LIV. FEJEZET.
Lebedia és Atelköz.

A magyar nemzet első viszontagságainak leghitelesebb kútfője a Birborbanszületett Constantinus császár irata, melyet 950. körül írt s mely czíme szerint A birodalom kormányzásáról szól. E munkát a császár fia, Romanos számára okatásúl írta s tárgyalta benne a görög birodalommal szomszéd nemzeteknek egymáshoz s a birodalomhoz való viszonyait, mind e népek közt különösen a bessenyőket emelvén ki mint leghatalmasabb s a többiek közt legfélelmesebb nemzetet. De részletesen ismerteti a magyarok állapotát is, kiket ő turkoknak, azaz törököknek nevez. Ez elnevezésen nem kell fennakadnunk; a régi görög írók ez általános megjelölést épen úgy használták, mint pl. a mai törökök a frends (franczia) elnevezést, melylyel minden idegen nemzetet illetnek.

Constantinus császár írja:

«A turkok nemzete régen Khazariához közel szerzett magának lakást azon helyen, mely Lebediának neveztetett első vajdájok nevéről, mely vajdát tulajdon nevén Lebediasnak neveztek, méltósága szerint pedig, miként az utána való többieket is, vajdának hívták. Ezen a helyen, tehát az említett Lebediában, folyik a Khidmas folyó, melyet Khingülosnak is neveznek.»

Lebedia tehát az első név szerint nevezett ország, hol a magyarok régi szállásai voltak. Hogy ezt az országot Lebedias nevéről nevezték volna el, az csupán a biborban született császár okoskodása s mindössze annyi alapja van, hogy a magyaroknak akkoriban csakugyan volt egy Előd nevű vajdájok, kiről nemzeti hagyományaink is emlékeznek. A régiesen Elevednek írt névből könnyen lehetett Lebediast csinálni, s ha egyszer ez a név megvolt, mi sem természetesebb, mint hogy a Lebedia nevet kapcsolatba hozták vele. Ez egészen megfelelt azon kor észjárásának.

Lebedia alatt a Don és Deneper folyamok közt elterülő azon vidéket kell értenünk, melyet dél felől az Azovi- és Fekete-tenger hullámai csapkodnak. Északabbra semmi esetre sem fekhetett, mert ott akkor rengeteg erdőségek terültek el, melyeken a nomád magyarok meg nem élhettek volna. Itt tudja őket, mint alább látni fogjuk, Ibn Roszteh is. Maga a Lebedia név a szláv lebeda szóból ered, mely laboda alakban megvan a magyar nyelvben is s dudva, paraj, gaz, vagyis azon magas fű értelmében van véve, mely a trágyás szántóföldeken szokott felburjánzani. Ekként Lebedián magas burjánnal benőtt vidéket vagyis pusztát, mezőséget kell érteni. A Deneperen innen folyik az Ingulecz és Ingul folyó, amaz a Deneper, emez a Bug mellékfolyója. Ezek közül valamelyikre czéloz Constantinus s e szerint a magyarok áteveztek a Deneperen is, mi épen nem került nagy fáradságukba. Egyszerűen hólyag gyanánt felfújt ökör- vagy lóbőrt használtak e czélra, a mint még ma is így szoktak a tengeren menekülni az urali kozákok, mikor a jég, melyen halásznak, szétmegy alattuk s az őket tartó jégdarab olvadni kezd; ilyenkor leölnek egy lovat, tömlővé fújják fel a bőrét s bele kapaszkodnak.

Ebből a korból való Ibn Roszteh tudósítása is a magyarokról. Ez a nemzetiségére perzsa, de az akkori szokás szerint arab nyelven író szerző 913. előtt írta meg A nemes drágaságok könyve czímű munkáját, melyben a lebediai magyarokról is szó van. Szerinte a magyarok török fajbeliek; hihetőleg azért mondja törököknek, mert a nomád törökök módjára éltek. Fejedelmök 20,000 lovassal indul ki hadjáratra s kendeh-nek nevezi magát. E név különben csak királyukat illeti, mert tulajdonképeni uralkodójuk neve dsila (vagy dsula, a magyar kiejtés szerint gyula), kinek parancsait minden magyar követi, s ki egyedül határoz támadás, védelem s effélék felett. Sátrakban élnek s a legelőkön és takarmányföldeken ide s tova kóborolnak. Földjük terjedelmes. Egyik oldala a Római- (Fekete-) tengerhez ér, melybe két folyójuk ömlik s ezeknek egyike a Dsaihun (vagyis a Don); lakóhelyeik e két folyó közt terülnek el. A téli idő beálltával a közelebb lakók e folyók egyikéhez vonulnak s ott halászgatnak, míg a tél tart. A magyarok területe erdőknek és vizeknek bőviben van, talaja vizenyős, de van sok gabonatermő földje is. A magyarok valamennyi szomszéd szlávokon is uralkodnak, nehéz adót vetnek rájuk s úgy bánnak velük, mint hadi foglyokkal. Vallásukra nézve tűzimádók. Meg-megrohanják a szlávokat s a rabságba jutott foglyokat a rómaiak országához tartozó Kerch nevű tengerparti városba hurczolják. Azt mondják, hogy a kazarok hajdan a magyaroktól s más velök szomszéd népektől való félelmökben sánczokkal kerítették el magukat. Midőn a magyarok Kerchbe érkeznek, a rómaiak (vagyis görögök) eléjök mennek, alkuba bocsátkoznak velök s foglyaikért cserébe görög szöveteket, szőnyegeket s egyéb görög árúkat kapnak. Ezt a rajzot kiegészíti egy későbbi perzsa író, Gurdézi, ki ugyan szintén abból a forrásból merít, a melyből Ibn Roszteh, de valamivel részletesebb. Adatai gr. Kuun Géza orientalistánk fordításában a következők:

«A bolgárok és eszegelek tartománya közt, a kik szintén bolgárok, van a magyarok határa. A magyaroknak lapályaik vannak, szénatermő s termékeny helyekben bővelkedők. Tartományuk kiterjedése hosszában és szélességében száz parasangát (körülbelől 550 kilométert) teszen. Ez a tartomány a Fekete-tengerrel határos, a honnan a Dsaihun-folyó (a Don) ezen tengerbe folyik és ők e folyam átmentében laknak. Tél idején, ki a Dsaihuntól távolabb lakik, közelébe huzódik és az egész telet ott tölti, halászattal foglalkozva s élelmöket ilyeténképen szerzik meg. És ez a folyam az, mely tőlük balkézre esik; a szlávok közelében van egy nép, mely a görögök közül való és keresztyén, ezeket menderek-nek nevezik (vendek). Ezek a magyaroknál számosabban vannak ugyan, de gyengébbek. – A mi ezt a két folyót illeti, az egyiket Itil-nek (talán a Deneper), a másikat Dubá-nak (talán a Duna) nevezik. A mikor a magyarok a folyam partján tartózkodnak, szemtől-szemben látják a nendezeket (igy). A nendezek lakta földnél lejebb, a folyam partján, egy magas hegy emelkedik s víz ered ezen hegy oldalán és ezen hegy mögött egy keresztyén nép lakik, melyet mordat-nak neveznek s ezek és a nendezek közt tíz napi járó föld terjed. Ez egy nagyszámú nép s ruházatuk az arabokéhoz hasonlít, úgy a turbánszerű föveg, mint az ing és a mellvértre nézve. Kereskedéssel és földmíveléssel foglalkoznak, szőlőik is vannak. Földjükön viz folyik s csatornáik nincsenek. Mondják, hogy számuk a rómaiaknál nagyobb. Külön nemzetiségűek. Leginkább az arabokkal kereskednek. Az a folyó, a mely a magyaroktól jobbra esik, a szláv területtel határos s onnan a kazarok tartományába folyik s az ezen két folyamnál nagyobb. A magyarok tartománya fás és tavakban bővelkedő. Földjük vizenyős. A szlávok felett fenhatóságot gyakorolnak, reájok szünetlenül terményadókat rónak ki s őket rabszolgáiknak tartják. A magyarok tűzimádók. A ghuzokat, szlávokat és oroszokat meg-meg rohanják s azoktól rabszolgákat hoznak, kiket azután a római birodalom területére hurczolnak és ott eladják. A magyarok bátrak, jó kinézésűek és tekintélyesek. Ruházatuk szines selyem szövetből készűlt; fegyverzetük ezüsttel bevont. Gyakran rontanak a szlávokra. A magyaroktól a szlávokig tíz napi járóföld van. Szláv földön van egy város, melyet Dánitet-nek neveznek. A magyaroknak egy olyan házassági szokásuk van, mely szerint, midőn házasodnak, nászajándékot hoznak. A nő minősége s marhákban álló vagyona szerint, a nászajándék majd több, majd kevesebb lehet. Az ajándékot elhozván, letelepednek. A leány atyja a vőlegény atyját házába vezeti s a mije van menyétbőrökben, nyestprémekben, evetbőrökben, czobolyprémekben, rókabőrökben, kamuka-selyemszövetben neki megmutatja, körülbelül tíz prémes ruhát, a melyeket egy szőnyegbe göngyöl s a vőlegény atyjának lovára köt, s őt imigyen házába kiséri. Ezután minden, a nászajándékhoz tartozó tárgyat számba kell venni, a mely ajándékmarhából, pénzből és butorokból áll. Mind ezt neki küldi a vőlegény. Ezek befejeztével a leányt a házba hozzák.»

Ez időbeli hadszervezetökről is van értesülésünk. Bölcs Leo császár, Biborbanszületett Constantinus atyja (uralkodott 886–911) leírja a magyarok hadakozási módját s megjegyezvén, hogy a scytha népek közt csak a bolgárok és turkok (magyarok) ügyelnek erősebb hadi szerkezetre, úgy hogy e két nép hadakozási módja keveset vagy semmit sem különbözik egymástól, ezeket mondja: «A turkok népes és szabad nemzet; legfőbb iparkodásuk a vitézkedés. Hideget, meleget, fáradságot, inséget egyaránt elbirnak. Egy fejedelem alatt élnek, ki kemény fegyelemben tartja őket; inkább is félelem, mint szeretet a fékentartójok. A turkok óvatosak, titoktartók, de pénzvágyók s nem sokat törődnek a szerződéssel. A kedvező alkalmat ügyesen kilesik s meglepik az ellenséget. Karddal, vérttel, íjjal és kopjával fegyverkeznek; az előkelők lovai is elejökön vassal vagy nemezzel vannak borítva. Nagy szorgalmat fordítanak a lóhátról való nyilazásra. Nemzetségek vagy törzsek szerint el vannak széledve. Lovaikat télen-nyáron folytonosan legeltetik. Háború idején a szükséges lovakat magukhoz véve s béklyóba téve, turk sátraik közelében őrzik a had rendezéseig. Ha elleneiket megszalasztják, mire sem ügyelve, kiméletlenül nyomulnak utánok mindaddig, míg teljesen szét nem verik.»

E történelmi források a magyarokat már úgy említik, mint a kik egy fejedelem uralkodása alatt állanak. Miként történt, hogy a törzsekre szakadt magyarság központi hatalmat állított a maga élére?

Ennek még Lebediában kellett végbemenni, a kazarok közvetetlen szomszédságában. A kazar kagán nagyrabecsülte a magyarokat vitézségökért, s midőn első vajdájok, Lebedias, ki már ekkor félig-meddig a magyarok feje volt, házasodni készült, megkérte a kagánt, ajánlana neki nőt feleségül. A kagán szívesen hajlott a vajda kérelmére, kinek fényes nemzetségénél fogva kiváló tekintélye s nagy híre volt a magyarok közt; kiválaszott egy nemes születésű kazar nőt s ezt nagy ünnepélyességekkel elküldötte Lebediába. És bár a vajda házassága gyermektelen maradt, a jó viszony továbbra is fennállott a magyarok és Kazarország közt.

A kagán jól tudta azt, hogy a magyarok annyi ellenséges nép közt nem tarthatják fenn magukat, ha továbbra is több vajda parancsnoksága alatt, törzsekre oszolva maradnak. Egyszer csak azt üzente a magyaroknak, hogy küldjék hozzá hajón első vajdájokat. Lebedias tehát elment Kazaria kagánjához s így szólott:

«Ime itt vagyok, mi ügyben hivattál?»

«Azért hivattunk, felelé a kagán, hogy miután nemes származású, értelmes, vitéz és a magyarok közt első ember vagy, téged nemzetednek fejedelmévé emeljünk, s hogy a mi szavunknak és rendeletünknek engedelmeskedjél.»

«Irántam való jóindulatodat és megkülönböztetésedet, válaszolá a vajda, nagyra veszem és illő köszönetemet nyilvánítom előtted; de miután tehetetlen vagyok ily fejedelemségre, nem állhatok rá. De van kivülem egy más vajda, Álmos nevezetű, kinek Árpád nevű fia is van; inkább ezek közűl akár Álmos, akár fia, Árpád legyen hát a fejedelem s függjön a ti szavatoktól.»

A kagánnak tetszett ez a beszéd, embereket adott mellé s vele együtt a magyarokhoz küldé, kik is a magyarokkal ez iránt értekezvén, a magyarok jobbnak tartották, hogy Árpád legyen a fejedelem, mint atyja Álmos, mert tekintélyesebb mind észre, mind tanácsra, mind vitézségre nézve s igen jeles és ily fejedelemségre alkalmas férfiú. A kagán szívesen adta beleegyezését, hogy Árpád legyen a fejedelem s ekkor a magyarok «a kazarok szokása és törvénye szerint» a kazar küldöttség jelenlétében fölemelték őt pajzsra és fejedelmökké kiáltották ki.

Úgy látszik, kazar mintára, ekkor nyerte első szervezetét a magyarság. A fejedelem mellé mintegy helyettesül a gyulát rendelték, kit Ibn Roszteh is említ dsila néven. Ez lehetett a hadak fővezére s mikor később a keresztyénség eltörölte a pogány intézményeket, ebből a hivatalból lett a nádorispánság. A birói hatalmat ellenben a karkhász gyakorolta s mind a két méltóság tán firól-fira szállott. Azonban úgy a hadak intézésében, mint a biráskodásban is a legfőbb hatalom a fejedelmet illette s a fejedelmi méltóság is örökös lett az Árpád családjában.

A kazarokkal való szövetség azonban nem lehetett valami benső. Ha az lett volna, bizonyára nem engedték volna, hogy a magyarokat Lebediából kiverjék. Pedig ez lett a dolog vége.

A bessenyők, ez a féktelen és nyughatatlan nép, megtámadta a kazar birodalmat s tűzzel, vassal kezdte pusztítani. A kagán hatalmas sereget küldött ellenök, meghagyva vezérének, hogy dúlja fel szállásaikat s őket, ha lehet, szorítsa vissza keletre. A kazar hadsereg meg is felelt feladatának; megrohanta a rakonczátlan bessenyőket s annyira szétverte őket, hogy ezek csakugyan kénytelenek voltak fölkerekedni s nyájaikkal együtt tovább vonulni. De a helyett, hogy kelet felé hátráltak volna, nyugat felé vették utjokat s rá törtek a Lebediában élő magyarokra, kik nem tudtak a vad hordáknak ellenállani. A csapás, melyet a bessenyők a magyarokra mértek, oly heves volt, hogy két részre szakította őket. Egy részök kelet felé menekült s Persia határain állapodott meg; ezeket Biborbanszületett Constantinus szerint sokáig nevezték a ma már megfejthetetlen szabartoiaszfaloi névvel.

A magyarok másik részét, s ez volt a nép zöme, a bessenyők nyugat felé szorították az Atelkuzu nevű helyekre. Ez a név, a most leírtakon kívül, Etel és Kuzu néven is előfordul s a történetírók megállapodása szerint annyit jelent, mint Vízköz. Constantinustól tudjuk azt is, hogy e tartományt mily folyók öntözik: az első folyó a Barukh, a régi Borysthenes vagyis a Deneper, melyet a magyarok Nagy Lajos korában is Etelnek neveztek. Nem lehetetlen, hogy az Etelköz név eredete ezzel a folyónévvel függ össze. A második folyó a Kubu, mely név hangcserével a Bug folyót jelenti. A harmadik folyó a Trullos vagyis a Deneszter, régi nevén Tyras, melyet a törökök ősi nevén ma is Turlunak neveznek. Végre a Brutos és Seretos nem más, mint a mai Prút és Szeret. Nem szenved tehát kétséget, hogy Atelkuzu azon a nagy térségen terült el, mely az erdélyi határhegyek és a Deneper folyó között fekszik.

Az atelkuzui magyarságról azt írja a görög császár könyve, hogy az nyolcz nemzetségre oszlott. E nemzetségek szerinte a következők voltak:

Első a kazaroktól elszakadt kabarok nemzetsége, a második: Neké, a harmadik: Megeré, a negyedik: Kurtügermatosz, az ötödik: Tarianosz, a hatodik: Genach, a hetedik: Karé, a nyolczadik: Kaszé.

E görögösen írt neveket talán így restituálhatnók: Nyéki, Megyeri, Kurti-Gyermat, Tarján, Gyenáh (Jenő?), Kari, Kazi. Ezek a nemzetségek pedig nem alattvalói saját fejedelmeiknek, hanem szerződésben vannak, hogy a folyók szerint, a melyik részen háború talál kiütni, egymást egész készséggel és buzgósággal segítik. Constantinus e szavai világosan elárulják, hogy a nemzetségek külön főnökei nem gyakoroltak nemzetségök tagjai fölött fejedelmi hatalmat. Hihetőleg ők nemzetségök kormányát nem saját teszésök szerint vezethették, saját nemzetségök elébe törvényeket nem szabhattak, az egész nemzetet illető közügyekben önállóan nem intézkedhettek; tehát egyik nemzetség fejedelme vagy inkább vajdája sem indíthatott háborút, nem köthetett békét s nem szerződhetett a külső nemzetekkel. Lenni kellett valamelyes nemzeti tanácsnak vagy közgyűlésnek, mely nemcsak a belügyekben intézkedett, hanem egyszersmind a külfölddel való viszonyok felett határozott.

Miben állott hát az egyes nemzetségek függetlensége? Ha háborút hirdettek, minden főnök tartozott síkra szállani hadi népével; béke idején azután nemzetsége és okvetetlenűl személye is alá volt vetve az országos birák itéletének. E két dolgot kivéve volt meg a nemzetségek teljes függetlensége a központi hatalomtól. E két fontos mozzanat később a királyok egész fenhatóságát magában foglalja birtokos alattvalóik felett. A magyar nagybirtokos a későbbi századokban is azzal tartozott a királynak, hogy hadi kötelezettségeit pontosan teljesítse, s ha pere van szomszédjával, ne maga intézze el, hanem vigye az országos biróság elé. Ennélfogva a gyulának és karkhásznak már ekkor nagyobb rangja volt a törzsfőkénél, mert ezek ügyében s ezek felett is itéltek. Nem alap nélkül való tehát az a felfogás, hogy későbbi országos biráink a nádor és országbiró (vagy talán a tárnokmester) nem egyebek, mint a gyula és karkhász.

Atelkuzuban a magyarok már számos vérfürdőn átment híres nemzet voltak. A szlávokra kivetett súlyos adók és nyájaik jövedelme elégséges élelmet szolgáltattak nekik, de harczhoz szokott karjaik nem tudtak tétlenségben zsibbadozni. Kalandokat kerestek s könnyen találtak is. Szomszédjaik a Duna tulsó partján, a folyam azon szögében, mely keleti és déli határukat jelölte, a bolgárok voltak. Ezek, mint fentebb láttuk, oly nagy hatalomra tettek szert, hogy Konstantinápolyt is majdnem bevették s a görög császárokat örökös háborúkkal nyugtalanították. Királyaik bízva kitűnő haczosaikban, többször haszontalan okoból bele kötöttek a császárba s pusztították a birodalom területét. Igy történt az Simeon király idejében is. Simeon 893-ban lépett uralkodásra s már a következő évben talált okot, hogy betörjön a birodalomba. A háború bolgár kereskedőkre és árúkra kivetett vámok miatt tört ki; Simeon a bolgár kalmárok sérelmeinek orvoslását sürgette, de ezt Bölcs Leo császár folyvást halogatta. A bolgár uralkodó erre haragra lobbant, Macedoniára rontott s azt rabolni kezdte. Leo fel akarta tartóztatni, de seregét megverték; görögjei szétfutottak s kazar segédhadait csaknem mind leölték vagy elfogták. Simeon valódi barbár módra mindazoknak, kik élve keze közé kerültek, levágatta orrukat s ily állapotban küldte vissza őket a császárhoz.

Leo méltán felingerülve, egyik vezérét, Nikétasz Szkleroszt a Dunához küldé a magyarokhoz segítségért, ki Árpád és Kurszan magyar vezérekkel tanácskozván, rá bírta őket a szövetségre, tőlök kezeseket vett s haza tért. Erre azután a byzanczi hajóhad tengerre szállt, a szárazföldi sereg pedig Bulgária ellen indult; de a császár egyúttal megkisérlette Simeont békére bírni. Követet küldött hozzá. Simeon dühében hallani sem akart alkuról s fogságra vetette a követet. Most a bolgár király minden erejével a görögök szárazföldi serege ellen fordult, melynek Nikephoros Phokas volt a vezére. Egyszersmind egy derék sereget küldött a Dunához, mely a magyarok átkelését megakadályozza. Mikor a görög hajóhad a Dunán fölevezett s hozzá kezdett a magyarok átszállításához, a bolgárok erős köteleket húztak a part mentében, hogy a hajók ki ne köthessenek. A magyarok eleinte nem is tudtak partra szállani. Ekkor a görög hajóhad egyik kormányosa, valami Barkalász nevű, két másik hajós legénynyel pajzst és kardot ragadván, vitéz és hősi rohammal kiugrott a csónakból, elvágta a kötelet s útat nyitott a magyaroknak.

A magyarok így szerencsésen átkelvén a Dunán, elárasztották Bulgáriát. Betörtek az ország szívébe egész Várnáig s feldúlták fővárosát, Preszlavát. Árpád fia Liuntis (Levente?) maga vezette őket és nem kegyelmeztek senkinek. Simeon értesülve a borzasztó pusztításról, ott hagyta Phokást s az új ellenség ellen fordult. De három ízben is csúf vereséget szenvedett s maga is csak futva menekült. Városról városra üldözték; hogy életét megmenthesse, kénytelen volt Mundraga várában elbújni. Hirtelen megbékült a császárral s most minden gondolata az volt, miként álljon bosszút a magyarokon.

Ez 894-ben történt. Még ugyanez évben, alig hogy befejezték a bolgár háborút a magyar hadak, Arnulf német császár felszólítására Pannoniára ütöttek s elpusztították Szvatopluk morva fejedelem birtokait. Ekkor látta Pannonia először a magyarokat s ők vérbe-lángba borították a földet, mely a sorstól hazájokul volt rendelve.

A magyar hadseregnek e távollétét használta fel Simeon szörnyű bosszúja végrehajtására. A görög császár felől most már biztonságban érezvén magát, a bessenyőkhöz folyamodott, hogy tervének kivitelében segítségére legyenek. Pénzzel és igéretekkel rá vette ezeket, hogy a magyarok szállásait hátban támadják meg., míg ő a Duna felől intéz ellenök támadást. A szállások védelmére otthon maradt magyar sereg s az egyesült ellenség közt rövid, de rettentő véres lehetett. Simeon nem kegyelmezett élőnek s a bessenyők vérszomja olthatatlan volt. A bolgár király azzal a tudattal térhetett vissza hazájába, hogy ellenségeit teljesen tönkre tette. A borzasztó katastrophából kevesen menekültek meg, s mikor a kalandozó magyar sereg visszatért, iszonyú pusztulást és romokat talált.

A kiket megkímélt a borzasztó csapás, azokat Árpád fejedelem összegyűjtötte és elhatározta, hogy a bessenyők szomszédságából népével együtt elköltözik. Keresve sem találhatott volna biztosabb területet, mint a gyér népességű Pannoniát, melyet csak az imént száguldoztak be hadai. A magyarság tehát fölszedte sátrait s 895-ben barmaival és háznépével együtt áthatolt a Kárpátokon.

A mint Atelkuzut kiürítette, a bessenyők rögtön birtokukba vették. Ettőlfogva a Dunától a Donig elterülő síkság a Bessenyő-ország (Patzinakia) nevét vette föl.