V. RÉSZ.
HUNNOK.

XXIV. FEJEZET.
A hunnok első viszontagságai.

A minden valószinűség szerint mongol-tatár népcsaládhoz tartozó hunnok a 373. év végén, vagy a következő év elején jelennek meg Kelet-Európában. Eredeti hazájok Ázsiában az a termékeny síkság lehetett, mely az Altai- és Ural-hegység közt terül el. A végtelen pusztaság nemcsak gazdag legelővel szolgált Ázsia e kezdetleges fiainak, hanem egyszersmind főfoglalkozásukat, a vadászatot és halászatot is bőven jutalmazta. Mert a hunnok eredetileg nomád nép voltak s századok hosszas küzdelmei faragtak belőlök kitünően fegyelmezett harczosokat.

A mint Európába beözönlöttek, mindenekelőtt a Volga és a Don közt tanyázó alánokat verték le s velük egyesülve, a gótokat átszorítják a Dunán, a hol is ezek a római császártól kérnek és nyernek szállásokat. Az üresen hagyott területeket a hunnok veszik birtokukba s 380 körül már Erdély bérczeit is bekalandozzák és a Tisza mellékein állapodnak meg.

A hunnok első királyai, kiket névszerint is ismerünk, Balambér és Bendegúz vagy Mundzuk. Mikor éltek s micsoda hadi tetteket vittek véghez, nem tudjuk; az utóbbiról csak annyi maradt följegyezve, hogy apja volt Attilának. Valószinűleg e két uralkodó volt az, a kiknek vezetése alatt a hunn nép elhagyta ősi szállásait s benyomult Európába.

Az a nagy germán népáradat, mely a 406. évben rátört a nyugati államokra, kétségkívül a hunnok nyomása alól menekült, mikor ezek szállásaikat a Dunáig előre tolták. Ekkor még a hunnok a Dunának Vácztól Zimonyig terjedő s mintegy ötven mérföld hosszú vonalát nem lépték át foglalási szándékkal, úgy hogy nyugat felé is ez a folyam volt Róma határa. Az új jövevények megmaradtak azon a területen, melyet a tőlök kiszorított népek üresen hagytak s elhelyezkedtek rajta a nélkül, hogy egyelőre a római birodalmat háborgatták volna. Azonban csapataik lassanként el-elkalandoztak nyugat felé s egy ily csatározásnak rémítő emlékét őrizték meg a burgundok. 435-ben, midőn Atius épen Galliában folytatta tevékenységét, a burgundok fellázadtak erélyes rendszabályai ellen. Atius röviden elbánt velök; ellenök fordította seregét, melynek fő alkotórészét a hunn lovasság tette, s oly szerencsével harczolt, hogy a burgund király békéért esengett, melyet meg is nyert. Egyszerre csak, midőn a burgundok nem is várták, rájok tört a hunn lovasság s iszonyú dühvel lemészárolta közülök azokat, a kik nem menekülhettek. A dolog úgy történhetett, hogy a hunnok vezére Uptar, kinek nevét Jordanis Octarnak írja, seregét, mely a befejezett hadjárat után pihenőt tartott, a burgundoktól elhagyott területen szállásolta el. A burgundok bosszút forralva, s valószinűleg új sérelmeket szenvedve, kedvező alkalomra vártak s egyszerre váratlanul megrohanták a hunnokat. A hunnok kevéssel azelőtt vesztették el vezéröket Uptart, a ki szakadatlan kicsapongásainak lett az áldozata. Ez ütközetben azután a burgundok győztek s a hunnok érzékeny vereséget szenvedtek. Azonban már a 436. évben megint rárontottak a burgundokra, kik közt oly borzasztó vérengzést vittek véghez, hogy 20,000-en maradtak a csatatéren. Ezt a szörnyű mészárlást a néphagyomány, mely minden rémületes és nagy dolgot Attila nevéhez fűzött, később neki tulajdonította s ez lett a magva a Nibelungen hősköltemény burgundi csatájának.

A hunnok uralkodóiról és trónra jutásuk körülményeiről alig tudunk valamit. Kissé részletesebben vagyunk értesülve annak az uralkodónak dolgairól, a ki a 433 évet megelőzőleg lett a hunnok királya s a mondott évig uralkodott. Ennek nevét az egykorúak Ruas, Roas és Rugila-nak írják. Ruas Attila korán elhúnyt atyjának (Jordanis szerint) Mundzuknak’ vagy (Priscus szerint) Mundiuchnak volt a testvére, s volt ezenkívül még két fitestvére, Octar és Oebarsius, az előbbi a hunn népek egyik törzse fölött uralkodott, a másik még 448-ban is nagy tisztességben élt Attila udvarában. Ruas erősakaratú, határozott király volt. A körülmények csakhamar belesodorták a római birodalom bonyodalmaiba. 432-ben az ő oltalma alá menekült Atius, midőn ellenfele, Bonifacius megverte. Ruas mindent elkövetett, hogy barátját, Atiust ismét a nyugat-római birodalom kormányán láthassa s Placidia császárnénál ki is eszközölte visszatérhetését. Ekkor a hunn fejedelem békére és szövetségre lépett Atiussal, a melynek értelmében Pannonia egy része a hunnoké lett.

Ekkortájt fékezte meg Ruas a fellázadt amilzurokat, itimarokat, tonosurokat, boiskokat és más aldunai népségeket, melyek külön népszövetkezetet alkotva, a byzanczi udvarral szövetségre léptek. Ezek valószinűleg hunn törzsek voltak, s a Duna mellékein voltak letelepedve.

A byzanczi császár még Balambér ideje óta 350 font aranyat fizetett a hunn uralkodóknak évenként. Midőn II. Theodosius az említett népek föllázítása által beleavatkozott a hunn viszonyokba, Ruas panaszra fakadt s háborúval fenyegetődzött. Egy hunn főurat, Eslast, azzal a fenyegetéssel küldötte Konstantinápolyba, hogy a szövetséget rögtön mondja fel, ha a császár a rómaiakhoz menekült összes hunn alattvalókat ki nem szolgáltatja. Ekkor Theodosius két consulságot viselt férfiút, Plinthast és Dionysiust, küldötte Ruashoz, hogy felvilágosításokkal szolgáljanak. Azonban még mielőtt útnak indultak volna, 433-ban meghalt Ruas, trónját két unokaöcscsére, Bledára és Attilára hagyván.

A hunn trónváltozás csak nagyobb veszedelmet jelentett a birodalomra nézve. Attila agyában már ekkor megfoganhattak azon nagyszerű tervek, melyek nemcsak a kelet-római birodalom, hanem mondhatni egész Európa sorsára végzetesekké váltak. Erről a római követség is meggyőződhetett, mert Attila már oly kikötésekkel toldotta meg elődjének, Ruasnak követeléseit, melyek a kelet-római birodalom erejét egy csapásra megzsibbasztották.

A két követség Margumnál találkozott egymással, hova az Attilától küldött követek a Dunán át szállottak. Margum város a szerbországi Morava folyó balpartján feküdt, castruma pedig ott, hol e folyó a Dunába ömlik. Szemben volt vele Contra-Margum, mely a mai temesmegyei Kubin váromladékainak helyén állott. A két követség a városon kívül levő síkon találkozott. A hunnok szokásuk szerint lóháton voltak s miután egyáltalában nem akartak leszállani, a római követek, hogy méltóságukat megóvják, szintén nyeregben maradtak. A hunnok legott előterjesztették Attila föltételeit. Ezek elseje az volt, hogy a rómaiak szolgáltassák ki az összes hunn szökevényeket, azokat is, kik sokkal korábban menekültek római területre. A második föltétel a római foglyokra vonatkozott. Attila követelte, hogy a váltság díjának lefizetése nélkül menekült római foglyok adassanak ki, vagy fizessenek mindegyikért fejenként nyolcz aranyat. A harmadik föltétel az volt, hogy a rómaiak többé ne merjenek oly barbár nemzettel szövetkezni, mely a hunnok ellen hadat visel. A negyedik föltétel szabad és háborítatlan kereskedést sürgetett hunnok és rómaiak között, s végre az ötödik föltétel a rómaiaktól a hunnoknak fizetendő adó fölemelését kivánta, olyképen, hogy 350 font arany helyett ezentúl minden évben 700 font aranyat fizessenek.

A császári követeknek nem maradt más választásuk, mint a beleegyezés vagy hadüzenet. S miután a követek utasítása akként hangzott, hogy urok, a háborút kivéve, mindenre kész, kénytelenek voltak a helyzet parancsoló kényszerűségének engedni. A békekötésre mind a két fél esküt tett, mindegyik saját honi szokásai szerint. Ez volt a nevezetes margumi békekötés, melyre Attila mindannyiszor hivatkozott, valahányszor a római birodalmat fenyegetni akarta. Hogy a békekötésnek mindjárt foganatot szerezzen, kiadatni kivánta magának a hunn királyi vérből származott Mama és Attakám fiait, kiket római földön, a Dunánál, Thracia egy erődített városával szemben kézhez vevén, a rómaiak szeme láttára keresztre feszíttetett.

A hunn király ekkortájt legszebb férfikorában volt, s izzó szenvedélytől és nagy tettekre hivogató vágyaktól duzzadtak erei. Alacsony termetéről a régi irók a következő képet állítják elénk: széles vállak, apró villogó szemek, lapos orr, s barna, majdnem fekete arczszín. Fejét hátravetve hordta s nyugtalanul jártatta körül tekintetét. Mikor haragra lobbant, reszketett előtte a legbátrabb ember is; de egyébként alattvalói iránt nyájas s népének igazságos birája volt. Öltözetében és életmódjában a lehető legnagyobb egyszerűséget tanúsította; kerűlte a cziczomát, fatálon evett s bár házi ünnepei fényesek voltak és ha kellett, tudott pazar pompát is kifejteni, mindazáltal a hivalkodást nem szerette. Mint igazi barbár, csak a kicsapongásokban nem tudott mértéket tartani: szerette az italt s rabja volt hölgyeinek. Egyébiránt gyöngesége abban is nyilvánult, hogy nagy súlyt helyezett a jövendőmondók beszédére s jósai mindig vele voltak. Nevét, mely a hunnok nyelvén «nagy folyamot» jelentett, nem atyja, Mundzuk adta neki, hanem, mint később Dsengiz khán, világverő pályáján szerezte s annak a bámulatnak köszönhette, melylyel iránta népe viseltetett.

A római műveltségből is ragadt rá valami s nem vetette meg a művelt emberek társaságát. Ifjú korában megismerkedett a nagybátyja, Ruas udvarában tartózkodó Atiussal, ki ekkor a rómaiak kezese volt, s meleg barátság fejlődött ki kettejök közt.

Jól ismerte a birodalom roskatag állapotát s be volt avatva az udvar cselszövényeibe, melyet ajándékokkal mindenre rá lehetett bírni. A margumi béke megkötése után arra törekedett, hogy a hunn törzsfőnökök hatalmát megsemmisítse, a mi annál könnyebben sikerült neki, mert a meghódolásra épen nagybátyja, Oebarsius, adott példát. Majd a keleten teljes függetlenségben élő népek leigázására és hatalmának elismertetésére került a sor. Egymásután hódoltak meg neki a nomád hordák s ezek közt, úgy látszik, csak a szarmata orogok (kutfőnk szerint hibásan: sorosgok) fejtettek ki nagyobb ellenállást; azonban ezek is hiába.

Attilának ez a hódító hadjárata nem került sok véráldozatba.

A Fekete- és a Keleti-tenger közt szállásoló scythák, szlávok és finn-ugor népek a hunnokkal szemben nem fejtettek ki hosszas ellenállást s ennélfogva, ha tán nem is harcz nélkül, csakhamar meghódoltak.

E lassú hódítás mintegy hét évig tartott; legalább ennyi ideig hallgatnak a római kutfők Attiláról és népéről. Azonban mihelyt a belső bajoktól megszabadult s birodalmát megszilárdítva látta, legott arra fordította figyelmét, mint találhasson ürügyet a római birodalom ügyeibe való beavatkozásra. S erre az alkalom csakhamar megjött. Gaiserich vandal király 440-ben Attilához fordult segítségért, ki jó összeg pénzért alkalmas pillanatban berontott Illyricumba s a császárt arra kényszerítette, hogy hadseregét visszavonja s a vandalokkal békét kössön.

A római birodalom ellen intézendő támadásra, a margumi szerződés után, csakhamar ürügyet talált Attila. A hunnok az egyik határszéli vásáron nagy számmal jelentek meg s ruháik alatt elrejtett fegyvereket vittek magukkal. Javában folyt a vásár, midőn a hunnok hirtelen fegyvereikhez kaptak s megrohanván a mit sem gyanító tömeget, kirabolták a kereskedőket s gazdag zsákmánynyal távoztak. A konstantinápolyi udvar természetszerűleg felvilágosítást kért a békeszerződés ilyetén megszegéseért s erre Attila azt üzente vissza, hogy ez nem más, mint megtorlás azért, hogy Margum püspöke hunn területen elrejtett kincsekre talált s azokat jogtalanul magának tulajdonította. Az ürügy kétségtelenül koholt vala s a püspök azt határozottan tagadta is. Míg ekként ez az ügy diplomatiai tárgyalás alapjául szolgált, Gaiserich aranyai megkezdették működésüket s Attila római területre zúdította hadait, melyek kizsákmányolva a városokat s lerombolva a várakat, a dunamenti lakosságot nagy rettegésbe ejtették. A hunnok elfoglalták többek közt Viminaciumot, mely a mai Uj-Palánkával szemben levő parton feküdt, Singidunumot (Belgrádot) és Naissust (Nist). A nép rémületében a császárhoz fordult segítségért s erélyesen követelte, hogy ha vétkes a püspök, adassék ki, hogy egy emberért ne bűnhődjék az egész lakosság. A püspök megijedt s a kiadatás veszélyét megelőzendő, átment a hunnok táborába s megigérte nekik, hogy átadja részökre a püspöki várost, ha neki semmi bántódása nem lészen. A hunnok örömmel fogadták ez ajánlatot, sereget bocsátottak a püspök rendelkezésére, ki azt lesbe állítván, alkalmas pillanatban a várost a hunnok kezére játszotta. Ekkor a császár újra fölvette a tárgyalások fonalát, de a hunn király, minthogy a szökevények kiadatása késett, megint átküldte hadait a Dunán s több város közt elfoglaltatta és elpusztíttatta a Dunaparton fekvő népes Ratiariát.

Úgy a hunn birodalom belső megerősítése, mint az említett hadjáratok Bleda és Attila együttes kormánya alatt mentek véghez. De nem szenved kétséget, hogy mindezekben a legfőbb intéző maga Attila volt. Nem tudjuk, mert a történelem nem hagyta ránk, melyik volt kettőjök közt az idősebb, de mégis minden oda látszik mutatni, hogy Attila öcscse volt Bledának. Mi sem természetesebb, hogy az öregebb testvér öcscsével egyenlő hatáskört követelt a maga számára; ez pedig egyenes ellentétben állott Attila terveivel. Ő korlátlan ura óhajtott lenni a hunn birodalomnak s valószinűleg ez vitte bele Bledát a lázadásba. A történetirás nem örökíté meg azon katastropha részleteit, melynek Bleda áldozatul esett. A későbbi irók csak annyit mondanak, hogy Attila «csellel és orvul» megölte Bledát s Jordanis hozzáteszi, hogy a testvérgyilkolás csak bevezetése volt annak a vérengzésnek, melyben a hunnok királya később kedvét lelte.

Népvándorláskori fedeles ezüstkorsó.
Apahidai (Kolozs m.) sírlelet (1889). Az erdélyi múzeumban.

Ezek a családi viszálkodások néhány nyugalmas évet hoztak a római birodalomra. De e néhány év a hunnokra nézve csak pihenő időül szolgált, hogy azután megint annál nagyobb dühvel rontsanak a római tartományokba. Csakugyan 447-ben ismét emlékezés történik egy új, sokkal nagyobb hadjáratról, melyben a germán Arnegisil magister militum a Dunába szakadó Utus (ma Vid) partján vívott csatában elesett. A hunnok lehatoltak egész a thermopylaei szorosig s már 70 várost dúltak fel, midőn a chersonesusi félszigeten egy Ázsiából áthozott hadsereg állotta útjokat. A fáradhatatlan hunnok rá rohantak a római csapatokra s kemény ütközet után úgy megverték a császár seregét, hogy ez békéért rimánkodott. A béke, melyet Attila dictált, a császárra nézve a következő lealázó föltételek alatt köttetett meg: Az összes szökevényeket a császár visszaadni tartozik s jövőre a rómaiaknak egy barbárt sem szabad többé befogadniok; Attila azonnal 6000 font aranyat (mintegy 6,000.000 koronát mai pénzlábunk szerint) kap hadiköltségei kárpótlásául; továbbá köteles a császár megfizetni az adóhátralékot s a jövőre nézve kötelezi magát 2100 font évi adóra. Végre minden elfogott, váltságpénz lefizetése nélkül megmenekült római fogolyért 12 darab arany fizetendő.

Theodosius az egész birodalomra rendkívüli adót vetett ki, mely alól senki sem vétetett ki, kapott légyen arra korábban akár a császártól, akár valamely biróságtól külön kiváltságot.

Ekként azután a nagy összeg pénz valahogy összegyült s a császár átadta azt Skottasnak, Attila követének. A hunn szökevények közül, kiket hasonlókép Skottas vett át, sokan inkább a rómaiak által szúratták le magukat, mint hogy övéikhez visszatérjenek, hol reájok biztos halál várakozott, melyet rajtok a hunnok minden kigondolható kinzásokkal hajtottak végre. E szökevények közt voltak királyi vérből származott hunnok is, a kik nem kivántak Attila uralma alá jutni, s inkább választották a szabadító halált, mint a hazatérést.