LVII. FEJEZET.
A letelepedés.

A magyarság 895-ben azon az úton, melyet hadai egy esztendővel előbb tettek meg, házanépével, szolgáival és barmaival megérkezett a Dunához. Útját hihetőleg akadálytalanul tette meg, mert ha egyik-másik zsupán a felvidéken ellen akart volna is állani, nem volt hozzá elég ereje. Az egy számbavehető hatalom, mely a magyarokat útjokban feltartóztathatta volna, a morva fejedelemség volt; de a harczias Szvatopluk már nem élt, fiai pedig egymással viszálykodva, tétlenül nézték, hogyan foszlik szét apjuk birodalma. Épen a magyarok beköltözésének évében szakadtak el Morvaországtól a csehek és esküdtek hűséget a német birodalomnak (895. julius havában Regensburgban). A magyarok tehát egyszerre csak Pannoniában termettek s Székes-Fejérvár környékén ütve tábort, lassanként a Balaton partvidékein levő legelőkön oszlottak széllyel. Lehettek vagy százezren, többen semmi esetre sem.

Pannonia szláv és germán lakosai meglepetve vették észre az új vendégeket. Ez a pannoniai lakosság nem lehetett valami nagy, de mégis falvakban letelepedve, földjeit művelgette s itt-ott, különösen a balatoni hegyek lejtőin, szőlőt is termelt. Pannonia parancsnoka ekkor Arnulf rokona, Luitbold volt, ki a karinthiai és bajor részeken is kormányzott, Ostmark élén pedig a vitéz Aribo állott; de ezek egyike sem támadta meg a jövevény magyarokat. Valószinűleg, mert a német birodalmi politika a morva fejedelemség gyengítését czélozta, melyet hathatósan elősegíthetett az újonnan érkezett nép közelsége. A magyarok nem bántották a teljesen elszegényedett lakosságot, mely bizonyára, ha nem is készséggel, de kénytelen-kelletlen meghódolt nekik. Nem zavarták ki lakóhelyeikről, ők maguk sátorokban élvén, megelégedtek azzal, ha a benszülöttek némi adófizetésre kötelezték magukat. A magyarok egyáltalában nem telepedtek le falvakba vagy városokba; készen voltak arra, hogy ha a szükség parancsolja, fölszedik sátraikat s tovább vándorolnak.

Nagyon téves felfogás az, mintha Árpád és a magyar nemzet azzal az eltökélt szándékkal lépte volna át Pannonia határait, hogy itt állandó hazát biztosít magának. Ez aligha fordult meg a honfoglaláskori magyarok eszében. Nekik barmaik számára legelők kellettek s alkalmas vizek, a hol halászhattak. Pannonia távol esett a bessenyőktől is, meg a bolgároktól is, kik a magyarok legádázabb ellenségei voltak. Itt csak a morvák okozhattak volna nekik bajt, ha nem lettek volna annyira gyengék, mint épen ez időben. A német uralkodó meg nem bánta, ha a magyarok a morva fejedelemséget elnyomják s azért tűrte, hogy Pannoniában foglaltak szállásokat.

Pannonia mezőin, hol akkor tájban meglehetős gyéren emelkedtek a kalibákból álló szláv falvak és germán telepítvények, gazdag legelők kinálkoztak a nomád nép ménesei és gulyái számára. A magyar lovak, melyeket nem sokkal későbben szívesen vásároltak oroszországi kereskedők is, külön fajt mutattak, melynek a gyors izmokon kívül különösen a szívós kitartás szerzett becsületet. S minthogy a beköltöző magyarságnak legfőbb élelme húsból és tejből állott, nagyszámú tehén és ökörcsordának is kellett követnie a vándor nemzetet. Mondják, hogy a nagytermetű, fehér, czímeres szarvú ökrök, melyeket őseink kiválólag teherhordásra használtak, szintén speciális magyar faj, mely másutt sehol nem található fel. Fontos szerepe volt a juhtartásnak is; a juhok gyapjából kallották a nemezt, beléből készítették az íjjhoz szükséges húrokat s bőrét felhasználták ruházatnak. Nem is szólva arról, hogy húsa és teje szinte nélkülözhetetlen élelmi szer volt.

De az új föld, melyen sátort ütöttek, halakban gazdag vizeinél fogva nagyban kedvezett a magyarok ősi foglalkozásának, a halászatnak is. Sohasem volt a magyar halászat annyira virágzó, mint a honfoglalást közvetetlenül követő századokban. Kétszáz esztendő múlva a honfoglalás után II. Béla király megerősíti, illetőleg bővíti a dömösi monostor jogait és kiváltságait; elrendeli, hogy a helembai halászok minden szerdán, pénteken és szombaton 30-30, tehát egy héten át összesen 90, a nagy böjt idején pedig minden nap 30, tehát összesen 1200 halat tartozzanak a monostornak beszolgáltatni. Ez évenként ötezer halnál többet tett ki. S a mi szintén érdekes, a halaknak négy arasznyi nagyságuaknak kellett lenni; úgy, hogy ha egy darabot csak két fontjával számítunk is, a monostor konyhájára a helembai halászok több mint száz mázsa halat tartoztak egy esztendőben szállítani. Ez csak egy példa; de bizonyítja nemcsak a haltenyésztés roppant mértékét, hanem a nagy fogyasztást is.

Az egyes nemzetségek külön szakadva ugyan, de egymással folytonos érintkezésben legeltették nyájaikat. A mint valamely vidékeken elfogyott a legelő, fölszedték sátraikat s odább vonúltak, a hol gazdagabb fűtermésre találtak. Valószinűleg a melegebb évszakban a hegyek és erdők csendjét verték fel, a hideg beálltával pedig inkább a völgyekben vonták meg magukat. Természetesen lenni kellett már ekkor közöttük előkelő osztálynak is, mely nem volt rászorulva arra, hogy legeltetéssel és halászattal keresse élelmét; de annál is bizonyosabb, hogy a nemzet főbbjei, kiknek vállain nyugodtak a hadakozás terhei és az igazgatás gondjai, tömérdek pásztorembert és halászt foglalkoztattak. Ezeket, a mint szét voltak oszolva nagy területen, netaláni veszedelem esetén védelmezni kellett s erre szolgált az a kifejlett kémrendszer, melyről a görög császári kútfők is megemlékeznek. «Őrseiket – úgymond Leo császár – távolban, de egymáshoz közel állítják ki, hogy könnyen meg ne lepethessenek.» Ezek segélyével értesült egyik nemzetség a másiknak veszedelméről, s ha szükség volt rá, rögtön mellette termett. Különösen éber lehetett az őrködés azokon a pontokon, a hol a magyar nemzetségek tanyái a német és morva határokkal érintkeztek. Árpád, ki Székes-Fejérvár vidékén sátorozott, rögtön tudósítást kapott minden oldalról s egyszersmind a lehető legrövidebb idő alatt fegyverre szólíthatta az egész nemzetet.

Eleinte szó sem lehetett arról, hogy a nemzetségek maguknak külön területeket foglaljanak le s ott állandóan tanyázzanak. A nomád élet természete ezt mintegy kizárta. Magát azt a térséget, melyre a magyarság leereszkedett, nem lehetett végleg elfoglalt területnek tekinteni; bele telt legalább száz esztendő, míg az egyes nemzetségek külön-külön vidékeken megülepedtek. Minthogy a legnagyobb könnyűséggel keltek át a legnagyobb folyamokon, a Duna és a Tisza épen nem volt akadály a terjeszkedésre. Úgy látszik, az átkelés nemcsak ökörbőrből készült tömlőkön történt, hanem tutajokon (talpakon) is. A tutajokhoz szükséges fát rendesen a helyszinén vették s gúzszsal foglalták egybe. Pannoniában már hajókat is találtak s az itt lakott mesterembereket csakhamar rászorították, hogy számukra ilyeneket készítsenek.

Mikor a Dunán túli rész szűk lett a nemzetnek, a ez a nagy kiterjedésű földeket követelő legelők miatt egy-két év alatt bekövetkezett, a terjeszkedés innen északi és keleti irányt vett. Északon Morvaországot kellett előbb megtörni; ez mint láttuk legkésőbb 905-ben vagy 906-ban ment végbe. A Duna balpartja s itteni mellékfolyóinak vidéke egészen addig, a hol a rengetegek kezdődtek, szintén alkalmas legelőül kinálkozott s az állandó letelepedésnek is nagyon korán feltünnek itten a nyomai. Kelet felé a Duna-Tisza köz homokbuczkái nem voltak ugyan arravaló legelőterületek s a sivány homokvidék kezdetben teljesen lakatlan része volt az országnak, de a Tisza partjain és mellékfolyói közelében már a honfoglalás első éveiben megjelentek a magyarság sátortelepei. Ez kitűnik Regino prűmi apát krónikájából is, mely szerint a magyarok eleinte a pannonok és az avarok pusztaságait barangolták be; az avarok pusztái alatt pedig mint tudjuk, az alföldet kell értenünk. A Tisza is halakban gazdag folyó levén, a magyar halászok korán birtokukba vették.

A Tiszán túli hatalmas árterek, melyek a mellékfolyók vidékén a régi korban bizonyára jóval nagyobbak voltak, mint napjainkban, legeltetésre szintén kitünő talajjal szolgáltak. A mint ezekről a tavaszi árvizek eltakarodtak, itt a legbujább fű nőtt s a későbbi, letelepült időben a szántóvető ember is gazdag termésre számíthatott. A mint a talaj keletnek a tenger színe felett mind inkább emelkedik, azon arányban nőtt itt az emberek-lakta telepeknek a száma. Tudjuk, hogy a szlávok e térségeken a mocsarak és nádasok közepében elrejtett fölváraikban vonták meg magukat, ellenben a gepida maradékok valószínűleg rendes falvakban laktak. A köztük elszórtan élő avarok pedig alighanem már erősen el voltak szlávosodva s bizonyára baromtenyésztésből éltek. Leginkább lakott terület volt a Körös folyók melléke, hol a magyarság letelepedése után is a legtöbb falu keletkezett. De voltak itt óriási kiterjedésű földek is, melyeken csak nagy elvétve lehetett embert találni; a magyar nemzetségek azután lassanként benépesítették a kevésbbé lakott részeket is s idővel az egyes nemzetségfők rengeteg területű földeken terjesztették ki hatalmukat. Úgyszólván egész tartományoknak voltak az urai s szinte függetlenül uralkodtak. Ilyen nemzetségfő volt István korában Ajtony is, ki székhelyét Maros városában (in urbe Morisena), vagyis a későbbi Csanádon tartotta. Istvánnak egész hadsereget kellett ellene kiállítania, hogy hatalmát megtörje.

A legeltető magyarság sátorozásának az alföldet kelet felől környező erdő jelölte a határát, melyen túl már az erdő-elvi föld feküdött. A birtokviszonyt kifejező erdő elve vagy a helyet határozó erdő-elv, erdő-el alakok az eredeti idomai Erdély nevünknek, mely e szerint teljesen megfelel az okleveleinkben előbb ultra silvam, később trans silvam kifejezéseknek, melyből lett a Transsilvania tartománynév. Jó sok időnek, talán több évtizednek kellett abba eltelni, míg a Maros folyó völgyén az erdélyi fensíkra behatoltak. Hihetőleg visszatartotta őket az a körülmény, hogy Erdély kelet felől legmegátalkodottabb ellenségüknek, a bessenyőknek földével közvetlenül érintkezik. Mikor a bessenyők hatalma gyengülni kezdett (különösen 1036. óta, a mikor az orosz Jaroszláv megsemmisítette őket), Erdély is népesedett magyarsággal. A magyarság első csapatai kétségtelenül a Maros mentén jutottak be Erdélybe. E folyó mentén feküdt egy római omladékok helyén emelkedő szláv tanya, Belgrád; Apulum köveiből ütötték össze a szlávok e grádjukat, melynek régi szláv nevét az oláhok tartották fenn s a magyarok egyszerűen a maguk nyelvére fordították: Fejérvár. Hogy pedig megkülönböztessék a Dunántúl eső Fejérvártól, melynek később Székes előneve támadt, elnevezték Gyula-Fejérvárnak, talán azért, mert Erdély legrégibb kormányzói a gyulák itt székeltek. Ez lett később Sz. László idejétől kezdve az erdélyi püspökségnek is székhelye. A Maros vidékétől északra az Aranyos folyó partjain jelentkeznek legelébb magyar telepek; maga e folyónév egy 1075-iki oklevélben fordul elő: «qui dicitur hungarice Aranyas, latine autem aureus». E vidéken, különösen a tordai sóaknák, melyek már a rómaiak idejében nagy virágzásnak örvendettek, voltak közgazdasági tekintetben nagy fontosságúak s ezek, úgy látszik, már Szent István korában is művelés alatt állottak, mert Ajtony a Maroson leszállított királyi só után vámot is szedetett. Még jobban keletnek a magyarság a két Küküllő partjait érte el s maguknak e folyóknak is magyar nevet adott. A Maros és Küküllő forrásai az Olt folyó forrásaihoz juttatták a vándorló magyarokat.

Második főútja az erdélyi bevándorlásnak a Szamos partján vezetett a Sajó és Besztercze patakok völgyeibe. És miként a tordai sóbányák terményeit a Maroson, azonképen szállították az Erdély északi hegyeiben található sót a Szamoson és Tiszán az alföldre. Alighanem a sószállítással volt kapcsolatos a hajdani Szolnok vármegye alakulása is; ennek a roppant vármegyének székhelye a középső Tisza mellett fekvő Szolnok város volt, részei pedig hosszan nyúltak a Tiszától Erdély északi sarkáiglan. Maga a Szolnok név is azt jelenti, ki a sóval bánik; szl. solnik, sótiszt. Ép úgy mint korotnok, teknőcsináló, pesznök (III. Endre 1293-iki oklevelében) kutyákat tartó. Szolnok vármegye azután később három részre szakadt: Belső-, Közép- és Külső-Szolnok vármegyére; az első bent feküdt az erdélyi hegyek közt, a második Erdély északnyugati csúcsán, a harmadik pedig kint az alföldön. Az erdélyi vajdák rendesen szolnoki ispánok is voltak s ők tették meg ezt a felosztást. Az ő tisztük lehetett a sószállításra való felügyelet s a sólerakodók a tiszaparti Szolnokon voltak, honnan kocsikkal szállították tovább a Dunántúlra és a felvidékre.

Az a körülmény, hogy Tordán 1075-ben már sóbányászat folyt s vidékén az Aranyos folyónév tünik elő, kétségtelenné teszi, hogy a magyarság már Szent István kora előtt betette lábát Erdélybe.

A konstantinápolyi Sophia-templom belseje.

Általában 950 körül, mikor a Biborbanszületett Constantinus császár munkáját írta, őseink már mai hazánknak teljesen birtokában voltak. Sőt elmondhatjuk, hogy Magyarország akkor jóval nagyobb területű volt, mint napjainkban. Nyugat felé egészen az Enns folyóig terjedt s a Duna és Száva közti részt is magába foglalta. A görög császár szerint Turkia (vagyis Magyarország) kezdődött Trajanus császár hídjánál, más szóval a mai Orsovánál, s a Temes, Bega (nála elferdítve Tutész), Maros, Körös és Tisza mellékein terült el. De legfőbb része Nagy-Morávia volt, melynek népét a magyarok «teljességgel kiirtották (?) és elfoglalták országukat, melyben ma is lakoznak.»

A magyarság száz esztendő alatt, melyet a műveltebb nyugati államokkal örökös harczban tölt el, két hatalmas vérkeresztségen megy át; 933-ban Merseburgnál s 955-ben Augsburgnál. Lassanként megérlelődik benne a tudat, hogy lételét csak úgy biztosíthatja, ha maga is belép az európai államok közösségébe. A sok hadi fogoly, kiket a rabló kalandozások a magyarok kezébe juttatnak, a keresztyénség magvait hintegetni kezdi a sátorok alatt tanyázó nép körében s az előkelők és a fejedelmek is lassanként útat engednek az országba a hittérítőknek. A X. század közepén két magyar főúr, Bulcsu és Gyula Konstantinápolyban megkeresztelkednek; ez utóbbi egy Hierotheus nevű szerzetest hozott magával, kit a patriarcha Magyarország püspökévé szentelt föl. De ez a hittérítés terén nem igen ért el eredményeket. Sokkal sikeresebb volt azon hittérítők működése, kik nyugat felől érkeztek a magyarok közé; így 972-ben Wolfgang szerzetes, a későbbi regensburgi püspök, s egy évvel később Piligrin passaui püspök s végül a legtevékenyebb, Vojtech prágai püspök, kit évkönyveink Adalbert néven emlegetnek. Ő keresztelte meg Gejza fejedelem fiát, Vajkot is, ki azután István néven vált a magyar nemzet apostolává.

Szent István a modern magyar állam megalapítója s a keresztyénség elterjesztője Magyarországon. Trónralépte a nemzet történetének új korszakát nyitja meg.