XXIX. FEJEZET.
Az itáliai hadjárat.

A népvándorlás barbár tömegeire a legnagyobb vonzóerőt «a világ királynéja», Róma városa gyakorolta. Mint a hogy egy hatalmas világítótorony tűzkévéjébe öntudatlanul rohannak bele a levegő vándorai, azonképen ellenállhatatlan varázszsal vonzotta magához a világ ragyogó központja az összes barbár népeket. Szinte bizonyosnak látszott, hogy e varázs alól Attila sem fog ment maradni.

Calixtus aquilejai patriarcha baptisteriumának domborműves oldallapja.

Valóban a hunn király a 452. év tavaszán betört Itáliába; de sem a császár, sem Atius nem állotta útját. Atius Aquileja őrségét kivéve, minden csapatát a Pón innen összpontosította s Itália Transpadanát saját sorsára hagyta.

Átkelvén Attila a Juli-havasokon, gyorsan közeledett. A Sirmium felől vezető országúton feltartóztathatatlanul érkezett meg Aquileja alá. E város őrsége, melyet a lakosság hathatósan támogatott, jól megállta helyét s visszaverte a hunnok meg-megújuló támadását. Három hónapig tartott már az ostrom s a hunnok seregét egyfelől a hőség, másfelől az élelemhiány tizedelni kezdte. E közben híre terjedt, hogy Marcianus császár segédhadai közelednek, majd hogy Pannoniába szándékoznak betörni s a hunnokat országuktól ekként elszakítani szándékoznak. Úgy hogy, a mi szokatlan dolog volt Attila táborában, katonái zúgni és lázongani kezdtek; fenyegetővé vált a helyzet s a hunn király nem tudta, visszatérjen-e vagy folytassa-e útját.

A mint egy ízben töprenkedve a város falai alatt járkált, látja, hogy a gólyák egy romba dőlt toronyról, melyen fészkük vala, fiaikkal együtt szárnyra keltek. Attila e különös körülményt szemlélve, kisérőihez e szavakkal fordult: «Nézzétek, e fehér madarak érzik, minek kell történni; Aquileját lakták s most elhagyják a várost, mely veszni fog; a vész előérzetében megszöknek a tornyokról, melyeknek romlása el van végezve. S ne higyjétek, hogy e jóslat csalárd vagy bizonytalan; a fenyegető vész előérzete megváltoztatja azon állatok szokását, melyek a jövendőt előre sejtik». Ezek a czélzatos szavak csakhamar elterjedtek az egész táborban. A hunnok lelkét remény szállotta meg, s nagy küzdelem után bevették a várost, melyet teljesen kiraboltak és feldúltak. A pusztítás rettenetes lehetett, úgy hogy nem maradt kő kövön s a város helyét csak néma romhalmaz jelölte még egy századdal később is.

Aquileja romlásának hírére Észak-Olaszország lakossága menekült, a merre tudott. Concordia, Altinum, Padua ellenállás nélkül megadták magukat, lakosaik nagyobbára elfutottak. E nép nem találván eléggé biztosnak a szárazföldet, a tenger szigeteire menekült, melyek a dagály alkalmával megközelíthetetlenek voltak. E nyomor kebelén született – mondja az ékesen szóló Thierry – a szép és boldog Velencze városa, mely hetvenkét szigeten terül el; azonban Adria királynéja nem egyszerre emelkedett ki a hullámok tajtékából, mint Venus, kihez a költők oly gyakran hasonlították. Attila elvonulása után félszázad múlva a velenczei szigettengernek még csak csekély, szegény, de iparos, halász, tengerész, sófőző lakossága volt.

Egymásután fosztották ki azután a hunnok a felső-olaszországi városokat; a történelem ugyan e városok közül csak Milanó és Pavia (régebben Ticinum) nevét jegyezte föl. Némely kútfő szerint tönkre mentek Placentia, Reggio és Parma városok is; azonban a hagyomány szerint közös volt a pusztulás valamennyi várossal. A Pótól délre fekvő városokat nem merték a hunnok háborgatni, mert e vidéken a római sereg több hadosztálya táborozott. A hunn király milanói tartózkodásáról egy kalandot őrzött meg a történetírás, mely élénk világot vet Attila gúnyos és büszke jellemére. A városban tett sétája közben egy falfestmény tünt szemébe, mely két császárt tüntetett elő aranyos trónjaikon méltósággal ülve, vállaikon biborpalásttal, fejükön koronával, míg a scythák (nem mondatik: hunnok voltak-e vagy gótok) lábaikhoz borulva, mint valami csatavesztés után, kegyelemért látszottak előttök esdekelni. Attila rögtön megparancsolta, hogy a képet vakarják le s helyébe magát festtette trónján ülve, elébe a római császárokat, hátukon a zsákot emelve s lábaihoz az aranyat halomba öntve.

Attila merész tervet forgatott agyában: Rómát akarta elfoglalni. De két körülmény tervének megváltoztatására kényszerítette; ezek egyike az volt, hogy főnökei és katonái a soraikban kiütött dögvész következtében megelégelték a hadjáratot s azt sürgették, hogy Attila a tovább nyomulást halaszsza el a jövő évre; a másik körülmény amaz előitélet vala, mely a hunnokat babonás félelemmel töltötte el, ha az örök városra gondoltak. Előttök lebegett Alarich példája, ki szentségtörőként elfoglalván Rómát, már akkor mintegy ki volt rá mondva a halálos itélet s valóban a gót uralkodó rövid időre rá meghalt. Attila tábornokai ennélfogva mindent elkövettek, hogy lebeszéljék őt tervéről; «attól féltek – úgymond Jordanis – hogy a nyugati gót király sorsára jut, ki alig élte túl Róma kirablását s azonnal kimúlt a világból». Úgy látszik, Attilát meggyőzte az örök város sérthetetlenségének hite, annyival inkább, mert úgy hallatszott, hogy a Marcianus császártól küldött sereg Pannoniát fenyegeti s az Alpok felé tart, hogy a hunn királyt országától elvágja. Mindazáltal Attila összevonta seregét a Po és Mincio összeszakadásánál, azon a nagy úton, mely az Apennineken át Rómába vezetett; maga is megjelent itt, kétségek közt hányatott lélekkel, nem tudva, hogy tulajdonkép mihez fogjon.

Rómát ez a hadmozdulat iszonyú rettegésbe ejtette. Annál nagyobb volt a lakosság rémülete, mert a negyven év óta tartó béke alatt mindnyájan elpuhultak s elszoktak a fegyverforgatástól. A császár, a senatus és a nép egyhangulag megállapodtak abban, hogy minden áron meg kell kérlelni a barbár hódítót, ne nyomuljon a város ellen. Készek voltak mindenre, csakhogy a megszállás veszélyét eltávoztassák. A követséget is úgy alakították meg, hogy annak méltósága a barbár uralkodó lelkére ellenállhatatlan hatást gyakoroljon. Szent Péter utódját, Leo pápát kérték föl a nagy feladat teljesítésére, melyre ő készséggel vállakozott. Társai voltak a követségben a nagyhírű consulviselt férfiú, Gennadius Avenius, a senatus legkimagaslóbb alakja, kinek családfája felnyúlt egészen a Valeriusok és Corvinusok kitünő nemzetségéig, és Itália praefectus praetoriója, Trigetius.

A követek sietve utaztak, hogy Attilához érjenek, mielőtt a Po folyón átkel. A Mincio egyik réve mellett találkoztak vele. Attila rendkívül nagy figyelemben és előzékenységben részesítette a pápát, ki a római tanács és nép békeajánlatait előterjeszté, s azzal bocsátotta el őt, hogy évi adófizetés fejében békét hagy Itáliának és távozik. Ez az egyesség julius 6-án köttetett.

Meglehet, hogy Attilát nemcsak az örök város meghódolása tartóztatta fel útjában, hanem a hadseregében kiütött ragályos betegségek is. A hunnok, kiknek tápláléka legfőkép tejből és nyers húsból állott, mohón habzsolták az olasz konyhák pompás ételeit s mértéket nem ismervén, egymásután heves gyomorlázba estek, mely katonai szolgálatra nagy részöket alkalmatlanná tette. Ez a körülmény minden esetre kezére dolgozott Róma követeinek.

Azonban mielőtt Attila elhagyta volna Itáliát, nem állhatta meg, hogy egy régi ürügyét újra ne hangoztassa s ezzel egy új háborúra jogczímet ne kovácsoljon. Megint azzal a hiú követeléssel lepte meg a császári udvart, hogy Honoriát kincseivel együtt küldjék el neki Hunniába, mit ha nem tesznek, jövő tavaszszal új sereg élén jön őt felkeresni.

Attila, úgy látszik, nem vette útját visszafelé abban az irányban, a melyben hadait Olaszországba vezette. Ennek oka valószínűleg az volt, hogy a kelet-római hadsereg már Moesiát megszállotta s csak a kellő pillanatra várakozott, hogy a hunnok országát megtámadja; előőrsei figyelemmel kisérték a sirmiumi hadi útat s Attila nem tehette koczkára gazdag zsákmánynyal terhelt társzekereit. Tehát az Adige folyó mellett fölvonulva, a noricumi havasoknak tartott s ezen kerülő úton közeledett székvárosához.

A mint a kelet-római császár hadai értesültek, hogy a béke Attila és a nyugati birodalom közt megköttetett, semleges állást foglaltak el, s nem tettek kisérletet a hunnok területe ellen. – Mindazáltal Attila azon üzenetet küldte Marcianus császárnak, hogy a jövő tavaszon konstantinápolyi palotájában keresi föl, ha az elődjétől egykor kialkudott adót haladéktalanul ki nem fizeti. De Marcianus nem volt az az ember, a kit egykönnyen meg lehetett volna ijeszteni; Attila fenyegetésére fenyegetéssel felelt és a védelmi munkálatokat kettőztetett erővel vévén foganatba, sereget gyűjtött.

Azonban a szenvedéseket, melyeket a bűnös emberiségre mért az Isten ostora, megelégelte a gondviselés. Attila a 453. évet már nem élte túl.