NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET
IV. KÖTET: A NÉPVÁNDORLÁS KORA – AZ ISZLÁM
V. RÉSZ: HUNNOK
XXV. Attila és a kelet-római birodalom           XXVII. A hunn államszervezet

XXVI. FEJEZET.
A hunn király szállása.

Priscus Rhetor művének fenmaradt töredékében rendkívül megkapó képét adja Attila szállásán tett látogatásuknak s ott végbement élményeiknek. Elbeszélése minket, magyarokat leginkább érdekelvén, kissé részletesebben ismertetjük leirását.

A hunn király palotája egy nagy faluban, domb tetején emelkedett, szépen rovátkolt gerendákból és deszkákból építve és nem tartósságra, hanem ékességre számított fakerítéssel bekerítve. A királyé után az Onegesius laka volt legkitünőbb, melyet hasonlókép fakerítés kertelt, de tornyokkal nem volt úgy díszítve, mint az Attiláé. Nem igen távol a kerítéstől egy fürdő volt, melyet Onegesius Pannoniából szállított kövekből építtetett. Mert sem kő, sem fa nincsen az ezen részen lakozó barbároknál, hanem ott másunnan hordott fát használnak. A fürdő építőmestere, kit Sirmiumból hurczoltak fogságba, azt remélte, hogy a fürdő építéseért jutalmul szabadságot fog nyerni. Nem is gondolta a szerencsétlen, hogy nagyobb bajba jut a scytháknál levő szolgaságnál; Onegesius ugyanis megtette őt fürdősének.

A mint székhelyéhez ért Attila, leányok jövének eléje, soronként lépdelve egymásután, fehér patyolat-fátyolok alatt, melyek oly igen hosszan elterültek, hogy külön-külön mindegyik fátyol alatt, melyeket mindkétfelől asszonyok tartottak, két vagy több leány is lépdelhetett, hunn dalokat énekelve. A mint Onegesius laka közelébe ért – mert azon keresztül vezetett az út a fejedelmi udvarba – Onegesius neje számos szolgálóival, kik közül némelyek étkeket, mások bort hoztak (mi a scytháknál a legnagyobb megtiszteltetés) elébe jővén, üdvözlé őt és kéré, vegyen az étkekből, melyeket neki hozott. S ő, bizalmas embere nejének kedvéért, lóháton evék, mialatt az ezüstből való asztalt barbár szolgák emelve tartották. Megízelítvén azután a számára hozott kelyhet is, a fejedelmi lakba tére.

Onegesius ekkor már megérkezett volt s rendeletet adott ki, hogy a római követséget az ő palotájában vendégeljék meg. Felesége és rokonai siettek a vendégeket ellátni, míg a ház urát Attilához hítták, hogy kiküldetéséről és az Attila fián történt szerencsétlenségről (ki lováról lefordulva, karját törte) jelentést tegyen. A követek ebéd után idahagyták Onegesius lakát s az Attiláéhoz közelebb ütöttek sátort, hogy Maximinus, kinek Attilához menni s mint magában érthető, a körülötte levőkkel szót váltani, ne nagyon távol legyen szállásolva. Másnap reggel Maximinus Priscust elküldi Onegesiushoz, hogy adja át az ő és a császár részéről hozott ajándékokat s egyszersmind eszközöljön ki tőle kihallgatást. A palota azonban még zárva volt, egy cseléd sem mutatkozott a ház előtt s Priscusnak várni kellett; azért az ajándékokat szolgái őrizetére bizván, sétálgatni kezdett, míg valaki elő nem jő.

Bandukolása közben, nagy meglepetésére, egy barbár ruhába öltözött ember görögül: «Légy üdvözölve!» köszöntéssel fogadja. Attila birodalmában a népek sokféle nyelvet beszéltek; a székvárosban leginkább hunn és gót szót lehetett hallani s latinul leginkább a kereskedők beszéltek. Azonban a görög szó nagyon ritka volt itt s legfeljebb a Thraciából és Illyriából ide került foglyoktól lehetett hallani: de ezeket könnyen felismerhette az ember rongyos öltözetükről és fejök szurtosságáról. A Priscus embere azonban vagyonos scythának látszott, szépen volt öltözve s feje köröskörül le volt nyírva. Priscus viszonozta a köszöntését s kérdezé: kicsoda, honnan került a barbár földre s hogy adta magát a scytha életre? «Miért kérded ezt?» mondá az ismeretlen. «Kiváncsivá tettél, mert jól beszélsz görögül», viszonzá Priscus. Az elmosolyodott s elmondta, hogy ő görög eredetű s kereskedés végett került Viminaciumba, ott dúsgazdag feleséget szerzett és sokáig élt boldogan. Ez a boldogsága azonban, mikor a várost a barbárok elfoglalták, füstbe ment, s minthogy gazdag ember volt, Onegesius szemelte ki őt magának. Mert a vagyonosabb foglyokat Attila után a scythák előkelői szokták kiválogatni, mivel a legdrágábban adhatják el őket. Később a rómaiak és az akatzirok elleni csatákban kitüntetvén magát, háborúban szerzett vagyonát, scytha szokás szerint, barbár urának adta s szabadságot nyert. Azután meg is nősült; elvett egy barbár nőt, kitől már gyermekei is vannak s most Onegesiusszal egy asztalnál étkezik. Úgy hogy jelen állapotát az előbbinél sokkal jobbnak tartja. Azután a scytha életmódot magasztalván s fölébe helyezvén a rómaiak körében uralkodó állapotoknak, így folytatá: «Béke idején még keservesebb a rómaiaknál az ember állapota, mint háborúban, az igen súlyos adóvégrehajtások és a gazemberek bántalmai miatt; miután a törvény nem mindenkit sujt, hanem ha a törvényszegő gazdag, vétkeért nem lakol, ha pedig szegény, a ki cselfogásokkal élni nem tud, nyögni fog a törvény súlya alatt, hacsak a törvénykezés hosszú folyamán, miután már vagyona legnagyobb részét elköltötte, az itélet előtt meg nem hal; a mi pedig mindennél keservesebb, az igazsághoz is pénzért lehet jutni; mert a megsértettnek igazságot nem szolgáltatnának, hacsak az ember a birónak és ügyvivőnek pénzt nem tesz le.» Priscus védelmére kelt a római viszonyoknak s a római jogszolgáltatást oly hévvel és szépen fejtegette, hogy ismeretlen hallgatóját egészen elragadta. Úgy látszik, fölébresztette benne a hazájára való visszaemlékezést, mert ez könyekre fakadva, így szólt Priscus előadása után: «A törvény szép s a kormány jó a rómaiaknál, de a rossz tisztviselők, a régiekkel nem egy úton járva, megingatják és felforgatják.»

Ezalatt Onegesius egyik szolgája megnyitotta a ház kapuját s Priscus oda sietett. «Mit csinál Onegesius? – kérdé – akarnék neki valamit jelenteni a rómaiak követétől.» Priscus azt a választ nyerte, hogy a ház ura mindjárt kijő. S csakugyan nem sok idő mulva megjelent Onegesius, s Priscus átadván neki Maximinus üdvözletét, jelenté, hogy ajándékait a császár által küldött aranyneművel elhozta és óhajtaná tudni, mikor és hol lehet vele értekezni? «Jelentsd meg – mondá az ajándékok átvétele után – Maximinusnak, hogy tüstént hozzá megyek.» Alig tért vissza Priscus Maximinushoz, már Onegesius is belépett a sátorba. Maximinus kissé nyomatékosan igyekezett eléje adni, hogy, mint látszik, elérkezett a rómaiak és hunnok közti végleges kibékülés pillanata, melyért az érdem az ő bölcseségét fogja illetni, s hogy azon roppant haszon, melyet a hunn miniszter mindkét nemzetnek szerezhet, a császár és az egész császári család részéről örök jótéteményekben reá és gyermekeire fog visszahárulni. «Hogy lehessék én független békebiró köztünk és köztetek?» veté ellen Onegesius. Maximinus válaszára, hogy akkor fogja a császár iránti köszönetét leróni, ha a rómaiak birodalmába jövén, a viszályokat, azok okait kipuhatolva és a békekötés szerint kiegyenlítve, eligazítandja, azt mondá: ő a császárnak s környezetének csak azt mondaná, a mit Attila parancsol. «Vagy azt gondolják – mondá, – a rómaiak esenghetnének annyit előttem, hogy eláruljam uramat, elfeledkezzem scytha neveltetésemről, hölgyeimről s gyermekeimről, s azt hiszitek, nem nagyobb becsületnek tartom Attilánál a szolgaságot, mint a rómaiaknál a gazdagságot? Egyébiránt itthon maradva többet használhatok, mert Attila haragját csillapítani fogom, ha valamiért a rómaiakra meg talál bosszankodni, mint ha hozzátok menvén, azt a vádat vonnám magamra, hogy másként végeztem, mint uramnak tetszésére volt.» Ezekből Maximinus megértette, hogy Onegesiusszal semmire sem mehet.

Másnap Priscus megint fölkereste Attila udvarát s ajándékokat vitt a királynénak, Krekának, ki három fiat szült, köztük az akatzirok fejedelmét.

A fejedelmi udvaron igen sok lak állott részint gyalúlt s csinosan összeeresztett deszkákból, részint meghántott s alkalmasan kifaragott gerendákból, melyek csúcsban végződő czölöpökbe voltak eresztve. S a kúpok gyürüi a földszinttől kezdődve aránylagosan emelkedtek fölfelé. Priscus az ajtónálló barbárok által bebocsáttatást nyervén, a királynőt puha kereveten ülve találta; a padozat gyapjúszőnyegekkel volt bevonva, úgy hogy azokon kellett járni. A fejedelemasszonyt számos szolga környezé, szolgálói pedig szemben vele a padozaton ülve, színes fonalakkal szöveteket himzének, melyeket a barbárok diszítésül szoktak öltözetök fölé venni. Priscus átadta az ajándékokat s rövid kihallgatás után elbocsáttatott. Azután kiment, hogy megvárja Onegesiust, ki épen Attilánál volt bent. S a sok nép közé állva, mert már az Attila őrei és az őt kisérő barbárok előtt ismerős lévén, senki fel nem tartóztatta, nagy tömeget látott ottan összegyűlve, kik a hely körül Attila kijövetelét várva, zajosan tolongtak. Attila büszkén lépdelve s ide-oda körültekingetve, a palota elébe jött s a mint Onegeniusszal a palota előtt megállott, sokan járultanak hozzá, kiknek egymással pöre volt s tőle itéletet vőnek. Azután visszavonúlt lakosztályába s a hozzá menő barbár követeket fogadta.

Itt találkozott Priscus a nyugat-római követekkel, kik tudakolták tőle, hogy el vannak-e bocsátva vagy maradniok kell-e még? «Épen azért ácsorgok itt a kerítésnél, mondá Priscus, hogy ezt Onegesiustól megtudjam. Hát a ti dolgotok hogy áll?» A követek panaszosan említék, hogy Attila hajthatatlan; neki Silvanus pénzváltó vagy a sirmiumi edények kellenek, különben háborút üzen.

Beszélgetésük közben előjött Onegesius s a követek megsürgették őt, hogy ne kelljen annyi ideig várakozniok. Priscus ezután megtudta tőle, hogy Attila ezentúl követekül csak három consulviselt férfiút fogad el. E férfiak Nomus, Anatolius és Senator voltak. A kelet-római követ ezen kivánságra megjegyzé, hogy ez által e férfiak a császár előtt egyenesen gyanusokká tétetnek. De Attila válasza ez volt: «Meg kell lenni, vagy háború!» A követek szomorúan vonultak vissza sátorukba s ott találták Orestes atyját, Tatullust, ki jelenté, hogy Attila aznap kilencz órára, a mi időszámításunk szerint körülbelül délután háromra asztalához hivta. A nyugati követek hasonló meghivást kaptak.

Embereink az időt pontosan megtartották s az ebédre teljes számban megjelentek. Midőn az ebédlő-terembe beléptek, megálltak a küszöbön Attilával szemben. Itt a pohárnokok honi szokás szerint kupát adtak kezükbe, hogy leülésök előtt köszöntsenek vele, mit megtevén s a kupát megízlelvén, a zsámolyokhoz mentek, melyeken ülve kellett megebédelniök. A székek mindkét oldalról mind a terem falai mellett állottak, s közepén ült egy kereveten Attila, háta megett egy más kerevet állt; ezután néhány lépcső nyugvóhelyére vezetett, mely diszítésül leplekkel és himzett függönyökkel volt takarva, mint a milyeneket a görögök és rómaiak menyegzőkre készítenek. Az volt az első hely, mely Attilának jobbja felől esett, a második a balkéz felőli, a hol a követek telepedtek le. A követek előtt ült azonban Berichos, egy a scytháknál nagy nemzetségü férfiú. A jobb oldalon Onegesius ült, vele szemben pedig Attila két fia; az öregebbik fiú atyja kerevetén ült, jóval távolabb, s atyja iránt való tiszteletből szemeit földre sütötte.


Népvándorláskori bronz tál.
Az augsburgi Maximilian-múzeumban.

A mint mindnyájan elhelyezkedtek, a pohárnok előlépett s a boros kupát Attila kezébe adta, ki azt elfogadván, a sor szerint legelsőt köszönti s az, a köszöntés által megtiszteltetve, fölálla, s nem volt szabad addig leülnie, mig a kupát megizelítve vagy kiiva, vissza nem adta a pohárnoknak. S a mint Attila leült, hasonló módon a jelenlévők tisztelték meg őt, a kupákat elfogadva s köszöntés után megizelítve. S mindenkinek egy pohárnoka volt, kiknek sorjában kellett bejönniök, miután az Attila pohárnoka kiment. A köszöntéssel mindnyájan megtiszteltetvén, a pohárnokok kimentek s az Attiláé után asztalokat raktak a vendégek elé, három, négy vagy több emberre is egyet, s így ki-ki képes lehetett a székek sorát meg nem zavarva, venni a tálczára rakott étkekből. S először az Attila szolgája lépett be egy hússal tele tállal, s utána a többiek kenyeret és étkeket rakva az asztalokra. A többi barbároknak és a rómaiaknak sokféle étel volt készítve és azokat ezüst tányérokon hordták föl; Attilának fatálra tett húson kivül semmi egyebet sem hoztak. Attila másban is mértékletesnek mutatkozék. Míg a vendégek elé arany és ezüst kupákat adtak, a hunn király fakupából ivott. Egyszerű volt öltözete is, s a többiektől semmiben, csupán tisztaságban különbözött, és sem kardkötője, sem barbáros sarujának színe, sem lova zablája nem volt aranynyal vagy kövekkel, vagy más drágaságokkal ékesítve, mint a többi barbároké. Miután az első tálakon fölhordott ételek elfogytak, mindnyájan fölállottak, s előbb le nem ülhettek, míg az elébbi sor szerint ki-ki a neki nyujtott boros kupát, Attila egészségére köszöntve, ki nem itta. S miután őt így megtisztelték, leültek s minden asztalra második tálat rakának, más étkekkel. S miután ebből is mindnyájan ettek, ugyanazon módon fölállván, a kupát kiitták s úgy ültek le.

Este fáklyákat gyujtának; csakhamar két barbár lépett be s királyuk győzelmeit s hadi erényeit énekelve, önkészített dalokat monda. S a vendégek szemeiket rájok függeszték, s némelyek a költeményben gyönyörködnek, mások, a csatákra visszaemlékezve, gondolatokba mélyednek vala; mások, kiknek testét a kor elgyengítette s hevöket nyugalomra kárhoztatta, könyekre fakadának. A dalok után egy féleszű scytha lépett be, ki csodálatos és képtelen sületlenségeket hadarva, mindnyájokat nevetésre fakasztotta.

Majd egy apró szerecsen tipegett elő. A hunnok csak a germán Zerkon néven hítták, a mi törpét jelent (Zwerg). A mint a terembe lépett, alakja, öltözete, hangja és zűrzavart beszédével, a mennyiben a latin nyelvbe hunn és gót szavakat kevert, mindnyájokat annyira felvidította, hogy szűnni nem akaró kaczagásba törtek ki. Egyedül Attila maradt megindulatlan s arcza változatlan. A mulatság egész reggelig tartott, s minthogy a rómaiak nem akartak nagyon elmerülni az ivásba, úgy éjfél felé haza vonúltak.

Egy napon Kreka, Attila felesége is meghívta a követeket ebédre ügyei igazgatójához, Adameushoz. Ide is elmentek s a királyné a nemzet némely előkelőivel szívesen fogadta, szép szavakkal látta s gazdag ebéddel megvendégelte őket. «S mindenki, a ki jelen volt, scytha megtiszteltetésül fölállva, boros kupát ada kezünkbe, miután letettük, bennünket megölelve s megcsókolva tevé le» – irja Priscus. Másnap ismét Attila hivta meg őket ebédre s a mulatozás, hasonló módon az előbbihez, megint az éjtszakába nyúlt be.

Negyednapra azután elbocsátotta Attila Maximianust és társait, miután meggyőződhetett, hogy ezek ártatlanok az ellene forralt összesküvésben s különben is tudósítás érkezék, hogy Vigilas megindult Konstantinápolyból s közeledik Hunnia felé. Elküldé Attila Berichost is, egy előkelő férfiút, Scythiában sok falu urát, követeül a császárhoz, hogy vigye el a levelet, melyet Onegesius fogalmazott. A mint útjokat folytatták, egy falunál szállottak meg, hol egy scythát fogtak el, ki a római birodalomból kémkedni jött át a hunnok országába. Ezt rövid úton karóba húzták. Következő nap más falvakon utazván keresztül, két embert vezettek hátrakötött kezekkel, kik a scytháknál szolgaságban lévén, hadi uraikat megölték. Ezeket két kihegyezett karóba vonták.


Népvándorláskori bronz álarcz.
Lelték a Sand m. Weissenburgban 1841.

Hunnország határain belől Berichos egy úton ment velök s nyájasnak és barátságosnak mutatkozott, de a mint a Dunán átkeltek, a szolgák fölött támadt csekély ürügyek miatt, ellenséges indulatot kezdett tanúsítani. Mielőtt a követek a fejedelmi székhelyről elindultak volna, Attila a körülötte lévő valamennyi előkelőnek meghagyta, hogy Maximinusnak ajándékokkal kedveskedjenek s mindegyik egy lovat küldött neki, köztük Berichos is. Most azután e lovat visszavette a követtől. Útközben találkoztak a Scythiába visszaigyekező Vigilasszal, kinek elbeszélték, mit végeztek Attilánál. Berichos, bár szinleg kibékült, tovább is neheztelt, s ha Maximinus nem eléggé ügyes, könnyen bajba keverhette volna.

Mikor Vigilas Scythiába visszatért s megérkezett Attila szállására, a már készenlétben tartott fegyveresek rögtön körülfogták s a pénzt, melyet Edekonnak hozott, elvették tőle. S a mint Attila elé vezették, ennek első kérdése az volt: Mi czélra hoz annyi aranyat? Vigilas azt felelte, hogy azt a maga és kisérete ellátása végett hozta, nehogy élelemben megszorulva, vagy a hosszas útban netalán kidőlendő lovakban s málhás barmokban megfogyatkozva, sürgős követségében hátramaradást szenvedjen; egy része foglyok vásárlására van szánva, minthogy a római birodalomból sokan megkérték őt rokonaik kiváltására. «De gaz állat, – mondá Attila, – ravaszságoddal nem hárítod el a vádat, s nem lesz helyes ürügyöd a büntetés alól kibújni; több készpénz van nálad, mint költségedre, de még a vásárlandó lovak és barmokra s foglyok kiváltására is kivántatnék, a mit pedig, midőn Maximinusszal voltál nálam, határozottan megtiltottam.» E szavak után elővezetteté Vigilas fiát, ki apjával jött el a barbárok országába, s parancsot adott, hogy rögtön keresztül kell szúrni, ha Vigilas igazán meg nem vallja, kinek s mi végre hozta a pénzt. Ekkor a tolmács, fiát meztelen kardok közt látva, könyekre fakadt s zokogva kiáltá: «Ne öljétek meg a fiamat, ő ártatlan; én vagyok a bűnös!» S minden késlekedés nélkül elmondá, mit terveztek Edekonnal, Chrysaphius herélttel és a császárral, folyton csak azon rimánkodva, hogy őt öljék meg s fiát bocsássák szabadon. Attila ekkor meggyőződvén, hogy Vigilas vallomása az Edekon fölfedezésével mindenben megegyezik, a tolmácsot bilincsekbe verette; fiának pedig meghagyta, hogy míg apja kiváltására 50 font aranyat nem hoz, ez addig fogságban marad. A fiú tehát visszasietett s ugyanekkor indultak el Orestes és Eslas is Konstantinápolyba.

Attila meghagyta Orestesnek, hogy azt az erszényt, melyben Vigilas az aranyakat hozta, akaszsza nyakába s úgy menjen a császár elébe, azután kérdezze meg a császártól és a herélttől: ismerik-e azt? Úgy is cselekedett; Eslas pedig így szólt a császárhoz: «Attila Mundzuk fia, és Theodosius, mindketten nemes apák fiai; Attila méltó maradt atyjához, de Theodosius lealacsonyúlt, mert adót fizetvén Attilának, elismerte, hogy szolgája. Ime, most ezen rossz és elvetemült szolga urának tőrt vet, tehát jogtalanságot cselekszik, s Attila nem szünik meg gazságát fenhangon hirdetni, mig ki nem adja neki Chrysaphius heréltet, hogy érdemei szerint lakoljon.»

A császári udvar remegve értesült Attila újabb parancsáról. Theodosius kész lett volna minden áldozatra, csakhogy kegyenczét, Chrysaphiust, megmentse. Két consulviselt férfiút választott ki, Anatoliust és Nomust, hogy ezek engeszteljék meg, a mennyire lehet. A legalávalóbb engedményeket sem tartotta nagy árnak, csak hogy a barbárt követelésétől eltérítse. Attila elébe ment a magasállású személyeknek, azonban még mindig fenyegető hangon beszélt hozzájok. A nagy ajándékok, úgy látszik, megengesztelték. A követek ezenfölül sok pénzzel is kedveskedtek neki. Attila mindezt szivesen fogadta s Vigilast szabadon bocsátotta. Nem hangoztatta többé a Dunapart hosszát és a szökevényeket, sőt váltságdij nélkül szabadon bocsátott sok római foglyot, hanem makacsul követelte Chrysaphius fejét. Ebben az egy dologban hajthatatlan maradt. Ez a 449. év végén vagy a 450. év elején történt.

A kelet-római birodalomnak tehát sikerült Attilától a békét pénzen megvásárolnia. Az volt a szerencséje, hogy egyfelől ügyes diplomatái a fenyegető vihart fokozatosan növekvő adózási készségükkel el tudták hárítani, másfelől pedig, hogy Attila figyelmét az események csakhamar a nyugat-római birodalomra terelték.