XXX. FEJEZET.
Attila halála.

A sors mintegy ellentéteűl a sok szerencsétlenségnek, melyet fegyverei az emberi nemre árasztottak, akkor szakitotta el élete fonalát, a mikor magát a legboldogabbnak hitte.

Attila épen midőn a fejedelmi Ildikóval lakodalmát ülte, a 453. év tavaszán, bevégezte pályafutását. Mondják, hogy a menyegzői ünnep alatt határtalan ivásnak adta magát. A fakupa, melyet pohárnoka töltögetett, szokottnál gyakrabban telt és ürült, s midőn Attila belső termeibe vonult, fejét a mámor környékezte, szemei meg álmosan lecsukódtak. Másnap reggel nem látták őt kijönni; sőt a nap nagy része is minden nesz nélkül múlt el. A palotaőrök végre nyugtalankodni kezdenek, kiáltoznak; de szavaikra senki sem felel. Betörik a hálószoba ajtaját s ekkor iszonyú jelenet tárul eléjök. Attila élettelenül fekszik ágyán, fejét vértócsa veszi körül s ágya mellett könyben úszó szemekkel áll a szépséges Ildiko. Hiába költögetik, nem mozdul; teste jéghideg. Pár pillanat múlva a fájdalom rémes hangja zúg végig a palotán; a hunnok kétségbeesésükben hajukat tépik, némelyek orczájukat tőrrel hasogatják. Mindenfelé mint a villámcsapás terjed el a hír, hogy a hunn király nincs többé, – Attila meghalt.

Hirtelen halála természetesen különféle hírekre szolgáltatott alkalmat. Állították, hogy alvó férjét Ildiko ölte meg egy tőrdöféssel. Némelyek azt is hozzátették, hogy e merénylet Atius műve volt. E híresztelések azonban a komoly valósággal szemben maguktól összeomlanak, ha tudjuk, hogy azoknak csak a száz esztendővel később írt Marcellinus adott krónikájában kifejezést.

A nagy uralkodó halálát életéhez méltó pompával egybekötött temetés kisérte. A királyi palota kapuja elé nagy selyem sátort állítottak fel, melyben díszes ravatal fogadta be tetemeit. A gyászszertartást nagyszerű lovagjátékok nyitották meg, melyeken a legelőkelőbb hunn vitézek vettek részt. Ugyanekkor megzendült a hunn költők gyászéneke, melyet a gót hagyomány Jordanisnál tartott fönn, s melynek tartalma a következő volt: «A legnagyobb hunn király, Attila, Mundzuk fia, a legvitézebb népek ura, előtte hallatlan hatalommal egymaga bírta Scythia és Germánia birodalmait. Számos városokat elfoglalva, megrémítette mind a két római birodalmat, s midőn azok remegtek, hogy maradványaikat is zsákmányra bocsátja, meg hagyta magát kérelemmel engesztelni s évenkénti adót vett. Miután pedig mindezt a szerencse különös kedvezésével véghez vitte, nem ellenség közt, sértetlen nemzete kebelében, legkisebb fájdalom nélkül halt el. Ki mondja hát ezt halálnak, melyért senkinek sem lehet megtorlást követelni?» A hadsereg, mely a sátor körül kört képezett, e gyászéneket bánatos fájdalommal ismétlé. Ezután a nagy király testét egymás után három koporsóba zárták; az első arany volt, a második ezüst, a harmadik vas; ezzel akarták mintegy jelezni azt, hogy a hatalmas uralkodó mindent bírt. Hogy pedig sírja örök időre titok maradjon, a szolgákat, kiket sírásókul alkalmaztak, egytől-egyig megölték. A temetési szertartásokat nagyszerű halotti tor követte, vagyis Jordanis kifejezése szerint sztrava, mely szót ez az író a szlávoktól hallotta s a hunnoknak tulajdonította.

Ez éjjel Marcianus császár – úgy beszélték – álmában egy széttört íjjat látott; önként kinálkozott a magyarázat, hogy ez íjj a hunnok hatalma volt, mely Attila halálával valóban megtört.

Aranygyűrűk a hunn-gót korból.
Lelőhelyük Szilágy-Somlyó, 1797.

Mint egy fényes meteor, mely száz, vagy inkább ezer esztendőben egyszer remegteti meg a világot, egyszerre, hirtelen, s az emberi előitélet véres háborúkat és elemi csapásokat jósol nyomában, úgy tűnik fel e nagy ember megjelenése. Ugyanazon ural-altáji népcsalád, mely Attilát küldte a világra, nyolcz század múlva Dsengisz-khánt, egy ezredév múlva Timur-Lenket szülte az emberiség nem kisebb veszedelmére. Nem is lehet Attila jelentőségét felfogni, ha váltig nem hangoztatjuk, hogy ő minden ösztönében ázsiai s népének, mely még jóformán teljesen nomád életet élt, korlátlan feje volt. Éleslátása sohasem terjeszkedett túl népének veleszületett ösztönén; de nem is tudta attól magát, s még kevésbbé nemzetét függetleníteni. Egyéniségében volt valami megfoghatatlan, mely úgyszólván természetfölötti módon ragadott meg mindenkit. Környezetét, láttára, néma rettegés szállta meg. Azonban ez nem a keleti ember félelme volt a fölötte zsarnokoskodó főnök iránt, hanem szinte vallásos tisztelet, milyet az ember magasabb lény iránt érez. Itéleteit, szavait, sőt egyetlen tekintetét, melyet előkelőbb emberei lestek, hallgatag fogadták s vakon teljesíték, mint valamely változhatatlan végzet törvényét. Despota volt, de csak annyiban, a mennyiben ez népére nézve természetes- és szükségesnek tetszett, egyébiránt jóságos és igazságos. Különben hogy biztosíthatott volna magának oly hűséget és ragaszkodást, minővel még rómaiak és germánok is viseltettek iránta? Szigorú igazságérzete különösen akkor lép előtérbe, midőn a nélkül, hogy az eléggé indokolt harag szenvedélyétől vakon elragadtatva, az ártatlan Maximinust el tudja választani a bűnös Vigilastól, s az árúlóban is tiszteletet tanúsít a nemzetek joga iránt.

Nem is faragatlan barbárt kell ő benne látnunk; ellenkezőleg, ép érzéke volt a műveltség iránt. Innen van, hogy a képzett férfiakat nagyrabecsülte, sőt ezek egyikét legfőbb és legbizalmasabb miniszteréül választá. Udvarát, melyben igen kifejlett szertartásokkal találkoztunk, fejedelmi fénynyel vette körül; azonban a mi egyéniségét illette, mindenben a pusztai egyszerűségnek adott elsőséget.

A császárokhoz való viszonya merev, igazságtalan, sőt durva volt; ez ama lenézésnek volt az eredménye, melylyel hatalomérzete büszke tudatában gyöngeségükre és világuralmi igényökhöz s büszkeségükhöz mérten szánandó voltukra alátekintett. Politikája, ázsiai természetéhez híven, a fegyveres mérkőzésnél, melyhez csak végső szükségben folyamodott, többre becsülte a cselszövényt és az ürügyeket.

Annyi bizonyos, hogy egyike volt a legnagyobb hóditóknak, kikre Klio visszaemlékezni bír.