XXIII. FEJEZET.
Egyház és közművelődés.

1. A pápaság. – 2. Államszervezet. – 3. Irodalom és művészet.

1. A pápaság.

Három nagy eszme vert erős gyökereket – ha szabad e hasonlattal élnünk – abban a törmelékben, melyet a népvándorlás korának hullámai hordottak össze s hajtott olyan terebélyes törzseket, melyek a most élő nemzedékekre is kiterjesztik lombjaikat: a pápaság, az államszervezet s a tudomány és művészetek eszméi.

Egy czím alatt, de mégis külön tárgyaljuk mind a háromnak fejlődését s mindenekelőtt kezdjük azon, mely a leghamarabb a legnagyobb jelentőségre jutott, t. i. a pápaságon.

Rómát a sors mintegy kiválasztotta, hogy püspöke hova-hamarabb előkelő szerepet vívjon ki magának, mint a földkerekség többi püspökei. Fensőbbségét először a 343. évi sardicai zsinat ismerte el, midőn egyes bevádolt püspökök ügyét a római püspök elbirálása alá utasította. Még nagyobb fontossága lett e tekintetben Theodosius császár 380-ban kiadott rendeletének, melylyel kötelezővé tette, hogy a birodalom alattvalói azt a hitet kövessék, melyet sz. Péter a rómaiaknak hirdetett; ettőlfogva a római püspökök tevékenysége is fokozottabb lőn. Betetőzte a művet III. Valentinianus császár 445. évi rendelete, melylyel az apostoli széket a legfőbb törvényhozói és birói hatáskörrel ruházta fel.

Róma nagyszerű hivatását a keresztyénség szempontjából épen ez időtájt sz. Ágoston jelölte meg. Valamint az ó-szövetség – úgymond – nem volt egyéb, mint előkészület az új-szövetségre, úgy a régi világban mindennek központja Róma és a Krisztus eljövetelére való várakozás vala. Eljövetele után minden a keresztyén hit diadalát és általánossá válását segítette elő. Soha Róma nem volt oly hatalmas, mint a mióta a keresztyén vallás közösségével magához csatolta az egykor vesztére törő barbár népeket. Mikor a gallok pogányságban éltek, fölégették Rómát; Hannibál katonái kőhalmazzá rombolták volna össze; de már a keresztyén Alarich visszariad Róma lerontásától, urává lesz s nem meri bántani.

A pápaság világtörténelmi jelentősége legelőször I. Leo pápában domborodott ki, a ki 440–461 közt töltötte be sz. Péter trónját, s a ki a hagyomány szerint Attilát világot rengető útjában visszatérésre bírta. E kiváló főpap a világ minden részével összeköttetést tartott fenn s elhatározó erővel küzdött az akkor felszínen volt manichaeus, pelagiánus, priscilliánus, nestoriánus és eutychiánus hittől-szakadt felekezetekkel. Tekintélye súlyával meg tudta akadályozni, hogy a galliai egyház mint különálló intézmény szervezkedjék; de azt már nem tudta keresztülvinni, hogy a chalcedoni zsinat 451-ben a konstantinápolyi egyházat a rómaival egyenrangúnak ki ne nyilatkoztassa. Mikor azután Zeno császár egyik törvényében az összes igazhivő keresztyének főegyházának a konstantinápolyit tette meg, s püspökét a legelsőnek nyilatkoztatta ki, nyiltan kitört a harcz a patriárcha és a pápa közt. Egy izzó szenvedélytől lángoló afrikai, I. Gelasius pápa (492–96) már egész határozottsággal hangoztatta, hogy az uralkodók a püspökök alatt állanak s ezek összessége fölött maga a pápa. Gelasius kitünő szervező tehetség is volt, s e téren maradandó nyomokat hagyott maga után. Szétválasztotta a canoni könyveket az apocryphusoktól, egyetemeseknek nyilvánította a nicaeai, konstantinápolyi, ephesusi és chalcedoni zsinatokat s kijelölte azokat az írókat, a kiket az egyházi atyák czíme megilletett. Kitünt mint író is. Meggyőződéséből nem engedett egy tapodtat sem s megérte még, hogy a frankok barbár fejedelme, Chlodovig meghajtotta büszke fejét a kereszt fensége előtt.

Gelasius után heves küzdelmek törtek ki két ellenpápa (Symmachus és Lőrincz) közt s ebbe a küzdelembe az ariánus Theodorich személyét is belekeverték. Azonban Theodorich igen bölcsen kivonta magát a viszályból s azt tartotta, hogy egyházi ügyeket intézzen el maga az egyház. Az uralkodó e felfogásából azután az az elv fejlődött ki, hogy a pápa felett egyedül Isten lehet a biró (502. évi római zsinat). Így esett, hogy a győztes Symmachus a senatussal egyetértve Anastasius császárt kiközösítette s ekként az egyházi szakadást élesebbé tette.

Justinus és Justinianus császárok alatt sikerült némi közeledést létesíteni Konstantinápoly és Róma között, de ez inkább csak látszólagos vala. I. János pápát, a kit Theodorich és I. Agapetust, a kit Theodahat küldött követségbe a császári udvarhoz, nagy kitüntetésekkel és pompával fogadták Konstantinápolyban, de küldetésük nem járt semmi eredménynyel.

Ekkortájt kezdett egy intézmény nyugaton is nagy lendületet venni, mely a pápaság világuralmi czéljait nagyban előmozdította, t. i. a szerzetesség. Nursiai Benedek Monte-Cassino rengetegei közt megalapította a maga monostorát s szerzetes társait szelid, de bölcs szabályokkal fűzte egybe. A henyélést a lélek ellenségének tartotta s szerzeteseit kézimunkával és lelkigyakorlatokkal foglalkoztatta. Szabályai csakhamar elterjedtek a román tartományokban s előállott a benedictinusok szerzetrendje. E rend tagjai egyéb hasznos tevékenységük mellett idejöket könyvek irására és másolására fordították s ez úton megmentették az enyészettől a classikus kor elmeműveit. Feladatuk körébe esett a nevelés is s culturalis buzgólkodásuknak nem utolsó érdeme az, hogy erdőket irtottak, mocsarakat szárítottak ki s pusztaságokat változtattak át szántóföldekké.

Benedek tanítványai nem különítették el magukat az egyház szervezetétől; megmaradtak a püspök hatósága alatt s fő fejöknek a pápát tekintették, a ki csakhamar hatalmas eszközt ismert fel bennök.

Justinianus az ötödik oekumeni zsinaton keresztülvitte, hogy a pápa kénytelen volt belenyugodni a keleti egyházzal való közösségbe s elismerni a császár befolyását Itália egyházi ügyeire. Híres Három fejezet czímű rendelete (544), melylyel a nestoriánus és monophysita eretnekeket akarta elkárhoztatni, szintén az egyház egyesítésére czélzott. Mindamellett belátták a pápák, hogy a császár inkább útját állja terveiknek, mintsem azokat előmozdítaná; szemöket tehát a frank királyokra vetették. Ezek kezdetben még nem nyujtottak ugyan segítséget, de mint katholikus uralkodók legközelebb állottak a pápasághoz.

Pontianus római püspök katakombája. (230–235.)

Nagyban növelte a pápai tekintélyt az egyházi törvények (canonok) összegyűjtése is. A legrégibb e nemű gyűjtemény a Canones Apostolorum volt, melyektől különválasztották az első pápáknak tulajdonított, de később koholt rendeleteket. Az egyes zsinatok határozatai azonban az egyházi tartományok szerint különbözővé tették, mígnem a hatodik század elején Dionysius egészen új gyűjteményt szerkesztett, melyet azután az egész Nyugat elfogadott.

Épen abban az időpontban, a mikor Rómát a legnagyobb nyomorúság fenyegette, lakosságát a fekete halál tizedelte, kapuit a longobárdok döngették és a császári udvarral való viszony a legbonyolódottabb volt, lépett 590-ben a pápai székre I. vagy Nagy Gergely. Előkelő római családból származott s beteges testében törhetetlen lélek lakott. Eleinte világi pályára készült, de csakhamar ott hagyta; atyja fényes palotáját sz. András tiszteletére kolostorrá alakította át s ő maga is csuhát öltött. Mindent megvont magától, csakhogy a szegényeknek annál többet adhasson. Mikor pápának megválasztották, csak nagy vonakodás után vállalta el e fényes méltóságot. Ő volt az első pápa, ki válaszúl a konstantinápolyi gőgre, így kezdte leveleit: «Isten szolgáinak szolgája» (Servum servorum Dei).

Ő a pápaság kezdődő nagyságának a megalapítója s első lángeszű harczosa annak az eszmének, hogy sz. Péter utódja független minden világi hatalomtól s egyházi feje az összes hívőknek. Legfőbb törekvése oda irányult, hogy a meglazult egyházi fegyelmet helyreállítsa s az egyház és szegények vagyonának kezelésébe rendet vigyen be.

Mindenekelőtt a konstantinápolyi egyházzal óhajtott tisztába jönni. A mikor Constantia császárné Pál apostol fejereklyéjét Rómából Byzanczba akarta elvitetni, hogy a két egyház egyenrangúsága ez úton is kifejezésre jusson, Gergely e szándék meghiúsítására mindent elkövetett s meg is akadályozta azt. Követelte, hogy a patriarcha tegye le az «oekumeni (egyetemes) püspök» nevezetet: de bár legnagyobb erélyességgel lépett föl, e téren nem tudott czélt érni. Annál inkább elbánt az elszakadásra hajló Ravennával és Aquilejával; rá kényszerítette őket, hogy Róma felsőségét elismerjék. Maximus püspök 599 augusztus 27-én Ravenna utczáin bűbánó szavakkal ismerte be: «Vétkeztem Isten és a szentséges Gergely pápa ellen!»

I. Gergely pápa.
Könyvkép a IX. századból, a párisi nemzeti könyvtárban levő kéziratból.

A nyugati gótok és a frankok körében is igyekezett eszméinek a talajt egyengetni; a frankok országában különösen azért, hogy az angolszász hittérítést biztosítsa. 596-ban sz. András kolostorának apátját, Ágostont a brit szigetekre küldte s nemsokára híre jött, hogy Aethelbert király 10,000 angolszászszal együtt fölvette a keresztséget. A mint azután a keresztyénség itt megerősödött, Gergelynek első dolga volt, hogy az egyházat szervezze; 601 jun. 22-én kiadott tervezetében Londont és Yorkot érseki székhelyül jelölvén ki, alájok egyenként tizenkét püspöki megyét helyezett.

Sz. Caecilia kriptája a római katakombákban.

Gergely uralomra való törekvése kihatott egész Itáliára. És pedig annál nagyobb súlylyal, mert Milano érseke a longobárdok elől menekülni volt kénytelen s nem is nyerte többé vissza önállóságát. Gergely az itáliai püspökök választására több és több befolyást gyakorolt, s keresztűlvitte, hogy ezek a palliumot Rómától fogadták el. A római egyháznak kegyes adományokból és hagyományokból hatalmas birtokai voltak (patrimoniumok) Siciliában, Calabriában, Apuliában, Campaniában, Dalmatiában, Illyriában és Sardiniában; sőt az Alpok alján és Galliában is. E birtokokat saját alattvalói művelték, kik fölött a pápa tisztjei útján a legfőbb törvényes hatalmat gyakorolta. Nagy jövedelmei módot nyújtottak neki, hogy inséges években Róma lakosságának segélyt nyújthatott, oltalomban részesíthette az üldözötteket s udvarát rendes katonasággal láthatta el. A longobárdok miatt Róma és a ravennai exarcha közt minden összeköttetés megszakadván, a pápa független hatáskörrel kormányzott s közvetetlenül érintkezett a byzanczi udvarral. Hadat üzent a longobárdoknak s békét kötött velök. A mikor pedig harcztérre szólította embereit a szükség, a nép szabadítójául tekintette s idővel az államfőt tisztelte benne.

Lassanként előkészítette Gergely a longobárdok áttérését is. Theodelindát, ki ragaszkodással volt hozzá, rá birta, hogy nem nyugodott addig, míg férjét s alattvalóinak jelentékeny részét a katholikus vallásnak meg nem nyerte. Leánya, Gundberga egymásután két királynak, Ariovaldnak és Rotharinak neje hasonló szellemben fáradozott s csakugyan Rothari után már katholikus király, Aripert ült a trónra, Grimoald alatt pedig már az egész nép fölvette ezt a vallást.

Gergelynek kiterjedt gondja a szerzetesi intézményre is s igyekezett azt minden más befolyástól függetleníteni. Egyik zsinattal azt a határozatot hozatta, hogy az apátot a convent szabadon válaszsza, a püspök és a földesúr beavatkozása nélkül, s hogy a megyés püspöknek nincs joga beavatkozni a kolostor belső ügyeibe. Ennek következtében azután a szerzetesek természetesen a pápa táborába sorakoztak.

Gergely hatalmas alakja leginkább levelezésében domborodik ki. Leveleit – szám szerint 928 maradt fenn – a világ minden zugába, még Örményországba is küldözgette. De nemcsak levelei avatták őt az irodalom nagy alakjává. Irt egy alapvető lelkipásztorkodástant (Pastoralis), melyben a papság kötelességeit szabályozta s nagyon olvasottak voltak a maguk idején dialogusai, melyek egykorú olaszországi szentek csodás életleirásait tartalmazták. Mondják, hogy utóbbi műve nagy hatással volt Theudelindára s hathatósan előmozdította a longobárdok áttérését. Lefordították arab és görög nyelvre is. Egyházi énekeivel (Antiphonarium) emelte a templomi zenét; megadta a katholikus istentiszteletnek a titokteljes pompát, mi nagyban elősegítette terjedését. Ő oltotta be a hívek képzeletébe a tisztító tűz hitét s felállította a felesleges jó cselekedetek tanát, hogy t. i. az emberi jó cselekedetek feleslegét misék útján az elhunyt lelkek javára értékesíteni lehet. S nemcsak a Mária- és ereklye-cultust fejlesztette, hanem megállapította a liturgiát, az ünnepek naptárát, a körmenetek rendjét, a lelkészek és szerpapok szolgálatát, s a papi ruha sokféle változatait.

Az «utolsó egyházi atyának» e roppant tevékenysége mellett legnagyobb érdeme marad mégis, hogy sz. Péter székének világi hatalmát és politikai függetlenségét kivívta és biztosította. Meghalt 604 márczius 12-én; tetemeit sz. Péter templomában temették el s sírkövére rá vésték e két szót is: «Istennek követe».

Utódai alatt a pápaság hanyatlásnak indult. A császári befolyás újra érvényesülni kezdett s maga I. Honorius (625–38), ki pedig nagy tevékenységű ember volt, sem boldogult Konstantinápolylyal, jóllehet az egyesülésre nézve a patriarcha és Heraklios császár mindent megkisérlett. A császár Krisztus természetének magyarázatában az orthodox párt és a monophysiták felfogása közt középútat keresett s Ekthesis czímen új hitformát készíttetett, mely szerint a Krisztusban a két természet mellett csak egy akarat lakozik. De ezzel csak egy új viszálkodás magvát hintette el.

II. Constans császár 653-ban már arra vetemedett, hogy I. Márton pápát az alatt az ürügy alatt, mintha titkon az afrikai mohammedánokkal szövetkezett volna, elfogatta s halálra kínoztatta. Ugyanez a császár Typos czímű rendeletet adott ki, melyben a legszigorúbb büntetés terhe alatt megtiltotta, hogy a Krisztus akarat nyilvánitásáról vitatkozzanak.

V. Bonifacius pápa ólompecsétje. 619–625.

A pápáknak, ha nem akartak hasonló sorsra jutni, mint Márton, törekedniök kellett, hogy biztosítsák maguknak a császár barátságát. Így azután nem csoda, ha a császár tisztviselője, az exarcha úgy járt el, a mint neki tetszett. Az ő akaratától függött a pápai szék betöltése s hiába zúgolódott Róma népe és papsága, hogy e jog kizárólag őt illeti: tiltakozásuk nem használt semmit.

A VIII. század elejétől kezdte magát a pápaság Byzancztól függetleníteni. II. Gergely pápa idejében (715–31) az ellentét nagyon kiélesedett, midőn Isauriai Leo császár alatt a képrombolók felekezete uralomra jutott. Nyugaton a képrombolás eszméje heves ellenzésre talált s ennek következtében a pápa csakhamar szemben állott a császárral. Nem volt más menekülés, mint hogy a pápaság a frank királyság szövetségét keresse. A körülmények kedvezően alakultak; a longobárd államhatalom elhanyatlott s északon Bonifacius készítette elő a talajt. A gyűlölt byzanczi zsarnokság ellenében a nép és nemesség a pápa köré csoportosult, kiben a meginduló küzdelem természetes fejét látta.

E küzdelem mindinkább megerősítette a pápát a szentszék birtokaiban. E területre, melyet a császárok római ducatusnak neveztek, nem volt ugyan a pápának jogszerű alapja, de már akkor úgy fogta fel azt a közvélemény, mint sz. Péter tulajdonát.

A végleges szakadás III. Gergely pápa (731–41) idejében következett be. Ez a pápa a longobárd fegyverek nyomása alatt ünnepélyes követség útján ajánlotta fel Martell Károlynak azokat a kulcsokat, melyek sz. Péter sírján hevertek. S bár ismételt segélykéréseinek nem lett semmi eredménye, minthogy Martell Károly a longobárdokkal való barátságos viszonyát nem akarta koczkáztatni, a pápai politika jövendőbeli útja meg volt egyengetve.

III. Gergely utódja, a görög születésű Zachariás pápa (741–52) fogadta azt a követséget, mely tanácsot kért a karolingok trónra jutására nézve. S bölcs üzenetével a pápa úgy le tudta kötelezni Pippint, hogy azután nemcsak ő maga, hanem utódai is hatalmas támaszai lettek a római széknek.

II. István pápa alatt (752–57) Aistulf király már erősen ostromolta Rómát. Hiába sürgették a császárt, nem adhatott segítséget. A pápa ekkor nagy elhatározásra szánta el magát: átkelt az Alpokon s személyesen fölkereste a frank királyt. II. István fölkérte Pippint, hogy adjon segítséget a longobárdok ellen. Pippin nemcsak segítséget, hanem egyúttal az Exarchatust is odaigérte a pápának, mely a longobárd király birtokában volt. A frank országnagyok Chiersy-ben 754 április havában tartott gyűlése a király adományát helybenhagyta s (állítólag) ünnepélyes okiratba foglalta. A pápa hálából koronát tett Pippinnek és fiainak fejére.

A római S. Costanza-tenmplom.
Külseje, alaprajza és keresztmetszete.

Aistulf most még hevesebben fogta Rómát ostrom alá; ekkor a pápa kérésére Pippin hatalmas hadsereggel érkezett meg s fölmentette a szorongatott várost. Constantinus Kopronymos császár 756-ban követei által visszakövetelte a Pippin kezébe jutott Exarchatust és Ravennát; de a frank király összeszedette az exarchatusbeli városok kulcsait s sz. Péter sírjára tétette le.

II. István után öcscse, I. Pál következett (757–67). Ő is a frank királyra támaszkodott; de midőn nem kapott tőle segítséget, kénytelen volt a byzantinusokkal és a longobárdokkal megalkudni. Utána nagy zavarok törtek ki, mígnem III. István (768–72) foglalta el sz. Péter örökét. Minthogy pedig István pápa ellene dolgozott a házasságnak, melyet Károly frank király Desiderius leányával kötött, a longobárd király ostrom alá vette Rómát. Mikor azután Károly eltaszította nejét, a pápa azzal a reménynyel kecsegtethette magát, hogy most már a longobárd királyság napjai meg vannak számlálva. De III. István a bukás időpontját nem érhette meg. Utódja a római nemes családból származott I. Hadrián lett (772–95), ki alatt e nagyfontosságú esemény bekövetkezett.

I. Pál pápa hamisított ólompecsétje.

Hadrián úgy az egyházi, mint a politikai téren kiváló egyéniség volt. Desiderius király újra körülfogta Rómát s a pápa kérésére Károly Olaszországban termett. Jöttének hirére a longobárd király Paviába zárkózott be s Károly haladéktalanul ostromolni kezdte a várost. De az ostrom nagyon soká húzódott, úgy hogy a 774. év husvétjét Károly felhasználhatta arra, hogy fényes kisérettel Rómában látogatást tegyen. Itt azután megerősítette atyjának a pápa számára tett adományát s megdöntvén Desiderius trónját, a longobárd koronát fejére tétette.

I. Hadrianus pápa ólompecsétje.

Hadrián pápa a konstantinápolyi udvarra is tudott befolyást gyakorolni; ennek következménye lett, hogy Iréne császárné a hetedik oekumeni zsinat által elrendelte a képek tiszteletének helyreállítását. De otthon azután annál több baja volt Hadriánnak. A ravennaiak elszakadási vágya mindig erősebb lett s a frank királyhoz való viszonya is ismételten hideggé vált. A spanyol püspökök, kik Krisztust csak Isten fogadott fiának tartották (adoptianismus), szintén megzavarták az egyház nyugalmát. Azonban a frankfurti zsinaton vereséget szenvedtek s maga az uralkodó is eretnekeknek nyilvánította azokat, kik a zsinat határozatai előtt meg nem hajolnak. Ugyanez a zsinat állást foglalt a hetedik oekumeni zsinat végzéseivel szemben. A frank, német, angol és spanyol egyházak ugyanis a képek imádása és rombolása közt a középútat választották; nem tekintették a képeket imádat tárgyainak, hanem csak a vallás egyszerű emlékeinek. A frankfurti zsinaton, melyen háromszáz püspök vett részt, kárhoztatták a képrombolók dühét, de egyszersmind élesen elitélték a görögök vakbuzgóságát. S jóllehet Hadrián a görög egyház álláspontját védelmezte, a frank zsinatok még hosszú ideig elvetették a képek babonás tiszteletét.

A fuldai sz. Mihály-templom.
Alapját megvetette Eigil apát 820–822-ben.

Róma főpapjának sikerei arra csábították Leo ravennai érseket, hogy ő is külön egyházi államról álmodozzék. Hatalmába kerítette a Romagna és Emilia városait s elűzte innen a pápai tisztviselőket. Károly középállást foglalt el a pápa s Leo között, s csak az utóbbinak halála mentette ki Hadriánt súlyos helyzetéből.

Mindamellett az érdekek közössége megőrizte a barátságos viszonyt Károly és a pápa közt. A 781-iki húsvétet Károly családjával együtt Rómában töltötte s itt újra kikerekítették sz. Péter patrimoniumát. Spoletót Károly elvette a pápától s e helyett a sabin terület egy részével kárpótolta.

Nagy Károly és III. Leo ezüstpénze.

A 795. év karácsony ünnepén meghalt Hadrián. Nagy-Károly megbizásából Alkuin készítette el sírfeliratát, melyet arany betűkkel márványba vésve küldöttek el Rómába. Hadrián méltóan sorakozik a nagynevű pápák mellé; Rómát rendkívül díszes épületekkel gazdagította s berendezte a pápai udvartartást. Mindeddig Károly a pápát egyszerűen csak vazallusának tekintette s úgy is bánt vele. De midőn III. Leo (795–816) római császárrá megkoronázta, attól fogva az apostoli szék iránt mély tiszteletet tanúsított. Ebből a pápák később jogot formáltak s Nagy-Károly utódaitól is követelték a szentszék előtt való meghajolást; úgy hogy lassanként gyökeret vert az a fölfogás, hogy a pápa a császár fölött áll. A pápa hatalma még eddig csak a dogmai kérdések s vallásos szertartások megállapítására terjedt ki; ellenben az egyházkormányzatot maga a császár intézte, ő nevezte ki a püspököket, hítta össze a zsinatokat, hagyta helyben a végzéseket s tette őket törvényerejűvé a capitulárékba való felvétel által. Mindazáltal a pápa már ekkor úgy tünt fel, mint első ember a császár mellett s közel állott a reménysége annak, hogy gyenge császár uralma mellett a pápa a keresztyén világ fölötti felsőséget kezéhez fogja ragadni.

N. Károly és III. Leo pápa Sz. Péter lábainál.
Mozaikkép III. Leo tricliniumán a Lateránban.

A IX. század közepétől a XI. század végeig az ál-Isidor gyűjtemény hatalmasan megnövelte a pápaság tekintélyét. Az e gyűjteményben levő decretálékból számos ment át lassanként az egyházi jogba. «Az egyetemes egyház püspöke» (episcopus ecclesiae universalis) elnevezéssel kapcsolatban olyan jogokat és hatóságot követelt a pápa, melyek a püspöktársaival való egyenlőséget végkép megszüntették. Ettőlfogva a pápa az egyháznak Istentől rendeltetett feje, kinek kezében az egész egyházkormányzat összpontosul; csak az ő kezdeményezéséből és tekintélyéből kifolyólag tartathatnak zsinatok; őt illeti a legfőbb igazságszolgáltatás stb.

Ez az új irány először I. Miklós pápában (858–867) testesült meg. Ő volt az első pápa, a ki megkoronáztatta magát. Hatalmas egyéniségénél s törhetetlen lekierejénél fogva egészen rátermett arra, hogy hasznára fordítsa az új tantételeket. Átok alá vette Photius konstantinápolyi patriarchát (863) s ezzel bevezette a nagy egyházi szakadást. II. Lothár lotharingiai királyt rákényszerítette, hogy eltaszított feleségét, Theutbergát, újra visszafogadja; megtörte az egész franczia clerus erejét, mely Hinkmar rheimsi érsekkel az élén Lothárnak Waldravával való házasságát helybenhagyta. Rothad soissons-i püspöknek formaszerűleg végbement letételét megsemmissítette s megfosztotta méltóságuktól a kölni és trieri püspököket. Utódja, II. Hadrián (867–72) nem folytatta ugyan ezt a politikát, de VIII. János (872–82), miután Kopasz Károlyt császárrá koronázta, újra a legteljesebb uralmat gyakorolta a frank egyház fölött.

Hinkmar rheimsi érsek koporsója.

A pápaság kivívta magának a világhatalmi állást s a következő korszakok voltak a tanúi annak, mily óriási befolyást gyakoroltak a pápák a történelem eseményeire.

2. Államszervezet.

Elbeszélésünk egész folyama tanúskodik róla, hogy milyen erősen rá nyomta a keresztyénség a maga bélyegét az összes germán államokra. Meglátszott ez nemcsak a népvándorláskor gondolatvilágán, hanem az államszervezetén is. Míg az ős pogánykorban a király egyszerűen csak népének vezére volt, a keresztyénség úgy tüntette fel hatalmát, mint a mely Istentől ered, minélfogva az alattvalói engedelmességet egyenesen keresztyéni kötelességgé tette. A földbirtok nem volt többé a nép közjava, hanem legnagyobbrészt a korona tulajdona s a király akként rendelkezhetett vele, a mint neki tetszett.

Miután a germán népek megismerkedtek a római szokásokkal s a rendezett közigazgatással, elkezdték azokat utánozni. Úgy hitték, hogy nekik kell pótolniok a császárokat s grófjaikkal és herczegeikkel intéztették a biráskodást, adószedést és ujonczozást. Eleinte kizárólag katonák voltak, majd államférfiak, végül hittudósok lettek, mígnem egyikük csakugyan visszaállította a császári méltóságot. Egyébiránt abból, a mit manapság királyság alatt értünk, semmi sem volt meg bennök. Hatalmuknak nem szabtak korlátot a törvények s minisztereik sem voltak, az egy titkárt vagy palotagrófot kivéve. Nem uralták őket a mai értelemben vett alattvalók sem, kik fölött élethalál urai lettek volna; ha jobbágyaik nem engedelmeskedtek, elvesztették földbirtokukat, melyet úgy kaptak, hogy annak fejében szerződésszerű szolgálatra voltak kötelezve. A királyi javadalmakat is csak mint hadi zsákmányt vagy hódítás útján nekik jutott részt bírták.

Népvándorláskori kereszt.
A M. Nemzeti Múzeumban.

A királyi hatalom mellett jókor kifejlődött a főnemesség, mely különösen a trónváltozások alkalmával éreztette a maga súlyát. A főnemesek számát maga a királyi hatalom szerfölött szaporította. A király köteles hűség fejében nagy földbirtokokkal látta el híveit, kikből azután herczegek és grófok lettek. Ezek a meghódított föld egy részébe behelyezkedve, csupán politikai jogokra nézve függöttek a királytól, egyébként tetszésök szerint kormányozták népöket s indítottak háborút, olykor a királyok ellen is.

I. Hadrián pápa sírirata.
Készült N. Károly rendeletére.

A királytevés nem volt a germánoknál egyforma; némely államot, mint a frankot és burgundot, felosztható örökségnek tekintettek, mások ellenben szivósan ragaszkodtak a királyválasztás jogához.

Lassanként a királyság jelvényei is változáson mentek át. Míg az őspogány világban a hosszú hajfürtök és a lándzsa tüntették ki a királyt, a keresztyénség megismertette a germánságot a római és byzanczi hatalmi jelvényekkel: a koronával, a trónussal, a biborpalásttal. Azután szokásba jött az ünnepélyes fölkenés, melyet először a nyugati-gótok vettek gyakorlatba. A királyi hatalom jelképe volt a nagyszámú kiséret is, mely nemcsak a király személyét, hanem a királyi család tagjait is megillette.

Idők folytán a királyi udvarokban némely szolgálattevő tisztviselőket látunk feltűnni, kikre a királyi háztartás és gazdaság ellátásának gondja nehezedett. Ilyenek voltak: az udvarmester (senescalcus), istállómester (marescalcus), ki azután a lovasságnak s általán az egész hadseregnek parancsnoka lett; pinczemester, kamarásmester vagyis kincstartó stb. Az irásbeli ügyeket a referendarius intézte, kit később a kanczellár név illetett. Ennek hatásköre a frankoknál a palotagrófok vagyis majordomusok vállára nehezedett, ellenben a longobárdoknál és a gótoknál a palotagróf mindvégig egyszerűen csak a jogügyek igazgatója maradt.

A királyi kincstár fő jövedelmét tették a koronajavak, a királyi család örökös birtokai s az elkobzott jószágok. De ugyanide folytak be a meghódított népek adói, az országos adók, vámok, birságok és ajándékok. Állami és családi vagyon nem volt külön választva s a királyi kincstartó kezelte mindakettőt.

A germán államok rendszerint apróbb tartományokra oszlottak s ezeket is külön tisztviselők igazgatták. Ilyenek voltak a herczegek, kiknek tiszte a közigazgatás és biráskodás teendőin kívül kiváltképen katonai volt. Az egyes gauok vagy megyék élén a grófok állottak, kik mint a király szolgái (ezt jelentette eredetileg a gróf szó) szintén közigazgatási, törvénykezési és hadi teendőket végeztek. Ezeknek az angolszászoknál ealdorman volt a nevök s az alájok rendelt kerületeket shire-knek hítták.

A gauok részei voltak a századok (centena), melyek törvénykezés, katonai szemlék, törvények kihirdetése stb. végett rendes gyűléseket tartottak; igazgatásuk a századosra (thunginus) és a soltészra (sacebaro) nehezedett. Emez mintegy a király tiszttartója volt, amaz ellenben a század belső ügyeit intézte. Később a két hivatal egygyé olvadt s a gróf kinevezésétől lett függővé. A századokon kívül a legalsó fokon voltak a tizedek, melyek csak az egyes udvarokból állottak (mansi), továbbá a városi és községi szervezetek, melyeknek szintén külön előljáróságuk volt. E mellett a legtöbb megyében akadt néhány, a gróf hatásköre alól kivett uradalom (immunitates); ilyenek voltak a királyi javak, később az egyházi birtokok s végül a szabad községek területei.

Mint nép a germánság négy rétegre oszlott. Az első osztály a nemesekből (ingenui maiores, nobiles) állott, kiket a legmagasabb vérdíj (wergeld) különböztetett meg. A wergeld az a birságpénz volt, a melyet a gyilkos az elhúnyt rokonainak bűne váltságáúl fizetni tartozott. Ez a különböző népeknél különböző nagyságú volt. A nagyobb vérdíjon kívül a nemességnek az a joga is megvolt, hogy a törvényszék előtt nagyobb volt a szavahihetősége. Egyébként nemes volt mindenki, a ki királyi adományban részesült vagy a ki a királyi udvarnál szolgálatot teljesített. Mint szabad emberek, a nemesek részt vettek a gyűléseken s a király felhivására tartoztak hadba szállani. Kötelességök volt a király hírvivőit elszállásolni, a tisztviselőket a gonosztevők kézrekerítésében segíteni s az útak és hidak jó karban tartásának költségeihez hozzá járulni. Birtokaiktól adót nem fizettek. Idővel a születési nemesség mellett kifejlődött a hivatalnoki nemesség, mely az országos hivatalok viselőiből (herczegek, grófok stb.) és a királyi kiséret tagjaiból (antrustiones vagy vasalli) alakult. A hivatalnoki nemesek sorába az alsóbb néposztályokból is föl lehetett emelkedni s természetesen idők folytán a két nemesség – a születési és hivatalnoki – házasság útján összekeveredett.

A népnek legnagyobb zömét a közszabadok (ingenui mediani, a frank birodalomban leudes) alkották. Ezeket is a wergeld mennyisége különböztette meg a hódított és félszabad népektől. Tartoztak katonáskodni, de ez alól pénzzel is megválthatták magukat s hozzá járultak a hadsereg élelmezéséhez. Számuk arányosan emelkedett a nemesség hanyatlásával, mit nagyban elősegítettek a pazarlás, a birtokok elaprózódása s az elszegényedésnek másféle okai.

Ezeknél alsóbbrendűek voltak a jobbágyok (ingenui minores), kiket félszabadoknak vagy liteknek is neveztek. Mindegyikőjöknek megvolt a maga védő ura (advocatus vagy mundebordus), ki rendelkezett felettök s felelt értök a biróság előtt. Számukat nagyban szaporították a szabadon bocsátott szolgák. A longobárdoknál aldii volt a nevök s valamivel terhesebb volt az állapotuk, mint a többi népnél. Védő uraiknak adót fizettek s szolgálatokkal tartoztak; háborúban mint kiséret uraik körül csoportosultak. Néha csak a földesúr birtokáról volt joguk házasodni; nem katonáskodtak s a földbirtokkal együtt szállottak át más birtokos kezére.

A legalsó osztály a szolgák (servi) osztálya volt, melynek vállaira mindennemű házi munka nehezedett. A szolga szüléktől származott gyermek maga is mindvégig szolga maradt. Szabad ember is önként lehetett szolgává, ha ekként megélhetésén könnyíteni akart; de törvényes itélet következtében is sokan sülyedtek ez alacsony néposztályba, ha nem tudtak valamely rájuk rótt birságot vagy adósságot megfizetni. Szolgákká lettek a hadifoglyok, valamint azok is, kik szolganőt vettek feleségül. A szolgasorba önként belépő lenyírta haját, s a nyiradékot térdepelve nyújtotta át választott urának, ki a szolgaság jeléül tövises vesszőt adott a kezébe. A frank birodalomban már a karolingi dynastia alatt nagyon felszaporodott a szolgák száma, úgy hogy alig volt az országban szabad jobbágy. A szolgát a germán törvények nagyrészt dolognak s a birtokfölszereléshez tartozónak tekintették; a rajta esett sérelmet nem volt szabad fegyveres kézzel megtorolnia s a tőle elkövetett károkért ura felelt. A szolgaság alól való felszabadítás az egyes népeknél különböző szertartások szerint ment végbe; a longobárdok nyilat adtak a kezébe s néhány szót súgtak a fülébe, az angolszászok lándzsával és karddal ajándékozták meg, a ripuári frankok ajtót nyitottak előtte s végül Rothari a római szokást honosította meg, mely abból állott, hogy a felszabadítandó szolgát általútra vezették s ott e szavakkal bocsátották útnak: «Menj, a merre tetszésed tartja». Később a szabadság megszerzésére elegendő volt a király szóbeli kijelentése.

Idővel azután az egyház enyhítő befolyása alatt mindinkább tisztult a felfogás s a szolgák is emberszámba mentek; de szabadembert később sem volt szabad pörbe idézniök. Foglalkozásuk szerint különböző csoportokra oszlottak; legszánandóbbak voltak a földmivelők, jobb dolguk volt a kézműveseknek s belső teendőket végeztek a házi szolgák (ministeriales). Némelyik földesurat egész szolgahad vette körül s lassanként, mint a királyok, az egyházi és világi nagyok is arra törekedtek, hogy mennél nagyobb legyen a kiséretük. Fölfegyverkeztették tehát szolgáikat s ezzel mutatták uraságukat.

Már Tacitus kiemeli a germán élet jellemző sajátságát, a kiséretet. Ez kezdetben csak a királyokat illette meg s a kiséret tagjai nem alkottak zárt és öröklő rendet, hanem mint egyszerű környezet, bizonyos szolgálatokra, engedelmességre és hűségre voltak kötelezve. Idők folytán a merovingi királyok koronajavakat osztogattak kiséretük tagjainak s ezek azután ennek fejében bizonyos kötelezettségeket vállaltak magukra; ebből fejlődött a hűbérrendszer. E szerint hűbér alatt valamely idegen birtok öröklődő használati jogát értették, a mely birtokot a tulajdonos haszonélvezetűl adott át a maga részére kikötött hűség fejében. A tulajdonos volt a hűbérúr (dominus feudi vagy senior), a hűbér elvállalója a vasallus. A hűbéres birtok ellentéte volt a szabad tulajdon (allodium), melylyel köteles hűség nem volt egybekötve. Nagy Károly alatt, ki az összes birtokos nemességet hadi szolgálatra kötelezte, a kisebb birtokosok, hogy e szolgálat terhétől meneküljenek, szabad birtokukat hatalmasabb egyházi és világi nagyoknak adták oda s tőlük azután újra hűbérül vették át, mi által az állandó hadkötelezettség alól kivonták magukat.

Csak természetes, ha ilyen körülmények közt a középkorban nagy szerep jutott a kiváltságoknak. Ezek nemcsak valamely adó vagy tartozás alóli fölmentésre szólottak, hanem volt olyan formájuk is, a mikor valakit valamely rendes biróság hatásköre alól vettek ki.

Az ország legfőbb birája a király volt s udvari törvényszékén az ország nagyjaiból alakított biróság itélkezett. Minthogy e törvényszék hatósága minden ügyes-bajos alattvaló pörére ki nem terjedhetett, ide kerültek a főbenjáró perek, hazaárulás, hűtlenség esetei, királyi tisztviselők ellen emelt vádak stb. A peres eljárás szóbeli volt s rendkívül szigorúan ragaszkodott az alakisághoz, úgy hogy a legkisebb formahiba koczkára tette a per sikerét. Egyébiránt az volt a felfogás, hogy a per nem egyéb, mint harcz a pörlekedő felek közt s ezt, ha az Isten itéletének kellett dönteni, csak fegyverrel lehet elintézni.

Ehhez azonban csak mint rendkívüli bizonyitékhoz folyamodtak; a rendes bizonyítás esküvel történt. Rendszerint a vádlottnak kellett esküdnie. Néha pedig a törvényszék többedmagával teendő esküt itélt meg s ilyenkor 6, 12 vagy 24 szabad ember tette le arra a meggyőződésére a hitet, hogy a peres fél igazán esküszik. Az eskütársak számát az ügy fontossága szabta meg. Ha pedig bizonyítéknak nem volt elég az eskü, istenitélet döntött s ennek nemei voltak: a bajvívás, tüzesvas, forróvíz vagy keresztpróba.

Egy ír evangelium szalag- és állatidomokkal díszített lapja, a VII. századból.
A dublini Trinity-College könyvtárában.

Nagy Károly alatt az igazságszolgáltatás is nagy változáson ment át. De az istenitéleteket ő sem törölte el s ez által, valamint azzal, hogy a templomokat menedékjoggal ruházta fel – de a mely jog a gyilkosokra és halálra itélt gonosztevőkre nem terjedt ki – az egyház hatalmát jelentékenyen emelte.

Általában a népvándorláskori igazságszolgáltatás inkább csak az átmenet képét tünteti elő. Egyfelől a germán és római jog, másfelől a királyi és egyházi befolyás tükröződik rajta, s ez tart egészen a XII. századig, a mikor Olaszországban elemi erővel kel új életre a római jog s győzelmesen járja be az egész világot.

3. Irodalom és művészet.

A népvándorlás korának erőszakos mozgalmai nem kedveztek a szellemi törekvéseknek. Az a gazdag keresztyén-latin irodalom, mely időszámításunk első három századában olyan hatalmas lendületet vett, a nyugat-római birodalom bukásával teljes hanyatlásnak indult. A tudományok művelése lassanként a kolostorok szűk falai közé szorult, a nélkül, hogy csak némi önállóságra is vergődhetett volna. A szerzetesek a régi classikus műveltség emlékein tengődtek s minden ambitiójuk a másolgatásban, kivonatolásban és gyüjtögetésben merült ki. A tudományokat egyházi mezbe öltöztették, s legfeljebb a szentek élete volt az, melylyel kiváló mértékben s nagy kedvvel foglalkoztak.

Csak a VI. és VII. században kezdett az irodalom újra éledezni s nevesebb munkásokat felmutatni. A költészet terén az ír Sedulius tűnt ki, ügyes versekben írván meg Jézus életét; Arator meg az apostolok cselekedeteit szedte hexameterekbe. A híres bölcselő Boethius képekben gazdag költészetét bánatos hangulat és a classikus formák szem előtt tartása jellemzik; Maximianus idylljeiben meg eleven képekkel s helylyel-közzel Virgilius mesteri utánzásával találkozunk. De legtöbb oldalú költő volt az itáliai származású Venantius Fortunatus, ki hymnusokat, elégiákat, utirajzokat stb. írt. Tőle való a híres Pange lingua gloriosi kezdetű egyházi ének is. Művelődéstörténeti tekintetben nagybecsű az az útleírása, melyet Itáliából a frank birodalomba tett útjáról szerkesztett.

Az irodalomnak első kimagasló alakja Nagy Gergely pápa volt, ki nemcsak leveleivel, hanem számos egyházi munkájával is rá nyomta hatalmas lelkének bélyegét a maga korára. Irodalmi működéséről már fentebb megemlékeztünk. Vele termékenységre nézve vetekedett a sevillai Isidorus, kinek iratai szintén nagy hatással voltak az egész középkorra. Húsz könyvre terjedő Etymologiái az összes tudományok tárházát teszik. Irt egy krónikát is, melyben a világ teremtésétől Heracliusig (626) végbement események vázlatos leirását adja régibb irók után; ennél sokkal becsesebb az a történeti műve, mely a spanyolországi gótok viszontagságait tárgyalja; ebben mint egykorú tanú sok érdekes dolgot jegyzett föl. Honfitársa, Julianus toledói érsek a theologia és grammatika terén fejtett ki nagy tevékenységet. Velök azután be is záródik a római származású és műveltségű nevezetes írók sora.

A történetirás terén két kiváló germán férfiú tűnik ki, ú. m. a frank tours-i Gergely és a longobárd Paulus Diaconus. A franczia történetirás atyja, a mint tours-i Gergelyt nevezni szokták, Historia ecclesiastica Francorum czímű tíz könyvre terjedő munkája nem pusztán egyháztörténeti mű, mint czíme utn következtetnni lehetne, hanem tárgyalja a frankok politikai történetét is és 592-ig viszi a fonalat. Mint az események szemtanúja, bár a fontosabb dolgokat nem mindig tudja megkülönböztetni a mendemondáktól, sokat látott és tapasztalt, miért is e műve megbecsülhetetlen kútfő. Tiszteletet érdemel az a búskomor érzés is, mely őt hazája romlása láttára elfogja. A cividalei születésű Warnefrid Pál, kit az aquilejai egyházban viselt tisztsége után Paulus Diaconus néven emleget az irodalomtörténet, a longobárdok történetét írta meg élő hagyományok után, de elbeszélését csak Rothari királyig szövi. A népe sorsán kegyelettel csüngő férfiút Nagy Károly is barátságára méltatta s midőn hazáját romba döntötte, szívesen fogadta őt udvarába. Munkáján bájos naivság ömlik el s históriáját nemzeti mondákkal tarkított előadása élvezetes olvasmánynyá teszi.

A germánoknál eleinte a királyi udvarokban kezdett az irodalom szeretete nyilatkozni. A keleti gót, a frank, a nyugati gót és longobárd királyi családok nem egy tagjáról maradt följegyezve, hogy az irodalmat pártolták, sőt hogy maguk is ügyesen forgatták a tollat. Az uralkodók felvilágosodottsága kedvezett az iskoláknak s Itália déli részétől a frank birodalom szívéig jelesebbnél jelesebb tanítóházak terjesztették a műveltség magvait. De a continensen fakadozó irodalmi törekvéseken csakhamar túltettek az irek és angolszászok, kiknek ebbeli érdemük a Tiszteletes Beda alakjában tetőzik. E kiváló szerzetes nemcsak theologiai és grammatikai munkákat irt, hanem megpróbálkozott nemzete egyháztörténetével is s a világ hat korszakáról (De sex aetatibus mundi) szóló munkája alapul szolgált a legtöbb középkori krónikának. Az ír műveltségnek köszönhető, hogy később a karolingok udvarában az irodalom újjászületett.

A római és germán elem összevegyülése nagy hatással volt az irodalom és a nyelv fejlődésére is. Az irodalom nyelve mindenütt a latin volt, de a köznép is eltanulta a provinciabeli római lakosság nyelvét s ekként egy korcs nyelv (lingua rustica) keletkezett, mely azután a román nyelvjárásoknak lett az anyja.

Változáson ment át a latin írás is s a régi szögletes capitális betűket a kerek unciális és folyamatos (cursiv) betűk váltották fel. A különböző betűformák szerint keletkezett azután a longobárd vagy pápai, nyugati-gót, frank-meroving s végül az angolszász írás. Egyébiránt maga az írásfajta is más volt, ha könyveket írtak s más, ha okleveleket állítottak ki.

A középkorban az oklevelek (diplomák) ünnepélyes joglevelek voltak, melyeknek hitelességéhez bizonyos meghatározott kellékek kivántattak. Ezek a kellékek leginkább a következők voltak: a kiállító neve, a kelet, a tanúk és a pecsét. Ezek azért voltak mellőzhetetlen kellékek, mert már a IV. század óta gyakoriak voltak az oklevélhamisítások. Az oklevelek mását külön erre rendeltetett levéltárakban őrizték meg, hol azután szükség esetén mindig rá találhattak. Oklevelek már a merovingi királyok idejéből maradtak fenn, de a cancelláriai praxis főképen a karolingok alatt fejlődött ki.

Szalagdísz VII. századi írlandi kéziratban.
A dublini Trinity-College könyvtárában.

A könyvírás a díszítő művészetnek lett a szülőanyja. A szent könyveket aprólékos gonddal másolgatták a szerzetesek s egyes fejezetek élére vonalakból, szalagokból és állati alakokból combinált czifrázatokat alkalmaztak. E téren főként az irek tűntek ki s a könyvdíszítésnek legszaporább műhelye a st.-galleni kolostor volt. A növényi díszítményeket nem igen kedvelték, de annál inkább felhasználták az állati alakokat. Egy-egy ügyesebb kéz megpróbálkozott önálló alakok festésével is s a könyvdíszeken leginkább az őskeresztyén symbolumok, a hal és madár alakjai szerepelnek. De a való élet jelenségeinek visszatükröztetését e kisérletekben hiába keressük.

Elefántcsont ereklyetartó-szekrény oldala.
Byzanczi képmetsző munkája az V–VI. századból. A trieri dóm kincstárában.

A festészet kialakulására nagy hatással voltak az antik mozaik képek, a milyenekkel Róma és Ravenna épületei díszesítve voltak. Azonban az ó-keresztyén festészet eleinte csak a katakombák mélyében lappangott; ezek bolthajtását és falait árasztotta el kezdetleges képekkel. Maradványaival nemcsak a híres római katakombákban találkozunk, hanem nálunk Magyarországon is vannak efféle érdekes falfestmények a pécsi sírkamarában. A mint azután a keresztyénség államvallássá lett, a festészet is kilépett rejtekéből s helyet követelt magának a basilikák és világi paloták falazatán. A császárok és pápák vetekedve siettek épületeiket képekkel díszesíteni. Így Nagy Constantinus I. Silvester pápa buzdítására számos római templomot láttatott el festményekkel. Mi sem természetesebb, mint hogy ez a zsenge korát élő festészet megpróbálkozott a hit legfőbb alakjának, az Üdvezítőnek ábrázolásával is. Eleinte úgy fogta fel mint jó pásztort, majd meg mint az örök ifjúság képviselőjét; szabályos vonásokkal látta el, magas homlokkal, nemes metszésű orral s vállaira lecsüngő fürtökkel. Egyik legrégibb Krisztus-ábrázolat Rómában a sz. Pontianus baptisteriumában levő. A byzanczi felfogás már trónra ülteti fenséges alakját; ennek egyik legszebb példánya a Sophia-templomban levő mozaik kép.

Gyermekkorát élte még a szobrászat is. A római pogány cultustól átvették az első keresztyének a sarkophagokat (sírládákat), melyeket terméskőből, márványból vagy porphyrból faragtak s oldalaikon jelképes domborműveket alkalmaztak. Római szokás volt a diptychonok készítése is, melyeket nagyobbrészt elefántcsontból állítottak elő; a keresztyének ezekre védszentjeiket, a vértanúk életéből vett jeleneteket faragtak s azután az oltárokon helyezték el őket. De önálló alakok kifaragására a művészetnek ez az ága ekkor még nem vállalkozott.

Panagia.
Falfestmény egy athéni templomban.

Már az őskeresztyénség nagy súlyt fektetett az éneklésre s a pápák még a IV. század elején külön egyházi ének-iskolákat rendeztek be Rómában. Milano főpapja, sz. Ambrus, a magasztos Tedeumot szerzette, melyet hívei a reggeli zsolozsmák, körmenetek és hálaadó ünnepek alkalmával énekeltek. Sz. Ambrus énekmódjának alapját a rhythmikus melódia tette. Ezzel ellentétben Nagy Gergely tisztán a muzsikális alapra helyezkedett s antiphonariumában a legszebb egyházi énekeket gyűjtötte össze, melyeket azután az egész világ elfogadott. Reformálta a zenét, a mennyiben megállapította a hanglétrát (scalát) s az alaphangokat kiegészítvén, a latin ábécze hét első betűjével jelölte meg. Utódai belátván az egyöntetű egyházi éneklés jelentőségét, mindent elkövettek a Gergely-féle egyházi zene általánossá tételére.

Régi Krisztus-fej a római katakombákban.

Azonban a művészetek közt az építészet köszönhet legtöbbet a keresztyénségnek. A Nagy Constantinus korát megelőző első keresztyén templomokról nem sokat tudunk, de hogy a keresztyének már a legkorábbi időtől fogva templomokban végezték isteni tiszteletüket, az a történelmi adatokból bizonyos. A keresztyénség eszméjének diadalra jutása után a templomok sokkal díszesebb alakot öltöttek s építésük is nagy változáson ment át. Fölvették a római basilika idomát, mely eredetileg törvényszéki palota volt s ezt fejlesztették ki azután a liturgia czéljai szerint. A basilika hosszúkás négyszög alak volt s két oszlopsor osztotta három részre. Egyik keskenyebb végén az oszlopos előcsarnok állott, vele szemben a félkörű apsis, hol eredetileg a birák és hatósági személyek székei sorakoztak. A keresztyén basilikában – mert e nevet továbbra is megtartotta – oda, a hol a praetor ült, a püspök széke kerűlt. Az oltár köré csoportosult a nép s a középhajó rendszerint üres volt, minthogy a basilikának eredetileg nem volt házfedele. Székéből intézett a püspök beszédet a néphez, de a mint a basilikák nagyobbodtak, szükségessé vált külön szószékek felállítása.

Miniature-kép egy X. századi zsoltárkönyvből.
Dávid király byzanczi koronázási öltözetben a Bölcseség és Jövendőmondás nőalakjai közt. A párisi nemzeti könyvtárban.

Krisztus Pilátus előtt.
Mozaik a ravennai S. Apollinare nuovo-ban.

Merovingi kézirat-díszítmény.
Symbolikus ív abban a kéziratban, mely sz. Ágostonnak a Szentirás első hét könyvéről szóló magyarázatát tartalmazza. Egykor a corbie-i apátság, jelenleg a párisi nemzeti könyvtár tulajdona. Latin nyelven van írva s a VIII. század első feléből való.

Rómában az első basilika volt a laterani S.-Giovanni templom, mely büszkén nevezte magát a keresztyén székesegyházak anyjának. Kiváló díszszel épült Nero circusának helyén, hol állítólag szent Péter halált szenvedett, a főapostol tiszteletére szentelt székestemplom. Pál apostol sírja fölött is korán szép templom emelkedett, a S. Paolo, s a nicaeai zsinat emlékére épült 352-ben a Santa Maria Maggiore. A hatalmas római templomok és paloták csakhamar utánzásra sarkalták Itália barbár népeit is. Nagy Theodorich római művészekkel pompás épületeket emeltetett; a tőle építtetett S. Apollinare in Classe templom, bár némi eltérésekkel, egészen a basilika szabályait követi. Nevezetes építmények voltak ravennai palotája s a hamvai fölé emelt mauzoleum, melyen a gyönyörű kivitelű párkányszalagban a német műtörténészek gót díszítést szeretnének látni. Mint a keleti-gótok, a longobárdok is meghajoltak a római építészet technikája előtt. Náluk Authari és felesége, Theodelinda nevéhez fűződnek a legszebb épületek. Itt is a basilika-stylus dominál; a milanói S. Ambrogio fejlettebb apsist és kereszthajót mutat, a mellett kupolával is el van látva. Nevezetes longobárd építmények voltak még Monzában, Paduában a sz. Sophia-templom, mely a VI. század végén épült s a bresciai régi székesegyház, melynek építése korabeli kupolája még most is fennáll (a VII. század elejéről). Teljesen ép a Verona melletti S. Giorgio Inganna-poltron nevezetű templom is. Ezeken kívül, ha romokban is, számos emléke maradt még fenn a longobárd építészetnek egyes városokban.

A magyarországi legrégibb, kora-keresztyén templomok építőmesterei is longobárdok voltak. A IX–XI. századokból ugyan, a mikorra nálunk ez építészet szereplése esik, nem maradtak napjainkra egészben meglévő műemlékek; de az egyes felszinre került töredékköveken látható szalagfonadékos ornamentika elárulja, hogy Dunántúl a szegszárdi, zala-apáti, pécsi, somogyvári és Tiszántúl az aracsi régi templomokat Olaszországból behívott mesterek emelték.

A basilika-styl maradt uralkodó nyugaton egész Nagy Károly idejéig. Ellenben keleten az úgynevezett byzanczi stil kapott lábra, mely a Rómában levő kerek Pantheon alakját vette alapul. Minthogy azonban a kerek templom kevésbbé felelt meg a cultus czéljainak, a kört négyszöggel hozták kapcsolatba, olyképen, hogy az alépítmény egyenlő ágú keresztet alkotott s ennek közepén emelkedett fel a kupolatartó körépítmény. E stilus legkimagaslóbb képviselője a Justinianus építette konstantinápolyi Sophia-templom, melyet hatalmas méretei és nagyszerű pompája a legtöbb keleti templom mintaképévé avattak. Byzanczi befolyás révén terjedt el ez az építkezés az Exarchatusban is s itt a legimpozánsabb példánya volt a ravennai San Vitale, gazdag mozaik festményeivel, melyek közt legnevezetesebb Justinianus és Theodora császárné portrait-szerű képmása, mindkettő kiséretétől környezve.

A templomépítészet e formái Nagy Károly koráig divatoztak. Lassanként azonban a basilika különféle módosításokon ment át s a román és germán népek körében egy új, az úgynevezett román styl fejlődött ki. Ez főbb vonásaiban szintén a basilikát veszi ugyan alapul, de egyszersmind magasba törekszik s a rövidebb oszlopok helyett magas pilléreket alkalmaz. A lapos tetőzetet ívek és boltozatok váltják fel, a mivel nagyobb és szélesebb falazat van egybekötve s ekként a festészeti díszítésnek is tágabb tér jut. A harangok elhelyezésére, melyek a VII. századtól kezdenek szerepelni az egyház használatában, egy vagy két tornyot csatolnak a basilikához s a byzanczi építésmód előnyeit is értékesítik. E stilus legkiválóbb építménye a Nagy Károly idejéből származó aacheni dóm, melynek alkotója a ravennai San Vitalét tartotta szem előtt. Magyarországon a román építészetnek ránk maradt nagyobbszerű emléke a pécsi székesegyház, melyet azonban a későbbi idők folyamán többször javítgattak és újra építettek.

A román építkezésnek egyik változata volt az, mely a byzanczi rotundát a basilikára helyezte s ekként a kupolás basilikát hozta létre. Ilyen pl. Kölnben az apostolok és sz. Márton temploma, továbbá a bonni székesegyház stb.

A germán világi művészet emlékeit – mert eddig csak az egyházi keresztyén alkotásokról volt szó – legnagyobb részben csak a föld alól előkerült leletekben bírjuk. Hazánk minden országnál gazdagabb germán népvándorláskori emlékekben; úgy hogy a germán ötvösség fővonásaival a mi leleteinkből teljesen megismerkedhetünk. Legszembetűnőbb sajátságai a rekeszes ötvösség alkalmazása, a félkorongos fejű ruhakapcsokhoz (fibulák) való merev ragaszkodása, s végül az állatornamentika és szalagmotivumok sűrű használata. A rekeszes ötvösség a díszítendő lapra keskeny fémlemezeket erősít s azokat úgy hajlítja, hogy a drágakő, üveggyöngy vagy zománcz befoglalására alkalmas rekeszek támadnak. A kő, melyet a régi germán ötvös rekeszekbe foglalt, rendesen gránát volt, de kivált külföldön, gyakori a színes üveg is.

Mint Hampel József a népvándorláskori emlékekről szóló művében mély megfigyelések alapján kimutatta, ezek a motivumok korántsem kizárólag germán találmányok; megvoltak azok már azelőtt is, a germán ötvösség Kelet művészeitől egyszerűen csak átvette s tovább fejlesztette. Nyugat-Európában nem szerepelnek az inda- és griff-motivumok, holott nálunk germán emlékekkel vegyesen fordulnak elő; ezeket a nagytudományú szerző a római antik és a barbár ornamentika vegyülékéből származottnak tartja s pannoniai izlésnek nevezi.

A petőházi kehely.
A sopronmegyei múzeumban.

A hazai leletek közt a germán ötvösművészet remek tárgyai foglalnak helyet. Legnevezetesebbek: a puszta-bakodi kincs, mely többek közt arany nyaklánczokat, gyűrűket és karpereczet tartalmaz; a perjámosi sírlelet, mely fibulákat és fülönfüggőket, a csornai lelet, mely egy kővel kirakott diadémát, a mezőberényi és apahidai leletek, melyek arany ékszereket foglalnak magukban stb. De legnagyobb művészi becsük mégis a szilágy-somlyói kincseknek van, melyekben arany lánczok, remeknél remekebb fibulák, karpereczek és csészék mellett császári medaillonok vannak.

A longobárd stilusnak, mint már fentebb láttuk, maradtak fenn nyomai hazánkban. Ennek jellemző motivumai – a szalagdíszből alakított taréj és az ú. n. kosárfenék – főleg egyházi épületek dombormű-töredékein mutatkoznak. Ebből joggal arra lehet következtetni, hogy egyházi építkezésünkben a legrégibb idők óta tevékeny részük volt a longobárd kőmíveseknek.

A külföldön nevezetesebb kincsek: a romániai petreosai ú. n. Athanarich-kincs, mely aranyedényeket és eszközöket tartalmaz a bukaresti muzeumban; a guarrazari gót kincs, mely mint felirata mutatja, Recisvinth király koronáját és keresztjét foglalja magában s a párisi muzeumban őriztetik; a monzai székesegyház kincsei, melyeknek egy része elkallódott ugyan, de ábrázolatuk fenmaradt. Ide tartoznak még: a francziaországi chelles-i apátsági templomban őrzött kehely, mely Bathildis frank királyasszony számára készült; Cividaléban Urso herczeg elefántcsont táblája, mely a keresztrefeszített Jézust ábrázolja; azután a Gisulf friauli herczeg márvány sarkophagjában talált ékszerek s végül a Kremsmünsterben őrzött, rézből való, bajor Tassilo-kehely, melynek felső része öntvény, alsó része pedig trébelt, gazdag díszítésekkel.

Ezzel a kehelylyel rokon a mi IX. vagy X. századi petőházi kelyhünk, melyet a sopronmegyei múzeum őriz. Készítője Gundpald mester, ki nevét a rézkehely gombján megörökítette s mivel sírban találták, egykori rendeltetése az lehetett, hogy valamely németországi keresztyén hittérítőt kisérjen az avarok országába. Mint utazó kelyhet azután gazdája tetemei mellé tették a sírba.

A petrossai aranylelet főbb tárgyai, az úgynevezett Athanarich-kincs.
(Berlinben őrzött galvanoplastikai másolata után.)

A germán művészet áttekintése mutatja, hogy abban kizárólagos eredetiséget keresni nem szabad. E művészet antik hagyományok emlőjén táplálkozott s fejlesztette, tökéletesítette azt, a mit rég letünt nemzedékektől örökölt. Róma és Byzancz voltak mesterei. Meg kell adni, hogy a germán nemzetekben nem hiányzott az éles fogékonyság és odaadó törekvés, hogy a rájuk szállott örökséget növeljék s gyarapítsák.