XXXV. FEJEZET.
A birodalom támadó hadműveletei.

Az avarok Mauricius császár uralkodásának tizedik évében (592) újra követelésekkel állottak elő, de a császári udvar erélyesen visszautasítván őket, a kagán nagy hadjáratra tett előkészületeket.

Mauricius befejezvén a perzsa háborút, hatalmas hadsereg fölött rendelkezett, s annak oly kitünő hadvezért állított élére, minő Priscus volt, a kinek köszönhette főleg a Chosroes felett nyert győzelmet. E hadsereget csapatonként mozgosította Mauricius Anchialus falai alá; viszont Baján mind fölkelésre birta az északi barbárokat egészen a Jeges-tengerig, miről a császári udvar is idejekorán hírt vőn.

Az avar kagán tehát Anchialusra zúdítá csapatait; három nap alatt megostromolván a Fekete-tenger nyugati partjait védő szorosokat, bevette és teljesen kirabolta e várost. Priscus ekkor dél felé vonult, hogy a hosszú-falakat fedezze. Bajánt ez nem riasztván vissza, Drizipera ellen indult, mely várost jól megerősítették lakosai. Az avar király mindennemű gépekkel fogott az ostromhoz, mert a római szökevények és foglyok megtanították az avarokat az ostromlás mesterségének titkaira. A lakosok azonban merész kitöréseikkel gyakran megzavarták az ostromműveleteket; de bármily vitézül intézték is a védelmet, ha egy véletlen eset közbe nem jő, nem kerülik ki bukásukat. A kagán ugyanis egy ízben fényes nappal a város falait szemlélve, hirtelen azt vette észre, hogy a kapuk megnyilnak s a városból kibontott lobogókkal, töméntelen katonaság özönlik ki és egyenesen feléje rohan; látta a fegyverek csillogását, hallotta a lovak dobogását, az emberek kiabálását és a kürtök harsogását. Így vőn erőt a bűvölet azon, ki a bűbájosság hírében állott; mert ezek a legiók csak képzeletének voltak játékai, s őt mégis oly rémületbe ejtették, hogy csak akkor eszmélt, midőn néhány napi járó földet hagyott maga után. A római sereg ekkor épen Heraclea és Tzurullus közt táborozott, a hosszú faltól nyugat felé. Baján mindinkább szorította Priscust s ez kénytelen volt hadait Tzurullusban összpontosítani, melyet az avarok csakhamar körülfogtak. E város közvetetlen a nagy fal előtt feküdt s jelentősége nem volt csekély. Történik azonban, hogy az avar előcsapatok egy kémet fognak el, ki a falak körül leselkedett s megmotozván őt, levelet találnak nála a császártól Priscushoz. Mauricius intette e levélben Priscust, hogy ne féljen s tartsa magát vitézül, minthogy ő, úgymond, döntő csapásra készül: e perczben indul egy jókora hadsereg a Dunára, hogy lángba-vérbe borítsa Hunniát s rablánczra fűzve Konstantinápolyba hurczolja a kagán nejeit és gyermekeit; majd fog a kagán még térden állva könyörögni a békéért. Bajánt nagy lelki nyugtalanság fogta el a terv hallatára; nem gondolt többé egyébre, mint hogy segélyére siessen övéinek s tisztességgel visszavonuljon. Békeajánlatait Priscus örömmel fogadta s a béke megköttetett. Ez egész eljárásban az volt a legszebb, hogy a levél tartalma koholt volt, s csak arra volt számítva, hogy a kagánt rászedjék; és ez sikerült is.

Avarkori aranyszelencze.
A nagy-szentmiklósi kincsből.

A tél idején beállott Duna újra mozgásba hozta a pontusi szlávokat s a császár Priscust küldötte ki a dunai várak védelmére. Ő 593 tavaszán Durostorumban ütötte fel hadi szállását s erős készületeket tett a védelmi és támadó háború lehető esélyeire. A mint e készületekről a kagán értesült, Priscushoz egy Koch nevű követét küldötte el, ki hosszú beszédben óvást emelt a béke megszegése miatt. Priscus röviden válaszolt, hogy hadjárata a szlávok ellen irányul s ezekre az avarokkal kötött szerződés ki nem terjed.

E szlávok tanyái akkor azon a nagy alföldön voltak, mely a Dunától északra terült el, t. i. a mai Oláhországban. E földterületet a Szeret folyó öntözte s mocsarai és rengeteg erdői alkalmas búvóhelyekül szolgáltak a barbároknak. A szlávok itt rejtették el mindazt a martalékot, melyet legutóbbi rabló-hadjárataik alkalmával Moesiában, Dalmatiában és Thraciában összeharácsoltak. E kincseket egy Ardagast nevű főnökük őrizte erős sereggel.

Priscus váratlanul megtámadta Ardagastot, ki szerencsésen elmenekült, de népe és serege ott veszett. Azután beljebb hatolt a római s Alexander tribunusnak oly rendeletet adott, hogy vonuljon előre az erdők átkutatására. Egy kóbor gepida segítségével rábukkantak Muzsok király székhelyére, ki épen testvére temetése után nagy tort ült népével. A király és népe holt részegen hevertek, midőn a rómaiak hajnalban megérkeztek. Muzsok midőn fölébredt mámorából, azon vette magát észre, hogy fogoly; székhelyét kifosztották, mint Ardagastét; egy csapat férfit és nőt azonban kiválogattak a szlávok közől, s ezeket fadorongokhoz kötözve, átszállították a Dunántúlra.

Ilyen hadjárat több ízben folyt a szlávok ellen 594. és 595-ben, de Baján mit sem tett alattvalóiért. Úgy látszik, tartott Priscustól, ki méltó ellenfélnek mutatkozott. Priscus összeköttetéseket szerzett magának egészen az avar uralkodó tanácsáig, hol nagy befolyású férfiak bátorságot vettek szót emelni a birodalom jogai mellett s ellensúlyozták a hadipárt vakmerő követeléseit. Szerette volna, hogy ez eszméknek Bajánt is megnyerhette volna s e czélból közbenjáróúl Theodorus orvost választotta, a ki Sirmium ostroma óta már ismeretségben volt a kagánnal.

Görög orvosok.
Könyvkép egy VI. századi byzanczi kéziratban, mely a bécsi udvari könyvtár tulajdona. A kézirat az itt ábrázolt orvosokat névszerint is megnevezi, ú. m. Chinon, Machaon, Pamphiles, Xenokrates, Niger, Heraklides és Mantias.

Priscus Theodorust többször küldötte az avar kagánhoz. A kagán szerette derült kedélye s talán jó tanácsaiért is. Sokszor egész bizalmasan elbeszélgettek egymással s Theodorus történeti rajzokat szőtt elbeszéléseibe, melyeket a kagán mint keleti ember szeretett. Egyszer épen Priscusról és a rómaiak jogtalan eljárásáról a szlávok ellen lévén szó, Theodorus egy történetet beszélt el a nagy Sesostrisról, Egyiptom királyáról. Hatalmának mámorában kocsiját vonatta ez az egyiptomi király a legyőzött népek fejedelmeivel. «Észrevette egy ízben, mondá az orvos, hogy a kocsiba fogott királyok közül egyik vissza-visszatekint s a kereket nézi, a mint általa vontatva tovább forog. – «Mit nézel?» kérdé Sesostris. – «Azt nézem, válaszolt a legyőzött király, a kerék alsó része mint fordul fölfelé, a felső meg alá.» – Sesostris megrázkódott s ettőlfogva, folytatá Theodorus, sohasem fogott embereket kocsijába, hanem tisztelte az emberekben a sors változandóságát. Baján elkomolyodva így szólt: «Hidd el Theodorus, hogy én tudok magamon uralkodni, de sok függ a körülményektől. Lásd én nem haragszom többé Priscusra; örömest lennék barátja, ha neki tetszenék az én barátságom. Adja nekem a szlávoktól elvett zsákmány felét. Fegyverrel szerezte, az igaz, de az én hódoltságomban s az én alattvalóimtól: nem méltányos-e, hogy osztozzunk?» A barbár megint elárulta magát; legyőzte büszkeségét, de annál inkább felszínre került benne a rabló kapzsisága.

Avarkori aranykorsó.
Képzeletbeli és valóságos alakokkal. A nagy-szentmiklósi kincsből.

Nemsokára megint ürügyet talált Baján a háborúra; összevonta haderejét s Singidunum alá szállott. A várost minden nagyobb küzdelem nélkül bevette, falait széthányatta s lakosait Pannoniába hurczoltatta.

Mauricius, felesége Constantina és fia, Theodosius rézpénze.
A chersoni pénzverőből.

De Singidunum lerombolásával nem elégedett meg; Dalmatiára tört s azt tűzzel-vassal pusztította. A mint erről Priscus értesült, egyenesen Felső-Pannoniába sietett s itt várta be az avarokat. Midőn ezek visszatértek, megverte őket s elszedte minden zsákmányukat. A kagán ekkor összeszedvén minden haderejét, Thraciára ront s nyomát mindenütt vérfürdő jelöli. Driziperában fölégette Szent Alexander egyházát s kirabolván a vértanú sirját, mely ezüst lemezekkel volt diszítve, szétszórta csontjait. Azután, hogy a szép diadalt megünnepelje, mint a történetírók mondják, tisztjeivel lakomához ült s dőzsölve töltötte az éjet. Nem sokára ki is ütött seregében a pestis. Csak egyetlen egy éjjel Bajánnak hét fia halt meg, kiket az ágyékukon támadt daganat ölt meg. E barbár uralkodó nagyon szerette gyermekeit s majd megőrült fájdalmában. A diadal örömét egyszerre gyász és sírás váltotta fel s a kagán felháborodásában szüntelenül azt kiáltozta: «Isten itéljen köztem és Mauricius, az avarok és rómaiak közt; ő tudja, ki szegte meg a békét!» A római békekövetek e kedvező alkalmat meg akarván ragadni, alkudozásra szólították fel Bajánt; de tizenkét napig ki sem akarta őket hallgatni. Végre azonban 599-ben békét kötött, de engedékenysége legjobban elárulta levertségét.

Nagy Károly capituláréi.
A st.-galleni apátsági könyvtár 825-ből való kézirata két lapjának hasonmása.

Nagy Károly Capituláréi.

Olvasása latinul:
ut episcopi alterius clericos ad se		quę magis necessaria uidebantur
non sollicitent nec ordent episcopis		ut sanctorum patrum canonicis in
Item eiusdem ut nullus episcopus seruum		stitutis ingerentis prmia cum illis
alterius ad clericatum officii sine		aetern felicitatis accipere
domini sui uolutatem promo		mereamini; Scit namque pru
uere presumat. et hoc cangren		dentia uestra. quam terribili
se concilium prohibet. episcopis		anathematis censura ferientur.
Item eiusdem. ut si quis sacerdotum con		Qui presumptiose contra statu
tra constituta decretalia pre		ta uniuersalia conciliorum
sumptiose agat et corrigi nolens		uenire audeunt. Quapropter
ab officio suo moueatur. episcopis		et uos diligentius ammonemus
In decretis gelasii pape. ut nullus		ut omni intentione illud or
episcopus uiduas uelare presumat.		ribile execrationem iudicio
episcopis		uobis capere studeatis: Sed
Haec enim dilectissimi pio studio		magis canonica instituta sequen
et magna dilectionis intentione		tes. et pacificam unitatem nitentes
uestra unanimitate amore studu		ad aeterne pacis gaudia perueni
imus		re

Azonban a következő évben már újra kitört a háború. Priscus ugyanis a Duna balpartját hatalmába kerítvén, mindinkább fenyegette a kagán országának szívét. Baján érezte, hogy élete, népe fenmaradása forog koczkán, ha a rómaiakat a folyamon vissza nem szorítja. Priscus, ki ekkor Viminaciumban s az ezzel szemközt fekvő dunai szigeten állomásozott, épen egy erős hadsereg átszállításával foglalkozott, hogy tavaszszal újra támadólag léphessen föl. Baján négy fiát küldötte ki, hogy az átkelést megakadályozzák; maga pedig hátban akarta megtámadni a rómaiakat. Fiait azonban megverték s az átkelést biztosították maguknak a Priscus katonái; Baján maga is kénytelen volt visszavonulni saját területének védelmére. Öt rettentő csatát vívtak egymásután, melyekben kétségbeesve harczolt Baján; Priscus ellenben a hadakozás minden fortélyát és eszközeit kimerítette. Háromezer avar, nyolczezer szláv és 3200 más nemzetbeli barbár esett fogságba, kiket megkötözve Tomiba szállítottak. Baján négy fia egy mocsárba veszett, hová őket seregökkel együtt beszorították; magát a kagánt is majdnem megölték, s alig volt annyi ideje, hogy a Tiszán átkeljen. A rómaiak is átkeltek végre ezen a folyón, mely kétszáz esztendő óta zárva volt előttök; de csak kevesen keltek át s inkább csak az ellenség szemmel tartása végett. E hadosztály három gepida falura akadt; itt ezek az avar alattvalók épen egyik nemzeti ünnepöket ülték. Szinte hihetetlen, hogy ezek a gepidák semmit sem tudtak az egy nappal előbb közelükben történt nagy ütközetről; a rómaiak e fegyvertelen és ittas néptömeget megtámadván, egytől-egyig felkonczolták. Baján összeszedve minden erejét, újra megjelent a végső csatára, de ezt is elveszté. Azonban a rómaiak nem nyomúltak beljebb, sőt a Duna északi partját kiürítvén, visszatértek hadiszállásaikra (601).

E nagy vereségeket nem élte túl Baján; nevét többé nem említik a történelem adatai. 565-ben ifjan emeltetvén magát kagánná, harminczhat évig uralkodott népén. Eleinte kedvezett neki a szerencse, de agg korában elhagyta; megalázva, súlyos veszélyek közt hagyta hátra országát, a midőn meghalt. Keserves sorsa talán eszébe juttatá néha Sesostris kocsijának kerekét, s élte alkonyán meggyőzhette őt, hogy a zsarnokok életét is magasabb hatalom intézi.