XXXIV. FEJEZET.
Hadjáratok az Al-Dunán.

Ezalatt történt, hogy a várhunnok három nagy törzse, a tarniachok, kotzagerek és zabenderek, a kagán hivására átköltöztek Európába s jelentékenyen szaporították népét. Ez úton megnövelve hadseregét, Baján nyugati szomszédait, az austrasiai frankokat támadta meg, kiknek birtokai elnyultak egész Noricumig, melynek nyugati határszélein ekkor kezdett a Bavaria név hangzani.

Baján az öt-hat év előtti vereséget akarta megtorolni, melyet a frankoktól Thüringia hegyei közt szenvedett. Az avarok hevesen támadták meg Sigebert hadait, annyira, hogy a frankok elhányván fegyvereiket, megfutamodtak s királyuk is fogságba esvén, abból csak úgy szabadulhatott meg, hogy az avarok közt elszóratta kincseit, melyekkel szekerei rakva voltak. Sigebert áldotta szerencséjét, hogy megszabadult s e fölött való örömében ajándékokat küldött a kagánnak, ki azokat viszonozta. Azután békét kötöttek s mindegyik megesküdött, hogy soha míg élnek, nem harczolnak egymás ellen. S a jó viszony meg is maradt köztük; Sigebert néhány évvel később, midőn Baján a szlávok ellen harczolt, készséggel segítette az avarokat élelmiszerekkel.

Az avar kagán ezután a római birodalom felé fordította figyelmét. Az 582. évben meghalt Tiberius s utána mostoha fia, Mauricius foglalta el a trónt, ki már előbb is mint caesar uralkodótársa volt Tiberiusnak. A szerződés megujítása végett Baján követeket küldött az új császárhoz, követelve, hogy az évi adót, mely már nyolczvanezer darab aranyra rugott, emelje fel százezer aranyra. A vitéz és hajthatatlan Mauricius azonban tagadólag felelt s Baján egy nyári napon, midőn a lakosok aratással foglalkozva, a mezőn szerteszét voltak, hirtelen bekerítette Singidunumot (Belgrád). Jóllehet a város csaknem üres volt s véletlenül lepték meg, a helyőrség jól tartotta magát s a minden oldalról elősietett lakosok segélyével sok avart megölt. Mindazáltal a harcztér urai az avarok maradtak. Singidunum alól a szintén Duna mellett fekvő Viminacium (a szerbországi Kostolácz) ellen fordult Baján, melyet megostromolt és bevett; azután egy Augusta nevű kis várost rohant meg, melynek közelében pompás fürdőházak emelkedtek. Hogy rettegést terjeszszen maga előtt, az avar kagán mindent összerombolt, mindent fölégetett, a mi csak keze ügyébe akadt; s az augustai fürdőket is ez a sors fenyegette, ha nejei, kik az ostrom alatt ide vonultak s mohón fogtak hozzá a fürdéshez, kegyelmet nem kérnek azon épületnek, mely nekik annyi gyönyörűséget szerzett. Baján nem állhatott ellen kérésöknek s a fürdők megmaradtak. De a Duna egész balpartjával éreztette dühét; Alsó-Moesián keresztül a Fekete-tenger mellékeire csapott s itt bevevén Anchialust, megállapodott. E városban fogadta azon két előkelő férfiút, a kiket hozzá küldött a császár, megkérdeni, mivel sértették őt meg a rómaiak s egyszersmind értésére adni hitetlenségét. «Akarjátok tudni mi a czélom?» mondá ingerülten Baján; «szétrombolni azt a hosszú kőfalat, a mely mögé bujtatok!»

Az egyik követ a kagán e kijelentésére hosszas, pöffeszkedő beszédben kisérté meg a leczkéztetést s szónoklata végén fenyegető hangba csapott át. Az avar uralkodó e beszéd hallatára alig birta magát türtőztetni. Rögtön vasba verette a római követet; sátorát pedig darabokra tépette, mi az avaroknál a halálos itélet jele volt. Az éj sem csillapítá dühét; de másnap reggel több tekintélyes főnök ment hozzá könyörögni, hogy ne ölesse meg a követséget viselő férfiút; eléggé meg van büntetve azzal, úgy mondának, hogy vasra verette. A kagán engedett s a követek rémülten siettek Konstantinápolyba. Mauricius seregei Perzsiában táboroztak, s ha a barbárok hirtelen beütnek, nem tudta mitévő legyen. Szerencsére Baján nem ment tovább ez év folytán: beállt a kemény tél s hazavonulásra kényszerítette őt. Serege roppant zsákmányt vitt magával. A következő év elején tudósítást kapott, hogy a császár 20,000 darab aranynyal fölemelte évdíját s viszonzásul ő is esküt tett, hogy ezután békességben marad.

Alig hogy a béke létrejött, a szlovének zápor módjára kezdtek az Alsó-Dunához özönleni s átkelve Moesián és Thracián, egészen a hosszú kőfalig nyomultak. A szlovének az avarok alattvalói voltak, bár kétségkívül igen kevéssé fegyelmezettek; nem könnyen hódoltak uraiknak, ha közvetetlen hatalmuk alatt nem állottak. Minthogy pedig Kis-Scythia, melyen keresztül a szlovének betörtek, Baján birtoka volt, mindenki azt kérdezte, miért nem zárta el az utat e rablók előtt, holott csak most kötött békét a birodalommal. Azonban egy váratlan szerelmi kaland megadta a rejtély kulcsát.

Avarkori keresztyén aranykorsó.
Lapított gyűrűkből alkotott láncz-díszítéssel, s a láncz által formált mezőkön keresztsorokkal. A nagy-szentmiklósi kincsből.

Volt ez időben az avarok közt egy pap vagy mágus, mint a görög történetiró nevezi, kit ők a maguk nyelvén bokolabrasnak híttak. Ennek, mint előkelő és nevezetes egyéniségnek, szabad bejárása volt a kagánhoz, sőt valami úton-módon bejutott ennek háremébe is, hol Baján egyik nejével tilos viszonyba keveredett. Hogy a biztos haláltól megmeneküljön, megszökött hazájából; de a római határőrök elfogták s Konstantinápolyba vitték, hol a császár előtt fontos politikai fölfedezéseket tett: leirta a kagán hamislelkűségét, a békekötésekben való kétszínűségét s azt állította, hogy a kagán maga idézte elő a szlávok legutóbbi berohanását. A császár nagy haragra lobbant s épen ekkor hozta a véletlen az udvarba Targitest, az avarok követét, hogy az évpénz hátralevő részét követelje. Mauricius hevesen kikelt ellene, kémnek és árulónak nevezte, sőt a Propontis egyik szigetében elzáratta, hol hat hónapig a legdurvább bánásmódban részesült. A kagán, kiről ekként lehullott az álarcz, semmire sem tekintett többé. Bőszülten támadta meg rendre a dunai városokat, Ratiariát (ma Arcser), Bononiát (ma Viddin, hajdani magyar neve Bodon), Durostorumot (ma Silistria, bolgárul Drster), Marcianopolist és a többit, s a ki az 586. év végén a Duna völgyén végig tekintett – mondja Thierry, kinek elbeszélését követjük – azt hihette volna, hogy a természet valamennyi csapása keresztül ment rajta.

Ettől kezdve a harcz színtere a Duna és Haemus, a mai Balkán-hegység vidéke volt. Baján e hadjáratok alatt sok embert vesztett; 587-ben pedig Adrianopolis mellett egy nagy csatában szenvedett érzékeny vereséget s egymásután elvették tőle a dunamelléki erősségeket, melyeket oly hitszegőleg foglalt volt el. Látván pedig, hogy a szerencse elfordult tőle, békét kért a császári udvartól s azt meg is adták neki.

A birodalom végre elérkezettnek látta az időt, hogy a gyűlölt jövevények ellen támadólag lépjen föl.