LVI. FEJEZET.
A honfoglalás mondája.

Krónikásaink közül Anonymus az egyetlen, ki a honfoglalás lefolyásáról részletes képet igyekszik adni. Előadása során élesen kikel ugyan a parasztok hiú meséi és a hegedősök csacska énekei ellen, de azért ő maga is szívesen kohol meséket. Történeti könyvében, mely a XII. század végénél semmi esetre sem régebbi keletű, össze van keverve a nemzeti hagyomány a tőle szerkesztett mesékkel, minélfogva elbeszélésében ma már nehéz, vagy épen lehetetlen a népies mondai tartalmat a subjectiv költeményektől elválasztani. A mit Anonymus Álmosról, a Duna-vízről s alpári fűről, a székelyek szerepléséről vagy Botond konstantinápolyi kalandjáról regél, az, ha közbe nem hivatkoznék is «a hegedősök csacska énekeire és a parasztság csalfa meséire, kik a magyarok vitézi tetteit és hadait mind mai napig sem eresztik feledségnek», minden történetiró szemében a nemzeti monda követelésével lép föl. De játékos helynévmagyarázatai, mint pl. Munkács nevének a munkától, Szerencs nevének a szerelmu szótól, Szer nevének az ország dolgainak szerbe vevésétől való származtatása, első tekintetre láthatólag nem egyéb, mint tudákosságának fitogtatása. Sokkal nagyobb baj, hogy Anonymus helynevekből historiai személyeket költ s ezek köré csoportosítja azután a honfoglalás eseményeit. A Szalánkemen helynévből, melyet ő Zoloncaman alakban ismer, költi Szalán fejedelmet; a biharmegyei Marótfalva helynévből Mén-Marót vezért állítja szemünk elé s melléknevét soknejűségéből magyarázza, nyilván Ajtonyra pillantva, kinek Szent Gellért legendája szerint hét felesége volt. Egyébiránt maga a Marót név valószínűleg az ógermán Marhold vagy Marolt alaknak egyszerű variánsa. Loborczy ispán is a Laborcza folyó nevének köszöni szereplését, mint Zobor nyitrai vezér is a Zobor hegyének. Glád bolgár vezér kétségkívül a temesmegyei Gladmonostor nevű helynévvel áll kapcsolatban. Legnagyobb jelentőségű azonban Gelou oláh fejedelem életbe-hívása; ezt a kolozsmegyei Gyalu helynévből, mely a XIII. századi oklevelekben Gelou alakban fordúl elő, csinálja meg Anonymus s vele az oláhok kezébe, kik a XIII. század jövevényei, bizonyítékot látszik adni arra nézve, hogy ők régebbi lakosai Magyarországnak, mint a magyarok. Mindezekről az állítólagos fejedelmekről sem a byzanczi, sem a német, sem a szláv egykorú történeti források nem tudnak absolute semmit. Arról a szláv fejedelemről pedig (Szvatoplukról), ki az összes egykorú kútfők tanúsága szerint Magyarország északi részét bírta, Anonymus nem tud semmit.

Noha Anonymus munkáját más történeti képtelenségek is, mint az 1061-ben legelőször feltűnő kunoknak szerepeltetése a honfoglalásban, nagyon megbízhatatlanná teszik, mindazáltal kötelességünk legalább fő vonásokban megismertetni azt a képet, melyet ő, a XIII. századi magyar, a honfoglalásról alkotott magának s egyszersmind elősorolni azokat a foglalásokat, melyeket az ország egyes vidékein az Árpáddal beköltözött főemberek tettek.

Mint a többi krónikás szerint, Anonymus szerint is a magyarok Scythiából jöttek ki; ez igen nagy föld s Dentumogernek is nevezik; határa kelet felé az északi résztől a Fekete-tengerig terjed, mögötte pedig a Don nevezetű folyó van nagy ingoványokkal. Bőven találkozik benne a nyuszt, úgy hogy nemcsak nemes és nem nemes abból ruházkodik, hanem a gulyás, kanász és juhász is azzal ékesíti öltözetét. Lakosai nem mesterséggel készített házakban, hanem csak nemezből készült sátrakban laknak, húst, halat, tejet és mézet esznek, sok barmot tartanak s vadak bőrével ruházkodnak. Scythia első királya a bibliai Jáfet fia, Mágog volt; ennek nemzetségéből származott Attila, ki 451-ben hatalmas erővel jöve Pannonia földére s «királyi lakot alkota magának a Duna mellett, a hévvizek fölött, és minden régi műveket, melyeket ott talált, megújíttata és igen erős kőfallal megépíte, melyet magyar nyelven most Budavárnak, a németek pedig Eczilburgnak neveznek.» Mágog nemzetségéből származott Ugek, Álmos vezér apja is. Scythia idővel szűk levén a megszaporodott nemzetek táplálására és befogadására, a hét fejedelmi személy, kiket hetumogernek neveztek, elhatározták, hogy kivándorolnak s új lakóhelyet keresnek maguknak. Belátván pedig, hogy e nagy feladatot csak úgy hajthatják végre, ha vezér és parancsoló leend fölöttük, fejedelmökké megválasztották Álmos vezért s véröket pogány szokás szerint egy edénybe bocsátva, megerősítették az esküvést, hogy fejedelmöket követni fogják, a hova szerencséje vezetendi.

Az eskü pontjai ezek voltak: 1. Míg éltük tart, mind maguknak, mind maradékaiknak is, vezérök mindig Álmos nemzetségéből legyen. 2. Ha valami jót munkájokkal szerezhetnek, senki közülök ki ne legyen zárva belőle. 3. Azon fejedelmi személyek, kik Álmost szabad akaratjukból választották urokká, se maguk, se fiaik soha a vezér tanácsából s az ország tisztjéből egyáltalában ki ne rekesztessenek. 4. Ha valaki utódaik közül hűtelenné lenne a vezér személye ellen és meghasonlást mívelne a vezér rokonaik között, a vétkesnek vére ontassék, miként az ő vérök omlott az esküben, melyet Álmos vezérnek tettenek. 5. Ha valaki Álmos vezér és a többi fejedelmi személyek utódaiból esküjöket meg akarná szegni, átok alá legyen vetve mind örökre.

A hét férfiú nevei ezek valának: Álmos, Eleud (Előd), Kundu, Ound, Tosu (Tas), Huba és Tuhutum.

A 884-ik esztendőben, «miként az esztendők szerénti krónikákban megvagyon», megindúltak nyugat felé. Az Etil (Volga) vizén pogány szokás szerint tulboura (tömlőkre) ülve úsztattak át s ellenmondás nélkül megérkeztek Kiev városáig. A ruthének a kunokkal szövetkezve, megtámadták a magyarokat, de ezek erősen megverték őket; «a kunok tar fejeit Álmos vezér vitézei mint a nyers tököt úgy aprítják vala». Ekkor a ruthének és kunok vezére Kiev város falai mögé menekültek, melyeket a magyarok víni kezdtek; a magyarok «hágcsókat kezdvén a kőfalhoz rakni», a ruthénok és kunok megfélemedének és békét ajánlottak. Fiaikat túszokúl adták Álmos vezérnek s küldének velök tízezer márkát, ezer lovat, ruthén szokás szerint ékesített nyereggel és fékkel, száz kun gyermeket, negyven teherhordó tevét, menyét- és nyestbőrt száma nélkül. Egyszersmind kérték a magyarokat, hogy Galicia földjét elhagyva, a Havas-erdőn túl nyugat felé Pannonia földjére szálljanak. Meghódoltak a kunok is s hét vezérök: Ed, Edumen, Etu, Bunger, Ousad, Boyta és Ketel, látván Álmos vezér kegyességét, lábaihoz borultak s megesküdtek, hogy urokká ismerik s oda követik, a hova szerencséje vezetendi. «A ruthének közül is sokan Álmos vezérhez csatlakozva, vele Pannoniába jövének, kiknek maradéka mai napig különböző helyeken Magyarországban lakik.» Lodomér és Halics vezérei ellenállás nélkül meghódolván s gazdag ajándékokat adván, Álmos a Havas-erdőn keresztül megindult Pannoniába.

Az akkori Magyarországot így írja le Anonymus: «A földet pedig, mely a Duna és Tisza között fekszik, Keán, Bolgárország nagy vezére, Szalán vezér ősapja foglalta el a ruthének és lengyelek határszéléig s oda szlávokat és bolgárokat telepített lakni. A földet pedig, mely a Tisza és Igfon erdeje között van, mely erdő Erdeuelu (Erdély) felé fekszik, a Maros folyótól a Szamos folyóig, Morout vezér foglalta el magának, kinek unokáját a magyarok Menumoroutnak nevezték, mivel több ágyast tart vala, s azon földön úgynevezett kozár népek lakozának. Azon földet pedig, mely a Maros vizétől Orsova váráig vagyon, bizonyos Glad nevű vezér foglalta el, ki Widdin várából a kunok segélyével kijött, s kinek nemzetségéből származott Ohtum.» A magyarok a hungi (ungi) részekre megérkezvén, azon helyet, melyet legelsőbben elfoglaltak, Munkácsnak nevezték el s negyven napi pihenőt tartottak. A szlávok pedig, kik e földön laktak, önként meghódoltak. Egyúttal beszélték, miként foglalta el Attila király halála után a Bolgárországból kijött nagy Keán vezér, Szalán ősapja a görög császár segélyével és tanácsával azon földet, miként hozták magukat a szlávokat Bolgárország földjéről a ruthének határszélére s miként bírja most vezérök, Szalán őket. Hungvár parancsnoka Loborczy ispán volt, ki a magyarok elől menekülni akarván, a várból megszökött s a magyarok kezébe esett. Ezt a Laborcza folyó mellett felakasztották. Álmos Hung várába bevonúlván, fiát, Árpádot tette fejedelemmé; «és Árpádot hungvári vitéznek, és Hungtól minden vitézeit hungváriaknak nevezték az idegenek nyelvén.»

Árpád mindenekelőtt a Tisza és Bodrog között levő földet foglalta el Ugocsáig. Ekkor Szalán követeket küldött Árpádhoz, azzal az üzenettel, hogy a Bodrog folyón át ne merjen lépni, mert a görögök és bolgárok segítségével meg fogja őt fenyíteni. Árpád a maga barmai részére a Sajó vizéig terjedő földet kérte s egyúttal két kulacs Duna-vizet és nyaláb füvet Alpár homokjáról, hogy lássa, ha édesebbek-e Alpár homokjának fűvei a scythai fűveknél, s ha a Duna vize jobb-e a Don vizénél? Elbocsátva Szalán követeit, Árpád külön követséggel tizenkét fehér lovat, tizenkét tevét, tizenkét kún gyermeket, a fejedelemnek tizenkét igen okos ruthén leányt, tizenkét hölgymenyét- s tizenkét nyuszt-bőrt és tizenkét aranyos köntöst küldött Szalán udvarába. Egyszersmind megbízta embereit, hogy a földet kémleljék ki. Szalán kénytelen-kelletlen teljesíté Árpád kivánságát; nemcsak a Duna-vizet és alpári füvet küldé meg neki, hanem átengedte a Sajóig való földet is lakosaival együtt. Árpád ekkor a földet birtokába veendő, Szerencsig haladt.

Azután a Bihar várában székelő Mén-Maróthoz küldött Árpád követeket, kérvén tőle, hogy engedje át neki a földet a Szamos vizétől a nyíri határszélig és a meszesi kapuig. De Mén-Marót hallani sem akarván a követelt földterület átengedéséről, Árpád Tas, Szabolcs és Tuhutum vezérlete alatt sereget küldött ki, hogy a földet meghódítsa. Mén-Marótot ekkor oly félelem szállotta meg, hogy kezét sem merte fölemelni; népei meghódoltak s a magyarok elfoglalták a Szamos vizéig való térséget. Szabolcs és Tas bevették Szatmár várát is, az őrséget bilincsekbe verték s a lakosok fiait kezesekül vették.

Tuhutum Árpád engedélyét kikérve, a Meszes kapun át behatolt Erdélybe, hol akkor bizonyos Gelou nevű blach uralkodott. Az Almás folyó vizénél találkoztak egymással s Gelou csatát veszítvén, midőn a Szamos mellett épült vára felé sietett, Tuhutum vitézei utólérték s a Kapos folyó mellett megölték. A föld lakói urok halálát látván, azon helyen, melyet Esküllőnek neveznek, esküvel fogadtak hűséget Tuhutumnak.

Árpád és nemesei azután tanácsot tartván, követeket küldöttek Szalánhoz, kik ez újabb győzelmeket neki hírül vigyék s kérjék tőle a Zagyva vizéig való földet. Szalán ijedtében teljesíté Árpád kivánságát s a kért földet átengedé. Árpád Szerencsről megindulva s híveinek földbirtokokat osztogatva, lejött a Zagyva vizéig s meghódoltatá a föld minden lakosait a Köröstől a Szepes erdőig. Majd Zuardot, Kadusát és Hubát az ország észak-nyugati részének meghódításával bízta meg; ezek a Nyitráig elterülő földet birtokukba kerítvén, Zobor nyitrai vezér hadait verték meg s őt magát a Zobor hegyen felakasztották. Egymásután bevették azután Sempte, Galgócz, Trencsén, Bolondócz és Bán várakat, elszáguldoztak a Morva vizéig s «Magyarország határait torlaszokkal megerősítvén, Boronáig (Brünnig) és Saruvárig tűzték ki.»

E közben Szalán, midőn a magyarok hatalmát és tetteit megértette, hogy őt is országából ki ne űzzék, követeket küldött a görögök császárjához és a bolgárok fejedelméhez, hogy adjanak neki segítséget a magyarok vezére, Árpád ellen való harczra. A görög császár és a bolgár fejedelem nagy sereget küldöttek Szalánnak, ki Titelből elbizakodva üzente meg Árpádnak, hogy hagyja el a földet s térjen vissza szülőföldére. Árpád azt felelte Szalánnak, hogy a földet, mely a Duna és Tisza közt fekszik, úgy szintén a Duna vizét a tizenkét fehér lovon megvette, maga Szalán földje jóságát dicsérve küldött egy nyaláb füvet Alpár homokjáról s két kulacscsal a Duna vizéből. Hagyja el tehát ő a földet s takarodjék gyors futással a bolgárok országába, honnan ősapja kiszállott. Alpárnál találkozott egymásssal a két ellenfél; a két sereg egymáshoz közel éjtszakázott, egyik sem mert egész éjjel aludni, hanem nyergelt lovaikat kézen tartva, virrasztának. Reggel Árpád vitézeihez buzdító beszédet intézve, Lél, a Tas fia kürtjébe fútt, Bulcsu pedig zászlót emelve, rá rohantak Szalán táborára, melyet csakhamar szétszórtak. Szalán futásban keresett menekülést s Bolgár-Fejérvárig (Belgrádig) meg sem állott. A menekülő görögök és bolgárok a Tiszát kis folyónak gondolva, át akarták úszni, de nagy részök a habokba veszett. «Honnan azon helyet, hol a görögök elvesztek volt, az naptól fogva maig görög révnek nevezik.»

Árpád ekkor a Körtvélytó mocsár mellett táborozott s ott maradt vitézeivel a Gyümölcsény erdő mellett harmincz napig. «És azon helyen a vezér és nemesei megállapíták az ország minden szokásos törvényeit és minden igazait, miként szolgáljanak a vezérnek és előkelőinek, vagy miként tegyenek törvényt minden elkövetett vétek felett. És azon helyet, hol mind ezeket elrendelték vala, a magyarok tulajdon nyelvökön Scerijnek nevezték, mivelhogy ott vették volt szerbe az ország minden dolgát.» Majd a Duna-Tisza közét bejárván Árpád, meghódoltatá s Bolgár-Fejérvár ellen is sereget küldött, mely a bolgárok fejedelmét hódolásra kényszerítette s elfoglalta egész Rácz- és Horvátországot. Ugyanez a sereg visszatérőben bevette Zágráb, Pozsega és Valkó várát.

Bodrog vára mellől Árpád a Csepel-szigetre vonult, hol fejedelmi lakokat csináltata s lovászainak mesteréül egy Sepel nevű, igen értelmes kún embert rendelt, kiről a sziget is nevét nyerte.» Árpád vezér és nemesei itt időztek «április havától október haváig.» Innen küldött Árpád egy sereget Glád vezér ellen, ki a Maros folyótól Horom váráig uralkodott. A Temes vizénél várakozott Glád kún, bolgár és blach hadaival. A magyarok vezérei Zuard, Kadusa és Boyta voltak, kik nagy győzelmet arattak; az ellenség úgy dőlt előttük, mint a kévék az aratók után. Glád Keve várába menekült, melyet azután önként átadott a magyaroknak. Zuard és Kadusa arra is engedelmet nyertek, hogy Görögországban tegyenek hódításokat.

Csepel-szigetről Árpád, átkelvén a Dunán, Attila városába, Eczilburgba ment, hol a királyi palotákban nagyszerű lakomákat és ünnepélyeket tartott. Innen két sereg indíttatott útnak; az egyiket Ete és Boyta vezetése alatt Baranya vidéke ellen, a másikat Usubu és Euse vezérlete alatt Veszprém városa ellen. Ezek az egész vidéket meghódították s ekkor Árpád is megindult a sereg harmadik részével; Szent Márton hegye mellett ütött tábort s elfoglalta a földet a Mura-melléki karantánok határszéléig.

Visszatérve a Csepel-szigetre, Mén-Marót bihari vezér ellen küldött Árpád sereget Usubu és Velek vezérlete alatt. Ezek a Kórógy vize mellett szállottak táborba. «És a székelyek, kik elébb Attila király népei voltak, meghallván Usubu hirét, mindnyájan békeségesen elébe menének s fiaikat különféle ajándékokkal önként túszokúl adák s Usubu serege előtt az első sorban kezdének Mén-Marót ellen harczolni.» Mén-Marót megijedt a magyarok közeledtének hirére, vitézeit Bihar várában hagyván, az Igfon erdőbe menekült. Usubu és Velek pedig tizenkét napi küzdelem után bevették Bihar várát; Mén-Marót békéért könyörgött, lemondott birtokáról s tulajdon leányát is felajánlotta Árpád fiának, Zultának. A leányt nagy tisztességgel és örömmel vitték a magyar fejedelmi székhelyre, Mén-Marótot pedig meghagyták Bihar várában. Ekkor Árpád vezér fiát, Zultát, az ország előkelőinek és vitézeinek esküjét vevén, nagy tisztességgel vezérré emeltette. Mén-Marót ezután a második esztendőben fiú nélkül halván el, országát vejének, Zultának hagyta. A 907. évben Árpád vezér is elköltözött e világból, «ki tisztességesen lőn eltemetve egy kis patak forrása fölött, mely egy kőmederben folyik alá Attila király városába; holott is a magyarok megtérése után egyház épült, melyet Fejéregyháznak neveznek, boldog szűz Mária tiszteletére.»

Ime, rövidre összefoglalva, ilyennek képzeli Anonymus a honfoglalás lefolyását. Mi a valóság és mi a monda ebben az elbeszélésben, azt ma már nehéz megállapítani. Annyi kétségtelen, hogy főbb adatai megbizhatatlanok; de a részletekben, úgy látszik, az élő hagyományt használta forrásul.