Arábia az iszlám keletkezése előtt
POSNER KÁROLY LAJOS és FIA térképészeti műintézetének metszése és nyomása.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
AZ ISZLÁM AZ OMAJJÁDOK BUKÁSÁIG.
I. FEJEZET.
Az arabok az iszlám előtt.
Arábia az iszlám keletkezése előtt
POSNER KÁROLY LAJOS és FIA térképészeti műintézetének metszése és nyomása.
A Kr. u. VII. század előtt nem találjuk az állami közösségnek semmi nyomát azon a területen, melyből e században a keleti világ legnevezetesebb államalkotó mozgalma indult ki: az iszlám.
De e területet lakó nép történeti élete is a Kr. u. V. század mögött jóformán teljesen üres lap, melyet az iszlám tudósai vallásos legendákkal, serény genealógusok czélzatos koholmányokkal, történeti hagyománynak semmi esetre be nem váló adatokkal töltöttek ki.
Pedig egyéb népek történeti feljegyzései elég adatot nyujtanak azon kapcsolatról, mely az ókorban Arábia, meg a Kelet és Nyugat nagy államai közt fennállott.8 Az assyriai ékiratok már II. Szalmanaszár idejében (859–825 Kr. e.) említik Arabországot és Gindibu arab királyt. II. Szárgon idejéből (715. Kr. e.) meg arról értesülünk, hogy Assyria hatalmas királya nagy hódító hadjáratot indított «a távoli arabok ellen, kik a sivatagot lakják és kikről a bölcsek és irástudók mit sem tudtak». Apróra felsorolja a legyőzött arab törzsek neveit s a zsákmány- és sarcztárgyakat, melyeket tőlük az assyrok hazájukba vittek. Az arab emlékezésekben semmi nyoma az északi nagyhatalom betörésének, mely mindenesetre gyökeresen felkavarhatta a kívülről csak nagy ritkán bolygatott arab seikhek minden viszonyait. Se híre, se hamva az arabok történeti hagyományában azon háborúnak sem, melyet Aragdos király 10,000 lovasával és 100 hadi szekerével az idősb Kyros ellen, mint Kroisos szövetségese viselt; a szövetségesekre szerencsétlen végű háború után Kyros Aragdos hadseregének menekülő maradványait az arab sivatagba üldözte. Ez üldözésnek köszönjük azon természethű leírást, melyet Xenophon Anabásisában az arab sivatagról nyujt. Nagy Sándor arab hadjáratáról sem emlékezik meg az arab hagyomány, sem pedig Aelius Gallusnak, Augustus római császár egyik hadvezérének a római hadsereg teljes kudarczával végződő arab expeditiójáról.
Az arab nép történeti emlékei alig terjednek távolabbra, mint az iszlám alakulását valami két évszázaddal megelőző időre.
Sem az ország történetét felvilágosító felirat, sem szájhagyomány nem egészítik ki azon adatokat, melyeket e nemzet régi történeti kapcsolatairól egyéb népek irodalmából meríthetünk.
Az arab nemzet lakóhelyei már az ókorban túlterjedtek azon a határon, melyet földrajzi értelemben Arábia országának szoktunk venni. Észak felé a 30. szélességi fokon túl, mely az arab félsziget határa, az arab nemzet egészen északi Syriáig terjedett, beleértve a szinai félszigetet, a régi nabatusok fészkét (Petra), a Jordán keleti vidékét, innen északnyugat felé a syriai sivatagot és a syriai culturországot Palmyráig és északkeleti irányban az Euphrates alsó vidékét.
Az iszlámot megelőző időben Arábiának csak déli részén (Jemen, Hadramút) fejlődött ki rendes állami élet. A Kr. e. 2. évszázad óta itt virágzott a szabusok, minusok, katabánok és hadramútiak birodalma, melynek állami életéről a délarab felirati emlékek tanuskodnak. Időszámításunk kezdete körül e régi dynastiákat a himjariták (helytelenül homeriták) uralma váltja fel Délarábia egész területén; hatalmas Tobbá-ik (így nevezik uralkodóikat) a keresztyénséget és a zsidóságot meghonosítják e birodalomban. 525-ben az aethiópok nyomulnak be Délarábiába, kiszorítják a himjarita dynastiát és az országot aethióp tartománynyá teszik, míg 575-ben a régi királyi ház egyik sarjának a szaszanida perzsák segítségével sikerült ismét ősi trónját visszafoglalni. 600-tól kezdve valóságos perzsa tartománynak látjuk a hajdani hatalmas Sába birodalmát. – A nemzeti fejedelmek háttérbe szorulnak a perzsa helytartó mögött, ki Délarábia fölött a tényleges uralmat gyakorolja. Ily állapotban találkozik az észak felől fenyegető iszlám hadserege az önálló délarábiai állam utolsó maradványával, melyet 634-ben végleg bekebelez a maga hatalmának körébe.
A déli arabság soha sem érzett nemzeti közösséget az északi arabsággal. Az arabság e két rétegének nem voltak közös hagyományai. A bibliai genealogiák és egyéb tudósítások is különbséget tesznek közöttük. Együttes történeti életet soha nem folytattak. Életmódjukban, műveltségükben teljesen eltérnek egymástól. Ezért joggal szoktunk hozzá, hogy az iszlám előtti időkben Jemen nemzeteit a tulajdonképeni arabság köréből kirekeszszük és az arabokról szólván, területük déli határának körülbelül a 18. szélességi fokot tekintsük.
E különválást időszámításunk első századában egy fontos esemény szakította meg, az egyetlen, mely nem veszett ki az arab nemzet történeti tudatából. A Középarábia sivatagjaiban kóborló törzsekre sokkal mélyebbreható következményekkel járt, semhogy bármily kurta historiai emlékezésükből nyom nélkül eltünhetett volna. Hisz ez esemény folytán új elemek ékelődtek a beduinok conservativ szellemű társadalmába, új tényezők járultak évezredeken át változatlan viszonyaik közé. A sivatag népvándorlásának nevezhetnők. Akár, mint maguk az arabok beszélik, egy pusztító áradás következtében, mely a kereskedő nép életfeltételeit felzavarta, akár, mint mások hiszik (Wetzstein), országuk túlnépesedésének okából, az első évszázadban Arábia lakosságának tetemes része kivándorolt régi lakhelyéről. Észak felé vették útjukat. Nagy részük állandóan megtelepedett Közép- és Északarábiában és az itt tanyázó törzsek számát gyarapította; mások még tovább is vándoroltak, egy ideig a Jordán keleti partján, innen tovább vándorolva a Hauránban vetették meg lábukat és e területen ősi délarab culturájuk nyomait azon építészeti emlékekben örökítik meg, melyek maradványai (ghasszanida építészet) a modern műtörténetnek érdekes problemát nyujtottak. Itt sem állapodnak meg mindnyájan; egy részük Mesopotámiába, egy másik részük Északsyriába folytatja vándorútját. Az ottan tanyázó népek közt sikerült nekik is hatalomra vergődni, amott mint a szaszanidák vasallusai (a II. század közepe felé) a lakhmida arab dynastiát (székvárosa Hira), itt Byzancz ótalma alatt a ghasszanidák birodalmát (székvárosa Palmyra) megalkotni és az iszlám hódításáig fentartani.
A déli arabok kivándorlása, egyrészt a sivatag statistikai viszonyaiban, másrészt az arabság hatalmi helyzetén nagy változásokat idézett elő. Hozzátehetjük, hogy nagy befolyással volt az arab nép művelődési állapotára is. A hírai és palmyrai udvarok a perzsa és görög műveltség hatása alatt állottak és e körből nem csekély művelődési elem szivárgott át a sivatag lakói közé is.
A Középarábiában megtelepedő délarab törzsek (kahtaniták; Kahtán a biblia Joktán) ugyan teljesen beolvadtak Arábiának, mint mondani szokták, modarita népességébe; felvették az arab beszéd azon módját, mely e vidékek dialectusait a délarabbal szemben külön nyelvegyéniséggé tette; teljesen beleélték magukat azon élet- és világfelfogásba, melylyel mint az északarab törzsek jellemével s következőkben megismerkedünk. Mindamellett az arab nép lelkében mindig elevenen működött és egészen a mai napig is törhetetlenül él a tudat a Délarábiából bevándorolt törzsek nemzeti különállásáról, a modariták és kahtanidák különféleségéről. E tudat a pogányság idején túl a khalifátus korszakában heves villongásoknak volt okozója az északi és déli arab törzsek között. Még Spanyolországba is és mindenfelé, a hova az arab hódítás terjedt, elkisérte őket az északiak és déliek pártharcza és a hegemoniáért való versengése. De azért, ha északarabokról szólunk, a déli arabokat, kik amazok területén megtelepedtek, már szintén beleértjük ezen geographiai alapon nyugvó elnevezésbe.
*
Az északi arabok területét 50,000 -mérföldön, melynek egyharmad része teljesen műveletlen sivatag, most körülbelül 12 millió ember lakja. Bajosan lehetne akár csak megközelítő számadatot nyujtani a lakosság számáról azon időre nézve, melyben a következő fejezetekben vázolt történetek lefolynak. Annyit azonban tudunk, hogy az arab nép régi időktől fogva két rétegből állott: a félszigeten gyéren szétszórt városok lakóiból, kik földműveléssel és különösen kereskedéssel foglalkoztak s kiknek karavánjai Syriába és Egyiptomba vitték Arábia termékeit (ilyenek viszik Egyiptomba a bibliai Józsefet is) és a sátoros beduinok-ból, (˘ArabeV Schnitai ) kiknek állandó lakhelyeik nincsenek, s juhtenyésztéssel foglalkozva legelőről legelőre bebarangolják a nagy félsziget területeit egészen fel déli Mesopotámiáig.
Vallásos élettel leginkább a letelepedett, városlakó népség között találkozni. A városokban voltak az arab istenségek központi szentélyei, melyek köré a nagy országos vásárok és búcsúk a legtávolabb vidékről egybe gyűjtötték az arab embereket. Ős idők óta a legtekintélyesebb ily szentély hírében állott a Mekka városában mai napig is tisztelet tárgyát tevő Kába, az arab pogányság legfontosabb központja. E szentély őrizetével együtt járt az a nagy szerep, melyet e tisztséget gyakorló Kureis törzs Mekka városában és közvetve a teljes arabság között vitt. Ez a törzs a Kába körül kivívott elsőbbsége révén a félsziget fővárosában a hegemoniát birta. Kezében volt a Kába kulcsa, ő szolgáltatta a Kába közelében levő régi szent kút, a Zemzem, vizét, tőle függött a kalendáriom szabályozása, annak kijelentése, mikor van az a három hónap, melyben a mekkai búcsúban való részvétel szempontjából a közbéke, treuga Dei, fentartására köteles az ország folyton zavargó és nyugtalankodó beduin lakossága. Ezen hivatalok adták meg a Kureis törzsnek municipalis tekintélyét az arabok kereskedelmében oly fontos búcsúváros lakói fölött.
Különben a városok lakóit meglehetős lenézéssel illették a sivatagban tanyázó arab lovagok. A városiak is őket tekintették a valódi arab nemesség és lovagiasság képviselőinek. Tökéletes, emberséges ember, ez volt társadalmi nézetük, csak sátrak alatt tanyázik. Nem irigyelték a földmivelőtől szántóföldjét, nem a nagy uraktól palotáikat. Nem óhajtottak palástot cserélni burnuszaikért. Valóságos megvetés tárgyát látják különösen a mesteremberekben. Nem szabad embernek való dolog a mesterség. A régi arab költészetben nem ritkák az oly költeményeknek, melyekben ez érzület nyilatkozik: a finom életmód közelébe jutó arab ember visszavágyakozása a sivatag szabadságába. Az igazi nemzeti ideálokért lelkesedő arabok még későbbi időkben is a sivatag törzsei közé küldik fiaikat, hogy e féktelen környezetben finomabb művelődésre tegyenek szert, mint a minőt a városi élet nyujthatna nekik.
A beduin törzseket tekintették tehát az arabság szivének. A városiak sem voltak egyebek, mint a beduinság egyes letelepedett rétegei. Törzsfáik a sivatagi arabok törzsfáihoz voltak kapcsolva. A beduin-arab magatartását egyáltalán a származáson alapuló gőgösség jellemzi. Embertársaihoz való viszonyát törzsfáiknak összemérése szerint határozza meg. Az egyenértéküség megállapítása törzsről törzsre és egyénről egyénre gondolkodásuk legfontosabb tárgyát teszi. Emlékeik csakis a körül forognak, mit tudnak a különféle törzsek őseiről, jót, rosszat. Híven őrzik az idegen törzsek származását, viselkedését megbecstelenítő vagy gyanusító adatokat. Költőik ezeket használják fel az egymással való versengésben. A beduin ember gyalázatnak tekintette leányát oly törzsbelihez adni nőül, mely törzs az övével nem volt egyenrangúnak elismerve. Ez aristokratikus életfelfogás adta meg szellemi és társadalmi életének teljes irányát.
A sivatag lakóinak társadalmi viszonyai a törzsek rendszerén alapultak. A pogány arab összes tudománya a genealogiában merült ki, s politikája is a genealogia kérdései körül forgott. Azon csoportok, melyek valamely valódi vagy akár csak mythikus közös őstől származtak, s együttesen éltek és kóboroltak, egy-egy törzset (kabila) alkottak. Ez alapon aztán többé-kevésbbé rokon törzsekre ágaztak. A származás rokonsága volt alapja a közös érdeknek, a politikai barátságnak, a rokonok közt fennálló védelmi kötelezettségnek, ugymint az ótalom és segítség tartozásának is azon idegen törzsek ellenében, melyekkel folytonos háborúságban éltek. Már most megértjük, miért idegenkedtek a tősgyökeres északi törzsek a déli Arábiából bevándorolt és közöttük megtelepedett törzsektől. A legelők és források birtoklása, a vendégjog megsértése, a vérbosszú ügyei szüntelen torzsalkodásra nyujtottak alkalmat. Ily tusákra szövetkeztek a barátságos törzsek. Volt rá eset, hogy oly törzsek is szövetkeztek, melyeket a származás közössége nem kapcsolt össze. Ily szövetkezés ősrégi hagyományoktól megszentelt ünnepélyes formaságokkal folyt le, vérszerződések közt, melyeknek az volt a czélja, hogy a vérközösséget jelképesen helyettesítsék. Az ily szövetséget, mely nagyon gyakran fordult elő a kahtanita és modarita származású törzsek között is, hilf-nek nevezték; az e viszonyban élő törzseknek egymás irányában ugyanazon kötelességeik voltak, mint a valóságos törzsrokonoknak.
A hilf tehát módot nyújtott a törzsrendszerből folyó kizárólagosság mérséklésére. De nemcsak a teljes törzsnek, hanem az idegen törzsből való egyénnek is volt módja akár hilf-szövetséggel, akár más formákkal a magáétól idegen törzs kötelékébe lépni és azon törzsnek, mely őt ótalmába fogadta, többé-kevésbbé szoros kapcsolattal tagjává válni. Az üldözött, ki e szóval, hogy «én hozzád járuló vagyok», a szabad beduin sátrába lép, vagy a ki csak a sátor kötelébe fogódzik, az dsár-jává (hospes) válik a sátor lakójának. Minden ellenség ellen köteles megvédeni őt, akár csak vérbeli rokonát. Életéért a vérbosszú kötelessége ép úgy hárul reá, mint legközelebbi vérrokonáért. Épp ilyen, bár idő tekintetében rövidebb tartamú kötelességet állapít meg a vendégség viszonya. A legállandóbb viszony pedig az által áll elő, ha az idegen törzsbeli ember bármely okból valamely arab törzs cliensévé szegődik. A törzsek közötti háborúk gyakran adtak erre alkalmat; másrészt a felszabadított rabszolga állandó maulá-jává (cliens) válik azon törzsnek, mely neki szabadságát visszaadta.
Mindezen viszonyokat a legcsekélyebb apróságokig évezredes hagyományban gyökerező szokásjog szentesítette. E hagyományok megsértése a legnagyobb gyalázat az arab ember szemében. A mint azonban egyrészt e hagyományok és iratlan törvények a hűség codexét alkották, úgy másrészt kiméletlen háború dühöngött mindazok ellen, kik nem voltak ily viszonyokkal a törzshöz kapcsolva. Az egymástól idegen törzsek és hozzátartozóik között nincsen szentsége sem az életnek, sem a tulajdonnak. A beduinok útonálló jellemét Jeremiás (3, 2), mint leginkább kimagasló sajátságukat, egy képletre használja fel: «Úton útfélen ülsz, mint az arab a sivatagban». És a Genesis egyik okmányának (16, 11) a gyermek Ismáelről szóló jellemzése, melyben a beduin-arabok természete tükröződik, így szól az arabok bibliai ősatyjáról: «Vad ember válik belőle, keze mindenek ellen és mindenek keze ő ellene». Ez volt mindenkoron a sivatag beduinjainak jelszava.
Nem kellett valami fontos dolognak előfordulnia, hogy a beduinok vad háborúval törjenek egymás ellen. A legcsekélyebbnek látszó ürügyek révén évtizedekig dühöngő törzsháborúk boríták lángba a sivatagot. Az arab nép évkönyvei tele vannak az ily törzsháborúk történetével s azon harczias költészettel, mely a csekélységek miatt kelt pusztító tüzet élesztette. Az iszlám előtti arab történelem nem is áll egyébből, mint ezen véres harczok hagyományos elbeszéléséből. A legismertebb példa erre nézve az úgynevezett Beszúsz háborúja, mely az arabok között példabeszéd tárgya lett. Beszúsz a Temim törzshöz tartozó nő volt, a Bekr-törzsbeli Dsesszász b. Murra nénje. Ennek a Beszúsznak volt egy Szád b. Semsz nevű «szomszédja», ki idegen törzsbeli ember volt ugyan, de védelme azért a dsár-viszony jogainál fogva Beszúsznak lovagias kötelességéhez tartozott; rokona pedig a híres taghlibita, Kulejb Váďl volt. Dsesszász sógorta, Szád tevéjét – a történelem ezen híres tevének nevét is feljegyezte, Szeráb-nak hítták, ez a szó délibábot jelent – egy nap Kulejb legelőjén legeltette, abban a hiszemben, hogy a szomszédsági viszony, mely közte és Beszúsz között fennáll, jogot ad néki a törzs legelőjének használatára. Kulejbnek nem tetszett a dolog, s nyilával veszélyes sebet ejtett Délibáb tőgyén, úgy hogy tej helyett vért fejtek belőle. Dsesszász törzse, a Bekr törzs, ezt casus bellinek vette, s csakugyan negyven évig tartó kegyetlen háború fejlődött a szerencsétlen legelő-ügyből a két törzs között, melynek hősei ezen háboru alatt veszték életöket s mondák el legszebb költeményeiket.
A Dáhisz és Gabra lovak futtatásából a Keisz és Fezára szomszédos törzsek hosszadalmas háborúi keletkeztek, melyekben az arab nép legünnepeltebb hősének, Antarának is kiváló szerep jutott. Ily háborúk annál vérengzőbbek voltak, mert kóbor törzsek közt folytak le, a melyek a nyílt sivatagban minduntalan szemben álltak egymással. Sok beduin arab törzs végleg elpusztúlt ily háborúk alatt; a fegyverbiró tagok mind ott vesztek a csatamezőn, a többieket meg a győztes törzs fogságba ejté s bekebelezte. Ezen vérengzéseket ki nem kerülhette az arab törzs, hacsak a gyávaság gúnyát nem akarja vala magára vállalni; a kit pedig ily gúny ért, a sivatag társadalma szemében elvesztett minden jogot a lovagias becsületre.9
A sivatag életviszonyai nem adtak alkalmat azon vallásos cultus gyakorlására, melynek a városi szentélyek voltak színhelyei. A beduin arab csak egész könnyen vette e vallásos szokásokat. Ha véletlenül a mekkai országos vásárra vetődött, rész vett az istenek tiszteletében, a bálványok imádásában és a velük kapcsolatos formaságokban. A sivatagban nem volt templom, most sincsen. E körülmény az őskorban éppen úgy, mint mai nap, a városi intézményektől különböző irányt ad a beduin ember vallásos érzésének.
Ebben a vallásban kevés helyet foglalhatnak el az intézmények; annál többet a törzsek életével egybekapcsolt hagyományok. Éltető eleme a törzsi élettől feltételezett kötelességek teljesítése; dogmája a hűség.
A ki a vendégszeretet erényét nem gyakorolja, a ki a sátrába menekülő üldözöttnek nem nyujt segélyt üldözői ellen, a ki az igért hűséget meg nem tartja, a ki törzsét és ennek érdekeit elárulja, a ki nem áll bosszút törzsfelének vagy a hozzá menekült idegennek kiontott véreért, a ki féltékenyen meg nem őrzi a szabad születésü telivér nemes arab jogait a nem szabad születésű ellenében; az nem becsületes arab ember. Ez a beduin arabnak vallása.
A VII. században, a mennyire az irodalmi emlékekből láthatni, már a városokat lakó arabok vallása sem függött lelki buzgósággal az öröklött pogányságon. Mindenfelé a vallásos érzés elgyengülését és lankadását tapasztaljuk. Azt a benyomást nyerjük, hogy az ősi vallás dolgai iránt az egész vonalon a legszélsőbb közönyösség nyilvánul. Ugy látszik, hogy a mekkai cultust se annyira a hivek vallásos lelkülete istápolta, mint inkább azon nagy világi érdekek, melyekkel a mekkai nagy urakra a Kába köré gyülő nagy zarándokolás egybe volt kapcsolva. Hiszen ez volt gazdagságuk forrása.
Vallásuk lényegében nem is volt más mint durva fetisizmus. Kőbálványaikat, melyekhez haszonleső várakozással fordultak, az istenség ősrégi semita neveivel nevezték el (Al-Lát, Al-Uzza Manát)10 voltak aztán specialis arab isteni alakjaik is, mint pl. Hobal, Jagúth, Szuvá stb. Mindezek tisztelete nem emelkedett túl a lelki közösség nélkül teljesen szükölködő fetisizmuson. Mekkában a tisztelet nevezetes tárgya a Kába egyik szögletébe illesztett feketekő volt. Voltak aztán még szent fáik és egyéb bűbájos tárgyaik is. Doughty, angol utazó 1877-ben a Mekka közelében keleti irányban fekvő Táif város mellett egy ősrégi kősziklát fedezett fel, mely mai napig is megtartotta ősi nevét, Al-Uzza, s melyhez a bajaiban segélyt kereső arab köznép még mindig elzarándokol. Ez a régi mekkai pogányság nem egyetlen tárgyi maradványa, mely az iszlám viszonyai között is fentartotta életét, a pogány arab vallás módjának eleven bizonyságául.
A fekete kő a mekkai Kábában.
Általán el lehet mondani, hogy az istenek tisztelete nem is annyira a beléjök helyezett hitben és az ettől függő erkölcsben jutott kifejezésre, mint inkább azon öröklött cultusszokásokban és cselekvésekben, melyek gyakorolásának legfelsőbb oka és alapja azon tényben volt megadva: hogy így cselekedtek eleink, így örököltük tőlük. Az ősök szokása, ez az arabság legszentebb legsérthetetlenebb gondolata. A világért sem térnek el tőle idegen szokások kedveért. Ugy gondolkodtak e kérdésről, mint Herodotos (IV 76) skythái, kik Anacharsison véres bosszút álltak, a miért «Hellásba utazott és ott idegen szokásokat vett fel». Szunna: így nevezték az arabok a hagyományos szokásokat és intézményeket. Már az arab pogányságban van megadva csirája azon fontos szerepnek, melyet ugyanezen fogalomnak majdan az iszlámban tulajdonitanak. Az ősök szokása – ugyanaz a mi a régi rómaiaknál a mores majorum, vagy usus longaevus – ez a régi arabság theologiája, törvénye, erkölcse és életszabálya, legfőbb argumentuma az előtte érthetetlen uj dolgok ellenében, melyek számára a mekkai próféta megnyerni óhajtá. Ebben nem volt különbség az arabságot alkotó két népesedési réteg, a beduinok és a városokat lakók közt. Mindnyájuk előtt egyenlő szentsége volt az ősök szokásának. Midőn Mohammed mekkai polgártársai előtt a maga hirdetéseivel megjelent, nem kutatták igazságát. Elég volt nekik az ellenszegülésre ez az egy bizonyíték: «Mi apáinkat ezen az uton találtuk és mi az ő nyomaikban járunk». Hiába vetette a próféta ellenükbe: «Vajon nem helyesebbet hirdetek-e én annál, a mit apáitok követtek?» Nékik csak egy válaszuk volt: «Mi nem követünk mást, mint a mit őseink követtek». (A korán nagyon számos helyén.) S mint mindjárt látni fogjuk, Mohammed kénytelen is volt számos engedményt tenni az arab világnézet e sarkalatos tételének.
I. Törzstábla
Egy lap hasonmása a Korán egyik kéziratából.
(A berlini királyi könyvtárban.)
„Az Irgalmas” (al-Rahmán) czímű szúra.
A próféta (áldja meg Alláh és üdvözölje őt) nevében ezt beszéli a hagyomány: «A ki elmondja az «Irgalmas»-szúrát, az hálát mutat be azért, a mi jót Alláh néki ajándékozott. » E szúra 76 versből (ájat) áll a baszrai emberek olvasása szerint; 77-et számlálnak a hidsázi tudósok; 78-at a syriaiak és kúfaiak; ezek (a szúrát kezdő) Al-rahmán (az Irgalmas) szót külön versnek számlálják, ugyanők e szókat «teremté az embert», a hol legelőször fordul elő, Mekka és Baszra tudósaival egyetértőleg, szintén külön versnek veszik; e szókat: «a földet az emberek számára rakta le» (9. v.) a medinaiak és baszraiakkal külön számítják. A hidsáziak meg e szókat (35. v.): «tüzes láng»; Syria, Kúfa és Hidsáz korán-tudósai e szókat (43. v.): «a mit a bünösök meghazudtoltak» veszik külön vers számba. – E szúrában nincs hely, mely akár egy megelőző kinyilatkoztatást helyezne hatályon kívül (nászikh), akár egy későbbi által érvényét elvesztené (manszúkh). Kétszer fordul benne elő oly szócsoport, melynél Abú Amr koránolvasó szerint összevonást kell alkalmazni.
|
A szúra kezdete: Alláh nevében, az irgalmasnak és könyörületesnek. |