknak, törzs, faj és nemzetiség különbsége nélkül, teljes egyenlőségét hirdette, úgy másrészt az iszlám által egy nemzeti testté foglalta össze az arab törzseket.

Mindeddig az arabok tudatában egységes arab nemzet nem volt. A száz meg száz apró törzsből, melyek folytonos háborúskodásban álltak egymással, nemzeti egységet csakis Mohammed hozott létre az által, hogy egy közös nagy ügyet teremtett számukra: az iszlámot.

Ez utolsó zarándoklásról Mohammed Medinába tért vissza, a hol három hónappal azután lázas betegség támadta meg testi erejét. Még egyik hadvezérének, Uszámának, a byzanczi császárság ellen intézendő háborút kötötte lelkére. 632. junius 8-án, kedvencz feleségének, Ájisának, Abu Bekr leányának karjai közt meghalt.

11. Az itt következő két szúra sikerült fordítását, mely lehetőleg vissza tükrözi az eredeti rhythmusát, Hornyánszki Aladár tanár urnak köszönjük.^[VISSZA]