LV. FEJEZET.
Ősműveltség.

A magyarságnak nemcsak közéletét, hanem magánviszonyait is a harcz határozta meg. Valóságos katonaság volt az egész nemzet s még azok is, kik tényleg nem vettek részt a hadakozásban, nők, rabszolgák, gyermekek, többé-kevésbbé a hadi életnek szolgáltak. A férfiak élete örökös fegyverforgatás volt; a nők látták el őket a hadi foglalkozásnak megfelelő ruházattal, a rabszolgák voltak a podgyász őrei és gondozói és az ifjúság már zsenge korától kezdve harczra edzette izmait. Ha nem mondaná is Leo császár, hogy «a magyarok nem kitartók gyalog megállani helyöket, mint a kik gyermekségök óta lovagláshoz szoktak», mint nomád népről eleve föltehetjük, hogy csupa merő lovasság voltak. A nomádot el sem lehet képzelni ló nélkül. Annálfogva még kevésbbé lehet szó nomádoknál gyalogságról.

A pogánykori magyar is össze volt forrva lovával, úgy hogy a nyugati népek közt szinte meggyökerezett az a hit, hogy a magyarok gyalog megállni sem tudnak.

Az ősmagyar fegyverzetre nézve legmegbízhatóbb adatokat szolgáltatnak azok a sírleletek, melyekben honfoglaláskori emlékek kerültek napfényre. Egy csomó ilyen sírleletben egykorú pénzeket is találtak, a mi a kormeghatározásra nézve fontos dolog. E sírok közt sorrendben első egy pilini sír, melyben Jámbor Lajos (840) érmét találták; a szeged-királyhalmi sírban Ismael ben Ahmednek Balkhban vert dirhemje (906) került elő. Közelkorú ehhez a galgóczi sírlelet, a hol Naszr ben Ahmed emirnek Szamarkandban készült dirhemje (918–919) fordult elő. A bene-pusztai és neszmélyi sírokban többek közt Berengár pénzeit (924) lelték. Egy csornai sírban I. Henrik német király (936), a verebi sírban Provencei Hugó (945) s végre a gödöllői sírleletben Athelstan angolszász király (948) pénzére akadtak. Azonkívül számos olyan honfoglaláskori sírt tártak föl, melyben érmek nem fordultak elő, de a leletek typusa határozottan a magyarság itt-lakásának első századára utal. E sírok közül nevezetesebbek: az anarcsi, battai, csongrádi, csornai, gombási, hugyaji, kecskeméti, monaji, nagy-kürűi, nagyváradi, nagy-teremiai, nemes-ócsai, selypi, szeged-bojárhalmi, székesfejérvári, szolyvai, tarczali, tinnyei, tolna-szántói, törteli stb. sírok.

Magyarország a honfoglalás korában
tervezte dr BOROVSZKY SAMU. POSNER KÁROLY LAJOS és FIA térképészeti műintézetének metszése és nyomása.

Halottaikat a pogány magyarok a puszta földbe temették; az elhamvasztásra eddig nem került elő példa. A holttestet legtöbbször úgy helyezték el, hogy feje nyugatnak, lába keletnek feküdt. A gazdagabbakat lovastul együtt földelték el s ilyen lovas sír eddig mintegy harmincz helyen került elő. Hogy az előkelő nőket is lovastul temették el, azt eddig csak Pilinben észlelték s e megfigyelés is inkább csak azon alapszik, hogy női ékszerek hevertek a kengyelvas mellett; de női csontvázat itt nem találtak. Néha a vadászkutyát is leölték s gazdája mellé tették; máskor meg edényeket helyeztek a halott mellé.

A sírmellékletek legbecsesebb darabjai a fegyverek és ékszerek, melyek őseink kovács- és ötvösmesterségéről nyújtanak világos képet.

A támadó fegyverek közül mindenekelőtt a kard vonja magára a figyelmet. Ez aránylag ritkán fordul elő; valószínűleg azért, mert nagy becsben tartották s mint családi kincs szállott firól-fira. Nem csoda ennélfogva, ha mindössze csak hat példány áll eddig rendelkezésünkre, melyek közül kettő minden bizonynyal előkelő vitéznek volt a fegyvere. Ezek közül a szolyvai kard csak töredék s a többi kardok idomától eltér, úgy hogy alighanem valamely kiváló ellenféltől vette el a gazdája. Pengéje egyélű s aranylemezzel borított ellenzője tojásdad idomban végződik; épen ebben különbözik egykorú társaitól. A tarczali kard, bár csonka és töredezett, a legszebb fegyver, mely a honfoglalás korából ránk maradt. Nemcsak ellenzőjét és markolatát, hanem hüvelyét is domború díszítéses aranylemezek borították. Régiségtudósaink azzal a karddal állítják párhuzamba, melyet állítólag Harun-al-Rasid küldött ajándékul Nagy Károlynak. (L. a 492. l.) Általában a kardok részint egyenes, részint gyöngén görbülő pengéjűek s ez a kardtypus, mint az összehasonlításokból kitűnik, nemcsak őseinknél volt divatban, hanem hazánktól északra, a régi németországi szláv területeken, Oroszország déli tájain, sőt még Pezsiában is. Úgy látszik tehát, hogy ez egyélű kardok egy gyárból, talán Derbendből vagy valamely más középázsiai műhelyből terjedtek el; mindenesetre ezek szúrásra és vágásra sokkal alkalmasabbak voltak, mint a nyugati, inkább gyalogosok kezébe való kétélű, szélesebb és nehezebben kezelhető súlyos kardok.

Nagyon becses fegyver lehetett a lándzsa is, mert ezt sem igen tették sírba a halott mellé. Bölcs Leo szerint is a magyarok támadó fegyverei közt ott volt a lándzsa s legépebb példánya eddig a törteli, mely erős póznára lehetett erősítve. Néhány sírból csatabárdok is kerültek elő, s hogy lovas vitézek éltek is velök, mutatják a gombási és kárászi lovas sírok. A távolról való csatázásban a nyílnak jutott a főszerep s ha a régi adatok nem szólanának is arról, hogy a magyarok főfegyvere a nyíl volt, a sírleletek, melyekben sűrűn fordulnak elő nyílvasak, ezt kétségtelenné tennék. Bölcs Leo különösen kiemeli, hogy a magyarok rendkívüli ügyességgel kezelték az íjat s vágtatásközben is oly erővel röpítették el a nyílvesszőt, hogy az az ellenség vértjén és pajzsán könnyű szerrel hatolt át. A sírokban a nyílvasak leginkább hatosával fordulnak elő a tetem dereka táján s nagyságuk hat és tíz cm. közt váltakozik. A nyílvasak legtöbbször csúcsos szárúak s favesszőre voltak erősítve; a pilini és szolyvai sírokban még a vesszők darabjai is megmaradtak, sőt megvannak még a fonalak is, melyeket a vesszőre csavargattak, hogy a vashegy erősen álljon. Nyíltartó tegez nem került még elő; de nem lehetetlen, hogy azok a sajátszerű pántrészek, melyek a székesfejérvári és verebi sírokban találtattak, a tegez alkatrészei voltak. Hasonlókép íjtartót sem ismerünk, ha csak a tarczali és galgóczi ezüst lemezek nem erről valók.

A védelmi fegyverekre nézve nem igazítanak útba a sírleletek. Nem tudjuk, milyen lehetett a pajzs és a vért; a szolyvai sírban mindössze csak egy ezüstpléhes díszítmény kerűlt elő, mely a nemezből készült süvegre volt erősítve, hogy a fejet a vágás ellen biztosítsa. A vállak védelmére szolgált a széles gallér, mely kerekalakú volt s némi védelmet nyújtott a vágó fegyverek ellen. Általában a magyarok a mai köpönyeghez hasonló felső öltözetet viseltek, mely alá eső alkalmával az íjat és nyíltokot elrejthették, s mely a fegyverek csillogását is eltakarta. Bő ujjai voltak, mely a két kar szabad használatát nem akadályozták, s minthogy térden alul ért, betakarta a czombot és térdet is. E köpeny alatt testhez álló kabátot vagy dolmányt viseltek, melyet övvel szorítottak össze; az előkelőbbek használtak pánczélt is, sőt mint Leo császár iratából tudjuk, lovaik elejét is vaspánczél vagy nemeztakaró födte. Lábaikon csizma volt s erre sarkantyú erősítve. Fontos szerepe volt a kengyelnek, mely a lovon való csatázást rendkívül elősegítette. Övükön lógott a kard, valamint az ívet magában foglaló tarsoly és a 30-40 nyílvesszőt tartalmazó tegez. Mint e fegyverzetből is látható, a magyarság inkább könnyű lovasság volt, mely az ütközetet nyilazással nyitotta meg s kopjával és karddal döntötte el. A területi nehézségeket rendszerint előnyükre tudták fordítani s nagyon jól értettek ahhoz, hogy az ellenséget cselvetésekkel zavarba hozzák. Kémek és előörsök nélkül sohasem csatáztak s hiányos fölszerelésük mellett is képesek voltak várak megostromlására. Rendesen vagy kiéheztették az őrséget, vagy nyilaikkal, melyeknek végére gyújtó eszközt alkalmaztak, vívták meg a várat.

Oroszlánokra vadászó sassanida (perzsa) fejedelem.
Ezüst csésze a szentpétervári császári múzeumban. Találták a permi kormányzóság területén.

Természetes, hogy olyan hadakozó népeknél, mint a milyenek a régi magyarok voltak, korán kifejlődött a kézművesség. A sírleletekben előforduló szíjvégek, csatok, boglárok, lemezek, lószerszámok, gyűrűk, függők, karpereczek stb. mind arra mutatnak, hogy a magyarok közt is akadtak ügyes ötvösök, a kik a byzanczi, sassanida és az ennek nyomdokain haladó szaraczén művészet fogásait és díszítéseit eltanulták. Az ornamentika főjellemvonása, mely a honfoglaláskori ékszereken és szerszámokon jelentkezik, a korong, a szívidom s az indás és palmettes motivumok használata. Hogy őseink nyílaikat maguk készítették, több mint bizonyos; Liutprand olasz krónikás följegyezte, hogy mielőtt a magyarok a 899. évi hadjáratra indultak volna, egész télen szorgalmasan dolgoztak fegyverek és nyilak készítésében. A nyíl- és íjjgyártáson kívül a kovácsmesterség is általános lehetett; hiszen a vas nemcsak nyíl- és lándzsahegyül, hanem kardélül is szolgált, sőt a kengyel, lópatkó és szegek használata is tetemes mennyiségű vasat emésztett föl. Nagyon kiterjedt iparág lehetett a nemezgyártás is. Mint a közép-ázsiai török népek ma is, olyan formán készíthették juh- és teveszőrből a nomád magyarok is a nemezt, s mint a görög írókból tudjuk, még fényesített nemez gyártásához is értettek. A nemezzel kapcsolatos volt a szűcsmesterség, mely a czérna-fonás megvoltát teszi föl; a kendert és gyapjút bizonyosan szövetek készítésére is felhasználták. A csizmadia és szíjgyártó szintén talált náluk bő keresetet, nemkülönben a timár is. A süveggyártó mesterség pedig több oldalú volt akkor, mint ma.

A régi magyarok házasságot adás-vevés útján kötöttek. Mikor a nő elérte a férjhez menetel korát, «eladó leány» lett, vagyis vevő legényre (vőlegény) várt, kinek a szüléktől megszabott díjat le kellett fizetnie s csak így juthatott a leány birtokába. S úgy látszik, nagy ára lehetett a jó nőnek, mert a magyarok közt a többnejűség nem tudott soha lábra kapni. Fentebb közöltük azt a házassági szokást, melyet Gurdézi jegyzett föl a magyarokról. A házas nőnek «feleség» volt a neve, a mi azt mutatja, hogy a férj nem egyszerűen csak szolgálójának tekintette nejét. A családéletre vonatkozó elnevezések a rokonnyelvekben mind egyezők levén, bizonyos, hogy a magyaroknál is már korán nagyon kifejlett családi állapotok uralkodtak. A család neve hihetőleg «nem» volt az őskorban; innen a kinek családja volt, azt nemesnek mondták. E szónak később sokkal tágabb értelme lett s mint tudjuk, a nemzet egész jobbik felének megkülönböztetésére szolgált. Az idegen kifejezésére minden valószínűség szerint a szlávoktól kölcsönzött német szót használták s a germán embert eleinte szásznak nevezték. A falu és város fogalma ősrégi s ismeretes volt már a honfoglalást megelőző időben is. A latin «templom» szónak nyelvünkben az egyház felel meg; ebben az egy szó annyit tesz mint szent (ez utóbbi szláv kölcsönszó), e szerint egyház voltaképen szentházat jelentett.

Az ősvallás kérdései még nincsenek kellőkép tisztázva irodalmunkban. Annyi bizonyos, hogy a legrégibb korban a természeti elemek voltak őseinknél az imádat tárgyai s csak később személyesítették meg azokat. Mint általában az egyes ugor népeknek, őseinknek is saját nemzeti istenök volt; «a magyarok istenét» ma is emlegetjük még. De miben állott tisztelete, azt ma már hagyományainkban hiába nyomozzuk.

Hihetőleg, mint fajrokonaink, tiszteltek a pogány magyarok női istenséget is s e tisztelet nyomaira rá lehet akadnunk a népszokásokban is. Ugyancsak a népszokások utalnak arra, hogy a tűz, víz és a föld szintén különös tisztelet tárgyai voltak. E főistenségeken kívül voltak kisebb isteni lények is, az ú. n. tündérek.

Az áldozatot, melyet őseink isteneiknek bemutattak, áldomásnak nevezték s e czélra voltak külön áldozati helyeik, melyek sövénynyel elkerített négyszögű tisztások voltak erdőkben, ligetekben, de mindig források vagy folyók mellett. Ez áldozati helyek ősi szerkezetökben a mordvinoknál maradtak fenn, kiknél keremet a nevök s szakasztott az a berendezésük, a mi a magyar pásztoroknál a cserényé.

Egyébiránt a keresztyénség az őshitnek majd minden emlékét kiirtotta s a népköltészet és népszokások vékony szálaiból aligha fog valamikor sikerülni a magyar mythologiáról világos képet összeállítani.