XL. FEJEZET.
Avarország hanyatlása.

A birodalmi politika mindenfelől körülsánczolván az avarokat, ezek mint ketreczbe zárt oroszlán, semmerre sem értékesíthették erejök fölöslegét. Azelőtt harczhoz szokott ifjaik elcsenevésztek, kicsapongásokban kerestek szórakozást s az egész nemzeten a sorvadás tünetei kezdettek mutatkozni.

A tétlen nyugalom, mely bekerített helyzetükben erőt vett rajtuk, mindenek előtt hadi vitézségüket ölte ki; azután belforradalmakat idézett elő, melyek annál is inkább aláásták az erkölcsöket, mert a keresztyén vallás nem bírt bemenetelt találni hozzájok. A görög történetírók elsatnyulásuk egyik bizonyítékául azt hozzák fel, hogy a VI. században elvetették a nemzeti öltözetöket s a pannoniai uszályos stolákat fogadták el öltözetül. Az arab illatszerek, indiai fűszerek, elefántcsont, selyem és drágagyöngy életszükségleti czikkekké váltak nálok, s ez úton lassanként visszatérültek a római birodalom azon kincsei, melyeket tőle elraboltak.

Egy görög író beszéli, hogy miután az avarok birodalmát Nagy Károly megsemmisítette, a hires bolgár király, Krum, tudni óhajtván azt, mely okok voltak azok, melyek a bolgárokkal szövetséges avar nép felbomlását előidézték, a táborában őrzött foglyok közül négy vén avart hozatott maga elé s ezeknek e kérdést tevé föl: «Mely okoknak kell tulajdonítani fejedelmetek és nemzetetek bukását?» A foglyok közűl a legtekintélyesebb így válaszolt: «Óh király, annak sok és különféle oka van. Legelsőbben az áskálódás, mely kagánunktól a hű és igaz tanácsosokat eltávolítván, a kormányt gazemberek kezére juttatta. Azután jött a birák romlottsága, a kiknek ez lett volna tisztjök, hogy a népnek igazságot szolgáltassanak, a képmutatókkal és tolvajokkal czimboráltak; továbbá a bor bősége részegeskedést szűlt: az avarok, midőn testöket elgyengítették, egyszersmind eszöket is elvesztették. Utóljára következett a kereskedés szenvedélye, hogy romlásunkat teljessé tegye: az avarok kalmárokká lettek, egyik csalta a másikat s a testvér testvérét is árúba bocsátotta. Ezek voltak, uram, szerencsétlenségünk siralmas forrásai.» Bármily mesésnek lássék is ez elbeszélés, annyi mégis kiviláglik belőle, hogy a henyeség egészen megrontotta az avar nép erkölcseit s teljesen alkalmatlanná tette azt arra, hogy országát megerősítse és biztosítsa. A kormány renyhesége, a bírák romlottága, részegeskedés és fényűzés voltak Avarország sírásói.

Az avarok 662-ben háborúba keveredtek a longobárdokkal. Grimoald beneventi herczeg megfosztotta trónjától Pertari longobárd királyt s ez menekülni volt kénytelen. Az avar kagán udvarát kereste föl, hol szives fogadtatásra talált. Két esztendeig tartózkodott itt, midőn egykori vetélytársa, Grimoald meg akarván tőle végképen szabadulni, titokban megüzente a kagánnak, hogy ha békességben akar vele maradni, adja ki Pertarit. Nem sok idő mulva Pertari egyszerre eltűnt; később nyilvánossá lett, hogy Paviába ment magát Grimoald kegyelmére adandó. Ekkor azzal gyanúsították a kagánt, hogy közvetve ő szolgáltatta ki Pertarit; de ezt a vádat maga a száműzött király czáfolta meg.

Grimoald ellen nyolcz év mulva föllázadt a friauli herczeg Lupus s ekkor a longobárd király segítséget kért a kagántól. Nem kellett neki sok unszolás; két hadtestre osztott csapatai egyikét maga vezényelvén, alászállott a hegyekről. Midőn a herczeg hadai az avarok közeledtéről értesültek, bezárkóztak az Adriai-tenger mellett egy eléggé erős helyen, melyet akkor Fluviusnak neveztek. Ez a mai Fiume volt. A kagán késedelem nélkül utánuk nyomult s a maga hadoszlopaival megtámadta őket. Az ütközet oly heves volt, hogy a csata állítólag három egész napig tartott. Első napon Lupusnak kedvezett a szerencse, de midőn a friauliak negyednapon észrevették, hogy a körül elterülő halmokon új ellenséges csapatok mutatkoznak, ijedtségükben szétfutottak. Ez új csapatok az avaroknak akkor érkező második hadosztályából valók voltak. Az avarok mindent kiraboltak s kegyetlenül összeromboltak; felgyújtották a vetéseket, kivágták az élőfákat, lerombolták a házakat s a kiket meg nem öltek, rabságra hurczolták.

A longobárdok királya végre is megsokalta a borzasztó pusztítást, s Paviából követséget küldött a kagánhoz, mely által szolgálatát megköszönvén, felhívta, hogy inkább térjen vissza, mint sem egy longobárd tartományt tönkre tegyen. «Ez a föld az enyém, válaszolá a kagán, kardom élével szereztem és senki ember fiának sem engedem át.» E vakmerő feleletre Grimoald összeszedvén hadait, táborba szállott s készületeket tett az indulásra. E közben két békekövet, jobban mondva két kém érkezett hozzá, kik a béketárgyalás örve alatt hadi erejének kipuhatolása végett jelentek meg. Grimoald sejtette szándékukat s a legnagyobb szivességet tanúsítva, folytonosan maga mellett tartotta őket, nem engedve egyebet látniok, mint a mit épen meg akart nekik mutatni. Azt beszélik, hogy ugyanazon csapatokat különböző öltözetekben több ízben elvonultatta előttök, hogy hadserege még egyszer annyinak tünjék fel, mint a mennyi valósággal volt. Az avar kémek ekként rászedetvén, ijedve tettek jelentést a kagánnak, ki még az nap tovább vonult seregével, a nélkül, hogy az összeütközést meg merte volna kisérteni.

Ez volt az avarok támadó hadjáratra tett utolsó nagyobb kisérlete.