XV. FEJEZET.
A nyugati gótok országa.

1. Galliában. – 2. Hispaniában.

1. Galliában.

A nyugati gótok galliai országa Honorius uralkodásának vége felé, a 419. évben alakult meg, midőn a császári udvar ünnepélyes egyesség alapján a «második Aquitániát» engedte át nekik, mely tengerparti tartomány a Garonne és a Loire közt feküdt s Burdigala (a mai Bordeaux) város hatósága alá tartozott. E tartomány, melyet a régiek a paradicsomhoz hasonlítottak, termékeny talajánál és kellemes éghajlatánál fogva legszebb darabja volt Galliának s szőlőtőkéi a leghíresebb bort termették.

A nyugati gótok első királya I. Theodorich (419–451), ki a chlonsi nagy hunn csatában vesztette életét, Toulouse városát választotta székhelyéül. Utódja fia, Thorismund (451–453) lett, kit népe ősi szokás szerint pajzsra emelve kiáltott ki királyául. Azonnal Toulouse-ba sietett, nehogy a trón elfoglalásában testvérei megelőzzék. Mindazáltal ezek, névszerint Theodorich és Friderich, titkos lázadást készítettek elő, mely Thorismundot kétévi uralkodás után megfosztotta trónjától. Épen betegen feküdt palotájában, midőn az összeesküvők betörtek szobájába s tőrdöfésekkel legyilkolták. Utána II. Theodorich (453–466) következett, ki Avitus császárt a trónra emelte. Sógora volt a spanyolországi svéb király, Rekiar. Ezt, minthogy a római birodalomnak 452-ben visszaadott Carthagenát feldúlta, haddal támadta meg, erősen megverte, s mikor menekülése után elfogták, megölette. Megmaradt a Majorianus és Severus pártján is, s mikor ez utóbbit a vitéz galliai helytartó, Aegidius nem akarta elismerni, II. Theodorich ostrom alá fogta s bevette Narbonne-t. A helytartó halála után aztán jutalmul kapta azt a területet, melyet Aegidius a birodalom számára akart megtartani.

Theodorich, bár gyilkosság útján jutott a trónra, lovagias és nemesszívű király vala. Sidonius Apollinaris, ki ipa, Avitus császár révén bizalmas lábon állott a gót királyi udvarral, megrajzolja arczképét. «Fenséges alakja – úgymond ő – tiszteletet parancsoló; középtermetű, inkább testes mint kövér, s arányos tagjaiban az ügyesség erős izmokkal párosul. Arczára nézve, magas homlokot, sűrű nagy szemöldököt, sasorrt s vékony ajkakat látunk, melyek szép fehér fogsorokat takarnak. Napköltekor házi kápolnájába vonul, hol arián papok végzik az istentiszteletet, azután a kormányzás teendőivel van elfoglalva. A követeket figyelemmel hallgatja, s átgondolt rövidséggel válaszol előrterjesztéseikra. Két óra körül fölkel trónjáról s megtekinti a kincstárt vagy az istállókat. Három órakor ebédel s ebédje igen egyszerű; de szombaton fényesb ebédeket ad, mely alkalomra vendégek is hivatalosak s a kiszolgálás ilyenkor görög finomságra, gall bőségre és itáliai rendre vall. Ebéd után néha rövid álomnak engedi át magát, azután ostáblát játszik, mely iránt mint a háború jelképe iránt nagy hajlandósággal viseltetik; nevet, ha veszt s hallgat, ha nyer. Azonban közömbössége ellenére is udvaronczai a nyerés pillanatát szokták kilesni, ha valami kegyelmi tényt akarnak tőle kieszközölni, s én magam is veszteségem árán több ízben nyertem ki a király jóindulatát. Ennek végeztével újra munkához fog, mely estebédig tart. Vacsoránál az udvari bohóczok és némajátékosok mulattatják a vendégeket, de énekesnők sohsem szerepelnek. Vacsora után a király visszavonul s éjjeli őrök állanak fel a kincstár, a palota és a belsőtermek előtt.»

Testvérgyilkosság juttatta II. Theodorichot a trónra, testvérgyilkosságnak áldozata lett ő maga is. Eurich ölte meg, ki azután utódja lőn (464–484).

Eurich uralkodása alatt érte el tetőfokát a nyugati gótok hatalma. Nemcsak diplomatiai ügyességével, hanem győzelmes fegyvereivel is növelte országa területét. Áthatolt a pirenaei hegységen s meghódítván Saragossa és Pampelona városokat, véres csapást mért a Tarraconensis tartomány nemességére. Lassanként elfoglalta majdnem az egész félszigetet, csak Galliciát hagyta a svébek birtokában s a rómaiak néhány megerősített tengerparti városa daczolt fegyvereivel. E hadjáratban résztvett egy keleti gót sereg is Videmir vezérlete alatt. Nagy Theodorich e nagybátyja 473-ban népe egy részével Pannonia téreiről kerekedett föl, mely tartománynak már teljesen kiélt földje nem volt képes táplálni a keleti gótokat, s Itáliába vette útját, hol akkor Glycerius császár uralkodott. A hivatlan vendégek megjelenése rémületet keltett s a császár jókora pénzösszeggel rábírta őket, hogy fajrokonaikhoz Galliába vonuljanak. Ide már Videmir elhunyta után hasonnevű fia vezette őket s Eurich szívesen juttatott nekik részt a maga hadjárataiban.

Még nagyobb sikereket ért el a nyugati gót király magában Galliában. Főtörekvése volt, hogy e tartomány szívét, az ú. n. Aquitania prima nevű országrészt, mely a Pyrenaek, a Rhne és Loire közt terült el, elfoglalja. A gyenge Anthemius császár a bretonok királyát, Riothimust szólította segítségül s ez Aremorika 12,000 főből álló seregével Orleanstól délre Bituriges város (Bourges) mellett foglalt hadállást, bízván abban, hogy a római sereggel, melynek északi Galliából kellett volna ide vonulnia, itt egyesülni fog. Eurich azonban nem sokat gondolkozott, s mielőtt a római sereg megérkezett volna, nagy erővel rávetette magát Riothimusra s tökéletesen szétverte hadseregét. Így jóformán az egész országrész a kezébe került. Csak Auvergne-nyel nem boldogult, melyet Sidonius Apollinaris sógora, a vitéz Ecdicius védelmezett. Avitus császár fiának vakmerőségét a hű sógor élénk szinekkel festi s talán túloz is, midőn 18 lovas élén támadást intéztet vele az Augusta Nemetum (Clermont) városát ostromló gót hadak ellen. Annyi azonban kétségtelen, hogy a burgund király fiainak segítségével Auvergne fővárosa megmenekült Eurich fegyvereitől, kivel azután Nepos császár 475-ben sz. Ephiphanius közbenjárására megkötötte a békét, átengedvén neki a Rhone balpartját Auvergne-nyel együtt, melynek fővárosát a gót király nem tudta bevenni. Odovakar a nyugati birodalmat megdöntvén, Eurich barátságát biztosítani akarta s ezért átengedte neki az összes meghódított területeket az Alpeseken túl egész a Rajnáig és az Atlanti-óczeánig. Eurich védelmét keresték a herulok, tisztelték hatalmát a szászok, kegyéért esengtek a burgundok s nagyra becsülték barátságát az afrikai vandalok. Tőle kértek segítséget a keleti gótok Pannoniában, hogy a hunnok igáját lerázhassák.

A katholikusok iránt türelmetlen és kegyetlen Eurich 484-ben meghalt s a tőle alapított Gótországot, mely Spanyolország öthatodát s a mai Francziaország felét foglalta magába, Ragnahilddal való házasságából született fiára, II. Alarichra hagyta (484–507).

A poitiers-i Saint-Jean keresztelő kápolna.
Külseje és alaprajza. Francziaország legrégibb egyházi épülete.

A fiatal Alarich Nagy Theodorichnak volt a veje. Azonban tehetség és hadi ügyesség dolgában nem vetekedhetett atyjával. Tétlenül nézte a frankok hatalmas királyának, Chlodovignak hódításait, ki egymásután verte le az alamannokat, bretonokat és burgundokat. Mikor a frank hódítások Alarich országának határait kezdték érdekelni, a két uralkodó közt heves vita támadt, melyet a hasztalanul megkisérlett alkudozások után akként véltek megszüntetni, hogy személyes találkozásra határozták el magukat. A Loire egyik kis szigetén, Amboise mellett találkozott egymással a két király. Nagy kiséret vette őket körül s a mint egymás közelébe értek, barátságosan megölelték egymást. Úgy látszott, hogy szövetségüket nem zavarja semmi. De a látszólagos barátság csak lepléül szolgált a legsötétebb kétszinűségnek. A kölcsönös megállapodást csakhamar a leghidegebb ellenségeskedés váltotta fel. Chlodovig háborúra határozta el magát. Székvárosába, Párisba összehívta harczosait s a nép előkelőit, azután így szólott hozzájuk: «Fájdalommal nézem, hogy Gallia legszebb részét még mindig ariánusok tartják kezökben. Induljunk ellenök Isten segítségével s legyőzve az eretnekeket, foglaljuk el és oszszuk fel termékeny tartományaikat.» A frankok örömmel vállalkoztak a hadjáratra s elszántan hangoztatták, hogy készek győzni vagy meghalni. Chlodovig Párisból indúlt meg s Orleansba érkezett, hol a Loireon vert híd vezetett át. Azonban a Vigenna (Vienne) folyó, melynek partjaira akadály nélkül érkezett, annyira meg volt áradva, hogy a frankok nem tudtak rajta átkelni s tulsó partján a nyugati gótok táboroztak.

De Aquitania lakosai, kik Chlodovigban szabadítójukat üdvözölték, egy sekélyes helyen átvezették a frank sereget, mely az eseményt azután szivesen ruházta fel a csodaszerűség látszatával s fennen hirdette, hogy a katholikus hadsereget egy gyönyörű fehér szarvas vezette át a folyón.

Alarich király pecsétgyűrűje.

A nyugati gótok táborában fejetlenség és zűrzavar uralkodott. A harczosok egy része türelmét vesztve, gyalázatnak tartotta a hátrálást Germánia fosztogatói elől s unszolta Alarichot, mutassa meg kardjával, hogy vére és neve nem méltatlan Róma egykori hódítójához. Ellenben a higgadtabbak azt ajánlották, térjen ki a frankok első támadása elől s Gallia déli részein várja be a vitéz és diadalittas keleti gótok segítségét, melyet Itália királya már útnak indított. Így repültek el az elhatározó pillanatok teljes bizonytalanságban. Chlodovig pedig a ma is Szarvas-révnek nevezett átjárón az éj leple alatt átkelve, gyorsan előnyomult, hogy ellenfele visszavonulását megakadályozza. Poitiers-től mintegy tíz mérföldnyire a vocladi mezőkon (Voullon) találkozott a gót sereggel s tüstént megrohanta. Rémület fogta el a gótokat; de csakhamar összeszedték magukat s a harczias ifjak, kik hangosan sürgették az ütközetet, megmutatták, hogy a futás szégyenét nem hajlandók túlélni. A két uralkodó találkozott egymással s párviadalra kelve, Alarichot vetélytársa keze terítette le. A frank király azonban csak jó pánczéljának és gyors lovának köszönhette, hogy két elszánt gót vitéz dárdájától megmenekült, kik urokat megbosszúlandók, vad dühvel rohantak reá. Mondják, hogy a rettenetes mészárlás következtében halom számra hevertek a halottak egymáson s közöttük volt Sidonius fia, Apollinaris is, ki az auvergne-i nemesek élén vesztette el életét.

A poitiers-i Saint-Jean templom keresztelőkápolnája.
Keresztmetszet.

Alarich halála a galliai Gótország sorsát megpecsételte. Öröksége fölött a gótok közt szakadás támadt. Fia, Amalarich csak öt éves volt még s a nép egy része nem tartotta őt uralkodásra valónak. Ez a párt azután az elesett király törvénytelen fiát, Gesalichot kiáltotta ki királyának. És bár Gesalichot Amalarich nagyapja, Theodorich is bitorlónak tekintette, ő a frankokkal és burgundokkal fölvette a harczot; de vereséget szenvedvén, Spanyolországba kényszerült menekülni. Mindamellett a frankok győzelme még nem volt teljes; Carcassonne és Arles sokáig tartották magukat, mígnem végre 510 elején megjelentek Galliában a keleti gótok hadai, melyek a háborúnak más fordulatot adtak.

A keleti gótok véres csatában megölték Gesalichot s erre a nyugati gót birodalom Theodorichot ismerte el urának, ki Galliából külön praefecturát csinálván, a frankoknak átengedve a Garonne folyótól északra eső területet, Spanyolországba pedig egyik hivét, Theudist helytartóvá nevezte ki.

Theodorich halála után azonban a nyugati gótok országa újra két részre szakadt. Amalarich birtokába vette atyai örökségét (526–531), de a Rhonetól keletre eső tartományt a keleti gótoknak engedte át. Országa, melyet ettőlfogva Septimaniának neveztek, Francziországnak tulajdonkép csak délkeleti sarkát foglalta el s székhelye Narbonne lett. Uralmát Chlodovig leányának, Chlotildnak eljegyzésével akarta biztosítani. De épen ez a házasság okozta vesztét. Mondják, hogy feleségét erőszakkal ariánussá akarta tenni. A büszke királyleány véres kendőt küldött bátyjának, Childebertnek, hogy legyen jele azoknak az ütlegeknek, melyeket el kellett szenvednie. Childebert rátört a gótokra, legyőzte őket s visszavitte hugát. Amalarich is életét vesztette s vele együtt megsemmisült a nyugati gótok galliai országa.

2. Hispaniában.

A galliai Gótország bukása után Spanyolország lett a nyugati gót birodalom súlypontja, hová a Galliában hazátlanná lett gótok egy része is bevándorolt.

A N. Theodorichtól behelyezett Theudis (531–548) elismertette magát a néppel s királyi székhelyét Barcelonában ütötte fel, hogy szemmel tarthassa Septimaniát, melyet a frankok állandóan fenyegettek. A frankok áthatoltak a Pyrenćeken is, de bár kezdetben sikeresen harczoltak, Saragossa mellett nagy vereséget szenvedtek s kénytelenek voltak visszavonulni. Theudis a byzancziak birtokában levő Ceuta ellen támadást intézett, de vállalkozása balul ütött ki. Orgyilkos keze alatt vérzett el. Utódja, Theudigisel tizenhét évi uralkodás után hasonló módon fejezte be életét.

Azután Agila következett (549–554), ki ellen a nép nagyjai Athanagild vezetése alatt lázadásban törtek ki. Agila a byzanczi császártól kért segítséget, melylyel a lázadást elfojtotta. Egy szégyenteljes szerződésben beleegyezését adta, hogy a görög katonaság úgy az óczeán, mint a Földközi-tenger partjain egyes városokat megszállhasson, melyeket azután hetven évig, minthogy Afrikából mindig új meg új erővel frissítette fel magát, nem tudtak tőle visszavenni. Mint elődei, Agila is erőszakos halállal végezte be pályáját. A trónt Athanagild (554–567) foglalta el, ki hiába kisérlette meg a görögök kiűzését; ezek a megerősített városokban daczoltak fegyvereivel. Az arianismust már ekkor nagy veszedelem fenyegette; észak felől a frankok, délkelet és dél felől a görögök, kikhez az orthodox hitre tért svébek is csatlakoztak, törtek romlására. Híre szárnyalt, hogy maga a király is hitet fog változtatni. Erre látszott mutatni, hogy székhelyét Toledóba tette át. Azonban ez nem következett be. «A gótok – mondja Tours-i Gergely – azt a szörnyű szokást vették föl, hogy a nekik nem tetsző királyt fegyverrel tették el láb alól s olyat választottak, a ki kedvökben járt». Athanagild e részben kivétel volt s a krónikaírók különösen kiemelik, hogy hosszú idő óta ő az első gót király, ki természetes halállal mult ki. Halálával új remény szállta meg az ariánusokat.

Hermenigild aranypénze.

Néhány hónapig tartott, míg utódjára nézve a gótok megegyeztek. Septimania nagyjai herczegüket, Leovát emelték a királyi székbe, de minthogy a spanyolországi gótok ezt ellenezték, Leova kénytelen volt az uralkodást öcscsével, Leovigilddel megosztani (567–586), s ekként a kitörőfélben levő polgárháborút megelőzni. Nemsokára meghalt Leova, s Leovigild egyesítvén a kétfelé szakadt országot, erős kézzel fogott hozzá az uralkodáshoz. Mindenekelőtt okos rendszabályokkal megszüntette a vallási viszályokat; azután a féktelen nemességnek vetett korlátot, végül pedig az ország külső ellenségeit zabolázta meg. Így a byzancziaktól megszállva tartott Cordovát visszafoglalta, szövetségeseiket, a svébeket megverte. A királyi hatalmat a nemesség túlkapásainak megszüntetésével erősítette meg s egész családokat irtott ki, a melyek tekintélyével daczolni mertek. Elkobzott javaikat, a hadi zsákmányt és a fölemelt adókat a kimerült királyi kincstár helyreállítására fordította s toledói székhelyét magas fényre emelte. Minthogy a trónöröklés nem volt szabályozva, hogy az ország nyugalmát ő utána veszedelem ne fenyegesse, a katholikus Theodosiától született két fiát, Hermenigildet és Rekkaredet még életében uralkodótársakká fogadta s részökre külön székhelyeket jelölt ki.

Hogy országának kifelé is súlyt szerezzen, idősebbik fiával, Hermenigilddel eljegyeztette a frank Brunhilda leányát, Ingunthist. De ez a házasság borzasztó veszedelmet hozott az országra. A gazdag királyleány hallani sem akart arról, hogy magát új keresztségnek alávesse, mint azt az arián hitvallás követelte. A király, hogy a katholikusoknak az ariánus vallásra való áttérést megkönnyítse, zsinatot hivott Toledóba, hol erős viták folytak a kérdés körül. Még a zsinat véget sem ért, Hermenigild, kit felesége áttérített az orthodox hitre, pártot ütött apja ellen s az elégedetlen elemeket zászlója alá csábította. Északon a baskok is fellázadtak s Leovigild inogni látta trónját. De nem esett kétségbe; összeszedte haderejét, leverte a baskokat, feldulta fővárosukat, Victoriát, s egy rész0ket átkergette a pyrenaei hegyeken, kik is aquitaniai rokonaikhoz Novempopulaniába menekültek. A tőlük megszállt vidék Basconia, később Gascogne nevet kapott. A király azután a görögök segélyével ostrom alá fogta fia székvárosát, Sevillát s kegyetlen kiéheztetés után bevette. Hermenigild Cordovába menekült, hol megadta magát. Apja azt a föltételt szabta eléje, hogy hagyja el a kath. hitet s térjen vissza az ariánus vallásra; s midőn makacsul megmaradt hitében, a kérlelhetetlen Leogivild börtönbe vetette, majd Tarragonában ki is végeztette. Az egyház hitéhez való állhatatos ragaszkodásáért később a szentek közé sorozta nevét. A keményszívű apa Hermenigild szövetségeseit, a katholikus svébeket is megtörte, országukat elfoglalta s 180 éves fennállása után gót tartománnyá alakította. Azután az egyesült frankok és burgundok ellen hadakozott; ezek Septimaniába ütöttek be, hajóhaduk meg Galliciát fenyegette. De a hajóhadat Leovigild szerencsésen tönkretette s erre a kezdetben sikerrel előnyomuló ellenséges hadak alkudozásba bocsátkoztak. A béketárgyalások végét nem érte meg Leovigild; meghalt s trónját fia, Rekkared örökölte.

Leovigild király aranypénzei. 573–586.

Leovigild azzal a tudattal hunyta le szemét, hogy életczélját, az arianismus győzelmét a katholicismus felett, sikerült elérnie. De e részben a következmények nem adtak neki igazat.

Fia, a már anyjától igaz hitben nevelt I. Rekkared (586–601) a katholikus vallást államvallássá emelte. Mindjárt uralkodása első évében zsinatra hítta össze Toledóba az ariánus és katholikus püspököket, s itt hosszas, eredménytelen viták után nyiltan Róma hívének jelentette ki magát. A gótok, sőt maguk az ariánus püspökök is követték példáját. Erre a király az arianismus teljes kiszorítását határozta el. Az ariánus könyveket elégettette s követséget küldött Nagy Gergely pápához az áttérés bejelentése végett. Az elnyomottak három ízben is lázadásban törtek ki, de Rekkared elbánt velök. A septimaniabelieket Guntram burgundi király segítette; ezeket Carcassone közelében véres csatában leverte. Rekkared áttérése a gótok előtt mintegy szentté tette s ez nagyban emelte tekintélyét. A betörést megkisérlett gascogneiakat fegyverrel, a frankokat meg szövetségének felajánlásával távol tudta tartani. A görög császárral azokra a városokra nézve, melyeket katonái a félszigeten elfoglalva tartottak, békés egyességet kötött s megkisérlé országának különböző elemekből álló lakosságát egységes nemzetté tenni.

Sisibut aranypénze. 612–621.
Veretési helye: Emerita (ma Merida).

Alatta az ország nagyot fejlődött. Az addig elszigetelt gótság megnyilt a latin műveltség előtt s az ősi nyelv lassanként háttérbe szorult. Az udvar római és byzanczi mintára rendezkedett be; római hivatalczímek honosodtak meg s a római jog elvei érvényesültek a gótok és a tartománybeliek számára kibocsátott törvénykönyvben. A katholikus egyház szerfölött nagy jelentőségre emelkedett; az egyházi zsinatok sehol akkora súlylyal nem nehezedtek a politikai viszonyokra, mint épen a nyugati gótoknál. Egyház és állam úgyszólván összeforrt egymással s Rekkared óta nyerte meg az egyház a koronázás és királylyá kenés kiváltságát. Egyébként Rekkared merő ellentéte volt apjának; lelkületét jámborság és erős vallásosság jellemezte. Templomokat és monostorokat építtetett s egyháziakat és világiakat gazdag adományokban részesített. Halálával azután le is hanyatlott a nyugati gótok dicsősége.

Húszéves fia, II. Leova követte őt a trónon (601–603). Azonban másfél évi uralkodása után összeesküvés taszította le s ezzel a trónöröklés rendje újra megbomlott. Az összeesküvés feje, Witterich következett utána (603–610). Erőszakos halála után a katholikus párt a hithű Gunthimar (610–612) fejére tette a koronát. Utódja, Sisibut (612–620) még egyszer félelmessé tette a gót fegyvereket. Visszavette a görögöktől megszállva tartott területet s őket déli Portugallia egyik sarkába, a mai Algarbiába szorította. A móroktól elfoglalta Ceuta és Tanger afrikai erődöket. Igazságosságával s szelidségével megnyerte alattvalói szeretetét. Pártolta a művészetet és a tudományt; maga is forgatta a tollat s ő építette a híres toledói sz. Leokádia-templomot. Főczélja lévén, hogy országát hit dolgában egynek lássa, türelmetlen buzgalmában a zsidókba ütközött, kik nagy számmal laktak Spanyolországban és helylyel-közzel nagyon meggazdagodtak. Sisibut közülök sokakat erőszakkal megkereszteltetett, másokat kegyetlenül üldöztetett. Az egyház ellene nyilatkozott ugyan annak, hogy a szent sákramentomokat erővel rájuk kényszerítsék; de azért egyházi emberek itéltek a zsidók felett s alkalmazták az ellenök hozott törvényeket. Az emberiség örök szégyenére, ekkor lett a zsidókérdés a társadalomban felvetve s kétségkívül hozzájárult a nyugati gót birodalom megbuktatásához. Sisibut halála után fia, II. Rekkared csak néhány hónapig uralkodott.

Most a jeles hadvezér, Svinthila (621–631) foglalta el a trónt. Neki volt fentartva, hogy a görögöket Algarbiából is kiűzze s ekként az országot kormánybotja alatt egyesítse. De őt a papság segítségével megbuktatta Septimania grófja, Sisinanth (631–636), ki mindjárt uralkodása kezdetén összehivta a negyedik toledói zsinatot, melyen sevillai Isidor elnöksége alatt 69 püspök vett részt. Az egybegyűlt egyházi atyák előtt, nagyjainak élén, a földre borult Sisinanth s könyes szemekkel kérte őket, foglalják nevét imáikba; azután intette a gyülekezetet, hogy az egyház jogait védje meg s a gonoszságot irtsa ki. A zsidók áttérítésére ez a zsinat is határozatokat hozott s szabályozta a királyválasztás ügyét. Az egyház befolyása még inkább előtérbe lépett Kindila (636–640) alatt, ki alatt az ötödik és hatodik toledói zsinatot tartották. Halála után kiskorú fia, Tulga (640–641) jutott a trónra; de őt Kindasvinth leszorította és kolostorba záratta.

A guarrazari kincs.
(Párisban).

1. Reciswinth király fogadalmi koronája;
a csüngődíszen levő körirat: RECCESVINTHUS REX OFFERET.

2. A kereszten levő felirat:
IN NOMINE DEI OFFERET SONNICA SANCTE MARIE IN SORBACES.

3. és 4. Fogadalmi koronák.

5. Csüngő kereszt.

Kindasvinth (641–652), ki a nemességnek köszönhette trónrajutását, már közel nyolczvanéves aggastyán volt, midőn elszánt elhatározással kezébe ragadta a kormány gyeplőit. Kegyelem nélkül irtatta ki vagy küldte számkivetésbe azokat, kiket lázadás vagy királybuktatás vádja terhelt. Állítólag kétszáz előkelő s ötszáz alsórendű embert gyilkoltatott meg, feleségeiket s leányaikat, vagyonukkal együtt híveinek osztotta szét. Sokan a frankokhoz vagy Afrikába menekültek, hogy onnan bosszút lihegve, fegyveres segítséget hozzanak. Kindasvinth nem rettent vissza semmitől s nemsokára elérte azt, hogy a rettegés békét szerzett az országnak. Ellenfeleit sikerült megnyernie tudományos hajlamaival s az egyház iránt tanúsított bőkezűségével. Templomokat és kolostorokat alapított s Rómába megbizottat küldött, hogy Nagy Gergelynek a gótoknál már nem található munkáit vásárolja össze. 646-ban összehítta a hetedik toledói zsinatot, melyen a királyság és egyház kibékült egymással, de felsőbb hatalmát az egyház elvesztette. Itt vagyonvesztést s számkivetést mondtak a külföldre menekült, ellenséget fegyveres beavatkozásra szító pártütőkre s ellentétben a romanizáló papi áramlattal, a gót törvénykönyv hatályát az ország római lakosaira is kiterjesztették.

Recisvinth aranypénze. 652–672.
Körirata az egyik oldalon: +RECCESVINqVS R(e)X; a másik oldalon TOLETO PIVS. Ez alatt Toledo, az érem veretési helye értendő.

A király már 649-ben uralkodótársává fogadta fiát, Recisvinthet (652–672). Ez, úgy látszik, minden forradalom nélkül ment végbe; csak az agg király halála után keltek föl a baskok, de ezeket sikerült lecsendesíteni. Recisvinth jelleme a szelidség volt; ellenségeinek megbocsátott s az adózó nép terhein könnyíteni törekedett. Ő alatta váltak az egyházi összejövetelek formális országgyűlésekké; a nyolczadik toledói zsinaton már nemcsak a papság, hanem a nemesség is részt vett. Ettőlfogva a zsinati határozatok a frank capitulárék jellegét öltötték magukra. A király nyitotta meg az ülést s tette meg az előterjesztéseket, melyeket azután megvitattak s határozatokká emeltek. A királyválasztás joga a nemességet, a püspököket és az udvarnagyokat illette. Az uralkodónak kötelességévé tették, hogy a katholikus vallást a zsidók és eretnekek ellenében védje meg, s uralkodása előtt esküt tegyen. Ezenkívül még három zsinatot tartottak az ő idejében. Általában Recisvinth inkább a béke műveire s czélszerű törvények alkotására fordította minden igyekezetét. Alatta készült a nyugati gót törvények egyik legjelentékenyebb gyűjteménye, melyet a spanyolok még a moszlim uralom idején is használtak. E törvénykönyv alapját a germán szokásjog teszi s csak kis mértékben jutnak benne érvényre a római jogelvek. Fő czélja a nemzet egységessé tétele; eltörli a rómaiak és gótok közti házasság tilalmát, s minden egyéb törvényt, még a rómait is, hatályon kívül helyez. Mindazáltal e kitünő törvények a trónöröklés kérdését nem oldották meg s Recisvinth húszéves nyugalmas uralkodás után a legnagyobb bizonytalanságban hagyta az országot.

Halála után az egybegyűlt nemesség egy előkelő gót férfiut, Wamba (672–680) nevűt választott meg királylyá, a kit, bár eleinte vonakodott azután a toledói érsek kent föl. Azonban Septimania grófja, Childerich és lakosai megint fellázadtak s magukkal ragadták a hegylakókat is. Wamba a byzanczi eredetű Paulust küldötte ellenök. De csalódott benne, mert Paulus nagyravágyástól eltelve, a korona után áhítozott, s a helyett hogy a lázadást lecsendesítette volna, lángba borította az egész országot. A fölkent uralkodóhoz csak a papság maradt hű. Wamba e kedvezőtlen fordulat láttára tüstént fegyvert ragadott s késedelem nélkül a lázadás szinhelyén termett. Leigázta a baskokat, lecsendesítette Tarraconiát s egyenesen Septimaniába hatolt, hol heves ostrom után bevette Narbonne-t s azután bekerítette Nmest, melynek falai közt vonta meg magát Paulus. Borzasztó tusa után bevette a várost s ellenfele a római amphitheatrum falai közé húzódva, kegyelemért könyörgött. Wamba trónon ülve s fegyveres katonáitól körülvéve felolvastatta előtte a toledói törvényt, mely a lázadók fejére halálbüntetést mért. Mindazáltal megelégedett azzal, hogy ráüttette a becstelenség bélyegét, vagyis lenyiratta haját s életfogytiglan börtönre kárhoztatta.

Wamba rendbehozva Septimania ügyeit, diadalmenetben vonult be Toledóba. A menet élén a többi lázadókkal együtt megbecstelenítve, darócz-ruhában Paulus haladt, s hogy gyalázata még nagyobb legyen, fekete bőrből készített koronát nyomtak a fejébe.

A király ekként lecsendesítvén az országot, a hadszervezet újjáalkotásához látott. Fejlesztette a hajóhadat s kiterjesztette a védkötelezettséget. Elrendelte, hogy az egyháziak ép úgy tartoznak hadikötelezettséggel, mint a világiak. De a terhek, melyeket ezáltal a lakosságra rótt, sok ellenséget szereztek neki. Úgy látszik, az elégületlenek megbizásából járt el egyik rokona, Erwig, ki titokban álomitalt kevert a király poharába, s midőn ettől eszméletét vesztette, lenyiratta őt, barátcsuhába bujtatta s kolostorba küldötte, a hol hátralevő napjait leélte. Erwig azután királylyá kenette (680–687), s a tizenkettedik toledói nemzetgyűlés által is elismertette magát. Ez a nemzetgyűlés enyhített a Wamba szigorú törvényein, tágította az egyházi menedékjogot, a megüresedő püspöki székek betöltését a toledói érsekre bizta s törvénynyé emelte Erwignek a zsidók ellen kibocsátott huszonnyolcz rendeletét. E törvény vérengző dühvel szentesítette az üldözést s az eddigieknél jóval kegyetlenebb intézkedéseket tartalmazott. Megtiltotta a zsidóknak ünnepeik megtartását, szertartásaik gyakorlását s nem volt szabad fiaikat és szolgáikat a keresztelés alól kivonni.

A tehetetlen király alatt egy kikeresztelkedett zsidóból lett érsek, a toledói Julianus ragadta magához az uralmat s jobban dühöngött egykori rokonai ellen, mint maguk a született gótok.

Két évvel később ült egybe a tizenharmadik nemzetgyűlés, mely a királyságra nézve végzetes határozatokat hozott. Kivette a király kezéből a nemesek és egyháziak felett való biráskodást s azt a papi és világi nagyok gyűlekezetére ruházta; az előbbi király alatt száműzött pártütőknek megbocsátott s megtiltotta, hogy az uralkodó az elhunyt király özvegyét oltárhoz vezesse. Végül törölte az adóhátralékokat s nagy engedményeket tett a hadkötelezettség terén. A királyi hatalom e sülyedése megdöbbentette magát Erwiget is; a tizennegyedik zsinaton saját gyermekei mellőzésével Wamba unokaöcscsét, Egikát tette meg örököséül s azután letéve a királyi palástot, barátcsuhát öltött s kolostorba vonult.

Egika (687–701) még nem is volt fölkenve, midőn összehívta Toledóba a tizenötödik zsinatot; de minthogy már kezdetben teljes függetlenségre törekedett, a büszke toledói érsek, Sisebert összeesküvést szőtt ellene. A dolog azonban kitudódván, a tizenhatodik zsinat az érseket megfosztotta méltóságától s számkivetésre itélte. Ekközben a zsidókról azt a hírt kezdték terjeszteni, hogy afrikai rokonaikkal titkos szövetséget ápolnak s hazaáruló terveket szőnek. Az új zsinat erre kegyetlen rendszabályokhoz folyamodott; elrendelte birtokaik elkobzását, ellenszegülés esetén számüzetésüket, rabszolgákká aljasította le őket s gyermekeiket hétéves korukban elvétetni rendelte, hogy keresztyénekké neveltessenek s keresztyénekkel házasodjanak. A tizenhetedik toledói zsinatnak e kegyetlen rendszabályaival végződik a nyugati gótok hiteles története; a mi azután következik, az már a mondák és ferdítések halmaza, úgy hogy nehéz belőle a valóságot kihámozni.

Egika természetes halállal húnyt el Toledóban, miután fiát utódjául elismertette.

Ez Witiza (701–710) nevet viselt s a későbbi kor minden szerencsétlenséget, mely ezután az országot érte, az ő emlékével kapcsolt egybe. Az egykorúak ugyan magasztalták az alattvalók iránt tanúsított jóindulatát; de az egyházi és világi elemek romlottsága, a törvények lábbal taposása, a zsidók kegyetlen üldözése s a királyi hatalom sülyedése menthetetlenül sodorta az országot a bukás felé. A tizennyolczadik zsinaton, melynek végzései azonban elvesztek, megkisérlette ugyan az ország újjáalkotását, a mennyiben a nemesség és egyház hatalmának megtörésére, a zsidóüldözés megszüntetésére sikerült a főurak és papság egy részét megnyernie, de a reformokkal megkésett. Úgy látszik, a trónról Roderich, egy általa megvakított főúr fia taszította le s ragadta azután magához a királyi hatalmat.

Roderichot (710–711) azonban nem ismerte el az egész nemzet. A Witiza fiai pártot gyűjtöttek s ekként meghasonlást támasztottak, épen akkor, midőn az ország felé a végveszedelem felhői tornyosultak. A mohammedánok már jóformán egész Afrikát hatalmukba kerítették s vitéz helytartójukat, Musát csak a keskeny tengerszoros válaszotta el a gótok spanyolországi hazájától. Afrikában még csak Ceuta városa daczolt a büszke hódítókkal; úgy látszik, ez a gótok birtoka volt s Julianus gróf védelmezte. De némelyek szerint a Witiza-párt ösztönzésére, mások szerint pedig azért, mert feleségét állítólag Roderich elcsábította, feladta a várost, s a moszlimokat ráuszította Spanyolországra. Musa a hadjárat megindítására a damascusi kalifától kért engedelmet s mikor azt megkapta, 711. tavaszán Tarik vezérlete alatt mintegy 10–12,000 főből álló sereg, Julianus kalauzolása mellett, átkelt a tengerszoroson.

Roderich épen országa északi részében a baskokkal vesződött s a tengerszoros felőli partokon alig volt valami katonaság. Tarik ellenállás nélkül kötött ki Calpe meredek fokánál, mely ma is nevét viseli (Gebal Tarik, a miből a Gibraltar alak fejlődött). Egy csapat gót, Theodemir vezetése alatt, útját akarta állani, de nem boldogult, s míg a király hadaival megérkezett, a moszlimok újabb segédcsapatokkal egészítették ki magukat. A Salada folyó partján, nem messze Cadixtól, Xeres de la Frontera mellett július 25. és 26-án vívták meg az ország sorsát eldöntő csatát. A gótok, bár túlsúlyban voltak, elszoktak volt már a háborútól, a mellett féltékenykedés és árulás gyengítette őket. Roderich a hadsereg zömét vezérelte, a két Witiza-fiúra a szárnyak voltak bizva. Mohamed hívei már-már vereséget szenvedtek s Tarik alig tudta hadait összetartani, midőn a két szárnyvezér, Roderich iránt gyűlölettel eltelve, oly föltétel alatt, ha a királyságot számukra biztosítják, hirtelen az ellenséghez pártolt át s megpecsételte hazája sorsát. A gótok nagy vereséget szenvedtek s rendetlen futásban menekültek; az erre következő borzasztó zavarban eltűnt maga a király is, úgy lehet talán elesett vagy a folyó hullámaiban lelte sírját.

E csatavesztés Gótország bukását jelentette. A moszlim hadak egyik várost a másik után kerítették hatalmukba. Az elégedetlen és elnyomott tömeg meghódolt a győzőknek, a parasztság a városokba menekült, ellenben a nemesség elhagyva ősei honát, külföldön keresett magának új hazát. Ellenállás nélkül nyitotta meg kapuit a büszke királyi székhely, Toledo, melynek érseke Rómában keresett menedéket. Az agyongyötört zsidókban kész szövetségesekre talált az ellenség, mely rövid idő alatt majdnem az egész félszigetet a magáénak mondhatta. Majd átevezett Afrikából Musa is s a még el nem foglalt városokat, Sevillát, Meridát stb. is bevette, úgy hogy Gallicia és Asturia északi csücskén s Murcia vidékén kívül ő lett Spanyolország ura. Murciát vitézül védte Theodemir, de halála után az is a félhold uralma alá került. A keresztyének csak kis töredéke daczolt még az asturiai és cantabriai bérczek közt s ez szerencsésen el is kerülte a szolgaság jármát. Azonban Tarik és Musa közt viszálkodások törtek ki, a minek következése lett azután, hogy a kalifa visszaparancsolta őket. Csakis ennek köszönhette a megoszlott Frankország, hogy a diadalmas félhold már ekkor meg nem kisérlette a Pyrenaei hegyeken való átkelést.