XLI. FEJEZET.
A keresztyénség és az avarok.

A kelet-római császárok egy cseppet sem törődtek azzal, hogy az avarokat a keresztyén vallás üdvös tanaiban részeltessék, sőt inkább örültek neki, hogy az avarok a pogányság legvaskosabb babonáinak hódoltak.

Az üdvözítő hit világa a messze nyugatról kezdett Avarország felé derengeni. Egy Emmerám nevű poitiersi szerzetes tette föl először magában, hogy az avarok megtérítésére indul. E terv kivitele nem kis áldozattal és merészséggel járt; Hunnia teljesen ismeretlen volt akkor Nyugat-Európa népei előtt s maga a hunn név az ördögi gonoszság és vad kegyetlenség gondolatával volt azonos. Emmerám vértanúságot szomjazva, elhagyta szülővárosát s eljutva a Dunáig, hajóra ült, melyen 649-ben Bajorország akkori fővárosa, Ratisbona (Regensburg) falai közé érkezett. Vállalkozása szerencsétlen véget ért s a mit keresett, a vértanúhalált, csakugyan el is nyerte. E miatt az avarokhoz nem is juthatott el.

Halála után hosszas polgári és vallásos fejetlenség tört ki a bajorok közt. Egy részök testestől-lelkestől megint a pogányság karjaiba vetette magát; a másik rész megmaradt ugyan keresztyénnek, de keresztyénségére alig lehetett rá ismerni, oly annyira össze volt vegyülve pogány babonákkal és eretnekségekkel. Ruppert wormsi püspök, Emmerám példáján lelkesedve, a bajorokat szerencsésen visszaterelte a keresztyénség karjaiba. Majd vízen tovább folytatta útját s a Dunán a jobbpart hosszában lehajózván, a városok és várak mellett, hol sok nép előtt szónokolhatott, kikötött. Így érte el minden akadály nélkül a Száva torkolatát, mely folyam határt vont Avarország és a görög birodalom közt. Innen azután az ország belsejébe indult s bejárta a két pannoniai tartományt egyik végétől a másikig.

Avarkori keresztyén pap domborművű képe.
Emlékkő Aracsról (Torontálm.) Mellette a következő négysoros felirat: «Literula(s) cumqu(e) legunt, Deum omni(poten)tem rogent.» – Az alsó mezőn egy férfi fejének felső része, mintegy az orr tövéig s a fül feléig van meg. Tőle balra betűk látszanak (csak a maledic(tus sit) és (l)apidem (i)stum szók vehetők ki, s e szerint átkot tartalmazott az ellen, a ki ez emléket bántja). A két mezőt elválasztó szalagdísz longobárd stilus.

Az avarok nem bántották a szent férfiút, úgy okoskodván, hadd higyje Ruppert, hogy hivőket szerez. Visszatérte után Ruppert Laureacumban (Lorch) telepedett le s innen terjeszté az evangeliumot a karinthiai vendek közt, merészen átkelve a havasokon, hogy a szlávok félreeső odúiba eljuthasson. Azonban az avarok daczos lelkében nem találtak termékeny talajra oktatásai. Nemcsak fönmaradt köztük a pogányság, hanem táltosaik izgatására vad gyűlölség fogamzott meg bennök minden iránt, a mi a keresztyénségre emlékeztette őket. Ennek volt következménye, hogy 736-ban Laureacum városára ütöttek s itt különösen a szent helyeket dúlták fel. Azonban a bajorok fegyverrel torolták meg az avarok támadásait. Ezek az Enns folyót követelték nyugati határul, a Dunától délre, a bajorok ellenben a határt hátrább akarták szorítani. Húsz év lefolyása alatt tízszer foglalták el az avarok és vették vissza újra a bajorok e határt s a folyót embervér festette szüntelen. Végre is a bajorok győztek. Az avarok visszaszoríttatván egészen azon szorosig, mely Bécs városát nyugat felől fedi, a styriai Alpok azon ága lett határuk, melyet ma Kahlenbergnek neveznek s akkor Mons-Cetiusnak hívtak. Olykor-olykor visszakövetelték ugyan, a mit valódi határul tekintettek; de a bajorok támogatva a frankoktól, vissza tudták őket szorítani s azt a hegységet, mely a német népek felől az avarok végső határául szolgált, ez időtől fogva Chunbergnek keresztelték el, mi annyit jelent mint Hunnhegy.

Nagy Károly evangeliáriuma.
A Spitzer-féle gyüjteményből.

E határvillongások azután egészen véget vetettek a bajorok hittérítési kisérleteinek s Avarország végkép a pogányság fertőjébe merült.