XXVIII. FEJEZET.
A galliai hadjárat.

A 450. év nyarán, vadászat vagy sétalovaglás alkalmával, Konstantinápoly közelében, lebukott lováról II. Theodosius s bele zuhant a Lykos folyóba. Ez esés alkalmával gerincztörést szenvedett s néhány napra rá meghalt. Nem sokkal a császár halála után méltatlan kegyenczét is utólérte sorsa; a konstantinápolyi nép Chrysalphius herélt fejét kivánta s Pulcheria, Theodosius nénje, sietett a nép óhajtásának eleget tenni. Pulcheria, ki a császárnő (Augusta) czímét viselte s öcscse életében is a tényleges kormányt vitte, belátta, hogy a birodalom trónjára erélyes férfiúra van szükség. Ennélfogva Theodosius halála után azt az ajánlatot tette Marcianusnak, egy vitéz és nagyérdemű katonának, ki akkor 59 éves volt, hogy kezével együtt fogadja el a trónt.

Attila Theodosius halála után tüstént felszólította utódját, hogy a szerződés szerint járó adót ő is fizesse; de az új császár, kiben a régi caesarok vitézsége és erélye egyesült, követe, Apollonius útján azt felelte, hogy ajándékot csak a barátainak ad, azzal szemben, a ki háborúval fenyegetődzik, csak katonái és fegyverei vannak. Ez a felelet, melynek sereggyűjtés és készülődés adott nyomatékot, visszatartóztatta Attilát a keleti birodalomtól.

Oszlopfő Marcianus császár konstantinápolyi diadaloszlopán.
Fehér márványból.

III. Valentinianus húga, Honoria, Placidia leánya s Nagy Theodosius unokája ábrándos szeszélyből vagy bosszúból szülei iránt, kik őt az Augusta czímmel felruházva, férjtelenségre kárhoztatták, konstantinápolyi magányából jegygyűrűt küldött Attilának, ki épen akkor lépett a hunn királyok trónjára. Attila Honoria ajánlatát nem méltatta válaszra, de a gyűrűt megtartotta. A dolog feledésbe kezdett menni s a császárleány udvarmesterével, Eugeniusszal komolyabb viszonyt szőtt, melynek botrányossága arra kényszerítette Placidiát, hogy leányát előbb Konstantinápolyban, majd Ravennában elzárassa. Úgy látszott, hogy a hunn király is tíz-tizenkét év alatt teljesen elfeledkezett Honoriáról, mígnem egyszer Valentinianus udvarában hunn követség jelent meg, mely Honoriát vagy menyasszonyi ajándékát követelte. Nagy megbotránkozással értesült, írá Mundzuk fia, hogy jegyesével, Honoriával kegyetlenül bántak, sőt tömlöczben tartják. Be nem láthatván, hogy a leány választása miért válhatott volna a császárnak szégyenére, követelte először is szabadon bocsáttatását, azután az atyai örökségből őt illető rész kiadatását. Ez a rész Attila állítása szerint az utolsó császár, Constantius magánvagyonának és a nyugati birodalomnak feléből állott. Hihetőleg e követelés hatása alatt sietett a ravennai udvar Honoriát férjhez adni s Valentinianus Attila sürgetésére már azt felelte, hogy testvére férjnél levén, házasságról többé szó sem lehet. Hiába küldötte el Attila a gyűrűt Ravennába, a császári udvar mindenkép igyekezett kitérni a furcsa követelés elől s végre is a hunn király megsokalván a herczehurczát, házassági tervét egészen elejtette. Sőt ravaszul felajánlotta szolgálatát az udvarnak, de inkább csak azért, hogy készülődéseit gyanúsokká ne tegye. Azonban Valentinianust és embereit, kik alighanem értesülve vagy legalább is előérzetével voltak a kitörőfélben levő zivatarnak, nagy rettegés szállotta meg s aggodalommal várták a következendőket.

A politikai bonyodalmakhoz hozzájárult még egy másik körülmény.

Gaiserich vandal király méltán tartva I. Theodorich nyugati-gót király bosszújától, Attilát megnyerni igyekezett s ez könnyen sikerült is. Megalkudtak, hogy a római birodalmat két felől, északról és délről egyszerre fogják megtámadni s Gaiserich bizonyára már ekkor tervezte azt a betörést Itáliába, melyet négy évvel később hajtott végre.

Más mellékkörülmények is hatással voltak Attila elhatározására. Eudoxius orvos, egy nagytudományú, de elvetemült ember, 447-ben a hunnokhoz szökött Galliából s mindent elkövetett, hogy Attilát a galliai lázadásokba való avatkozásra bírja, hogy ő maga azután kénye-kedve szerint garázdálkodhassék. A másik körülmény, mely Attilát Galliába csalogatta, az volt, hogy a frankok egyik királya, Atius segítségével, legyőzte bátyját, ki földönfutóvá levén, Attilához folyamodott s nem szünt meg őt beavatkozásra folytonosan ösztönözni, hogy ezen a réven azután kivívhassa a maga diadalát.

A 450. év második felét hadi és diplomatiai készülődések töltötték be. Mindenekelőtt parancsot adott ki Attila, hogy felső Pannonia és a Rajna közt tanyázó germán szövetségesei harczra készüljenek. A hol a szép szó nem használt, ott segített a kényszerítés. Már azelőtt is élénk volt az ezekkel való összeköttetése, de egyenes felhívást csak most bocsátott ki hozzájok. Az egész világ remegett Attilától, s vajon habozhattak volna-e csak egy pillanatig is ezen aránylag gyenge népcsoportok, mikor arról volt szó, hogy csatlakozás és ellenszegülés közt válaszszanak?

Majd új követséget küldött Valentinianushoz, mely által tudtára adta, hogy a nyugati gótokkal viszályban van s e viszályba a császár ne avatkozzék. Hiába tiltakozott Valentinianus s hiába hangoztatta, hogy a ki a nyugati gótokat támadja meg, az a birodalom ellen tör. Attila készen állt az indulásra. Elindulása előtt azonban megüzente Theodorichnak, hogy ne aggódjék, mert Galliába csak azért megy, hogy a rómaiak jármát megtörje, s az országot vele megoszsza. Ugyanekkor érkezett Theodorichhoz a császár levele, melyben felszólította, hogy népével csatlakozzék a birodalom haderejéhez. Mondják, midőn Theodorich e két levelet elolvasta, így kiáltott fel: «Rómaiak! kívánságotok teljesült, Attilát nekünk is ellenségünkké tettétek.» A gót király sem Attilának, sem a császárnak nem tett határozott igéretet; elhatározta, hogy semlegességben marad.

Római császárnő az V. századból. Galla Placidia.

A hunn király ezalatt fölkészült népeivel. Az irtózatos hadsereg, minőt már régóta nem látott Európa, magába ölelte mindazon ismert és ismeretlen népeket, melyek a Fekete-tengertől a Keleti-tengerig, a Don folyamtól a Visztuláig tanyáztak. Sidonius Apollinaris elősorolja azon népeket, melyek ezen, némelyek szerint ötszáz, mások szerint hétszáz ezer főre menő hadtömeget alkották. Ott voltak Ázsia vad hordái közül: a fekete hunnok, a kazarok, az alánok. A szarmata síkság a mérgezett nyíllal lövöldöző szláv néptömeget küldte el Attila táborába, Germánia pedig kiállítá északi és nyugati legtávolabbi nemzeteit; ott voltak a rugiak, a scyrek és turcilingek, azután a herulok, gepidák és keleti-gótok. A gepidákat Ardarich király vezette, a keleti gótokat a három testvér, Valamir, Theodemir és Videmir.

Attila két hadtestre osztotta seregét, melylyel január havában indult meg. Az egyik hadtest a Duna jobbpartján haladt, lerombolva a római castrumokat és erődöket, melyeket útjában talált, mialatt a másik a balparton nyomult előre s mint hógörgeteg szedte föl az útjába eső germán néptöredékeket, ú. m. a quadokat a nyugati Kárpátokban és a svébeket a Fekete-erdőben. A Duna forrásai körül találkozott a két hadoszlop s készületeket tett a Rajnán való átkelésre. Még útközben csatlakoztak a hunnokhoz a Neckar-melléki frankok, elűzve királyukat, Atius fogadott fiát s elfogadva bátyját, kit Attila népözöne kisért.

Attila zászlói alá állottak a thüringek, sőt a rajnai burgundok is, kik valaha oly borzasztó sérelmet szenvedtek a hunnoktól. Ekként új népekkel erősödve, a hadsereg megkezdte az átkelést a Rajnán. Durva bárkákat egybefoglalva, a folyó két partját hajóhidakkal kötötték össze s a két hadoszlop hosszú vonalban vonult a folyam partjaihoz.

A rengeteg tömeg mint sáskahad emésztett meg mindent, a mi útjába akadt. Egymásután pusztultak el Augusta, Vindonissa és Argentuaria városok, melyek romjaiból emelkedtek később Basel, Windisch és Colmar. Hunn kézre került Strassburg, Speyer, Worms, Mainz. Attila jobbszárnya Tongres és Arras városokat vette be s Metzet szállotta meg, mely hatalmas falaival útját állotta. Április 8-án megadta magát a város. A püspök az egész papsággal az egyházba menekült, őt megkímélték s foglyúl elhurczolták, azonban papjait az oltár előtt mind megfojtották. A lakosok kardra hányattak vagy lángba borított házaikban vesztek; az egész városból nem maradt meg egyéb, mint Szt. István vértanú kápolnája, melyet Isten csodálatos úton megmentett az enyészettől. Innen Attila Rheimsnak vette útját.

E város lakosainak nagy része elmenekült s csak Nicasius püspök maradt a városban, egy maroknyi bátor és hű néppel, hogy bevárja, mi Istennek tetszeni fog. A barbár vadság nem kimélte a szent férfiút; egy bősz katona dühösen rácsapott kardjával s a bátor férfiú feje porba hullt. A hunnok ekkor az egyház épületébe menekült nép lemészárlásához fogtak, midőn a templom fala egyszerre nagy zajjal megrepedt s a hunnok hanyatt-homlok rohantak ki a városból. Másnap a rheimsiak visszatérvén, eltemették a halottakat s emléket emeltek szeretett főpapjoknak, kit az egyház még ma is Szent Nicasius név alatt tisztel.

Általában a városok védelmét mindenütt a papság intézte. A nagy zűrzavarban mindenki fejét vesztette, s csak a papság állotta meg helyét. A barbár hunnok ellen is ott küzdöttek első sorban a papok, s nagy száma a vértanúknak ekkor szerezte a halhatatlanság koronáját.

Népvándorláskori germán viselet.
A római S. Paolo-bibliából.

A rémület általános volt mindenfelé s a városi lakosság, melynek többé-kevésbbé védett falai között keresett menedéket a közeli vidék népe, visszafojtott lélekzettel várta a történendőket. Az irtózat és borzalom emléke olyan kitörölhetetlen vonásokkal vésődött be az emberek lelkületébe, hogy még későbbi nemzedékek is megrázkódtak Attila nevének hallatára. Innen van, hogy majdnem mindegyik város tudott valami hajmeresztő eseményt e rémületes napokkal kapcsolatba hozni. A vértanúságok és csodatételek egész lánczolata keveredett bele azokba az elbeszélésekbe, melyek még századok múlva is szájról-szájra szállottak. Így, hogy csak a főbbeket említsük, Tongres sz. Servacius, Troyes sz. Lupus, Páris sz. Genovéva s a magyar krónikákban fenmaradt hagyomány szerint Köln város sz. Orsolya és a tizenegyezer szűz vértanúságát vagy csodatételét fűzte a világrengető hadjárat emlékéhez.

A hunn király terve az volt, hogy egyenesen déli Galliának tart, a nyugati gótokat telepeikből kizavarja, s még mielőtt a római hadak megérkeznének, megsemmisíti. Ha ezekkel végzett, Atius elébe megy, kit az Alpok szorosainál szándékozott bevárni. Ennélfogva útját Gallia szive felé, Orleans-nak vette, a mely város körűl már ott táborozott a rómaiakkal szövetséges alánok fejedelme, Sangiban. Ez az állhatatlan barbár, Attilától megijedve vagy megvesztegetve, azt a kecsegtető ajánlatot tette, hogy a várost kardcsapás nélkül a hunnok kezére játszsza. Attila tehát sietve közeledett a város alá, hogy Atius valamiképen meg ne előzze.

Orleans püspöke ez időben Szent Anianus volt, ki mindenek előtt tudatni kivánta Atiusszal, hogy körülbelül mennyi ideig tarthatja magát Orleans városa idegen segedelem nélkül, miután jól tudta, hogy az alánokra támaszkodnia nem lehet. Elutazott Arles városába, hol ekkor Atius tartózodott, s kijelentette előtte, hogy ha julius calendái előtt egy héttel (vagyis június 24-én) nem megy segítségökre, a vad ellenség föl fogja falni nyáját. Atius megigérte, hogy a mondott határidőre ott lesz s a püspök sietve visszautazott székhelyére, melyet Attila kezdett már megszállani.

Atius, ki a hunn király elismerő nyilatkozata szerint maga fölért egy hadsereggel, egyelőre északi Itáliában kisérte figyelemmel Attila mozdulatait, s csak midőn biztos hírét vette, hogy a hunnok átkeltek a Rajnán, indult el Galliába egy kicsiny hadsereggel. Első dolga az volt, hogy a nyugati gót királyt megnyerje. Ez azonban nem sikerült olyan könnyen. Theodorich makacsul ragaszkodott semlegességi elhatározásához s minden üzenete csak annyiból állt, hogy a rómaiak maguk idézték elő a veszedelmet, tehát hárítsák el azt, a hogy tudják. Látván Atius, hogy Theodorichot meg nem nyerheti, Gallia egykori praefectusához, Mecilius Avitushoz fordult, kinek nagy befolyása volt a nyugati gót királyra. A római tábornok maga kereste föl Aviticum, e gyönyörű kéjlak, nagytekintélyű lakóját, Avitust, s nem eredmény nélkül. Az ékesenszóló Avitus rábirta Theodorichot, hogy nagy vitézség hírében álló hadait, a melyek már égtek a harczvágytól, táborba szólítsa. A király személyesen vezette a prémes ruhába öltözött gótokat s magával vitte idősb két fiát, Thorismundot és Theodorichot, a királyság kormányát kisebb fiainak kezére bízván. A római vezér megjelenése Galliában, bátorságot öntött az egész lakosságba. A nyugati gótok zászló alá sereglésének hirére tömegesen tódult a nép Atius táborába; egyaránt fegyvert ragadtak nemesek és parasztok s a nagy lelkesedés zajában megszünni látszott a pórlázadás. Az Atius vezérelte hadsereg sorait csakhamar bretonok, burgundok, brennok, svébek, szarmaták, taifálok, szászok, frankok és királyuk zászlai alatt a nyugati gótok egészítették ki s nem csekély számot tett a barbár gyarmatosok, a laetusok válogatott hadosztálya.

Azonban a szervezkedés munkája igen sok idejébe került a rómaiaknak; június 24-dike, a meddig Orleans magát tartani igérkezett, már közel volt s Atiusnak sietnie kellett, ha e várost veszendőbe hagyni nem akarta. Attila már erősen törette a város falait, jóllehet a lakosok sövényművekkel, pajzsokkal, hajítógépekkel és gyújtóanyagokkal jól ellátva, sikeresen vezették a védmunkálatokat. A hunnok időközönként sűrű nyílzáport zúdítottak a városra, úgy hogy a megszállottak nem közeledhettek a falakhoz. Ennek következtében az ostromlottak nagy veszteségeket szenvedtek s bizalmuk kezdett már megrendülni, annál is inkább, mert kivülről segítség nem mutatkozott. Szemrehányások voltak hallhatók, hogy a püspök csak képzeletbeli segélyt igért s megcsalta őket. Hiába kért, könyörgött a püspök, a vádak csak nem szüntek meg s végre is Orleans lakói tanácsot tartottak és elhatározták, hogy megadják magukat. A püspököt bizták meg, hogy a föltételeket közölje Attilával, de ez föltételekről hallani sem akart s föltétlen meghódolást követelt. Nem volt egyéb hátra, mint hogy kegyelemre megadják magukat s másnap fölnyitották a kapukat. A hunnok mindenekelőtt rabláshoz fogtak, szekerekre rakták a házakból kihordott zsákmányt s a foglyokra a katonák sorsot vetettek. Javában folyt a dúlás; a győzők diadalordítása elnyomta a haldoklók nyögéseit.

Egyszerre csak roppant riadalom támadt; Atius és Thorismund robogott be a városba s nyomukban a római lovasság rohant. Örönkiáltás rezegteté meg a város falait. Az első összecsapás a Loire partján történt; a foglyok, lánczaikat széttörvén, roppant lelkesedéssel segítették a rómaiakat, kik csakhamar felülkerekedtek. Utczáról utczára űzve az ellenséget, irgalmatlanúl kaszabolták, míg a lakosok kőzáporral pusztították őket. Attila visszavonulót fuvatott. Atius szavát tartotta; június 24-dike volt. Anianust az egyház szentjei közé sorozta s Orleans egy ezredévig híven őrizte szabadítója tetemeit.

Attila még azon éjjel szép csendesen elhúzódott Orleans alól s napkeltekor már távol volt a várostól. Czélja az volt, hogy nyilt térre jusson, hol a hunn lovasság, ha csatára kerül a dolog, minden előnyét megtarthassa. Átvezetvén hadait a Szajnán, a Champagne (Campania) nevű síkot választá, mely Sens városától északra mintegy 50 mérföld hosszaságban s 35–40 mérföld szélességben terül el. Ez volt a nagyhírű catalaunumi mező, Durocatalaunum városáról nevezve így, mely várost Attila elfoglalni sietett. Itt állottak egy régi római tábortelep maradványai, melyeket a nép később Attila táborának nevezett el. Attila elhaladván Troyes városa mellett, annak püspökét, Lupust, ki azon kérelemmel fordult a hunn királyhoz, hogy kimélje meg városát és népét, magával vitte, hogy őt esetleg czéljaira felhasználhassa. Az Aube folyó mellett elhelyezte utócsapatát, a gepidákat, hogy ezek az ezen folyón átvezető révet oltalmazzák. Atius nyomban követte a hunnok seregét s frankokból álló előcsapata csakhamar rábukkant a gepidákra. A frankok irtózatos erővel csaptak ezekre, úgy hogy a csata reggelig tartott s tizenötezer sebesült és halott maradt a csatamezőn. Ardarich kénytelen volt hadállását feladni s csatlakozott a hunn deréksereghez, mely épen Chlons városába vonult be.

A hunn király szekereit körbe állítván, sátrait a síkság közepe táján emelkedő magaslaton üttette föl. Még aznap Atius tábora is elhelyezkedett, szemben a hunnokkal a szövetséges barbárokat nemzetenként sorakoztatván. Attilát kinos előérzet fogta el, hogy veszteni fog. A közeli erdőben egy remetét fogtak el, ki a parasztoknak jövendőt szokott mondani. Attila elébe vezették, a ki kikérdezte őt. «Te Isten ostora vagy – mondá a remete – a pőröly, melylyel az isteni gondviselés a világot sújtja; de Isten eltöri, mikor akarja, bosszúja szerszámait s a kardot czéljai szerint egyik kézből a másikba ereszti. Tudd meg azért: meg lészsz győzve a rómaiak elleni csatában, hogy ismerd a hatalmat, mely nem a földről jő!» Attilát nem ingerelték fel e merész szavak; de hallani kivánta a saját jósait is. Este őrtüzeket gyújtottak, s ekkor a germán papok leölt barmok beleiben kotorásztak, az alán jósok fehér posztón rázogatták vesszőcskéiket, mig a hunn bűbájosok varázsdobjaikkal idézve a holtak szellemeit, s őrült forgásban kimerülve, tajtékzó szájjal rogytak össze. Attila mind e réüléseket trónjáról szemlélte. Azután a hunn varázslók juhlapoczkákat hoztak elő, s ezeket Attila tűz fölé tartva, repedéseikből olvasta le, hogy a csatát el fogja veszteni. A jósok is azt jelentették, hogy a hunnok meggyőzetnek, de a csatában az ellenség vezére is elesik.

Másnap délután 3 órakor a hunn sereg kezdte meg a támadást. Attila lovas seregével középen maradt, a balszárnyra Valamirt állította a keleti gótokkal s a jobbszárnyat Ardarich gepidái foglalták el. Atius a szárnyakra fektette a fősúlyt; balfelől a római had álltak, jobbról a nyugati gótok; a had közepén a burgundok, frankok és alánok helyezkedtek el. A két sereg közt egy szeliden lejtő dombhát állott, melyet a hunnok el akartak foglalni; azonban Thorismund egy vitéz csapattal visszavetette őket. Ezt rossz jelnek magyarázván a hunnok, Attila beszédet intézett seregéhez, melyben feltüzelte azt. «Ekkor – mondja a Jordanisnál fenmaradt Cassiodorus, ki értesüléseit a csatában jelen volt gót harczosoktól nyerte – elkezdődött a csata dühösen, borzasztóan, elkeserülten. A régiség nem emlékezik ily hőstettekről, sem ily vérengzésekről, s a ki e csodálatos látvány tanúja nem volt, nem ér ilyet többé soha életében. A csaknem kiszáradt patak, mely a téren keresztül folyt, egyszerre megdagadt a beléje vegyült vértől, úgy hogy a sebesültek szomjukat csillapítandók, benne csak undorító dögletes italt találtak, melytől rögtön szörnyet haltak.»

A gót király, Theodorich elnyargalván vitéz katonái előtt, tettel és szóval buzdította őket. Azonban egyszerre csak leesett lováról s az utána rohanó lovas csapatok elgázolták. Némelyek azt beszélték, hogy a keleti gót Andax ölte meg kelevézével. Eleste mintegy igazat látszott adni a jósok jövendölésének. A viadal tovább folyt s a nyugati gótok csakhamar szétszórták vérrokonaikat, a keleti gótokat. Attila, ki igazi hősként küzdött a legveszélyesb pontokon, a római hadsereg derékhada ellen kezdett támadást, de oly szerencsétlenül, hogy maga is majdnem foglyul esett s csak futással menekülhetett. Visszavonult szekérvárába, hova lassanként csapatai is követték. E közben beállt az éj s oly sűrű sötét lőn, hogy Thorismund útat tévesztvén, a szekérvár felé tart, hol nyilakkal fogadják s fején megsebesítik. Atius a nyugati gótok szállásait keresvén, egy ideig szintén az ellenség közt bolyongott. Az éjet a rómaiak a táborban ébren, pajzszsal karjaikon töltötték.

Rengeteg nagy volt a halottak és sebesültek tömege. Százhatvanöt ezerről beszél a gót Jordanis. A rómaiaknak úgy látszott, hogy Attila nagy veszteséget szenvedett. A hunn király szekérvára mögé zárkózván, mintegy új támadásra készült; lovasai leszállottak lovaikról s a táborból szüntelen fegyverzörej és tárogatózaj hallatszott. «Mint vadász sebzette oroszlán össze-vissza futkos barlangjában, a nélkül, hogy ki merne rontani, s megrémíti a vidéket ordításával, akként rettegteté győzőit szekérvára közepéből a kevély hunn király» – mondja Jordanis. A rómaiak elhatározták, hogy bekerítik Attila seregét s ott hagyják veszni magában. Beszélik, hogy a hunn király e kétségbeesett helyzetében, nyergekből és drága szerszámokból máglya módra roppant kazlat rakatott, elszánva magát, hogy alá tüzet vettessen s rögtön beleugorjék, mihelyt az ellenség áttöri táborsánczait.

Theodorichot hű gótjai a csatamezőn találták meg s gyászénekre fakadva, elvitték holttestét a hunnok szeme láttára, kik meg sem kisérték őket háborgatni.

Thorismundot ekkor a nyugati gótok pajzsra emelve, kikiáltották királynak s neki most az volt első gondja, hogy visszasiessen Toulouse-ba, hol ideiglenesen testvérei vitték a kormányt s félnie lehetett, hogy ezek nem ismerik el királynak. Ennélfogva Atiusnak azt az ajánlatot tette, hogy tüstént rohanják meg a hunnok táborát, mert ő tovább nem maradhat. Atius azonban nem tartván czélszerűnek egy újabb támadást, fölmenté Thorismundot a további táborozás alól, s ő népével együtt elvonult a harcztérről.

Midőn Attila észrevette, hogy a nyugati gótok tanyái pusztán maradtak, minden gondját arra fordította, hogy háborítatlanul elvonulhasson. Hadicseltől tartván, néhány napig még szekérvárában maradt s nem mert kimozdulni. Azután fölszedve podgyászát, megindította hadait a Rajna felé. Atius megfogyatkozott seregével nem tartotta tanácsosnak megtámadni a meghunyászkodott ellenfélt, s hagyta elvonulni. Hogy azonban rablásait meggátolja, követte őt némi távolságban s ekként megakadályozta, hogy útjából kitérjen. A hunnok betegeikkel, halottaikkal hintették be az útat. A szövetséges frankok egész a Rajnáig kisérték Atius seregét; majd rá csaptak a Thüringia vidékein tanyázó rokon törzsekre, melyek a hunnokhoz pártoltak volt s rettentő megtorlást követtek el rajtok.

Ez lett a vége Attila merész vállalatának s ezt a birodalom Atius katonai lángeszének köszönhette. De épen azok nem ismerték el ez érdemét, kiket a végveszélytől mentett meg. A nyugati gótok el akarták vitatni a maguk részére a diadal dicsőségét s a százszorta irigyebb és igazságtalanabb császári udvar vétkül tulajdonította neki, hogy elszalasztotta ellenfelét. Egyedül Attila volt iránta igazságos, mikor értékét egy vesztett csatánál többre becsülte.

Attila kudarcza még néhány évet biztosított a haldokló nyugat-római birodalomnak.

... Vajon minő alakulatot vett volna a történelem folyása, ha a birodalom a chlons-i síkon a hunnok csapásai alatt omlik össze?