XXXIII. FEJEZET.
A Duna-Száva közének elfoglalása.

Az avar kagán most már az összes gepida földek urának tekintette magát, kivéve az úgynevezett sirmiumi félszigetet, mely ekkor már ismét római kézen volt, Sirmium városával együtt.

Városát Baján, mint Sirmiumot ő maga nevezte, véletlen támadással kísérté meg visszaszerezni; azonban Sirmium parancsnoka Bonus vezér, hősileg visszaverte az ostromlókat s az ütközetben maga is sebet kapott. Baján, szokása szerint, mikor kudarczot vallott, táborával visszavonult. Azt hitték, messze jár immár, midőn egy őrt álló polgár a közfürdők tetejéről lovasokat pillantott meg, kik sebes nyargalva közeledtek. Ezek a hadi küldöttek voltak, kik a parancsnokkal kivántak értekezni. És bár Bonus betegen feküdt, orvosa erős tapaszszal bekötvén sebét, megjelent a követek előtt, kik előadták Sirmium iránti követelésöket s azonfelül egy Usdibad nevű gepida főnöknek, valószínűleg a vár átadójának kiadatását kérték. Bonus azt felete, hogy Sirmiumot rá védeni bizták s arra nincs felhatalmazva, hogy alkudozzék. Ha azonban a császárhoz követeket akarnak küldeni, azokat szívesen átereszti a római földre. Baján megnyugodott e válaszban, de legalább némi ajándékot kivánt. «Szégyenlek – mondá – visszatérni a nélkül, hogy valamit tettem volna, s hogy semmit se vigyek haza, a mit e táborozás nyeresége gyanánt mutathassak fel». Kivánsága elég szerény volt: egy ezüst serleg, egy kevés arany és egy scytha szabású mente. Bonus és tanácsa azonban ezért sem merték elvállalni a felelősséget. A rómaiak azt felelték, hogy nincs egyebük fegyverüknél és ruhájuknál, s ezeket csak nem adhatják át. Baján szitkokkal és fenyegetődzéssel felelt, esküdvén mennyre-földre, hogy feldúlja a birodalom tartományait. S csakugyan nemsokára tízezer kutrigur hunn ütött Dalmatiára s tüzzel-vassal pusztította. A kagán erre békekövetséget küldött Konstantinápolyba.

A császár előtt különös követeléssel állt elő; követelte ugyanis azokat az évi adóhátralékokat, melyeket egykor Justinianus fizetett az utrigur és kutrigur hunnoknak, kik most a kagán rabszolgái voltak. Ezt követték a Sirmiumot és a gepida Usdibad kiadását illető igényei. Justinus haragra lobbant Bonus ellen, hogy ez a követeket az ő engedelme nélkül áteresztette, s azt hitte, ezzel eleget tett. Keservesen csalódott; Baján erős készületeket tett, úgy hogy most már maga a császár volt kénytelen fölvenni az alkudozások fonalát. Egyik jeles tábornokát, Tiberiust küldötte ki; de ez nem boldogulván, maga gyüjtött sereget s szállott szembe a kagánnal. Azonban a barbárok harczi kiáltása s zenéjök riadása magában elég volt a megzavart római hadat szétrebbenteni. Most minden áron egyezkedni kellett; megadták kénytelenségből a kagánnak a hátralevő évpénzeket, ellenben Sirmiumról maga Baján egész váratlanul lemondott. Még az a szerencsétlenség is érte a császárt, hogy a pénzt és ajándékokat az avarok küldötteitől elrabolták a scamarok, kik a sziklák közt rejtőzve, a Haemus környékein űzték rablásaikat. Justinus kénytelen volt megtéríteni, a mit elraboltak, ha a rablás részesének nem akart látszani.

Telt az idő s már úgy látszott, Baján elfeledkezetett Sirmium iránt táplált követeléseiről. Építkezéseivel volt elfoglalva s ezekben a rómaiakat vette példaképül; hogy pedig fürdőket építhessen a maga számára, munkásokat kért a császártól. Ekkor már a nemes jellemű és feddhetetlen életű Tiberius ült a trónon, ki 578-ban követte az időközben megőrült Justinust. Tiberius szivesen küldött a kagánnak építészeket s köztük ügyes ácsokat; de alig hogy megérkeztek, Baján azonnal elárulta tervét: hidat akart velök veretni a Dunán. Ez hosszas és nehéz munka volt s a rómaiak könnyen megakadályozhatták hajóikkal. Ennélfogva, hogy neki is legyen hajóhada, a Felső-Pannoniában talált dereglyéket, úgy a hogy, hadihajókká alakíttatta át. Római rabszolgák tanították az avarokat evezésre és kormányzásra; azután békés szín alatt Sirmium és Singidunum között egyre járatta Baján e hajóhadat. A singidunumi kormányzó, a mint Baján szándékát észrevette, kinyilatkoztatta, hogy a császár világos parancsa nélkül a hidépítés folytatását nem engedi meg. «Jó, mondá Baján, magam megyek Konstantinápolyba; de addig sem hagyhatom félbeszakítani a sürgős munkát.» Egyszersmind ajánlkozott, hogy megesküszik mindenre, a mi legszentebb van a világon, a maga isteneire és a rómaiak istenére, hogy nincs semmi rossz szándéka és semmit sem fog kezdeni ez «üst» ellen (így nevezte rendesen Sirmiumot). Egyszersmind kijelentette, hogy ha csak egy nyilat lőnek is munkásaira, azt hadüzenetnek veszi. A singidunumi kormányzó e szerint kénytelen volt beérni a kagán esküjével, hogy semmi rosszat sem forral Sirmium ellen. Az ekütételre a városon kívül jelöltek helyet, hol a kitűzött órában a kormányzó, a singidunumi püspök kíséretében, ki a szentirás könyvét maga után vitette, díszes kísérettel megjelent. Baján kardját kirántván s az ég felé emelvén, fenhangon a következő esküt mondotta: «Ha nekem azzal, hogy a Száván hidat veretek, legkisebb szándékom volna is, hogy a rómaiaknak kárt tegyek, veszszek el én, Baján s veszszenek el az avarok mind egy szálig; az ég szakadjon ránk; a mennybéli isten tüzes nyila csapjon agyon bennünket; a hegyek és erdők omoljanak fejünkre; a Száva vize áradjon ki és nyeljen el bennünket!» Ez esküvés után, melyet vallása szerint tőn, hallgatott egy ideig, azután ekkép szólt: «Most rómaiak! a ti szertartástok szerint esküszöm, arra, a mi legszentebb előttetek». Ekkor a singidunumi püspök a szent könyvet vette elő s azt kinyitva, a kagán elé tartá. Baján, ki esküje után leült volt, fölkel székéről, letérdepel és ujólag így szól: «Esküszöm az Isten nevére, ki e szent könyvben megirt szavakat mondotta, hogy mind az, a mit elébb mondtam volt, szent igaz, s hogy gondolatomban sincs egyéb!» Azelőtt igérte, hogy maga megy Konstantinápolyba; most mentegeté magát, hogy szándékát megváltoztatta, s kérte, hogy legalább követeit bocsássák oda. A singidunumi kormányzó ebbe beleegyezett. Ezalatt telt-mult az idő s a hidépítés rendkívüli gyorsasággal haladt előre.

Baján emberei azt hangoztatták a császár előtt, mily szükséges, hogy a rabló szlovének megfenyítése végett az avarokkal szövetkezzék; a hidépítést ellenben egészen ártatlan színben tüntették föl. Még ezek el sem távoztak, midőn Szolák vezetése alatt megjelent a második követség. A követ a kagán nevében így szólott: «Sem ajándékok, sem tiltakozások, sem igéretek, sem fenyegetések nem tántoríthatnak el vállalatomtól. Sirmium a gepidák után engem illet; Sirmium enyém lesz, valamint a sirmiumi félsziget is, melyet saját alattvalóimmal telepíttetek meg.» «Én pedig – kiálta fel fájdalmas érzéssel Tiberius – azon Istenre mondom, a kinek nevével játékot űzött kagánotok, s a ki őt azért megbünteti, hogy Sirmium nem lesz az övé. Inkább neki adom egyik leányomat, sem hogy valaha e helyet átengedjem.»

Avarkori kard.
Lelőhelye Blatnicza (Turócz megye.)

Erre azután kezdetét vette a háború. Sirmiumot ellátták élelemmel, s a római hadak a Száva két kis szigetére szoríttatva, sok dolgot adtak az ostromlóknak. A szerencsétlen sirmiumiak azonban attól tartva, hogy újra beáll az éhség, ugyancsak sürgették, hogy vagy döntő harczot vívjanak, vagy kössenek békét. Baján e hangulatot felhasználva, értekezletre hívta föl a római tábornokot, Theognist, mi a folyó balpartján ment végbe. Theognis hajón, Baján lovon ment oda. A barbár leszállván lováról, aranyos székben foglalt helyet, mely drágakövekkel hímzett trónmennyezet alatt állott számára készen. Széles nagy pajzsot állíttatott melle és arcza elé, mert attól tartott, hogy a rómaiak árulást követnek el s rá találnak lőni. A rómaiak és avarok oly távolságban állottak, a honnan egymás szavait megérthették. A maga idején az avarok tolmácsai előlépvén, kikiáltották, hogy fegyverszünet van s a római hirnökök hasonló kiáltással feleltek. Baján azt hánytorgatta, hogy biztos hírei szerint elfogytak az élelmi szerek Sirmiumban; de Theognis hallani sem akart semmiről, míg az avarok vissza nem vonulnak s a várost fenyegetik. Hosszasan folyt a szóvita, midőn a római tábornok szerfölött felingerülve, oda kiáltott a kagánnak: «Távozzál a szemem elől és fogj fegyvert!» Ebből elég világos lett, hogy az ütközetet választja, de sem a következő, sem az azt követő napon nem hagyták el táborhelyöket a rómaiak. Ez a körülmény felbátorítá a barbárokat, kik elkezdték Sirmiumot szorongatni Dalmatia felől, egy másik hidat is állítva.

Csakhamar híre szárnyalt, hogy százezer szlovén átkelt a Duna torkolatánál s Moesiára és Thraciára vetette magát. Ez Baján műve volt, annál is inkább, mert a szlovénok csak pusztítottak, de nem raboltak. A császár végre is kénytelen volt feláldozni Sirmiumot, melyet már az éhség is újra kinozni kezdett. Baján, ki eddig szüntelen azt beszélte, hogy neki csak a város puszta falai kellenek, most azt követelte, hogy a lakosok butoraikat, sőt ruháikat is hagyják a városban; ezenkívül kivánta azt is, hogy a császár térítse meg neki a három utolsó évről elmaradt adót, a mi évenként 80,000 darab aranyával számítva, 240,000 aranyra rugott. Minden szerződésében rendesen volt a kagánnak egy kapaszkodó pontja; most is egy avar szökevényt kivánt kiadatni, a ki egyik nejével szerelmi viszonyt szőtt. Alig lehetett vele megértetni, hogy a birodalom nagy erdő, melyben könnyű elrejtőzni szem elől s hogy különben is meglehet, hogy ez az ember már meghalt. «Esküdjetek meg hát – kiálta fel Baján – hogy nem rejtitek el, hanem kiadjátok élve vagy halva, ha kézre kerül.» A rómaiak készségggel letették az esküt s a város kapui megnyíltak Baján előtt.