XXVII. FEJEZET.
A hunn államszervezet.

A mennyire eléggé ismerjük a két római birodalom V. századi szervezetét, sőt még az egykorú germán királyságok belső állapotát is, annyira kevéssé vagyunk tájékozva a hunn királyságok berendezéséről s általában a hunn nép ethnikus mivoltáról. Pedig e kérdés minket magyarokat egynél több okból közelről érdekelne.

A hunnok, mint Priscus elbeszéléséből kitűnik, nem hagytak még fel európai hazájokban sem a nomád élettel. Erre mutat az a körülmény, hogy a lovas-élet iránt kiváló előszeretettel viseltetnek, gyűlölik a városokat s ha csak szerét ejthetik, földig rombolják őket; és végre, hogy csak a síkságon érzik magukat jól, ott ütik fel sátraikat. Azonban tagadhatatlan viszont, hogy némely jelek már az állandó letelepülés nyomaira bukkantak; fogékonyság látszik náluk a római civilisatio iránt, a királyi szálláson sok oly culturvonást fedezhetni föl, mely határozottan római befolyásnak mondható. Ennek köszönhették a hunnok azt is, hogy a nemzetközi jogviszonyok elintézésében bizonyos ügyességre és diplomatiai jártasságra tettek szert.

A diplomatiai tárgyalások, mint ezt fentebb láttuk, nem ritkán mennek még végbe lóháton, sőt van rá példa, hogy maga Attila lóháton is étkezik. Különben a hunn király nem a régi Dacia számos városai egyikében, melyek nagy része már ekkor úgyis a gót és vandal pusztításnak esett bizonyára áldozatúl, nem is a magyar felvidék szép fekvésű hegységeinek kies lejtőin állítja fel székhelyét, hanem a szabad síkságon, távol a hegyektől és erdőségektől. Királyi palotája nem épen sátortábor, hanem még mindig csak fából készült alkotmány, inkább czifraságra, mint erősségre számított alkatrészekkel.

Az állandó letelepülés nyomaival nemcsak Attila udvarában találkozunk, hanem azon uradalmakban is, melyeket Priscus néhányszor megemlít, s melyek részint a jövevény hunnok, részint a régi lakosság tulajdonát teszik. Barbár falvakról hallunk beszélni és barbár lakosokról; ezek alatt kétségkívül a régi jazygokat, valamint a germánokat és hunnokat kell értenünk.

A művelődésre való hajlandóságnak élénk bizonysága az a fényüzés is, mely – Attila személyét kivéve – a királyi udvarban sürgő-forgó barbárokat körülveszi. Az udvari élet szintén némi fejlettségre emekedett s külön szertartások szerint folytak le az udvari ünnepélyek. Elismerésben részesült s közbecsülésnek örvendett a magasabb római műveltség; Attila nemes ügyvivői mind rómaiak, sőt legelső minisztere is az; a római hatás annyira fokozódik, hogy a latin nyelv lassanként a nép közé is bemenetelt talál.

Maximianus érsek elefántcsont trónusa a ravennai dóm sekrestyéjében.
(A IV–VI. századból.)

Arra a kérdésre, hogy mekkora terjedelmű volt Attila birodalma, kielégítő választ adni lehetetlen. Hunnország határait kevésbbé lehet körvonalozni, mert a rendelkezésre álló kútfők csak annyit mondanak, hogy az magába foglalta az összes scytha népeket. E tág fogalom alá kell sorolnunk valószinűleg a finn és szláv népeket is; ez utóbbiak ekkor már meglehetősen nyugatra terjeszkedtek, úgy hogy egyes néptörzseik már ez időben a Visztula partjain tanyáztak. Megjegyzendő mindamellett, hogy délibb vidékeken, vagyis a mai Magyarország területén a szlávok ekkortájban még mint nép nem foglalnak helyet, s ha ide szlávok már szállingózni kezdtek is, e körülményt nem szabad tömeges bevándorlásra magyaráznunk. Attila birodalma tehát legjobb esetben is csak a Visztuláig terjedhetett; mert Jordanis azon mondásának, hogy a «hunn király a scytha és germán birodalmakat tartotta megszállva», több értéket nem tulajdoníthatunk, mint azt, hogy itt a germán birodalom alatt a Duna és Tisza mellékein letelepülve volt germánságot kell értenünk. A belső államszervezet főtényezőjeként Hunniában «a királyi hunnok» hordája vagyis törzse szerepel mint uralkodó osztály; ennek a kezében összpontosult az uralkodás és kormányzás, az országlakók csak alattvalók voltak, mindazáltal oly helyzetben, hogy a többi hunn törzsek bizonyos előjogokat élveztek a meghódított idegen néptörzsekkel szemben. A meghódolt népek közé tartoztak természetesen a germánok is; s ezek közül a keleti gótok és gepidák határozottan kiméletesebb és gyakorta tiszteltebb bánásmódban részesültek a hunn uralkodó részéről. Az udvar legfőbb tisztviselői és legtekintélyesebb emberei, a születésre való tekintet nélkül, a logadok (nagyok) nevet viselték.

A római adó nem csupán csak a királyt, hanem a királyi hunnokat is illette, mely utóbbiak külön ruhaviseletükkel is kitüntek. Egyébiránt a kormányzás formája tökéletesen patriarchalis volt; a király maga osztott igazságot a legegyszerűbb módon, minden díj nélkül; rettenetesek voltak a büntetések, melyek közül kisebbet a karóba húzásnál nem is említenek. Azonban minden hunn alattvaló sértetlenül élvezhette a legnagyobb szabadságot, ha urának parancsait tiszteletben, magát pedig minden bűntől távol tartotta; oly zavartalanul nyugodt volt az alattvalók élete, hogy még született rómaiak is többre becsülték a hunn, mint a római állapotokat. A teherviselésben is óriási különbség mutatkozott a két állam közt; amott az alattvalókat úgyszólván egészen agyonnyomták az adók, emitt az uralkodó törzs jóformán teljesen ment volt az adózástól, míg a többiek is némi hadi és kisebb szolgálmányokon kívül legfeljebb csekély adót s azt is termesztményekben voltak kötelesek fizetni; annál is inkább szabadok lehettek a lakosok súlyosabb terhektől, mert a korlátolt igényű pénzszükséglet kielégítésére nagyon elegendő volt a római adó, mely csupán a keleti birodalom részéről 2100 fontot (a mi pénznemünk szerint mintegy két millió koronát) tett ki évenként. Kétségkívül nem volt adótól ment a nyugati birodalom sem, melyhez a hunnok időnként erős segédcsapatokat küldöttek. Ha ehhez hozzá vesszük még az egyszerre lefizetett adóhátralékot, mely csak a 446/7. évben közel hat millió koronára rúgott, továbbá a gazdag vandal király, Gaiserich adományait és mindenek fölött a zsákmányolás- és fosztogatásból befolyt összegeket, melyek nagy része a királyt illette: úgy biztosra vehetjük, hogy Attila pénz dolgában soha sem volt megszorulva.

Valószínű, hogy eredetileg a hunnok állam- és törzsszerkezete nagyjában megegyezett az avarok- és magyarokéval, valamint az Ázsiából Európába költözött többi népekével; mindazonáltal, nem szólva későbbi népekről, a hunnoknál is jelentékeny módosulást szenvedett az a vidék természeti alakulata és műveltségi viszonyai, valamint a római birodalom s egyéb keresztyén államok szomszédsága következtében. A nemzetfő hatalma Attiláig sokkal korlátoltabb volt, mint ő alatta, midőn e nagy uralkodó, számot vetve a nemzeti hiedelmekkel és előitéletekkel, úgyszólván féktelen despotizmusának változtatta át a kormányt.

Attila politikáját is a nemzeti ösztön eszélyes kizsákmányolása és helyes számbavétele jellemzi. Míg egyfelől teljesen alkalmasnak látta a nagy északi síkság gyér és bárdolatlan lakosságát a meghódításra, addig másfelől épen nem találta annak a római területet gazdag városaival és sűrű népességével. Római területre nem telepíthette át népét, a nélkül, hogy – mint ez a vandalokkal Afrikában történt – nemzetiségökkel együtt lételöket is ne veszélyeztette volna. Nagyon könnyű feladat lett volna Attilára nézve meghódítani és elpusztítani az európai kelet-római birodalmat egészen a tengerig, a hol csak a hatalmas római hajóhad vethetett volna véget előhaladásának; azonban ő nem tette ezt s nem is tehette, mert tudta, hogy ezzel egyenesen azt a forrást semmisíti meg, mely népének megélhetését biztosítja.