XXV. FEJEZET.
Attila és a kelet-római birodalom.

Nem foroghatott fenn kétség arra nézve, hogy a hunnok első sorban is a kelet-római birodalommal fogják összemérni fegyverüket vagy legalábbis ezzel szemben alkalmazzák a diplomatiának rendelkezésükre álló eszközeit.

A birodalom II. Theodosius császár uralkodása alatt mind kétségbeejtőbb helyzetbe jutott, s a hunnok királya jól volt értesülve a kelet-rómaiak szomorú viszonyairól, melyek előidézésében neki kiváló rész jutott; tudta és éreztette a rómaiakkal, hogy mindazt, a mijök még megmaradt, sőt, mint az egykorú iró magát kifejezi, életöket is csupán az ő kegyelmének köszönhették. Épen ezért rövid időközökben több követséget küldött Konstantinápolyba, melyek Theodosiussal Attila azon parancsát közölték, hogy minden szökevény barbárt, mert még igen számosan maradtak vissza, adjon ki. A byzanczi udvar remegve válaszolta, hogy az egész birodalomban nincs egyetlen hunn sem; hogy pedig magának Attila udvarában barátokat szerezzen, a követeket a legdrágább ajándékokkal halmozta el.

A 449. év elején ismét két hunn követ érkezett Konstantinápolyba: a barbár származású Edekon, Attila testőrségének parancsnoka és a pannoniai születésű Orestes, a hunn király első titkára. Edekont Priscus, kinek naplója az ezenkori történeteknek elsőrendű forrása, hunnak mondja ugyan, de más források szerint a hires Odovakar atyja is Edeko volt, a miből azt lehetne következtetnünk, hogy Attila testőrparancsnoka, mint egyáltalában főbb tisztviselőinek nagy része, germán eredetű volt. Orestest kalandor természete a barbárok közé űzte s csakhamar megkedveltette magát Attilával, kinek épen kapóra jött, hogy ilyen római irástudó ember fölkereste, s titkárul maga mellé vette.

A hunn követség kihallgatása után Edekon Vigilasszal, ki a hunnok tolmácsa volt, a császári palota termeit tekintette meg s elbámult azoknak fényességén. S Vigilas, midőn a császár testőrfőnökével, Chrysaphiusszal szóba állt, sietett neki elmondani, hogy Edekon a császári termeket s az ott levő kincseket magasztalja. Erre Chrysaphius kijelenté, hogy ő is aranyfedelű paloták és kincsek urává lesz, ha a hunnokat odahagyja s a rómaiakhoz áll. Sőt azt is kijelentette Edekon előtt, hogy ha övéihez visszatérve, megöli Attilát és a rómaiakhoz visszajön, boldog élete és roppant kincse lesz. Edekon ajánlkozott erre a feladatra s csak arra kérte a heréltet, hogy a terv kivitelére adjon neki 50 aranyat, melyet majd embereinek, hogy a vállalatban vele teljesen egy kézre dolgozzanak, ki fog osztani. A herélt megörült az alkunak s az aranyat azonnal megadni ajánlkozott; de Edekon azt mondta, hogy bocsássák el előbb őt, hírt vinni követségéről Attilának s küldjék el vele együtt Vigilast is, hogy ez átvehesse Attila válaszát; ő majd tőle megüzeni, miként küldjék meg az aranyat. Az udvar erre azt végezte, hogy Vigilast ne magát, hanem Maximinusszal együtt küldjék Attilához követségbe.

Abban történt megállapodás, hogy Vigilast nem küldik megbizatás czíme alatt, hanem mint egyszerű tolmácsot egy látszólag komoly követséghez rendelve.

A császár Attila levelére válaszolva, azt irta a követségben járó férfiakról, hogy Vigilas tolmács, s Maximinus nagyobb rangú Vigilasnál, fényes származású és legkedveltebb embere; azt irta továbbá, hogy Attila a szerződést áthágva ne csapkodjon be a rómaiak birodalmába; a császár visszaküldi neki a 17 szökevényt, kiknél többet nem volt képes a keleti birodalom határai közt fölfedezni.

Maximinus, hogy a hosszú úton legyen kivel társalognia, vagy tán inkább azért, hogy nagy jelentőségű küldetését legyen a ki megörökítse, maga mellé vette barátját, a fogékony lelkű görög történetirót, Priscust, ki azután a byzanczi követség útját híven leirta, s neki köszönhetjük az akkori útleírások egyik legérdekesebb példányát.

A hunn követek felkészülvén az útra, a byzancziakkal együtt indultak el Konstantinápolyból s első állomásuk Sardika volt, mely a fővárostól jó gyalog embernek 13 napi járóföldre esett. Innen tovább haladva, baj nélkül megérkeztek Naissusba, melyet a hunnok feldúltak volt, úgy hogy a várost lakosok nélkül találták, csak a templomok romjai közt találkozott néhány sinylődő beteg.

Hunn-germán-kori arany karperecz.
Lelőhelye Puszta-Bakod (Pestmegye). 1859.

Átkelvén a követség a Dunán, s mintegy hetven stadiumot (mintegy tíz kilométert) hagyván maga után, egyszerre megállapodást parancsoltak, hogy az Edekon emberei Attilának a császáriak jövetele felől jelentést tehessenek. Attila eleinte nem akarta őket fogadni, minthogy Edekon részletesen elmondta neki a tervezett cselszövényt s fölfedezte előtte az e végre küldendő arany mennyiségét, sőt elmondta azt is, mi a követség czélja.

Midőn a követek végre nagynehezen Attila elé jutottak, a hunn király felbőszülve szitkozódott, hogy a rómaiak nem adták ki az összes szökevényeket. Intett az irnokoknak, hogy olvassák fel a még haza nem került szökevények jegyzékét. Azután megparancsolta Vigilasnak, hogy tüstént menjen vissza s Eslas is vele fog menni, azzal a szigorú rendelettel, hogy a császári udvar szolgáltasson ki valamennyi barbár szökevényt, a kik a legutóbbi évek során a birodalom határát átlépték. Miután pedig elvette az ajándékokat, elbocsátá mindnyájokat.

Nagyon természetes, hogy Vigilasnak nem tetszett Attila magaviselete, de arra a legtávolabbról sem gondolt, hogy terve el van árulva. Megerősíté őt e gondolatában Edekon megjelenése, ki a cselszövény végrehajtására szükséges arany elhozatalát ajánlotta különös figyelmébe. Csakhamar néhány ember jelent meg Attila azon parancsával, hogy se Vigilas, se a többiek római foglyot vagy barbár rabszolgát vagy eleségen kívül bármi egyebet vásárolni ne merészeljenek, míg a rómaiak és hunnok közt a viszályok ki nem egyenlíttetnek. Vigilas nem vette észre, hogy e rendelet éle egyenesen ellene irányul: Attila bele akarta kergetni a hálóba, hogy ha majd a nagy összeg pénzt hozza, ne hazudhassa, hogy azt római foglyok kiváltására, rabszolgák vagy lovak vásárlására szándékozott fordítani. Míg a követségre adandó válasz elkészült, addig a követeknek várakozniok kellett; ez azonban csak ürügy volt, mert Attila húzta-halasztotta a dolgot s az akatzirok ellen hadakozó Onegesiust várta, hogy ez az ajándékokat, melyeket neki a császár küldött s a követek voltak átnyujtandók, átvehesse.

A követek tehát megvárták, míg Onegesius visszatér, Vigilas pedig Eslasszal együtt elindult Konstantinápolyba, színleg szökevények ügyében, valósággal, hogy Edekonnak az aranyat elhozza.

A mint Vigilas eltávozott, Maximinus és Priscus másnap az ország északibb része felé útnak eredtek. Egy ideig Attila népével haladtak, de egyszerre az őket kalauzoló scythák más útra tértek. Ez azért történt, mert Attila egy faluba tartott, hol egy Eszkam nevezetű leánynyal volt egybekelendő. «Innen – beszéli Priscus – sík térségeken vezető úton menénk és hajózható folyókra akadánk, melyek közül az Istros (Duna) után a Drekon, a Tigas és a Tiphésas voltak legnagyobbak.» E szerint ekkor már a mai Magyarország területén haladtak. Az említett folyók közt a Tiphésas a római Tibiscus vagyis a mai Temes; a Tigas bizonyosan Tizas helyett áll s a mai Tiszának felel meg, de a Drekon folyó neve már nincs meg vizeink neve közt. Úgy látszik azonban hogy alatta a Begát kell értenünk. E folyókon faderékből vágott dereglyéken keltek át, melyeket a folyam mellett lakók használnak, az apróbb patakokon pedig talpak segélyével hajóztak át, melyeket a barbárok szekereken hordtak a vizenyős helyeken keresztül. A falvakban med nevezetű italt vettek magukhoz, mely nem volt más mint méhser; a kisérő szolgák kölest ettek és árpából készült italt ittak, melyet a barbárok kamosnak neveznek. Ez megfelel a török kumysnak (lótej). Nagy utat hagyván hátra, este felé egy tó mellett ütöttek sátort, melynek vize iható volt, s melyből a közel falu lakosai szoktak inni. Itt erős zivatar érte őket utól s sátraikat a tó vizébe sodorta. Ekkor a faluba tértek be s nagy lármával keresgették a sötétben készleteiket. «A zajra a scythák kilépvén, világot gerjesztendők, nádat gyujtának, melylyel tüzelni szoktak, s kérdezék, mi bajunk, hogy így kiabálunk. S miután a velünk levő barbárok mondták, hogy a zivatar miatt zavarodtunk meg, magukhoz híva, befogadának bennünket s jó csomó nádat rakván a tűzre, meleget gerjesztének. A falu úrnője pedig (ki Bledas nejeinek egyike volt) számunkra eleséget s mulatságunkra szép hölgyeket külde, a mi scytha megtiszteltetés; mi azonban a hölgyeket az előttünk levő étkekből megvendégelvén, magunkat a velük való mulatozástól megtartóztatók. Másnap a fejedelmi nőhöz menénk s őt üdvözölvén, viszonzásul három ezüst kehelylyel, piros bőrökkel, indiai borssal, pálmagyümölcscsel s más csemegékkel ajándékozók meg, melyeket a barbárok, mint náluk nem honosokat, nagyra becsülnek s azután a megvendégelésért minden jót kivánva, eltávozánk.»

Hét napi utazás után egy faluban állapodtak meg; itt tudtokra adatott, hogy Attila erre fogja venni útját s nekik utána kell majd utazniok. Itt találkoztak a nyugat-római birodalom követségével, mely szintén Attilához igyekezett. E követség tagjai voltak: Romulus comes, Orestes ipa, Primutus, Noricum kormányzója és Romanus hadosztályvezér. Velük volt Constantius, kit Atius irnokul küldött Attilához és Tatullus, Orestes atyja. E két utóbbi férfiú utazásának czélja csak látogatás volt. Ellenben a követek nagy dologban jártak. Ugyanis azon időben, mikor a hunnok Sirmiumot elfoglalták, a város püspöke átadta a galliai születésű Constantiusnak, ki Attila titkára volt, az egyházi szent edényeket, oly föltétellel, hogy ha a püspök életben maradtával vennék be a várost, ez edények árán váltsa őt ki, ha pedig megölnék őt, a polgárok közül elhajtandó hadifoglyokat vásároljon rajtok. Constantius azonban a város végromlása után az egyességgel mit sem gondolva, valami ürügy alatt Rómába utazott s a szent edényeket Silvanusnál, kinek Rómában pénzváltó intézete volt, aranyért elzálogosította, oly föltétellel, hogy ha bizonyos idő alatt azokat ki nem váltja, Silvanuséi maradnak. Ez a fizetési határidő elteltével az edényeket egy itáliai püspöknek adta el. De Attila is értesült a dologról s hűtlen titkárát azonnal karóba huzatta, a nyugat-római császártól, Valentinianustól pedig Sivanust vagy az edényeket követelte. Atius és vele a ravennai udvar váltig erősítették, hogy Silvanus a szent kelyheket zálogba s nem lopott jószágként kapta. Silvanust, a ki nem bűnös, ki nem adják, hanem inkább a kelyhekért járó aranyat küldik meg.

A két követség találkozván, bevárta míg Attila előttük elhalad s azután az egész sokasággal követték őt. Némely apróbb folyókon mentek még át s ekkor eljutottak a hunn király szállására, mely valahol a Duna-Tisza közti síkon, talán Szeged vidékén állott.